Daniell IV/1. - Jégkirályfi

Szép dolog a szerelem. Ajándék. Varázslat. A legbűvösebb érzelem mindközül. Hiszen melyik képes még ilyen sokszínűségre?

Az ébredése idején vad, tomboló, szenvedélyes villámlás. Olyan, mitől áramcsapásnak érzel egyetlen érintést, amitől a csúf kis békát királylánynak véled, melytől hangjegyeket szomjazol és mosollyal táplálod a szíved. Vagy kezdődhet halkan, annyira csendben, ahogy egy rőtarany őszi falevél aláhull a búcsúzó lombok közül, végtelen lassan, ahogy a tenger finom hullámai nyaldosva mossák ki a homokból a domború kagylók redős hátát.

Születhet évek alatt, máskor pillanatok kellenek csupán, hogy Ámor nyila eltaláljon.

S mikor már van, éghet hatalmas lánggal váratlan halálig, perzselődhet gyorsan szürke hamuvá két nap alatt. Szépülhet, öregedhet, fakulás és kopás nélkül válhat kötelékké, másik melengetéssé alakulva. Összetartozássá szelídülve. Megérhet. Fejlődhet. Hamvadhat. Elhalhat. S akár a főnix, poraiból éledhet újra.

Van, aki megdolgozik érte. Van, akinek a keze közé hullik, holott nem is kérte soha, s van, aki bár megkapta, mégsem teljesedhet ki a lelkében forrongó érzés.

Új nap reggelével dobhatod a kukába roncsait, de az is lehet, hogy magaddal viszed életed alkonyán örök útravalónak.

S hogy téged mi talál meg... azt senki nem tudja megmondani.

Mindig úgy véltem, hogy a szerelem, amit én kaptam, egy valóra vált tündérköltemény. Apró érzés, ami megszületett lelkem egyik eldugott szegletében. Olyankor, mikor nem vártam, nem kértem, nem akartam. Egyszer csak... ott volt. S annyira icipici, oly megfoghatatlan, piheapró kristályporként húzódott meg... hogy nem volt nehéz eljátszani: nincs is. Aztán, mint egy jó kisbaba, akit táplálnak, gondoznak, szeretnek... nőtt. Már képtelen voltam tovább játszani nem-létét, így elfogadtam a bennem zörömbölő hangocskát és új ritmust adtam szívemnek.

Daniell - Daniell - Daniell.

Persze, hogy nyilvánvaló volt első pillanattól fogva, hogy viszonzatlanok maradnak az érzéseim, és mivel tisztában voltam a helyzet kilátástalanságával, éppen ezért nem is próbáltam billenteni a mérleg nyelvén a vágyott irányba. Egyszerűen... megéltem a pillanatot, amit a sors adott. A percet vele.

Bár múzeumi sétáink, kiállítás-látogatásaink, színház és mozi, étterem és parkban-csatangolásunk közel sem randevús tevékenységekként könyvelődtek el sem benne, sem bennem, mégis, ha nem is vallottuk be, nem is mondtuk ki soha hangosan, valamiben hasonlítottak rájuk. A célja volt, hogy együtt legyünk. Nem tudom, hogy nem ismertem fel akkor, hogy munkája... nem mondhatnám, hogy „végeztével”, mert az ifjú művészúr, mint fizetett festő, nem alkotott számomra egy meszelt hálószobafalat sem... inkább feladata félbe maradtával ugyanúgy próbálta fenntartani „kapcsolatunkat”, mint annak előtte.

Néha fel-felrémlett bennem a kérdés, mégis mit művel együtt két felnőtt férfi napi rendszerességgel, de legalábbis heti négyszer biztos. Mit csinálunk ketten, hiszen nem vagyunk ezeréves barátok, nem köt már minket munka és hogy egy jövőbeli pár lennénk, az még távolabbi alternatíva lett volna a kettőnk kapcsolatára. Akkor? De valahogy mindig elvetettem, mivel úgy hittem, minek bolygatni? Nem leszek előbbre vele. A tények nem másznak a fülembe attól, hogy elméletek millióval próbálom pro és kontra megfejteni a Daniell és köztem álló kapcsolatot. Persze ettől függetlenül még rendszeresen öltem rajta az agyam.

Talán életem tragédiával kecsegtető drámai szakasza volt a szerencseszériám kezdete? Mindegy. Szintén fogalmam sincs, ha kihagyom a karambolt, miként alakult volna a dolog. A lényeg, hogy tündérmesém igazzá varázsolódott. Megkaptam Daniellt. Enyém lett a vágyott lélek és ahogy ez megtörtént... Megajándékozott azzal a szenvedéllyel, amit egy születőben lévő mű nyers vásznának tartogat. Fellobbant a Daniell-féle láng. Már értem is mozogtak a karok, értem is dobogott a szív, nekem is szólt a hang, miattam is lépdelt e földön vagy kóricált a fellegekben, mint ahogy minden mozdulatom, minden tettem, amiért ébredek reggel, és amiért lenni vágyom... annak oka - ő.

Borúra derű. Miért nem emlegetik nagy előszeretettel az ellentétjét is? Hiszen fordítva is igaz. Minden mesében jön egy „de”, egy „ha”, egy kegyetlen rivális, egy gonosz boszorkány, kalicka, feneketlen verem mélye, pokol kapuja, lápi rém csalogató éneke, békává varázs... Tavaszra nyár, nyárra ősz... Formálódik, kavarog, morajlik. Változik.

Olyan tájakra sodródtunk, ahol túl nagy viharok dúlnak. Ahol jeges szél süvít és nekem fognom kell őt, tartanom jobban, mint valaha tettem. Most itt az ideje, hogy bebizonyítsam azt, hogy szerelmem nem csak pár mézes-mázas szó, hogy tettekkel is tudom igazolni tisztaságukat. És bár biztos vagyok magamban... félek. Félek, meddig vagyok képes állni a jeges korbácsütéseket, meddig tűri még egészem a hideget, meddig bírom, hogy a drága, vidám és mesebeli mosolyt elfeledték ajkai, meddig... vagyok még képes egy jégcsapot ölelni?

Tudom a választ. Akkor miért kérdezek?

Amíg fagyosságától le nem törik majd mindkét karom.

Sokszor várom, hogy egyik reggel úgy ébred, hogy napszőkesége is már a múlt egy darabja. Hogy haja jégkék lesz, s szemei hófellegek színeit idézik majd, megszólal s pelyhekké fagy a levegő szavai nyomán, tejszín köd keretezi minden szusszanását, ujjai hegyén jégcsap csücsül, türkiz-ezüst dér lesz a dísz átlátszó bőrén... Hogy egyik hajnal vörös ébredésével lesz majd belőle mesebeli jégkirályfi. Elveszti a napfényragyogást, s övé lesz a tél rideg trónja. Egy nap... vagy tán észre sem vettem, s már belül meg is fagyott? Drága szívét, mibe belepakolta a fél világot, már benőtte a jégvirág? S ha kezembe veszem... Bőröm langyságával életre keltem, vagy elpattan áttetsző üvegje, s szilánkokra törik a szív és vele a lélek is odavész?

Félek, hogy nem vagyok elég erős, hogy tűrjem a hidegségét. Hogy bizonytalanságban éljek, hogy kétségek közé préselve rohanjanak a napok... Félek, hogy nem vagyok hős lovag, hogy karom nem elég, hogy az egészem kevés ahhoz, hogy meleget csempésszek jégkirályfim kihűlt mellkasába. Félek, hogy benn rekedt jégpáncélja alatt a mosolya... Félek, hogy... nem enged vele fagynom.

Gyász. Már a szó is sötét, borzongató, fekete.

De meg van engedve. Szabad. Sőt! Kötelező, hogy szomorúságot érezzünk valamiért, amit elveszítünk, valamiért, amitől akaratunk ellenére fosztottak meg, amit elvettek, pedig a miénk volt. Ez a lélek, nem? Ha nem fájna, ha nem érintene meg minket a rossz, ha el tudnánk siklani a kín elől, akkor érezni sem volnánk képesek. Fagyott burok volna minden emberi test, kongó tok csupán, mit bonyolult belsőnk érzékeny gépezete mozgat. Ha csodás motorunk nem kapna lelket, üresek lennénk, mint a selyemhernyó levetett gubója.

Kell a fájdalom is, hogy tudjuk, még helyén van az illékony csoda. De egy ponton ott az elég.

Nem várok tőle bohó csacsogás maratont, mert talán még korán van hozzá és nem kérem, hogy azonnal úgy viselkedjen, mint annak előtte. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Daniellem már nem lesz ugyanaz. Boldog, felhőtlen, ragyogó lehet ismét... De ugyanaz soha. Nem is kérem. Én csak azt szeretném, hogy lásson. Engem. Hogy nincs egyedül. Hogy az ő, az már mi, így volt előtte és szakadhat, hasadhat, törhet, robbanhat, állhat a feje tetejére a mi kis világunk... Ez így is marad. Hogy őszintén elmondhatott akármit és ez nem változott. Mi mindig mindent meg tudtunk vitatni. Nemcsak, amikor már nyíltan voltunk egymásnak, előtte is... Ő és én akármiről képesek voltunk beszélni... Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy olyat osztottam meg vele, amit magamban sem szívesen mondtam ki.

És most... Nem akarok kívülálló lenni. Nem akarok fájásának innenső felén rekedni. Szeretnék az az ember lenni, akinek ki meri önteni, mi okozza a nyilallást. Mert magamtól... bármennyire is hiszek az igaz szerelemben, nem fog menni. Honnan tudhatnám, hogy emészt, vagy még mindig fáj a lelke? Nem vagyok gondolatolvasó. Bármennyire is szeretném, képtelen vagyok belelátni a gondolataiba. Pedig... mennyivel könnyebb lenne. Nekem nem kéne kérdezem és neki... nem kéne beszélni, fájó mesét mormolni ahhoz, hogy tudjam, mi rágja.

Kétszer próbáltam megtudni, mi történt azon az éjszakán. Egyik alkalom egy zokogásból felriadt éjjelen, mikor kétségbeesetten kapaszkodott belém és kérte, hogy segítsek. Szívem szakadt minden elcsukló hangocskába. Próbáltam kiszedni belőle, hogy segítsek? Ki bántotta? Miért? Mivel adhatok enyhülést? Elaludt. Jólesett úgy tennie, mint aki egyik pillanatról a másikra álomországba süllyedt. Tudtam, hogy hazudik, mégis társ voltam játékában. Betakartam és úgy tettem, mint aki szintén álomra hajtotta a fejét... és összeszorított szemhéjjal akkor sem mozdultam, mikor sírni kezdett, s tette ezt éberen.

A második kísérlet csúfos üvöltözésbe torkollott, váza nem repült, de szidalmak és vádak szálldostak a levegőben. Bőven sok volt.

Azt hiszem, ez a kettős csőd megmutatta, hogy tabu-témába ütköztem és jobb lesz, ha kerülöm fájásának az okát.

Pedig azt hiszem, ebben látom a megoldást. Beszéljen. Beszéljünk! De az én kedvesem, akit soha nem kellett kérni a szavakra, most néma. Ha ideig-óráig vissza is kapom az én egyetlen igazi Daniellemet, akkor sem tart tovább fél napnál a kósza varázslat.

De még bírom. Melengetve ölelem jégkirályfim, bár szeméből fagyott kékség, ajkai közül zúzmara száll rám...

De én ölelem. Tartja karom. Nem adom. Nem adhatom, mert hogy számolok el szívemnek vele?

Inkább fagyjak vele.