Daniell III/13. - Ki, ha nem ő?

A minden szépséget mellőző, ízléstelen bóvli felszánozta vékonyívű szemöldökét. Kidolgozatlan nyomán formátlan sebbé szakadt a finom bőr. Iszonyú iramban dagadni kezdett.

- Itt - közölte szárazon, tollával bökve a sápadtan világító táblára csipeszelt röntgenlapra. Próbált szigorúan a tényekre hagyatkozni, nem bízni rám semminemű fejtegetést a történtekkel kapcsolatban. Csak ami szükséges. Száraz és nyers, legalábbis egyelőre. - Aztán ki tudja. Következő ütés... Biztos hallani...?

- Tovább - intettem semlegességet erőltetve vonásaimra.

- A következő ütés a földre vitte.

Az ököl gazdája csavart egyet csuklóján s így mutatóujján fénylő fegyvere még élesebben vájt a gyenge bőrbe. Meglepetten látta, ahogy áldozata fogadta az őt érő hirtelen csapást. A fiú, bár a fájdalom döfködő sivítással hatolt a csontjáig, de talpon maradt.

- A gyomorszájába érkező rúgástól veszthette el az egyensúlyát.

Állta az ütést és a következőt is, de a váratlanul térdhajlatába rúgó acélbetétes bakancs tompa erejétől térdére hanyatlott, majd még fel sem fogta, mi történt az iménti pillanatban, az előtte röhögő férfi a gyomrára rúgott.

- Négykézláb. Csak így lehetett. Erősen rúghatták. Zúzódások, horzsolások, néhány repedt borda. Mellkas, gyomorszáj. Nem balettcipő volt rajtuk. Valószínű, hogy egy idő után nem kapott rendesen levegőt.

Nézte maga előtt a földet, saját véres nyálát folyni két keze közé. Újabb rúgás érkezett. Újfent hasába kapta az ismeretlen lábát, s hogy arcával ne zuhanjon a kemény betonra, kézfejével támasztotta magát.

- Nem tudom, mi lehetett. Nagy felület volt, nem valami éles vagy hegyes. Ütő vagy valami husángféle... Ezzel kapta az ütést a kézfejére. Talán nem is egyet.

Lazúros pacsmag volt csupán a világ, s valahogy mégis érzékelte, ahogy látóterébe kúszott a fekete bőrszörnyeteg. Hallotta bugyborékolni támadója elégedett hangját, s hiénaként kacagni a többit.

- Összemocskoltad a cipőmet - dugta orra alá az összevérzett lábbelit, s annak recés talpával a bal kezére taposott.

Beharapta a száját. Erőtlen, hangja-nincs szűkölés volt csupán, mit kiengedett fogai által hagyott hajszálnyi résen. Nem volt elviselhetetlen a fájdalom. Nem morzsolta bőrét, mint egy daráló pépesíti a nyers húst, csak annyira nyomta lefelé, hogy mozdítani képtelen legyen. Majd pillanat múlva megértette, miért. Fémmel borított baseballütő kezdett lengedezni az orra előtt. Mint mikor megmutatják a kutyának, mivel fogják megbüntetni. A vígan kacarászó, előtte magasodó férfi az ujjaira lépett. Ő lehunyta a szemét, s tudta, mi következik.

Az ütő lesújtott. Érezte a levegőt tüdejébe szakadni. Eddig majdhogynem némán tűrt, de ahogy a csontjáig hatolt a gyötrelmes fájdalom és széthasadni érzete bőrét, pornak addig szilárd csontjait, pulzáló feszítést teste legmélyén... artikulátlan üvöltés szakadt ki torkából. Felzokogott.

A talp elengedte. Minek tartsa? Második, huszadik... Már nem számolta. Már csak hörögve, könny marta szemekkel bámulta a keze helyén kéklő eleven húsmasszát.

- Na, nézd, most nincs kedved vihogni? Mocskos kis buzi!

- Ütötték és lökdösték. Fülbevaló szakadt. Újabb rúgás. Több cipő. Gyomrát, hátát, oldalát. Szerencséje volt, hogy a fejét éppen hogy csak érte.

Háton feküdt. A fájdalom elméjére készült kúszni, homályba vonni, hogy elvegye lüktető teste hasadni vágyó érzését... De eszméleténél maradt. Félárbocra ereszkedett szemhéja alól maszatosan látta közeledni ugyanazt a cipőt. Hallotta az ezüst csilingelő sikolyát, ahogy a talp a földön kígyózó, kecsesen válláig omló ékszerre taposott, majd a másik lábát a porban kínlódó fiú csípőjére támasztotta, s teljes erejével oldalra rúgta. Saját húsának harsogó szakadására újra eleven kín mart belé. De csepp a tengerben. Addigra már túl fájt üvölteni, túl bágyadt volt érezni. Kínlódott, mint ahogy tette már talán hosszú órák óta. Vagy percek voltak csupán? Nem érezte az időt, nevét sem tudta volna megmondani. Fulladó hörgés tört ki a tüdejéből, de szó nem volt mögötte, csak gyötrő félelmének felszínre kívánkozó hangjai.

- Talán magzatpózba gömbölyödve védte, amit még tudott. Bár egy szétzúzott kéz nem a legjobb páncél.

Rúgások záporoztak a hátára, újra és újra, egyre nagyobbat és kegyetlenebbet próbálva sebezni rajta. Sírni képtelen volt. Nyüszítve kuporgott, próbálva minél jobban beleveszni a szürke aszfaltba, hátha elvesztik szem elől, hátha észrevétlen marad egyetlen pillanatig.

- Azt hiszem, itt vesztette el az eszméletét. Sok volt a fájdalom. Ryu... Hidd el, viszonylag elég hamar... Elég hamar kikapcsolt az agya.

Szűkölve vergődött, mikor kékre kínzott kezét egyetlen mozdulattal feszítették le arcáról, majd tenyerébe taposva, mint mikor égő cigarettacsikket oltanak az utca kövén, tiportak rajta egyet.

És... és vége volt. Nem ütötték tovább. Már nem leltek mókát a mozdulatlanná dermedt testben, már idegesítő zajocska volt fülüknek a monoton vinnyogás. Otthagyták heverni talajon. Mocskos betonon agonizálva, szemetes konténerek tövében.

Szabadulni próbált vérének fémet idéző ragacsosságától, erőtlenül tolta ki szájából a nyálat, hogy ne kelljen tovább éreznie az émelyítő ízt. Por csapott az arcába, ahogy búcsúzóul még visszarúgták mellé fülbevalóját, rajta a véres húsdarabbal, saját fülcimpája kiszakított részével. Nézte a három pár cipőt, amint elsétálnak, mint aki csak éppen kóricálni tévedt erre, s most, hogy nem tetszik a táj, csak haladnak tovább.

S ő csak feküdt a hideg földön. Véréből szemébe is jutott, s így csak fél szürkeség bámulta az égboltot. Testének millió pontjában gyúlt őrjítő szaggatás, s csak könnyezett, hisz másra nem volt képes. Feküdt, mocskot nyeldekelve, s elcsigázott, megkínzott torkát, véresre hasadt ajkait próbálta rávenni, hogy segítsenek. Kiáltsanak helyette...

- K... - kezdtem a kérdésbe, de rá kellett jönnöm, hangtalan mozog a szám. Az asztalon trónoló vizespohárért nyúltam s reszketeg kezekkel ürítettem fenékig tartalmát. - Ki találta meg? - tettem fel a kérdést, visszanyerve hangom egy csekélyke részét.

- Sikátorban hagyták egy szeméttároló mögött... Ha engem kérdezel, még másnap is ott fekhetett volna. Nem, nem csak úgy belebotlott valaki. Itt valamelyik támadójában ébredt lelkiismeret-furdalás. Vagy ki tudja. Lehet, hogy a környező házak ablakainak valamelyikéből mozizta végig a történteket egy lakó, majd amikor vége lett a cirkusznak, pár óra dilemmázás után kagylót ragadott. Fogalmam sincs, Ryu. Találgatok.

- Ha pénz kellett nekik, miért nem vették csak el egyszerűen és takarodtak el a picsába?!

- Nem. Ezek nem zsetont akartak. Ryu, az én véleményem, hogy ez nem volt más, csak és kizárólag balhé. Ősbarmok falkákba csapódva játszottak a gyengébbel. Kegyetlen, Ryu, de van ilyen. Daniell rosszkor volt rossz helyen. Naponta történik ilyesmi. Évente több mint...

- Ne merd nekem azt az összetört fiút valami tetves statisztikai adathalomhoz hasonlítani! Még gondolatban se merészeld, megértetted?!

- Vegyél vissza. Nem én vagyok az ellenség.

- Akkor ne vigasztalj azzal, hogy évente mit tudom én hány ember gyerekét, feleségét, férjét, apját, anyját, kedvesét veri péppé játékból egy ilyen ostoba, nullagyú görényekből összeverődött csorda!

- Csak a tényeket közöltem.

- Nem érdekel! Daniell nem egy adat! Ő az én... Ő nem egy rohadt szám! Lehet, hogy a papírodon az, de... legyél tekintettel rám is, a kurva életbe! Én azzal a fiúval élek és most olyan állapotban van, mint...

- Mint akit elkaptak egy sikátorban és ronggyá vertek. Mást sem csinálok, csak „tekintettel” vagyok rád. Többek között azért tartok sebződési kiselőadást, amit normál esetben vajmi kevés jogod lenne végighallgatni.

- Normál esetben? - cöccögtem keserűen. - Azt hiszem, életem során hozzászoktam már, hogy ami engem érint, az szinte soha sem csúszik a „normál eset” kategóriába.

- Ne haragudj.

- Ne csinálj nekem még nagyobb lelkiismeret-furdalást. Mindketten tudjuk, hogy én tartozom neked, és azonnal, ahogy a fejemet csak egy pillanatra is elhagyják ezek a rémképek, rögtön törlesztésbe kezdek, ígérem. Amint nem látom magam előtt tehetetlenül vergődni, máris...

- Ryu...

- Ott kellett volna lennem, Sei.

- A legostobább mondat, amit szoktak... A legostobább gondolat, amit csak mondhatsz.

- Megvédhettem volna.

- Ha menstruálnék, akkor én lennék a világ nyolcadik csodája. Túl sok a ha. Ne gondolj baromságokra. Nincs értelme fejtegetni, mi vagy hogy...

- Jelen pillanatomban nem érdekel, mi a logikátlan vagy netalán irreális a gondolatmenetemben.

- Te magad ismered el, hogy hülyeségen kezded enni magad és...

- Visszamegyek Daniellhez.

- Ryu! Ne játszd itt nekem a kibaszott struccot! Több tonna dolgot varrok szívesen a nyakadba, de ehhez kurvára semmi közöd nem volt.

- Kinek kéne megvédenie, ha nem nekem?!

- Baszd meg. Mártír királynő.

- Nem vicces.

- Ohho. Egyáltalán nem annak szántam, te kibaszott szenvedő. Nem gyerek. Felnőtt ember. Megtörtént és borzalmas, de sem te, sem én, sem senki nem tudott volna tenni ellene.

- Megyek.

- Jó. Menj, de ne az ágya mellé búsongani. Haza! Mióta vagy itt? Tegnap éjfél óta? Az már majdnem tizenkét óra és szerintem a tegnapelőttöt sem fetrengve töltötted. Ide figyelj, te született áldozat, egyszer lemerül az elem és... Ryu, nem hiszem, hogy javítana az állapotán, ha élőhalottnak látna. Menj haza és pihenj. Hidd el, holnap... majd más színben látod a világot.

- Mi lesz más? - szóltam még vissza az ajtóból. - Visszapereg majd az idő kereke és meg nem történté válik ez a rémálom?

- Már lesz mosolya. Te mondtad, hogy ragyog, te üvöltöttél velem, hogy ez a kölyök minden porcikájával él. Akkor meg miért temeted és dobod a verembe magadat is?

- Istenem, de röhejes ezt pont a te szádból hallani.

Vissza kellett lépnem, hogy lássam, valóban Seikiből jönnek-e a szavak. De legnagyobb döbbenetemre nem cinikus fintor fogadott. Ott állt előttem és szemében olyan düh és harag vibrált, amilyet többéves pályafutásunk alatt tán csak párszor láttam.

- Cseszd meg, Ryu. Tudod mi a te bajod? Hogy imádsz dagonyázni az önsajnálatban. Baszd meg, tudod? Igen! Kurva csúnyán elbántak vele, de ahelyett, hogy itt siratod őt és vele párhuzamosan magad is, nyisd inkább ki a szemed! Ez van! Kibaszottul szemét az élet. És mégis hálásnak kell lenned és ha érdekel, elmondom miért. Mert nem vette el! Durván akarod? Egyenesen a közepébe? Hát nesze, basszus. Elvérezhetett volna, ha nem talál rá senki. Nem kellett volna sok, csak hogy néhány kedves kis bakancsos simogatás pár centivel arrébb érje. A bordája átlyuggathatta volna a tüdejét. Lehettek volna olyan belső vérzései, hogy akkor sem tudtunk volna vele mit kezdeni, ha szinte azonnal ráakadunk. Tovább? Amivel a kezének rontottak, azzal a fejét is üthették volna és akkor még az lenne a legkevesebb, hogy nem lenne buksi, amit simogathatsz, mert másik verzió, hogy egész további életedet élhetnéd a múlt emlékei között, mikor még Danielled nem hordott pelenkát és nem folyt a nyála, mint egy féléves gyereknek! Mikor még volt értelem a szemeiben és képes volt járni, enni, fürdeni segítség nélkül! Még mindig nem érted?! Örülj annak, hogy él! Kurvára adj hálát mindennek és mindenkinek, hogy ennyivel megúszta. Ryu, közöltem én már szülőkkel, hogy a tizennégy éves, brutális kegyetlenséggel megerőszakolt lányuk belehalt a sérüléseibe. Néztem már Daniell-korú fiú üres tekintetébe, miközben megállapítottam a halál időpontját. Ryu, nem mondom, hogy légy vidám, de ne átkozd magad, mert sokkal rosszabbul is történhetett volna. Él, Ryu. És azzal nem lesz neki jobb, ha engeded, hogy azt lássa, hogy addig nyomorgatod magad, mígnem egy lelkidefektes emberi ronccsá amortizálódsz. Menj haza. Aludd ki magad, mert... szüksége lesz rád, Ryu és neked meg... minden erődre...

- Daniell még... a hangyákat is az ablakon szórja ki.

- Tessék?

- Ha talál a lakásban... hangyát. Még azt is az ablakon... Sei, Daniell nem bántott soha senkit.

- Ryu... Te is tudod, hogy ennek semmi köze az egészhez.

- Nem tudnék most aludni.

- Kell. - Mellém lépett. A családom másik tagja átölelt. - Menj haza és feküdj le szépen. Egy kis sírásra is kapsz engedélyt. Szabadon pityereghetsz és nem foglak lehercegnőzni.

- Vigyázol rá? - engedtem utat az első kikívánkozó könnycseppnek.

És nem csupán az melengetett, hogy tudtam, szívből jönnek szavai... Hanem az is, hogy az enyémek után azonnal érkezett a válasz.

- Hogyne vigyáznék?