2013. október 3., csütörtök

Daniell III/4. - Hátgörcs és bukta

  - Fáj?
- Ugyan... - nyögtem a talajnak és férfiasan tűrtem, hogy tovább gyurmáljon.
- Nagyon görcsös vagy.
- Úgy érzem, mintha széttépkedték volna a hátamban az inakat, ha ezt jelenti a görcs, akkor auuu...
- Sajnálom, ha fájdalmat okozok.
- Csináld... csak.
Azért fizetlek. Méghozzá nem is rosszul.
Tegnap este odáig jutottam, hogy felvettem a telefonkagylót, feltárcsáztam az aranykezű tündért és szabályszerűen könyörögtem egyetlen órácskáért az életéből. Mérges volt. Pattogott. Morgott, hogy nem így megy, hogy be van táblázva, és hogy jól tudom, mi a rendszer, hetekkel előre...
Igen. Persze, hogy tudtam, de azt is, hogy ha nem vesz kezelésbe, másnap reggel úgy ébredek, hogy csomó van kötve a derekamra. Én magam válok a Görccsé. Aljas cselhez folyamodtam, mert ez a tenyeremnyi nőszemély meglehetősen megingathatatlannak látszott. Nem volt más választásom. Masszőrelveivel szembe a mérleg másik tálcájába kezdtem pakolni az érveimet. Egy halom tökéletes indokom volt arra, miért mondja le valamelyik ügyfelét. Fellibbentettem neki, hogy triplán jól jár velem. Először is a pénzét ugyanúgy megkapja, másodszor számíthat egy szép bónusz összegre és végül, de nem utolsósorban, másfél óráig markolászhat egy ilyen szépen formált esztétikumot, mint én. Na! Azt hiszem, ezzel vittem be a győztes találatot. Nevetett. Közölte, hogy bár tart tőle, hogy a föld fölött lebegnék, mert csöppet el vagyok szállva és biztos madzaggal a lábamon kéne maga után húznia, de bevállalja, úgyhogy elvihetem vacsorázni. Hét, tán nyolc éves lehet az ismeretségünk és azóta játsszuk ezt az oda-vissza kóstolgatást. Elmosolyogtam, hogy amint meglelem azt a káprázatos helyet, ami méltó egy ilyen páratlan csodához, azonnal viszem és rózsaszirommal hintem fel az utat, amerre majd haladunk...
Udvaroltam, ahogy a kagylón befért. Ígértem neki vidéki kúriát, három gyereket, kiknek a megszülését természetesen magamra vállaltam. Magától értetődően, előtte persze világraszóló lakodalmat és brillköves eljegyzési gyűrűt, a koronaékszereket, tenyeremen hordást, lelkemet... és mindezt egyetlen aroma gyertyás, langyos-olajos masszázsért. Puhítottam a nőstényt és erőst hajlott a dologra. Centik választottak el attól, hogy elcsábuljon az ajánlatomtól.
Figyeltem az időközben velem szemközt helyet foglaló Daniell egyre értetlenebb és tanácstalanabb vonásait. Egy idő után felhagyott a joghurtkanalazással, csak meredten bámult, jobb szemöldöke leszaladt a térképről, míg másik a helyén trónolt döbbenetében. Odanyúltam és lágyan letöröltem a szája szélén szivárgó epres tejizét, miközben még utolsó vezércselként bedobtam masszőrömnek, hogy majd meglátja, milyen szép lesz, mikor karomban vele körberepülöm a világ nevezetességeit... Szerintem sziporkázó humorommal győztem meg a hölgyeményt. Daniell verziója, hogy lyukat beszéltem a hasába és kifelé tóduló beleivel volt elfoglalva, ezért bólintott rá könyörgésemre.
Végülis mindegy. Az eredmény a lényeg, és most itt fekszem. Görcseim bomlanak, eukaliptusz olaj illatozik a bőrömből és nincs más dolgom, mint tűrni, hogy még vagy egy óráig édes kínozgatásban részesítsen. Rám fér. Kellett ez nekem. Nem csak az izmaimnak volt szüksége erre az elsősegélyre. Jó, persze, nekik is. Nem vagyok rossz kondiban. Még mindig heti három alkalommal nyúzom magam edzés címszó alatt, de azért el kell ismernem, bármennyire rosszat tesz az egomnak... Mégis egy huszonéves forgószéllel élek együtt, akinek a temperamentuma valahol a tornádó és a földrengés között ingadozik. Persze, én is voltam ennyi idős és bennem is így buzgott az energia, de Daniellhez képest a Duracell nyuszi félkómás csigabiga. Élő példája lehetne ama baklövésnek, mi lesz akkor, ha az ember hiperaktív csemetéjét élénkítővel kezeli.
Az egész gyerek egy hurkapálca - igen formás kis hurkapálca - de ha gondol egyet és pedig gyakran teszi, akkor úgy dózerol maga alá, akár egy úthenger, én meg csak remélem, hogy nem túl hangosan ropognak a csontjaim. Szóval ilyen szempontból is rám fért ez a szervizelés. A tegnap történtek meg adtak egy adag ideget amúgy is becsomósodott izmaimnak...
Már vagy két hete annak, hogy Daniell hivatalosan is belerámolta életét a sajátomba. Üröm az örömben: a szőrség, amit magával hozott. Szerelem, macskát terem. Tehát fintorgásom és nem akarásom ellenére a cirmos is becuccolt.
Alapszabályként fektettem le, hogy nem vagyok hajlandó barátkozni a rémséggel és különben sincs szándékomban egyetlen állattal sem hálni. Megkaptam a kis pisistől, hogy akkor mégis őt magát hol szándékszom altatni, a lépcső alatt egy dobozban? Ránézve nagylelkűen közöltem, hogy mivel se lépcsőm, se dobozom, hajlandó vagyok kivételt tenni és felajánlom neki az ágyam egyik felét, de a négylábúnak tiltott övezetté nyilvánítom a hálót. Ágyban nincs Perec.
Nyakamat rá, hogy az a dög tudja, hogy miattam nem aludhat szívszerelmével. Azóta a kis szemétláda szisztematikusan igyekszik betenni nekem. Próbálja felzabálni a halamat. Utálja a vizet, mert rángást kap tőle, mégis képes vállig merülni az akváriumban, hogy kipecázza magának a szerencsétlen kopoltyúsomat. Aljas kilencéletű. Pedig hányszor eldühöngtem neki, hogy voltaképpen én vagyok, akinek hálát nyervoghat az életéért, de egyik hegyes fülén be, a másikon ki. Még csak rám sem hederít. Ha viszont a gazdája nyaffantja el magát, már nyargal. Olyan, mint valami őrzővédő véreb karommal.
Szóval nekem köszönhetően Perec cicakosarat kapott az előszobában, amit azóta is nagy ívben elkerül, de hát istenem! Ez van. Jobb lesz, ha megszokja. Daniell-kisajátítási korszakát elmosta az eső. Már más szelek fújnak. Az már az én privilégiumom. Hozzácsapta az életét a sajátomhoz és ha rajtam múlik, már nem olvasztja ki belőle.
Egy szó, mint száz, elkezdtük közös életünk próbajáratát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy zökkenőmentesen startolt a dolog, de nem érzem, hogy ez baj lett volna. Természetesnek tartom, hogy kell idő, amíg összecsiszolódunk egy kicsit. És persze azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy elsősorban én vagyok az, akinek csöppet lazítania kell eddigi életritmusán, bár nem mindig sikerül úgy, ahogy kitaláltam, mert ugye fejben lerendezni és meglépni az adott dolgot egy kicsit más téma. De alapjában véve, szerintem jól vesszük a kanyarokat és apróbb bukkanókat. Ha még néha ki is akad a számlálóm az olyan számomra hajhullató dolgoktól, mint a fogkefe a konyhapulton - ami úgy került oda, hogy „most ott van kedve lakni” -, szóval ha még guvad is a szemem néha, akkor is van egy dolog, ami felfénylik bennem, ahányszor csak látom az arcán azt a bugyuta mosolyt - szeretem, hogy hozzám jön haza. És szeretem, hogy én sem az üres lakásba toppanok egy fárasztó nap után. Határozottan kijelenthetem, hogy boldog vagyok. Élőnek érzem magam. Elevennek és pezsgőnek. Velem van, szeret, akar. Odáig jutottunk, hogy hívtam és jött s vele az élete.
A probléma, hogy az nem elég, ha Daniell és én nyakig lubickolunk a felhőtlen együttélés örömeiben. Mert bár vannak pillanatok, mikor teljesen kimászik a fejemből, de az élet nem engedi sokáig feledni a tényt - mások is vannak.
Elsumákolni heti háromszori találka idejét, kifogásokat kieszelni arra a pár estére, amikor programborulást okozott, hogy láthassam a szőkeséget, klasszisokkal könnyebb volt, mint titokban tartani, fedő alá rejteni a hozzám látogatók elől, hogy van valakim. Könnyedén szőnyeg alá sepregethető viszonykánk leplezhetetlenné nőtte ki magát és tudtam, küszöbön totyorog az időpont, hogy színt keljen vallanom.
A tettek mezejére nyargaltam. Fontossági sorrendet felállítva, tegnap délután szépen felhívtam az exet. Kötelező lépés, hogy végre fellibbentsem a fátylat az én kis féltve őrizgetett titkomról. Nem csak hogy felhagyjon a kerítéssel és beszüntesse a pasikkal való bombázásomat, hanem hogy ne kelljen állandóan kínosan ügyelnem minden egyes társágában kiejtett szóra, aminek a tartalma bármilyen értelemben is Daniell körül forog. Márpedig szerelmes vagyok és így, hogy minden porcikámban zúg az érzés, nehéz nem szóba hozni.
Tehát felhívtam az én Seikimet és egy finom tea mellett beszélgetést kezdeményeztem vele. Szépen araszolgattam a kínos mondandóm felé, és finoman próbáltam megfogni azt a témát, ahova majd a legkisebb traumát okozva beilleszthetem mondandómat. Bár nem tudom, hol nem fogja hátba szúrásnak megélni, ha elregélem, hogy közel egy éve magányt hazudok a szemébe. Lelkem rajta, próbáltam tompítani a késnek az élét, amit hamarosan a hátába döfködök. Ego-cirógatásba kezdtem. Szerencsés embernek neveztem saját magam, hogy egy ilyen barátot tudhatok magam mellett jóban-rosszban, bármi is történjék... Hangsúlyozom, bármi! Amikor kifejlődött arcán az az önimádó mosoly, akkor jöttem rá, hogy célt tévesztettem. Exem fejébe villámként vágott, hogy azért udvarolok neki, hogy az ágyamba csaljam. „Szegény, ínséges időket megélt Ryu, de majd én segítek rajtad”... Minden erőmmel azon voltam, hogy képes legyek máshogy értelmezi a szemeiben felszikrázó lángot. Nem ment. Finom mozdulattal helyezte vissza az üres csészéjét, nyakkendőjét lelazítva asztal átkúszásba kezdett.
Úgy éreztem magam, mint egy szegény, becserkészett antilop, aki pusztán jókívánságait jött kifejezni az oroszlán elé és az nagylelkűen hellyel kínálta az ebédlőasztalon.
Az, hogy egy helyben ültömben még meredekebb szögben hajoljak hátrafelé, teljes fizikai képtelenség volt. Seiki rám startolt, mert szentül hitte, hogy ezt akarom és éppen mély levegőt vettem, hogy egyenként tördeljem le lelkesedésének bimbóit, mikor is...
Mozdult a kulcs a zárban és én nem tudtam mást tenni, mint lehuny szemmel vártam a detonációt.
A forgószél betört. Üvöltve közölte, hogy hazaérkezett, nem mintha már nem tudtam volna abból, ahogy bevágta maga után az ajtót. Cipő le, táska repült. Ezzel egy időben macskafajzat kivágódott a tv mögül és átnyargalt rajtunk, hogy egyetlen szerelme karjaiba vethesse magát.
Seiki arcától egy többéves hulla is feltámadt volna, hogy a sokktól újra elpatkolhasson. Hasalva ragadt az asztalon, szemével guvadva bámulta az előszobát, ahol a mézszínű tájfun kapálódzott. Hű társa üdvözlésképpen megmászta a farmerját és derekára erősítve magát száz karommal foglyul ejtette az én Daniellemet. Aztán ahelyett, hogy életem értelme konstatálta volna, hogy másodmagammal csücsülök a földön, a konyha felé sprintelt, miközben bársonyos hangján artikulátlanul üvöltve tudtára adta a háznak - bár ő szentül hitte, hogy csak nekem - borzalmas, embernyúzogató napjának részleteit. Elregélte, hogy vannak még szemét szadisták az oktatási rendszer élén, akik olyasmire is vetemednek, hogy négy előadást erőltessenek összefüggően a szerencsétlen hallgatókra, jópofi kérdéssel, hogy „ugye rendben lesz így?” És mindezért azzal kívánják lekenyerezni a hallgatóságot, hogy húsz perccel előbb útjukra engedik őket. Daniell a hűtőben matatva hőbörgött tovább ama tényen, hogy a drága tanár úr valami zöld levelesnek hiszi őt, hogy majd az előadóterem ablakán beszűrődő halovány napsugárból fotoszintetizál magának tízórait és majd a fényből varázsolt nápolyival nyugtatja gyomrát a röpke negyed nap alatt.
Seiki feje egyre félelmetesebbé torzult és én kezdtem azon agyalni, miért plasztikai sebész lettem, miért nem sürgősségi betegellátásra specializálódtam, akkor bármely válfaját választja a haldoklásnak, talán közbe tudtam volna lépni. Így viszont maradt neki egy szimpla elsősegély lehetősége, abban a pillanatban, mikor megáll a szíve. Résen voltam.
Daniell tovább hadart, bár ahogy hallottam, időközben megtelt a szája valamilyen táplálékkal és gyomrát lenyugtatva végre eljutott odáig, hogy felkutatására induljon annak a személynek, akihez beszél ugyan, de teljes valójában még nem látta hazaérkezése óta.
- Ryu?
A kimondott szó Seiki fejére vágott, majd zuhanó állkapcsa átszakította az asztallapot. Rám révedt. Némán tátogatva ismételte a nevet, amit más szájából hallott... Az enyémet. Szemöldöke értetlen ráncba ugrott és még mindig hasalva a fán, próbálta kibogarászni vonásaimat, hátha magyarázatot kap, hogy mégis mi ez az egész…
És akkor Daniell megjelent az ajtóban, lábszárán macska, kezében tegnapi szárnyas lény fűszeres combja, ha jól vettem ki majonézbe mártva, másikban bögrét fogott, feltételeztem gyilkosfekete kakaóval és szürkeszépségeivel értetlenül pillogott a ritmuszavarral küzdő Seiki szemei közé.
Szerettem volna egy tündér keresztanyut, aki egyetlen pálcasuhintással elvarázsol engem onnan. Egyik percben két döbbent férfi nézett egymással farkasszemet, majd a következőben inkább hasonlítottak két kakasra a szemétdombon. Nem kellett sok, hogy a két, egymásnak eddig ismeretlen ember a tőlem hallottakból villámgyorsan rájöjjön, ki is a másik.
Magamhoz ragadtam a szót és megpróbáltam elhessegetni a ránk telepedő lincsfellegeket.
- Eszközölnék egy bemutatást, ha nem bánjátok. Numata Seiki - mutattam Sei felé. - Lewis Daniell.
Nem, a kínos csend fesztelen leányka csevelynek hathatott ehhez képest. Seiki szemei guvadtak. Nyeldekelt, krahácsolt, de legfőképpen inkább rám meredt.
- Kicsoda?
- Lewis. Daniell.
- D...?
- ...aniell - egészítettem ki az elhalt betűt, de így sem vágott kevésbé eltorzult fejet. Egyetlen hosszabb lélegzetvételű mondatot volt képes magából kipréselni.
- Csak mérhetetlen perverzióból hívod így a srácot, ugye?
Zavart fejcsóválásomra igazán nem tudott mit lépni. Olyan megrökönyödés ült ki az arcára, amilyet még életemben nem láttam.
- Lewis Daniell - mosolygott kedvesem, mint egy nagycsoportos. - Daniell - adagolta Seikibe, szépen artikulálva. És láttam gonosz kis mosolyát, ahogy nem mulasztja el kiélvezni Sei arcának minden egyes idegrángását. Mosolygós szépségem, mint harcedzett hiéna. Igen, ez az én hibám. Két ismeretlen alap gyűlölete egymás irányában és én gerjesztettem. Seikiét a szívfájásommal.
Nem igazán tudom megmondani, merre tovább. Hogy fognak egymáshoz viszonyulni, de ha barátomban még lesz is annyi tolerancia - amit bőszen kétlek, adja valami, hogy tévedjek -, szóval ha lesz is benne annyi, hogy nem fogja lépten nyomon cseszegetni, Daniellem, azt, hogy kedvelje, kizártnak tartom. Ismerem Seit. Önző disznó és durva, mint a pokróc, de ölne értem. Soha nem nyeli majd le, amit végig csináltam, még ha ez nem is Dany, hanem jómagam hibája. És az ifjonc meg... Na, azt a felét is nyilvánvalóan én szúrtam el, de valami mesteri módon.
Adott a tökéletes nap. Vasárnap délelőtti pepecs, ahol alig négy hónapos kapcsolatom szükségét érezte, hogy főzzön velem. Életemben nem ettem annyira jóízűen olyan borzalmas ebédet, de a dolog lényege nem ez volt. Miután segített fejre állítani a konyhám és megoldotta, hogy a fülem mögött is szósz legyen, meg hogy a programba fel keljen vennünk a macska-suvickot, persze saját ruháját sem kímélte. Mosolyogva mondtam, hogy kapjon ki a szekrényből valamit, ami tetszik, bár már előre kacagtam a látványtól. Daniell és az ingeim... Ha benne hagyja a vállfát, talán úgy-ahogy. De nélküle szerintem elég lenne neki a fele is. Sőt. Mindegy.
Elvonult kutatni, majd pár perc elteltével megjelent egy sárga anyagot lobogtatva. Közölte, hogy még nem látott kanáriskodni ebben a páratlanságban, én barom állat meg mit felelek? Persze, nem is fog, az nem az én ingem...
Ahogy kimondtam, úgy szurkáltam volna le magam a kezemben lévő mosogató ronggyal. Hazudhattam volna bármit. Régi kapcsolatból maradt hordalék. Még jobb! Baráti összeröffenés! Megszaladt borospohár, csereing... De én nem tettem. Teljesen őszintén megmondtam, kihez tartozik a ruha és miért van ott, ahol van. Azt hiszem, nem bánom, hogy megtettem, csak már előbb is előállhattam volna vele. Mert addig mit tudott Seiről? A dolog egyik felét. Első kapcsolat, mély kötelék, legjobb barát. És utána? Alkalmi szerető, magányos időszakaim intim partnere, tehát ahogy ő volt szíves megfogalmazni, kóbor numera.
Na, innen az idilli napom csúnyán fejbe lett lőve. Szorult csend állt be, Daniell a vele való fennállásunk óta először hallgatott fél napot. Akkor állapítottam meg, hogy olyat is tud. Kukultunk egész délután, aztán közölte, hogy lehet, hogy hazamegy, mert most haza van kedve menni. Emlékszem, hogy dühös voltam. Csütörtök volt, hogy utoljára láttam és mikor vasárnap reggel berobbant, rózsaszín felhőcskéket kaptam a talpam alá, hogy centikkel a talajszint felett lebeghessek. Nem akartam, hogy menjen. Közöltem, hogy nem játszunk struccot, úgyhogy legyen szíves kituszkolni azon a hatalmas száján, hogy mégis mi rágcsálja a lelkét. És megkaptam. Nyakamba zuhintotta a kérdését. Tudni akarta, hogy Seiki most is, őt idézve „lepedőmre vágja-e magát”.
Úgy állt ott, mint egy ügyész, aki a bűneimet olvassa a fejemre, én meg, mint aki előtt a mennyország kapuját tárták fel, „lépj be, gyermekem” felkiáltással. Majd elrepültem. Mosolyomtól félbevágódott a fejem, ő meg egyre dühösebb lett és megszurkált a szemével. Akkor szembesültem vele először - féltékeny. A gondolat a fejembe szállingózott és teljesen lerészegített pillanatok alatt. Magamhoz rántottam, bár úgy ráncolta vékonyka szemöldökét, hogy akár a tanítványom is lehetett volna, aztán mégis megadta magát nekem. Miután szinte ősember módjára a hajánál fogva hálni cipeltem a nagy engem ért boldogságra, utána pihe párnák között elregéltem neki eme furcsa kapcsolatot köztem és az ő által bizonytalannak titulált Sei között. Hogy a pasas már nem szerelem és még csak nem is viszony. Hogy egy kapcsolatom alatt sem izzadt az ágyneműmön, nemhogy a kettőnké alatt, lévén, hogy tisztességes fickó hírében állok. De eszem ágában sincs azzal etetni, hogy őelőtte zárdában, gyertyaöntögetéssel töltöttem az időt, és víg cölibátusban éltem napjaim. Meg kell értenie, hogy ez az ember fontos nekem. Mellesleg hozzá tettem azt is, hogy azért nem igen van ám joga vádolni, amit a nagy egymásra találás előtt tettem, nem tartozom számadással hányszor és kivel, mikor és hol, mert én sem kértem számon tőle életének ezen eseményeit, pedig valahogy van egy olyan kis mellékérzésem, hogy tarthatna mesedélutánt. Maratonit.
Megkaptam, hogy nem érdekli, mi volt, az érdekli, most nem áll-e a manus a szekrényben. Itt vettem komolyra. Szerelemvallottam. Újra. Egész benne voltam addigra, hogy öntögessem a lelkem kifelé. Hatott. De azóta valahogy még Seiki nevének az említésére is pofavágást kapok. Fujjoló grimaszok tömkelegét.
És akkor ott állt – na jó, egyikük hasalt - életem két ennyire kulcsfontosságú eleme és ha nem lettem volna ott én is, már átharapták volna egymás gigáját.
Rohadt egy nap volt. Csoda, hogy olyan vagyok, mint akinek a vénáiba cementet hintettek?!
Dany finoman felszívódott és maradtam én és Sei. Vártam, hogy kifakad, üvölt, tombol, lehülyéz... Ehelyett...
- Miért gondoltad, hogy egy ilyen fontos dolgot el kell titkolnod előlem?
Magamnak is rengetegszer tettem már fel a kérdést, ami elhagyta az ajkait. Eleinte talán csak féltem. Féltem, hogy kimondja az igazságot, hogy az egész elképzelés nevetséges, ostoba és lehetetlen. Nem akartam, hogy a képembe vágja - szélmalomharcot vívok egy kapcsolatért, aminek sorsa a biztos és fájdalmas hervadás. Nem várhattam tőle, hogy támogat és mellém áll, mikor még én magam sem tudtam, mi sülhet ki ebből az egészből. Úristen, pedig hányszor szerettem volna telezengeni a világot velünk! És hogy miért hallgattam? Így találtam helyesnek.
El sem szerettem volna képzeli legjobb barátom reakcióját, mikor feltálalom neki, hogy azt az időt, amit ő úgy hisz, edzéssel töltök - bár megjegyzem, ennyit a pasi agyának IQ tartalmáról, hogy nem tűnt fel neki, mostanában már az egész hét minden délutánját fizikai terhelés alatt nyögöm és mégsem vagyok akkora, mint egy jól megtermett pankrátor. Nem is értem... Szóval úgy hiszem, Seiki és a diplomája e világ legnagyobb és méltatlanul elhanyagolt misztikuma. Na, de vissza a főszálhoz, szóval, hogy ezeket az estéket én, életre-halálra, tűzön-vízen át barátja és egyben ex-kapcsolata, egy originál heteroszexuális fiúval töltöm. Nem olvasok neki zsoltárokat és csipkét sem verünk, a legőszintébben kijelenthetem, hogy aki rosszra gondol... az jól teszi. Dekányi ártatlanság sem szorult ezekbe az együttlétekbe. És ezt a tényt, bármennyire is rekeszizom görcsöltetőnek hangzik, nehéz volt feldolgoznom.
És amíg én nem voltam képes megemészteni, addig neki mit mondhattam volna? Gyanítom, kezdetben én lehettem rendhagyó kis kapcsolatunknak azon fele, aki úgy viselkedett, mit egy érintetlen szűzike. Azon a reggelen, mikor első éjszakánkra virradt hajnal, felébredve lázasan reggelit rohantam varázsolni neki és vártam, hogy majd széjjelolvad tőle. Erre ő?! Ételdobozba söpörtette velem és órára vágtatott. Idetűzhetném, hogy iskolással ne kezdj, mert korán kelő állatfaj - nem mintha én magam nem ezek közé tartoznék, de még az egészséges, megedzett szervezetet is leterheli és majd azon kapja magát a kedves áldozat, hogy ő is „életemet egy masszázsért” táblával rohangál a városban.
Tehát azután, hogy elpakolta hátizsákjába a galacsinná göngyörgetett ételromokat és elindult, hogy tudással tömjék szépséges fejét, ajtóból visszafordulva búcsúja abban merült ki, hogy vállon veregetett. Gyanítom, olyan fejem lehetett, mint az alkoholistának, aki inni könyörög és kezébe nyomják, „nesze, ecet”. Szóval miután első, felejthetetlen, vadul lángoló éjszakánk után kiütögette a szemem eme szerelmetes gesztussal, az volt az a pont, ahol biztosra vettem, hogy most jön majd életem legkeményebb meccse. Megvan az alap és elkezdhetem a „Hódítsuk meg Daniellt” hadműveletet. És innen már csak kapargattam a padlóról felfelé magam. Elnéztem a leckét. Hódítani?! Megállítani! Mézszőke tájfun rohant rajtam végig és tiport földbe találkozásunk minden alkalmával. Elcsitíthatatlan, kerge, szertelen, pimasz, meggondolatlan, cukorédes, konok, önfejű... Sorolhatnám, de minek, ha van rá egyetlen tökéletes szavam. Daniell.
Egek! Milyen naiv voltam, mikor azt hittem, hogy arcán égő rózsapírral mosolyog majd, ahányszor a szemembe néz, hogy majd győzhetem oldani zavarát, valahányszor csak hozzá érek, még a legártatlanabb szándékkal is, mikor meg mert jelenni fejemben az az orbitálisan téves kép, hogy pipacsban játszva, mint üvegbúra alól szökött ártatlan virágszál dadog és majd' elsüllyed szégyenében minden csendesen elsuttogott bókra, mit neki szánok. A naivság azon magasságaiba még sosem jutottam, mint amelyekbe akkortájt szárnyálltam. Persze, hogy néha megszeppentem, mikor a szerepeink már-már bizarr módon ellentétessé fordultak.
De hogy is gondolhattam azt egyáltalán?! Daniell, a hallgatag félszeg? Hiszen soha nem volt. És pontosan ez az... Nem tudom, melyik pillanatban kezdődött, de lehet, hogy már a legeslegelsőben ott volt... Akkor nem tudtam megfogalmazni, de az azóta tovaszállt idő megadta nekem a szavakat rá. Ezt láttam meg benne. Pontosan ezt. Ezt a temperamentumot, ezt a megszállottságot, ezt a hévet, ezt a hihetetlen energiát és életerőt, ami hajtja, ami űzi. Hogyha valamiben benne van, ha valaminek sikerül beleennie magát abba a kőkemény koponyába, akkor az már az ő ügye, abból nem enged, nem csinálja ímmel-ámmal, csak igaz lélekkel, teljes hatalmas szívének minden dobbanásával.
Bár lassan tudatosult bennem, de végül csak megértettem és rájönni eszeveszett jó volt... Én is ilyen lettem. Nehezen vergődött idáig a kettőnk dolga, de abban a pillanatban, hogy szívének már nem tudott vagy tán nem is akart parancsolni, abban a másodpercben, hogy felhagyott a hezitálással, már értünk is így pezsgett.
Szerettem volna kibeszélni. Szerettem volna felhívni Seit, szerettem volna elömlengeni a boldogságomat, kiönteni szívem minden cseppjét... és mégsem mertem megtenni. Féltettem újdonsült kincsemet.
Habár veszettül lángoltam és viszont szikráztak értem, kimondani mégis gyáva voltam. Gyerekcipőben totyogó kapcsolatunk csak éppen próbálgatta bizonytalan lábacskáit. Mondhatni rügyecske volt még. Rettegtem, hogy... eltörik. És lehet, hogy ostobaság, de ahogy telt az idő, csak egyre jobban féltettem. Egy átlagos kapcsolat életében egy év már elég szilárd hátteret jelent, hogy ne lehessen pár szóval lerombolni, de... ez más. Túl sérülékenynek tartottam ezt köztünk, túl... érzékenynek.
Így rejtegettem boldogságom és ébresztőjét, még az elől az ember elől is, akié az egyik legfontosabb szerep az életemben.

A masszázsasztalról felállva kezet csókoltam tündéremnek és megígértem, hogy egyszer még egy egész körzetet nevezek el róla, sőt, egy egész város fogja büszkén viselni a nevét. Irult-pirult, dadogott és én pofátlanul kihasználtam a helyzetet, hogy beírassam magam a jövő hétre is.
Nem volt a hasán lyuk. Daniell vesztett, mégis ellenállhatatlan lényemnek köszönhető a siker.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése