2013. október 3., csütörtök

Daniell II/8. - Álom

... és ott volt Ő. Haja, mint végtelen búzakalásztenger aranylóan ragyogva hullámzott, kivehetetlen kuszán, körbe játszotta a gyermeki arcot, azt az őszintét, tisztát, gyámolatlanul igazit, végtelen nyugodtat. Rásimult, majd elhagyta, s szabadon lobogva a vállát simogatta, a karját cirógatta, majd a szemébe szállt. Egyik, mint a jég, fehéren hideg. Fagyott forróság, s párja a szürke viharfelleg, s mégis dühös jóság. S ezekkel az ezüst csodákkal rájuk emelte tekintetét... és az emberek kértek.

Kérték bűnök felejtését, kérték az igazat s a hamist, kérték az irgalmat bűntelennek és bűnösnek egyaránt, kérték ostoba félelmeik nem létező gyógyszerét, kérték a pénz, kiérdemelt, vagy érdemtelen vagyont, kérték megannyi csengő, csilingelő módon s mégis ugyanazt.

S Ő megadta. Nem hozott ítéletet, nem válogatott csűrve-csavarva a szót, mit lehet, mit nem... Önzetlenül adta, saját lelkét is beletéve minden egyes teljesített kívánságba.

De nem volt elég. Akartak többet és jobbat. Vágytak hatalomra, vágyták, hogy reszkessék nevük, hogy féljenek, hogy bálvánnyá nőhessenek, hogy ne legyen határ. Akarták a mást, hogy változzon olyanná, mit gyarló lelkük beteljesülni akar. Követeltek hamis igazságot, nem érdemelt jogot, túl nagy hatalmat, rombolás gyűlölt s népszerű eszközét... s míg volt erő benne... akartak többet... követelték, „ami jár”.

S lassan ellopták tőle az életet. Bőre megfakult, végtelen boldog mosolya már csak öreg árnyék, szeme fénytelen. Kihunyt a bűvös ragyogás... S ők nem látták, hogy minden ostoba kívánság egy darab belőle. Észre sem vették, vagy nem is akarták látni, hogy odaadja magát, saját testének éltető varázsát, értük. Gyarló vágyódásaik, céltalan kívánságaik, kapzsi gondolataikért cserébe... Elsorvad a ritka virág.

Lábamból kiveszett az erő, s földre hulltam. Térdeltem előtte. A fájdalom és csalódottság könnyeit adtam minden bűnösért, minden könnyelmű ostobáért, minden tudatlanért. Mindenkiért, aki letört egy darabot a lelkéből, aki miatt odavetette saját magát.

Bocsánatért könyörögtem minden kapzsi kérésért, a telhetetlen emberek mindegyikéért, esdeklően a megbocsátást várva...

Az erőtlen ujjak lenyúltak értem. Pillekönnyű kezei közé vette sírástól torzult arcom, s hagyta, hogy könnyeim végigszaladjanak a kezén. Figyelte a cseppeket... Tenyere bölcsőjében könnyeztem tovább. Néztem a fáradt csodát, a színevesztett, egykor oly vidám pillantást, s a békés mosoly... s Ő gyermekien ártatlanul kérdezett engem:

- Mondd, a te bűneidért ki könnyezik majd?

Kerestem a nevet. Mélyen bújtam és forgattam fel lelkem kanyargó labirintusának minden eldugott pontját, kutatva a végtelenben Őt... akinek én vagyok az első. Aki értem hullatná könyörgő könnyeit, akinek az én megváltásom saját fájdalmánál milliószor fontosabb... Aki értem adná a lelkét.

Könnyeim elapadtak, sós emlékük feszítette a bőröm, néztem a semmibe, csak szemébe ne kelljen. Fájó nyilallásként lüktetve belül, mit talán mindig tudtam. Üres. Nem lelem.

Elfordultam... Ne tudják meg ezüst csodái.

Lágy mosollyal nézte gyötrődésem, s az arcomat gyengéden tartó, óvó, védelmező bölcső nem engedett. Fogott, mint egy kincset, mint féltett játékát tiszta gyermeknek. Néztem rá, kiszikkadt számat szólásra nyitva, fürkésztem a megfáradt tekintetet, végtelen szelíd arcot... S Ő hozzám hajolt...

Puha langyos, selyem és bársony, mely ajkaimat érintette.

Pille kezei között engem csókolt... és újabb könnycsepp hullt a földre.


Az ezüst csodák ajándéka. Értem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése