2013. október 3., csütörtök

Daniell III/1. - Hagyjatok!

 Néztem a világos öltönyt, ahogy lágyan libbenve eltűnt a fal mögött. Mosdóba ment. Ez azt jelenti, hogy még perceim vannak kivégezni ezt a barmot. Szerintem menni fog. Majd igyekszem.
- Na? - fordult hozzám kéjes fejjel a mellettem trónoló Seiki. - Milyen?
- No comment.
- Szóval tetszik?
- Persze - kortyoltam már vagy negyed órája elhűlt kávémba. - Ha társkereső hirdetést adtam volna fel, abban is külön kiemeltem volna, hogy a jelentkező legyen szíves affektálni és csettintgetni a nyelvével, mert erre gerjedek. Meg ez a „tündike volt”… Ez beindít. És a szőke melír! Na, az a korona. Vágyaim netovábbja. Láttad, hogy hunyorgatott nekem? Levert a víz.
- Most mi bajod?
- Te meg ez a tetves kerítő mániád! Mi van veletek? Szálljatok már le rólam! Az összes magát barátomnak valló egyedre rátört a kényszer, hogy párt találjon nekem?!
- Nem értem, miért dühöngsz. Mindenki csak jót akar a hülye fejednek.
- Hát köszönöm. Tudod, van az a bizonyos mondás a pokolról meg a kikövezett útról...
- Nem ismerem.
- Akkor koptathatom a pofám. Mindegy. Üzenem veled mindenkinek, hogy fejezzétek ezt be. Elég volt. Lassan félek veletek menni, bármilyen programmal is csábítotok, mert ha rábólintok az invitálásra, holtbiztos, hogy amikor megérkezek a lebeszélt időpontra, találok veletek legalább egy plusz hímet, akiről fogalmam sincs, kicsoda, viszont bukik a mosolyomra és „véletlenül” éppen szabad.
- Ne is köszönd. Szívemen viselem a sorsodat. Nem akarom, hogy elfonnyadj.
- Nem kell pasit találni nekem, majd találok magamnak.
- Aha... Azt megnézem. Hacsak nem mennek házhoz csengetni a jóképű, forró lovagok, akkor szóló maradsz, barátom, mert ki nem dugod az orrod a lakásodból.
- Látod? Pontosan ez az, ami nem rád tartozik.
- Szexuális frusztráltságnak hívják ezt az állapotot, amiben vergődsz.
- Na, a farkamhoz aztán tényleg nincs semmi közöd. Foglalkozz a sajátoddal, úgyis úgy imádod.
- Legszebb testrészem.
- Akkor én elslisszolok, amíg tündibogyó vissza nem jön a női mosdóból. Kérlek, ments ki. Mondd, hogy... szoláriumba mentem, azt biztos megérti.
- Ryu! Ugye nem akarsz itt hagyni?
- De bizony. Ez a feltett szándékom. - Felálltam, nadrágzsebemből pénzt tettem az asztalra és búcsúzóul neki adtam leghiénább mosolyom. - Vendégeim voltatok. További jó szórakozást nektek.
- Most tényleg elmész? Ryu! És mi az, hogy „elslisszolsz”?! Milyen szó ez?! Ryu! Hallod? Ryu!

Persze, hogy hallottam. Kristálytisztán. Szerintem pont az egész kávézó hallotta azt a kétségbeesett óbégatást, de valahogy ez most hidegen hagy. Nem fogok mosolymaratont tartani egy olyan pasinak, akinek az öltönyén átüt a tanga, és ez a kerítő se kerüljön napokig a szemem elé. Ezer más dolgom van. Vásárolnom kell. Akarok valami finom bort is és alapanyagot valamilyen fenségesen ingerlő ételkölteményhez. És édeset is be kell szereznem, mert a habhegyek a gyengéi, meg kell még... macska alom. A gondolattól is sírhatnékom támad. Ezt is megértem. Az én erkélyem, mint állatvécé... Fizikai fájdalmat érzek már a gondolatra is. De azt hiszem, erre mondják, hogy valamit valamiért.

Az élet felkelt egy reggel, kitekintett a napfényben fürdőző világra, és elcöccentette magát: akarod őt? Akkor nesze, itt a szőrbundába csomagolt sátánivadék is. Legyetek boldogok hármasban. Wuháháhá...

Csak így tudom elképzelni. Gyémánt a kezembe és púp a hátamra. Lehet ennél tökéletesebb?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése