2013. október 3., csütörtök

Daniell III/12. - Egyszer fent...

  Derékig merültem a pénztárcámban, kiforgattam a nadrágom minden zsebét, kerestem a zakómban is... Semmi. Maradt az ingem egyetlen rekesze. Persze, hogy nem volt nálam apró. Talán jobb is. Ahogy most remeg a kezem, itt kotkodálhatnék, mint egy tyúk, amíg felcsipegetem őket a kockakőről. Papírpénzt kotortam elő és szépen kisimogatva - vagy talán még rongyabbá gyűrve próbáltam megetetni a masinával. De persze az újra és újra kilökte egyenes gépszájából.
- Ne csináld ezt velem... - vicsorogtam a lélektelen alkatrész halomra. - Tudod mit? Tartsd meg a visszajárót - próbálkoztam a lelkére beszélni, de ha be is szippantotta a bankót, a következő pillanatban tolta is vissza. - Francba. Francba-francba-francba...- nyögtem fel a sokadik kudarc után.
Kellett nekem a kávészín víz személyében legalább a koffein illúziója. Homlokomat a hideg üvegnek préseltem, hogy lehűtsem magam, legalább egy kicsit. Jólesett. Hideg volt és nekem ezer fokos lázam. Égett az arcom, a gyomromat kemény gubóba kényszerítette az ideg, kezeim szakadatlanul remegtek, szám kiszikkadt.
Jó volt a hűs. Még ha nem is csillapodott bennem az a remegés, ami azóta vibrál a zsigereim mélyén, mióta... De legalább enyhült bőröm forrósága...
Amikor egy lágy érintést véltem érezni a hátamon, önkéntelenül is összerezzentem. Ijedten pördültem meg a saját tengelyem körül, hogy szemügyre vegyem a pultos nővérkét, aki biztos azért jött, hogy ne nyalogassam a kávégépet... Majd farkasszemet néztem egy viharos szempárral.
Azok a szürkeségek mosolyogtak rám, melyektől Daniell kapta a sajátját.
- Elnézést, Ishigorou-san. Nem akartam megijeszteni.
Pedig sikerült. Majd kiköptem a ketyegőm.
- Asszonyom! Nem... Ugyan... Semmi... Nem, én...
Próbáltam összefüggő mondatokat kreálni, de nyelvem nem volt közreműködő partner azon elhatározásomban, hogy Daniell édesanyja előtt pozitív képet fessek magamról.
- Kérem, Jeanette. Csak elnézést akartam kérni.
Ezzel annyira ledöbbentett, hogy még beszélni is képes lettem.
- Tőlem? Miért? Nincs oka rá. Nem történt semmi.
- Howard...
- Igaza volt. Minden szava jogos - túrtam zavartan a hajamba, mert a felhozott névhez társult megvető pillantástól még mindig elfutott a szégyenkezés. Gyengének éreztem magam. Ez az egész éjszaka, a hirtelen jött borzalmak egymásutánja az oka, hogy alig vánszorgok. Erőtlennek ítéltem a lábaimat és nem tudtam, meddig számíthatok még arra, hogy megtartanak, így inkább hellyel kínáltam a mellettem tébláboló hölgyet. A folyosó hideg, műanyag székei idegenül narancssárgállottak a zöldes falak tövében, jéghidegségük taszított.
Miután letelepedett, tétováztam fél percet, hogy mellé, vagy két székkel arrébb tegyem le magam. Úgy döntöttem, hagyok egy egység távolságot. Majdnem mellé ültem.
- Csak ideges - nézett rám újra. - Ideges és fél, mint én is. Mint ön is teszi.
- Megértettem, amit mondott és valóban... Daniell egyetlen szusszanása többet ér, mint egy vadidegen mentegetőzése. Én ezt megértem. Tökéletesen értem. És higgye el nekem, sajnálom. Tudom, hogy bár ezt nem mondta, de tisztában vagyok vele, hogy nem kívánt tanúja lenni a kitörésemnek. Sajnálom. Nem tudok mást mondani. Értse meg, hogy látnom kellett. És kérem, azt is, hogy nem fogok elmenni, amíg nem tudom, hogy minden rendben van. Majd várok itt kint, hogy ne zavarjak, hogy ne fokozzam ezt az amúgy is kegyetlen helyzetet. Tudom, hogy a férje úgy érzi, nem volt jogom idejönni, hogy lássam. Önök a családja és semmi keresnivalóm itt, megértem. Higgye el. Értem. Csak addig maradok, amíg megtudom, hogy minden rendben. És utána... Nem tudom. Majd... Úgy jövök, hogy önök már ne legyenek itt. Így a férje is megkönnyebbülhet kicsit. Elég, ami Daniellel történt, nem kell még ez is...
- Ha Dant visszahozzák és felébred... Mit mondanék neki? „Kicsikém, Ishigorou-san kinn csücsül a folyosón? Hogy négytől hatig mi vagyunk itt, fél héttől meg ő?”
- Daniell okos fiú. Meg fogja érteni.
- Daniellnek nem kell semmit se megértenie. Jön, amikor szeretné látni. Már nem gyerek. Akkor sem irányítottam az életét, nem most fogom elkezdeni. Sem én, sem az apja.
- Tudom, hogy ez egy komplikált helyzet és...
- Mikor egy fiú bejelenti, hogy hazahozza vacsorázni élete első szerelmét, szerintem két alternatíva fordul meg egy szülő fejében. Van, aki előre látja a rémeket, gyermeke milyen hárpiát szedett össze és jön a rettegés, hogy nem engedi majd a karmai közül, tönkrement házasság, iszákos csemete... És van a B verzió, hogy a legbűbájosabb teremtéssel lép majd a lakásba, mert az ő egyetlen fiacskája biztos egy igazán helyes, hozzá illő, különleges lányba botlott. Én az utóbbiak táborát erősítettem. Aztán egy olyan hölggyel ültünk egy asztalhoz, aki a kerekorrú, pettyes bakancsához fodros térdszoknyát húzott, amit tüneményes koponyák díszítettek és mindezek mellett egy patkány trónolt a vállán. Mint megtudtuk, T-chan névre hallgat. T-chan szabad perceiben a leányzó fülét rágicsálta. Elképzeltem, hogy az én Danem is ezeket a füleket... Ilyenkor fordul meg a fejemben, hogy bár kevesebb fantáziával rendelkeznék - közölte kimeredten maga elé és én ennek a borzalmas helyzetnek ellenére elnevettem magam. - Hát igen - viszonozta a mosolyom. - A második lányka viszont egy szeplős angyalka volt, vörös loknikkal. Tűz és víz. Dan azóta lep meg minket kisebb-nagyobb sokkokkal, amióta képes önálló döntéseket hozni. Megkértem, ne tegyen egy olyan kis ostoba karikát a fülébe. Amikor hazajött és láttam, hogy a fél ékszerbolt ott lóg a cimpáján, puszit nyomott a homlokomra és közölte - nem tett egy olyan kis ostoba karikát a fülébe. Soha nem tudtuk irányítani és egy idő után rájöttünk, hogy nem is kell. Nem hozott rossz döntéseket. Különöseket. Azokat igen. De egyik sem volt helytelen. Soha nem drogozott, nem kellett kikaparnom előzetes letartóztatásból részeg hepajkodás miatt, nem dugdosott cigit a zoknijában, nem tüntettek a házunk előtt terhes anyukák a fiamat követelve papának. Nem voltak olyan rémálmaim, hogy mi lesz, ha a gyerekem bekerül egy olyan társaságba, ahol züllenek és mindenféle balhéba rángatják egymást, mert tudtam, ha még Dan be is válogat egy ilyen személyt a szívébe, akkor az egy héten belül kifordulva addigi önmagából hozzá idomul majd. Az, hogy önfejű, soha nem lökte ilyesfajta dolgokba. És cserébe, hogy ennyi aggódástól kímélt meg minket, csak azt szerette volna, hogy tartsuk tiszteletben a döntéseit. És egy idő elteltével be kellett látnunk, hogy nincs ok, amiért ne teljesíthetnénk a kérését. Mert bár olyan dolgokkal állt elő, amitől jobbára feláll az ember haja... Sosem döntött rosszul. Más talán kiborult volna, ha bevásárló körútján előkapja a kis cetlit, amit gyerekei indulása előtt nyomkodtak a kezébe és tartalmazza azt a „pár dolgot”, amiért lusták elmenni, más anya talán rémülten olvasta volna, hogy kisfia fekete szemfestéket és gyorsan száradó körömlakkot óhajt, kék és fekete színekben... De az nem nevelte fel Dant. Engem ezek már nem érintenek meg. Mondhatni, ki vagyok képezve - kacagott fel és valahogy őt figyelve, nekem is kellett. Majd újra hirtelen komolyság telepedett ránk. Ismét ő törte meg a csendet. - Nézze, Ishigorou-san. Nem tudom, mennyi időt írtak meg ennek a kapcsolatnak, nem is az én tisztem megjósolni. De ha a fiamon múlik... Daniell hatalmas hévvel mesélt kettőjükről. Bevallom, a felét sem értettem, mert keverte-kavarta. Volt ott teafüves polcocska és áradozott késekről...Vagy csak egy késről? Persze ezt csak nekem, utána. Az apjának csak a tényeket közölte. - Mintha önmagának is bizonygatná saját szavait. - Tudtam, hogy jönni fog valami. Már vártam, mikor kezd majd neki. Nem sejtettem, mivel áll majd elő, de mondjam azt, hogy nem lepett meg? Nehogy félreértsen! Nem úgy értem, hogy valaha is feltételeztem volna, hogy a fiamat majd egy férfi oldalán látom, de hogy mondjam érthetően... Éreztem, hogy szorítja a lelkét valami nagy. Dan nem tud titkolózni. Nem mert kifecsegi, hanem... Régen is bármi történt, nem fontos dolgok, inkább apróságok, de valahogy mindig tudtuk, ha titka van. Olyankor más volt. Már kicsinek is. Ha szépet hallott, fülig ért a szája. Elárulta magát. Bogárkám nem jó ajándékvásárlásban, pont emiatt. Sosem vesz vagy ad jelentéktelen dolgot, mindig gondosan kitervelt meglepetésekkel áll elő. Karácsony előtt egy nappal rendszerint ellohol az első vagy a második számú legjobb baráthoz, hogy felmarkolja tőle a fa alá valót, mert tudja, ha magánál tartja, nem bírja ki, hogy ne adogassa oda sorban mindenkinek. Szereti látni, ha akit szeret, boldog. Ahogy ő szokta mondani „fürdőzni a csillogásban, amit a szemek ragyognak”. Annyira tudtam, hogy van valami, amitől a gyerekem most felhők felett sétál és azt is tudtam, hogy nem tart sokáig, hogy felfedje előttünk, ezért nem faggattam. Nézze, én tudom, hogy Daniell úgy él, hogy nem hagyja magát megkötni. Képes bármilyen határt átlépni, ha a szíve a túloldalra húzza. Nem lepődtem meg, mert ismerem a fiamat, az történt, ami szokott. Ami már nem kétszer esett meg. A forrongó lelke miatt most megint átlépett egy meghúzott vonalat. Azt hiszem, ő addig önmaga, amíg ilyen. Howard más. Daniell egy drága bohóc, de ha az apjával beszél, férfi. Igazi, komoly férfi. Elhagyja a bolond kis szófordulatait, az idétlen grimaszait, teljesen átlényegül. Nem tartom jellemvesztésnek vagy színjátszásnak, egyszerűen csak úgy gondolom, azt adja az apjának, amire vágyik és ez teszi őt a szemében a legfantasztikusabb fiúvá. Amikor a férjem édesanyja hat éve elhunyt, Howard nagyon összezuhant - majd hirtelen vágta el a mondandóját. - Te jó isten, itt tömöm a fejét mindenféle bugyuta...
- Ne. Ne. Kérem. Folytassa.
- Nem akarnám untatni és azt sem, hogy udvariasságból...
Nem tudtam, hogy mondjam neki, hogy most éppen olyat ad nekem, amit örökre őrzök majd. Daniell múltjának darabjait, a saját szemével.
- Kérem. Tényleg szeretném tovább.
Előcsaltam az életeméhez oly hasonlatos mosolyt.
- Szóval borzasztó korszak volt. A férjem összeomlott. Ott állt és mondta a beszédet. Emlékeket sorakoztatott fel és hirtelen rájött a zokogás, képtelen volt abbahagyni. Pár pillanatig mindenki némán várt, szemüket törölgették, hagytak időt, hogy megnyugodjon... De ő nem tudott. Kezdett egyre kínosabb lenni a helyzet és fogalmam nem volt róla, hogy mit kéne tennem. És akkor Dan felpattant. Csak figyeltem, ahogy odaszalad az apja mellé, átfogja a vállát, megöleli... Az én akkor alig tizennyolc éves fiam, aki szinte nem is ismerte a nagyanyját... Tudja, a távolság. Bár próbáltuk megoldani, hogy szoros legyen a kapcsolat a gyerekek és a nagyszüleik között, azért mégsem volt ugyanaz, mintha minden hétvégén együtt ebédeltünk volna. Mióta itt élünk, bárhogy is nézzük, de egy világ választ el minket egymástól. Ha nem kettő. Szóval Dan leültette Howardot és kiállt helyette. Odaállt a számára vadidegenek elé és mesélni kezdett. Fogalmam sincs, honnan szedegetett elő annyi szépet, amennyit akkor ott a szájából hallottam, de sosem felejtem el a férjem arcát. Nem akarom azt hazudni, hogy nem lökte padlóra, mikor Dan bejelentette, hogy egy férfival van viszonya. Nem mondhatom, hogy nem feküdte meg a gyomrát. De szereti a fiát. Túlságosan ahhoz, hogy ne fogadja el a... párját. Idő. Ennyi. Egy kis idő, hogy... Érti, ugye?
- Természetesen.
- És ez... Ami Dannel történt, nem dolgozik a kezünk alá. Most, hogy...
- Nem lesz baj - néztem rá és komolyan gondoltam a mondandómat. - Daniell erős. A legerősebb, akit ismerek. Annyi akarat van a fiában, ami tíz embernek bőven elég lenne. Talpra áll.
- Jólesik hallani - majd újra csend.
Csendcsendcsendcsend...
- Megkérdezhetem, végül is ki értesítette róla, hogy mi történt Dannel?
- Az egyik barátom itt dolgozik. Ő hívott fel, hogy...
- Sajnálom, hogy nem én magam tettem meg.
- Ne tegye. Kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy rajtam gondolkozzon.
- Kiment a fejemből. Ne haragudjon.
- Ez igazán nem szükséges.
- Nem tudom nem észrevenni, hogy nagyon elegáns. Valami programról rohant?
- Én... Semmi, csak... Rá vártam.
- Színház? Vacsora? Mit terveztek?
- Csak... - Mit terveztünk... Arcomon tán egy igen halvány mosoly, bár hívjuk inkább alig mimikának. Kabátom zsebébe nyúlva halásztam elő a telefonom. Éjfél múlt, mutatták nekem a kéken világító számok. - Csak egy dátum.
- Dátum?
A mellettem ülő nőre néztem és egy röpke pillanatig jólesően melengettek a vonásai. Tán mert... ismertem ezt a finom ívű orrot és mosolygós szájat, bár a haja inkább barna, nem a Daniell-féle borostyán szőkeség. Az övé fakóbb árnyalatban játszik. De a szeme... A szeme ugyanaz a szürke gomolyag. Bár láthatnám már az enyéim hordozóját.
- Daniell és... én. Ez a mi napunk. Vagyis... Hm. Már öt perce nem. - Keserűt grimaszoltam a kvarclapra majd visszasüllyesztettem a zsebem mélyére. - Rá vártam.
- Évforduló? - tudakolta félrebiccentett fejjel.
- Az - suttogtam.
- Ma egy éve találkoztak?
- Nem. Ennél kicsit bonyolultabb.
- Van időnk...
Nem tudom cáfolni. És azt sem, hogy elöntött a bizonytalanság. Nyakamon a kétség, hogy biztos ki kellene-e nyitnom a számat...
- Ma egy éve, hogy miután hónapokra elüldöztem az életemből, újra láthattam.
És megtettem.
- Hallottam valamit Dan nagy ráébredős korszakáról, noha ez is része volt a kusza információ áradatnak, amit kaptam, pár mondatot sikerült kibogoznom. Ez a rutinomnak köszönhető szerintem, azt hiszem, más talán azt hitte volna, hogy Daniellen valaki benyomta a csévélő gombot.
- Olyan gomb is volt? - tornáztam fel a szemöldököm.
- A modern technikával fejlődött Dan konfigurációja is. Szóval. Ébredés. Ő így nevezte.
- Igen, azt hiszem, ez lehetett az.
- Akkor mindkettőjüknek örök emlék.
- Remélem. Én biztos... soha nem fogom elfelejteni. Tisztán látom magam előtt - nevettem a semmibe és megengedtem magamnak egy csipetnyi nosztalgiát. - A folyosó sápadtkás fényében állt és... Azt hiszem, azóta nem láttam ilyen zavarban. Kocogtatta egymáshoz az ujjait. Csilingeltek rajta ékszerek. Nem felejtem el a szalagot abban a mézszínű hajában...
- Mézszínű? - nézett rám felvont szemöldökkel, és azt hiszem... kicsit belepirultam.
- Igen - válaszoltam halkan. - Pont, mint a méz.
- Sosem hallottam még így mondani.
- Ön szerint milyen?
- Dan? Szőke. Sötétszőke.
- Lehet, hogy úgy helyesebb lenne, de... ha én meglátom a haját, nekem mindig a méz jut eszembe.
- Tényleg különlegesebben hangzik így.
- Nem tudom, lehet, hogy csak én vagyok túl érzelmes, de azon az éjszakán is pont ugyanolyannak láttam. Aranyló mézszínűnek. Az a koromfekete selyemszalag pont addig lógott le, ameddig az utolsó hullámos fürtöcske tekergett. Festék volt a szemén, pajkosan macskásra húzva. Fekete póló és rajta az a furcsa ezüst spirál. Farmer. Szintén éjszínű, jobb oldalt a varratnál kis fekete kavicsokkal végighímezve. Annyira megdöbbentett, hogy így hiányzott a látványa... és mikor megszólalt... A hangja... Egy éve, hogy Daniell megjelent azon az éjszakán a lakásomon és beszélni akart velem. Furcsa érzés, ha szeretünk valakit és nélküle kell élnünk. Minden magányos pillanatban azt hisszük, hogy hiányzik, de amikor újra látjuk... Akkor jövünk csak rá, hogy mennyire is vágyódtunk utána. Soha nem felejtem el, hogy órákig csak néztem, ahogy alszik. Órákig. És így egy év távlatából is percekre bontva képes vagyok visszaidézni a pillanatokat. Ahogy fordult, ahogy hasra csavarodott, ahogy kezeit a párna alá fúrta, ahogy szuszogott...
És akkor ébredtem rá... Én egy vadbarom vagyok! Már csak a szarvak hiányoznak a fejem tetejéről! Ó, én állat! Az anyjával beszélek! Korrigálj, Ryu, korrigálj! Azzal is indíthattál volna anyucinak, hogy milyen síkosítót használtál!
- Vagyis! Éjszaka jött, aztán gyorsan el is ment. Nem úgy! Nem történt semmi! Haza ment aludni az ágyába és én meg az én ágyamban aludtam! Szóval mi csak később... Sokkal később. Vagy nem! Egyáltalán nem! Mi nem! - Kuncogott és azt hiszem, nekem is csak az maradt, hogy egy féljóízűt nevessek magamon. - Elnézést. Bocsásson meg, kicsit fáradt vagyok és zúg a fejem. Sajnálom. Tornyozom az ostobaságokat. Elnézését kérem.
- Nem történt semmi.
- Ha róla van szó, néha kicsit... elvarázsolódom.
- Fogalmam sincs, hogy jutott a gyerekembe ennyi tehetség és hév, mert tőlünk nem, az biztos. Valami tápszer lehetett a ludas a dologban, hogy Dan ennyire...
- Rendkívüli.
- Tőlem kissé öntelt kijelentés lett volna, de így, hogy ön mondta ki...
- Így meg elfogultnak hangzik - mosolyogtam el magam.
- Pontosan. - S nevettek az ajkai, de azok a szürke szemek aggódva ragyogtak, mint teszik, amióta beszélünk. - Szóval ezzel csak azt akartam mondani... bár így ez most kicsit furcsán hangzik, de... szerencsés a gyerekem.
- Szerencsés? - és arcomon végtelen értetlenséggel néztem végig, ahogy felállt. Megigazította magán a sötét szövetnadrágot, kihúzogatta a blúza ujját, majd... hozzám hajolt, kezét a kézfejemre csúsztatta és én csak döbbenten figyeltem a mozdulatot, ahogy megszorította a térdemen pihenő ujjaimat, mint egy megerősítéseként iménti mondatainak... És az elkövetkezőnek.
- Mi más kívánhat egy anya a gyermekének, mint hogy meglelje azt, aki őt tekinti a világnak. Elfogad egy köszönetet?
- Én... én...
Fülig pirulva néztem, ahogy lehajolt hozzám és átölelte a nyakam.
- Köszönöm.
És percekig ültem még ott, azon a helyen, s csak nagyon lassan értettem meg... Köszön... engem...?

Kopogtam, de rögtön be is léptem a mahagóni bútorokkal szépen dekorált irodába. Seiki a méretes bőrfotelje helyett a kétszemélyes kanapén ült. Kezét dörzsölte, a krém tiszta illata megtöltötte a helyiséget, elvéve a folyosóról beáramló klór maró szagát.
- Mondtam, hogy ne... - majd felnézve megpillantott. - Ryu! Most akartam családlátogatásra vonulni. Csak kicsit rendbe rakom magam.
- Mi volt?
- Összeraktuk.
- Végeredmény?
- Rendbe jön, bár nem lesz gyors a felépülés, de...
- Én a kozmetikázatlan verziót kérem.
- Lassú, fájdalmas hónapok jönnek. És ha lekerült a gipsz, utókezelések millióit fogja kapni. De nincs könnyű dolgunk. Mivel belül is drótoznunk kellett, az elektroterápia eleve kilőve, és az ultrahangos kezelés sem jöhet számításba. Így hát marad...
- A gyógytorna.
- Pontosan. De keményen. Nem kéz simikére kell majd járogatnia. Szigorúan meg fogják dolgoztatni, Ryu. A finom-motorikus mozgás helyreállítása lesz a nagyobb feladat, de nem az egyetlen.
- Igen, igen, igen. Tudom. Vállak, kar, csukló...
- Jófiú.
- De száz százalékosan helyrejön?
- Most neked magyarázzam? Ryu, te is tisztában vagy az ilyesmivel. Nézd. Igen. Fizikailag semmi akadályát nem látom, hogy Daniell ugyanúgy használja a jobb kezét, ahogy azelőtt. Nem holnap, nem is a jövő hónapban. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire fogja megviselni őt ez az idő és az egész tortúra. Mert nem lesz könnyű. Jobb lesz, ha felszerelkezel. Papírzsepi és relax bogyó. Tudod, az az igazság... Használjam a sablon szöveget?
- „Minden csak rajta múlik.”
- Te, ezt jól bebifláztad.
- Sei, kérnék valamit.
- Nem megy be senki.
- Sei, öt percet.
- Magadnak?
- Nekik.
- Önzetlen hősszerelmes.
- Megteszed?
- Anyuci és apuci kapnak egy percet, nagylány marad kinn.
- Kettőt.
- Baszd meg.
- Köszönöm.
- Bár nem fognak tőle semmi értelmeset hallani.
- Sei, nem hiszem, hogy... most világot rengető kérdésekről akarnának Daniellel értekezni. Elég, ha láthatják pár perc erejéig.
- Mártír.
- Tündér vagy, Sei, mondtam már?
- Az. Tündér, méretes farokkal. Na, gyere.
- Én inkább várok itt.
- Lófaszt. Tudják csak meg, hogy neked köszönhetik.
- Nem akarom. Felesleges.
Intettem, hogy menjen és fogalmam sincs miért, de nem vitatkozott. Egyedül maradtam az irodája csöndjében, bár csak a fejemben is elhalna a hang... Legalább egyetlen percre, egyetlen békét adó percre...

Megszoktam ezt a szagot, a túlzó tisztaság illatát. Hisz benne dolgozom, érzem minden nap, mégis máshogy esett a tüdőmnek, mikor beléptem a helyiségbe. Talán mert most olyasvalakihez kell idejönnöm, aki hozzám tartozik.
Hárman ébredeztek a kórterem vakító fehérségében, Daniell volt a negyedik. Elsétáltam a két sorba rendezett ágyak mellett, nem nézve az arcokra, kötésekre. Monitorok sokaságának egyenetlen taktusaira érzéketlenül lépdeltem hozzá. Az övé más. Azt jó hallani. Szép ritmusosan pittyegő hang jelezte, szíve tökéletesen ver. Néztem a vezetékek rengetegét, ép karjából kilógó csöveket, állványon sorakozó tartályokat. Máskor, ha bőrére nézek, mindig elsőnek jut eszembe a sápadt fehér, most annyira halovány, hogy szürkének mondanám. Nem is. Átlátszónak. Melléhúztam az egyik, ágy alá becsúsztatott alacsony széket és odatelepedtem. Alig ültem le, rám nyitotta a szemét. Fáradt, talán kissé zavaros pillantásokkal fürkészett.
- Szia. - Úgy éreztem, nem vághatok a terem csendjébe. Halkan suttogtam. - Szia, életem. - Még mindig nézett, szemében pillanatra felvillanó értetlenséggel, aztán fény gyúlt a szürkeségekben. Elmosolyodott. - Jó reggelt. Bár helyesebb a szép hajnalt, Daniell.
Láttam, hogy formálja a szavakat. Talán hang is jött ki kiszikkadt ajkain, de hozzám egyetlen foszlány sem jutott el.
- Levegyem?
Bágyadt pislogást küldött nekem. Igennek vettem. Finoman nyúltam oda és húztam az állára az oxigénmaszkot.
- Kapsz levegőt rendesen?
- Aha - krákogott. Hangja erőtlenül csendült fel, de mégis tisztán, érthetően beszélt. Jólesett hallani. - Ez a cucc... - bökött orrával alig észrevehetően a zöldségre, ami rajtam pompázott. Bújtatta a hajam, takarta a ruhám. – Kérlek, Ryu... Mondd, hogy nem a Szépítődben vagyunk, és nem kell hátralévő... életemben két szilikon dombocskát... csodálnom, ha lenézek.
- Nem, Csücsök. Nincs cicid. Ez még mindig a baleseti sebészet.
Újra lehunyta a szemét.
- Megnyugodtam.
- Őrült - dobtam egy féloldalas grimaszkát felé.
- Azt hiszem, elaludtam egy percre. Anyáék?
- Itt nem lehet órákat ülni, kincsem, de nemsokára majd visszavisznek a szobádba, ott majd... Majd ott.
- Te… Hogy…?
- Egy kis segítséggel.
- Akkor mégsem álmodtam a borzalmas pasast.
- Nem - csóváltam a fejem.
- Te, Ryu, a műtőben is...
- Ott is.
Rettegve kapta szemeit az ölére.
- Kérlek... Hajtsd fel ezt a takarót és kukk meg... Meg van még?
- Efelől nincs kétségem - kacagtam egy halkat.
- Milyen optimista vagy - próbált velem nevetni.
- Tudja, hogy fejét venném érte.
Pislog. Bólogatás helyett most így sűrű igenel, de legalább ott a mosoly az ajkain, bár biztos fájdalmas minden mimika. Sok a fájó pont, beszélni sem lehet könnyű.
- Ryu...
Nyelvével próbálta megnedvesíteni az ajkait, figyeltem, hogy fullad kudarcba minden kísérlet. Vattával simogatni a homokot...
- Igen?
- Hozol nekem inni? Valami hideget.
- Hoznék, de azzal még várnod kell egy kicsit.
- Ha zárva... a büfé, csak... kösd ki az egyik... ilyen... izét, és tűzd a csőt... a szám szélébe. Ha belém csapolják... csak nem árthat...
- Nem a pocidba szánják, Csücsök - mosolyogtam rá, míg megmerítettem az odakészített géztekercset az asztalkán pihenő vizes tálba.
- Ez esetben... kérek egy... csókot. Olyan... torok nyalogatósat. Jól... jönne most. - Majd a kezemre nézett, gyanakodva fixírozta a gézgömböcöt. - Oké, hallgatok... Nem kell ilyen módszerekhez...
- Cssss. - Nem vitatkozott velem. – Hát nem egy jegestea koktél, de...
Gyengéden érintgettem kiszáradt ajkaihoz. Figyeltem, ahogy a meggyötört bőr issza a nedvességet. Szájának újra van színe, már nem olvad bele arca fehérébe, már nem csak a seb rikít rajta élesen, újra piros, visszatért belé az élet. - Jólesik? - nyomtam picit jobban meg a kezemben tartott anyagot. Ahogy lehunyta a szemét, tudtam, a jótékony nedvesség szétszaladt a szájában, tán torkára is jutott pár csepp.
- Köszönöm.
Visszatettem a galacsint a tálba. Szemével kísérte minden mozdulatom. Nézte a kezem. Vajon... szeretné, ha megérinteném? Ha hozzáérnék, csak kérni nem meri? Végül is miért kéne kérnie, hiszen...
- Nem mondtak semmit.
- Kik?
- Amikor előbb...
- Mit kellett volna?
- Hogy... Hogy mi van. Nem mondtak semmit. Azt csak, hogy pihenjek. Ébren vagyok.
- Látom.
- Engem legóztak össze.
Mosolyogott, de átláttam a művidámságon.
- Tudom.
- Te is azt... hiszed, hogy az... ideg rángatja a számat?
- Ugyan. Abban az esetben nem csípne így a nyelved.
- Akkor?
- Tőlem akarod?
- Ki mástól?
Ez nagyon jólesett.
- Morbid, ha azt mondom, hogy szerencséd volt, de így van. Izom nem károsodott. Összerakták. Most gyógyul.
- És...?
- Rendbe jössz, életem.
Megkönnyebbült. Láttam rajta. Plafonra szegezte a szemeit, mint aki az éghez rebeg köszönetet.
- Amióta... végigtoltak azon a homályos... folyosón... azóta gondolkozom rajta, hogy megvan-e még... Hogy a burok alatt... öt ujjam van-e... Hülye vagyok?
- Nem, nem vagy.
- De... akkor öt van, ugye?
- Öt.
- De nem öltötte őket össze kiszúrásból?
- Hidd el, a legjobb kezekben voltál.
- Ha ezt tudom... Kölcsön adtalak volna neki... Csak egy délutánra. Tudod... Biztos, ami biztos alapon...
- Szóval áruba bocsátottad volna a testem.
- Simán - indexelt kajánul.
Legalább még meg van a gonosz grimasza.
- Abban a pillanatban, ahogy visszagördítettek a saját ágyadba, én úgy kiporolom a feneked, hogy egy hétig csípni fog, ha használni szándékozod.
És a másik elvetemült vigyorkája is megmutatkozott, bár csökkentett módban üzemel.
Rajta felejtettem a szemem, s az ő pillantása az enyémen nyugodott. Kívülről tán némán ülök, de csak az nem látja, mit teszek, aki vak. Szerelmemet mesélem a fáradt szürkeségnek és érzi minden kimondatlan szavamat. Tudja, hogy legszívesebben mellé telepednék, karjaimba venném, melengetném, ringatnám, szeretném... Saját erőmet adnám, hogy gyógyuljanak a sebek. Nem csak a testén ejtettek.
- Ryu - vágott a csendbe.
- Mondd.
- Kérhetek?
- Bármit, Csücsök. Égről a csillagokat, egy falatka eget...
- Ha... majd évek múlva... kiröhögjük, hogy... milyen hülye fejet vágsz most... meg, hogy... a volt pasid minden reggel katéterezést rendelt nekem... heccből, meg... hogy olyan voltam... ebben az aszfaltkesztyűben, mint... akit a tenger mélyére akartak süllyeszteni... akkor...
- Akkor?
- Akkor... nem mondhatnánk azt, hogy... könny nélkül tűrtem, és... nagyon bátran viselkedtem?
És abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, elindult az első kövér könnycsepp a szeme sarkából, majd társai engedelmesen követték. És csak nézte a kezem. Mit szeretnél, életem?
Óvatosan nyúltam az arcához. Ujjaim visszájával cirógattam meg az orrát, majd ügyes mozdulattal elkanalaztam könnyeit. Bár helyükbe rögtön termett megannyi új csepp, mégis próbáltam őket elsimogatni.
Lehunyt szemmel sírt. Harapta a száját, hogy ne görbüljön, mint gyerekeknek szokott, mikor kicsi szívük bár apró dolgokon, de készül megszakadni. Hallottam a csendben visszanyelt hangocskákat.
- Daniell... - súgtam arcát fél kezembe fogva. - Kérlek.
- Bújtass el... egy kicsit. - Szinte nem is hallottam a hangját, akárha egy fuvallat cirógatta volna meg a fülem. Néztem, ahogy simul a tenyerembe. - Bújjunk el kicsit.
Felállva a székről fölé hajoltam. Karom feje felett vezettem el, másik tenyerem még mindig az arcán nyugodott. Ráhajoltam, homlokomat gyengéden az övéhez érintettem.
- Évek múlva hatalmasat nevetünk majd azon, hogy úgy álltam itt feletted, mint egy levelibéka és kikacagjuk, hogy te múmia tanoncnak hatottál a fehér pólyákban. Jót vidulunk, hogy ránk tört a nővérke, mert azt hitte, meg akarlak rontani így kábultadban, hogy te voltál az egyetlen az épületben, akinek egy meleg pasas táborozott az ágya alatt hiányérzetből és hogy röpke kórházi tartózkodásodból kifolyólag Seikinek kihullott az összes haja. És azt is el fogom mondani, hogy erősen viselkedtél, bátrabban, mint bárki, akit ismerek. De nem tagadjuk le a könnyeidet. Tudod, miért?
- Miért? - hüppögött. Ahogy könnyein keresztül mosolygott, éppen olyan volt, mint a vihar áztatta tavaszi napsütés.
- Életem, eső nélkül szivárvány sem ragyog.
- Szeretlek, Ryu.
- Én is szeretlek.
- Itt maradsz velem?
- Kint leszek. Itt, az ajtó előtt fogok ülni, amíg pihensz, rendben?
De erre már nem kaptam választ, alig egyetlen másodperc és újra elaludt. Vigyázva engedtem el. Szempilláin még mindig ott csücsültek a sós gyöngyök. Odahajolva lecsókoltam őket alvó szemhéjáról, megcirógattam a szeretett fürtöket, s egy óvatos mozdulattal visszatettem arcára a maszkot.
Nehéz volt otthagynom, inkább lettem volna álmainak őre, maradtam volna vigyázni, hogy ébreszthessem rákényszerített álmából, ha fejében újraélné az éjszaka bármely kegyetlen darabját. De mennem kellett. Kelletlenül vittek a lábaim, de szemem vissza-visszahúzott. Utoljára fordultam hátra az ajtóból, mielőtt elhagyni készültem a termet, s akkor ismét ébren volt. Néztem arcán a lilás foltokat, száján a varos sebet, fülcimpáját takaró kötést... Kezét. Drága, tehetséges, kivételes, rendkívüli kezét...
Tenyerem a mellkasomra szorítottam, majd eljátszottam, könnyedén markolom ki onnan szívem és egyetlen puha mozdulattal felé küldtem. És ő elkapta. Bár lassú pislogás volt csupán... de tudom, hogy övé mellé gondolta és most nem fázik, nem fél. Már sajátja mellett enyém is ott tadammol. Utolsó mosollyal magára hagytam és mikor ismét betekintettem a kocka üvegen, kedvesem aludt. Ott feküdt a hófehérségben, tán millió helyen fájt, sajgott és lüktetett, s tudtam, nem csak megkínzott teste, lelke is kínlódik... De ott a mosoly. Ott a béke. Lágy, meggyalázott vonásain mégis ott ül a varázs...
Csak meg tudjuk tartani.
Gondolataimból szakított ki egy tenyér érintése. Megismertem a mellettem álló férfit, hisz az érzés ugyanaz volt. Évek óta ugyanaz. Változhatott az arcszesz, amit használ, a mosópor, ölelhette bárki... Ráhajtottam a fejem a vállamon nyugvó kézre... Az érzés az övé.
- Nem járt le a műszakod?
- Francokat nem.
- Akkor meg miért nem süvítesz négy keréken az ágyad felé?
- Elindultam.
- Defekt?
- Ja. Agyi. Na, gyere kicsit - húzott finoman. - Iszunk egy kávét.
- Nem - csóváltam meg a fejem, szemem még mindig az üvegen tartva. - Megígértem, hogy itt maradok.
- Sejtettem. Ezért hoztam ide. - Ránéztem. Kezében lezárt műanyag poharak, bepattintós papírtálcán. - Nem lötty. Kávé. Szád íze szerint.
- Mivel érdemeltelek ki téged? - erőlködtem ki magamból egy mosolyt, miközben kezembe vettem a poharat, amelyikre bökött.
- Nem tudom. Biztos valami nagyon rosszat követtél el előző életedben.
- Egy életre adósod vagyok, Sei.
- Hé, ez csak egy kávé. A kórház érdekeit védem. Nem kell nekünk egy közszemérem-sértési botrány. Sok a fiatal nővér, te meg molesztálod itt a kávéautomatát...
- Tudod, hogy nem úgy ért...
- Tudom - fojtotta belém a szót.
- Sei, én...
- Kávé. Ha már amúgy is nyitva a szád. Döntsd a torkodra.
- Sei...
- Csak idd azt a szart.
- De én...
- Basszus, köszönöd. Szívesen. Ne rágjuk tovább, semmit sem csináltam. Csak... igyál.

Ha hall valaki, kinek kezében van sorsának papírja és vésegeti rá a gonosz próbákat... Legyen kegyes... Csak ezt az egyet... Csak meg tudjuk tartani...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése