2013. december 10., kedd

Friss! De tényleg! - Daniell - Ottalvósdi

Tudjátok kicsit úgy érzem magam, mintha meginvitálnálak titeket a házamba, amikor kívülről még fel lenne állványozna, bent pedig festékes vödrök hevernének szerteszét, áram, villany persze nuku. De ez van. Jelen pillanatban egyik lábam itt van, a másik ott, az életem egy gigantikus káosz én meg turistáskodom benne, egy szál hátizsákkal. Az oldal még több mint félkész, hiszen végleges alakja sincs, üres oldalakra vihet ha rossz helyre kattintasz, van ahol csak a cím szerepel és akkor az szerencsés mert legalább van, de hát most ilyen kis zűrösek a napok, előbb utóbb ez is elmúlik. Na de. Én mégis meghívlak titeket ide, a félkész birodalmamba vacsorázni. A menü Daniell lesz, na nem a 9.kötet, mert az még pácolódik, de egy side sztorira ezennel megvendégellek benneteket! Íme a blog első igazi frissítése. Jó olvasást mindenkinek! <3

 Daniell - Ottalvósdi

- Ne.
Én már az ágyban voltam. Aludtam már itt, nem kétszer, sőt egy ideig laktam is ebben a szobában. Nosztalgia szintjén sem volt utolsó és egyébként is, én jól éreztem magam. Igazán otthonosan fészkelődtem a fehér ágyneműben, de ez nem volt elmondható az ajtóban tébláboló, szép ívű orrával most elnagyoltan fintorgó Daniellről. Kedvesem, akár a gyerek az orvosi rendelőben, a kijárathoz legközelebbi pontra helyezkedve várta, hogy jobb belátásra térjek. Figyelembe véve, hogy én már az ágyban ejtőztem, meglehetősen irreális képzet volt, hogy ez megtörténik ma éjszaka. Feszes, kék farmerja még ott szorult rajta, hosszú ujjú, sötét pólójából sem éppen most evickélt kifelé. Daniell menetkész volt, mint percekkel ezelőtt is. Bezzeg én, akinek saját vendégpizsamája is van…
- Gyere, dobd le a ruhádat és feküdj le.
Fellebbentettem a takarót és felkínáltam neki pont egy daniellnyi helyet magam mellett, finoman végigsimítva a lepedő vásznán, hátha ingere támad ráhuppanni, hiszen oly hívogató, olyan törtfehér és hűvös. Nem így történt.
 - Hívjunk inkább taxit – közölte a száját rágcsálva, sőt bár nem szokása, még copfján is tekert egy szolid fordulatot. – Gyorsan otthon lennénk…
 - Életem, zuhog. Mit zuhog! Ömlik. Villámlik és dörög. Szerintem ez a mai vihar rekordméretű és nem igazán tenném az életünket valaki más kezébe, amikor így csatároznak az elemek.
Ah a jó rendezés, kint felcsattant egy villám, egyetlen másodpercre fehér fényben áztatva meg a bézs-színű vendégszobát. Őt nem hatotta meg a tomboló természet, kedvesem hajthatatlan volt.
 - Akkor vezess te.
 - Az én kezembe se szívesen raknám semminket sem. De milyen szerencse, hogy itt a szoba, egy ágy és tömérdek vendégszeretet, amivel megvetették nekünk, na gyere szépen.
Újabb próbálkozás és megint kosár. Kezdem megszokni a visszautasítás fanyar aromáját.
 - Nyakamat rá, hogy ti már döngettetek ebben az ágyban.
Lábával haragosan pöccintette meg a lelógó takaró csücskét. Az felsuhogott, majd aláhullott, ismét eltakarva a lábfejemet. Nem voltam benne biztos, hogy nem engem akart megrúgni, de ezt nem álltam le kielemezni.
Faramuci helyzet. Nem szeretek hazudni. Tényleg nem. Jobban szeretem, ha őszintén megmondhatom a dolgokat, ha nem kell valamit másnak tálalni, mint ami valójában, és mégis, néha szükség van a történések apró megkozmetikázására, de ha maga a dolog nem oszt és nem szoroz, sőt a helyzetet még könnyíti is, az is feltétlenül rossz kell, hogy legyen? Nem legalizálja a pöttöm füllentéseket a tény, hogy nem rombolnak, inkább építenek? Ezért néztem kedvesem varázslatos szürkéi közé és legőszintébb arcomat előhúzva királykék pizsamám zsebéből, közöltem vele:
 - Nem.
Nevetséges volt, még én sem hittem el.
 - Ó, te hazug disznó – kaptam lekicsinylő pillantást az ajtóban szorongó művész úrtól, dedikálva, egyenesen nekem. – Nem sül le a képedről a bőr? Ja, nem, mert jó vastag.
Szinte korholt. Anyukáját ismervén mintha egy árnyalatnyit felfedeztem volna abból a hanghordozásból is. Tovább fintorgott, töretlenül úgy bámulva arra a szegény fekhelyre, mintha háborús bűnök tucatjait követte volna el, minden egyes rugójával együtt. Vérpadra vele!
 - Jó van! – húztam el én is a számat, ezzel, még ha ki nem is mondva, de elismerve suta füllentésemet. Mégis, mire számítottam? De a vereség újabb utat is kínált a megoldásra. Ha így nem megy, próbáljuk meg úgy. – Tudod, hol szexeltünk még? Az ágyban, ami az én akkori és a mi jelenlegi ágyunk. Mégis szereted azt az ágyat. Kényelmes, hatalmas és finom ágy, annak ellenére, hogy nem akkor bontottam ki a fóliából, amikor te és én felavattuk azon az éjszakán. Ha most ennyire vakaródzol a gondolattól, hogy ott hajtsd álomra a fejed, ahol én és valaki más ügyködtünk, akkor miért nem robbantottad ezt a bombát már fel sokkal korábban, teszem azt hónapokkal, sőt évekkel ezelőtt?
A klasszikusokhoz mindig érdemes visszanyúlni, a legjobb védekezés még ma is a támadás.
 - H…
 - Tovább megyek, szerelmem, és a világért se bántani akarlak, de én sokkal kevesebb személlyel hancúroztam azon az ágyon, mint te a sajátodon, mégsem emeltem soha kifogást aziránt, hogy benne aludjak. Megtettem, számtalanszor, és soha nem kérdeztem meg, hogy „Daniell, mondd, hány lyukat is tömtél már be ezen a matracon?” Miért nem? Mert nem számít és soha nem is számított a múlt. A jelen a lényeg.
 - Oh és mondd, kedves Ryu, milyen a kilátás arról a nagyon magas lóról? Bocs, de emlékeztess, úgy is annyira marhára tudsz mindent, mégis hányszor szállásoltalak el a volt nőim lakásában?
Kellett pár taktusnyi szünet, hogy elkészítsem a listát, rajta a kerek hasú nullával, és találjak valami B variánst, amit felhasználhatok, ha csak egy igen karcsú érvelés erejéig is.
 - Aludni még nem volt szerencsém egyik otthonában sem, ellenben, ha a szimatom nem csal, már vacsoráztam velük, csoportosan. Mégis kibírtam.
Nem hiszem, hogy meghatotta a mondanivalóm. A csúnya nézés maradt. Daniell nem válaszolt, ha csak nem könyvelem el halk puffantását egyfajta roppant antiszociális feleletnek.
- Rendben, beszéljünk őszintén, Csücsök, úgy érzem, az most nagyon megy. Én eláztam, életem, és ennek semmi köze az esőhöz. Marha fáradt vagyok és iszonyatosan részeg, amiért utóbbi talán kevéssé érzékelhető az az, hogy az álcázás mestere vagyok. Ha kitesszük a lábunkat, akkor csurom vizesek leszünk, haza taxizunk, utána rendbe szedjük magunkat, és így tovább, és így tovább. Még órák, amíg ágyba kerülünk, és én nagyon szeretnék aludni, mondjuk nem több mint negyed órán belül. Ezért kérlek, lépj túl azon, hogy Numata Seiki és én megközelítőleg… nem is merem megmondani, mikor, mert kiszámolod, hány éves vagyok - mit csináltunk, jó? Az már történelem, de legyen számodra vigasz, hogy tankönyvekben nem örökítették meg. – Pedig lett volna mit, de ha ezt hozzáteszem, életem mézszőke szerelme egy barátságos mozdulattal kitekeri a térdemet. – Kérlek. –A kivert kutya ábrázatot csatoltam elfújó hangom mellé és vártam a hatást. Volt.
- Te szemét – morrantotta, majd dúlva-fúlva lekapcsolta a villanyt. Csak homályosan érzékeltem a sötétben a mozgását. Ledobálta a ruháit, tette ezt szó szerint, mert a felsőjét nekem célozta. Roppant szerencsémnek köszönhető csak, hogy fura, bumeráng-féle kanyart véve az ágy végén túl landolt, majd egyszál alsójában bevetődött mellém. Úgy tette le magát, mint egy nagyobbacska elefánt bébi. Gyanítom, bumfordi kis akciójával az volt a célja, hogy letarolja a fél oldalam. Nem baj, ennyi járt neki a nagy megrázkódtatás enyhítése fejében. Fasírtot szolgáltak fel utóételnek. Ágyba hozták.
Betakargattam, míg ő még mindig berzenkedve kereste a tökéletes pozíciót, amit végül a hasán lelt meg, természetesen nekem csak a tarkóját mutatta.
Nem mindig bánom. A haja puha és az illata bódító. Sosem gondoltam magam kifejezetten optimista alkatnak, de néha vannak olyan hangulataim, mikor még az ilyen helyzetekben is meglátom a szépet. Orromat a hajszálai közé fúrtam és beleszuszogtam. Kaffantott. Duzzog, és ebből most nem enged, de én túl sokat ittam ahhoz, hogy pár haragos hangjegy kijózanítson. Tovább szimatoltam, szimplán csak jólesett és a kezdeti kaffogós harag-hangokat lassan mosolygós, elharapott hahoták váltották fel. Addig illatoztam, amíg feladta a harcot. Nevetve hátra nyúlt, bal keze mutató és gyűrűs ujja összecsippentette az orromat.
 - Nem fogok itt szexelni veled, ebben az ágyban – jelentette ki hajthatatlan mellékízzel.
 - Csalódott vagyok – közöltem én, alkoholos befolyásoltság okán termett szókimondásomnak köszönhetően.
 - Ugyan már, Ryury. Berúgtál, mint a csacsi. Csodálom, hogy ülve eddig bírtad. Nagyon meglepődnék, ha ezek után akár csak félárbocra is tudnád húzni a…
Megleptem. Megfogtam a kezét és csuklás nélkül bedugtam a gatyám dereka alá, hadd ne kelljen narrálnom, saját kezűleg talán könnyebben bedolgozza, hogy pia ide vagy oda, példaértékű erekcióval rendelkezem.
– Hogy a francba csinálod ezt? – zúgolódott az egyszemélyes tömeg, két gyors mozdulattal végre felém fordulva próbálta az éjszaka függönyén át kémlelni az arcomat. – De most tényleg, ennyi dzsúztól már horkolnod kellene, hülye pink elefántokról álmodva.
 - Most inkább dugnék egyet.
Említettem már? Az alkohol néha csúf hatással van az agyamnak azon részére is, ahol az öncenzúráért felelős részleget irányítják.
 - Komolyan?
Ledöbbent, már-már csodálkozott.
- Lehet, hogy azt hiszed, hogy csak karattyolok össze-vissza, de – a fülére hajoltam, hogy oda suttogjak tovább, bepárásítva a fülkagylóját, nyelvemmel meg-megérintve puha cimpáját – órák óta csak az jár a fejemben, hogy meg akarlak kefélni.– Olyan volt, amilyennek éreztem belül. Fülledt és vágyakozó. - Csúnya férfi lévén most az egyetlen gondolatom, hogy a hasadra váglak és…
Tikkelt a bal szeme, miközben a számra tapasztotta a tenyerét.
- Hát dőlj már ki, könyörgöm! Mikor üt már be a cucc? Egy jó részeg már rég húzná a lóbőrt, te meg most kezdesz bele ebbe a mocskos beszéd projektbe? Ryury, ne éld bele magad abba a menetbe, mert szar dolog álló léccel csicsizni, de te most azt fogsz, mert ahhoz, hogy én itt, ebben a lakásban, ennek a szobának a falai között, ebben az ágyban széttegyem neked a lábam, ahhoz nem is tudom igazán, minek kellene történni, mert most egyetlen olyan ok sem jut az eszembe…
A tettek mezejére léptem. Úgy döntöttem, nem pocsékolok több szót arra, hogy meggyőzzem kedvesem a hancúrról, ehelyett inkább egyetlen, jól tervezett mozdulattal magam alá gyűrtem. Volt egy másodperces elharapott levegővétje, mikor rágördültem, sőt azokat az álomszép szürkéit is rám meresztgette, hátha megijedek a hamuszínű villámoktól, de hála a véremben kerengő szép százalékszámnak, engem ez most egyáltalán nem érintett meg. Kezét egy ügyes csavarral a feje fölé fogtam, dühösen ráncolt szemöldökéről szimplán nem vettem tudomást. Ráhajoltam az ajkaira és bár az első pillanatokban még összeszorított szájjal hadakozott ellenem, mint egy komisz kölyök a fogorvosi székben, a következőben kis híján belefulladtam a csókjába. Engedte, hogy szájáról a nyakára vándoroljak, hogy a nyelvemmel pimasz módon masszírozzam, ajkaimmal peckesre szívjam a mellbimbóit, a köldökébe úgy nyaltam bele, mintha a száját akarnám tovább marcangolni. Mire az alsója pereméhez értem, újra én voltam nyeregben. Csak egy-két buta, nedves puszit adtam a világos pamuton keresztül szemérmetlenül feszülő ölére, majd visszasiettem a szájához egy újabb hosszú, mély csókra.
 - Már félúton jártunk a vacsoránál… - szuszogtam a fülébe, mikor szétváltunk. Jobb kezem eltűnt a boxer gumija alatt. Felvonaglott a teste, ahogy rákulcsoltam az ujjaimat. Nem voltam durva, éppen csak ugyanannyira akart engem, mint én őt.
 - Te meg a barátod pedig a második üveg bornál… – nyögte.
 - …amikor újra kellett gumiznod a hajadat. Rohadt szexin csinálod…
 - Vagy csak rohadtul be voltál nyomva…
 - Is-is. De azóta az járt a fejemben, hogy szeretném bokáig tolni a nadrágodat, megmarkolni azt a feszes, kerek fenekedet, ráfogni a csípődre és úgy megbaszni, hogy utána azt se tudd, fiú vagy-e vagy lány.
Az arcán vörös pír terült szét, félárbocra ereszkedett szemhéja mögül követte, ahogy mozognak az ajkaim.
 - Mi ütött beléd? – lehelte, én pedig belecsókoltam a nyakába.
 - Te. Te ütöttél belém. Te és az illatod, szégyelld magad, egész este az orromban éreztem és hatásosabb, mint valami ajzószer. Nem tudom, mit csináltál velem, de áll tőle a farkam, ha megérzem. Bárhol, bármikor. Egyszer, még réges-régen, vagy ezer évvel ezelőtt, az irodámban ebédeltél velem és miután elmentél a dolgodra, én magamra zártam az ajtót, az egész szoba úszott az illatodban, nekem meg ki kellett vernem, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg, beledöglöm.
 - Mint most? - Keze kettőnk közé kúszott. Csak a nadrágomon keresztül markolt meg, pimasz kis válaszként az én akciómra. Alig ért hozzám, mégis kis híján a tenyerébe élveztem.
 - Éppen… mint most.
Gyorsan szabadítottuk meg egymást a ruháktól. Nekem könnyű dolgom volt, egyetlen alsóját annyira könnyedén hántottam le róla, hogy egy cukorkát kicsomagolni sokkalta hosszabb ideig tartott volna. Reméltem, hogy Numata Seikiben bízhatok. Bal kezemmel kapkodva kutattam az éjjeliszekrény legfelső fiókjában és nem csalódtam. Én úsztam a boldogságban, az addig derekát erősen beadni látszó Daniell pedig újra megmakacsolta magát. Úgy morgott, mint Perece, ha vizet lát. Egyszeriben közénk akasztotta a térdét, így képezve éket egymást gátlástalan módon kívánó porcikáink közé. Ha a tekintetével ölni tudna, már vérbe fagyva hevernék a földön.
- Inkább egy marék homokkal – jelentette ki sziszegve, csak fogai között szűrve és közben gyilkos hullámokat küldött szegény, ártatlan tubus irányába. Szinte éreztem, ahogy megolvad és szétmállik az ujjaim között, mindezt a lézerszürkéktől.
 - Hidd el nekem, azt nem szeretnéd – csóváltam a fejem több mint bölcsen. – Ez viszont minőségi termék és amint látod – készítettem rögtönzött bemutatót kedvesemnek, szemléltetve a teli tubust, s annak lezárt nyakát – vadonatúj. Senki nem használta még. Egy szavad sem lehet – mosolyogtam és meg-megharaptam a fülcimpáját, hátha elfelejti, hogy éppen utál.
 - Persze, egy szavam se – morogta.
 - Életem… – búgtam és tovább kóstolgattam a füle hegyét, nyakát, azokat a pontokat, amiket évek tapasztalatai okán elég érzékenynek sejtek, megpróbálva nem tudomást venni róla, hogy a térdkalácsa lassan beékelődik a bal lengőbordám alá.
 - Szeretlek, Ryury – cirógatta meg a halántékomat, majd óvatos puszit lehelt a homlokomra.–Tetszik, hogy ilyen kis nyersre és éhesre ittad magad. Van egyfajta varázsa – mosolyodott el. - Itt ma nem lesz sika-mika. Kopj le.
Közel voltam hozzá, hogy kínomban vonyítani kezdjem a Holdat, de úgy gondoltam, az se előre, se hátra nem vinne, így újra kellett értelmeznem a dolgokat és be kellett látnom, vesztettem. Hangos sóhajjal szüntettem be az ostromlását, egyetlen búcsúcsókkal visszavonulót trombitáltam. Homlokomat az övének döntöttem, próbáltam meggyőzni róla a tüdőmet, hogy halkuljon el, nem sprintet futunk, derékon alul meg igyekeztem nyomatékosítani, hogy a mai program törölve.
Nem ment. Újabb és újabb mély levegőt vettem, nyugalmat próbálva erőltetni az agyamra és testemre egyaránt, de halálra volt ítélve minden józan ésszel tett lépésem. Miért? Mert az most csökkentett módban üzemel, helyette viszont kétszáz százalékos teljesítménnyel futnak olyan szegmensek, ahol a nemi szerv izgalomban tartásáért felelősek. Lehet, hogy ha otthon vagyok, kihúzódom a térfelemre, szívok egy kis Daniell-mentes levegőt, hamarabb csitultak volna az érzékeim, de ezen a másfél személyes ágyon, szorosan mellette fekve komolyan mondom, agonizáltam. Csak tódult az orromba az illata, a nyelvemen hirtelen az íze is felderengett. Tiniként sem voltam ennyire – nincs jobb szavam rá, bármennyire is szeretném – kanos, mint abban a pillanatban. Akkor vélekedik az ember olyan nevetséges végletességgel, hogy a világ végét helyezi kilátásba, ha nem kaphatja a kezébe az áhított akármit. Hát én így voltam ezen a viharos, vacsorából keveredett ottalvós estén. Az a bizonyos valami, ami velem nagyon egy idős, nem kérte, követelte magának Daniellt magát. Percek is elteltek, míg próbáltam a saját lelkemre beszélni, de teljesen és tökéletesen hasztalan volt a beleölt energia. Töretlenül akartam Daniellt, olyannyira, hogy hülyeség kezdett ömleni a számon.
 - Jól van, akkor… - meg akartam simítani a vállát, de rájöttem, hogy nem lennék képes egyetlen érintés után megállni, így továbbra is csak a homlokom bőre forrósította az övét – hívok egy taxit. Jó? Hívok… - hadartam. Hívok, hívok, hívok, egymás után, legalább háromszor. Úgy éreztem, a láz beszél belőlem, vagy akkor és ott, inkább a vágy.
 - Ne már. – Kételkedő mosolya jött és ment. – Képes lennél rá? – suttogott, én pedig már attól reszkettem, hogy forró lehelete megcirógatta a számat. Szánalmasnak éreztem magam ebben a szerepben, a morzsára ácsingózva, és mégis, nem volt, amit ne adtam volna meg egyetlen csókjáért. Az ital, vagy a szerelem, a két lehetőség közül az egyiknek tituláltam az okot, a másikat pedig felelőssé tettem a kivitelezésért. A Sei által vásárolt - mellesleg ízes - költemény úgy a fejembe szállt, hogy öröm lehetett nézni. Csak sejtem. Annyira nem volt jó, hogy kívülről is megszemlélhessem magam.
 - Képes – bólintottam hevesen. – Mondok neked valamit, Csücsök. – Hadartam, bár a nyelvem már bele-belegabalyodott a gyors gondolatokba. – Lehet, hogy történt itt ez-az, de egy valamiben biztos lehetsz. Még soha, senkit nem akartak ennyire ebben az ágyban, mint ahogy most én akarlak téged, szóval fogom magam, előásom a mobilomat, hívok egy taxit és hazarepítem magunkat, mert ha én ma nem…
Megkönyörült rajtam. Daniell, az irgalmas, kifordult a karjaim közül, átlendítette rajtam szépen formált, hosszú combjait és még egy felet sem nyikkanhattam, már rajtam ült. Lenézett rám, és én imádtam, amit a tekintetében láttam.
Sokszor, irreálisan sokszor ölöm magam rajta, meddig elég a szerelem hozzá, hogy kívánjon. Ijesztgetem magamat, hogy egyszer elvész az érzés, apad a láng, de ilyenkor, amikor ezüstje ködben úszik, bársonyos fények csillannak íriszén, lázban ég és mégis reszketve fázik, amikor úgy néz rám, ahogy most is teszi, akkor mindig eloszlik az érzés és nem értem, hogy is kételkedhettem valaha benne, mit érez, akár egyetlen, gyorsan rohanó másodpercre is.
Úgy lovagolt rajtam, hogy azt hittem, az eszemet vesztem a vágtában. Én a derekát markoltam, ő egyik kezével az ágy támláját szorította, másik tenyerét pedig a számra tapasztva tartotta, mert ahogy az első fél percben kiderült, sikerült gátlástalanná innom magam, ő pedig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy mással – nevezetesen magával Numata Seikivel - is megosszuk, mit művelünk a zárt ajtó mögött. Eleinte bent tartotta saját sóhajait pusztán azzal, hogy beharapta csókolnivaló alsó ajkát, de egy ponton rám dőlt, arcát a vállam gödrébe temette és próbálta elhallgattatni velem együtt saját magát is. Sikerült is, meg nem is.


Rég ébredtem úgy, hogy van időm lustálkodni, most pedig egy kötelezettségektől mentes reggelre virradt. Végre. A kezdet kezdetén sokat néztem, míg aludt. Elvarázsolt az ágyamban szendergő Daniell látványa. Szép volt, békés és én képtelen voltam elhinni, hogy ott van velem. Mára sem érzem másként. Ugyanúgy bele tudok feledkezni a mézszőke hajzuhatagba, a sápadt bőrbe, karcsú és mégis erős vonalakba. Az illata bong, én pedig pislogás nélkül vagyok képes figyelni, és még ma is próbálom megfejteni, hogy történtünk ő és én. Néha felébred, akár ma is, olykor szentimentális mosollyal fürkészi a vonásaimat, kicsit rosszallva, kicsit bolondosan, akár ma is, és előfordul, hogy én belepirulok abba, hogy tetten ért, igen, akár ma is.
Még reggel is el tudtam csábítani. Akkor nem egy átszeretkezett éjszakát váltó átszeretkezett reggelre ácsingóztam, hanem arra, hogy engedjen a teste titkos óhajának és bújjon bele a Seiki által a fiókba készített, elképzelhetetlenül puha és komfortos fürdőköpenybe.
Életem, kócos mézségével, megkurtított éjszakája és talán csöppnyi macskajaja okán harapósabb volt, mint tőle megszoktam. Máskor is csípős, ha exemről folyik a diskurzus, de most még erre is rálicitált. Rám morrantott, hogy volt kapcsolatom több csillagos hotelnek hallucinálja magát, vagy mi a fene? A fene helyett ő egy sokkalta, mondjuk úgy élesebb jelzővel illette a helyzetet, de miután vett egy forró zuhanyt, kicsit megenyhült annyira, hogy engedett az unszolásnak és a reggelihez a köntöst választotta. Csak szerettem volna, ha lazul egy csöppet. Neki is sokkalta jobb, ha kényelmesen költheti el a nap első étkezését, nekem pedig érdekem, hogy jól érezze magát, mert ha nem, marad nekem egész napra a citromba harapott ábrázata, azt pedig nem szeretem, én a vidám Daniellt pártolom.
Szép volt a reggel. Tavasziasan friss és madárcsicsergős még így, a városban is. Kellemes reggelit költöttünk el négyesben. Nem igazán beszélgettünk, inkább falatoztunk. Asuka annyira mesés asztalt varázsolt elénk, hogy még Daniell is elfelejtette, hogy alapjában ő nem szeretne itt lenni, sőt azzal lépett ki ideiglenes szobánk ajtaján, hogy lehetőleg ne főzessek le kávét, csak markoljak egy adag kávébabot, majd a lépcsőn lefelé menet pépesre rágom, ennek ellenére most azzal volt elfoglalva, hogy mit kóstoljon meg először a túl gazdag választékból. A bőség zavara.
Asuka elégedetten nézte a kezeinket, sokszor ő maga enni is elfelejtett, annyira boldogan szemlélte, hogy ritkul az asztal tartalma. Élénkbarna szemeivel úgy mosolygott, hogy a száján nyújtózó vidámság csak hab volt a tortán. Szabályosan gyönyörködött abban, ahogy eszünk, én pedig mosolyogtam az elégedettségén. Sei is boldognak látszott. Kisimulva ette a reggelijét, mosolya is nagyobb volt a megszokottnál. Engem az összkép töltött el elégedettséggel. Béke volt, nyugalom és fura mód, egyfajta pihentető harmónia. Még ha ideiglenes, csak alkalomra szóló ez a felhőtlen boldogság, engem akkor is megelégedettséggel töltött el, amit éreztem.
 

2013. december 7., szombat

Daniell - Csakakit

- Szóval ilyen vagy randizva. Tetszik nekem a randis te. Randi Ryu! Közel száz csípőske megjegyzést tud! Most kiegészítő mandzsettagombokkal és színváltós nyakkendővel kapható! - és minthogy én semmi rossznak nem vagyok az elrontója...
- Ha most megrendeli, ajándékba kap hozzá egy cserélhető másnapos fejtartozékot.
Lenevette az égről a jobb közép csillagjait.
- Nem is ittunk sokat.
- De ihattunk volna. - sandítottam rá, de ő nem engem figyelt. Lekötötte a cseresznye, amit a sarkon zsákmányolt, mikor leállíttatta a kocsit, mert ő a vacsorát igazi gyümölccsel kívánta megkoronázni kedvenc éjjel-nappali zöldségesétől. Sosem gondoltam, hogy egyszer valódi zöldet látom enni, de hát éljenek a meglepetések.
- Tényleg. Több poént hallottam tőled ma este, mint bármelyik másik vacsorán. Nem olyanokat, hogy bemegy a csiga a fitneszterembe és kér egy három és egy két kilós súlyzót, hanem... jó volt, na. Köszönöm.
- Briliáns humorral rendelkezem, sosem tagadtam.
- Szerény is vagy...
- Igen. Szerény is vagyok, akár az ibolya, és jóképű... - kapuhoz érve előzékenyen magam elé toltam, minthogy duónkból ő rendelkezett kulccsal.
- És udvarias. - bólogatott elismerően, amíg megadásra késztette a hatalmas zárszerkezetet.
- Bizony, és... Daniell... - a félhomályban úszó lépcsőház nem ült sokáig rejtélyes szürkében. Kedvesem egyetlen érintésére lámpák sora kezdte meg remegő éledését, majd szinte alig szempillantásra stabil fényben úszott az egész folyosó. Két lépésre követtem, míg elindultunk az ajtajáig. - Daniell, mit csinál a csiga a fitneszteremben a súlyzókkal? - szinte láttam, ahogy felszalad a szemöldöke, pedig csak a tarkóját leshettem. Válla megrándult, kezei a magasba csaptak.
- Hát fogalmam sincs! Egy filmben hallottam. Utálom a filmekben csak negyedéig elmondott vicceket! Mindig megszakítja a főhős! Vagy a végén ér oda, vagy már az elején lelép. És persze a kamera meg megy vele! Én mondom, nem tisztességes ez velünk, nézőkkel szemben! Ha megdarabolják a vicceket, én kötelezném őket, hogy a stáblista végén azt is írják oda!
- Egyetértek. Én sem szívlelem a félbetépett monológokat.
- Ugyehogyugye??
- Abszolút. - lépdeltem a nyomában, de lassítása engem is arra ösztökélt, hogy visszavegyek a tempómból.
- Szóval... - megpördült és annyira gyorsan követte el a mozdulatot, hogy kis híján leorroltuk egymást, majd ennek felismerése után megadtuk az udvariassági fél métert.
- Szóval? - emelte rám cicásan koromvonalas tekintetét.
- Most én haza értem. Most?
- Most?
- Szóismétlés lettél, Ishigorou-san?
- Lehet, hogy még az a kevés is sok volt.
- Fenéket. Mit ittál, egy pohár bort a startkor? Az már a desszert előtt kiment a fejedből. Fura nekem, hogy egyedül fagyiztam. Legközelebb fagyizz velem. - komoly felszólítást intézett hozzám és szinte szégyelltem kitérni.
- Nem vagyok egy édesszájú fajta. - mosolyogtam szigorúra mímelt pillantása kellős közepébe.
- Jó. Láttam az egyik ismeretterjesztő csatornán egy filmet egy angol faluról, ami egy fokhagymatermelő kis település, és ők, mikor a fokhagyma ünnepét csinásszák, még jégkrémet is alkotnak belőle.
- Hagyma fagylalt? - néztem rá roppantmód kétkedően.
- Fok!
- Nem mondhatnám, hogy vágyom rá. Különben is, a hagyma egyik fajtája sem randevú étek, sőt kimondottan népszerűtlen ilyen alkalmakkor.
- Kivétel, ha a partner is megfokhagymázódik. Akkor no gond.
- Tehát te itthon, nekem pedig most olyasmi lenne a dolgom, hogy megköszönjem ezt a fantasztikus estét, és hogy tudtál rám időt szakítani, azonkívül bókoljak még egy kicsit arról, hogy mennyire jó volt veled, hogy mérhetetlenül élveztem a társaságod, bezsebeljek pár viszontgondolatot arról, hogy te velem ugyancsak páratlanul jól szórakoztál, aztán mosolyogjak, búcsúzóul jóéjszakát kívánva adjak egy csókot a szemhéjadra és elgyalogoljak a sápadt lámpafényben.
- Anya tinglitangli színesborítós könyveiben voltak ilyen végkifejletek.
- Jól van Ryu, olcsó ponyvának titulálták az este befejezéséről kigondolt történést, most mi lesz, most mi lesz... vagy dugámba dőlök, vagy kérek egy javaslatot a másik jelenlévőtől. - általlóztam, míg ő meglóbálta cseresznyészacskóját a jobbján.
- Megkérdezel?
- Daniell, mondd, hogy tervezed befejezni ezt a mai csodálatos estét?
- Nem tervezem befejezni.

A folyosó legvégén támasztotta a fehérre mázolt falat. Tenyerem a derekán, másik kezem mind az összes ujjammal elveszve aranyszínű sörényében. Egész este vonzott a szája. Kacér módon hívogatott. Talán más úgy látta, csak beszél, szavakat ejt, hangokat ad az éternek, de én lágy hullámzása kívánatos szólamát hallottam motozni egész éjjel. Ajtaja alig egy méterre tőlünk, mégsem jutott eszembe, hogy belökjem rajta. A fakó lámpafényben, a kongó lépcsőház egy eldugott zugában úgy csókoltam, mint aki fel kívánja falni. Bátorságom eredt tán abból, hogy pontosan tudtam, hányan lakják az épületet, hogy a hatalmas térben minden mozdulatnak előre hangja van, hogy védelmet jelentek a falak, még ha nem is zár el teljesen, mégis óv... vagy talán csak éhem volt, amivel nem tudtam bírni, vágyam, mely egész este nem tett mást, mint türelemre intve koplaltatta saját magát.
- Pedig én nem így... - susogtam a fülébe, mikor elszakadva ajkaitól cimpájával kezdtem játszani.
- Ne már... - tarkómon simogatott, hajam alatt borzongatott ujjaival.
- Nem így terveztem, én... gavallér módjára akartam viselkedni, én...
- Francokat... - nevetett bele a ténykedésembe, de éreztem, hogy nehezére esik. - Te csak nem akarsz a matracomon aludni, mert félsz, hogy lakik rajta macskaszőr, meg... fes... ték... - az utolsó szót kényszerre darabolta. Visszataláltam a szájára. Egyetlen pillanatot sem akartam tovább nélkülözni. Képtelen voltam rá.
- Ki tudod úgy nyitni az ajtót, hogy... - elszippantotta a nyelvem - ... hogy nem mozdulsz el... innen?
- Nem hiszem... - a gőzgép hozzám képest rigófütty.
- Akkor nem megyünk sehova...
- Pedig... - testünk között volt eddig legalább két centi, de amikor az is elveszett, már biztosan tudtam, én ma nem fogok a saját ágyamban aludni, ha csak valamilyen csoda folytán nem varázsolódott Daniell raktárába.

Fogalmam sincs, hogy keveredtünk be az ajtaján, még kevésbé tiszta a lépcsőn feljutás ténye. Hátammal végigsúroltam a vékony fa korlátot, amíg haladtunk a fekhelye felé. Gyanítom, öltönyöm fogott minden árnyalatot, amit rá hordott fel-le rohangálása alatt. Egyszer lefékezett egy lépcsőn elhajított valami, Daniell ajkaim közé suttogta, hogy most rúgtam arrébb egy doboz frissen vásárolt géprongyot, és hogy reggel arra fogunk ébredni, hogy a szivárvány minden darabjával ékített fájónmintás cafatokkal lesz tele a földszint, de jobb, ha tudom, nem ő a rendetlen, én vagyok az egységbontó vendég. Megnevettem a másodpercet, hogy utána folytathassuk zavaros felfelé vonaglásunk a karcsú sáv segítségével.

Az utolsó fok kikúszott a lábam alól, újra egyenes padlót értem. Még mindig körülfont minket a sötétség. A lámpa gyújtása volt az utolsó gondolat, ami a fejembe ötlött, gyanítom, neki is. A korom tér erről tanúskodik. Izgató így. Sziluettjét látom csupán, annyi az enyém, amennyit hunyorogva pillantani engednek a kinti világ éjjeli fényei. Szigorúak velem. Amit érintek, lazúros kedvesem, nagyolt vonalak és bizonytalan alak, mégis ujjbegyeim érzik húsvér valódiságát. Bőrének eleven, lüktető langya, orromat cirógató eszenciája sosem volt ennyire létező, még ha szemem nem is látja igazi alakjában, érzem teljes egészében. Tétovaságom, hezitálásom nem vágyaimat igyekeznek regulázni, fura tompaságom az ismeretlen terep miatt tört most rám, hiszen se jobbra, se balra nem merek lépni, így marad nekem az az egy pont, ahol Daniellt szorítom.
- Három lépés hátra az ágy. - ingem második gombját is kipattintotta, ádámcsutkámért csókolt be. - De vigyázz. A hatodikra megkoccolod az éjjeli szekrényt.
Picit döntöttem csak oldalra a fejem, árnyalatnyit, hogy kiélvezhessem éhségének érzését. Minden pehelyfinom szőrszál a testemen vadul az ég felé nyújtózott. Daniell orrnyergével cirógatott végig nyakam oldalán, és ahogy nem egyértelmű, de tagadhatatlan szándékkal szívta tele tüdejét az illatommal, sóhajtásra kényszerített. Előtört a torkomból egy fojtott nyögés, egy értelmetlen szusszanás pontosan akkor, amikor ő is kiengedte a lopott kortyot. És tudtam, hogy kellek neki. Ostobának tűnhet. Persze. Itt állunk a szobája közepén, és én minden erőmmel azon vagyok, ne kelljen elvennem róla a számat és úgy bonthassam ki a pólójából, miközben ő úgy csomagol kifelé, mint egy ötéves a villanyvasútnak sejtett karácsonyi ajándékot. Persze, hogy akar és akarom, de átélni újra és újra, bőrömön élvezve tapasztalni, hogy a kesernyés eszencia, melyet indulásom előtt permeteztem magamra, a krém, amivel az arcomat simítottam végig, a samponom illata, mind-mind- mind úgy vonzza, mint az éjjeli lepkét a sápadt fénysugár... több mint mámorító, több mint vérforraló, sokkalta több annál, mint amit egy felnőtt férfi elviselni képes.
Megtettem az első lépést hátra, majd a másodikat is. Akárha a parketten járnánk összehangolt táncot, úgy követte rebbenéseimet, egészen az ágy pereméig. Sarkam a puha matrachoz ért, és megfogtam kecsesen lejtő partnerem.
- Daniell. - susogtam, reméltem szellőhalkan.
- Tele leheled a fülem. - kacagott bele a saját nevébe.
- Őrülten, és leírhatatlanul... - vágyterhes légvétjei megtöltötték a hatalmas teret. Belecsókoltam a hajába, szeme sarkába, füle tetejére cirógattam. Szorosabbra karoltam csípője körül és azzal a lágy lendülettel magaméhoz hívtam. Ölét az ölemhez feszítette. Mint a mágnes két ellentétes pólusának szakíthatatlan köteléke. Magamon éreztem a vágyát, saját lángolásom tökéletes mását. - Akarlak.
- Csak szeretnék...
- Mit szeretnél?
- Lezuhanyozni.
- Az illatod annyira... - Szerettem volna bókok millióval elhalmozni. Hogy minden sejtem, minden apró darabom őrült pezsgésbe kezdett abban a másodpercben, hogy megtöltöttem tüdőm testének illatával. De vigyázok a szavakra, óvom őt túlzó képeimtől, így csak beleszippantottam homloka és apró hajszálai találkozásába - vétek lemosni, Daniell. - és minden szavam igaz. Kívánom ezt az eszenciát. Friss, mégis édes, pici citrus és leheletnyi elevenség. Szavaimat újfent bódult sóhaj követte, pillanatnyi varázst idézett a kobakjára, de makacs volt a saját gondolat.
- Nem Ryu, én... szeretnék...
- Ha akarod, meg is esküszöm rá.
- Én... megmosakodni szeretnék. - ő halkabb volt, mint eddig, mégis tökéletesen hallottam, és amikor felfogtam a szavak jelentését, már bántam, hogy előtte kinyitottam a szám. Zavarom hatalmas lett, mint egy tengeren sikló hajó szelet markoló vitorlája, csak duzzadt és duzzadt. Minden erőm kellett hozzá, hogy ne süllyedjek egészen az épület betonbiztos alapjáig. Megköszörültem a torkom, de nem igazán tudtam, mit mondjak. Mégsem közölhetem vele, hogy bocsásson meg, hogy ekkora tapintatlan tuskó vagyok. Vagy... lehet, hogy mégis.
- Ne haragudj. - léptem egyetlen szolid lépéssel hátra. - Előbb járt a szám, mint mozdultak meg odabent a kerekek.
- Nem, tényleg, csak...
- Értem, értem persze. - bólogattam a vártnál hevesebben. - Menj csak, csobbanj egyet, én addig... hát addig... hm.
- Mondjuk helyezd kényelembe magad. - mutatott az ágyára, mint választható várakozási pontra.
- Jó. Köszönöm. Azt fogom tenni. - helyeseltem a gondolatra.
- Persze ezalatt azt értem, hogy vetkőzz le, amíg én végzek.
- Oh... hát... rendben.
- Tök jó. - lépett el mellőlem, de csupán villanyt kapcsolni. - Akkor én igyekszem vissza, te meg addig... hát már megbeszéltük.

Ahogy megbeszéltük. Igaz, hogy a saját magam lecsupaszítása helyett én sokkal inkább vertem volna szét a fejem valami kiálló tárgyban figyelmetlenségemért, hogy nem tettem meg, csupán annak köszönhető, hogy van elég önkontrollom. A negyed évünket sem értük még meg mint pár, sőt! És ha így folytatom, nem is fogjuk. Barom. Csak hogy egy egyszavassal illessem a saját hülye agyam.
Minden alkalommal megpróbálok kínosan ügyelni rá, hogy egy intim szituáció alkalmával se kelljen kényelmetlen helyzetbe kerülnie, és akkor tessék! Fogom magam, és elsiklok egy ennyire egyértelmű kérés mellett. Éreznem kellett volna, hogy nem locs-pocsolni vágyott, mint egy gumikacsával fürdőző hatéves. Marha. Igen. Ez is én lennék.
Önmagamat már-már fétisszerűen ostoroztam, míg igyekeztem kérésének eleget tenni, mármint cipőt és zoknit vedleni, lehámozni magamról az öltönyt, elbúcsúzni a nyakkendőmtől, de az ingemet csak részlegesen gomboltam ki, és az alsómat is szigorúan tartottam magamon, mégse feküdjek már az ágyán ádámkosztümben, és mikor befejeztem softpankrációm a gyűrűmmel, felpillantva már kedvesemmel néztem farkasszemet. Az ékszert hadart mozdulattal csúsztattam a már ágyon heverő zakóm zsebébe és közben igyekeztem nem éhes fenevadként pillantani az alig pár méterre támasztó Daniellre. Pedig minden okom meg lett volna rá, bár csak szemem sarkából kaptam el a vonalait. Egyetlen darab törölköző lazamód a derekára csavarintva, és még innen is könnyedén felmérhető, csak rá kell lehelni és lehullik, mint egy cseresznyefa ágába kapaszkodó utolsó darab árva levél az ősz legvégén. Lehet, hogy a szempillám elég huzatot keltene, hogy ellebbentse az apró frottírt, és erre gondolva, nem mertem pislogni többet. Még mindig dilemmát okoz nekem a kezdő mozzanat. Nézhetem-e leplezetlen vággyal, vagy okosabb dolog, ha felülkerekedek kívánalmaimon és igyekszem a látványát ha nem is mellékesnek, de sokkalta természetesebbnek kezelni. Persze ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy cselekedjen a férfi lányos zavarában.
- Milyen gyors voltál. - Jól van Ryu, ötös. Ahelyett, hogy nyáladba fulladnál, tegyél teljesen egyértelmű kijelentéseket. Príma.
- Siettem. - bólintott és egyik lábát a másik után helyezve, már nálam is termett.
- Igen. Látom. - nem csak mondatának helyessége volt tiszta, ami szemem előtt nyújtózott, szintúgy tényként volt kezelendő. Egy köldök. Finoman formált pötty egy selyemágy közepén. Apróság és szabályos kör alakjával mindig eléri, hogy csókolhatnékom legyen. És most is megtettem. Apró puszit leheltem rá, majd még pár szétszórt, csacska érintést. Ujjai hajamba reppentek, szigorúból alakított szertelen kazlat. Nem zavart. Olyannyira nem, hogy combjára markolva közelebb húztam, jobban érje tincseimet, könnyebben szeressem a bőrét. Nyelvemmel körbeszaladtam egyenletes peremét a pici lyukacsnak, s bohókás rituálém végjátékaként belecsókoltam egyenest a kellős közepébe.
Sokfajta reakciót számba vesz egy szerelmes férfi, de hogy gurgulázva kipattanjanak a kezei közül, akár egy asztmás pöttyöslabda, arra biztos egyetlen lángoló lovag sem számít. Pedig Lewis Daniell, aki egy szál konyharuhának is titulálható törölközőjében alig pillarebbenésekkel ezelőtt még felfalandó ünnepi vacsora illúzióját keltette, úgy ugrott arrébb, mint akit csíptek. Két tenyerét hasa közepére tapasztotta és még tapicskolt is párat nyomatékosításképpen mindkét mezítlábával.
- Ne piszkázd a köldököm! - a nyüsszentés, mert kénytelen vagyok így hívni, annyira váratlanul ért, hogy csak pislogni tudtam, szólni már kevésbé. - Olvastam délután egy mangát, amiben a hősasszony mottója az volt, hogy 'egy férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út'. Ne engedd, hogy félrevezessen ez a kedves kis mondat, az említett gonosz nőstény nem ínycsiklandó ételkombinációkkal kívánt a kiszemelt pasas ketyegőjéhez jutni, ő inkább próbálkozott jégvésővel, meg piszkafával, sőt egy ízben még körömreszelővel is, szóval egy ideig nem szeretném, hogy bármi a köldökömhöz nyúljon, még ha nem is hegyes és bár a nyelved tényleg nem az, meg puha is, és nedves, meg meleg, szóval ne böködj vele ott, mert valahogy a tarkóm megcirrog még a gondolatra is. - talán réveteg vonásaim sarkallták, hogy még egyetlen kérdéssel kipótolja egyszuszra lehadart monológját. - Sok voltam, mi?
Az őszinteség kapcsolatunk meglététől domináns szerepet játszik nálunk.
- Ugyan.
- Újra vesszük? - indexelt rám, és mielőtt még megtudakolhattam volna, mire is vágyik, máris mellettem üldögélt. - "Milyen gyors voltál". "Siettem." "Igen, látom." - percegett, mintha én lennék.
- Micsoda memória. - jutalmaztam hahotával az egyszemélyes félpercest.
- Még soha nem aludtál nálam.
- Igaz. Ez lesz az első alkalom.
- Nincs vendégfogkefém. Volt egy, de egy másik vendégem elhasználta már hónapokkal ezelőtt. Az övét mégsem kínálom fel neked. Azért ez nem olyasmi, mint a vendégpapucs. De ahogy ismerlek, tuti van egy ilyen kompakt, extramini összeszerelhető a zakód belső zsebében.
- Mellé.
- A zoknidba tűzve tartod?
- Nincs nálam utazófogkefe.
- Most csalódtam benned.
- Sajnálom.
- Kölcsönadom az enyém.
- Micsoda túlintim gondolat.
- Csíped mi? - pimasz módon pillogott rám, fűszeres mondatkái után rágcsálva saját ajkait. Szürkéi csillogtak. Pajkosan, élettől pezsegve.
- Bókolhatok? - kérdeztem a szokottnál is halkabban.
- Attól függ.
- Mitől?
- Ha kitalálsz valami különlegeset. Olyan sima a szőröm, mint a fókáé uszka után, vagy hogy pont olyan éles a csőröm, mint egy fehérfejű rétiszirtnek... - és újra összezavarodtam. Csak követtem rohangáló szembogarát, figyeltem, ahogy formálja a szavakat, saját szám résnyire nyitva, a mondat megrekedt, az akaratom bizonytalanság tompította szelíd gondolattá. Egy picit. Egy icipicit. Kinevetett. - Mond már, te Ryu.
- A szemed.

Rákapott a számra, én magamhoz martam. Harapott, haraptam. Gyengéden sercegett fogai között alsó ajkaim, finom szippantásait hevességemmel viszonoztam. Keze gondolkodás nélkül kúszott be ingem alá, egyetlen kóbor másodpercre érintve a mellbimbómat, de a csekély inger több volt, mint elég ahhoz, hogy én is legyek elég bátor érinteni. Nyakát cirógattam végig és egyenes vonallal szaladtam le mellkasán, majd hasának csíkján. Lendületének nem tudtam ellenállni, engedtem magamat hátra rántani. Én voltam felül, de tüze nem hagyta sokáig nálam a gyeplőt, határozott pördüléssel fordított a felálláson.

A dobhártyát szakító basszus szólam úgy mart a közénk, hogy én jobbra, Daniell balra, mint akiket tetten értek. Bár nem tudom, min is lehettünk rajtakapva két felnőtt ember lévén.
A pánik gyorsan múlt. A hátam alól előkerült távirányító, ami startot parancsolt a hifitoronyban rejtező, nem embernek való korongnak, már kedvesem kezében pihent és ő, bár a hangtámadástól remegő ujjakkal, de gátat vetett a zenének gúnyolt üvöltözésnek.

Aztán ültünk egymással szemben, mint akiket citrombaharapásra köteleztek.

- Tök gáz. - feltételezem ez a szituációnak szólt, hiszen ha úgy nézzük, most indultunk neki harmadszor. Ingem eligazgattam, és hátamat a falnak vetve (támla híján) a csodaszép szemét kezdtem bűvölni.
- Ízlett a vacsora?
Meghökkent.
- Témaváltunk?
- Gondoltam, ha már üres perceink teremtek, töltsük fel őket ilyen módon. - felnevetve mellém csapódott.
- Vártam, mikor piszkálod meg a lábam az asztal alatt. De nem jöttél furkálódni.
- Ne kövezz meg, de az nem az én műfajom. - az ölébe kapott párnát kezdte gyilkolni.
- Akkor? Mi a te műfajod, Ishigorou-sensei? A kezemet nem fogod meg, a lábfejemet nem zaklatod a tiéddel, nem írsz levelet a szalvétára, amit titkosan odacsúsztatnál nekem...
- Hiányolod a felsoroltak bármelyikét is a kapcsolatunkból?
- Nem, még nem.
- Ezt örömmel hallom. - igazítottam, majd gyűrtem az ingujjam. Rendezetlenségemnek alakot adni még nekem sem volt könnyű feladat.
- Te afféle lassú víz partot mos pasi vagy.
- Van az állításnak némi igazság íze, de nem merném ennyire határozottan kijelenteni.
- Okés. Akkor mondj valamit, amivel teljesen egyetértesz veled kapcsolatban, és nem csak részlegesen és 'van benne valami' szinten vagy vele.
- Hm. - színlelt gondolkodás volt a részemről, és csupán gyorsaságomnak köszönhető hogy saját szavam elébe voltam képes vágni, és nem mondtam ki, ami elsőre nyelvemre kívánkozott. Kellemes estén vagyunk túl, jólesően vidám csevejeket folytattunk, kedélyes kis társalgás kellős közepén időzünk most is, és bár leplezhetetlen szándékunk mindkettőnknek hogy még ma éjjel csuromvizesre izzadjuk a Daniell matracát védő lepedőt, mégsem szerettem volna megmerényelni a hangulatot azzal, hogy előhozakodom a kényes témával. Elmondhattam volna neki, hogy amiben én és minden sejtem egyetértünk, az az irányában táplált túl összetett és végtelen bonyolult érzés, aminek a szerelem nevet adták. De bármennyire is legyen szent a gondolat, szép és megannyi mindent magába foglaló az a rövid szócska, egyoldalú kimondása szülhet bántó pillanatokat. Tisztában vagyok vele, hogy, ha vallanék, nem kapnám viszont. Köszönetet. Talán. De ki vágyik erre a formulára? Szeretlek. Köszönöm. Ettől lesz a szenvedő alany a szánalmasak legszánalmasabbika. Lehetőség még, hogy védtelenné tett kincsemért tettekkel próbál kárpótolni. Igen. És cáfolhatatlan, egyetlen ölelése annyira tiszta és őszinte válasz, hogy el is fogadnám mint biankót, hogy később véssem rá a már kimondott gondolatot. Majd akkor, ha lesz ereje felvállalni saját maga előtt is, mit hordoz odabent. Addig igyekszem csöndben szeretni, bár akaratlanul ki-ki csúszik, hiszen érzem, és hallgatni róla végtelen nehéz.

- Annyira gondolkozol ilyenkor, hogy ingerem lenne belekukkantani a fejedbe. Mondjuk a füleden át. - újra egymást néztük, akárha nem történt volna meg a törés. És az előző sem, meg az az előtti sem...
- Tartok tőle, megijesztene amit odabent találnál. - közelebb hajoltam, de nem érintettem meg. Annyira bújtam csak szorosan, hogy légvétjeivel simogatathassam a bőröm.
- Azt hiszed? - figyelte a számat, ajkaimat nedvesítő nyelvem.
- Tudom. - súgtam a fülébe, és ha már ott voltam, cimpájának sem álltam ellent.
- Mindent tudsz? - kérdezett vissza, de én már csak nyelvemen bongó aromájára tudtam figyelni. Selyemfinom testének ellenállhatatlan ízére. Hallottam a kérdést, de tartalma a semmibe veszett. Csókoltam. Hattyúnyakát, kulcscsontját, ádámcsutkájának kívánatos dudorát, mellkasán szaladó egyenes vonalat, sima fehér bőrét kóstoltam centiről centire. Hajamat kezdte dúlni, az ismerős mozdulat folytatta saját magát, játszott, néha-néha fejbőrömet is csiklandozva. Sóhajtottam bele. Csípőcsontjához érve, megálltam csöppet számmal simogatni, úgy, ahogy eddig tettem, de akkor szememet felnyitva rám villant egy pár zöld, foszforeszkáló prizma.
A macska lapult a szekrény alatt és kényelmes rejtekéből leselkedett kifelé.
- Dany... - ujjai szelíd erőszakkal igyekeztek tudomásomra hozni, kedvesem nem boldog a hirtelen szóingeremtől. Lágyan ösztökélt és bár nem szakította meg a mondandómat, igyekezett, mint egy mellékesen az öle felé irányítani.
- Igen? - suttogta és állítom, jobban szerette volna, ha nem válaszolok.
- A macska ott van a sarokban. - biztos vagyok benne, hogy fel sem pillantott.
- Perecicc alusz.
- Látom a szemét. - meredtem egyenesen a világító kavicsok kellős közepébe.
- Hidd el, nem foglalkozik ő velünk.
Nem tudtam vele egyetérteni. A hatalmasra meresztett mandulaalak egyetlen pislogásnyi időre sem szűnt meg figyelni és engem határozottan feszélyezett a sötétből kémlelő hívatlan kukkolónk.
- Ha azt mondanám, hogy engem kifejezetten zavar a jelenléte, megtennéd, hogy elköltözteted a lakás egy másik pontjára?
- Nem tudom, hogy észrevetted-e, Ryu - suttogott még mindig körbe-karikába cirógatva a fürtjeim között. - hogy itt nem igazán vannak ajtók. A koncepció a 'hatalmas tér' és a végtelen távlatok. Egyetlen helyiség csukódik kilinccsel. - érdekes, hogy szerelmem ölétől csupán centik választanak el és én mégis párnája hidegére suttogva gúvasztok a homálykás sarok felé, és még találóskérdések megfejtéséhez is van elég lélekjelenlétem.
- A fürdő?
- Az. - és a beletörődött fújtatás számomra annyit jelentett, pár másodperc és macskátlanodunk.

Igazam lett. Daniell kicsusszant a fura pozitúrából, hogy felmarkolja a bútor alatt tanyázó házikedvencét, és bár ezzel újra pár méterrel távolodott vágyaink kielégítésének időpontja, legalább ténylegesen duettben fogjuk megélni, ami amúgy sem tartozik másra, csak rá és rám.

Hát persze. Nem eszik olyan forrón. Ez az éjszaka már attól a pillanattól fogva elég vontatottan vánszorog, mióta betettem a bal lábam a raktárába. A cirmos nem kívánta elhagyni őrpozícióját, még négykézláb csúszó-mászó gazdijának sem. Kérlelés és parancs, játék és véres komoly figyelmeztetések hatására is maradt, ahol volt, azon az elég távoli ponton, ahova kedvesem karjai már képtelenek eljutni. Végül a falkavezér - ha az aljas szőrségeknél van ilyen rang - egy eléggé lestrapált szürke plüssegérrel érte el a célját és kaparintotta karmai közé anno kukából újított kétfülűjét, hogy egyetlen határozott mozdulattal a csempék országába exportálja, csak és kizárólag a kedvemért.

Nem tudtam elképzelni, hogy ettől a ponttól bármi is képes legyen az utunkba állni.

Háton feküdtem, ő végignyúlt rajtam. Ami bőrétől bőrömet megfosztotta, csupán saját alsóm pamutja és bár szeretem a kényelmét, most a pokolba kívántam. Csókok százait kaptam és adtam viszont, érintések tucatjával kényeztettem el, s ő szorzójával boldogított. Pőresége minden ujjbegyemnek fenséges lakoma volt és éhük mégsem akart szűnni. Az előjáték szépen lassan mutálódott, transzformációja után kínszenvedéssé alakult át, azzá a fajta belső feszítéssé, mikor te magad nem férsz a testedben, pattanni érzed a bőröd, reccsenni a csontjaid, mikor szeretnél kiszabadulni saját tokodból, hogy megszüntesd az izmaid alatt rohangáló millió hangya érzését. Mikor egyszerűen nem bírod tovább.
Igyekeztem gyengéden markolni a húsára, fehér, túl sérülékeny selymét csak éppen fogni, hogy érezze, én már nagyon vékony jégen táncolok.
- Daniell - csípője önkéntelen mozgása nem könnyítette meg a dolgom. - Életem.
- Hm? - felajánlotta a száját, és ostoba lettem volna, ha nem élnék vele, hiszen tudom, hogy megőrülök az ízéért. Imádok fürdőzni benne, végtelenhosszú bódultságra ítélni magam és őt, s mikor elegednek az ajkai, éled sóvárogásom, hogy újra csókoljon. - Mi? - tudakolta két kapkodó légvétel között, és én úgy gondoltam, nem kívánok köríteni semmilyen módon.
- Gumi.
- Mi?
- Ha azt merészeled mondani - leheltem a kulcscsontjába - hogy nem tartasz a lakásban óvszert, kiugrom az ablakon.
- Ha merészelnék ilyet tenni, én mennék előbb repülni. - megkönnyebbült sóhajt küldtem az éterbe.
- Már azt hittem, hogy magamra tekerve a zakóm, rohanhatok az első benzinkútig, hogy áldozhassunk a biztonságos szex oltárán.
- Hülye. - ez egy végtelen kedves lehülyézés volt. Annyira lágy, hogy már-már megköszöntem új becenevem.

Alig mozdult el rólam. Jobb kezével oldalra nyúlt. Éppen csak annyira húzta ki ágya mellett pihenő kockalak szekrényke legfelső fiókját, hogy kézfeje kényelmesen bekígyózhasson rajta és előhúzhassa a tenyerében könnyen megférő bontatlan dobozt. Végigkísértem a mozdulatot, ahogy lazán, zsákmányát tartva visszaér hozzám, majd apró hezitálás után kezembe csúsztatja azt. Határozottan vettem át tőle, és eszembe sem jutott rákérdezni, mi volt az a hirtelen villanás, amit a következő szempilla rebbenésével már el is tüntetett a vonásairól. Sejtem magamtól is, a lépések láncolata, főleg annak végső mozdulata okozta kedvesemnek a fura érzéssorozatot. Az, hogy tőle nekem, még nem volt bejáratott. Lehet, hogy nem is lesz soha, talán mindig megmarad egyetlen röpke dobbanás, melynek másodperctöredéknyi ideje alatt felvillan majd benne, nem a megfelelő térfelén tartózkodik a pályának. Talán. Vagy kitudja. Lehet, hogy egyszer majd arra eszmélek, hogy már nem ébreszt benne többé bizonytalanságot, hogy már nem kelt fel újabb kérdéseket. Újra az idő. Megint ő az, akinek a döntésére kell várakoznom.

Visszabújt a nyakam hajlatába. Ott lelt neki tetsző, kóstolgatásra éppen megfelelő tenyérnyi területet. Édességnek éreztem magam. Csokoládéfagylaltnak egy bódultan forró júliusi délután. Tenyerem újra és újra feltérképezte a testét, bár minden vonulatát ismerem, mégis megszállottan imádom járni az völgyeit. Másik kezemmel csomagolásba kezdtem és mivel félgőzzel nehezen boldogultam, kicsit lassabban haladtunk előre. Sokkal lassabban. Kifogott rajtam a műanyag borítás, de nem bíbelődtem öt tompa ujjal tovább, számhoz emeltem azzal a gyors gondolattal, hogy fogammal tépem szét a fóliát, csakhogy arcom közelében megakadt a szemem a vörös dobozkán ékeskedő szlogenen.
- A pikáns gyönyörért. - a halkan mormolt párszavasra Daniellem felkapta a fejét.
- Tessék? - átnyújtottam neki az alaposabb mustrának alávetett csomagot.
- Azt hiszem, mellényúltál a polcon. - a barátságos hangulatvilágítás megadta neki is a lehetőséget az olvasásra.
- Uh, ez olyan izés. - vonta össze a szemöldökét. - Rücskös.
- Igen, bordázottnak írja. - néztem a karton felém mutató, ellentétes oldalát.
- Próbáltam már egyszer ilyet. - tűnődött, és kijelentésén majdhogynem én is, így gyorsan pótolt. - Csak picit máshogy... érted?
- Képben vagyok, köszönöm.
- No gond, Ryu. Van másik! - enyhe kínmosoly és megint csak a helyzetnek, de szemlátomást még nem a porig füstölt kategória, amiben leledzünk, így Daniell egy hanyag mozdulattal újra hajolt, és csereberét eszközölt. Most almazöld kaszni volt a kezében és hogy minden hibalehetőséget kizárjunk, együtt vetettük górcső alá.
A mentalevelek és a csücsköknél széthintett jégcsap dekoráció nekem azonnal nyilvánvalóvá tette, mivel állunk szemben, de hagytam, hogy kedvesem is megtalálja, miért is esik ki a kettes számú versenyző.
- Icy Mint. - tűnt el a szemhéja. - Mint a fogkrém. Hm.
- Nem akarod. - toltam vissza a kezét a szekrény felé.
- Hiszek neked és még meghipnotizálnod sem kell, hogy egyet gondoljunk. Húzok újat. - és alig negyed perc matatás után megint markolt.
- Mutasd, mit fogtál. - néztem a soron következő zsákbamacskára. A burok fennen hirdette, belül lapul maga a Dark Gladiator. Rám pillantott, én vállat vontam, így bontottunk, hogy meglessük a Colosseum sötét harcosát, majd kedvesem meglátva a koromfekete biciklibelsőt, megjegyezte, hogy ez igazából Batman tartalék harisnyája, és mindketten egyetértettünk, hagyjuk meg ezt denevérembernek. Egyikünk sem kívánta szerelmünk aktív résztvevőjének.
- Tudod... - Daniell, lévén hogy harmadszorra sem jött össze a vaktában válogatás, ismét húzni készült, de a mozdulat valahol félúton megrekedt.
- Igen? - néztem habozó vonásait
- Nem kellene megmagyarázom, miért rángatom elő már a mittoménhányadik bontatlan doboz óvszert?
- Nem hiszem. - ráztam meg a fejem.
- És ha még négy előkerül, akkor sem fogsz akarni valamiféle kommentárt? - megfogott.
- Hát...
- Nem arról van ám szó, hogy én vagyok az iskola kettyintőgépe, ezért minden színben és alakban halmozom a cuccot, jó, persze nem mondtam azt sem, hogy húsz éves koromig szűz voltam, mert nem, de ez akkor sem az, aminek látszik. Tudod, azok a marhák néha csak úgy balhéból csinálnak valami tréfát... Jó, én is benne szoktam lenni, de általában másokat szoktak baszogatni a poénjaikkal. Összemontírozott képet kreálni a sakk klub elnökéről, meg a nyolcvan éves könyvtáros néniről, tudod Ryu, ártatlan kis hülyeségek. Szóval egyik nap kinyitottam a szekrényem, és rám esett egy fél raklap gumióvszer, én komolyan nem tudom, mióta gyűjtötték azok a marhák, de ha már ott álltam nyakig beterítve a kacattal, hülyeség lett volna kukába vágni. Egy részét elhajigáltuk egymásra vízzel töltve, bűzlöttünk is, mint akik vazelinben lubickoltak, de... - rámartam a fára, és egyetlen határozott mozdulattal kihúztam és az ölembe emeltem a fiókot, hogy féltátott szájjal rácsodálkozhassak az ott felsorakoztatott mindenféle fajta condomra. Valóban tisztességes mennyiség. Még átlátszó tokkal óvott, nyusziformára alakított izét is találtam. Rövid idő erejéig próbáltam átlátni a káoszon, kapásból kifogni a helyzethez megfelelő hozzávalóra, de be kellett látnom, túl sok a lehetőség és soha nem jutunk egy centivel sem előbbre, ha csak úgy véletlenszerűen próbálkozok. Megroppantottam magam, majd zakómért nyújtózva, belső zsebéből előemeltem a szemüvegtokom, hogy orromra biggyesztve a lencsét, lássak is, ne csak nézzek.

Anyaszült meztelenül, alig dioptriával, ölemben egy nyersszínű szekrényfiókkal ültem és dobozról dobozra olvasva haladtam előre, hogy sikerüljön megtalálni azt az egyedet, aki nem mentolos, fahéjas, hintőporos vagy redős, kellőképpen egyszerű, visszafogott, de roppant hatékony, sőt, a saját sikamlósságán kívül rendelkezik némi képességgel az egyéb síkosítókkal való együttműködésre is. És kitartó munkám kevesebb, mint tíz perc alatt rügyet fakasztott és gyümölcsöt érlelt.
- Megvan! - jelentettem ki diadalittasan kezemben tartva a trófeát. - Hiper biztonságos, ultra sensitive, extrán csúszós, vízbázisú síkosítóval bátran használható és még a szavatossága sem járt le. Tökéletes! - de a nyertes csata győzelemi táncát Daniell nem járta el velem.

Kedvesem ült. Kobakja karjai takarásában, mint egy hatalmas gubó. Arcát nem láttam, de a fura alakzatból kikandikáló fülvége lángoló vörös volt, akárha közeli rokonságban állna egy tál paradicsommal.
- Ciki. Ryu, ez annyira ciki. - néztem a csomót, ami Daniellemből lett és rájöttem, ennek az estének most van itt a vége. Adtam egy csókot a feje tetejére, lágyan végighúztam ujjaim a gerince vonalán és onnan vissza a nyakszirtjéig. Ostoba voltam, hogy nem ismertem fel két sugallattal előbb.

Helyére toltam a fiókot, megigazítottam az alsómat, felállva kihámoztam ruháim közül a még kezdet kezdetén magamról leküzdött atlétát, hogy kicseréljem a rajtam pihenő, szétnyúzott ingemmel, hátha kényelmesebben alszom majd. Dolgaim az ágy végéből elkerültek a fal mellett álló szék támlájára. Nadrágom, zakóm, de még a zoknim is. Jártam egy negyed kört, kicsit elrendezgettem a matrac végében összedúlt lepedőt, megnyomkodtam a párnákat, igazgattam a szélüket, és mire végeztem, Daniell sem alakított többé fáról pottyant kókuszdiót.
- Húzzál fel te is valamit ahelyett a félvizes törölköző helyett. - szólt belőlem talán az orvos.
- Mit csinálsz? - nézte, ahogy mellé helyezkedtem.
- Nálam mindig a bal oldalon alszol...
- De ha ágyban ülünk, az a jobb oldal. - mormogta az orra alatt.
- Igen. - mosolyogtam. - A saját... nem tudom lehet-e ezt a valamit ágynak nevezni, szóval idehaza a jobb, vagy a bal oldal a tiéd? - finom vörös csík húzódott a szeme alatt.
- Ez annyira tökre nem így kellett volna, hogy sikerüljön...
- Nézd, Dany. - kerestem meg azt a varázslatos szürke csillagot és párját. - Ez most így alakult. Van néha ilyen, és ha valami ennyire nem akar összejönni, akkor az akkor se fog, ha beleszakadunk. És figyelj Életem, inkább ne szakadjunk bele.
- Akkor... alszunk?
- Igen. Alszunk.

Az első kollégiumi szobámban töltött éjszakámon negyvenöt percet aludtam. Albérletem és mostani lakásom fej-fej mellett haladnak. Ennyire volt elég az a másfél óra, amit a bennük töltött éjjelen pihenni tudtam. Daniell és raktárja három óra és tizenöt perccel eddig a csúcstartó az idegen terepen való szunyókálásomban.
Körülöttem minden álomban úszik, már egy ideje az ajtó mögé száműzött cirmos motoszkálását sem hallom. A matrac, amin elnyúlok, furamód kényelmes, bár nem tartozik hozzá keret, így ágynak az én fogalmaim szerint nem nevezhető, de hogy futonnak hívjam, ahhoz merésznek kellene lennem, hiszen csak annyira rokonok, mint a sárgarépa és a hasított bőr retikül. Elég mély a sötét, elég messze a reggel, elég zsibbadt az egészem és mégis itt fekszem én, a hajnaltól még igen távol, és percek óta nem teszek egyebet, mint néztem. Fél négy. Csend van. Csak az éjjel perceg saját zajaival és én ahelyett, hogy körös-körül pásztáznám a nekem még ismeretlen helyet, az ismertben gyönyörködöm. Daniell nem horkol. Szusszangat. Sokszor elégedetten csettint, vagy cuppog. Néha érdekesen fújtat is, pont úgy, mintha rosszallását kívánná így kifejezni. Göndör szempillái meg-megrebbennek, ahogy az álmok között jár-kel. Szája mindig picit résnyire nyitva, hamvas színű ajkai még a tintakék éj homályfátylán keresztül is hívogató barackárnyalatúak. Haja is arany, hiába próbálja fakítani fényét a sötét, bőre még mindig tejfehér és a hold fakó sugara csak még átlátszóbbá, valószerűtlenebbé teszi, elérve azt, hogy már-már annyira tűnékeny legyen, hogy az nem is evilági. Ostoba villanásként eljátszottam a gondolattal, hogy tündér fekszik az őszi föld avarán, a természet haldoklása megtépte szárnyait, a múló nyár ellopta erejét, és most a bolygó mélyen lüktető szívéből igyekszik éledni újra. De alig volt hat tovaszálló másodperc. Nem ilyen vagyok. A múltam, jelenem nem enged ennyire csacska gondolatot, nem hagy megtapadni egy fantázia látomást, nem, hogy a talajtól öt centire lebegjek. És majd egyszer arra ébred, hogy képtelen vagyok vele játszani, hogy míg őt fél marék szivárványból, negyed rész felhőből és pár sóhaj nemes gondolatból gyúrták, az én anyagom hús és vér, semmi más. Akkor majd ez marad nekem. Pillanatok, amikkel teleszívtam a tüdőm, mozzanatok, melyeket szemem megőrzött, talán ezért búcsúzok minden magányos pillanatban és lehet, hogy ezért van az is, hogy a következőben változni akarok, hogy örökre megtarthassam. Szerelem, hány agyat tartasz vajon fémkalickában a sajátomon kívül?

Mellettem váratlanul tompa köhintés hangzott és legalább még kettő. Daniell gépiesen ült fel, kezével ágya mellé kotort, majd lehunyt szemhéján keresztül rám nézett, és meglengette a jobb kezét. Gondolatolvasó géneknek híján vagyok, mégis rájöttem, hogy mit keres rajtam. Kezébe segítettem az üvegét, ami valóban közelebb esett nekem, mint neki, majd felkutattam az elejtett kupakot is, míg ő a torkára engedett legalább negyed liter langyos vizet.
- Köszönöm. - nyammogta már ismét vízszintből, párnája puhájáról.
- Szívesen. - bólintottam bár félig lehunyt szemmel nem tudom, mennyit érzékel belőlem.
- Hogy hogy pont itt voltál? - mosolygott rám, és nem mulasztotta el meglapogatni a fejem, olyanféleképpen, ahogy a hátaslovaknak szokták.
- Itt éjszakáztam, hozzátenném te hívtál, magadra vess.
- Nem úgy, bolond. - nevetett vagy csuklott, nem tudnám megmondani. - Úgy értem, ébren hogy lettél.
- Kinyílt a szemem. - frappáns kérdésre legalább annyira színvonalas válasz.
- Mikor?
- Talán egy órája?
- Ez kérdés vagy mondás?
- Talán egy órája.
- Itt unatkozol egyedül? - a szeme elérte a nyolcvan százalékos nyitottsági állapotát. - Játszhattál volna Pereccel.
- Igen. Vagy égethettem volna műanyagot. Az milyen élvezetes lett volna. - rekedtkés kacaj, jóízű csengés.
- Visszaalszol még ma?
- Nem, azt hiszem ma már nem fog menni.
- Fúú. Idegen hely, meg minden? - kacagott annyira, amennyire túl friss ébrenléte engedte neki. - Ha félsz, szólj nyugodtan. Felkapcsolom neked a villanyt, vagy ilyesmi.
- Mondd meg nekem, Daniell, hogy vagy képes hajnalok hajnalán pofátlankodni?
- Nem tudom. Igazság szerint még a nyelvemet is alig érzem, de gondoltam kipróbálom, hátha.
- És ment.
- És igen. - nevetett.
- Mindenkit csipkedsz? - címeztem neki, kicsit fintorogva
- Nem. Csak akit...
- Csak akit...?
Volt egy fél perces csend. Ezüst szikrák pattantak szeme kristályából, mintha egy csillagszóró csacska világa alatt álltam volna én egymagam.
- Igen. - törte meg a hallgatagságot - Csakakit. - bólintott rá saját szavai helyességét erősítve. Csakakit.
- Értem. Ezt azért jó tudni. - és gondoltam egy merészet. Csókolni hajoltam és azok a barackszín ajkak, amiket percekig lestem édes mozdulatlanságban, annyira készségesen szerettek vissza, hogy képes voltam átlépni a szavakon, vagyis inkább azoknak nemlétén.
Hátunk mögött egy fantasztikus randevúhoz csatolt félresikerült finissel, hirtelenjében könnyed természetességgel peregtek a dolgok, és ezen még meglepődni sem volt időm. Fűtött a kell, belülről parancsolt a vágy.
Egy határozott mozdulattal magam alá gördítettem. Ha lassan hívom, most hezitált volna. Ez egy olyan pillanat. Mikor már öleli a szenvedély, képes a világba kiáltani gyönyöre taktusait, de amíg még agya józansággal mérgezi, addig sokszor tépelődik. Ha kérdezek, nem felel és tudom, hogy szótlansága táplálja a bennem munkáló bizonytalanságot, így inkább hallgatok és engedem, hogy vezessen az érzés.
Szerettem volna elhessegetni a feszültségét, életre hívni egy annyira fesztelen hangulatot, mint alig pár órája. Ostobaságokat suttogtam a fülébe. Abszurd jóslatokat arról, mi jöhet az elkövetkező harminc másodpercben. Volt benne fürdőszoba-borogató négylábú, aki vad fenyegetőzésbe kezd, hogy azonnal szabad akar lenni, és túl korán kézbesíteni induló postás, leszakadó mennyezet, vagy gyorsan megjelenő ételmérgezés, ami pár óra lappangás után majd kitör rajtunk és ömlött a számon még vagy millió légből kapott badarság. A-tól Z-ig minden, ami méltó folytatása lenne az este megkezdett pechszériának, és míg nevetett, gurult butaságaimon, kacagott a játékos képeken, én utolsó szusszanásommal megvallottam, hogy szeretem. Ő lehunyta a szemét, és én megmosolyogtam zavarát. Nem nevettem ki. Sose tenném. Elmondtam neki, ha hátamra is potyog a vakolat, én nem vagyok hajlandó elengedni. Félúton elakadt érintését segítettem beteljesíteni, hajamba vezettem azokat a művészujjakat, zsongításukra szomjasan kértem őket tincseim kényeztetésére.
Körülöttünk lélegzetét regulázta a szoba, az éjjel neszezéseit is némára tompította, tán pusztán azért, hogy minden egyes sóhaját, minden torkából elődaloló hangot tisztán csengve hallhassak, talán némaságával a szerelmünket tisztelte meg, de az is lehet, hogy az én fülem képtelen bármi mást észlelni akkor, ha a karjaim között van.
Ahogy fölé magasodtam, majdnem engedtem a csábításnak. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, hogy halvány fényt kapcsoljak, és láthassam, ahogy mellkasa szaporán emelkedik-süllyed, ahogy hófehér bőrét málnaszín pír borítja, lakmározhattam volna meztelen teste fenséges élményében, ellophattam volna, mikor az arcára simuló kéj, az alig fájdalommal fűszerezett gyönyör előidézi szája puha görbületét, de... nem tettem. Maradt a sötét.
Hozzábújtam. Elüldözve, megsemmisítve minden hajszálnyi rést közöttünk, eltüntetve még a nyomát is annak, hogy két ember vagyunk. Szorítottam, mert viszontszorított, beszéltem hozzá, mert a hangomat akarta hallani, és csókoltam, hogy mikor a mámor tetőpontján elsuttogja a nevem, ajkaimmal érezhessem, hogy kimondta.


~ Dehogy van vége! Csak most kezdődik. ;) ~