Alakulunk!

Hát eddig jutottam innen-onnan akasztott wifivel. Mostantól pedig szurkoljatok, mert azt ígérték, hogy a sajátom 72 órán belül stabilizálódik… O_o” Nem kommentálom. Eleve miért instabil? Nem baj, én még hiszek a csodákban, kitudja mióta várok, ez a 72 óra már meg sem fog kottyanni, addig pedig megpróbálok nem agybajt kapni a percenként elszálló kapcsolattól. instabil?

Képzeljétek, jöttem ma hazafelé este és ősz illat volt az utcán. Tiszta, csípős, élő, eleven ősz illat szállt a levegőben! Viki mindig ki van akadva az orros dolgaimtól, na de én akkor is érzem és odáig meg vissza vagyok tőle. <3

Igyekszem töltögetni a sztorikat, és már látom a végét. Ahogy minden újra a helyére került, Daniell 9. kötetének első fejezetével fogjuk megünnepelni! Jóóó?

Ayase

Daniell VII/15. - Főnix

Nem nyitottam ki a szemem. Szemhéjam rejtekében hallgattam azt a hangot és próbáltam kitalálni, mi lehet az. Kótyagosan arra gondoltam, még mindig álmodom. Ahogy a pillanatok suhantak tova és én még mindig belülről nézegettem a csukott szemhéjam, kezdtem rájönni, hogy ébren vagyok. Oldalra nyúltam. Reflexszerűen kanalaztam végig a jobbomon, de amint a kezem akadály nélkül suhant át a téren, úgy ültem fel, mint akit zsinóron húztak. A hang. A csukladozó, fájdalmas, csontomig hatoló foszlányokban hirtelen felismertem Daniell hangját. A félelem vágott végig a hátamon jeges ostorával. Futottam. Kivágtam az ajtót és rohantam, bár azt sem tudtam merre, mégis vitt a lábam. Rémképek egyetlen ragacsos masszába tömörülve kerengtek a fejemben és még arra sem volt időm, hogy halmukból kiválasszak egyetlen egyet. Mindtől rettegtem egyszerre. A lépcsőn indultam volna, de megláttam a lámpát abban a szobában, aminek a kulcsa közös megegyezés okán egy ideje tabu mind neki, mind nekem. Elrejtve tartjuk. Fordultam és a fényszoba ajtaját téptem fel.

Hajnalban, éppen pár perccel négy után szürke hamvaiból újjáéledt a fenséges főnix. Ismét tündököl. A tollak, melyek a testét borítják, már nem narancsvörösen izzanak, a lángnyelvek bronz és rőtarany színét mutatják, de a tüze él, kavarog, színei pompásak, vakítók és a büszke madár megsiratja újjászületésének örök pillanatát. Él.

Letérdeltem mellé, belém csimpaszkodott. Mellkasomra csúszó, nyakamra fonódó karjai festékkel fedték a ruhám, remegő ujjairól a hajamba is jutott és én mégis szorosabbra vontam. Puha haja és a homloka lágy találkozására tapasztottam az ajkaimat, oda adtam megszámlálhatatlan apró csókot. A ruhámba zokogott tovább. Keservesen, de mégsem keserűn.

- Tudtam – sóhajtottam, de éreztem, hogy remegnek az előkívánkozó szavak. – Tudtam. – Szorított, hogy szinte lélegezni is nehezemre esett. Megindultak a könnyeim, csorogtak abba a varázslatos aranyhajába. – Én tudtam – sóhajtottam a mézszínű tincsek hullámai közé. Sírt. Éreztem a ruhámon, hallottam a hangján. A jobb keze után nyúltam. Csókokat kapott minden ujja, minden körömágya, tenyere bőre. – Tudtam - ismételtem el ki tudja hányadszor és megtenném még ezerszer is.

Aztán már csak ültünk. Én terpeszben, ő szemben, mintha a tükörképem lenne. Elfúló hangon suttogta a fülembe, hogy nem mer megfordulni. Én csak néztem a vásznat. Nekem sírnom kellett. Nem csak azt láttam, ami rajta volt, de azt is, ami már soha nem lesz ott. Édes volt és legalább annyira keserű. Egyszerre láttam, mit vesztett el és azt is, hogy már soha nem kapja vissza. De láttam az újat, benne őt és imádtam minden ecsetvonását. Most volt itt az ideje, hogy megsirassam, ami már örökre a múlté és könnyekkel köszöntsem a megújulását.
- Csodálatos – súgtam a fülébe, de ő ismét gondolataim között sétált, átlátott rajtam, mint egy szikrázóan tiszta üvegablakon.
- De más.
Arcomat a hajába fúrtam.
- Más – súgtam oda, de mosolyra szaladt a szám széle. – És csodálatos.
- Mit látsz rajta? – Vajon vizsgakérdés volt?
- Szabadságot. Vágyat, ígéreteket, reményt. A végtelent. – És még tudtam volna folytatni.
- Más azt mondta volna - csak felhők az égen.
- Az úgy túl kevés. Te sosem voltál ennyire egyszerű. Te nem tudsz „csak felhőket” festeni. Te mesélsz, Csücsök.
- De más.
- Igen – suttogtam nagyon puhán és halkan. - De már te is más vagy.
- Valami elveszett.
- Megváltoztál. Ettől nem lesz rosszabb, vagy jobb. Csak más, mint te is.
- Nem kellett még soha semmitől elbúcsúznom, nem biztos, hogy sikerül.
- Miért bízom benned jobban én, mint ahogy te teszed saját magadban? – Megválaszolatlan kérdés maradt, hiába adtam neki rá susogásnyi időt. - Daniell. – Átöleltem, gyengéden tartottam a karjaim között, éppen csak néhány pillanatig, majd fordítottam rajta egyet. Tenyeremmel eltakartam a szemét, feje hátra billent a vállamra. - Csak engedd el – súgtam a fülébe.

Sóhajtott, teste mintha kilókkal vált volna könnyebbé, ahogy elhagyta ajkait az a pár szó.
- Ég veled, isten hozott.

Elemeltem a tenyerem, a főnix megrázta tollait és fenséges szárnyait kitárva a magasba röppent.   

~ Folyt.Köv. ~

Daniell VII/14. - Ha én azt tudnám

- Cigarettaszünet?
Derűs hang szólt a hátam mögül.
- Igen – bólintottam rá.
- Csodálom, hogy Daniell nem morgolódik érte.
- Amikor első nap szembesült vele, hogy történt némi változás az életemben, amióta nem láttuk egymást, nagyon megértő volt. Még furcsálltam is, nem mintha nem szoktam volna meg tőle, csak azt hittem, ez olyan kaliberű dolog, ami majd szélsőségesebb érzelmeket kényszerít ki belőle. De nagyon jól fogadta. Némi humorral agyonvertük a dolog élét. Ehhez képest most már olyan, mint egy házsártos feleség. A szép szürke szemeivel kiégeti a kezemből a gyújtót – panaszkodtam.
- A szép szürke szemeivel? – ismételte vissza a mondatomat és pimasz módon mosolygott hozzá. Én pedig pirultam, mint egy diáklány. Egyetlen célja van vele, hogy zavarba hozzon. Nem bántásból, nem rosszindulatból. Inkább csak… nem tudom. Csak úgyból. Miért próbálom megfejteni Daniell famíliáját? A számomra feldolgozhatatlan dolgok magyarázatára miért nem elég nekem, hogy ez a fa, amiről az én kitekeredett szerelmem lepottyant? Összességében tehát semmire nem sikerült rájönnöm, de egészen megszoktam.

A helyzettel is jól állok. Ez már egy amolyan rituális beszélgetés. Mindig szerettem, ha a dolgoknak van rendszere. Ebben az esetben nem számolhatok be évszázados hagyományról, de kialakult egy ritmus, ami nekem valahogy könnyítést jelent. Ebédelünk. Végére érve, mindent elpakolva én cigarettázni somfordálok. Szó szerint osonok. Daniell hanyatt-homlok menekül az ellenkező irányba valami mondvacsinált ürüggyel. Nem látja, nem is tud róla, tehát én nem is dohányzom. Strucc. Nem baj, én azért rágyújtok és szinte pillanatokon belül társaságom is akad. Azt hiszem, Daniell anyukája meglehetősen komolyan veszi a saját ígéretét, vagyis hogy ez alatt a két hét alatt a lehető legtöbb információt szeretné belőlem kivasalni, persze ez csak olyankor lehetséges, hogyha Daniell nincs a közelben. Ezért tökéletesen alkalmasak rá az ilyen és ehhez hasonló füstös percek.

- De lassan búcsúzkodunk – lengettem meg a cigarettát, ő pedig elismerően bólintott. – Nem áll szándékomban megmaradni dohányosnak.
- Helyes.
- De ehhez kicsit… - igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg.
- Kitalálom, nyugodtabb körülményekre van szüksége – kacagott. Sokat nevet és olyan jóízűen teszi. Én a félig szívott szálat figyeltem.
- De kérem, ne sértődjön meg érte. Ez nem az én közegem.
- Ugyan – bólintott kedélyesen – nem vagyok én olyan mimózalelkű. Nem könnyű megbántani. És teljesen megértem, hogy a leszokással várni szeretne, amíg hazatérnek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá ő pedig legyintett.
- Ön leszokik, én fodrászhoz megyek. Ugyanis az én hajamhoz csak az én fodrászom nyúlhat. És kozmetikushoz! Oda is nagyon szeretnék. Tudom, itt is lenne hova, de valahogy ragaszkodom a bevált dolgokhoz.
- Uh, igen – helyesetem. – Kozmetikus. Én is útba ejtem. És a masszőrömet.
- Masszázs! Az nekem is jöhet. Akkor ezt megbeszéltük. – És ő újra kacarászott. - Sűrű hetünk lesz, nem gondolja?
- Meglehetősen.
Már éppen kezdtem hiányolni az életemre vonatkozó kérdőjeleket, mikor egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, váltott hangja tónusán.
- A fiam, mikor rájött, hogy baráti vallatásnak vetem alá, megajándékozott a tabu témák kategóriájával. Majdhogynem parancsba adta, mit nem kérdezhetek, de nagyon következetlen volt. Mondd, mit nem lehet és egyből sokkal vonzóbb lesz az, ami tilos. Kérdezni szeretnék. Mehet?

A falnak dőlve rágyújtottam a második szálra. Ahogy Numata Seiki mondotta volt, én csúnyán művelem a dolgot. Mélyet szívtam belőle, majd öngyújtómat zsebre vágva biccentettem. Miért ne?

- Mehet.
- A szülei?
- Nem mehet – vontam vissza hirtelenjében a megadott engedélyem. Túl szép volt a nap. Nem akartam elrontani. Megleptem vele.
- Tényleg tabu?
- Legyen az – bólintottam.
- Akkor Daniell tudta, miről beszél.
- Daniell okos.


És ennyiben maradtunk. Én gyilkoltam a szálat, szemem sarkából néha vissza-visszatekintve az engem figyelő nőre. Percek teltek el ebben a némaságban és nekem fogalmam sem volt róla, hogy vett rá arra, hogy mégis beszélni kezdjek, szimplán a hallgatásával. Nem tudom, miért nyitottam ki a csapot. Nem értettem, mit miért csinálok.

- Az apám meghalt valamivel a diplomaosztóm után. A legjobb barátomtól tudtam meg, az édesanyja olvasta a gyászjelentését. Anyám él, vagy azóta már nem. Nem tudok róla semmi. Az öcsém megnősült még húsz éves kora előtt. Tudomásom szerint két gyerekük van, de erről sem gólyamintás képeslapról értesültem. Röviden ennyi – krákogtam, de nem a dohány zavart. Egészen más szorította a torkom.

- Nem hallottam még ilyen hangsúlyban beszélni. - Én keserű mosolyt vettem elő, ő meglepettnek tűnt.
- Mert nem ismer eléggé. A szarkazmust évek alatt tökélyre fejlesztettem – percegtettem meg a szemöldököm, de nem nevetett.
- Nem akarok önre erőltetni egy ennyire kellemetlen témát. Elnézését kérem. Nem gondoltam. Daniellnek szokása túlozni.
- Nem számít – rántottam meg a vállam. – Nincs miért. Annyira nem nagy történet, sőt mondhatni tucatos, csak főszereplőként éli meg az ember tragédiaként. – Köhintettem. Elnyomtam a csikket és éppen gyújtottam az újabbat, de a múltba pillantva megfagyott a mozdulat. – Szigorú apa, alárendelt anya, túl őszinte gyerek, aki ki tudja, milyen ideáloktól megrészegülve bízott abban, hogy szülei akkor is szeretnék, ha kopoltyúkat növesztene. Bár azokat nem termelt magára, ugyan mi történhet, ha bevallja, hogy halálosan szerelmes a padtársába, aki hogy ne hagyjuk ki a lényeget, fiú. Hogy gondolhattam ezt? Voltak az életemben már akkor is apróbb csalódások, de mondjuk úgy, az volt az addigi legfajsúlyosabb. Kicsit elhamarkodtam a beismerést. Őszinteségemet édesapám nyolc napon túl gyógyuló ajándékkal honorálta, melyet attól a naptól fogva, mint az edzéseket és a különórákat, beiktatott a napirendembe. A szoros gyeplőmet elvették és láncot kaptam helyette. Percre pontosan igazított napokat és állandó felügyeletet, nehogy véletlenül elkezdjek nadrágok után futni. Volt egy börtönöm, ami kifelé otthonnak tűnt, egy börtönőröm, akit mindenki gondos édesapának vélt, egy anyám, aki mintha nem hallott és látott volna semmit, egy öcsém, akivel vallomásom napjától beszélnem sem szabadott és egy életem, amiből bármilyen áron, de szabadulni akartam. Amikor sikerült, nem néztem többet vissza.
Észre sem vettem, hogy dörzsölöm a vállamat. Mintha egy öreg sérülésből kívánnám kimasszírozni évek fájását, persze hasztalan. A fájdalom már csak a fejemben él. Ő észrevette. Arca aggódó lett és gondterhelt. Láttam, hogy megbánta a kérdést és hogy nem hallgatott a fiára. De nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Nem az ő hibája, ő csak kérdezett.
– Kérem, ne nézzen így, mert lelkiismeret-furdalásom lesz. Nincsen semmi baj. Itt vagyok, sikeres plasztikai sebészként. Sokat elértem, jól élek, elégedett vagyok a munkámmal és a magánéletemmel is. Boldog vagyok. A múltat pedig nem lehet megváltoztatni. Ennyi. – Néztem az eget, a kósza felhőfoszlányokat.
- Mégis kísérti.
Miért érzem azt, hogy ezzel a nővel őszintének kell lennem?
- Mai napig. Belegondolva nem is tudom, hogy éltem túl olyan fiatalon. Érett fejjel túl soknak tűnik egy gyereknek. Néha verejtékben úszva ébredek és nem tudom, felnőtt férfi vagyok-e vagy az ágyában remegő kamaszkölyök. De elmúlik. Mindig elmúlik. Hosszú évekig nem beszéltem róla senkinek. A legjobb barátom mindig velem cipelte a terhet, de egy ponton már nem akartam, hogy ő is nyögje a súlyát, inkább hallgattam. Ha valamit csak odabent enged az ember szabadjára, az mindig félelmetesebb és félelmetesebb lesz. Az agy hozzátesz, élesít a képen, csiszol a fájdalmon. Van, ami nem elhalványul, hanem évekkel mind nagyobb és fenyegetőbb lesz. Daniell segített nekem. Nagyon sokat segített, bár nem vagyok benne biztos, hogy valójában tudatában van, mennyit is tett értem.
Csak tátogta a kérdést - hogyan?
– Hogyan? - Éreztem, ahogy elgyengül a lábam. Jó volt támasztani a falat. – Rávett, hogy elmondjam. Hogy kiengedjem. A párkapcsolataimban a múltam ezen részét sikerült lepel alatt tartani. Ő túlságosan erőszakos volt, neki minden titok kellett. Meghallgatott. Velem volt és… ennyi. – Sóhaj és kínos csend. Hol én, hol ő. – És ezzel megint az én oldalamra billent a mérleg serpenyője – próbáltam elviccelni – mert most olyan valamit osztottam meg önnel, amit nem sok mindenkivel tettem. Komolyan, még olyannal sem, aki hónapokig az ágyamban aludt.
Mosolyogtam, de ő is látta, ebben semmi vidámság nem volt.
- Köszönöm a bizalmát. – Ő komoly volt. Én csak bólintottam.

Daniell, mintha megérezte volna, hogy olyasmi történik, amit nem akar, megjelent a teraszajtóban. Haja csak úgy szabadon lógott, mellkasára, vállára, beszökött a V kivágású póló nyakába is. Élvezettel pihentettem volna rajta a szemem, ha a gondolataim nem kúsztak volna egy teljesen más dimenzióba.
Elég volt neki két pillantás ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Arcán meghatározhatatlan érzés-együttessel nézett hol rám, hol édesanyjára. Nem tudtam teljesen értelmezni, de vonásaira aggódás kúszott fel, olyannyira eluralkodva rajta, hogy meg kellett nyugtatnom.

- Nincs baj. – Mosolyogva felé nyújtottam a kezem és ő gyanakodva, engem méregetve közelebb lépett. – Nincs baj, életem. - Azt hiszem, nem neki mondtam. Soha nem becéztem még az anyukája előtt, de akkor kiszaladt. Mellém állt, megfogtam a karját. Olyan volt, mintha mankót kaptam volna a hónom alá. Kicsit határozottabban álltam, hogy a háta fogta a súlyom. – Nincs semmi baj. – De boldog voltam, hogy rátámaszkodhatok. És ő megtartott. – Tényleg. – Én pedig hazudtam neki.

Átrendeződtünk. A nyers színű fa asztalka körül három szék sorakozott, a középsőn Daniellem édesanyja foglalt helyett, előtte langyosra melegedett ásványvize várakozott, még hozzá sem ért. Szemben vele, a falra tolt több személyes szintén fapadon pedig én ültem, fejemet hátra döntve nem néztem se rá, sem kedvesemre. Az eget bámultam. Daniell elnyúlt, oldalamnak támasztva a hátát, feje a vállamon, lába a karfára téve, ő is hallgatott.

- Nagyon sokszor végiggondoltam és mai napig nem találom, hol vétettem hibát. Hetekig vártam egy megfelelő időpontra, hogy találjak egy olyan szombati napot, amin mindkét szülőmnek áttehetetlen programja van, ezzel bebiztosítva, hogy ne tudjanak megjelenni a bemutatón. Kitaláltam a helyszínt, ami elég közel van ahhoz, hogy nyugalommal engedjenek el az edzőmmel és a csoportommal, de elég messze ahhoz, hogy egy éjszakát ott töltsünk. Próbáltam nem túl lelkes lenni, de nem is passzív. Teljesen átlagosan álltam a dologhoz, ez kötelesség, és mint olyan, részt veszek és száz százalékosan teljesítek, ahogy az tőlem elvárható volt. Szombat reggel szépen elindultam az összekészített csomagommal, elsétáltam az iskola mellett és egy éles jobbkanyarral mentem a másik irányba. Mindig nagyon kötelességtudó és lelkiismeretes gyerek voltam. Igazi jófiú. Fontos volt nekem, hogy a szüleim büszkék legyenek rám és ennek a fényében is csináltam mindent. Az volt az első alkalom, hogy ilyesmire szántam el magam. A helyzet, amiben voltam, csak úgy rántotta magával az embert. Én, aki soha nem hazudtam, mert nem volt okom rá, sorra másztam bele a kisebb, majd nagyobb füllentésekbe. Tényleg miniben indult. Hétköznap otthon kellett lennem nyolcra. Eleve volt, amikor az edzésem kilenckor fejeződött be, persze ezek a napok felmentést kaptak a szabály alól. Én csak a tanulásra koncentrálhattam, így nyolckor otthon volt a helyem és pont. Az első ilyen füllentés úgy megmaradt a fejemben. Kilenc is elmúlt már, mikor csöngött a telefonom és csak annyit mondott, hogy látni akarlak. Csak egy forrófejű kamaszkölyök voltam és szerelmes, mint az ágyú. Odaálltam apám elé az angol szótárammal és nagymonológot húztam elő a hátizsákomból a hanyag osztálytársról, akinek nincs angol szótára és még a jegyzeteit is elhányta, persze most gondolja megcsinálni a feladatot, amit kiadtak és hát én, mint lelkiismeretes tanuló nem hagyhatom, hogy az osztályom átlagát rontsa, így persze beleegyezéssel, elvinném neki ezt a pár dolgot. Lélekszakadva rohantam végig két utcát azokkal a marha nehéz papírokkal, annyira akartam látni. De ez a pár lopott pillanat egyre kevésbé volt elég és… - és elhallgattam. Nézegettem a körmömet, hallgattam Daniell egyenletes légvétjeit, ahogy feje a vállamon nyugodott. – Az én jól felépített hazugságom úgy lett semmivé, mint a szappanbuborék és onnantól csak a túlélés számított. Visszasírtam az addigi rövid pillanatokat, mert századmásodpercek lettek belőlük, keserű, rövid, szinte csak szempillantásnyi. Nem gondoltam, hogy a kevés lehet még kevesebb. Nem volt több, mint egy kenyérmorzsa és nekem ezen kellett élnem, évekig jóllakni csak azzal a pár morzsával és meggyőzni magam róla, hogy azért az apró falatért érdemes folytatni.

A mesedélután záróakkordjaként és mert a változatosság gyönyörködtet, hallgattunk. Eleget öntöttem ki ahhoz, hogy az utolsó pontot némaság kövesse, mikor az édesanyja felállt, mellém lépve a kezébe fogta az arcom és hatalmas csókot adott a fejem tetejére. Azt hittem, már szokogatom a közvetlenségét, de mégis rettentően zavarba hozott. Annyira, hogy ránézni sem tudtam. Csak el a válla mellett, de tudom, nem bántottam meg vele.

Magunkra hagyott. Ketten maradtunk.

- Kellemetlenül érzem magam – krákogtam, mint akinek félre ment a levegőkorty. - Csak most jutott eszembe, hogy talán nehéz helyzetbe hoztalak.
Úgy éreztem, nem érte váratlanul a vallomásom. Lehet, hogy a ma dolgaihoz képest már-már kiszámítható gondolat volt, hogy azon tépelődjek, mennyire zavarhatja a történetbe bekúszó harmadik fél. Csak megrázta a fejét. Mindketten tudtuk, hogy miről beszélünk, de ahogy az előzőek tabunak számítottak, ez a mostani a ki nem mondott kérdések tartalomkörbe való.
- Én örülök annak, hogy akkor nem voltál egyedül. – Nem néztünk egymásra, ketten két irányba bámultuk a semmit. - Szerencsés dolog, hogy volt neked. – A mondatnak semmi íze nem volt. Udvariaskodásnak éreztem, bár lehet, hogy tévedek.
- Csak? – Mert volt egy csak. Tudtam, hogy van egy csak. Mély levegőt vett, de meg nem szólalt. Én próbáltam mondani valamit. Akármit, még ha közhelyes és ostoba is, valamit kellett volna. Oldalra dőlve puszit adtam a hajára. Nem fűztük tovább. Éreztem a levegőben függő mondatot, ki mégsem mondta. Talán nem találta megfelelőnek rá az időt. Talán nem akart bántani egy ehhez hasonló pillanatban. Tudom, hogy áll Numata Seikihez, azt is tudom, hogy ez az én hibám, de a kérdést egyelőre elnapoltam. Volt helyette min gondolkozni. Mintha kiszívták volna a csontjaimból az erőt, valahogy mégis könnyebb voltam.

Ott töltöttünk még vagy egy órát. Daniell nekem dőlve talán el is szunyókált, erre csak légzésének néha túl egyenletes ritmusa engedett következtetni. Időnként meg-megfordult a fejemben, hogy a cigarettámért nyúljak, de valahogy mégsem tettem meg. Keresztezett lábakkal, fehér égi bodrokat figyelve úgy gondoltam, megteszem az első lépést, hogy újfent a leszokás ösvényére lépjek. Most béke van, csend. Csak a fejem zúg.

Az érintésére ébredtem fel. Nem tudtam, hány óra van, csak tompultságomból sejtettem, hogy térdig járhatunk az éjszakában. A szoba ellentétes sarkában még égett az állólámpa. Helyes kis olvasósarok a puha, betört fotellel, harang-kelyhes lámpácskával. Hunyorogtam. Daniell csupasz háta, lehajtott feje, előre hulló, aranyszőke haja kirajzolódott félhomályban álmos szemeim előtt. Az ágy szélén ült, kezét az alkaromon tartotta. Ez kelthetett.
- Fenn vagy? – motyogtam, válaszul ő csak bólintott. – Mi baj? – Daniell nem válaszolt nekem. Szorítása egy pillanatra erősebb lett, majd újra elernyedtek karomon az ujjai. – Rossz álom? – Egy pillanatra újra becsuktam a szemem. Nem tehetek róla, a fáradtság erőszakkal rántotta össze a szemhéjam. – Gyere ide, életem – súgtam és óvatos, kissé vontatott mozdulattal igyekeztem magamhoz húzni. Nem sikerült. Masszívan tartotta magát. Mozdíthatatlan volt. – Ágy? Vízszint? Vállam? – A szemem ismét picit lecsukódott, talán egyetlen pillanatra újra el is bóbiskoltam.
- Túl… igazi volt.
A hangjából visszhangzott az álomból magával hozott hangulat.
- Gyere – próbáltam ismét visszahúzni, sikertelenül.
- Félek, hogy onnan folytatódik majd, ahol vége szakadt.
- Dehogy – cáfoltam, pedig mit tudhatom én, mi történik, amikor ismét lecsukja a szemét. Lutri, ezt mindketten tudjuk. Sokadszori kísérletemre mégis sikerült visszahúznom a tarka párnák közé, elcsábítottam, hogy szirmok közé hajtsa a fejét. - El akarod mondani? – kérdeztem álmatagon, miközben ő lassan visszahelyezkedett az ágyba.
- A… Nem akarom.
Elkezdte, majd visszatáncolt. Nem akartam erőltetni. A rémálmai jórészt úgyis egy határozott irányba koncentrálódnak. Nem hibáztatom érte, ki ne rettegne a helyében? Ha még ébren le is tudja győzni minden félelmét, logikusan rá tudja venni magát, hogy ne engedje szabadjára ezeket a gondolatokat, az éjszakát így regulázni viszont nem lehet.

Azzal öleltem magamhoz, hogy legközelebb már otthon hajthatja álomra a fejét és talán a saját ágyunkban, legalább ideig-óráig a gonosz gondolatok is békén hagyják. Mert ki tudja. Akár lehet így is.

Daniell VII/13. - Fejjel a falnak

Nem nagy sztori, hogy kerültünk a bárba. A harmadik napon eluntuk a rutint, sőt nem is értettük magunkat, miért töltöttünk három napot a semmivel, így nekiindultunk. Egyik nap moziztunk, majd fagyizni vontatott, bár ez a program főként neki volt élvezetes. Fogta a tálkába rámolt csokoládéfagylalt tornyot és elkezdett feltéteket halmozni. Volt azon a keksztől kezdve a csokireszeléken át a cukor- és kesudarabokon keresztül minden és koronának karamell öntetet választott a tetejére, majd leszólta a diszkrét mennyiségű natúr vaníliámat. Szó szerint rám erőltette az elképzelését, miszerint én erre kávés szirupot óhajtok. Előhúzta a „szóval nem bízol bennem” kártyácskát és én megadtam magam. De el kellett ismerni, tényleg sikerült egy szám íze szerinti, kellemesen kesernyés édességet kreálnia nekem. Jó volt. Csakúgy, mint a héten többi légből akasztott programunk. Legyen az állatkert vagy szimpla vacsora, valahogy mindegyik kellemesen eltöltött időnek bizonyult. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, bár ez nem megy újdonság számba, az ilyen mennyiségben eltöltött felhőtlen óráink mostanában annyira nem voltak számottevők. Én - ahogy ő volt szíves megfogalmazni - szétdolgozom az agyam, ő pedig bár most ideje van, sokszor feszült, főleg olyankor, mikor mélyebben ássa magát a gondolatai és a bizonytalan jövőképei közé. De most csak úgy gördültek a napok. Hosszú távon nem tudnám csinálni ezt a nagybetűs semmit, de így, hogy évek óta szinte sehol nem voltam kikapcsolódni, kezdtem nagyon élvezni ezt a nyaralásnak kikiáltott két hetet.

Szóval a biliárd. Volt egy szalon, ahova azt mondta, párszor elment, ha szüksége volt egy kis térre. Se nem túl közel, de nem is túl messze, kocsival elég hamar megjártuk. Bár volt közöttünk egy kis dilemmázás, mikor kollektíven azon törtük a fejünket, akarunk-e autóval menni vagy mégse, lásd alkohol, de aztán úgy döntöttünk, józan estét tartunk és kocsiba pattantunk, mert könnyebb volt.

A klub maga a tipikus hely volt, ahol asztalok sorakoznak egymástól egyenlő távba pakolva, halk zene szólt és különböző figurák böködték a golyóikat. Igen, a dákóikkal. Rossz az, aki rosszra gondol kérem szépen, mint ahogy ezt kedvesem is volt szíves megjegyezni.

Mindenki szépen foglalkozott a saját asztalával. Egy ideig mi is teljesen jól elvoltunk magunkban. Először én nyertem, aztán ő. Mondhatni váltogattuk a győzelmeket és a negyedik kör után pont döntetlenül álltunk. Közölte velem, hogy most úgy elintéz, hogy csak úgy füstölök majd, amin én kissé perverz módon, de jót kacagtam, engedélyt adva arra, hogy az ő szavaival élve „elintézzen”. Valamivel ezután csapott be a villám. Nem tudom, mi nem tetszett a kettővel mellettünk lévő asztalnál egyedül szórakozó fickónak. Egy biztos, nem a párosunkkal volt baja, mert a maga szerelmes módján ma este egyáltalán nem látszott. Igazán diszkréten viselkedtünk. Valamiért kifejezetten Daniell volt az, aki csípte a szemét, pedig Danyn kivételesen se szoknya, se szemfesték nem volt, az idegen mégis úgy gondolta, ’na most beszólok’. A sokadik elejtett megjegyzése után, átnyúlva hozzánk megbökte Dany vállát a billiárd dákóval. Ezzel elérte, hogy az én békés kedvesem, aki addig hősiesen szelektív hallást alkalmazva semmibe vette udvarlóját, harcra kész kakasként borzolja a tollait. Sosem láttam még ilyennek azelőtt. Jó, az is tény, azok a helyek, ahova mi kettesben jártunk, nem az ilyenféle incidensekről voltak híresek. Mindig úgy gondoltam róla, nem az a balhés fajta. Inkább meghagyja ezt az IQ-ban sokkalta szerényebb embertársainak. De most ott állt, kidüllesztett mellkassal, felszegett fejjel, két centire ettől az ismeretlen pasastól, akin már látszott, hogy a sokadik sörén van túl aznap este, és két korsó folyékony kenyér között némi töménnyel lazult. Pillanatokra voltunk a kirobbanó balhétól. Csak pislogtam belül, pedig az ész és a szív kelt birokra. A fickó nem fogta be. Csak mondta és mondta, állapotához képest igazán változatos szennyel ecsetelve, miért is nem tartja férfinek azt, aki még ütni sem mer. Daniell parázsló szürkéin láttam, hogy nincs tőle messze. Ha mozdul, abban nem lesz köszönet. Szinte hallottam a gondolatait és tisztában voltam vele, hogy húsz-huszonöt másodpercre lehetünk a detonációtól. Nem vagyok gyáva, gyengének mégannyira sem tartom magam, de az első ütést nem akartam megvárni. Gyors voltam. Pénzt csaptam az asztalra és azzal a lendülettel elmartam onnan Daniellt. Meglepődött, nem az én oldalamról várta a támadást. Kitágult pupillákkal nézte végig, ahogy angolra váltottam, majd közöltem újonnan szerzett, illuminált állapotban lévő barátunkkal, hogy nem történt semmi, javaslom, játsszon tovább a dákójával és további szép estét kívánok neki. Majd hátat fordítva, feszült tekintetek kereszttüzében a szó szoros értelmében kitaszigáltam a fújtató kiskakast a helyiségből. Keményen ellenállt, de az én karjaim se pillecukorból vannak. A döbbenetből felocsúdó kötekedő még az ajtóban utánunk dobott egy gondolatot, minek okán Daniell kipördült előlem és lendületet véve visszaindult egyszer és mindenkorra lerendezni ezt a kérdést, de még mindig gyorsabb voltam és egy szép kört leírva kipenderítettem az ajtón.

Vége volt. Mikor a lendületből lefékezett, első hitetlenkedő döbbenete után szinte ugyanazt a szemmeresztést osztotta nekem, mint a benti pasasnak. Tett egy lépést visszafelé, én egyszerűen csak blokkoltam a mozdulatot, fejcsóválással jelezve, eszébe ne jusson visszamenni, így dühös vicsorgás közepette, hatalmas léptekkel elindult a parkoló felé. Én zsebre vágott kézzel, komótosan sétáltam a nyomában. Az este meleg volt, de kellemes, a hangulatom öt perccel ezelőttig kifejezetten nyugodt, sőt boldog volt, de most tudom, az első robbanást ugyan megúsztuk, de még vár rám egy égszakadás-földindulás.

Előbb ért a kocsihoz. Sokkal előbb, hiszen szinte rohant mérgében. Még a sötét éjszakában, az utcai lámpák sápadtkás fényében is láttam, hogy füstölög, villámokat szór a szeme és mire én is megérkeztem, már nem csak nézett, a beszédhez is megjött a kedve.

- Úgy nézek ki, mintha a barátnőd lennék? – szűrte a fogai között. Dühösen rángatva meg saját pólóját gondolom szemléltetésképpen, hogy a fehér pamut alatt csak a lapos mellkasát tartja. Kacérkodtam a gondolattal, hogy odaszúrom – hát voltaképpen igen, de aztán rájöttem, ebben a mostani helyzetben nem lenne vevő a humoromra.
- Nem vagy az – biztosítottam róla. Az ő szavai parázslottak, az enyémek higgadtak voltak és ez még jobban idegesítette. Olaj volt a tűzre, ami így is túl nagy lánggal égett. Mindig tartottam tőle, hogy akármilyen apropóból egyszer belebonyolódunk egy ilyen vitába. Annyira el akartam kerülni ezt a fajta ütközést, erre most tessék, belehajszol egy iszákos senki.
- Akkor mégis, hogy a büdös francba gondoltad ezt? – kérte számon iménti tettemet. Tőlünk nem is olyan messze fiatal párocska tartott éppen a kocsija felé. Hátra-hátrapillantottak ránk. Nem tudom, a zaj vagy az ismeretlen nyelv zavarta őket, én azért igyekeztem továbbra is nagyon halkan beszélni.
- Nem találtam okos dolognak, hogy belerohanj egy kiprovokált verekedésbe. – Nyugodt voltam, hátha békém kicsit átragad rá is. Nem így történt.
- Leszarom, mit találsz okos dolognak, azt csinálok, amit akarok! – mondta A FÉRFI. Igen ez gúny, mert úgy éreztem, amit Daniell nem tudott befejezni odabent, azt idekint folytatja.
- Nem erről van szó. Persze, hogy azt csinálsz, amit akarsz, de ebbe a helyzetbe most vakon készültél beleugrani, pedig nem szabadott volna – mondtam még mindig túl halkan.
- Hadd én döntsem el, mikor és mit csinálok! – Ezzel szemben ő üvöltött. Idegesen mutogatott, mintha egy gyerek lennék, akit éppen leszidni kényszerül.
- Nem ittál és mégis úgy csinálsz, mint akinek nem tiszta az agya. – Kezdtem elveszteni a türelmemet. Fát lehet vágni a hátamon, de ő most bendzsózik egyébként téphetetlen idegeimen.
- Nem jöhetsz és menthetsz meg, mint valami kibaszott lovag! Meg tudom védeni magamat! Nem kellesz hozzá! Őrködj olyan felett, akinek szoknyája van, én tudok vigyázni magamra!
- És az a megoldás, hogy ütsz? – ráncoltam össze a homlokom, de nem hatotta meg a szigor.
- Ha ütni akarok, akkor ütök! Semmi közöd hozzá! – Úgy dobta nekem, mint a dacos kamasz vágja oda a szülőknek, hogy akkor is elmegy a tiltólistás buliba.
- Semmi közöm? – Ne szépítsünk. Felhúzott. - Az kellett volna a lelki békédhez, hogy beverd az orrát? – Csak álltam ott, széttárt karokkal és nem hittem el, hogy tényleg ezen pankrációzunk.
- Most az! – És ő még mindig kiabált.
- Ez nem te vagy, Dany. – Fejcsóválva néztem el, hol az égre, hol a távolba.
- Mit tudod te azt? Honnan tudod? Honnan a büdös francból veszed, hogy milyen vagyok én, ha semmibe veszik az akaratomat és úgy protektorálnak, mintha nő lennék!
’Mintha nő lennék’. Fogalmam sincs, hányadszor mondta el, de az, hogy meg sem fordult a fejében, hogy nem erről van szó, csak egyre feljebb és feljebb tornázta a vérnyomásomat.
- Jól van, Daniell, nem venném a szívemre, ha miattam nem lenne kielégítve az erőszakigényed. Itt vagyok. Rajta. Üss meg.
Megdöbbent, majd még dühösebb lett.
- Normális vagy? Dehogy ütlek! – csapta a magasba a kezeit, még hátrált is.
- Na, mi van, már nem tetszik? – sercintettem oda halálos komolysággal.
- Az nem tetszik, hogy jössz és eljátszod a megmentőmet, mintha valami törékeny kiscsaj lennék! Férfi vagyok!
- Nekem nem kell bizonygatnod. - Mindketten tudjuk, hogy valójában magának mondja.
- Mi jogon avatkozol bele az ügyeimbe?
- Megteszem, ha úgy ítélem meg, hogy szükséges.
- Semmi jogod hozzá! – kiabált és újra közelebb lépett.
- Dühös vagy? – kérdeztem.
- Kurvára! – üvöltött, nyakán dagadtak az erek.
- Tudom, hogy jólesne. Üss meg!
- Menj a francba! – de akkor meglöktem. Nem erősen, csak tenyérrel megtoltam a bal vállát.
- Verekedni akarsz? Gyere.
- Faszt! – vicsorogta, én pedig löktem.
- Nem mered?
- Bekaphatod!
Újra meglöktem.
- Direkt csinálod? – szinte hörögte.
- Igen.
Ismét toltam rajta egyet.
- Fejezed be! – de én nem tettem.
- Nem.
Újra a vállon taszítottam, még egyszer és még egyszer.
- Ryu, ne akard… - Vörös volt az arca, a szeme villámokat hajigált.
- Na, mi van? Hol van az a fene nagy FÉRFI?
Felgyulladt benne ugyanaz a fény, ami ott bent is felparázslott. A fehér bőre szinte égett és tudtam, már csak egyetlen szalmaszálba kapaszkodik. De én megint meglöktem és itt elszakadt a cérna.

Ő lendítette a jobb kezét, én pedig jó reflexeimnek köszönhetően éppen az arcom előtt kaptam el.
Úgy viselkedett, mint a legtöbb férfi, ha kiprovokálják, én meg szintén férfi lévén, tudtam melyik húrokon játsszak. És nem haragudtam érte, nem voltam dühös miatta, hogy bekapta a horgot. Tudtam, hogy csak nem érti a dolgot, ezért vezethettem meg ugyanúgy, mint ahogy a benti ismeretlen is. Az ő fejében alig pár perce a férfiasságát kérdőjeleztem meg, a büszkeségébe gázoltam azzal, hogy nem engedtem, hogy visszavágjon. De azt hiszem, amikor az öklét tartva elemeltem az arcom mellől, széthajtottam görcsös ujjait és végigsimítottam a kézfején, megértette, nem kevésnek tartottam arra, hogy megvédje magát, csak nem akartam, hogy azt tegye, amit egy jobbkezes ebben a helyzetben, a jobb öklét használja. Jöhet a teljesen logikus kérdés – miért nem lehetett kilépve a bárból simán hozzáfordulva megkérdezni – mondd Daniell, okos dolognak tartod a nem is olyan rég komoly műtéten átesett jobb kezeddel orrokat törni? - de az emberi agy zseniális. Ha nem mutatom meg neki, hogy saját szemével láthassa, mit és hogyan tett volna, letagadta volna. Ismerem. Tudom.

- Nincs porcelánból – közöltem rekedten – de most, amikor azért küzdesz, hogy ismét használhasd, vigyáznod kell rá. Egyébként sem okos dolog, hogy művészként meggondolatlanul bánj a kezeddel, de most főleg óvatosnak kell lenned, kanbüszkeség ide vagy oda. Én leszarom, hogy valami részeg pasasnak mi nem tetszik. Valószínűleg tegnap is belekötött valakibe és holnap is bele fog, de te egy ilyen jelentéktelen dolog miatt ne okozz kárt magadnak. Tudom, hogy meg tudod védeni magad. De tartogasd ezt akkora, amikor tényleg szükség van rá.

Úgy húzta vissza a kezét, úgy fogta át a baljával saját jobbját, mintha egy gyereket tartana. Láttam, amikor megérti, azt is, amikor felvillan, ő miért nem gondolt rá. Láttam, amikor megbánta és azt is, mikor elszégyellte magát. Csak néztük egymást, percek teltek el így.

- Megyünk? – kérdeztem végül, értelmét nem látva a további álldogálásnak. Bólintott és megkerülve a kocsit, beült az anyósülésre. Volt egy néma utunk. Idefelé ő vezetett, most cseréltünk. Csak nézett kifelé az ablakon, rám sem pillantva, egyetlen hang nélkül.

Már a csendes lakásba érkeztünk, de virágos szobánkba lépve sem oldódott a hangulat. Némaságban kerülgettük egymást. Úgy csinált, mintha ott se lennék, én pedig jobbnak láttam ténylegesen felszívódni. Elmentem zuhanyozni.
Fene tudja, mi lett volna az ügy jó megoldása. Talán elejét véve mindennek, el sem kellett volna mennünk és akkor egy nyugalmas, beszélgetős estébe torkollott volna a napunk. Talán már aludnánk. Ehelyett élénken nem szólunk egymáshoz, és amíg én a fürdőszoba - minő változatosság - virágos csempéit bámulom, ő valószínűleg ugyanezt teszi a tapétával, csak ő nem szappanoz közben.

Amikor kattant a kilincs, azt gondoltam, hogy bejött egy néma fogmosásra. A zuhanykabinon keresztül láttam, ahogy ott téblábol a hatalmas tükör előtt, aztán valahogy mégis felém vette az irányt, és megállva az üveg másik oldalán, rám függesztette a szürkéit.
- Tartozom egy köszönömmel –szólt odakintről, csak halkan. A kabinnak dőlve motyogott, fejét nekibiccentette. Homloka rátapadt, szempillája seperte a falát. - És nagyon sajnálom. – Üvegen keresztül homlokon csókoltam.
- Nincs semmi gond, életem – mondtam elzárva a vizet, törülközőm után tapogatózva. Mikor kiléptem elé, előre szegezett tekintettel a földet bámulta. Nem hiszem, hogy olyan érdekes lett volna a fürdőszobai szőnyeg mezei virág mintája. Az lett volna érdekes, ha kockák vagy pöttyök vannak rajta. Na, akkor én is nézném.
- Megütöttelek volna.
Alig hallottam, olyan halkan mondta a vallomását, nem mintha eddig nem tudtam volna.
- Magadtól soha. Én provokáltam – tettem a helyükre a tényeket.
- Nem kellett volna, hogy számítson. Figyelmen kívül kellett volna hagynom.
- Ó, Csücsök, ne csinálj ebből ekkora ügyet.
- De ez ügy.
- Egyszer vér komolyan egymásnak estünk Numata-sannal. Nekem lett egy szép monoklim és némi felrepedt bőr a szemöldökömön, amit később összevarrtam, csakúgy, mint az ő szájának a belső oldalát két öltéssel. Ebből következtethetsz, hogy már nem voltunk kölykök. Hozzáteszem, egy amolyan „hol kell nyomni a fogkrémet” kaliberű vita volt. Ahol sok a tesztoszteron, ott ez simán belefér. Én már el is felejtettem, ne orrolj magadra tovább.
Sóhajtott. Homloka a vállamra biccent, az sem zavarta, ha vizes lesz tőlem.
- Mennyi baj van velem – fújtatta a bőrömbe.
- Igen. Sok. Sok – bólogattam bőszen.
- Egy agresszív vadállat vagyok.
- Igen. Nagyon. Fúj. - Éreztem, hogy egy pillanatra elmosolyodott.
- Néha úgy érzem – karolt át és tényleg nem érdekelte, hogy átázik a ruhája – hogy terelgetsz engem. Tanulságaid vannak, meg nagy igazságaid és ez rohadtul idegesít.
Most már határozottan nevetett.
- Na, most bármennyire is nem csíped, tíz évvel idősebb vagyok nálad, ennyivel tapasztaltabb is. Kettőnk kapcsolatába bőven belefér, hogy a te szavaiddal élve terelgesselek. Tíz évvel többet éltem.
- Jaj, bácsi kérem, olyan okosnak tetszik lenni! Hozok neked pipát meg kandallót, hogy feelingesen tudd osztani az észt.
- Hallgass, szaros, mert elverem a segged – dörmögtem oda, ő pedig a vállamba harapott. – Hülye! – nyaffantottam gyors váltással, amikor rágcsálni kezdett, mert tényleg fájt. Lényeg, hogy ő jót mulatott, de jókedve elmúltával mégis visszatértünk az elejére.
- Tényleg sajnálom, Ryu.
- Tényleg nem érdemes rá több szót vesztegetni.
- Mindig megvetettem azokat, akik kezet emelnek a barátnőjükre. Én nem vagyok az a fajta. Erre most tessék.
- Ez így helyes. De mi közöm hozzá? – néztem, aztán hopp. – Ja, mármint hogy én? Te rám gondolsz? Orron váglak és máris nem lesz min bánkódnod. Ne ejtsünk erről több szót, rendben? Soha nem bántanálak. Tudom, hogy te se engem. Maradjunk ennyiben.
- Mostanában…
Még mindig ott ácsorogtunk a zuhanyfülke oldalában, ahogy pedig ő bújt belém, úgy gondoltam, egyhamar nem kíván mozdulni, így kényelmesebb támasztékot kerestem, vállammal tartottam magam.
- Mostanában mi?
Orrommal hajába kúsztam, szimatoltam.
- Kicsit…
De megakadtunk. A gondolat nem haladt tovább.
- Jól van. Néha mindenki ’kicsit’. Néha van ilyen. Majd lesz máshogy is.
- Túl megértő vagy – sóhajtotta, apró csókot kaptam a bőrömre. – Magam ellen beszélek, de lehet, hogy nem kéne.
- Ne mondd meg, mit csináljak – vetettem oda nevetve - Semmi közöd hozzá.
Ne szépítsük. Beleröhögött.


A nap végén, virágos takaró alá hemperedve, oldalra nyújtottam a kezemet és magamhoz húztam. Régen vonakodott ettől, most könnyedén jött, fejét a mellkasomra hajtotta. Az első együtt töltött éjszakánkon már a gondolattól is kiborult, most rám tapad. Szeretem így és nem ez okán fogalmazódott meg bennem a kérdés, miért?

Daniell VII/12. - Szegény Ryu

 - Furán érzem magam.
Apró lila virágok voltak a párnán, a takarót is beborították. A szín és illat harmóniája tökéletes volt, mintha egy réten feküdnék. Daniell pedig rajtam.
- Miért? – kérdezte, miközben aprókat harapott az alsó ajkamba.
- Ez nem fog menni – néztem a plafont üveges szemekkel.
- Kamu. Máskor derékon alul is egyeztess. Nem veszem be. Áll a zászló.
- Elnézted. Banán van nálam – közöltem tényszerűen rögtönzött hazugságomat. - Éjszakai nassolásra készültem, teljes mértékben félreérted a helyzetet.
- Aha. Nassolni egy banánnal? Amatőr hazudozó vagy.
- A továbbiakban pedig tudomásodra hoznám – mondtam szigorú hangsúllyal, összerántott szemöldökkel, miközben az ő feje eltűnt a takaró alatt, hogy játékosan belenyalintson kezdetben a köldökömbe – hogy fáj a fejem.
- Értem – hümmögött valahonnan a hasam tájékáról.
- De látom, téged egyáltalán nem… - belemarkoltam a lepedőbe, kellett, mert érzékeny területre érkezett - hat meg a mondandóm. – Monológomban kicsit megakasztott, mikor mutatóujját a pizsamanadrágom derekába kampózta és elkezdte húzni lefelé.
- Nem. Nem mondhatnám. – Hümmögésével engem igazolt. – Tökre hidegen hagy.
- Nem játszol tisztességesen, Daniell. – Tekintéllyel kívánt csengeni, ehelyett inkább csak úgy recsegett.
- Nem baj, nem hajtok becsületrendre vagy mit tudom én. – Az apró csókok a csípőlapátomra záporoztak.
- Kérlek – szűrtem a fogaim között. Ő elcsattintott még pár puha csókocskát, s a félperces szünet után, amit lélegzet visszafojtva asszisztáltam végig, visszakérdezett.
- Mire kérsz? – tudakolta a dudor a takaró alatt, némiképpen tompa hanglejtéssel.
- Én már nem is tudom – vallottam be töredelmesen, mert ha már az őszinteségnél tartunk, látatlanban három centit saccoltam fájdalmas erekcióm és az ő barackszínű ajkai közé és ez kezdett megingatni egyébként szilárd elhatározásomban – „nagyilakban nincs szex!”
- Hoppá-hoppá. Valaki elbizonytalanodott – éreztem magamon a leheletét.
- Az vesse rám az első követ, aki nem tenné a helyemben – sóhajtással zártam a mondatot és odabent már játszadoztam a gondolattal, hogy beletúrok a sörényébe és kezembe veszem az irányítást.
- Szegény Ryu.
- Szégyellheted magad.
- Nyertem?
Fene a pimasz képét.
- … mondhatjuk.
- Semmiképpen sem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. – Lágy, száraz csókot adott az ölemre, aztán a nyelvével simogatott végig. – Ha azt mondod, hagyjuk…

Én nem mondtam semmit. Fogadalmam még a huszonnégy órát sem érte meg.


Ittam a kávémat. Szám szerint a másodikat. Még alig hajnalodott, én mégis egy reggeli rituálét űztem. A felkelő nap sugarai lassan bekúsztak a konyha ablakán. Álmos, mégis üde fényük megvilágította a falon szép szabályosan sorakozó képecskéket. Körbe apró, nyers keretben, mezei virágokat mutató tarka, rajzolt csokrok díszlettek mindenhol. A falak világossárga színe is egyre vakítóbb lett, ahogy a napkorong elindult aznapi útjára. Virágok voltak a terítőn és az alátéteken, asztalokon, a bögréken is, azzal együtt, amiből a kávét kortyoltam. Sőt, az ágyneműn, amiben éjszakáztam. Ebben a lakásban sok a virág. Ott vannak a fürdőben minden harmadik csempén, a tányérok alján, de még az ágytámlákra faragva is. Bár gyanítom, ennek semmi köze ahhoz, hogy nem tudtam aludni. Egyszerűen csak nem ment. Két-három órára elszunyókáltam, aztán felébredve nézegettem kicsit az extrém pózokban szuszogó Daniellt. Jólesett. Hiányzott, hogy tekeredik és csavarodik. Ébrenlétem tartósnak tűnt, és ha már fenn kukorékoltam, de szemmel láthatóan messze volt még a reggel, megkívántam a koffeint. Időbe telt, míg meggyőztem magam arról, hogy nem vagyok már óvodás, hogy lapuljak és felnőtt férfi lévén szépen fogtam magam, felöltöztem és leosontam a földszintre, hogy főzzek egy kávét.
Kicsit nehézkesen ismertem ki magam Daniell nagymamájának konyhájában, gyakorlatilag mindent kinyitottam, hogy megtaláljak egy filtert, bögrét vagy kanalat, de végül összehoztam a nedűt és bár az ízek máshogy kavarogtak a nyelvemen, mégis elértem a kellő hatást. Komótosan kortyolgattam a hajnali órán. Aztán a világhálón kezdtem böngészésbe, otthoni hírek között mazsoláztam és még Seinek is írtam. Miután tegnap éjjel meglepett egy olyan üzenettel, melyben ünnepélyesen megígérte, hogy megöntözi a virágokat, és ha már ott jár, szexel egyet a hálónkban, nem hagyhattam szó nélkül. Lepötyögtem neki, hogy tudom ám, hogy hitvese, bár szeret a kedvében járni, nem tenne ilyesmit, szóval legyen jó fiú és csak a zöldségekkel foglalkozzon, ne azzal, hogy összemaszatolja a lepedőnket. Válaszolt. Lelki szemeim előtt tisztán láttam a kaján mosolyát, mikor azt ecsetelte, mit fog hova rakni a mi kis szentélyünkben. Kedélyesen mosolyogtam, de persze nem hittem neki. Megkapta válaszként, hogy ha valóban oda fogja rakni, ahova mondja, hogy fogja, akkor én valami egészen mást fogok egészen máshova rakni, de azt nem fogja élvezni. Elvigyorogtam saját briliáns humoromon, orrom alatt elmorzsolva egy becéző kedveskedést exemre – marha állat. Jól elírogattunk egymásnak. Közben én a kertbe lopakodva elszívtam egy cigarettát, majd még kettőt, a nap felkelt, nekiálltam az aktuális kávém mellett ismét egy választ pötyögtetni az én elemében lévő volt kapcsolatomnak, mikor a derült égből rám köszöntek.

- Szép reggelt! Hogy-hogy ilyen korán, Ishigoru-san?
Kis híja volt, hogy nem futott félre a korty. Nem mert ijedős vagyok, csak nem számítottam társaságra.
- Jó reggelt – törölgettem államról a kávét, majd talpra pattantam. Akár szalutálhattam is volna. Nem vagyok normális. Miért csinálom ezt?
- Kérem, üljön le és igya tovább a kávéját. Nem akartam megzavarni.
- Dehogy – csóváltam a fejem. – Bátorkodtam magamnak készíteni egy kávét, remélem nem…
- Kérem, be se fejezze – mosolygott talán kicsit feddőn, mert megsejtette, hogy éppen mentegetőzni készülök. Hiába, ez vagyok én idegen terepen. Poharat vett elő és ő is csatlakozott a koffeinfüggők klubjához.

A konyhán feszült csend lett úrrá. Én nyeltem, ő nőiesen hörpintgetett. Roppant kényelmetlen volt.

- Hogy aludt? Vagy inkább hogy nem?
Éreztem, hogy őt is a csend feszélyezi. Beszélgetés-próba: csapó egy!
- Köszönöm kérdését, utóbbi – mosolyogtam és bár nem láttam magam kívülről, azt hiszem, arcom bárgyú és művi.
- Csak nem az ágy? – Az ő vonásain viszont egyértelmű, őszinte aggodalommal tölti el a gondolat, hogy kényelmetlen fekhelyen szállásolt el.
- Dehogy – közöltem kurtán, de pislogását látva őt ez a válasz nem elégítette ki - Csak az a karakter vagyok, aki a szállodában is átvirrasztja az első éjszakát. Majd elmúlik – nyugtattam. Persze mást tudok, saját magammal meg pff.
- Remélem. Szeretném, ha tudna pihenni.
- Biztos így lesz.

Újabb szakasznyi csend következett, majd Daniell édesanyja ismét dobáshoz készülődött. Barátságos labda volt. Csapó kettő.

- Ízlik a kávé? – Olyan lágyan beszélt, akárha dúdolna.
- Nagyon jólesik, köszönöm – bólogattam esetlenül.
- Ugyan, én köszönöm. Ön főzte.
- Akkor egészségére.

Hm. Újonnan választott témánk rekordidő alatt merült ki, csak hogy újra lehessen egyet kukulni. Kitartó nő, harmadszor is megpróbálkozott.

- Szép időnk van, nemde?
- Igen, valóban. Szépnek ígérkezik és… - és akkor megéreztem a túl udvarias mondat szatirikus kicsengését és végre nevettem egy jóízűt, vele együtt.
- Elnézést. Csak már kezdett komikus lenni. – Kacagva mondta ki a nyilvánvalót.
- Sajnálom. Nevetségesen viselkedem.
Zavarban voltam. Kimondhatatlanul zavarban.
- Dehogy. Ez egy különleges szituáció. Én sem kávéztam még hajnalok hajnalán a fiam… - Elmosolyogtam a felfelé kunkorított hangsúlyon, de meg nem bántott, hogy keresi a tökéletes szót. – Társával. – Majd elgondolkodott. – Társával?
Vállat vontam, amolyan „nem mérvadó” módon.
- Társával. Ha önt nem zavarja, nekem megfelel.
- Miért zavarna?
- Véleményem szerint a logikusabb kérdés itt inkább az, miért nem?
- Tudja, én őszintén sajnálom, hogy nekünk eddig olyan kevés alkalmunk volt beszélgetni, szinte nem is ismerjük egymást. Ezért is szerettem volna a vendéglátója lenni erre az időre. Szeretném, ha otthon érezné magát és azt, hogy ha már ez a szerencsétlen helyzet hozott valami jót is, akkor kihasználnánk ezt az időt arra, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Persze csak ha nem kellemetlen önnek, hogy az ittléte alatt rendre beszélgetni akarok majd.
- Nem az.
Azok a szürke szemek. A csillogtatásuk vajon családi titok?
- Kérem, legyen őszinte.
- Rendben. De, az. Kellemetlen, de egy más értelemben. Én is szeretném, csak idegen nekem a gondolat. De szeretném. Igen. – Ez az. Dadogj és beszélj össze-vissza. Jól áll neked… barom.
- Ezt örömmel hallom. Már-már azt hittem, menekül előlem.
Kicsit vicces volt, kicsit számon kérő.
- Nem tudom.
- Beszéljünk nyíltan.
- Bár tartok tőle, de kérem.
- Egyfajta korholásként szánom a mondandómat, de annyira azért ne vegye a szívére. Két éve része a fiam életének és én csak annyit tudok önről, amit ez az őrült – az én egy szem nagy ló picifiam - megoszt velem. Ami, higgye el, koránt sem az, amire én kíváncsi lennék. Hol túl kevés az információ, hol túl sok és ki tudja, Dan szemein keresztül mit és hogyan lát. Szeretném kicsit megismerni. Én nem követelem vagy várom el, hogy kezeljen úgy, mint egy gyermekkori jó ismerőst, de annak szívből örülnék, ha kicsit el tudná engedni magát a társaságomban legalább annyira, hogy beszélhessünk másról is, mint az időjárásról.
A szemébe néztem és próbáltam megadni neki, amit kér. Nem cenzúrázott gondolatokat. Nem kívánom, valamiért mégis úgy érzem, hogy kell. Szinte kikényszerítettem magamból a választ.
- Nekem ez rettentő nehéz.
- Megértem.
- Értem, mit szeretne és megértem miért, de nem sűrűn fordult elő az életemben ez a szituáció. Sőt, még soha.
- A komoly kapcsolat?
- Nem az. – Én ennyivel be is fejeztem volna, de ő várt. Rajta Ryu, rajta, vegyél mély levegőt. - Rám sosem voltak jellemzőek a rövid románcok. Nem volt futó kalandom – merengtem kávésbögrémet forgatva. - Az nem én vagyok. Ha csoportokra bontanám az embereket, én inkább afféle szerelmes típus lennék. Nekem nyitni nehéz. – És beszélni is, de ezt nem mondtam el neki. Ismét pár igazán mély levegőt kellett vennem. Arra, hogy a szavak elinduljanak kifelé, tényleg rá kellett kényszerítenem magam. Mély sóhajjal kezdtem bele. - Daniell az a fajta, aki keblére öleli a világot, ha megtehetné, boldogságát magára írná, hogy az örömét szendvicsemberként hordozhassa és megoszthassa mindenkivel, aki szembe jön. Én pedig rejtőzködő vagyok, aki inkább őrzi ezeket a törékeny dolgokat hét lakat alatt, nehogy méltatlan kezekbe kerüljön. Óvatosság, részint rossz tapasztalatból, saját hibámból okulva, részint csak a körülöttem lévő világ ismerete miatt. – A konyhában túl sok lett a fény. Most jobban esett volna, ha legalább az én székemre vetül egy kevés jótékony árnyék. - Sok szempontból vagyunk tűz és víz. Daniell bármit csinál, hévvel, lánggal teszi, én meg próbálom a lelkesedését nem kioltva mégis békére bírni. – Kis szünettel folytattam. - Lehet, hogy ezt láttam meg benne? – kérdeztem talán magamtól. - Daniell annyira nyíltszívű, őszinte, és ami nekem a legnehezebb volt kezdetekben, ijesztően közvetlen. Ön is az. Engem nem erre neveltek, nem ilyen példa volt előttem, nem így élem az életem és éppen ezért most is nagyon nehezemre esik önnel megosztani ezeket a gondolatokat.
- Ahhoz képest elég jól csinálja – közölte egy szolid mosollyal, kávéját kortyolva.
- Köszönöm. Amint a mellékelt ábra mutatja, igyekszem a kedvében járni.
- Ezt díjazom – nevetett fel.
- Nem állt szándékomban bujkálni, de nem kívánt szereplőként Daniell életében, jobbnak láttam láthatatlannak maradni.
- Ha túl sokat hajtogatom, hogy őszintén, akkor lassan jelentését veszti a szó, de megint ezt hoznám elő. Őszintén mondom – nekem semmi kifogásom ez ellen a kapcsolat ellen.
Megdöbbentett.
- Tényleg?
Hangomból annyira sütött meglepettségem, hogy újfent nevetett.
- Tényleg.
- Miért? – Zsigerből jött a kérdés, tudni akartam. – Vagyis… - próbáltam kiegészíteni, kicsit pontosítani, de megelőzött.
- Olyan dolgot fogok most megosztani önnel, amit nem mondtam még másnak a lányomon kívül. A mi anya-lánya viszonyunk sokkal inkább barátnős, így mindent elmesélünk, de a fiamnak nem beszéltem még róla. Önnek azért hozom most szóba mégis, mert úgy érzem – és ne ijedjen meg – fog ezalatt a két hét alatt még olyan dolgokat mesélni nekem, amiről nem szívesen beszél, ezért kicsit úgy érzem, kompenzálnom kell és nekem is adni valamit cserébe. Daniell apja és köztem eléggé kiélezett a helyzet. Én boldog vagyok, mert a fiam boldog, de az ő válasza erre a roppant egyszerű gondolatra mindig az, hogy máshogy is lehetne boldog, eddig is volt, lehet is. Állandó vita forrása köztünk és ez egy újabb strigula a feketelistára, egy újabb rossz dolog, amiért haragudhat Daniell választására. De az én véleményem az, hogy nem lehet mindenért egy embert felelőssé tenni. Howard hibája, hogy nem tud megbékélni vele. Mindenki megvívja a saját csatáit, élheti az életét, meglehet a választása, ha hibás, ha helyes az út, és néha csak azzal kell foglalkozni, mi mit akarunk. Daniell a fiam. Nagyon későn kezdett járni, mintha egészen addig nem akart volna felállni, amíg nem képes rohanni, ezért csak ült és roppant komoly képpel nézegette a világot. Kicsit későn kapcsolt, de nem számított, a fiam. Ha kilenc hónapig a szíve alatt hordta, nem számít, hogy Anyák napjára gilisztát ás és míg más mami virágot kap, ön valami sáros nyavalyát. Kit érdekel? Láttam az arcán, hogy szívből adta. Az én gyerekem, és ami neki jó, az nekem is jó. Ha Daniell önt választotta, nekem kötelességem elfogadni, ha látom, hogy boldog, az engem is azzá tesz. Hát ezért.
- Kérdezhetnék valamit? – mormoltam halkan.
- Ha van kérdése, kérem, tegye fel. Ne féljen, én sem fogom majd vissza magam – kacagott.
- Daniell nagyon szeretné, ha az édesapja megbékélne kettőnkkel. Lát erre bármilyen esélyt?
- Ezt mostanában Daniell is sokat kérdezgeti tőlem. Azt tudom mondani önnek, amit neki is. A férjem jó ember, csak kicsit görcsös. Nehezen módosítja a fejében már eltervezett jövőképet. Néha megrögzötten ragaszkodik az elképzeléseihez, és ha valamit egyszer a fejébe vett, azt nehezen mozdítja onnan arrébb. Most nem csak a kép módosult, de kicsit sérült a büszkesége is. Idő kell neki.
- Értem…

Olyan volt, mintha egy ollóval egyszerűen félbevágták volna a pillanatot. Örültem neki. Vagy nem. Nem tudom, de a lényeg, hogy ideiglenesen elnapolásra került a beszélgetés, mert színre lépett a fiú.
Daniell úgy érkezett meg, mint egy egyszemélyes álomkóros felmentő sereg, akit csak és kizárólag miattam küldtek.

- Jó reggelt.
A szájából ez azért komikus, mert mikor kimondja, begyógyult szemekkel, ásításokkal tarkítva, az embernek az az érzése támad, hogy ő valójában még alszik.
Két oldalról kapott egy-egy lágy sziát, amin még mindig szinte csukott szemekkel, de elmosolyodott. Odacsosszant édesanyjához és amolyan jófiúsan adott egy puszit a feje tetejére. Engem picit feszélyezett, de kedves pillanat volt. Kávémba temetkezve fél szemmel figyeltem a közjátékot és szinte meglepődtem, amikor hozzám lépett. Várakozón tekintettem fel rá és ő ahelyett, hogy megcsapkodta volna a vállam vagy kezet fogott volna vagy mit tudom én, bár mégis mire számítottam tőle? Lehajolt és bögrémet arrébb tolva szájon csókolt. Majd mintha mi se, letottyant mellém az egyik székre.

Se köpni, se nyelni nem tudtam. Még magamban sem kezdtem szónoklatba, mert ez az apró közjáték, bár több volt, mint rázós, maximum csak negyedik lehet másfél napos toplistámon.

Kínos pillanataink bronzérmese lett az a reggel, mikor egy újabb átszeretkezett éjszaka után egyedül ébredtem a szállodai szoba hatalmas ágyában. Egy kunkori levélke a párnán tudatta velem, szőke szerelmemet nem a föld nyelte el, csak dolga akadt, de készüljek, mert hamarost visszatér. Nem vettem komolyan a fenyegetését. Reggelit rendeltem, majd alámerültem a habokban és mikor egy szál törülközővel a derekamon, vizes lábbal kicsusszantam a mobilomért, abból a megfontolásból, hátha hív, ameddig pancsolok, szembe kellett találnom magam a rám várakozó Daniellel és annak édesanyjával. A hab csorgott lefelé a vádlimon, ők az asztalnál ültek, én meg csak pislogtam, még dadogni is elfelejtettem zavaromban.

Ezüstöt zsebelt be a történés, szintén még ugyanazon reggelen. Daniell és én csomagjaimmal megpakolva áttettük főhadiszállásunk a nagymamához. Sétáltunk a kocsifeljárón, szépen libasorban. Daniell elől, édesanyja mögötte, én pedig sereghajtóként húztam magam után gurulós bőröndöm. Némán haladtunk és anyukája úgy gondolta, megtöri a csendet. – Kisfiam, emeld rendesen a lábad. Ne csoszogj már így. Úgy mész, mint akit se…
Csak Daniell tarkóját láttam, de még az is vérvörös lánggal égett. A nő elharapta a mondatot, mert félúton rájött, nem akarja kimondani, én pedig krátert égettem a betonba, megrongálva ezzel a még nem ismert nagyi tulajdonát.

Az aranyérmet egyértelműen ítéltem oda a pillanatnak, mikor Daniell hírhedt, kakashusit kedvelő, egyébként kedves, szelíd nagyanyónak látszó mamija üdvözölt, kedves mosollyal és lágy szavakkal kérte, érezzem otthon magam nála, és mikor két karját felém nyújtva kikényszerített belőlem egy ölelést, amiben meglehetősen feszengve éreztem magam, kihasználva naivságom, egy váratlan pillanatban ahelyett, hogy megsimította volna a hátam… megmarkolgatta a combomat. Daniell később majdnem bepisilt a röhögéstől, döbbent arcomon vihogva újra és újra elrötyögte – mondtam, hogy vigyázz vele.

Mire letelik a két hét, teljesen edzett leszek. Nem zúz majd meg, ha rám nyitják a vécéajtót vagy labdáznak a gombócra gyűrt alsógatyámmal – bár szívből remélem, egyik gondolat sem egyféle jóskép.

Daniell látszólag folytatta az alvást a konyhaasztalon. Anyukája egyenesen kinevette, én csak oda-odapillantva megmosolyogtam, ahogy nyamnyogott. Egyszer teljesen váratlanul újra kinyitotta a szemét, majd közölte a terítővel:
- Reggeliiii….
Volt benne valami bizarr, mert az elmorzsolt mondatra nem csak édesanyja, de én is feladatomnak éreztem megetetni a szürkeszeműt, így mondhatni egyszerre vettük a lendületet. Láttam a komikumát és legalább annyira az esetlenségét is. Nem tesz boldoggá a tudat, hogy még napok telnek el ugyanebben a zavaró, bugyuta légkörben, míg hozzászokunk egymás jelenlétéhez.

Kérdőn néztem körbe, Daniell húzta az ingem ujját.

- Miso, tamagoyaki, és kérek halat és cornflakes-t meg muffint is.
- Hány gyomrod van neked? – ráncoltam rá a homlokom, mert hihetetlennek hatott, hogy mindezt egy helyre kívánja berámolni. Mondom én, aki fennállásunk alatt már tanúja volt olyan kreációknak, mint például a gumicukros pite.
- Légyszi – mondta az asztalnak, én pedig legalább olyan könnyen megfőzhető, illetve süthető vagyok, mint egy tál tamagoyaki.
- Nem bánja, ha…? – mutattam körbe a konyhán lágyan jelezve, hogy birtokba venném a birodalmát és ő bólintott.

Reggelit készítettem négy főre.