Daniell III/2. - Költözöl?

- Várj! Várj, várj, várj, várj... Így megfojtasz! - hörögtem fel, de az ujjai nem hagyták, hogy lefejtegessem őket a selyem anyagról. - Nem lelazítottad, hanem szorosabbra...

- Minek hordasz már a lakásban is nyakkendőt?! - húzta a száját, miközben még mindig rángatta az anyagot. - Látom, lájtolós estéhez vagy felöltözve: nyakkendő, élére vasalt nadrág. Ha megnézem kicsit alaposabban azt az inget, biztos virít majd rajta egy pár arany mandzsettagomb, mit készültél csinál...

Ahogy sikerült megszabadulnom a nyakkendőmtől, amit különleges tehetséggel rám hurkolt, befogtam a száját. Erre a célra a sajátomat találtam a legalkalmasabbnak.

- Most már csitt - szuszogtam az ajkai közé.

- Igenis!

- Mondom! Egy szót sem akarok hallani többet - suttogtam a nyakába, közben fogaimmal finoman harapdálni kezdtem pipacspirosra sült bőrét. - Befogod szépen a szájacskádat és sem a macskáról, sem a ruhámról, sem a vándorcirkusz plakátjáról azzal a nagy bohóccal, sem anya sütijéről nem szólsz egy árva mukkot sem.

- Pedig tényleg olyan igazis bohóc volt, olyan...

- Csittcsitt.

- És a süti is nagyon finom és hoztam neked is...

- Csss! - de már nem bírtam tovább nevetés nélkül, nyakába kacagtam.

- Nem tudok nem beszélni - susmorogta a fülembe.

- Akkor mondhatod, hogy hiányoztam.

- Ez egy mondat! Kevés – nyalta meg játékosan a fülkagylómat. – Többettöbbet!

- Lásd, kivel van dolgod. Mondhatod még, hogy rossz volt nélkülem, hogy minden reggel felvirradtával kispárnáért kajtattál, mert az előző fejtartódat szétrágicsáltad az éjszaka folyamán a rád támadt őrült vágyakozásból kifolyólag, hogy újságkivágásokból próbáltad kimozaikozni az arcom vonásait...

- Nem kedvenc ételem a huzat és van rólad fényképem - kacagott ki.

- Éljen a romantika.

- De betűtésztából kiraktam, hogy doegfiokde és megettem.

- Ennek a kedves kis történetnek és roppant értelmetlen szónak vajh mi köze van hozzám?

- Közben rád gondoltam.

- Ó!

- Ugye?

- Teljesen.

- Miért kell nekem elcsöndelnem, miért sem nem beszélhetek? - rágcsálta ragadozó módjára a cimpám, majd sokkal inkább már szívogatta, finoman kóstolgatta... és kezdte lábamból kivenni az erőt.

- Tudod, hogy csak... mondtam, én... imádom a hangod, kis hülye.

De akkor már nem bírtam tovább, hogy ott motoszkált a nyakamon. Számra rántottam, kiéhezve hatoltam az ajaki közé és ő legalább olyan hevesen mart az enyémekre. Az ajtónak estünk, s az nagy csinnadrattával becsapódott súlyunktól. Akkor tudatosult, hogy eddig a nyitott bejárat előtt édelegtünk. Remélem, se a pletykavadász szomszéd nénike, sem a felettem lakó bakfis nem volt tanúja a boldog viszontlátásból támadt ömlenghetnékünknek. Ha volt is kukkolónk, vége a mozinak. Ajtónak hála, külvilág kirekesztve és most itt van, csak nekem.

- Jól van - búgtam az ajkai közé, miközben kígyóztunk a hálószoba buján hívogató karjai közé. - Jól van, életem, ha te nem mondod, akkor majd mondom én. Halódtam magányomban, sorvadoztam, megtanultam hímezni és naphosszat gobelineket készítettem a te képmásoddal.

Kacagott, mikor finom erőszakkal az ágyra löktem. Érdekes mód a vidám hahota elszállt, égő szemeket és heves szuszogást hagyott maga után, pedig nem tettünk mást... Ő feküdt, én rajta, simultunk egymáshoz szorosan, ittuk a másik testének mámorító illatát, amit eddig nélkülöznünk kellett.

- A bőrödet akarom. - Rekedt suttogás, mi a tüdőmből a felszínre tört. - A bőrödet... érezni - suttogtam tovább. Tenyeremet lassan a póló alá csúsztattam. Kezem végigjátszott a lapos hason, a vékonyka vonalon, mi rajta húzódik, akadálytalanul siklott tükörsima mellkasán. Ujjaim alatt kőkeménnyé vált, hegyes kis bimbókat érintve haladtam tovább, mígnem már a nyakát masszíroztam. Testét megemelve segített, lehántottam róla a ruhadarabot és alig vártam, hogy ajkaimmal ízlelhessem azt a csodálatos, márvány... piros?!

Lenéztem az előttem pihegő szerelmesemre, a bőre olyan volt, mint akit lassú tűzön sütögettek hosszú órákig. Hol van az én imádott fehérségem? Kifejezetten szívsajgásom volt azért a finom, érzékeny sápadtságért.

- Dany, kicsit...

- Tudom – mosolygott. - Megkapott a nap.

- Megk...? Nem, én inkább úgy fogalmaznék, odakozmáltál.

- Naptejfürdőt vehetek, akkor is ilyen leszek mindig, ha ér kicsit a napocs.

- Fáj?

- Már nem, de a hátam, mint a papír, vedlek, akár egy gyíkféle. - Persze, láttam az arcán, mikor bejött, hogy van színe, de hogy a ruha alatt olyan, mint egy frissen festett tűzcsap... Úgy ment el, mint Hófehérke és Piroskát kapok vissza... - Szóval hántani lehet a bőröm, ilyen forgácsszerű izék lógnak ró...

- Mit is beszéltünk meg odakint?

- Hogy hímzettél?

- Hideg. Előtte.

- Hogy, hogy... Betűtésztáztam.

- Langyos, még kicsit előbb.

- Csittet - mosolygott, de úgy, hogy szinte hallottam, ahogy az északi-sarki jégtakaró hangos reccsenéssel megreped.

- Dany... - dobtam félre az ingemet és mikor már újra átöleltem, meztelen, naptól borzongó bőre tapadt az enyémhez. Fülembe susmorgott és én mosolyogva válaszoltam. - Te is nekem. Daniell, ha sejtenéd... - Teljes tenyeremmel simítottam végig. – Mondjam, hogy éjjeleket virrasztottam és csak te jártál a fejemben? Tudod, hogy számtalanszor emeltem fel a kagylót kettő magasságában, csak hogy egy kicsit hallhassalak... - Ajkaimmal dédelgettem tovább. Finom kis csókok tüzelő bőrének minden ujjnyi felületére.

- Direkt úgy... búgsz...

Suttogással kevert nyöszörgő sóhajok kúsztak felszínre a torkából. Köldökénél játszadozva ért a mosolyoghatnék.

- Nem tudom, miről beszélsz.

Szerintem ilyen mélyen még sosem szólt a hangom. Amióta rájöttem, hogy lúdbőröztetni tudom vele, egyszerűen nem bírom kihagyni. Szelíden nyaltam a helyes kis gödröcskébe és Daniell még jobban fújtatott.

- ...mint egy... mint egy... ahhhh...

- Mint egy mi?

Csak addig engedtem ki az ajkaim közül, ameddig feltettem a gyors és igazán választ nem váró kérdésemet, és a felelet el is maradt. Helyette gyönyörű, vérforraló hangokkal zengte tele a hálómat. Végre. Tizenöt napig kongott üresen.

Két hét nélküle és már pusztán a látványa is az önuralmam szélére sodort. Bár úgy hiszem, sikerült tökéletes látszat-higgadtságot produkálnom, valójában amióta betette a lábát az ajtón, én ott egyensúlyozok a vékonyka kötélen, de most... ahogy zihál, nyögdécsel az ajkaim között... Jaj ne, életem, ezt ne... Talpával a combomra helyezkedett, lágyan ringatta a csípőjét, többet és többet követelve belőlem. A szám kell neki, az én számat akarja és ennek pusztán a gondolata elég... Erre nincs jobb szó - kicsinál vele. Az egész fiút azért teremtették, hogy én az érzékeimtől feltüzelve gondolkodás nélkül akarjam eldobálni az eszem, a hidegvérem, a tartásom s további szerveim. Mindent.

Kezemmel kicsit megemeltem a karcsúságot, szemem pillanatra ott ragadt az esetlenül domborodó csípőcsontján, nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig rajta. Szeretem ezeket a bőrét majdnem kilyuggató dudorokat.

Szájára hajoltam, csókját kértem, mit kértem... sóvárogva nyújtottam az ajkaimat. Keze a tarkómon játszott, majd azok az ujjak hajamba kúsztak és én nem bírtam nyitva tartani a szemem. Vonzott a teste, közel akartam, annyira közel, ahogy kínzó hetek óta nem érezhettem. Epedő ajkakkal tapadt rám. Szomjazott engem és oltani akartam szükségét.

Puha forrósága körülölelt, kéjtől görcsbe ránduló karcsú testének finoman formált, rugalmas izmai nekem feszültek. Mindkét tenyerem szorosan a hátán, óvatosan emeltem az ölembe. Fölém magasodott, haja, bár kissé csapzottan, de még mindig copfban. Nem, nem jó így. Beletúrtam. Úgy hiányzott. A borostyán zuhatag rám omlott, betemetett. Imádom a samponja illatát, már egy tál frissen mosott gyümölcs elég ahhoz, hogy a gyönyör pillanatait az emlékeimbe idézze.

- Lassan... - suttogtam a fülébe és figyeltem, ahogy megmozdul, szédítően örvénylő táncba kezdett. - Lassíts... - kértem, de mondhatok én akármit, magával ragadta a hév. Inkább csak ölelem, kulcscsontjába fúrom a fejem, hallgatom gyengécske sóhajait, ahogy a ritmikus kéjtől nyögésekké mélyülnek, a szenvedély okozta forró hevülettől ujjai meg-megremegnek, akaratlan is hajamba mar. Ez sok nekem... Próbálom halkítani a torkomból felszínre törő gyönyör hangjait, nyakába kóstolok, kiszáradt ajkakkal övéit keresem.

Repülünk.

- Daniell...

- Nem.

- Mit nem?

- Biztos olyat mondtál volna, amiért fel kellett volna állnom. De én nem állok. Fekszünk itt, mint a barackok és nem mozdulunk sehova. Jobb, ha tőlem tudod, hogy nem.

- Eszem ágában sem volt... Barackok?

- Először tököket akartam mondani, de... talán furin vette volna ki magát... Értesz?

- Kristálytisztán.

- De tudod, ha esetleg alkalmaztál valami szolgafélét, amíg nem jártam erre, ő most hozhatna például enni. Láttam illatokat odakinn - hadonászott arra, amerre a falon keresztül a konyhát sejtette. Nem akartam elkeseríteni, hogy a helyiség pont az átellenes irányban van. - Finom illatokat. Mi hamm van? Kóla is? Meg jégkrém?

Felültem, majd a terpeszkedő Daniellre néztem, aki facsart magán még egyet, így még kitekeredettebb formája lett. Kezei a feje fölött két irányban, felsőteste felém, csípője ellentétesen. Lábai szét, fügefalevél helyett lepedő csücsök. Tényleg nem úgy festett, mint aki a közeljövőben megmozdulni szíveskedik majd.

- Mit csináltál te két hétig otthon? - néztem ezt a begyakorlottnak vélt lazuló pozíciót.

- Tökélyre vittem a semmittevést.

- Igen. Látom, sűrűn űzhetted.

- Ha hazamegyek, megint olyan, mintha gyerek lennék. Anya mindent megcsinál, én meg lógázom a lábam. Vagy azt sem, mert az is fárasztó.

- „... megint olyan, mintha...?”

Rám jött a röhögés. Vajon ő most minek tartja magát? Felnőttnek? Ha lenne vakbelem, most az is velem vidulna.

- Ez most valami alattomos kis gúny akart lenni? - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Ugyan, dehogy, Piro... ööö… Daniell. Sosem merném.

- Jó. Mert ha mégis, még a végén nem átallak öregnek nevezni.

- Takonypóc - köhintettem és kikászálódtam az ágyból.

- Tessék, bácsi kérem? – rötyögött, miközben múmiává hempergette magát a takaróban. - Mielőtt ki tetszik menni, nem ártana némi ruha. Hát igen, a feledékenység, de még jó, hogy itt vagyok - vergődött az ágyon, még jobban szétdúlva azt.

- Nem félsz? - sandítottam vissza az ajtóból.

- Bátor vagyok.

- Jól van, életem. Újabb strigula a listádon. Majd egyszer, tudod, éppen mikor nem számítasz rá, elkaplak és kiporolom a popsid pont, mint a rossz óvodásoknak szokták. Addig, amíg piros nem lesz az az originál sápadt feneked.

Még mindig jókedvűen hahotázott, de mikor végre a szemem találkozott az övével... Talán veszett mosolyomnak köszönhető a döbbenet.

- Most ugye viccelünk?

- Na jó, hozok enni.

Ravasz mosollyal hagytam magára parányit megszeppent Daniellemet.

- Ryu! Ugyi játszunk most csak, ugye?

- Megmelegítsem vagy hidegen ennéd?

- Ryu! Nem komoly, igaz?

- Inni?

- Ryu...

- Az a bugyborékos ragacs vagy víz?

- Ryu!

Aztán táplálkozott. Két mondat, egy falat... Nem ment könnyen, de végre elfogyasztotta az elé tálalt étel jórészét. Megkaptam tőle az év szakácsnője díjat is. Fancsali mosollyal átvettem a masnis fakanalat és ráparancsoltam, hogy ha vége a ceremóniának, akkor fogja meg a szőrszerzeményét, akit rácsos dobozban hurcolászik és csendes pihenő jön, mert nekem dolgom van. Bár nem ez volt a vágyaim netovábbja, főleg nem most, hogy végre jutott nekem is egy darabka a szőkeségből, de a kell az kell. Ez van. Át kell néznem pár dossziét.

Kanapén, kényelmesnek legjobb akarattal sem nevezhető testtartásban - lásd görbe hát és asztalra hajlás - vetettem magam az időrablók közé. Lapozgattam az A4-es oldalakat, és próbáltam minél előbb túl lenni a kellemetlen kötelezőn, de valami mindig elvonta a figyelmem.

Példának okáért a trappoló bajnokság. Résztvevő kettő. Név szerint Daniell, a szélvész és hű társa, eszeveszett Perec. Tíz ujját riogatónak használva nyargal a macska után, aki felpúpozott háttal, féloldalazva próbál kitérni. Közben fenyegetően puffog néha, de kedvesemet ez nem hatja meg. Csak nyargalászik utána, de ha esetleg abbahagyja és felhagy a gonoszkodással, a kis vakarék azon nyomban utána ered, hogy a bokájába kaphasson. Dany visszafordul, űzi tovább... Mókuskerék. Keresztül a fejemen, kit hat meg... Őket nem. Fel-alá... A macska át a térdemen, meneküléséhez engem használva dobbantónak. Ugyan! Mit számít... Rühellem ezt a vakarékot.

- Daniell, lesztek szívesek...

Most szigorú vagyok. Hű, de megy!

- Bocsi!

- Na ja.

- Sokáig papirgászol még?

- Nem szeretnék, de ha...

- Perecicc - és meglöki a macskát, aki végigcsúszik a padlón és rohan, a magához tért dög meg a nyomában.

- ... kicsit halkabban lennétek, talán előbb... Ugyan, minek is koptatom a...

- Mondtál?

- Nem, semmit. Semmit.

Minden erőmet összeszedve összpontosítottam a papírhalomra. Tikk-takk-tikk-takk és... És egyszer csak elfogyott.

A dossziét letéve... Néma csend? Lehet, hogy átkerültem egy másik dimenzióba?

- Dany?

És még mindig némaság. Felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat. Kissé elgémberedtem, kattogtam párat, ahogy hátrafeszítettem a kezem.

Furcsa a csend. Észre sem vettem. Mily különös, nem tűnt fel a nyugalom.

Túlélőket felkutató expedícióba kezdtem, kisétáltam a konyhába. Eredmény - egy ex-kukalakó.

A macskaizé a konyhaszéken kuporgott. Szőrös négylábú és azon a helyen heverészik, ahol én a létfenntartáshoz szükséges alapanyagok egy részét tartom. Szúrós szemmel vizslattam az ellenséget és egyetlen oka, hogy nem ráztam le újonnan választott alvóhelyéről, az az volt, hogy nem akartam, hogy felébredve elkezdjen nyervogni. Szolidan füstölve, de otthagytam a doromboló gombócot. Oka napvilágos, sokkal jobban érdekelt, hogy kétlábú gazdáját merre lelem.

Nem kellett sokáig keresnem, az ágyamban volt. Aludt, szanaszét ejtve részeit, ahogy mindig szokta. Az órára néztem. Hű. Azt hittem, hamar végeztem és majdnem négy órán keresztül bújtam a betűket. Pilledtnek és elcsigázottnak éreztem magam. Legszívesebben mellé vackolnék a takaró alá, de... ragadok. Víz. Kell a víz.

Zuhanyozni. Ez volt a terv. Aztán azon kaptam magam, hogy a fotelban ülve bámulom pont úgy, mint eleinte. Fejemet hátravetve figyeltem békés álmodását. Egy ideje már elhagytam ezt a saját magam által is különösnek vélt szokásom, de még az elején... egyszerűen képtelen voltam mellette aludni. Miután sikerült aznapi szenvedélyünket ideig-óráig csillapítani, ő mindig, mint akit lecsaptak, álomba zuhant, én meg... Én meg virrasztottam. Álmosító félhomályban és mégis éberen.

Néznem kellett. Figyelni, ahogy a mézszínű fürtök szanaszét kavarognak a párnán... az én párnámon. Szemem habzsolta a látványát, ahogy még álmában is egy apró kis mosoly bujkált a szája szegletében. Hihetetlen volt, hogy megtehetem. Mintha álmodnék én is, csak éppen éberen.

Cirógattam éjkócolta haját, ujjaimmal okos homlokát érintettem, arcának büszke vonalát és ha néha felébredt, hogy szeretgetem alvó vonásait... Felnyitotta a varázsszelencét, szürkesége mágiája elővillant. Megfogta a kezem, ujjaim kapták első, álmosan szelíd csókját, majd a csuklóm, magára húzott...

Reszkettem, éreztem, hogy elpirulok. Istenem, ostoba tiniként viselkedek, zavarba jövök, ha szeretkezéseinkre gondolok. Elvörösödök fültől-fülig és ehhez elég maga a tény, hogy ő és én...

Milyen gyerekes. Nem mintha a többi ténykedésem egy igazi felnőtt férfi jellemét idézné. Számlálni a légvételeit. Látni, ahogy néha már ijesztően lassan emelkedik a mellkasa. Idővel megszoktam, hogy ne essek pánikba félpercenként. Mennyi apró butaság és hogy rögzül ilyen rövid idő alatt.

Mikor már képes voltam tudatosítani magamban, hogy ha felébredek reggel, ugyanott lesz, mint ahol volt, mikor lehunytam a szemem - talán fordul 180 fokot, de ez a maximum - és azt is, hogy lélegzik ő, csak éppen már-már a pórusain keresztül teszi... Akkor jött még millió más.

Hogy tudom, ha éjjel egyszer csak elkezd böködni, félálomban fújtatgatva dünnyög, kezem automatikusan ejtem az ágy mellé az üveg ásványvízért, amit mindig odarakat velem. Bár azt nem értem, miért nem a saját oldalára. Megvárom, amíg hatalmas kortyokban nyeldekeli a vizet, amit utána visszanyomorgat a kezembe és alszik tovább.

Hogy millió különböző pózban képes rám kulcsolni a lábát és ha netán mégsem fonja balját a derekam köré vagy a térdem hajlatába, akkor reggel a feje lelóg az ágy végéből.

Hogy sír, ha rémálma van. Párszor előfordult már a közel tizenegy hónap alatt, talán egy marokszor. Havi átlagban majdnem három rémálmodás. Először kifutott belőlem a vér, mikor arra ébredtem, hogy zokog. Aztán rájöttem, sosincs rá komoly oka. Csak elméje éjjel játszani kíván vele és előkeresgeti legrosszabb félelmeit s torz köntösbe bújtatja azokat. Ilyenkor csak megölelem és finoman felringatom, hogy úgy ébredjen, hogy már a karjaimban fogom és halkan a nevét suttogom, csitítom, míg magához tér s alig hanggal elnyüsszögi, mi fájt neki... Volt, hogy drága Perecét megette a macskakonzerv; hogy télen elveszett az utcán, és kiabálva próbált kiutat keresni, de mindig ugyanoda jutott, a végtelen fehérségbe. Könnyezett már Lindsay miatt, hogy elnyelte a föld, és... sírt már értem is. Azt hiszem, tán ez volt a legutóbbi. Igen. Valamikor az elutazása előtt. Rémálmából kiringattam, mint már annyiszor, és ő elhüppögte, mi volt, ami ezúttal bántotta. Eljött hozzám, csöngetett és mikor ajtót nyitottam, nem ismertem meg. Annyira halkan motyogta, úgy prüntyögte el...

Ilyenkor nem az a nagyszájú, pimasz Daniell. Úgy suttog, mint egy apróka fuvallat. Hallani nem is, inkább érezni lehet. Ruhámnak elsúgja a hétpecsétest és tovább szuszog.

Sokszor jut eszembe, s akkor elfog ugyanaz az érzés, mint ott. Olyan volt, mint egy vallomás. Megkésett szerelemmondás. De valami még mindig hiányzik. Tudom. Én ígértem. De még várom. Várom, bár tisztában vagyok velünk. Tudom, hogy amit még hiányolok, az csak pár üres frázis, kimondatlan betűhalom és persze mit számít egy ostoba, jelentéktelen szó, ha az érzés már megvan... de én... akkor is várom. Várom a szót.

Megmozdult. Jobbra tarts. Már megfigyeltem, az óramutató járásával egy irányba kezd el forogni. Reggelre megbűvészkedi magát és már a talpa mellett ébredek.

Már dekortárgynak számítom a körömlakkot az éjjeli szekrényen és a macska tálját az étkezőasztal alatt. Megszoktam, hogy a konyhaszekrényt kinyitva gabonaborzalmak hegyeivel találom magam szemközt. Kakaós golyók és fahéjas háromszögek, van ott vaníliás krokodil, és mogyoródarabos halacskaforma. Mert ő ezt eszi. Reggelinek gúnyolja az E vitaminban gazdag étkeket. E304, E432, E563, E231... és boldogan házasítja őket tányérjában. Van zsebkendőhalom a párna alatt és rajztömbök a lakás különböző sarkaiban, mert rendszerint ott jön rá a lerakhatnék. Kiállítást nyithatnék macskajátékokból... Tollas pálcák és csilingelő labdacsok... Tusfürdő a kád szélén, aminek az elején egy őrült, szemét meresztgető dinnye leledzik...

És mégis. Ez a megannyi édes apróság, ami fenekestül felforgatja az életem, annyit jelent, lett valakim. Belelopta magát a mindennapjaimba. Rengeteg olyan szokása van, amitől jobbára agyvérzést kapnék, de valahogy nemhogy nem idegesít, még szeretem is őket. Ez... normális? Úgy értem, így van jól? Akit szeretünk, annak szeretjük minden apró bogarát? Szemet hunyunk afelett is, hogy szívünk csücsöke egy rendetlen vadmalac? Bár a javára kell írni, hogy igyekszik. Iparkodik, hogy kicsit hozzám igazodjon, amikor itt tölt pár napot.

Nagyon különböző tempóban élünk és ez látszik, de... mégis úgy szeretném, ha nem csak három nap lenne az enyém a hétből. Szeretném, ha ide jönne haza, én... tudom, sok minden apróságát hozta már át az életembe, de... Szeretném a ruháit a szekrényemben. Az ecseteket is akarom, meg a festékes tubusokat. Kellenek a cipői az ajtó előtt, még az a furcsa, bordós bakancs is, aminek az oldalára fogakat festett. Szeretném a ládából az ő postáját is felhozni. Vágyom, hogy iskolából ide csörtessen és a nappali padlóján heverve bújja a tankönyveit. A zárban forduló fémek csengő zaját... kulcszörgést…

Na jó, elég, mielőtt még depresszióba édesgetem magam.

Felálltam. Lassú léptekkel indultam, ahova eredetileg is akartam. Fürdeni, de az ajtóban belebotlottam... Táska. Egy közepes sporttáska, persze, a szülőktől egyenesen ide jött. Akkor még nem volt otthon.

A legtávolabb álljon tőlem, hogy a cuccai között kutassak, csak egyszerűen Daniellé, és én... szeretnék mindent ismerni, ami az övé. Leguggoltam. Nem volt becipzározva, így hangtalan hajtottam fel az anyagot. A pakk tetején pár képregény... Huhú, robotok és kerek cicis, cicafüles lányok. Ez biztos Perecé, nevettem halkan. Rajztömb. Persze. Nélkülözhetetlen. CD-k. Csupa olyan együttes vicsorog a tokon, akikről képtelen vagyok megmondani, melyik nemet képviselik éppen. Valószínűnek tartom, hogy szinte mind ugyanabban a rendkívül színvonalas irányzatban munkálkodnak. Elindítva a korongot biztos nem tudnám eldönteni, az énekes halálhörög vagy már belekezdett a számba. De ha ő ezt szereti... Nem ez az első, hogy nem értem a miértjét a dolgainak. Hagyjuk. Pár macskajáték, tudnám minek, mikor egész nap egymást riogatják. A dög szinte rá se néz ezekre a bogyókra. Van itt még farmer, pólók, két ing, zokni, alsó... Nem tudok nem elmosolyodni a legutolsó tételen... Egy plüss vacak? Mi ez? Patkány? Daniell magával visz utazásra egy plüss patkányt? Infantilis drágaságom, hát ennyire nem vagy százas?

Mosolyogva álltam a zuhany alá és ahogy a langyos víz ömlött a fejemre, valami elkezdett motoszkálni odabenn. És mire végeztem, melléhelyezkedtem a kellemes testmeleg ágyban, már elszántam rá magam. Most már csak egy kell. Egy éber Daniell. De azt hiszem, már csak holnap reggel.

Abban a pillanatban, hogy kioltani készültem az éjjeliszekrényen halványkodó lámpa kába fényét...

- Ne lekapcs.

- Azt hittem, alszol.

- Alszok is - bólogatott, majd felállt és cseppet bizonytalan léptekkel a mosdóba battyogott, visszafelé már vízzel érkezett. - Kellett a folyadék - mosolygott és visszafurkálta magát a takaró alá.

- Tudom.

- Anyáéknál annyira más a levegő. Nem érzem magam ennyire kiszáradt torkúnak. Most már lekapcsolhatod.

- Nem szeretném.

- Ó - nézett rám felvont szemöldökkel. - Miért?

- Daniell... - fordultam vele szembe. Fejünk a párnán, orrunk szinte összeér... most kell belevágni. A kellős közepébe! - Mi lenne, ha azt mondanám, hogy hagyd itt azt a táskát - bólintottam az ajtó felé.

- Tetszik neked? De hát csak egy leárazott vacak, de ha te azt szeretnéd...

- Nem, félreértesz. Nem konkrétan a táskára gondoltam, én inkább azt szeretném, ha a tartalmát pakolnád ki.

- A ruháimat?

- Igen. És talán ha már amúgy is kiüríted, hazavihetnéd, és hozhatnál még.

- Ruhát?

- Azt.

Elmosolyodott. Rituális szájrágcsája végeztével kikavarta elbújtatott kézfejét s mutatóujjával a homlokomra bökött.

- Te azt akarod, hogy idecuccoljak?

Minek is körítek én, úgyis jön ez a kis pelusos és ledurrantja a poént. Bólintottam. És néma csend. Néztük egymást. Próbáltam elcsípni egy apró grimaszt, önkéntelen tükörképét gondolatainak, de képtelen vagyok rájönni, mi foroghat a fejében. Viszont a csend... Az fáj nekem.

- Tudod mit, felejtsd el. Nem akartalak kényszeríteni vagy kényelmetlen döntéshozatalra kötelezni. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy... komoly lépés és nem lehet a nélkül rábólintani, hogy nem emésztetted meg és rágtad át párszor. Értem. Semmi gond ezzel.

- Ryu... nem...

- Mondtam, felejtsd el.

Hangom kissé savanyúan cseng, bár próbálom legyűrni a visszautasítás keserű piruláját, de tehetetlen vagyok ellene. Azt hiszem, ami bennem kavarog, kiült az arcomra. Csalódottság és talán csöpp fájdalom.

- Ryu, nem tudom, hogy biztos vagyok-e…

Elharapta a mondatot. Rózsaköd el. Nem bírtam tovább nézni a szemét, inkább felültem. Így csak a hátamat látja, de legalább azt nem, hogy szenvedek.

- Nem akarom, hogy haragudj rám.

- Nem haragszom.

- Érts meg, jó? Csak úgy érzem...

- Szerintem én mindig megértelek.

- Most miért kell ez a gúny?

- Hagyjuk. Mondtam. Felejtsük el - közöltem én, és talán két percig így is gondoltam, de ahogy ott ültem, háttal neki, néztem a semmit, és...

- Mit nem tudsz? - kérdeztem halkan, magam elé révedve. - Miben nem vagy biztos? Magadban? Bennem? Kettőnkben? Én bármit megtennék értünk, Daniell. Akármit. Olyan dolgokat is, amelyekbe ha belegondolok, megrettenek saját magamtól. Követeljen bármilyen árat, könnyűszerrel adnám az életnek, csak maradj meg nekem. És a tény, hogy te nem így érzel... Szétszaggat, Daniell. Többet akarok belőled. Többet, mint az a pár óra, ami az enyém. Szeretném, ha nem csak az ágy lenne, amit megosztunk, minden páratlan nap, én... Sajnálom. Ne haragudj.

- Ryu, én még csak huszonnégy vagyok, még nem...

- Tudom, meg kéne értenem, igaz? Tisztában vagyok vele. Huszonnégy éves vagy, Daniell. Még nagyon fiatal és még ha egy normális kapcsolat is szolgálna alapul, ez úgy is egy nehéz döntés lenne, hát még így, hogy...

- Normális kapcsolat?

- Ha nem egy másik férfi kér arra, hogy úgyszólván legyél az élettársa, talán máshogy állnának a dolgok. Mert ugye egy összeköltözés már magával hoz bizonyos elhagyhatatlan történéseket. Nem lehet már úgy véka alá rejteni és... Erre igazából nem is gondoltam...

Éreztem, hogy megmozdult. Közelebb helyezkedett, nekem dőlt, a fejét a vállamnak billentette és én önkéntelenül is simogatni kezdem.

- Huszonnégy vagyok, és...

- Tudom. Őszintén, csak most gondolok bele. Tíz év, tudom, hogy rengeteg, ennyi idősen még mást akarsz…

- Huszonnégy vagyok. Soha senkivel még másfél hónapnál tovább nem...

- Ezzel nincs baj, Daniell.

- Ó, hallgass már el! - fogta be a számat szelíd erőszakkal. Tenyere az ajkaimon és dühösen indexelt rám. - És még én vagyok beszédkényszeres?! Megfordult a fejedben, hogy talán amit próbálok kinyögni, annak semmi köze ahhoz, hogy hány év van itt meg ott, vagy hogy merről gombolódik a kabátod?! Soha senkivel nem voltam még másfél hónapnál tovább és valójában az is csak egyetlen egyszer esett meg. Két hét... Igen, kábé annyik. Senki fogkeféje sem volt még a fürdőszobámban. – Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, nem csak mert az orromat is szorította és kevés volt a levegőm, hanem mert azt sem értettem kristálytisztán, mit szeretne ebből kihozni. - Nem akart még senki velem együtt élni. Nem tudom, hogy tudok-e. Nem csináltam még. - Mosolyogtam a tenyere alatt, bár a hirtelen megkönnyebbüléstől szinte szívroham közeli állapotba kerültem. Ennyi az egész? Nem korkülönbség, nem... nem én… - Bár sok mindent nem csináltam, amíg téged nem ismertelek - bámult el a vállam fölött, majd a szemembe nézve fülig vörösödött. - Hülye. Ne pillogj így. Perverzdoki vagy.

Nahát. Hogy rászolgáljak erre a kedves kis becenévre, megnyaltam a számat takaró tenyerét s ő, mint akit áram csípett, elengedett.

- Értelek. - Tenyerem az arcára simítva néztem kedvesem.

- A raktárlakásom telis tele. Sok doboz lesz és te fogod idefuvarozni őket - közölte csücsörre komolyított ajkakkal.

- Állok elébe a költöztető szerepének.

- És Perecet nem teszem vissza a kukába, mert „az a természetes élőhelye!”

- Ki mondott ilyet? - Sanda pillantás... - Perecnek is dobozt rakodok - vezekeltem.

- De ha elrontom... Én szóltam!

Buta kölyök. Szeretlek.

- Nem fogsz elrontani semmit. Ezt nem szokás tanulni. Ha úgy érzed, képes vagy valakivel egybe olvasztani az életed, akkor menni is fog.

- Ryu, én is mindent... mindent... meg...

Dadogott. Nem találta a szavakat. Nem szokása. Láttam, hogy kutat, hogy próbálja felszínre csalni, nyelve hegyére játszani, de cserbenhagyta a gondolat. Nem jött a szó.

- Értünk? - suttogtam kisegítve.

Homlokát a homlokomnak döntve, halkan kaptam meg melengető válaszát.

- Értünk.