Daniell IV/9. - Hóvirág

A taxi elérte, hogy a fejemben agy helyett csak csimbókok kerengjenek zavaros lében. Nem tudom, mit volt hivatott okozni az a lötty, amit ledöntöttem exem turmixgépének jóvoltából, de hogy nem a jobbanlétemet szolgálta, arra mérget vennék... Teszem hozzá egyre jobban és egyre gyorsabb hatóidejűt, mert a fejemben lüktető monoton kín lassan az öngyilkosság különböző formáinak kipróbálására sarkall. Azt hittem, magas a fájdalomküszöböm. Szépen fogalmazva, lófaszt.

Minden lépcsőfokot édes nyilallás követett, így mire megmásztam azt a pár, normál esetben meg sem kottyanó emeletet, addigra nem kívántam mást, csak hogy egy jótét varázsosztó dzsinn megszabadítson a koponyámtól.

Kulcsom csörgését fejemre helyezett vödör kongatásának éltem meg, a zár klattyanását ásós lapockán csapdosásnak. Botlásomat, amit a lakásba lépésemkor követtem el, betudtam az alkohol utóhatásának, bár furcsálltam, mert zsigertépkedő fejfájásomon kívül nem éreztem, hogy lenne még bennem nyoma az elfogyasztott agysejtrombolónak. És ahogy lábam elé néztem, megkaptam a bizonyságot... Nem az én lépteim voltak túl bizonytalanok... Egy táskában botlottam meg.

Kattogott a számtalan bágyadt fogaskerék és én mégsem tudtam hova tenni, mit keres itt ez a csomag.

Néztem. Közben kibújtam a cipőmből, szemem még mindig rajta tartva a pakkon, tovább próbálkoztam megfejteni a sporttáska rejtélyét. Latolgattam, hogy tán edzeni készültem, mielőtt elcsörtettem, vagy valamit a pincébe kívántam száműzni helyhiány miatt... Mikor egyszer csak, mint akit tudással dobtak homloklebenyen, megvilágosodtam. Éreztem, ahogy szemeim fájdalmasan tágra nyílnak, hogy szám is tátva van, hogy agyamra felkúszik egy zavart érzés. Keserűséggel oltott düh kezdett hömpölyögni ereimben és vitte az epét el az egész testembe. Szerettem volna felüvölteni, de nem találtam meg a szót, amit kiönteni vágyom... Aztán mégis...

- Daniell!

Bevágtattam a nappaliba. Üresen találtam és akkor meghallottam egy hangot... A hálóba rohantam.

Lefékeztem az ággyal szemben és abban a pillanatban minden kiszállt a fejemből. Ott ült. Zokogott. Előtte forgott a kis százszínű, semmibe vett játékkacat, amit mikor átadtam, mosolyogva megköszönte és rá se nézett többet. Sem az ajándékra, sem rám. Most öntözte. Potyogtak a könnyei. Lábánál... Egy másik táska. Félig telve, ruhái másik fele kihányva a szekrény polcairól. Mintha textil vihar söpört volna át a hálón, minden össze-vissza halmokba dobálva... És én csak néztem, ahogy könnyeit törölgetve próbál megszólalni. Ahogy szürke szemei vérben úszva készülnek... Mentegetőzni? Szidalmazni? Vádolni?

Olyan színtiszta harag futotta el alkoholmámorból lábadozó agyamat, hogy hirtelen ráeszméltem, nem hallom a hangját. Egyetlen szavát sem. Torkából csak ostoba bugyborékolás próbált a felszínre szakadni. Szánalmas magyarázkodás. Üres kifogáshalom, mit nekem szánt, de én... én nem hallottam egyetlen szavát sem.

- Hogy gondoltad ezt? - meresztettem a szemem a kisírt szürke golyóbisokra. - Hogy gondoltad ezt?!

A második mondatot már teljes torkomból üvöltöttem. Egyetlen lendületes mozdulat volt és a megrakott táska már repült is ki a hálószoba ajtón. Hallottam, vagy tán inkább valahol az agyam hátsó szegletében érzékeltem, hogy elvitt valamit és meglehet tudtam, hogy az állólámpa bánta, de... valahogy nem érdekelt.

- Mégis mi a jó büdös francot gondolsz te magadról? Képes lettél volna megtenni velem, hogy lelépsz, egyetlen szájba baszott szó nélkül? Hogy gondoltad, hogy hazajövök és majd csak a hűlt helyedet találom? Tudod, azt hittem, hogy hatalmas lelked van, Daniell, de kezdek rájönni, hogy kurvára elvakult voltam!

Talán sejtettem, hogy ijesztő lehetek, hisz láttam az arcát. Ahogy a sírás elmaradt, s helyette már csak könnyek maradékaitól nedvesek a vonásai, de úgy éreztem, a düh, a fájdalom, a csalódottság megmérgezte a testem, a tudatomra kúszott ez vörös köd, hogy feszülnek a torkomon az erek és hogy fájnak a hangszálaim, de továbbra is üvöltöttem. Minden egyes mondatot üvöltöttem.

- Mit képzelsz?! Mi vagyok én, az egyik rohadt festékes rongyod, hogy belém kend, amit összegányoltál és utána a kukába dobj?! A rohadt életbe, nem érzed, hogy mit adtam oda neked? A kezedbe tettem a lelkemet, a francba, olyan dolgokat mondtam el neked, amit senkinek! Senkinek, érted?! Kiadtam magam, mert kérted, hogy tegyem meg! Család, mi? Lófaszt! Mikor akar a családod, mint valami bűnöző, valami alattomos semmi ember, kiosonni az életedből úgy, hogy nem hagy maga után, csak egy bevetetlen ágyat és egy tátongó űrt! Belegondoltál azzal az ostoba kis agyaddal, hogy mit fogok érezni, ha hazajövök? Hogy milyen fájdalmas rúgás lett volna, mikor ráébredek, hogy semmidet nem találom? Aki... a családodnak meri nevezni magát, az nem tesz ilyet! Aki... aki szeret, az nem szarik bele a lelked kellős közepébe! Te nem szeretsz senkit, csak magadat, Daniell, magadat és a rohadt kis játékvilágodat! De én is itt vagyok! És ha eddig nem tűnt volna fel annak a hülye fejednek, veled voltam mindenben! Lehet, hogy kurvára nem vetted észre, vagy csak annyira magaddal voltál elfoglalva, hogy más minden a homályba veszett, de akkor is! Én itt voltam neked! Én harminchat órát ültem az ágyad mellett, hogy ha egyszer is kinyitod a szemed, tudd, hogy hol vagy és ne érezd magad egyedül! Szeretetből tettem! És amikor szinte könyörgök egyetlen szavadért, te még egy rohadt szusszanásra sem méltatsz! Leszartad, hogy éjjeleken át forgolódtam, pedig tudtad... Daniell, tudtad jól, hogy fáj, hogy érezlek magam mellett, de nem lehetek a közeledben és még az okát sem tudom! Tudtad, hogy majd belepusztulok és hagytad! Engedted, hogy döglődjek, mert tisztában voltál vele, hogy még kísérletet sem merek tenni rá, hogy érintselek, mert be vagyok szarva tőle, hogy viszolyogva fogsz majd rám nézni, ha csupán egyetlen szaros ölelést is kérek tőled! Annyira lefoglalt, hogy utáld a világot azért, ami veled történt, hogy nem vetted észre, hogy én is ennek a szájbabaszott világnak a része vagyok! Mondd meg, nem próbáltam megadni minden segítséget? Nem kaptad meg tőlem, amit csak akartál? Amire csak képes voltam? Nem pakoltam ki a szívemet? Együtt ment volna! Ha a karom kellett volna, adtam volna a karom! De te ebbe is beleszartál! És mikor... Én... Én csak... Menj el, Daniell! Menj el a francba! Fogd a rohadt csomagodat, fogd azt a tetves táskát, amibe úgy érzed, képes voltál beletenni ezt az egy évet és tűnj el az életemből! Elég volt! Elég! - Az ujjaim remegve kúsztak a saját hajamba, tarkómat gyűrve próbáltam mélyeket lélegezni, de nem múlt a szorítás. - Menj a francba!

Nem láttam, mikor állt fel, de egyszer csak ott volt előttem. Bal karját a derekamon éreztem szorítani, feje a mellkasomnak dőlt. Hallottam, hogy motyogott valamit, de a saját szavaim még mindig zengtek.

- Ne érj hozzám! Nem akarom, hogy hozzám érj! Menj! Folytasd a pakolást és menj, ahova akarsz, csak hagyj már nekem békét, Daniell! - Lefejtettem magamról a bal kezét, de villámgyorsan kapott vissza a testemre. Szorított. – Engedj el! Nem kell a szánalom, nem kell játék, nem kell mímelni, hogy érzel bármit is! Folytasd a pakolást és takarítsd el még az emlékedet is! Ha megtehetném, kivágnám az agyamból azt a darabot, ami emlékszik rád, csak hogy azt is elvihesd! Attól az átkozott perctől kezdve, mikor megjelentél az életemben, egészen idáig! Elég volt! Engedj! Azt mondtam, engedj el!

Talán túl durván rántottam le magamról a kezét... Felsikoltott. Igazi, fájdalmas, önkéntelen kiáltás volt, ami kiszakadt a torkából. Ráfogott a gipszre, mintha azzal csillapíthatná a lüktetést, amit okoztam. Figyeltem az arcát, azokat a vonásokat, amelyeket látva fájdalmasan dobol a mellkasom, melyeket figyelve ki akar szakadni a lelkem... Amelyeket lehunyt szemmel is képes lennék lerajzolni, ha csak egy csöppnyi lenne az enyém drága tehetségéből.

Fogalmam sincs arról, mióta sírhattam, de csak most éreztem meg a könnyeimet.

Néztem őt.

Egyetlen méter. Ennyi volt köztünk. Egyetlen méter és... egy hatalmas szakadék. Mindegy az ok, hogy kinek a hibája ez a tátongó verem, de... de itt van. Itt köztünk. Idehozták a hetek, a tények, mik számomra ismeretlenek... A titok lopta közénk az űrt.

Kinyújtottam a kezem. Elég vagyok ehhez? Átnyúlni a szakadék másik végére és idehúzni magamhoz? Le tudom győzni a mélységet? Le akarom?

A szürke szemek. Százszín paletta. Láttam már szívének vágyát suttogni, kacagni úgy őket, hogy még senkit nem láttam. Játszani, mint gyereket, szabadon, nem gondolva arra, ha madzagját engedi, elszáll a léggömb. Gyönyörködni apróságban, világ egyetlen kósza sóhajában... Láttam már szenvedélyben úszva, fátyolos mámorban. Láttam szeretni... Láttam hidegnek, fagyott, halott golyónak, s fájva morajlani.

Most... Most bizonytalan. Érzem, hogy tükröm. Tudom, hogy sajátom visszhangja. Félek a perctől, amit az idő hoz, s mégis tovább nyújtottam a kezem, hátha elérem...

- Képes lettél volna... - Aki ellopta a hangom, csak egy kicsit adja vissza, csak amíg megmondom neki... - Itt hagytál volna úgy, hogy el sem búcsúzol tőlem? - Hatalmas, gyémánttiszta gyöngy gördült ki a szeméből. - Hogy? Hogy jutott ez eszedbe? - Kinyújtott kezem... - Nem gondoltál rá, hogy... mi lett volna velem? - ...álla alá simítottam. - Daniell, életem. - Ujjaim itták sós könnyeit. - Gondolkoztál valaha azon, miért mondom neked ezt?

Görbült szájjal rázta meg a fejét és minden bátorságomat szívembe hívtam, s egyetlen mozdulattal magamhoz húztam. Éreztem, hogy jönni akar, karjaim közé veszni. Elbújni, rejtőzni, úgy, mint ahogy én vágyom, hogy bújtasson a világ elől. Nyakam hajlatába könnyezett tovább, s én a borostyán tincsekbe rejtettem saját fájdalmam bizonyítékát, s hatalmas lélegzettel odaadtam a titkom, mint ahogy adtam eddig is bármit, amit tőlem kért. Most is őrzött kincset súgtam, bár lehet, hogy rég tudja már.

- Mert te vagy az életem, Daniell. Nekem te vagy az élet. Függök tőled? Igen. Azt hiszem, igen. Szánalmas? Meglehet. És ha az, hogy ennyire... hogy teljes szívemmel szeretlek... Ha... neked ez teher... Ha túl sok... akkor... lehet, hogy már most is késő, de... - Könnyezve kacagtam saját kínomon. - Akkor úgy lépj ki, Daniell, hogy én is tudjam: itt a vége. Nem tudom, hogy tudnék-e élni nélküled, de megpróbálok. Csak kérlek... ha elmész... ne úgy lopd ki magad az életemből, hogy még az okát sem tudom, ne úgy tűnj el, mintha itt se lettél volna, mert... lehet, hogy el tudod vinni a ruháidat, lehet, hogy eltakaríthatod a laskásból, ami a tiéd... Pólók, ecsetek, mütyürök, de... ez nem minden, életem. Azt hiszed, képes lennék itt, ezek között a falak között tovább létezni? Daniell, a fürdőszobában helye van a fogkefédnek, a csap alatt ott áznak az ecsetek, és ha el is vitted volna... én látom őket. Tudom, hogy melyik fogason szokott lógni a te kabátod. Ott lenne az emléked mindenhol, ahova néznék! Minden elmosott poháron a szád íze, minden kimondott szavad a levegőben. Látnám, ahogy a kanapén hasalva villámmód, számomra felfoghatatlan sebességgel váltod az adókat, ahogy a macskával szaladgálsz keresztül mindenen. Nem akarnék kimenni többet a lakásból, mert visszalépve újra és újra szembesülnöm kéne vele... hogy már nincs kihez hazaérkeznem. Azt hiszed... álomra tudnám hajtani a fejem abban az ágyban, ahol először szeretkeztünk? Ahol hajlandó voltál az ismeretlenbe ugrani, egyedül értem? A saját karom ki akarnám tépni, mert őrzi az emlékét minden ölelésnek és ezekkel a képekkel azt hiszem, nem tudnék tovább... de... Daniell, ha úgy döntesz, hogy elmész... Akkor vidd ezeket is. Vidd el a lelkem, mert nálam nincs maradása.

- Ryu...

- Túl sokat adtam ahhoz, hogy szó nélkül lépj ki. És... azt hiszem, te sem tettél a kezembe egy dekával sem kevesebbet. Daniell... - Felemeltem az arcát, hogy láthassam a szemeit. Szürke, vörös erek átfonta könnyes ékköveket... - Nem értem ezt az egészet. Nem tudom, mi ez, miért, és... De szeretlek, Daniell. Mindennél és mindenkinél jobban ezen a világon.

- Én annyira össze vagyok... Én... Olyan kusza...

Ezt nem nekem, a távolnak mondta.

- Daniell...

- Zúg a fejem...

- Ugye szeretsz?

- Én...

- Szeretsz engem? Daniell... Tudnom kell...

A földön ültem, fejem az ágyunk támlájának vetve könnyeztem. Oldalra biccentve néztem őt. Hátát a fának döntve, plafonra szegezett tekintettel mesélte nekem annak az éjszakának a borzalmát. Patakokban csurogtak arcán a kristálytiszta gyöngyök. Minden egyes kimondott szó újabb cseppet szabadított ki, minden mondat fájdalmas elcsuklást adott hangjának, de nem állt meg.

Nem tudom, honnan vette a hatalmas erőt, talán egy hónapig gyűjtötte, vagy maga se tudta, mitől kapta hirtelen és kétségbeesetten kapott a halovány szálba, de mondta, s nekem nem maradt más, mint hallgatni. Fülembe engedni minden kegyetlen hangot, magamba fogadni, hogy könnyként adhassam vissza. És azt hallva, hogy leköpték, földön fekve rúgták, elmondták mindennek, ami mocskos, hogy addig ismételtették vele, hogy nem megy többet olyan helyre, ahol gyerekek játszanak, míg már ő maga is bizton hitte, hogy fertőzni képes egyetlen érintéssel... Ezeket hallva... nem voltak elegek a könnyek. Gyűlöltem, hogy ember vagyok, hogy akár csak ebben az egy dologban ugyanolyan, mint ők. Undorodtam a gondolattól, hogy az ilyennek gyereke van, hogy egy ilyen ember életet kapott a kezébe, és nem mertem előrevetíteni, milyen örökséget ad majd tovább egy tiszta léleknek... De amitől a legjobban kavargott a gyomrom... Amitől legjobban éreztem az émelygést... Az én magam voltam.

- Tudod... Minden nappal jobban fáj és... minden nappal torzul az ok és... hogy kinek a hibája... és... a végén... azt gyűlöld a legjobban... akiért túl akartál élni.

- Miért nem... - Próbáltam visszanyeri a hangom, de fojtottak a könnyek. - Miért nem mondtad meg?

- Ryu... Te képes lennél megmondani annak, akit szeretsz, hogy... - elkeseredetten rándultak a vonásai, láttam, hogy fájja a szavakat - ...nem tudsz ránézni?

Nem tudtam egyebet tenni, mint én is visszaadni kesernyés mosolyát.

- Azt hiszem, nem.

- Akkor tőlem hogy várnád, hogy megtegyem? - zokogott fel, újra elvéve tőlem a tekintetét, csukott szemhéját a plafon felé emelte. - Ryu...

- Életem?

- A legcsodálatosabb dolog vagy az életemben. Rég tudom... és mikor... rájöttem, hogy... emberre még soha nem haragudtam úgy, mint rád... hogy nem gyűlöltem még soha azt, akit ennyire szerettem... Akkor azt hiszem... az egész elkezdett... nem lenni más, mint egy hülye ragacs és... nem akar elengedni!

- Daniell...

- És amikor már rájössz... hogy olyasvalakit gyűlölsz... akinek köze nincs az egészhez, aki... talpon tart, aki... Akkor elkezded magadat utálni. És már a saját képedet sem bírod elviselni, már a saját bőrödet is le akarod tépni a húsodról... Már nem csak az ő közelében nem akarsz lenni, de saját magad elől is rohannál... Azt hittem, hogy meg fogok halni! Vártam, hogy mikor kerül elő egy fegyver, aminek... majd a számba erőltetik a csövét és... Álmomban mindig megteszik! Álmomban mindig érzem a vasat a nyelvemen és... egyetlen gondolatom van, hogy itt a vége... és... és úgy halok majd meg, hogy reggel nem köszöntem el, csak kiosontam hajnalban és egy sárga cetli maradok a mobil tetején már örökre! És... amikor felébredek és érzem a testem, hogy még vagyok és te megölelsz... minden alkalommal azt kívánom, hogy haljak meg ott, a kezeid között, ne a porban, ne az utcán...

- Élsz, kincsem. Ne vágyj halni, Daniell...

Hangom annyira rekedt... Annyira erőtlen... Annyira fáj...

- Milyen élet az, ahol félsz lehunyni a szemed? Ahol nem mersz hozzáérni valakihez, mert úgy érzed, hogy megégeti a kezed!?

- Olyan, ahol... erősnek kell lenni.

Karomat adtam volna, hogy mosolyogni tudjak könnyes szemei közé. Hogy adjak neki egy melengető villanást... Karomat cserébe, hogy átlássak a könny fátyolfüggönyén.

- Szeretlek, Ryu.

- Tudod, hogy én is, igaz?

Csak sután bólogatott, de szemei nem engem figyeltek.

- Megtalált egy... Minek mondod, ami ajándék, de annál sokkal elvarázsoltabb, valószerűtlenebb... hihetetlenebb...

Nem segítettem. Nem mondtam ki azt a szót - csoda. Nem akartam, hogy ajkaira vegye velem kapcsolatban, hiszen a csoda felemel, nem tönkre teszi az életed. A csoda ő maga, én csak... egy élősködő vagyok a varázsán.

- Nem tudom, életem. Nem tudom, minek hívják.

- Az én eszembe sem jut. - Esik az eső, süt a nap. – Szeretni varázsos, nem igaz?

- Az. Varázsos.

- Nem mindegy, ki iránt érzed? Nem teljesen mindegy? - Nem válaszoltak neki a falak, nem súgtak feleletet. - Szerinted... van Isten?

- Nem tudom, Dany.

Te jó ég... Hányszor kérdeztem.

- Ha van, akkor... gondolod, Ryu, hogy... Sok gyereknek nincs mit ennie. Sokan még kisbabaként meghalnak, olyan helyeken, ahol... nincs gyógyszer és... szülők kukába dobják, ami belőlük született, vannak, akiknek örömet okoz damillal felkötni a fára egy kutyát és... viharok söpörnek el egész falukat, nem válogatnak, csak pusztítanak. Emberek robbantgatnak fel ártatlan, közértbe sétáló anyukákat és munkába igyekvő férfiakat és... bombázzák az olyanokat, akik máshogy képzelik az életüket. Nem tudhatod, hogy amikor éppen reggelizel, nem tör-e rád egy őrült, csak azért, hogy szétlője a fejed pár yenért! És... kihalnak az állatok, mert irtják az otthonukat és földrengések tüntetnek el világokat és... Ryu, hogyha van, gondolod, hogy... a millió borzalom, a keserű kínok mellett... fontos neki az... hogy én kit szerettem meg? Hogy azért, mert én egy férfiba szerettem bele... megérdemlem, hogy... megérdemlem?

- Csücsök... - s ahogy ez kimondtam, újra felsírt.

- Ne mondd ezt, mert még jobban fáj!

- Daniell...

- Nyomja a mellkasomat. Fojt... Fáj, Ryu! - Néztem, ahogy a gipszet szorítja. - Fáj...

- Dany...

- Nagyon fáj!

- Nem fáj, életem - kúsztam közelebb, hogy kisimogassam csapzott haját a homlokából. - Nem fájhat, gyöngyöm, mert...

- De fáj! Kérlek! Kérlek, hozz valamit!

Úgy préselte mellkasához azt a gipszet, úgy szorította a saját karját, fogai vacogni kezdtek, a veríték patakokban indult meg a homlokáról. Tudtam, hogy nem a teste, ami a kínt ébresztette.

- Daniell...

Nem mertem hozzáérni, csak a homlokát simogattam, arcát, mint a lázas gyerekeknek szokták. Féltem a karomba venni, rettegtem, hogy ő nem akar engem érezni, így csak sután térdeltem mellette, míg zokogva dédelgette saját kezét, arcán görcsös rándulássokkal markolta a kőkemény gipszet. Féltem, hogy elharapja a száját, úgy mart saját húsába.

- Életem, Daniell, figyelj. Figyelj rám - simogattam, hogy megkapjam a tekintetét. - Kincsem, nem fáj. Nem ott fáj. Hallod, egyetlenem? - babusgattam még mindig csak ujjaimmal könnymarta pofiját.

Nézett, szürke szemeivel kérdések millióit zúdítva rám. Figyelt. Pillantásai nyomán bizonytalanság tört rám. Keres. Mit kutatnak ezüst csodái? Mit akar kiolvasni...

És akkor mozdult. Utánam kapott. Karjaim közé menekült és én tétovázás nélkül zártam őket szorosra. Bújt. Úgy éreztem, testembe akar menekülni, simult, mintha bőröm alá kívánkozott volna, egy lenni velem. Rejtettem. Ráhajoltam. Labdává gömbölyödve bújtattam a világ elől... Minden és mindenki elől.

- Nagyon fáj...

- Elmúlik. - Dülöngéltünk, mint egy élő bölcső. Előre-hátra. - Mindjárt elmúlik.

- Nagyon...

- Csss - adtam csókot a feje búbjára. Nem is számoltam, mennyit. Végül ott hagytam ajkaimat puha haján, s csak halkan suttogtam. - Csss...

Tenyerem alatt lassan nyirkosodott a pólója, verítékcseppek ütköztek ki a puha anyagon. Folyt róla a víz és mégis vacogott. Ingemet markolva dideregte: „fáj”. Nem is tudom, hányszor mondta el újra és újra, hányszor kérte, hogy segítsek, hogy űzzem ki, hallgattassam el, tegyem semmivé, zúzzam porrá, fújjam el örökre...

Finoman emeltem fel és az ágyra fektettem kedvesem. Könnyei már elfogytak, mégis zokogott. Nem volt képes abbahagyni a sírást. Vállai rázkódtak, de már csak elfúló hörgés volt, mi torkából a felszínre tört.

Konyhába vágtattam. Útközben a nappali szekrényéből magamhoz vettem a gyógyszeres dobozt. Rég éreztem odabent ekkora vihart. Idejét sem tudom, mikor dúltak bennem ilyen vad csaták, mikor vágyta elmém ennyire felgombolyítani a kusza fonalat... és mégis meg tudtam tenni. Két mély légzéssel semmibe tudtam vágni a kételyt, a megválaszolásra váró kérdéseket, a vágyat, hogy tudjam, hogy állunk most... Mindent egyetlen pillanat alatt tudtam elhajítani, mert úgy éreztem, most nem én vagyok a fontos.

Felpattintva a láda tetejét, azt hiszem, egyetlen pillanatig sem tétováztam, vagy gondolkodtam el, melyik ampullára van szükségem.

A vékonyka tű felitta az üvegcse tartalmát. Mutatóujjammal pöcköltem meg a műanyagot, néztem, ahogy a mikrobuborékok is a fecskendő szájához szaladnak. A gyengéd nyomás hatására a seszín folyadék aprót fröcskölt ki az üreges tű hegyén. Jó. Felnyaláboltam az alkohol füst-sötét üvegét, s kezemben az elkészített adaggal elindultam visszafelé. A fürdőn át mentem, így a vatta is hozzám került, utolsó megállóm volt Daniell. A magzatpózba gömbölyödött, fájdalmasan vergődő Daniell.

Megfogtam a balját.

- Maradj egy picit nyugodtan. - Próbáltam halkan, egyenletesen beszélni, hogy hangommal is kicsit csillapítsam. - Jó - cirógattam meg verejtékes homlokát, kisimítgattam arcába tapadt, csapzott tincseit. Láttam az igyekezetét. - Ügyes vagy.

Kísérletet tett rá, hogy mozdulatlanul tartsa bal karját, amíg én a kis vattapamaccsal elkentem a fertőtlenítőt a bőrén. Tartanom kellett, mert remegett a teste, így enyém volt a feladat, hogy szorosan fogjam, de láttam, hogy akarja. Hogy nem ellenem, hanem velem dolgozik és akármennyire is nem sikerült, ott volt az elszántság a szemében.

- Jobb lesz. Fájdalomcsillapító - hazudtam rezzenéstelen vonásokkal, miközben óvatosan, és remélem fájdalommentesen karjába adagoltam a nyugtatót. - Így. - Az üres fecskendőt az éjjeliszekrényre fektettem. Finoman masszíroztam a szúrás láthatatlan helyét a nedves pamaccsal. - Most már jobb lesz - hajtottam be könyökét. - Szorítsd.

Engedelmesen a nyakához emelte az öklét. Figyeltem, ahogy lehunyta a szemét. Válla egyre kevésbé rázkódott, egyre finomabban emelkedett-süllyedt a mellkasa. Néha ki-kikukucskált szemhéja alól. Megnézte, áll-e még a világ. Aztán már vontatott nyögéseit sem hallottam, csak a tüdejéből ki-be áramló levegő sima dalát, végül elhalt a kínnal fertőzött szűkölés... Csönd borult ránk. Megkönnyebbült vonásait fürkésztem, s ő bágyadtan pislogott rám. Mesterséges békét hozott nekünk a perc.

- Fázom egy k...

Nem kellett befejeznie a mondatot. Ráhajtottam a takaró azon végét, amin nem feküdt.

- Most palacsinta lettél.

Tompa mosolyra volt csupán képes.

- Daniell töltelékes.

- Igen. Cs... - Ne mondd ezt, mert így még jobban fáj...

Nem mondtam... Ő tette meg.

- Csücsök krémes?

Esetlen bólogatást produkáltam.

- Az.

- Elengedhetem? - bágyadozott rám, s pilledt szürkeségeivel a szorongatott vattapamacsra indexelt.

- Persze - nyúltam a szemétrevalóért és ahogy kezembe vettem a kezét, furcsa érdességen szaladt végig az ujjam. Eddig nem tűnt fel. Karcolás. Friss, varos, hajszálnyi sebecske. Közelebb hajoltam. Még egy. A tenyere középén. Egy másik a hüvelykujja oldalán. Nyelvemen volt a „Dany, mit...?”

Sokszor feleli meg az ember a saját kérdéseit. Sokszor hisszük, hogy nem tudjuk a választ, holott... csak annyi kell, hogy hangosan kimondjuk a kérdést és megkapjuk a feleletet.

Anélkül trappoltam át a fürdőn, hogy egyetlen szilánk is megvágta volna a lábam. Nem botlottam törött piperekupacba, nem csapta meg orromat az az émelyítő egyveleg... S hogy miért nem? Mert nem volt ott.

Számhoz húztam a kezét, hogy megcsókolhassam a sebeket. Mindet. Minden aligpókfonálnyi vonalkát.

- Ryu, én...

- Daniell. Menjünk el innen.

- Világgá?

- Messzire - adtam még mindig kósza csókokat. Hátha gyógyít... Hátha adok is, nem csak mindig elveszek...

- Óperenciás tengeren meg üveghegyek...?

- Igen. - Utolsó csókot kapott az áldott kéz. Utolsót, mielőtt mellkasára hajtottam a fejem. - Nekem is... Fáj a levegő, Csücsök - suttogtam a ruhájába, s ahogy gyengécske ujjai megindultak a hajamban, lehunytam a szemem. Törékeny, pihefinom érintések, szinte alig éreztem és mégis szomjam próbáltam oltani minden egyes selymes fuvallatával. - Tudod mit? Gyere velem. Szaladjunk el. Nem örökre. Egy kicsit... Rohanjunk messzire a méreg elől, hogy mire beér minket, hogy mikor eljön a pillanat, hogy elénk toppan, legyen erőnk, hogy elbírjunk vele, hogy... át tudjunk rajta lépni, hogy... ne két irányba rohanjunk.

Hallgattam szívének tadammját, fülembe engedtem ütemes dorombolását. S hogy válaszát nem kaptam meg, tudtam, azért van, mert elaludt. Nem szólongattam tovább. Még egy percig loptam az illatát, karja ölelését, tompa szuszogását... és elengedtem. Az ágy szélén ülve néztem a semmit. Üveges szemekkel, révetegen meredve előre vártam, hogy... történjen valami. Vártam, mikor adja meg magát egészem a fájdalomnak és ragad magával a sötét...

Hangos sóhaj szakadt fel torkomból, mikor megéreztem karomon az ujjait. Ráfontam a sajátom. Keresztül-kasul kavartam az övéi közé az én kevésbé kecses ötömet. Megmosolyogtattam. Én tettemmel csaltam vigyort kábult vonásaira, s ő cserébe megbabonázta az enyéimet.

- Az én táskáim útrakészek.

Ágyon bágyadtkodta végig, míg én iparkodva csomagokba tornyoztam az életünknek olyan darabjait, amikre szükségünk lehet. Néha mosolyogva, néha pilledten figyelte, mit teszek még el, nézte a kezem, s időnként tán úgy érezte, kell mondani nekem: „Ryury...”

Berácsoztam a macskát, sőt, már takaró is henyélt a hátsó ülésen. Egyetlen tétel nem volt még meg. Akiért szökni vágyom.

- Gyere, kincsem.

A kezemet nyújtottam felé, s ő baljával segítve talpra állt... s csak állt. Láttam, hogy nem akarja mondani, de nem biztos a lépteiben. Persze, talán neki fogalma sincs a miértről, ellenben velem, aki tudja, hogy méretes mennyiségű nyugtató mozog benne.

- Tudod mit, Daniell? - Feneke alá nyúltam és könnyedén emeltem fel. Annyi erő volt csak benne, hogy lábával törzsemre fogjon, hogy karjaival nyakamba kapaszkodva tartsa magát. - Hogy ne zavarjon, legközelebb te viszel engem.

A fülemen motozó alig fújtatást kacajnak könyveltem, s kedvesemmel a kezemben nekiindultam.

Két lépést tettem meg.

- Várj.

- Nocsak. Ilyen hamar hátraarc? - nyomtam puszit a fülére.

- Itt hagytam...

- Pereced már a kocsiban van, életem, bár nem volt boldog, hogy bebörtönöztem, de végül húsz perc kergetőzés és hetek magányával való fenyítés végtermékeként megadta magát.

- Nem a macs...

- Jaj, de jó! Akkor itt felejthetem?

Alig fél óra leforgása alatt többet hallottam nevetni, még ha erőtlenül, kábultan is, mint az elmúlt egy hónapban.

- A paciimat...

- Mit kérsz?

- A nyihákat...

Fordultam, amerre keze mutatott.

- A körhintát?

Döbbenetemre csak némán bólogatott. Lenyúltam az ágy végébe és magamhoz vettem az öreg játékdobozt.

- Fogod? - nyújtottam a kezébe és Daniellem bekanalazta a színes apróságot.

- Fogom.

Nem volt nehéz a terhem. Pillekönnyű szerelmemmel könynyedén vettem a fokokat, sétáltam lefelé a lépcsők szabályos kockáin, ajkaim a fülén. Hol apró csókokat szórtam rá, hol csak haján pihentettem a számat, s mikor váratlanul felcsendült hátam mögött a bongó vidámparki dallam, ő volt, aki száját tapasztotta az én bőrömre és pár langyosan tétovázó szuszogás múlva belesúgta nyakam hajlatába:

- Fogom... Mert ők is fogtak engem...