Daniell IV/10. - Szemfényvesztés

Daniell szépen elszenderedett az anyósülésen. Nem ébredt fel, mikor magára hagytam és megejtettem egy mini vásárlást az egyik benzinkútnál. Békésen aludt, csoki papírom zizegése sem verte fel, teszem hozzá, ember még ilyen tempóban nem imádkozott ki celofánból csokoládét, mint én tettem, hogy kedvesem ne riasszam fel. Bár meglehet, hogy cintányérral is kicsomagolhattam volna az édességet, az sem hatotta volna meg. Miért pont ez tette volna? Kezében játékával bóbiskolt.

Nem zavarta álmában, hogy igazoltattak, sőt még az sem, hogy mellettünk alig pár méterre, éppen hogy a másik sávban egy borzasztó tehetséges sofőr rongálta a köz-tulajdont. Nem vagyok előítéletes - az én életemet tekintve ez igazán bizarr dolog lenne -, szóval nincsenek ilyesféle begyepesedett gondolataim, tehát mindegy, hogy a tűzcsap-csókolgató autót hímnemű, vagy az ellentétes nem képviselő...nője vezette. A lényeg a lényeg, hogy életemet az sem zavarta meg a szundiban, hogy mellettünk árvizet varázsoltak egyetlen puffanással. Kincsem szemhéja mögött kóválygott, és bár némán néztem az utat, mert zenét nem mertem kapcsolni, nehogy megzavarjam, de nem bántam. Jólesett pihenni látni.

Kedvesem furcsa zizzenései. Mit volt neki csinnadratta és égszakadás, aludt tovább, bár gyanítom, hogy a méretes adag nyugtatónak komoly szerepe van a békés szuszukálásban. De amikor a macskájánál is lágyabban doromboló motor elhalt, mikor az alig hang megszűnt, felpattantak a szemei és olyat ugrott, mint a tapadókorongos gumibéka.

- Hol...? - tekintett körbe rémülten, s engem látva sem oldódott a pánik a vonásain. Igazán hízelgő.

- Tudod, kincsem, elraboltalak. - Édes egyetlenemnek csak az értetlenségtől voltak extrán csillogóak a szürke golyóbisai, homályosan zavaros szemekkel pillogott felém. Áthajoltam az oldalára, és apró puszit nyomtam a homlokára. - Ki-aludtad magad?

- Aludtam?

Megszoktam már, hogy Daniell viszonylag lassan ébred, ezért az ilyen roppant érdekes megnyilvánulásai.

- De még mekkorát.

Kezébe nyomtam a csokiját, azért, hogy tudjon min csodálkozni, amíg én megkerültem a kocsit, hogy kinyissam neki az ajtót. Ennek a marhának tényleg igaza volt. Exem, szokásához híven, beletalált a kellős közepébe. Már csak a táltosparipa és én leszek a sárkánykaszaboló hőslovag... No comment.

Kitártam a kocsi jobbját és kedvesem még mindig kissé lelassulva kimászott.

- Olyan, mintha megtompították volna az agyam.

- Midet, életem?

Kellő, két perces hatásszünet és ördögi vigyor... Igen. Tényleg jól érzi. „Megtompították az agyát”, mert ha ez az igazán gonoszkás megnyilvánulásom lereagálatlan marad, annak csakis olyasmi oka lehet, hogy drága életem szürkeállománya még nem dolgozik teljes kapacitással. Kivettem a kezéből a csokit, mert még cseppfolyóssá markolássza és jó anyukához híven megszabadítottam a tetejét a papírtól, majd beleillesztettem a kommunikációs nyílásába. Komolyan, mint a nyolcéves kisiskolás, aki langyos kakaóra ébred.

- Hmmm.

Láttam rajta azokat a tüneteket, amiket jómagam produkálok akkor, mikor a koffeinnel lámúrozok.

- Tudom. Karamella, ostya, csoki. Orgazmusod van? - Csak némán bólogatott ránőve a szeletre. - Helyes. Na gyere.

Furcsa érzés volt, hogy a pillanat és a köztünk fennálló kapcsolat azt feltételezte volna, hogy kezemet nyújtsam neki erre a két méterre, amíg a kapuhoz lépünk. Nem mertem. Igaz, hogy kórházból szabadulása után pár nappal megszűnt köztünk az ilyesfajta magatartás, amit az elmúlt két órában újra produkálni próbálok, s bár neki látszólag nincs ellenére, nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem a nyugtatónak kéne inkább köszönnöm. Mindegy. Bárhogy is, de most mégis valahogy úgy éreztem, nem adhatom a kezem. Így csak biccentettem.

- Gyere-gyere.

Kaput tártam előtte és mint bizonyítást nyert, valóban hiba van a génszerkezetemben és került egy túlzott adag udvariasság a konfigurációmba, így, ahogy ilyenkor a helyzet követeli, magam léptem először az ismeretlenbe. Pedig kínosan ügyeltem rá, amióta párnak könyvelem magunkat, hogy hanyagoljam az ilyesmit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy arra törekedtem és törekszem máig, hogy szándékosan tapló és faragatlan legyek Daniellel szemben, egyszerűen csak úgy érzem, ezt várja tőlem. Nem azt, hogy ne tiszteljem, mert azt nem tettem volna meg, itt pusztán arról van szó, hogy kedvesem a kezdetektől úgy alakította a helyzetet, hogy ne érezze magát semmivel sem kevesebbnek.

Igen, az én agyammal azt mondtam volna, hogy attól, ha beülünk egy kávéra, az ő feléről persze valami édesebbre, szóval ha együtt iszunk vagy eszünk valahol és én állom a cechet, az az ő férfiasságából vajmi keveset vesz el, de én mondhatom, hogy húszéves korom előtt tisztába kerültem a saját homoszexualitásommal, kedvesem meg még totyogós az érzéssel, hogy egy pasasra vágyakozik. Mint az első éjszakánk után kinyilvánította azon akaratát, hogy ne nézzem csitrinek, világért sem akartam, hogy egyszer azon boruljon a bili, hogy én őt nőként kezelem.

Soha nem volt még csak halvány ingerem sem, hogy így tegyek, de próbáltam hangsúlyozni magamnak, hogy az ő helyzete más, és ami nekem kedves, udvarias gesztus, az neki talán zavarba ejtő és olyan érzéseket ébreszthet, hogy ő ebben a kapcsolatban a... gyengébbik fél? Lehet így fogalmazni?

Mindegy. Keményen megfeszítve ügyeltem, ne gázoljak a férfiasságába és szándékomban áll továbbra is fenntartani ezt a helyzetet. Azt hiszem, most igazán iparkodnom kell majd. Daniell sérülékenysége és... sebezhetősége kétség kívül felébreszti az emberben a vágyat az ajnározására, de mivel ő van ebben a kiszolgáltatott helyzetben jobb keze révén, az ő számára a gondoskodás sokszor sajnálatnak jöhet le.

Bonyolult az élet. Nem lehet, hogy túl sokat kombinálunk? Ha valami zöld, miért nem lehet az simán zöld? Miért kell úgy gondolnunk egy szimpla színre, mint két másik kavargó elegyére? Ha én udvarias vágyok lenni, miért nem könyvelheti azt a másik szimplán kedvességnek, anélkül, hogy a mögöttes tartalmat kutatná?

Hatalmas gondolatok, de minek? Felesleges. Úgysem magyarázhatom meg a bolygónak, hogy legyen szíves nem forogni. Ez van, ezt kell szeretni alapon dobtam a tézist és a hozzá tartozó megoldás kidolgozását. Így hát teszem, ahogy helyesnek vélem. Most nem hiányzik egy ilyen vita.

Ahogy beléptünk, Daniellre pillantottam. Szájában megállt a majszolnivaló. Azok a hatalmas szemek kutatva pásztáztak végig a kerten. Éppen készültem biztatni, hogy gyerünk előre, de fél perccel később feleslegessé váltak a szavaim.

Kedvesem megindult. Annyira határozott léptekkel, annyira céltudatosan, hogy ha nem tudtam volna megmondani, mit szúrt ki magának, elsüllyednék szégyenemben.

Ő szaladt. Én lépdeltem. Lassú, már-már komótos séta-mozdulatokkal haladtam az alig ösvényen. Hogy miért? Annyira tenyérbe simuló a válasz... Hogy többet nézhessem. Talán mellé toppanva meggyilkolnám a pillanatot, durván rombolnám szerteszét, de így... Megkaptam azt, amire már úgy szomjazott a lelkem. Daniellt gyönyörködni. Kívülállónak mesélve talán mazochistának tűnhetnék, aki élvezi végignézni, ahogy párjának elég egyetlen apró inger ahhoz, hogy szerelembe essen, de hát ha egyszer gyönyörű ilyenkor. Biztos sokan ezt tartanák az első számú veszélyforrásnak, hogy olyan emberrel élnek, akit képes lángra lobbantani egy icipici dolog is, és nem mondhatom, hogy bennem nem szítja ezt az érzést, de... Daniellt így égni látni... Ennél még nem teremtettek szebbet. Azt hiszem, csak bízhatok. Remélhetek, hogy nem jön olyan valaki, akiben többet lát, hogy nem leli meg azt az élő személyt, aki lenyűgözi, mert talán… számára akkor múlok majd el én, mint varázs. És a legfurcsább, hogy erre gondolva sem tudtok rá haragudni. Fáj. De gyűlölni érte... Arra képtelen lennék.

Mellé értem, mert örökké nem gyalogolhatok pár métert.

- Hol vagyunk? - Jobbját kikampózta a nyakában fityegő gézcsíkból, csak lógott a teste mellett, míg másik kezével a sötétbarna kérget simogatta. Redőibe illesztette ujjbegyeit, megtapogatta élő, kemény bőrét. - Ryu...

- Mi?

- Ez a fa...

- Tudom. - Mosolyogva néztem, ahogy nem tud szavakat adni az ámulatának. Nekem is nehezen menne.

- Milyen aprók vagyunk hozzá képest - hajtotta hátra a fejét, hogy a hatalmas, élő óriások legfelső ágainak is láthassa a végét. - Ők egy...

- Cseresznyefa.

- Nem. Szerelmespár.

- Azt gondolod? - néztem elmélázva. Nem a fa ágait, hanem kedvesem szemében felcsillanó szenvedély lobogó szürkéjét. Annyira hiányzott.

- Azt. Életükben annyira összenőtt a lelkük, hogy újjászületve sem tudták elengedni egymást. Látod? Van örökre szerelem.

Örülök, hogy saját meséjével bebizonyította magának a dolgot, amit én azóta tudok, hogy őt megismertem. Közel hajolt és megillatozta a kérget. Orrát neki támasztotta és lehunyt szemmel kérte aromáját.

- Élő. Saláta! Zöld, megmosott saláta illata van! Ryu! - emelte el kezét a barna burokról és közelebb rántott. Orra hegyét újra a fára nyomta, és szemével kérte, tegyek én is így.

Megtettem. Beszívtam eleven illatát, éveinek lüktető eszenciáját... és megkaptam vele kedvesem testének forró közelségét. Már nem éreztem a faóriás csodáját. Daniell hajának zsongató varázsa szökkent az orromba, testének hője áramlott át rám, ahogy egymástól szinte centikre állva ismerkedtünk a természet mágiájával.

Talán igaza van. Talán egykor pár voltak a cseresznye lények, s talán hatalmuk alá vontak egyetlen pillanatra. Kezem elemeltem a rőt héjról, s helyette a tejfehér puhaságnak adtam. Daniell rám kapta a tekintetét. A világokat nem rombolni, teremteni képes szürke tornádó most is ott tombolt fekete szembogara körül. Önkéntelenül nedvesítettem meg ajkaimat és láttam, hogy elkapta a mozdulatom, szeme megakadt a számon, és ha előtte nem sejtette, mit fogok lépni, most már biztos tudta. Megadtam a pillanatot, hogy ha nem vágyja az érintésem, szakadjon ki belőle, de ő nem tette és így, a röpke perc után nem hezitáltam tovább.

Szájára hajoltam és mint aki évezredek óta most érint először... óvatosan, lágyan bódítva, végtelen lassan, lelkemmel cirógatva, megcsókoltam. Tenyerembe feküdt az arca, hüvelykujjam álla büszke ívét simogatta addig a szempillantásig, míg szomjam csillapítottam vele. Az alig érintésnek hamar vége lett, és én végtelen nehezen engedtem el.

- Hol vagyunk?

Talán egyetlen másodpercig tétováztam, hogy kezéért kapjak, de megtettem és ő nem rántotta el.

Némán baktatott a nyomomban, megvárta, hogy kulcsot halásszak elő és beengedjem magunkat. Szótlanul és engedelmesen gyalogolt át velem a nappalin, pedig láttam, hogy szemével mindent végigsimogat és babonázná még talán órákig, de nem tette. Jött velem. Fogta a kezem. Ujjai kitekeredve kulcsolódtak az enyémekbe. Fellépdelt utánam a lépcsősorokon, s csak akkor állt meg, mikor én is fékeztem.

Akartam mondani valamit. Fennkölt és megható szózatot, mielőtt feltárom a szoba ajtaját, de... még nem voltak meg a szavak, még... nem érett bennem a mondanivalóm, így nem tettem mást, csak a rézszín kilincs után nyúlva, feltártam előtte a szoba ajtaját, hogy a látvány beszéljen helyettem.

Habozott a fénybe sétálni. Kedvesem tétova léptekkel haladt előre s én lemerevedve vártam az ajtóban, szorongva. És akkor Daniell megpördült. Lassan forgott. Körbe-körbe, visszatérve, ahonnan elindult, majd újra megpördült. Láttam, hogy issza a látványt, hogy habzsolja a fénytengert, amibe érkezett, hogy a magáévá teszi a tájat, amit az üvegtáblák helyeztek lábai elé, a fa öreg, tompán poros illatát s a pillanat varázsát. Múltat és jelent. A plafont, a padlót, mind a négy sarkát a hatalmas térnek, láttam, hogy magába szívja a varázst, már övéi a falak repedései, a parketta rései, a hatalmas, színes világ... s ahol megállt a tekintete... az én voltam.

- Ryu...?

Úgy nézett rám... Annyira tisztán, annyira... szeretettel, hogy képtelen voltam állni a pillantását. Rám omlott a volt, az elmúlt percek, napok és hetek... A nyakamat nyomták a kérdések, súlyuk alatt nem kaptam elég levegőt és...

- Hozok valami vacsorát. Láttam itt pár éttermet, te meg addig... Nem tudom. Derítsd fel a helyet. Nézz körül, hátha találsz valami kincset vagy szellemet vagy... Sietek...

Ócska és idétlen kifogásnak éreztem, ahogy elrohantam, szinte felé repítve a macskáját ketrecestül, de valahogy el kellett mennem. Igaz, hogy szinte egy utca volt csupán, amit arrébb autóztam. Lehúzódtam az útról, mert homályosodott előttem a szürke betoncsík és féltem, leszaladok hamuszín masszájáról.

Azt gondoltam, amikor először idehozom, elmondhatom neki, hogy amiért elfogadtam ezt az „ajándékot”, annak egyetlen oka van: ő. Az, hogy bár talán korai még, de... látom a jövőnket. Látom magam szememen évek boldog mosoly-rengetege hagyta redőkkel, látom hajamat dérbe fordulni, látom kezemen az idő véste árkokat... Rajta az övét, hófehér pillecsodát, örökvidám, szívbéli mosolyát, ragyogó ezüst csillagrengeteget, min nem fognak a tovarepült évtizedek... És épp, mint akkor, mikor először véltem felfedezni azt a csodás lángját, ahogy akkor elkezdtem igazán élni, úgy láttam, hogy befejezni is vele fogom. Azt hittem, ha először vezetem majd körbe azok között a falak között, akkor ki sem kell majd mondanom és tudni fogja, itt akarom vele leélni az életem.

Annyira vágytam látni az arcán születő önfeledt ragyogást, gyönyörének csodáját, ámulatának rabulejtő áhítatát... és meg is kaptam, s a szavak mégsem akartak a felszínre szakadni, képtelenek voltak utat törni maguknak ezer kételyen, hiszen... hogy kérhetném azt az örökkét, mikor még abban sem vagyok biztos, hogy holnapunk van. Hogy kérhetném évek szerelmét, ha... azt sem tudom, éledben maradhat-e a lángunk. Hogy nem oltották-e ki a könnyek. Hogy kérhetem társnak egy életre, amikor... pár órája még ki akart lépni.

Úgy érzem, hogy minden egyszerre szakadt rám és fogalmam sincs, bírom-e a súlyt, és ha igen, meddig? Nem értem magam… Mindig figyeltem a részletekre! Nem szoktam a dolgok felett csak úgy hanyagul elsiklani, akkor miért nem láttam, hogy nem csupán a helyzet, amivel birkózik? Hogy nem vettem észre, hogy ennyire fáj valami odabent? Egyszerűen nemtörődömnek éreztem magam, vaknak, felszínesnek, sekélyesnek, felületesnek... Ha lenne nálam szinonima szótár, csak azért felcsapnám, hogy találjak további ezer meg egy jelzőt arra az érintőleges viselkedésre, amit produkáltam ezalatt a hónap alatt! És ami a legnagyobbat üt, hogy meg voltam róla győződve, hogy tökéletesen minden segítséget a keze közé teszek. Én marha állat! Fújtattam, mint egy sértett vaddisznó, és amíg én puffogtam, ő magában több csatát is megvívott! És még én hívom szerelemnek, amit érzek. Valójában ez inkább önzés, annak is a legfelső foka. Milyen lehetett neki? Úgy értem... milyen érzés lehetett, ahányszor megpróbáltam hozzáérni? Vajon végig ott pulzált benne az az éjszaka? Hogy miattam szenvedte az ütések halmait? Hogy tudott egyáltalán néha mosolyogni rám nézve, mikor én okoztam az állapotot, amibe kényszerült? Miattam lopták el tőle az alkotás örömét, miattam képtelen azóta kialudni magát...

Miattam...? Miattam zokogott éjszakánként? Én voltam... az ok? Ez nem kérdés. Én voltam az ok. Szerelem? Önzés. S hogy miért? Mert az jár a fejemben, hogy leszek képes élni a tudattal, hogy én okoztam a szenvedését...

Az embereket csakis önös érdekeik vezérlik és szentül hittem, ez alól én vagyok a kivétel. Úgy véltem, én bármikor, bármiben képes vagyok magam elé helyezni őt, és közben... végig csakis saját életem érdekelt. Saját magam fájása.

Azt hittem, tiszta vagyok. Hogy a bennem éledt érzés hó-szín liliom, azt hittem, amit őrzök, gyémántfinom, vakító üdeség. Pedig látszat csupán, mert egy marék lelkem tavából, és megmutatkozik morajló zavarossága. Csak koszos láp.

Észre sem vettem, hogy csak saját sebeimet nyalogatom. Ott nyavalyogtam Seikinek és ha csak egy kicsit is kinyitom a szemem, észrevehettem volna, amit ő is mondott, hogy valami...

Két tenyerem egymáshoz szorítottam, mint aki imát készül mormolni, de én számhoz feszítettem a furcsa alakot, s meredten néztem a szétszelt műszerfalra, mert agyam megtalálta a hiányzó mozaik kockát. Lassan egyengette el, de ahogy helyére gördült, én felemeltem a mobilomat. Két csengés és megkaptam a vonalat, de a szavakat még nem.

- Mondd, Ryu.

- ...

- Igen?

- ...

- Na, mi van?

- Egyvalamit mondj meg - kapartam végre össze hangom csonkjait.

- Te jó ég, mint valami varjúnak, olyan a...

- Mióta tudod?

- Tessék?

- Követelem, hogy mondd meg, mióta tudod ezt az egész tetves, gusztustalan ügyet?! Tudni akarom, mióta!

Előbb még kérlelésre sem kívánt előkúszni torkom szólama... Most üvöltöttem.

- Elmondta?

- El! Elmondta! Miután borzasztó dolgokat vágtam a fejéhez és lehordtam mindennek! Hazugtól a kicsinyesig, hogy leszarja a kapcsolatunkat, miközben végig értünk küzdött, cseszd meg! Igen! Elmondta! Pont azelőtt, hogy benyugtatóztam, mert sírógörcsben vergődött! Hogy a kurva életbe tudtad ezt elhallgatni előlem?

- Ha majd lehűl az agyvized...

- Nem hűl! Hogy voltál képes hagyni tudatlanságban önsajnálva, mikor tökéletesen tudtad, hogy mi eszi! Tudtad, hogy nem értem! Akkor meg miért?!

- Halkíts magadon...

- Nem halkítok, a kurva életbe! Hogy voltál képes... Seiki, cseszd meg, hogy voltál képes kushadni erről az egészről?! Hogyan...

- Úgy, hogy az orvosa vagyok, baszd meg! Úgy, hogy tartom a pofámat, ha azt kéri tőlem, tök mindegy, kivel szemben, mert köt egy kibaszott eskü és ezt te is tökéletesen jól tudod!

Fájt. Fájt, hogy úgy éreztem, elárult. Fájt, hogy olyat tudott róla, amit én vak voltam észrevenni... Fájt, hogy tudom, igaza van.

- Sei... Miattam...

Hallottam fújtatni a vonal másik végén... de egy erősebb zaj lassan elnyomta az alig hangokat. Saját zokogásom ritmustalan csuklása.

- Amiatt, hogy szar az élet, és ha nem vagy te is szürke massza, ha van rajtad valami, ami miatt kilógsz a klónok soraiból, akkor az már ok.

- Én vittem bele...

- Bele? Mibe?

- Sosem kezdett volna férfival, ha engem nem ismer meg.

- Vagy talán mégis. De ezt már nem tudjuk meg.

Nem tudtam válaszolni... mégsem rakta le a kagylót. Megvárta az elülő perceket, míg próbáltam úrrá lenni a kínzó tényeken... és volt egy cérnaszál...

- Sei...

- Mondd.

- Kérlek, Sei...

- Ryu. Ne.

- Kérlek. Könyörgöm, Sei... Könyörgöm neked.

- Ne bassz ki velem, Ryu.

- Sei már... mindegy, nem? Kérlek. Könyörögve kérlek, Sei! Kérlek...

Megszánt.

- Az ötödik éjszakája volt bent. Ügyeletes voltam és éppen csak kezdődött a műszakom. Nővérváltás volt és emlékszem, még utcai ruhában keresett meg az éjszakás, hogy adjunk valamit a fiúnak a négyesben. Kérdeztem, hogy mégis mit? Cumit vagy pelenkát? Nem nevetett, pedig bírja a humorom. Azt mondta, altatót, nyugtatót, valamit, amivel csukott szemhéjjal bírja reggelig. Nem értettem, miért akarja és ezt meg is mondtam neki. Ne szurkáljunk feleslegesen egy gyereket. Aztán mesélt és én jól lebasztam. Kiderült, hogy ezek minden éjjel üres perceikben a te Danielled ágya mellett csücsülnek, mint az átmeneti óvó nénik. Kisült, hogy a gyerek nem alszik többet két óránál és utána hajnalig kint ücsörög a nővérszobában. Kurvára nem hittem, hogy tényleg említésre méltóak ezek a rossz álmok, és a cirkuszt is túlzónak tartottam, amit ez a rakás pótmama csinált, így nemet mondtam az altatóra és közöltem, hogy énekeljenek egy rövidet, ezzel elégítsék ki az anyai ösztöneiket, aztán tépjenek vissza dolgozni. Talán fél kettő magasságában ébredtem arra, hogy ez a harcos amazon kiragadott az ágyamból és végigvonszolt a folyosón, majd odahajított Danielled ágya mellé. Először megfenyegettem, hogy repülni fog, mert ez azért több a soknál, aztán... Állon lettem ragadva, hogy koncentráljak az ágyra, az úgyis úgy megy nekem. Ott feküdt összegömbölyödve. Akkora volt szinte, mint az öklöm. Egy merő görcs. Izzadtságban tocsogva remegett. Félt. Láttam, hogy retteg, mert még álmában is olyan irtózat ült a vonásain... amit nagyon ritkán látok, Ryu. Mintha a halált nézte volna... Percekig ráztuk, hogy felébredjen. Nem tudom, mi volt az a hirtelen megnyílás felém akkor éjszaka. Ki kellett öntenie, vagy csak az intravénás koktél tette meg a hatását, de valamiben biztos vagyok, mert cseszd meg, ha pár óra alatt több százszor hallod, megjegyzed. „Neki ne, soha ne!” Nem az volt a borzasztó, hogy úgy belezokogta magát, hogy utána még negyed óráig fogtam a szöszi loboncát, amíg okádott, hanem az, amit előtte kiöntött, Ryu. És röhej, hogy miközben sugárhányta magából a két szem kekszet, amit vacsorázott, azért könyörgött, hogy „Ryu ne tudja meg.” És tudod, mi a kurva nagy igazság? Igazat adtam neki. Tökéletesen egyetértettem abban, hogy ameddig lehet, addig ne tudj meg semmit! Ameddig csak maradhat titok, maradjon is. Mégpedig azért, mert ha én bekönnyeztem azon, amit akkor hallottam, akkor nem voltam benne biztos, hogy te...

- Azt... akartam mondani, hogy jogom lett volna tudni - keserűsen nevettem a kacagtató viccen -, de aztán rájöttem, hogy...

- Értsd meg a helyzetét, Ryu. Hogy mondhatta volna el neked? Pontosan ezt akarta elkerülni. Kurvára nem akarta, hogy magadat tartsd hibásnak!

- De Seiki! Ezek tények... Ő maga is megmondta, hogy...

- Ha ideig-óráig téged is okolt, az csak düh, Ryu. A tehetetlenség gerjesztette kétségbeesett kapálódzás. Veled együtt koptattuk azokat a kurva padokat, nem? Te is tudod, hogy akármit is gondolt vagy mondott elkeseredett pillanataiban, belül tisztában volt vele, hogy ez csak koholt ok.

- Hogy tarthatott tudatlanságban egy hónapig?

- Azt hiszem... abban a pillanatban, hogy képes volt újra kimondani, akkor megtudtad.

- Miért... Miért nem nekem, Sei? Miért nem nekem először?

- Én senki vagyok. Egy senkinek... könnyebben teríted ki, mint egy olyannak, aki igazán fontos. Egy senkit magad mögött hagysz és nem számít, mit gondol, nem számít, mit hisz... Viszont azok, akik hozzánk tartoznak... Érted?

- Szemét az élet.

- De ezt tudtuk, nem igaz?

- Nem tudom... hogyan tovább...

- Talán nem én vagyok az a személy, akivel ezt tisztáznod kéne, nem gondolod?

- Ha... Ha tudtam volna... nem lettem volna olyan önző és türelmetlen és tapintatlan és...

- Előbb nyom padlóféket a világ és kezd el tolatni, mint hogy te valaha a három dolog közül egyet is elkövess szíved szerelme ellen.

- Szeretem Daniellt.

- Vadonatúj információ.

- Nem tudom, mi lesz most... Nem tudom, merre tovább.

- És én még mindig nem az vagyok, aki erre felelni tud neked.

Miután letettem, s percekig még néztem a maszatos tájat, elmosódott színkavalkádját odakint, úgy döntöttem, nem vezetek. Talán túlzott elővigyázatosságot tanúsítok azóta, amióta egy oszloppal voltam szíves intim viszonyt létesíteni. Talán nem. Mindenesetre kifejlődött bennem az érzés, hogy csak akkor ülök volánhoz, ha biztosnak érzem magam, ezért gyalog indultam. Jólesett a séta, legalább kiszellőzik a fejem.

Álmosító szürkületben lejtettem. Az utcák lámpái már égtek végig, ahogy baktattam lefelé az úton, hallottam altatódalt csivitelő madárkórust, láttam naplementével portyázni induló négylábú macskafajzatot... Mindenhonnan áradt a béke. A színek is a nyugalom csitító érzését öntötték a világra és hozzám mégsem talált el a békesség sugallata. Szemem látta, de nem itta magába az esszenciát.

Apró kavicsok sercegtek a lábam alatt. Szerelmesen zizegtek a fák ágai, ahogy simogatta őket az esti fuvallat, tücsök ciripelt melódiát a nászhoz és bennem mégsem áradt szét az érzés, mégsem csitult el a gomolygó gondolatok hada. Nem fertőzött árulás gondolata, nem morajlott bennem düh vagy harag... Én csak a jövőt kerestem.

Két, tán három utcával lejjebb - nem néztem, mennyit megyek, gondolataim nem számolták az utcatáblákat -, kis kifőzdére akadtam és kínálatának bizonyos darabjait megfelelőnek tartottam éhünk csillapítására. Így megvásároltam vacsoránkat és mivel küldetésem bevégeztetett, indulhattam vissza, most már az éj békét osztó kékje alatt. Komótosan bandukolva, hátha az idő megadja a válaszokat, és mire visszaérek, már tudni fogom mindenre a feleletet. Bárcsak...

Mikor a feketéllő égbolt narancs lámpafénnyel ötvözött leple alatt már látni engedte kocsim alakját, mást is megmutatott. Karcsúság támasztotta hátát a négykerekűnek, lábánál pici tarka folt dörgölődzött. Már néztem egy ideje, s mikor ő is észrevett, megindult.

És én rajta tartottam a szemem a közeledő Daniellen, s míg ő felém lépdelt, én legszívesebben hátráltam volna, késleltetve a percet, hátha addig megszületik a gondolat, hátha megsúgja a langy szellő, mit mondjak neki. Hátha eldalolja helyettem, hogyan tovább...

Hátha...