2013. október 3., csütörtök

Daniell III/10. - Vigyél el neki

 - Uram... Uram, sikerült választania?
A puhán tudakoló női hangra felkaptam a fejem s egy válaszra váró szempárral találtam szembe magam. Az eladónő végtelenségig kedves mosollyal pillogott tovább és türelmesen várt piros mellényének szélét szorongatva, hogy végre tegyek nyilatkozatot az ügyben. Vagy legalább makogjam el a döntésemet, hogy ezt a lapos, üveges dobozt is visszateheti-e a helyére vagy netán akarok belőle valamit. Nem akartam és ezt apró fejingatással hoztam tudomására. Biccentve pakolta vissza a tálcát és egyetlen zokszó nélkül lendítette felém a következőt, de leintettem. Késő. Már az újabb nyitott kalitka csillámlott előttem, bársony hasában sok száz széppel. Nekem csak egy kellene, és mégsem... Az az egy nincs köztük.
Ez a hetedik, amit lelkesen elém pakolt. Gyűrűk halmát néztem végig, lassan már maguktól is kerge táncukat lejtik az orrom előtt az ezüstlő karikák. Átzongoráztuk a medálokat, antikhatásútól az újhullámos hipermodernig. Láncokat vizsgálgattam, karkötőket pörgettem, fülbevalók garmadát szemléltem át darabról darabra. Szebbnél szebb ékszerkölteményeket láttam. Különlegesen megmunkált, szinte műalkotás számba menő, kivételes remekműveket csodálhattam meg az elmúlt egy órában. Bár ki tudja, talán elvesztem az idő végtelen kusza folyosóin és már évtizedek óta itt veszteglek. Annak is meg lenne az előnye! A problémám már rég nem élné aktualitását. De mivel ennek legalább akkora az esélye, mint hogy nedves orrú kölyökkutya legyek... így próbálkozom. Megcsodálok mindent, amit elém rámol e hölgyemény, és ő nagylelkűen, szívjóságból - vagy csak mert jutalékrendszerben dolgozik - ezt meg is teszi. A csekély, jelképes olcsóságtól a méregdrága, bankkártyarepesztő darabig mindent a pultra terített.
Nem ő az első a mai nap folyamán. Amerre csak jártam, kétségbeesett kereskedőket hagytam magam után, akik igényeim vágyták kielégíteni. Felajánlották már, hogy egyedi tervezésű ékszerek készítését is vállalják, ha ennyire nem sikerült meglelni, ami kedvemre való lenne. Volt, ahol régi értékem rekonstruálásának lehetőségét ajánlották nekem, hátha egy elveszett, szeretett darabot kutatok hiába. És mikor a rikítómellényes leányzó is felvetette eme kérdést, miszerint megalkotják, ami fejemben csillámlik, már számon volt a mondat - esetleg beletennék a fél lelkem? Hátha akkor majd végre látom, amit látni akarok. Valamit, amire ha ránézek, majd meghallom, hogy azt suttogja - vigyél el neki.
De eddig minden néma. Semmi sem vágyik velem jönni. Kínálgatják ugyan magukat a drágábbnál drágább szépségek és a gigantikus jóljárással kecsegtető akciók, de... Mind üres. Lélektelen. Hideg.
Nem ez az első üzlet, amelyből kilépve ugyanott tartok, mint mikor berobbantam rajta. Semmi. Egyszerűen semmi.
Hetekkel ezelőtt még biztos voltam benne, hogy „akkor”, majd „akkor” tudni fogom. Fenéket. Még mindig fogalmam sincs róla és már nem mondhatom, hogy holnap, mert a holnap már ma van! Nekem most kell valami! Most és azonnal... Csak éppen fogalmam sincs róla, hogy mi. Pedig annyira jól kitaláltam...
Heverésztem odafenn a magasban, államat karomra támasztva figyeltem a mélyben alkotó, vásznat babonázó Daniellt. Szememmel kísérve minden mozzanatát lestem, ahogy a fehérség színeket kap. Néha megállt, mintha mozdulatlanná dermesztette volna valamiféle hirtelen jött varázs. Lehunyta a szemeit, várt pár tisztavirág életű pillanat erejéig, majd folytatta művét. Vászonra álmodni, amit odabent lát. Mezítláb a kikoptatott parkettán, festékpöttyös farmerban, felül a saját maga által kreált valami lógicsált rajta - feltételeztem, hiszen kapucnis, vastag pulóvert ritkán gyártanak ujj nélkül -, haja kontyba csavarintva. Néhány zabolátlan borostyán tincsecske kiszökött az éppen most hajtűként funkcionáló ecset alkotta gombolyagból... és festett.
Szájában tartalék eszköz vízszintelt, mit néha lecserélt, s jobb kezével pörgette kicsit, majd újra a fogai közé csapta. Néztem, ahogy ébren álmodik, ahogy minden egyes mozdulata szenvedéllyel megélt varázsszerű tánc, ahogy elragadja a pillanat s vak hevében a színeket bőrén próbálja ki. Karja csupa festék, de nem zavarta, tán nem is érezte, csak táncolt tovább, fűtötte féktelen hevület, vitte a bűbáj, mit fejére olvasott drága múzsája és ő képtelen volt megpihenni, míg ujjaiban zsongott az érzés, míg keze alatt meg nem született... mit odabenn lát.
Máskor is megesett, hogy űzte, hevítette őt ez a másfajta szerelem. Ilyenkor visszavackol a raktárba és míg tart a bolondéria, enni is alig eszik. Második napja alkotott megszállottan, mikor úgy döntöttem, nem szeretnék egy élő csontvázat visszakapni, mikor lecseng a láz, így támogatva a művészetet és elkövetőjének életben maradását, vacsorát szervíroztam neki, egyenesen a lakásába. Mostanában megkapta tőlem a hely a „műterem” nevet.
Miután villámtelefonoztunk, elprüntyögte nekem, hogy most még nem jöhet, mert az ő szavaival, még zúgdos a hang a fejében. Akkor szépen fogtam magam és mivel biztos voltam benne, az elmúlt két napban csak a szőrgombóc volt, aki ételen csámcsogott, s minthogy azt is bizton tudtam, hogy az önző macskafajzattól nem várhatom, hogy megvacsoráztassa gazdiját, így e feladatot magamra testálva, felkerekedtem, hogy én tegyem meg.
Persze utólag, mikor kopogtam kettőt és a válasz egy brutális oroszlánbőgésbe csomagolt „Mi van?!” volt, az talán kissé elültetett bennem egy olyasféle gondolatot, hogy lehet, hogy nem kellett volna megzavarnom. Két és félperces gyomorgörcsöt kaptam, amíg ajtót rántott és ismeretlennek járó vérengző fogazattal rám vicsorgott, majd felismerte bennem magamat. Reflexszerűen nyomtam az orrába az ételhordót „tészta!” felkiáltással és vártam, hogy a hajamra keni, majd rám uszítja a dögöt. Helyette... Helyette megmutatta, milyen jól átrendezte felül a galériát és hogy az ágyának most mennyire más a fekvése. Ez utóbbit nem igazán vettem észre, viszont azt megállapítottam, egy egész lakást ki lehetett volna mázolni azzal a festékmennyiséggel, amit én a bőréről elfogyasztottam. Aztán hiányos öltözetben evőpálcikákért nyargalt és rákényszerített, hogy egy edényből tésztázzak vele és a macskával. Utálom azt az aljas négylábút. Majd folyadékért loholt és én gyanítom, azalatt elszundítottam egy kicsit... Bár talán helyesebb, ha úgy fogalmazok, eldőltem, mint egy darab begyógyszerezett fatönk.
Hajnal felé lehetett, mikor ébredtem, mert kint már világoskéklett az égbolt, de a nap még messze járt. Kerestem, de helyette csak a szőrgombócot leltem magam mellett, akitől egy jól irányzott lökéssel meg is szabadultam. Gyanítom, csúnyát puffogott rám, mikor égbe csapott, üvegsúroló-szerű farokzattal lebillegett a lépcsőn.
Fürdőszobába slattyogtam, mert ez valahogy éjjel kimaradt az életemből, talán a hirtelen álomba süllyedés miatt feledkeztem el róla. Mintha egy doboz temperával locspocsoltam volna kart-karba öltve. Folyt rólam a festék, pedig nem dagonyáztam frissen pingált gyerekrajzban. Aztán visszakapva saját bőrszínem, betájoltam az ágyat, mert a reggelig alható időtartam mennyiségét még órákban lehetett mérni. Aztán...
Aztán kényelmesen elhasalva arra eszméltem, hogy ébresztőt harsog a csúcstechnika. Mobilom sivalkodik, hogy ébredjek, mert ha nem...! Már egy ideje gondolkozom, hogy felkajtatom a tervezőt és rávicsorgok, hogy ha nem? Na? Akkor mi van? Aztán valahogy mindig elnapolom a mérnök-gyilokot.
Szóval minigépszörny harsogott, de ébren talált. Rá kellett jönnöm, elszaladt a hajnal és én egy szemhunyást sem aludtam vissza. Daniellt csodáltam. Megbabonázott, amibe belekukkanthattam. Kicsit talán tolvajnak éreztem magam, épp, mint aki pillanatot lop mások életéből. Egy hálószobában lapulva figyeli végig a szerelmesek legbensőségesebb pillanatait. Onnan a magasból meglestem, ahogy szerelmezik. De most nem velem, a vászonnal teszi. Ott hasalva gyönyöröltem tán hosszú órákig és úgy szaladt tova az idő, mintha az egész nem lett volna több mint egy apró pislogás...
És akkor a szerelmes szív elhatározza, hogy Csodájának csodát ad majd a kezébe. Nem tudom, mire számítottam? Sikerülhet? Persze! Megleltem a mesés, láthatatlan ajándékok boltját és most kezemben egy halom pakkal caplatok...
Nem! Semmi sincs nálam. Bármit nézek, bármit látok meg, a kezembe véve szánalmasnak fest. Semminek. Bár... Talán én vagyok az ostoba. Talán nem ez a lényeg, nem ezzel kéne foglalkoznom. Daniell biztos ezt mondaná. És tudom, tiszta szívéből boldog lenne, akárha egy darab képeslapot tennék a kezébe egyetlen mosolygós arccal a fehér papíron, de... én nem. Nekem nem lenne elég, ha ennyivel állnék elé. Többet akarok. Szeretném, ha kezembe tenné a sors azt a dolgot, amire ránézve, amit megcsodálva, hosszú, áldott ujjai közé véve majd érzi, amit próbálok megköszönni neki. Amiben benne van nem csak a szeretet, nem csak a tisztelet, nem csak a vágy... Amiben ott van egy mosoly, egy meleg érintés egy hideg őszi reggelen, amiben ott fénylik a múlt, ami mögöttünk van, és ott vibrál a jövő... A kettőnk jövője.
Sok fontos megállót hagytunk már el, gyűjtöttünk már tucatszám emléket a művész úr alkotta tarka fénykép dobozba. Igaz, még csak szellősen lötyögnek a múltdarabkák... De vannak. Végre vannak. Belenyúlva láthatom magam, lebuktatva, hogy szemüveggel az orromon papírokba merülve intézek. Őt, ahogy macskát úsztat. Újramosolyoghatom a bohókás kis sorozatot, ami első közös fotónkat megelőző előkészületet örökítette meg. Az első tíz képen én állok és Daniell... keze, majd a fél fiú, vagy éppen a háta, egy-egy őrült rohanás, hogy hozzám érjen, mire kattan a gép, vagy éppen dühös fújtatása, mert öt perc kukulás után pont akkor villant, mikor elgrimaszolta magát... És végül az az egy. A végeredmény. Ő és én. Igaz, derékból hiányzunk és a kép picit csálé is, s az én Életem kissé már csapzott formát öltött, mire odáig jutottunk... De megvan. A dobozban pihen.
És hely is van bőven még többnek. Majd minden évvel mögöttünk lesz még egy sereg. Emlékládácska millió mosolyogató széppel, hisz ami már időtlen idők óta sajátom volt, az teli van cifrán pompázó hazugsággal. Hamis délibábbal, csaló és ámító valósággal. Ha rájuk nézek, nem látok mást, csak... hamut. Szürke elmúlást, fájdalmas nyilallást, öreg és mégis mindig harmatfriss gyötrelmet. Nem akarom őket tovább. Másra vágyom. Szeretnék egy újabb színes dobozt, amikor az előző csurig telt, szeretném, hogy azt is Ő fesse meg. Köszönetet akarok mondani ezután a mesékkel átszőtt egy év után. Csak... Fogalmam sincs, hogy hogyan tegyem meg.
Szerettem volna megtalálni, ami majd beszél helyettem, ha nyelvem belegabalyodik kusza mondandójába. De még nincs meg, pedig már térdig koptattam a lábam.
Reggel óta járok üzletről üzletre. Végignéztem egy halom ékszerész csöppet sem szerény választékát, voltam egyedien pislogó kiállítótermekben és bevásárló központok egyenre szabott üzleteiben. Néztem roppantul hasznos hatalmasságokat és funkció nélküli semmiségeket. Bolondságra kiötlött oktondiságokat és komoly műkincseket. Betévedtem egy helyre, ahol két szinten csak üvegfigurát árultak. Végső elkeseredésemben egy játékboltba is beszáguldottam, de a barbi babák és az elit kommandós alakulatok, bébirágókák és gyurmaformázók sem győztek meg.
Teljes reményvesztettség kezdett úrrá lenni a rajtam és azt hiszem, ez érte el nálam, hogy megszállottba csaptam át.
Gyalogoltam. Mint aki maratoni távra tréningezik. A fővonalat már régen elhagytam, apró utcácskák labirintusaiban kajtattam fel s alá. A gyengécske erejében lévő napkorong a hátam mögött lassan pizsamába bújik, hogy megkezdje szendergését. Már kigyúltak a harsány fényreklámok, felszikráztak az utcai lámpák, velük szállingóznak az éjszaka hírnökei, hogy váltsák a nappalt és én még mindig nyúzom az utakat, kanyargok, amerre visz a lábam. Kezemet a hideg elől zsebembe rejtve caplatok. Szikrázó kirakatok vonulnak mellettem, de mind-mind-mind-mind ugyanazt foglalják csill-vill keretbe. Rengeteg szépség. Rengeteg semmi.
Nem igazán tudtam, merre haladok. A hideg beette magát a bőröm alá, de valahogy akkorra ez sem zavart. Egy újabb óra továbbdöcögése után már a kirakatokat sem igazán néztem, kezdett bennem éledni az a gondolat, hogy megérzem, ha majd oda kell fordulnom. Meg kell éreznem! Vagy elment az eszem, mert a hideg már kikezdte az agyam. Ezen sem csodálkoznék.
Vágtattam. Hatalmas lépésekkel tartottam előre, futva célom felé és fogalmam sincs, az merre is volt.
A következő utcasarok választást tett elém. Megálltam a járda szürke aszfaltján és számat rágcsálva, leheletem fehér füstjében némán szemléltem, merre tovább. Ha jobbra folytatom rohanásom, millió fénylő kirakat ad majd újabb és újabb lehetőséget arra, hogy végre megpillantom, amit kajtatok. Ha balra... Balra egyetlen táblácskát láttam, bár azt is eléggé hunyorogva. Falon fityegő… tán öreg címert? Nem világítja be fény, nem hirdeti neonvillódzás. Hogy bolt lehet, azt is csupán a szerény kirakat zöldeskés fénye árulja el egy alaposan kutató szemnek.
És nem tudom miért, felé indultam. Kihalt utcán haladtam végig, mígnem elértem hozzá. Szomszédai nem voltak, közel s távol nem pislákolt egyetlen másik üzletféle jelzése sem. Magányában lakott egy ház aljában a valóban parányi bolt.
Megálltam az üveg előtt. Hm. Már nem ért meglepetésként a csalódás furcsán kesernyés íze. Mégis mit hittem?
Kacathalom tárult a szemem elé. Öreg órák megfáradt rugós kakukkjai üldögéltek kopott fényű tiktakkdobozukban. Régi hősök érdemérmei hevertek lágyságát vesztett kék bársonypléden, olyasfélék, mik már semmit sem érnek, tán tulajuknak egykoron büszkeségre adtak okot - most csak ócska vas és anyag maradtak. Kalickás madár, lengőhintáján csipogásra tátott csőrrel éberkedik, poros műtollai már rég nem napsárgák, sem égkékek, miattuk mégsem szégyenkezik. Játékvonat, soktíz vagonnal kanyarog. Ujjamnyi ablakainak halovány fényénél emberek költik öreg, soktízéves vacsoráikat, olvasnak, tán beszélgetnek a kocsikban, s utaznak sehová és meg sem érkeznek soha. Lámpa, szaggatott, rojtos, rongyos, foltos, színtelen, molyrágta, narancs ernyője pöttyöslik sután és mellette még millió vacakság és én mégis benyitottam a fura bolt ajtaján. Csengő bongó zaj jelezte jöttömet az eladónak.
- Jó estét - köszöntem, bár a kellemesen fűtött helyiségben senkit sem láttam. Még csak e percben léptem át a küszöböt, máris megkezdtem kiolvadásom, talán a fülcimpámra költözött jégcsap is sírdogálni kezdett a jóleső langyosságban.
- Jövök már! - kiabált ki egy megfáradt hang, valahonnan hátulról.
- Köszönöm, még csak körülnézek - válaszoltam udvariasan, feltételezem egy idősebb hölgynek.
- Szóljon csak, ha meglelte, amit keres - kurjantott vissza, majd hátul maradva szöszmötölgetett tovább. Ezt a bizalmat. És ha felkapok valamit és kirohanok? Ostoba gondolatomra majdnem illetlenül hangos hahotázásba kezdetem. Mégis, ha akarnék is, innen mit lophatnék el? A sarokban alvó, egykor tán aranybarna csupa puhaság, mostanra viszont vattaszőrű, kosz bocsot? Vagy lehet, hogy van olyan elfuserált tolvaj, aki egy hideg arcú, repedt mosolyú porcelán tündérre vágyik? Álma valakinek egy megviselt legyező színvesztett virágtengere? Nem hiszem. Kacathalom szunnyadt a polcokon. Csupa öreg, megfakult, haszontalan holmi. Percekig vesztegeltem kagylóforma ékszerdobozok, fába faragott manólények társaságában és éppen hátat fordítani készültem, hogy elhagyva a helyiséget tovább kereshessem a fogalmamsincsmit, mikor tompa csilingelés arra késztett, hogy megforduljak.
Idős hölgy bújt ki a gyöngyfüggöny mögül. Mintha az egyik polcról termett volna a pult túlsó oldalán. Kékes kimonója akár maga is évszázadokat pihent volna egy ruhásláda legeslegalján, haja szigorúnak szánt, mégis kissé zilált kontyban, pillangók tarkította hajtű segítségével még épphogy ott trónolt feje tetején. A kor mély barázdákat szántott arcára s ráncai mögött ennek ellenére is fiatal mosoly fénylett rám. Az idő pókhálói behálózták s valahogy mégis bármennyire is megviseltek vonásai, kortalanná szépíti őt a szeme... Érdekes ragyogású, fekete kavics mérhetetlen barátságos szikrázása.
- Megtalálta, amit keresett? - mosolygott rám s én kedvességét viszonozva megráztam a fejem.
- Nem. Sajnos nem.
- Oh - bólogatott megértően. - Pedig keres.
- Valóban - nevettem fel. - Ennyire látszik? Valóban keresek.
- Majd meglesz az! - biztatott, majd hatalmas dobozt helyezett az asztalra. Úgy láttam, frissíteni készül az amúgy is zsúfolt polcok készleteit, egy új adag ósággal. Az újdonsült kincsek között mosolygott viasz alma, tollakkal megtűzdelt fejék, borítótlan, megsárgult belsejű könyv, és...
- Szabad? - léptem közelebb kezemet nyújtva.
S szabadott.
Tenyeremben tarthattam a különös tárgyat. Teteje sátorszerűen csúcsos, ponyvát formázó, piros és narancs csíkokkal tarkított kupola. Alatta fából született lovak álldogáltak kacska sorokban, szájukban zabla, hátukon színes, apró, furcsábbnál furcsább alakú kövekkel kirakott nyerget hordoztak. Csodás almásderes és békefehér mén, éjfekete musztáng és melegbarna hátas, pettyes, bohókás póniféle s megannyi másik mosolyogtató s szájtátni való ékesség. S az összes büszke, ritka szép paripa mintha csak várna. Sok-sok éve, mélyen álomba merülve várnák, hogy majd pörgő varázsdallamra gyerekek rohannak fel a dobogóra s hátukra pattanva hajtják majd őket, kavargó táncra ösztökélve rángatják a gyeplőiket. S a levegő megtelik izgatott várakozással, s a síp hangjára száguldva újra elindul az öreg körhinta. Kering fények elmosott játékára, s forog, örvénylik, kápráztat... és éled a régen szunnyadó emlék és ismét övék a csillogás, ismét övék a fény. S a maroknyi játékménes ellejtheti boldog táncát, miről tán oly régóta álmodik.
Ámulva néztem a legapróbb részletekig pontosan megalkotott színpompás és mégsem giccsesen tarkálló csodát. és már szinte láttam boldogan szállni az eddig veszteglő körhinta lovakat. Ujjaimmal finoman matattam a doboz alján, majd megtaláltam a kicsiny fémkulcsot.
- Sajnos nem szól. Elromlott - motyogta kissé szomorkásan a hölgy. Tán látta, hogy elvarázsolódtam csöppet és nem akarta elvenni tőlem az érzést. De abban a pillanatban, hogy elforgattam a parányi kallantyút... Elindult a menet. Lassan, akárha valóban száz éve pihent volna mozdulatlan, megindultak a lovak, hátukon hordott díszeik halvány fénnyel visszapislogták a sátortető apró lámpácskáinak felvillant szikráit, s én ámulva figyeltem éledő ragyogását. A tisztán bongó dallam csilingelve kúszott a helyiség öregillatú csendjébe. Peregve muzsikált, bohó hangjegyeket szórva szerteszét, s szemem lehunyva láttam. Gyöngyök szaladnak szanaszéjjel a hideg márványpadlón. Gyermek játszik százszínű xilofonon, kezében sárga pálcával kopogtatva suta dallamot. Láttam szivárvány szépségét esőcsepp zokogta nyári délután. Hallottam tenger zúgását, odalent, mélyében kagylók koccanását és... éreztem az ölelést a hideg őszi reggelen. Láttam üres cukorpapírt a pompálló karácsonyfa alatt. Kezét a kezemben, szépekkel csurig telt emlékdobozt, éreztem szívét sajátom helyett a mellkasomban lüktetni, s felcsendült egy hang, mit hittem, már sosem fogok hallani...

Vigyél el neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése