2013. október 3., csütörtök

Daniell IV/4. - Talált napsugár

  - Nem tartok rá igényt - toltam vissza a papírokat a velem szemben ülő nő elé, és ő ugyanúgy reagált, mint az előző három visszaadási kísérletemre.
- Meg se nézte - és újra felém nyomta az iratokat.
- És nem is fogom.
- De...
- Nézze, hölgyem. Idehívott, bár már a telefonban közöltem, hogy engem ez az egész ügy úgy, ahogy van, nem érdekel. Erősködött, hogy egyetlen személyes találkozóra legyek hajlandó, ígéri, nem fog erőltetni semmit. Orvos vagyok, komoly szervezésbe került, hogy találkozzak önnel és mégis itt vagyok, mert megígértem, és mert tudom, hogy ez a munkája és szeretné tisztességesen elvégezni. Tehát eljöttem, hogy meghallgassam, miről van szó és akkor most még egyszer elmondom a tények teljes ismeretében, hogy nem tartok igényt erre az „örökségre”. Ha én voltam annyira korrekt, hogy eleget tettem az ön kérésének, akkor ön is legyen annyira fair velem szemben, hogy szintén tiszteletben tartja az akaratomat.
- Én csak szeretném, ha nem mondana le egy ilyen nagyszerű ingatlanról! Bár nem ismerem az önök között fennálló kapcsolatot...
- Semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk. Életemben talán kétszer láttam.
- Nagy hatással lehetett rá.
- Biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagyott benne az a kettő darab személyes találka. Az első alkalomra ugyan nem emlékszem, mert éveim még nem voltak, csupán napjaim, de emlékeim híján van egy darab kórházi fotóm. A második találkozónk már kicsit élesebb... Szóval igen. Bizton hiszem, hogy egész életében elkísérte az élmény, mikor az az alig öt éves fiúcska megkérdezte, hogy kifényesítheti-e a fejét.
A bordó kosztümös hölgy vidáman mosolygott és roppant mindentudóan igazgatta a szemüvegét... de nem úgy nézett ki, mint aki meg szándékszik hátrálni.
- Sosem tudhatjuk, ami nekünk csak futó pillanat volt, az másoknak is csak harminc másodpercet jelent-e, vagy többet.
Tudtam. Újabb érv, bölcsességmorzsának álcázva. Kellene nekem egy friss diploma a Női Lélek Doktora címmel, szerintem rászolgáltam. Valahogy tökéletesen tisztában vagyok a lépéseikkel. Nem tudom őket hatástalanítani vagy hárítani... De tudom, hogy mi lesz az, és ez már nagy szó! Bármelyik heteroszexuális férfi a fél karját adná ezért a tudásért.
- Ezzel nem vitatkozom, de a véleményemen nem változtat. Nem tartok igényt az ingatlanra. Osztozzanak rajta a jog szerinti örökösök. Nekik jár.
- Bár ez önt nem érinti - tűnt el villámsebességgel az asztal alatt... - de nem látom akadályát, miért ne beszélhetnénk róla. - Fél perc múlva újra tisztán hallottam a vékonyka hangját. Papírhalommal tért vissza az én szintemre és nagy aktapakolásba kezdett, míg meglelte az áhított darabot. - Nincsenek örökösök. Az édesapja bátyja egyedül élt és úgy is halt meg. Az angliai birtokot a személyzetre hagyta, azzal az indokkal, hogy évekig - végrendeletéből idézek - „nyögték egy zsörtös öregember rigolyáit”, így megérdemlik. Azon kívül volt még egy több holdas szőlő a birtoka mellett, azt eladásra ajánlotta fel egy árva gyerekekkel foglalkozó alapítvány javára. És végül ez az ingatlan, amit önre hagyományozott. Úgy tűnik, ön az egyetlen vérszerinti örököse.
- Kétlem. Van egy öcsém.
- Róla nem tett említést.
- Nem értem, miért akarta, hogy én örököljek utána, mikor mondhatnám, hogy jóformán nem is ismertem. Jogtalannak érzem. És ez csak az egyik okom a sok közül.
Ott van továbbá, hogy bár fogalmam sincs, milyen indokok vezérelték, nem áll szándékomban az életembe fogadni semmit abból a családból.
- Legalább nézze meg.
- Nem akarom.
- Voltam kint két napja. Gyönyörű az a ház. Nem vezettem le a térképről és hiszi vagy sem, mégis egy tenyérnyi természetbe cseppentem.
- Tisztelettel köszönöm. De nem érdekel.
- Hatalmas kert van. Nyáron biztos az egész csupa virág! Komolyan, mint a mesékben.
- Akkor sem.
- Emeletes, hatalmas terasszal. Tudja, ez milyen kuriózum volt akkoriban, amikor ez épült?
- Nem. De...
- Csak úgy tódul befelé a fény mindenhol! A gerendák úgy vannak kiépítve, hogy elbír még egy szintet. Tehát ha beépítené, az emelet mellett lehetne egy tetőtere is.
- Kérem, fejezzük be. Nem fogom megnézni ezt a csodapalotát, felőlem foroghat kacsalábon, vagy üdvözölhet tizenkét nyelven.
- Pedig kivételes épület. Kevés ilyet találni manapság.
- Elhiszem. De...
- Két cseresznyefa áll az udvarban. Nagyon érdekesek. Talán túl közel ültették őket egymáshoz, így teljesen összenőttek. Látszik, hogy két külön gerinc, mert van törzseik között egy lyuk, amin éppen át lehet férni, de felül az ágaik teljesen egymásba vannak gyógyulva. Furcsa egy darab.
- Kérem...
- És a szobák! Komolyan mondom...
- Tudja mit? Legyünk őszinték - intettem le a nagy élménybeszámolót egyetlen mozdulattal. Nyakkendőmhöz nyúltam, hogy még mindig a kellemes tapintású selyem simul-e a nyakam köré, vagy már durva akasztókötél fityeg rajtam. Majd miután meggyőződtem a fekete szövetdarab ottlétéről, finoman közelebb hajoltam hozzá. - Mondja. Van egyetlen pókfonálnyi reményem is arra, hogy végre megértse, én nem akarom ezt a házat?
- Igen. Ha látta és még mindig elutasítja, akkor én tudomásul veszem.
- Ennek már egyszer beugrottam. Azért vagyok itt.
- Szavamat adom.
- Addig nem fog békén hagyni, ameddig oda nem megyek megnézni ezt az építményt, igaz?
- Azt hiszem.
Az említett tudás. Tisztában vagyok én a célokkal és az eszközökkel! Csak nincs meg a varázslatom ellenük.
- Ez önöknél ilyen gyárilag beépített tulajdonság? Mindig igazuk kell, hogy legyen?
- Mármint nálunk, ügyvédeknél?
- Is, bár én most a női nem képviselőire értettem az iménti megjegyzésem.
Halkan elkacarászott, én meg továbbra is citromot nyalt tekintettel bámultam rá. Nem tűnt fel neki. Olyan érzésem volt, hogy évek óta bámulom iratot pakolászni. A valóságban itt, a mi dimenziónkban, ez csupán fél percet lopott el az életemből, de biztos vagyok benne, hogy egy másik világban már négyszáz éves apóka vagyok. Felsikkantott saját örömét ünnepelve, feltételeztem, megvan a kutatott tárgy.
- Kulcsok, térkép, papírok - tolta elém a barna dossziét.
- Papírok minek? - sandítottam rá.
- Ha valaki megkérdezné, mit keres ott, tudja igazolni.
- Milyen figyelmes.
- Mikor megy? Napokon belül? - Úgy csóvált nekem, mint egy kiskutya.
- Azonnal.
- Ilyen sürgős?
- Igen. Szeretném, ha minél előbb elkezdhetné keresni az új tulajdonost.
- Ne tegyen ilyen könnyelmű kijelentéseket, Ishigorou-san. Meglátja, a felesége bele fog szeretni és akkor maga sem mondhat majd ellent.
Ez a mondat már az ajtóban ért, és én kaján mosollyal odatűztem búcsúzóul:
- Nem vagyok nős...
De amint az utolsó betű elhagyta az ajkaimat, rádöbbentem gigantikus méretű baklövésemre. Félszegen hátrapillantottam és jól sejtettem. A kis visszafogott, bordó kosztümös lady aktakukac most cserkésző oroszlán lett. Ügyfélből átminősített potenciális férjjelöltnek, gyönyörű házzal... és most vadászva vagyok.
- Szóval...
- Még csak most tervezzük az esküvőt.
Briliáns, Ryu. Kicsit későn kapcsoltál, de le a kalappal.
Megmenekültem. Élve és randitlanul.


Nem is ismertem ezt a férfit. Pár fénykép, halvány emlék-foszlányok arról az egyetlen napról. Fogalmam sincs, mi tört rá halála előtti utolsó napjaiban, hogy rám akarta hagyni azt a házat. Nem tudom, de hogy őszinte legyek... Jaj, mit álszenteskedem, hogy nem is érdekel... Nagyon is foglalkoztat. Piszkálja a bögyöm, mert nem értem. Vajon mi oka lehetett rá?
Ha minden úgy maradt a drága szülői házban eljövetelem után, mint addig folyt - még gondolatban sem kedvelem a szót, de nem vagyok képes mást találni a megszólítására - szóval ha maradt a régi rendszer, akkor az én jó édesapám és világgá ment bátyja minimum havi két telefonbeszélgetést elkövettek. Nem hiszem el, hogy ne hallott volna rólam és a „szégyenteljes” életemről. Bár ha a logikus felét nézem a dolognak, arra a megállapításra jutok, hogy apám nem akarta felfedni, hogy „mekkorát bukott”. Én, becsületének sárba tiprója, hálátlan és beteg elméjű, aberrált korcs... Nem jut eszembe több, személyemmel egy mondatba került atyai kedvesség, eltekintve a szokásos kliséktől, mint hogy hol turkálok, és mit teszek hova. Ja! És buzi. Nem mintha különösebben meghatna a szó. Mert könyörgöm, hölgyre is mondhatom, hogy luvnya, férfi nemi szervre is, hogy fasz... Mindegy. Röviden én, az „élete kudarca”.
Kesernyés íz bong a nyelvem hegyén, ha arra gondolok, hogy mikor még ezen a világon volt, nem vágtam a képébe a véleményem. Sokkal inkább tekinthette volna az élete kudarcának azt a tényt, hogy ő, diplomázott mérnök ember létére, gondolkodás-képtelenné vált és süket lett az igazságra. Elengedte a füle mellett a racionális érveket, minthogy ez nem egy inger, amivel hétfő reggel keltem, sőt még nem is polgárpukkasztó magatartásforma és nem is lázadásom kíván ebben megmutatkozni, túlzott szigorban nevelő szüleim felé. Nem tinédzser hóbort és nem az ő bosszantásukra. Ahelyett, hogy ezen elgondolkozva szépen feldolgozta volna az előállt helyzetet, inkább civilizálatlan ősemberként kezdett viselkedni, s szép lassan állatbőrt növesztett.
Korrigálok. Tévedtem. Állat. Nem helyes. Egy állat védi a kölykeit.
Szóval, ha még apám életében nem is lett megszellőztetve a másságom saját nevét megóvandó, halálával ki kellett buknia. Ha előbb nem is, ott, akkor, valaki biztos elcsacsogta nagybácsimnak, hogy az elsőszülött Ishigorou fiú miért nem vett részt a búcsúztató ceremónián. Valamivel magyarázniuk kellett! Lehet, hogy ki kéne mennem a temetőbe, mert márványra karistolva ott díszeleg a nevem valahol? Inkább egy álhalott gyermek, mint a fájó szégyen? Ki tudja. Már semmin nem lepődöm meg.
Bár eltávozott emberre ritkán írnak ingatlant, tehát még élőként tartanak számon. Ebben az esetben viszont tudnak a tényekről... Akkor meg miért rám? Ott az öcsém, bár évek óta nem hallottam róla, de az az egy találkozás anno elég volt, hogy megállapítsam, tökéletes helyettesem lett. Szép feleség, gyönyörű gyerek... Mostanra már, az akkori kerek pocakból ítélve, tiszta szívemből kívánom neki, hogy még egy. Bizton hiszem, hogy példaértékű életet él és tökéletes gyermeke szüleinek. Támasza özvegy édesanyjának és méltó fia drága jó megboldogult apjának. Minta utód, családjuk nevének érdemes továbbörökítője. És mondom mindezt egy icipici cinizmussal fűszerezve. Hát igen, mindenki pótolható.
De ha ilyen jól leradíroztak a képről... Akkor miért rám?! Végül is a hatalmas és hervasztó igazság az, hogy találgathatok kedvemre. Tíz perc lejárta után úgysem közli velem senki, hogy A, B, C vagy éppen a D válasz volt a helyes. Szóval... Felesleges agytorna.

Legalább ebben nem állított valótlant az az akaratos nőszemély. Tényleg normál tempóban gurulva elég hamar elértem a környéket, és igen, még gyanítottam, a szigeten vagyok. Végiggördültem a kellemes utcácskán. Bár tudtam, melyik házszámot kell keresnem, hisz van puskám, én mégis más tájékozódási elvet kerestem magamnak. Ez a férfi már évek óta nem látogatott haza. Tehát! Amelyik birtok inkább hasonlít rendellenes városközi dzsungelre, oda tartok én.
Nemes egyszerűséggel szólva - megszívtam. Mikor másodszor kanyarodtam vissza az utcában, mert nem leltem a kis esőerdőcskét, akkor makacsságom engedett egy hajszálnyit, és csak épp egy iciri-picirit belekukkantottam a papírokba, mely házat is keresem én...
Előtte parkoltam. Ebben az utcában az utolsó, méretes kis telkecske. Mély szusszanással hagytam el a kocsim, hogy megtegyem gyors vizitem az építményben és mehessek ebédelni. Kezdtem éhes lenni, reggel óta nem volt szerencsém táplálékhoz.
Odasétáltam a méretes vaskapu elé. Remetehangulat kapott karjaira. Tökéletesen elszeparált saroktelek. Kerítés... Lehetne egy mesét írni róla: Az égig érő kőkupac. A kapu is egy összefüggő kovácsoltvas monstrum... Milyen kis barátságos, emberszerető egyed lehetett ez az én bácsikám. Amit apámtól hallottam még száz évvel ezelőtt, úgy hittem, egy tökéletesen nyugati stílusú házikó fogad majd. Ki gondolta, hogy az, aki hátizsákkal, tizenhét évesen nekivágott Európának, mert hajtotta a kíváncsiság a másra, keresztül-kasul megjárta a világot, és hatalmas vagyonra tett szert, aztán letelepedett, hogy öreg napjait Angliában élje le, itt, Japánban megtartotta azt az érzést, azt a hangulatot, amit már kölyök fejjel sem pártolt, ami elől elrohant a nagyvilágba.
Előhalásztam a kulcsokat és éppen készültem volna a megfelelően méretes vasszerkezetet a zárba böködni, mikor egy furcsa gondolattól vezérelve előbb kezemmel próbálkoztam. Bízzunk embertársainkban és éljen a biztonság...
Nyitva volt, így hát... Számítottam fejem búbjáig érő gaz-tengerre. Mutáns pitypangokra. Bozótosba fészkelt oroszlánfalkára. Ellenséges bennszülött törzsekre. Bármire, ami egy évek óta gondozatlan telek élővilágából alakulhat... Amit viszont egyáltalán nem vettem számba, mint lehetőséget...
Mikor szájüregemet szárazra fújta az üde kis szellő, akkor ébredtem rá, hogy tán zárnom kéne az állkapcsom. Fel sem merült bennem, hogy majd egy gyönyörű kertbe toppanok. Percek múlva még mindig vállamon ücsörgött a döbbenet, csak néztem körbe és körbe. Szemem már harmadszor járta végig a szomszéd kerítés tövébe ültetett zöldellő tujákat, mikor végre rászántam magam, hogy elinduljak.
Agyagvörös utacska kavargott a lábam alatt, kétoldalt a sötétbarna talajból pici zöldek kandikáltak kifelé. Korai lenne megmondani, mik lehetnek az újoncok, de szép sorban növögettek. Néztem a kis idei frisseket, a még kicsit kopaszkás öregebb bokrokat, arrébb léphető fűkezdemények sokaságát... S akkor szemem meglelte a fákat. Valóban. Téli küllemüktől még nem szabadultak meg, törzsük sötét, barna maszatos. Koronájuk még nem zöldellő lomb, s így látszanak igazán egymásba fonódott ágaik.
Meg kellett néznem. Körbekerültem az újonc veteményt, hogy a cseresznyepárig jussak.
Hatalmas volt. Mindig lenyűgöz a természet furcsa szépsége. Tenyerem törzsére simítottam, enyhén redős kérgére. Biztos öregek. Sok tíz tavasszal hozott már friss zöldet, és biztos millió haloványrózsaszín szirmot ajándékozott már az emberek szemének mindkettő. Csodaszép pár. Mintha fognák egymás kezét...
- Szép jó napot kívánok, fiatalúr!
Nagyon udvarias és roppant barátságot üdvözlés, amiben részesültem, de én mégis majdnem ráokádtam a szívem és egyéb belső szerveim az előttem álló bácsikára.
- Megijesztettem?
- Ugyan - válaszoltam extra barátságosan. - Csak azt hittem, egyedül vagyok.
- Kit keres?
Lenéztem az alattam álldogáló hajlott hátú, idős férfira. Kezén könyékig érő, fájón lila gumikesztyű, ruhája csupa fekete föld, arca sem különb, deres bajusza mégis fehéren villog. Alatta, gyanítom, mosoly bujkál.
- Én igazából nem keresek senkit. Csak...
- Szólt a kisasszony! Ön fog itt lakni, nem igaz?
- Nem. Nem fogok - közöltem tényként. - Csak körülnézek.
- Ó. Azt hittem - bólogatott a férfi, majd hátat fordítva megindult előttem.
- És ön? - kérdeztem vissza. Tenyeremmel még utoljára megsimogattam az érdeskés testet, majd hátat fordítva lassan megindultam az idős férfi nyomában.
- Én itt dolgozom.
Hoppá.
- Valóban?
- Az úr nagyon rendes ember volt. Itt lakom ám pár utcával lejjebb! Szeretem a kertet. Hálás dolog ám. Sok időt ad a növénynek a saját életéből, s ő cserébe melengeti a lelkét. Önnek van kertje?
- Nincs. Az összes földem cserepekben és erkélyládákban tartom.
Az előttem totyogó idős férfi felkacagott.
- Betonlakó. Hogy bírja? Bár talán aki nem egész életét zöldben élte le, annak nem is hiányzik.
- Meglehet - helyeseltem, bár szintén házban nevelkedtem.
- Szeretni fog itt lakni.
- Nem költözöm ide.
- Oh. Igaz. Valóban mondta már. Az úr eltávozott majdnem egy hónapja. Hogy-hogy csak most volt kíváncsi az örökségére?
- Nem tudtam róla. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot.
- Ó! Bár igaz, én is csak egyszer láttam életemben. Most már csak odaát fogom. - Olyan jó ízzel mondta ezt a mondatot, hogy akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. - A kisasszony kifizetett minden hónapban, én meg elláttam a kertet.
- De hát... Ha már nem kap érte...
- Nem úgy van ám az! - Megtorpant és felém fordult. Csupa föld mutatóujjával az orrom előtt kezdett hadonászni. - Tíz éve gondozom a kertet! Tíz éve! Hogy hagyhattam volna, hogy az, amibe ennyi időmet tettem, egyszer csak elpusztuljon! Nem, nem. Azt nem. Meghálálja a föld. Meglátja, majd milyen jó lesz nyáron ide kiülni! Tudja, vannak olyan színeskék, amik csak este mutatkoznak ám meg! Édes illatuk van. Úgy kábítanak. Jó a szemnek, jó a szívnek. Majd meglátja.
- Nem fogok ideköltözni.
- Ó! Elfeledtem. Pedig már mondta! - és újra hátraarcot csinált, én meg továbbra is ballagtam a nyomában. - Ne ijedjen meg, lesz ám odabent egy kis szürke. Havonta jött egy asszony, elhajtani a port, de amikor az úr meghalt, elmaradt.
- Értem.
- Nekem viszont nem volt szívem veszni hagyni az én kedveskéimet.
- Ezt meg tudom érteni.
- Nem tartom ám fel! Menjen csak.
- Jó munkát kívánok - intettem az elfele totyogó férfi komótosan távolodó alakja után. Szerintem már nem hallott meg.
Nem volt állott szag, nem rontott rám dohos pára, mikor beléptem a ház ajtaján. Igaza volt az apónak, nemrég lehetett takarítva. Bár a finom por megült mindenen, nem volt kosz, nem volt felfordulás.
Nem akartam töviről-hegyire végigjárni az építményt, gondoltam megfordulok a nappaliban és kész. Magam mögött hagytam hát az előszobát, elsétáltam a konyhának sejtett helyiség mellett, s már ott is álltam a nappali kellős közepén. A döbbenet viszont iszonyú iramban maga alá tepert.
Tévedtem. Valóban, bácsikám utazásai nyomát viselte az építmény. Körbefuttattam a szemeimet a szobán. Ott álltam a sötétre pácolt fagerendák borította plafon alatt, szemügyre vettem a terméskövekből kirakott kandallót, furcsa kocka alakokból készült bordóvörös parkettát és a gigantikus ablakokat...
Tervemhez híven mondhattam volna, hogy elég. Hátat fordíthattam volna és... Mégsem tettem meg. A nappaliból induló lépcsősort néztem.
- Ha már itt vagyok - rántottam meg a vállam, ezzel magamat is meggyőzve arról, hogy nem számít, adok még két percet az időmből ennek a helynek, aztán úgysem látom többet.
Komótos léptekkel indultam felfelé, ujjaimmal felzavarva a korlátra telepedett porszemeket, alattam kellemesen nyikordult a fa... Nem veszély hangokat adott, puha zajozást véltem hallani minden lépésnél.
Az emeletre érve körültekintettem. Balra folyosó, jobbra egyetlen ajtó hívott, és én úgy véltem, a rövidebb részével kezdek, hátha elveszi a kedvem a többitől. Résnyire találtam nyitva a szoba ajtaját, így alig kellett érintenem és kitárult előttem a két szárnya.
Hatalmas tér fogadott. Csak ámulva sápogtam, ahogy szemem feldolgozta a látványt. Három oldalon faltól falig üveg, egyedüli teli felület, ami az ajtót viseli. Hatalmas ablakok padlótól plafonig. Kint a lusta nap a felhők mögött henyélt és itt bent mégis élt a fény, a hatalmas üvegtáblák ellopták az alig sugarat, és beragyogták vele ezt a szobát. Pici fényecskét is milliószor nagyobbra játszanak. Ömlött a világos, az átlátszó lapok a terembe hozták a tájat, szinte előttem volt a világ, és hirtelen...
Lenéztem a cipőmre, s látni véltem... hogy hullanak sárga, piros, halványlila foltocskák a bordóvá érett parkettára. Első apró csepp, majd millió más árnyalattól lett bohókás paca. Hirtelen csacska szivárványságot kapott a tér... s mikor már újra felpillantottam... vásznakat láttam mindenhol. Félkészen várakozó, üresen fehérlő, vagy teljes szépségében virító festményeket. Faállványt. Nem is egyet! Nagyobbat, kisebbet, régit és újonnan fóliában álldogálót. Ecseteket. Sorakoztak a lapos asztalkán, áztak tisztává befőttes üvegben. Volt bohón piros végű és nyersen friss. Vékony, karcsú és vaskos faragványok. Ott volt a földre hajítva a falap, amin a színeket keveri, ha betelt bőrén az üres felület. Várakoztak festékek kusza halomban, tégelyben, tubusban, vödörben, maroknyi hengerkékben, bontásra kész és már alig massza.
Meghallottam... a mezítlábas csattogást. Szakadt farmer dörzsölő hangját. Az ecset finom szőrméjének nedves simítását. S le kellett hunynom a szemem, hogy a csalóka kép megkapja utolsó mágiázott darabját.

Daniellt.

Szájában ecsettel, foltosan, ziláltan, haja kusza boglya, ő maga mintha szivárványba mártogatták volna, szenvedélyes lázban lobogva, ihlettől tüzelve, szédülten alkotva, őrült szerelemben égve, újat teremtve... Ahogy fürdeti az arcát a fényben, ahogy túlragyogja a sugarakat... Hogy kezei ismét gyönyört adnak ennek a világnak... S művétől rabolva el értékes figyelmét felém fordul, mosolyog...
És mikor kilestem szemhéjam mögül, láttam, a tér tiszta, üres, magányos. S a mosoly, amiben fürödtem? Csak egy melengető délutáni napsugár.
Zsebembe nyúltam. Mobil elő. Mint a parancsot kapott robot kutattam a híváslistámban, majd csörgettem a számot.
- Takashima és Társa Ügyvédi Iroda, itt...
- Ishigorou Ryu vagyok.
Diszkrét kacagás csendült a vonal másik végén.
- Mikor jön aláírni?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése