Daniell IV/3. - Csepp a tengerben

Oké. Rendben. Én igyekszem. Próbálkozom, hogy ne zuhanjak a négypatás másik oldalára, mert igencsak ostobán állhat egy lassan negyven felé araszoló pasasnak a betegesen kotkodáló tyúkanyó szerep, de nehéz. Minden reggel úgy megyek el itthonról, hogy szépen lelazítgatom az üdítős kupakokat, hogy Daniellemnek megkönnyítsem élete ezen szakaszát, ha még csak olyan apróságokkal is, hogy ha kiszárad a torka, olyan folyadékkal öblögessen, amilyenre ingerenciája támad. Délutánra persze kimegy a fejemből, mivel babráltam, ennek eredményeképpen estig négyszer öltözök át. Már külön halmot készítettem a rostos barackleves ruháimnak, a naranccsal öntözötteknek, áfonya-foltosaknak... Ha vízzel zuhintom mellkason magam, az már meg sem hat. Megszáradok.

Mindennap kilós gabonavariációkat hajítok szemétre, mert reggel felszeletelem, hogy ezzel se legyen gond, este meg kidobálgatom a kőre hasonlító szárazságokat. Kedvesemnél egy anorexiás hangya is többet fogyaszt mostanság. Úgy csinálok, mint az evészavaros gyerekekkel szoktak. Telepakolom a hűtőt a legkedvesebb finomságaival és kínálgatom, hátha valamibe van kedve beleharapni. Lassan tűzijátékot durrogtatok, ha három falatnál több is lecsúszik a torkán és ha még mosolyog is egy felet... Akkor enyém a világ.

Olyan lett nekem a mosolya, mint a cseresznyevirágzás. Ki kell élvezi szépsége minden gyorsan múló pillanatát, mert nem akkor látod, mikor látni vágyod. Régen nem volt pillanat, hogy ne ragyogott volna rám és most nem komoly perceit, hanem vidám villanásait számlálom.

Van, mikor csak az irodámban ülve meredek magam elé és próbálom visszapörgetni, melyik lépésemmel tudtam volna elkerülni ezt az egészet. Aztán rájövök, nincs értelme a volton tallózni. Úgysem mozdul el az az időkocka, hogy helyébe csússzon egy másik, így igyekszem a képességeimhez mérten legtöbbet segíteni, persze még azon keretek között maradni, ami hellyel-közzel még a normális kategóriába sorolható. De... Sokszor nehéz visszafognom magam, mind tettek, mind tűrés szempontjából...

Soha nem volt hosszú hajam. Legalábbis nem hajkefét igénylően hosszú. Ha még néha egy-egy elvetemült lázadó időszakomban súrolta is volna a vállamat, egy sima, egy-soros fésűvel sec-perc alatt szalonképessé tettem magam. Most is csak azért szoktam rá ezekre a nyeles sündisznókra, mert újszerű hajzatom megköveteli a bontogatást... és mert kedvesem beköltözésével fürdőszobakellékké váltak.

Szóval, ha nem is viseltem rocker loboncot soha, azt láttam, hogy fésül egy ekkora hajkoronát Daniell. Nem olyan természetes ez ám annak, aki világéletében rövid hajat hordott a feje búbján. Tövében rámarkol a borostyán-szálakra, majd a sokfogas fakefével kibontja például alvás után összegabalyodott göndörségét...

Néztem, amit művel a nappali közepén. Azt mondja, most fésülködik, de mivel tisztában vagyok a szóhoz tartozó cselekvéssel, tudom, hogy valójában úgy lehetne leginkább definiálni a tevékenységét, amit folytat, hogy a saját hajának a kitépdesése.

Jobbja gézkukacon lóg a nyakában, s így egy használható kezével szaggatja a sörényét. Három hete csordultig jóindulattal, minden nap felajánlom a „segédkezet”, és minden nap áldott jószándékúságomat fél órás üvöltözés követi. Minden nap megfogadom, mind magamnak, mind neki, hogy nem kérdem meg többet, s ő minden nap rábiccent, hogy talán kicsit túlreagálta...

- Segítsek?

És megint. Úgy kellett volna kelnem, hogy a fiókból előkapott zoknigubót nem szétbontva elporciózom a lábfejeimre, hanem galacsinban hagyva a szájüregembe tömködöm és már csak akkor veszem ki a jótét hangfogót, mikor a titkárnőm kávéval kínál. Bár mostanában gyarapodott a lista. Felvillantja nekem, hogy a koffeincsoda mellé odabiggyeszt a tálcára pár nyugibogyót vagy üveg whiskyt, esetleg hímprostituáltat is, ha arra támad ingerenciám. Azt hiszem, újraírom a szerződését és minden egyes agysejt-romboló poén levonást von maga után. Pofátlan asszisztencia. És pimasz módon szemfüles is.

De nincs mit tenni, a kérdés megint kiszaladt és következménye a gyilkos tekintet és csúful ráncolódó vonások. Az ember azt hinné, hogy ezzel a végtelenségig finom baba-pofival, amivel ő rendelkezik, képtelenség felvenni egy fantasy könyvekből előkúszott rémlény tekintetét. Hát... Itt vagyok én, mint még - hangsúlyozom, még! - élő tanú arra, hogy aranyszöszi Daniell is nézhet ki úgy, mint egy vöröspikkelyes erdei gyilok.

Azon a gondtalan homlokon most ezer redő trónol, szájának mindig mosolygós íve is lefelé biggyed. Dühösen fújtat és tudom, ha meghallom a hangját, az sem a megszokott tónusban fog csengeni.

- Hagyjál békén!

Lassan beiktatom ezt a szóhalmot, mint mindenkori társalgásunk kulcsmondatát. Szinte többet használjuk, mint a szia, hogy vagy, szeretlek, hiányoztál kapcsolatkliséket.

- Hagylak - köszörültem a torkom és kiszabadítottam zsebre vágott jobb kezem. - De cserébe te csillapodsz - közöltem vele, tán számára ingerlő nyugodtsággal.

- Ne szólj bele! - vicsorgott rám, hangjában már-már veszett kicsengéssel.

- Ha így folytatod, a jövő héten elég lesz egy kis krémes rongyocskával csillogóvá dörgölni a fejbőröd. Sőt, nem kell addig várni. Úgy látom, még két és fél perc és múlt időben beszélhetünk a hajkoronádról - próbáltam rémisztgetni, de nem figyelt. Tovább csupálta magát, arca egyre vörösebb lett, egyre torzultabb vonásokat öltött magára, fújtatott, mint egy gőzmozdony hegymenetben. Finoman karcsú bal karján durván dudorodó, zöldeskék erek kezdtek megjelenni, ahogy szorította a fésű nyelét. Szinte már bomlott módon állt ott és tépte a tincseit. Hallottam, ahogy összeszorított fogai közül a saját keze fakasztotta fájdalom hangjai néha ki-kiszakadnak, de önnön kínja ellenére tovább nyomorgatta magát. - Daniell. Fejezd be. - De ez már fenyegetően csengett. Mint a kiskölykökre pirítanak szüleik, ha átlépik azt a bizonyos határt.

- Kopj le!

Ha abban a fentebb említett szituációban leledzenénk, vagyis gyermek-szülő viszony állna fenn kettőnk között, ezen a ponton már kiosztottam volna azt az atyai pofont. De mivel édesegyetlenem rangját illetőleg a párom, így megúszta a taslit, helyette csak szóbeli megrovásban részesítettem.

- Moderáld magad.

- Ne szólj bele!

- Jó. Akkor viselkedj úgy, mint egy normális ember. Csillapodj le és add ide azt a kefét, majd én megfésül...

- Fésüld a sajátod!

- Légy szíves - léptem közelebb és a keze után nyúltam. A tükörben láthatott meg, mert hirtelen fordulva meresztette rám azokat a szürke szemeit. Most enyhe tébolyt véltem felfedezni bennük, de a közel három és fél hét, amióta újra itthon tartózkodik, megmutatta, hogy nála ez az agybaj csak időszakos.

- Nincs szükségem bébiszitterre!

- Nem. Valóban nincs. Inkább egy kiadós fenekelés kellene neked. Úgy festesz, mint egy hisztiző csitri - fogtam a csuklójára.

- Engedj el! - szűrte a fogai között.

- Jó. Elengedlek, ha te leteszed a kefét.

Fél percig néztünk farkasszemet, majd be kellett látnia, erőm cseppet túltesz azon, aminek ő a birtokában van, így fújtatva elengedte a fésűt.

- Nesze, baszd meg. Légy vele boldog. - A fa hangosan koppanva érkezett a parkettára.

- Tudod, ha már kedves engedélyeddel, vagy mondhatnám inkább felszólításodra, intim viszonyt létesítek egy hajkefével, akkor te miért ne végezhetnél orális munkálatokat a mosdószappanon? Mocskos szád van mostanában, Daniell, és nem tetszik ez az új szokásod.

- Tudlak sajnálni!

- Úgy csinálsz, mint egy ostoba, dacos kölyök.

- Kit érdekel?!

- Jelen pillanatban engem. Mivel a viselkedésed milyensége lassan egy ötéves kölyökét sem éri el, kezd bennem gyökeret verni egy olyan érzés, hogy van egy gyerekem. Ezzel alapjáraton vajmi kevés problémám lenne, de mivel te és én művelünk... helyesbítek, műveltünk olyan dolgokat, amiket csak párok szoktak, így lassan kezdem magam pedofilnak érezni.

- Jaj, ugye most nem kell végighallgatnom az idetartozó prédikációt?

- Nem. Nem vagyok sem az anyád, sem az ápolód. Csillapodj. Ennyit kértem. Nem vagy tébolyult elmebeteg, akkor ne is viselkedj úgy.

- Menj már dolgozni! - rántotta ki kezét a szorításomból és hátat fordítva nekem, elcsörtetett. Felvettem a földre ejtett csupa hajszál tárgyat és megtisztítva a kitépkedett hajzattól helyére vittem.

Lassan megszokottá válik ez a reggeli cirkusz és ennek következményeként pattanásig feszült idegekkel indulok munkába és lássuk be, ez az én foglalkozásomat tekintve nem a legelőnyösebb dolog. És egyébként is. Senkinek nem tesz jót, ha otthona küszöbét gyomorgörccsel hagyja maga mögött és lépi át, minden egyes nap.

Az elmúlt hetek úgymond próba elé állítottak minket és a megmérettetés még korántsem fejeződött be. Kezdetben szinte túl gördülékenyen startoló kis szerelemduónk most behozni látszik az elmaradt összecsiszolódási vicsorgásokat, kissé más módon. Napi szinten próbálja átharapni a torkom és én olyan mértékig tűrök, hogy már önmagam számára is meglepő a viselkedésem.

Nincs lelkiismeret-furdalásom... vagy csak egészen parányi. Hiszen én próbálom megérteni a helyzetét, igaz lelkemre mondom, hogy átélem vele minden fájdalmát, hiszen testestül-lelkestül szeretem, és azt hiszem, olyan kapcsolat áll közöttünk, ami keveseknek adatik meg. De életem kissé fogalomzavaros. A szánalom és a segítség nem mindig járnak kart-karba öltve. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet könnyű valakinek a segítségére szorulni, de én nem vagyok idegen. Én az a pasas vagyok, akit beengedett az életébe, akivel megosztja a legtitkosabb gondolatait - mert megosztja -, akinek a szerelmét adta, akit a testébe enged, akivel olyan dologba volt bátorsága belevágni, amire eddigi életében tán még nem is gondolt. Ha engedné, hogy vele legyek, ha megfogadná a saját tanácsát...

De az én drága Daniellem betonbunkert emelt kínjai köré, engem pedig kint hagyott, hogy tíz körömmel kapargásszak a bejutásért. Talán számít rá, hogy ezt fogom tenni.

Rémálmai felduzzadtak. Már nem múlik el éjszaka, hogy démonjai ne rontsanak rá. Hetek óta fél szemmel alszom, hogy amint meghallom első fájdalmas szisszenését, máris visszahívhassam az ébrenlétbe. De így se sikerül mindig azonnal. Van, mikor annyira üvölt, hogy talán meg sem hallja keltegetésem. Aztán magához tér. Ruhámba csimpaszkodik, markol, zokog, kérlel... Fogalmam sincs, mit szeretne. Odáig soha nem jutunk, mert röpke pillanatok szállnak csak tova és kedvesemnek már nem kellenek a karjaim. Hideg és távolságtartó lesz, amint az álom ellebbenti róla fátylát és újra a realitás szakad a nyakába, már nem kellek én.

Fáj, hogy úgy telnek el napok, hogy szinte egyetlen egybe-függő mondata sincs hozzám. Nem mindig mérges vagy dühös... Legtöbbször csak úgy van. Bár néha megtalálják hangulatok - melynek terjedelmét inkább órákban mérném, mintsem napokban - amikor már ijesztően fordul át új jelleme és akkor fél napig rajongva szeretve vagyok.

És ilyenkor hasít belém a világméretű léleksajgás, hogy életem értelme most éli legembertpróbálóbb korszakát és én magamat sajnálgatom. Saját tüskéimet próbálom kipöckölgetni bőröm alól, miközben Daniell...

Ekkor szoktam saját orromra koppintani és felfüggeszteni az önződögséget. Ő az első. A legelső. És tiszta lelkemmel mondhatom, mindent megteszek, hogy akarata és dacos ellenállása ellenére megkönnyítsem a napjait, de... nem mindig tudom. Néha eszembe villan, tán jobb lett volna, ha máshogy dönt. Neki lett volna jobb.

Borzasztó volt elcsípni azt a mondatot és édes megkönnyebbülést hozott válaszát hallani. Elmentem érte a kórházba, hogy egy hetes őrizgetés után hazahozzam kincsemet és szobájának ajtajában jött a nyakamba a forró víz vagy a hideg zuhany? Kinek, ahogy tetszik. Apja arra kérte, menjen haza. Felajánlotta neki a lehetőséget, hogy pár hétre költözzön vissza a régi szobájába. Indokolta, hogy könnyebb lesz így mindenkinek, és hogy ő is ki tudja majd pihenni a borzalmakat.

Akkorra a hátunk mögött már egy elég durva hét volt. Egész idő alatt szinte bocsánatot kértem minden pillantásomért, amivel őt néztem, mert az engem figyelő szempár ezt várta tőlem. Újra csak lopott percek voltak az enyémek, megint csak csalóka szilánkok, mikor őszinte lehettem. Hálásnak kellett volna lennem annak a férfinak, mert tőle kapta az életet és bűntudatomat tornyozandó, én mégsem így éreztem. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem értettem meg. Végül is milyen lehet? Itt vagyok én, egy férfi, akiről tudta ugyan, hogy létezik, de hallani róla és tűrni, hogy ez a vadidegen egyszer csak betörjön az életébe... Ég és föld.

Daniell valamivel összeköltözésünk után felfedte a lapjait. Szülei elé tárt minket. Utólag belegondolva helyes lépés volt, sőt, okosabb, mint akkor gondoltam. Bár fogalma sem lehetett, hogy mi következik ezután, legalább nem érte őket akkora sokként a létezésem. De így sem lehet könnyű, és én igyekeztem megoldani, hogy ne hozzam kényelmetlen helyzetbe sem őket, sem magamat, de... Akármennyire is tartottam a távolságot, bármennyire megfeszítve akartam, annak a férfinak a szemébe nézve sosem éreztem magam többnek egyszerű betolakodónál. Nem kívánt elem.

Borzasztó volt arra eszmélni, hogy miután Seiki kérésének ellentmondva magam helyeztem hordágyra kedvesem és végignéztem, ahogy kigördítik a szobából, nem maradtam egyedül. Tán percek teltek el, mire tudatosult, hogy vannak még a helyiségben rajtam kívül. Szánalmas látvány lehettem könnymarta szemekkel, államon végigzúduló vízfolyammal, amint előkapartam azt a nyomorult mosolyt és bemutatkoztam. Ki tudja, mi módon, még a nevemre is emlékeztem. Láttam, hogy nem csengett nekik ismeretlenül. A képekről, melyeknek segítségével Daniell végigkalauzolt a felnőtté válásán, már én is ismertem őket. Tudtam, hogy ha egyszer, valami úton-módon majd szembe kerülök ezekkel az emberekkel, annak hatalmas okának kell lennie. Nem ilyesmire gondoltam. Ostoba fejemben inkább vízionáltam egy másféle találkozóról.

Azt a feszült csendet bekönyvelem életem legborzasztóbb pillanatai közé. Megérdemli. Tisztelettel bocsánatot kértem a kis kirohanásomért, aminek akaratuk ellenére tanúi lettek és amit kaptam drága édesapjától, az két megvető pillantásba ágyazott ledorongolás. Most mondjam, hogy rosszul esett? Igen. Most mondjam, hogy nem értem? Nem tehetem. Tökéletesen átláttam. Ha az én egyetlen fiúgyermekemet gördítették volna a műtőbe arra készülve, hogy ott több órán keresztül próbálják összerakni a kezét... vagyis ami maradt belőle, én is tán hasonlóképp reagáltam volna. Így csak összeszorított ajkakkal tűrtem a rám záporozó szidalmakat. Hogy kinek képzelem magam, hogy bárkit is érdekel, mit vergődöm, hogy fogjam már fel, hogy az ő fia most milyen állapotban van, és hogy tőle akár a fejem tetejére is állhatok, vagy lehetek szürkéllő mákgubó, őt nem hatja meg, sőt, még a bocsánatkérésemre sem kíváncsi, az arcomra meg még úgyse.

Mit lehet erre mondani? Fogalmam sincs. Rögtönöztem. „Elnézést... Sajnálom... Akkor én... megyek...” Azt hittem, a folyosóra lépve megnyílik alattam a járólap és én szépen leszivárgok a gyerekosztályra.

Túléltem. És túléltem az egész hetet, annak a fényében, hogy nem tart örökké.

Tudtam, hogy bár édesanyja, ha fogalmazhatok így, az áldását adta ránk, az apjától nem várhatom ugyanezt. Legalábbis nem a közeljövőben. Nem hibáztattam érte. Elfogadtam. De az fel sem merült bennem, hogy ilyen szinten próbál hátba támadni. Jóllehet félreértelmezem és a dolog nem ellenünk, hanem Daniell mellett volt hivatott kiállni, de... nem vagyok naiv. Hiába is próbálom, mindent még én sem tudok megetetni saját magammal. Rosszulesett. Ha teszem azt, egy „hagyományos” pár kerül ebbe a helyzetbe, megtámadta volna egyszem kisfiát, hogy hagyja ott a kedvesét és menjen haza a családi fészekbe újra kamaszgyermeket domborítani? Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy nem. Akkor az a lehetőség, hogy csemetéje vegyen hátraarcot hazafelé és hagyja ott mindennapjait és azt, akivel éli, fel sem merült volna, de így számára adta magát a kérdés. Gyomorbarúgás volt... hátulról.

Hirtelen ostoba gondolataim támadtak. Rögtönzött mozi-előadásba csöppentem, ahol a fekete-fehér, túlzott mimikával levezényelt néma jelenetek között kezdett peregni életünk. Mert az egész jövő annak hatott. Egy ostoba tréfának. Ha hazaköltözik... Akkor mi lesz velünk? Én autóba vágtam volna magam mindennap órákra, hogy láthassam pár kóbor percre? Álldogálhattunk volna a ház előtt bambán, egymás kezét szorongatva, mint a randizó kölykök? Szinte láttam, ahogy üldögélünk a virágmintás kanapén, zavart és piruló összenézésekkel hajigáljuk egymást, miközben édesapja árgus szemekkel vizslatja minden mozdulatunkat. Nem tudtam elképzelni, hogy ne lenne szándékában engem kirekeszteni Daniell életéből, mert ez az ajánlata is jórészben erről szólt.

És mikor már megjelent előttem, hogy kalimpálok felfelé az emeleti szobájába az ereszcsatornán, miközben a drága apuci baltázza ki alattam csövet... Akkor Daniell válaszolt.

Szállni tudtam volna a megkönnyebbüléstől, hogy határozott nemmel felelt a kérdésre.

Azóta sem említette meg nekem ezt a dolgot, tán nem akarta, hogy az édesapja és köztem végképp szülessen egy áthidalhatatlan árok, bár nem vagyok biztos benne, nem képződött-e már ez a gödör még megismerkedésünk előtt.

Szóval Daniell hallgat... És én sem mondtam meg neki, hogy fültanúja voltam ennek a csevejnek. Azt hiszem, a jövőben sem tárom majd elé a titkom. Életem legborzasztóbb percei közé szállt az a pár pillanat is, míg apja feltett kérdése válaszolatlan maradt. Féltem, hogy rábólint és észre sem veszem, már nem csak a ruhái vándoroltak ki a szekrényemből, de a szíve is szabadon repdes odakint és keresi új másik felét.

Engem választott. És ahányszor újragondolom ezt a pár percet, az megint csak megerősít abban, amit amúgy is tudok: bármire képes vagyok érte.

Rengeteg energia lobog ebben a fiúban és eddig, ha zsongott, ha tombolni vágyott, ha égett, ha érte valami, amit nem volt elég elmesélni, csak odaállt a hófehér vászon elé és alkotott. De most...

Majdnem négy hete küszködik a gyógyulással, s már mikor hazajöttünk a kórházból, tudtam, hogy az akkor gyámoltalan és cirógatást igénylő Daniellből egyszer csak kiszakad majd ez a fájdalom. De nem sejtettem, hogy ennyire hamar következik be.

Pár nap és lecsengett a „Ryu ölelölel”-féle elesett korszaka. Egyik nap még szabadságot kellett kivennem saját magamnál, mert életemnek egyetlen vágya volt, hogy görbült szájjal egész álló nap az ölemben kuporogjon, a másikban meg torkaszakadtából üvöltött a szoba másik sarkából, hogy menjek a francba.

Azt hiszem, ez a tombolás akkor vette kezdetét, mikor egyik reggel, alighogy egyetemre indult, egy órán belül jelzett a kaputelefon, hogy valaki kóddal felpittyegte magát. Sejtettem, hogy ő az, csak az okát nem, mit keres itthon. Felért, elhajította a táskáját, lerúgta a cipőjét, arrébb taszajtotta a feléje ügető macskát, majd mikor magamhoz kívántam vonni, hogy megtudakoljam, mi a kifakadás előidézője, durván taszított odébb engem is és a fürdőszobába rongyolt, majd magára zárta azt, több mint két órára.

Aznap délután közölte, hogy nem megy be többet az órákra. Nem vitáztam vele. Saját joga eldönteni, mit tesz. Ha ő halasztani akar, akkor halaszt, még akkor is, ha ezzel nem teljesen értettem egyet. Persze, a kezét nem tudta használni, de attól még bejárhatna, legalább valami elvonná kicsit a figyelmét és végre látna más is, mint saját maga tragédiáját. De továbbra is úgy gondoltam, ez nem az a helyzet, ahol az én véleményem számít. Így hát itthon maradt, s napjait rendre azzal tölti, hogy belelovallva magát a helyzet reménytelenségébe, tombol.

Klasszikus, hogy azokba rúgunk, akik közel állnak hozzánk és akik a legjobbat akarják az elhomályosult hülye fejünknek. Nahát. Akkor nagyon boldog lehetek, mert a rugdalások méretét nézve, én aztán egy igazán hozzá közelálló egyednek számíthatok.

- Elmentem - köszöntem be a szobába.

- Ryu... - motyogott utánam a fotelba süppedt, az előbb még veszett sakálra, most ázott verébkezdeményre emlékeztető kedvesem.

- Igen? - léptem közelebb, s megfogtam kinyújtogatott bal kezét. - Mondd - adtam csókot az ujjaira.

- Nem haragudj.

- Nem haragszom - guggoltam mellé.

- Csak...

- Jól van, felesleges. Te se haragudj, rendben?

- Ühüm.

- Bontottam meg ásványvizet, meg ragacsot a hűtőben. Vigyázz, ha kiveszed, mert laza a kupak.

- Köszönöm.

- Na, mennem kell - simítottam meg a megtépdesett aranyhajat. - Szia, életem.

- Szia.

Bár száműzetésem okairól fogalmam sincs, ő bent, én kint.