- Hát ez… díjnyertes ötlet volt. Sőt! Egyenesen marhajó, hogy a te szavaiddal
éljek, egyetlenem. Tök állat és társai… te jó ég, ahogy hazaérünk, klórból és
hipóból alkotott kádfürdőt veszek. Remélem, még nem lesz késő.
- Inni? – kacagott a hátam mögül, s nekem egyetlen szava elég volt, hogy
szívroham közeli állapotba kerüljek. Hátraarcoltam. Kedvesem az ágyon törökült,
kezében a pohár és nagy kedélyesen felém kínálta.
- Teszed le azonnal! – rontottam rá, és elzsákmányoltam a vízzel telt üvegtárgyat. – Rúzsfolt van rajta! Látod ezt? Ez egy női szájnak a nyoma!
- Húha, és te félsz, hogy megnőstényesedem, vagy…?
- Ha a poharakat nem mossák el, képzeld mi lehet itt! Mondjuk a kilincsen, vagy… te jó isten, vagy a lepedőn! Nem szállnál ki a kedvemért az ágyból? A föld egy fokkal tisztábbnak tűnik…
- Soha nem voltál még motelban?
- Voltam. Köszönöm. Egy életre elég volt.
- Pedig milyen izgi ez, Ryu!
- Izgi. Az. Marhára. Megtippelhetjük, hogy mutáns lapostetűt szedünk össze, vagy csak valamiféle herpeszt, esetleg beújítunk egy vadonatúj, hibrid, textillel terjedő leprát.
- Paranoiás.
- Jobb félni, mint zöld kiütésekkel ébredni, úgyhogy kérlek Életem, ne feküdje bele ebbe az… - de addigra az én elvetemült kedvesem már felcsapta a megfáradt sárgaszín virágokkal telehímzett ágytakarót, majd az elöregedett paplanhuzatot is, és a kétes tisztaságú, szürkére mosott lepedőre fészkelte magát - …ágyba.
- Késő.
Mérgemben és tehetetlen dühömben fenékig ürítettem a kezemben tartott poharat, majd ráébredve saját tettemre, a fürdőbe vetődtem kiöblíteni a számat.
Hazafelé tartottunk. Félhivatalos ügyeket kellett bonyolítanom csak csupán a világ túlsó felén, és ha már halál unalmas utazás állt előttem, gondoltam felkérem az én csiribirimet, hogy boldogítson társaságával, mert a majd félnapos oda-vissza teljes magányban töltve, valahogy nem vonz.
Nem is volt semmi gond. Megjártuk oda, de a visszaúton elkapott minket egy félelmetesnek számító vihar. Öklömnyi felhőből alakul ki. Az a kis maszat hatalmasra fújta magát és kifeszítette halott szürke bodrait a fél államra, majd rövid morajlás és fényjáték után iszonyatos felhőszakadást produkált. Nem volt mese. Meg kellett állnunk, és az első fedezéket nyújtó szolgáltatóegység ez a kis gusztustalanság volt itt az út szélén. Ennek a hiperszuper helyecskének még neve sincs! Úgy hívják, hogy a 234-es Motel! Alcím: szobák húsz percre is… szép kis kilátások.
Befelé menet kétszer akartak minket megfelelő juttatás fejében orális szórakoztatásban részesíteni. Biztos voltam benne, hogy a hófehérben pompálló nőszemély nem egy magasröptű csevejre invitált minket trióban. Majd összefutottunk az előtérben egy óvszer automatát ütő egyeddel, ki aprója híján lécdarabbal kívánt kondomhoz jutni és mindennek tetejében megbotlottam valami kiálló drótdarabban - felételezem a száz évvel ezelőtti renoválás maradékát tisztelhettem a cipőmet rendbe hozhatatlanul csonkító tárgyban… Szemem se rebbent, mikor a pultnál a negyvenes exmadamnak ható hölgy nagy fejszámolások közepette volt csak képes átjátszani a tízpercenkénti díjszabást egy éjszaka hosszára.
Szóval kettyintőlakba kényszerültünk meghúzódni, amíg el nem áll a vihar és nekem ez csöppet sem volt ínyemre. Daniellemet szemlátomást nem hatotta meg a kétes tisztaságú környezet, de én… rajtam van a bőrviszketegség és ehhez elég, hogy rápillantsak a tapétára.
- Ne helyezd magad túlságosan kényelembe. Ahogy csitult akár egy kicsit is, elmegyünk innen! – morogtam az ujjlenyomatfreskónak az ablaktáblán.
- Késő éjszaka lesz, mire befejezi – közölte, és nekem nem kellett elvennem pillantásom a maszatos üvegen át zubogó esőcseppek millióiról, hogy tudjam, kedvesem engem figyel. Szinte látom hangjához idomuló ezüstjét.
- Nem érzem itt jól magam, Kincsem – adtam komoly választ.
- Tudom.
- Ne nevess ki miatta, rendben?
- Nem nevetlek.
- Én csak…
- Nem jó neked itt. Elég.
- Nem jó.
- Mi lenne, ha eljátszanám a gondolataidat a percekről, hadd szaladjanak tovább? – kacagott fel.
- Gondolod, menne? – felemás szemöldökkel kezdtem vizslatni át a maszaton a tükörképét.
- Nemtom. Próbáljuk ki. Nem gondolj az ittre, és kész!
- Kiváló gondolat. Helyette?
- Legyen kalács.
- Miért pont az?
- Mert az olyan… rendezett. Ha meg van fonva, ráadásul tésztából! Szerintem te kifejezetten szereted a kompozícióját, mi?
- Bolond vagy – kacagtam viszonylag jóízűen, pedig ideges vagyok. Zavar a környezet és hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy fiatal éveimben, mivel mind pénztárca bélésből, mind időből elég szűkösen jutott, túl sokszor volt részem ezekben a félórás panziókban, vagy csak higiénia szeretetem - bár az igazsághoz közelebb áll, hogy „mániám” – az, ami elintézi a kőhalmot gyomortájékon… passz. De ha már önelemzésbe gabalyodom, akkor valószínűsítem - egyikből a másik.
- Te Ryury…
- Mondd, Gyöngyöm.
- Szerinted… szóval bízol te abban, hogy az a vén pasas, akit a nyakamba varrtál, majd jó fonalat fog megrángatni, mikor bontja a varratokat? Mi van, ha lefejti, amit összetettek, mint Perec a sáladat?
- Perec lebontotta a sálamat? Melyik sálamat?
- Ezt az uccsót felejtsd el.
- Nem fog men…
- Te, mi van, ha egy másik zsineget tépked meg és olyan lesz a kezem, mint a kesztyű, aminek egyik nyúlványába nem jutott ujj. Te Ryu, kicsit… ideges vagyok miatta.
- Dany, én…
- Tudod… hazudtam. Csupa ideg vagyok miatta.
Időközben elengedtem tekintetemmel a zokogó világot, és kedvesemnek adtam teljes figyelmem. Elmerengett. Kiadta, hogy fél, nem mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, majd rágva saját szavait, a megfáradt mintákat kezdte tanulmányozni az ágytakarón.
A sors keze lenne? A végzett csavarta ma meg azt a gonosz kis szürkét és nyomott satuféket éppen itt? Nincs már egy hét a beavatkozásig, és bár én már Seikivel letisztáztam a dolgot, az egyetlennek, aki majd a végleges döntést kimondja, még nem tártam fel tervemet. Vajon valami felsőbb erő akar így végre rákényszeríteni, hogy vegyek erőt magamon és álljak elé egy olyan alternatívával, amire egyértelműleg nemleges választ ad majd? Hihetem, hogy tényleg a sors játszott közre, hogy olyan helyre vetődtünk, ahol se tévé, se telefon, számítógép vagy akár pár szem újság… semmi, ami elvehetné egymásról a figyelmünket, bár a mindennapokban sem kell pincébe vonulnunk, hisz nem csak teljes ürességben vagyunk képesek egymásra fókuszálni, de most ez más. Itt vagyunk és millió és egy témát hozhatott volna fel és ő pont erről kezdett mesébe.
Tartozásom van kedvesem felé. Tartozom neki egy őszinteséggel.
- Öt nap, Ryu. Öt nap és… öt nap.
Mély levegőt.
- Kincsem – hagytam ott az ablakot.
- Azt fogod mondani, hogy ne féljek?
- Szeretnéd, ha azt mondanám? - foglaltam helyet az ágy végében, éppenhogy félfenékkel.
- Ha nem kell, akkor igen. Mondd.
- És ha kérnélek, hogy ne félj, mert nincs okod… megtennéd? – tettem fel a kérdést.
- Próbálnám.
- Mert hiszel nekem?
- Bízom. Inkább.
- És ha… - hány liter oxigént vagyok képes a tüdőmbe gyűjteni… - … más dologban kérném a bizalmad, megszavaznád nekem?
- Rejtélyeskedsz.
- Fél perc, és mindent eloszlatok Életem, csak kérlek, válaszolj nekem. – kinyúltam kezéért és s hüvelykemmel cirógatni kezdtem jobbját.
- Nem tudom. Ez olyan, mint a mondj igent, mikor még füstöd sincs, mi lesz a kérdés.
- Van, akiben tudnod kell bízni annyira, hogy látatlanban is hidd a szavát.
- Egyre furisabb ez nekem – kacagott méregetve, de következő igazi komolysággal átitatott szavaimra mégis viszont határozottan válaszolt.
- Ugornál velem?
- Ugornék.
- Jó. Ezt szerettem volna hallani.
- És most ugye nem fogunk mindenféle öngyilkos adrenalintuningot elkövetni, mint a szabad vetődés vagy a siklóernyőzés…
- Daniell, nézd, Kincsem – engedtem ki tenyerem takarásából kézfejét. – A két piros vonal és a haloványabb párjai – mutattam neki a bőrén virító hegeket.
- Mi van velük?
Nehéz belevágni. Számhoz emeltem drága kezét, hogy csókot leheljek a tetejére, csak hogy tudja, szeretem.
- Életem, amikor műtőbe kerültél, már tudták, mire számítsanak, de tisztában lenni a problémával és elhárítani azt, gyökerében más dolog. Voltak csontok, amiket szinte saját poraikból teremtettek újra, és higgy nekem Daniell, ez nem egyszerű dolog, főleg ha ketyeg az óra. Dany, vannak szabályok, amiknek ismeréséhez nem kell diploma, mert a józan paraszti ész is így diktálná őket. Nem dobod ki az egész ágyat, csak mert a huzatát lekakaóztad, nem a tetővel kezdjük a házépítést, nem a zoknihoz veszed a ruhát és… inkább egy kevésbé mutatós külalak, mint egy élet elvesztése vagy tönkretétele.
- Ryu… nem értem.
- Kincsem, ha végtelenségig lehetne altatásban tartani egy embert, az orvosoknak sokkal könnyebb dolguk lenne, mert nem kéne versenyt futniuk az idővel, hanem szépen, ha kell négyszer átgondolva, ráérősen haladhatnának előre. De nem így van Daniell, és ez azt eredményezi, hogy akár egy fontosabb mozzanat háttérbe szorítja a kevésbé lényeges lépéseket. Ez nálad is így történt Egyetlenem, és hidd el, ez volt a helyes sorrend, mert akik teljes szakértelmüket adták neked, úgy döntöttek, hogy inkább élj tökéletes motorikával és nyersebb nyomokkal, mint külsőre makulátlan, de használhatatlan kézfejjel. Mert pontosan tudták, hogy kívülről még többszáz lehetőséged lesz változtatni, de belül csak akkor és ott van rá mód. - És ahogy villant a szeme… abban a pillanatban rájöttem, hogy megértette, miért a körítés, hogy miért futom a köröket, hogy miért tálalom fel elé már-már gyereknek járó magyarázatszerű bundába bújtatva a falatot. Szinte látni véltem íriszén, hogy majd egy perces kihagyás után most dobban csak meg a szíve. Szólásra nyitottam a számat, de addigra...
- Nem. – Életem elvette a kezét. Nem rántotta, nem tépte, kivonta a simításomból. – Nem.
- Daniell - próbáltam mit sem veszteni kezdeti hangsúlyomból. – Hallgass végig…
- Végighallgattalak.
Úgy nézett rám, minta most jelentettem volna be, hogy kiirtottam a családját.
- Életem, figyelj…
- Nem figyelek.
- Legalább hagyd, hogy végigmondjam.
- Nem engedem, hogy felvágj!
- Mi vagyok én, hentes? Daniell, én nem akarlak felvágni, én mindössze korrigálni szeretném…
- De nincs rá szükségem!
- Higgy nekem. Van.
- Nem engedem.
- Segíteni szeretnék neked.
- Nincs az a pénz, hogy én még egyszer…
- Ez más, Kincsem…
- Engem nem raknak még egyszer gipszbe!
- Senki nem beszélt gipszről, Daniell, ha figyelnél arra, amit mondani próbálok…
- Nem!
- A makacsságoddal csak magadnak teszel rosszat, légy szíves hallgasd végig, amit mondani akarok, mert csak és kizárólag a te érdekedben kívánom tenni.
- Az enyémben?
- Természetesen.
- Nem hiszem!
- Hogy érted ezt? – percek óta fél mondatokat hajigál hozzám, és elszabdalja az enyéimet is. Dühödt, haragban izzó tekintete, keserű cinizmussal fertőzött csillogás a szemeiben... Szája fodrát mintha fanyar íz rántotta volna rózsaszín csomóba. Szemembe fúrta szürkéjét és felém mozdult. Kezét dühödten csapta az orrom elé.
- Viszolyogsz tőle?
- Tessék? – Nem hittem el, amit hallok… képtelen voltam elhinni.
- Nem tetszik, mert ilyen? Csökken vele az értékem? Süllyed Daniell piaci ára? Na? Így már nem felelek meg?!
Nem tudom látja-e, hogy míg ő robbanni vágyik, rajtam inkább a szomorúság kerekedett felül.
- Átgondoltad te ezeket a mondatokat?
- Én… - pökhendien készült válasszal meghajigálni, de most én nem engedtem szólni.
- Nem hiszem. Mert ha megteszed, soha nem jutott volna eszedbe ilyet nekem vágni. Felszínesnek nevezel engem? Érintőlegesnek bármely érzést, amit irányodban táplálok? Odavetettnek, csak olyan félvállról lepöccintettnek vélsz bármit is, amit feléd cselekszem? Úgy érzed, ez számít nekem? A kilóid száma vagy az arcbőröd milyensége? Azt felételezed, hogy a külcsín nekem az első? Nem vagyok álszent és éppen ezért eszem ágában sincs letagadni, hogy vágyat ébreszt bennem a külsőd, de nem érzem, hogy ettől rossz ember lennék. S hogy miért? Mert nem ez trónol az első helyen. – Csitult haragja, s tombolása mintha bizonytalanságával cserélt volna helyet. – Tudod mit, Kincsem? – néztem ezüstjébe. - Csak bólints és én elfelejtem neked ezeket a mondatokat, mert tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Sekélyesnek éreznél mindazok után, amin ketten jutottunk át? Nem, Daniell. Nem hiszem, hogy így van. – Én kiadtam a lelkemből felszínre vágyó gondolatokat, de kedvesem makacsul tartotta őket odabent. – Nem láthatsz ilyennek, Daniell. Csak elhamarkodott szóhalom, rendben? Egy indulatból született, alapjanincs kijelentés… mert nem hiheted, hogy több. Egy bólintás, és el sem hangzottnak veszem.
Zavart biccentésével újra csókot leheltem kézfejére, mint tettem alig pár perccel ezelőtt.
- Hallgass végig. Nem kértem többet. Senki nem fog akaratod ellenére műtőasztalra bilincselni, de a józan ész azt diktálja, hogy mielőtt elutasítasz valamit, legyél tudatában, mire mondasz nemet.
S csend. Egészen addig, míg egy apró szorítás képében meg nem kaptam beleegyezését.
- Köszönöm – cirógattam ujjait. Kiszikkadt ajkai egy pillanatra elvonták figyelmem. – Nem innál valamit, kincsem?
- Nem, inkább… - Csak intett. Értettem. Essünk túl rajta.
- Rendben. Nézd, Életem. – Megvártam, míg teljesen megkapom kicsit zavargó tekintetét, majd belekezdtem. – Ha jövő héten bemész Seikihez, ő majd leültet, fertőtlenít, és nem fogok hazudni neked Daniell, két szempillantás alatt eltávolítja a kezedből a rögzítést. Az egészre mondhatom, hogy negyed óra. Ennyi lesz. Tizenöt perc és túl leszel rajta. Megcsippenti a bőrt, kihúzza a drótokat és ennyi. De… - fogtam rá kézfejére – ez így marad, Kincsem. – simítottam végig egyenetlen bőrén. – Aztán eltelik majd fél év, egy év, talán még egy, az emlék halványodik, a keserű ízt egyre ritkábban érzed, és ha még nem is tűnik majd el teljesen a félsz, de nem gyötör majd a mindennapokban. Ez megtörténhet. Tagadhatatlan alakulhat így is. De ha már az egyik oldalt végigvesszük, nézzünk át a másikra is. Daniell, a mai napig vannak tárgyak, amikre képtelen vagyok ránézni, amikhez bár egykoron kötődtem, mert gyermekségem szilánkjai, mik maradtak nekem… mégsem gazdagíthatom velük az otthonunkat, mert megfájom a látványukat. Nem egy év távlatából, nem is kettőéből. Majdnem tizenhét év van a hátam mögött Életem, és még mindig ott van az érzés. És amiért bírom a terhet, hogy nem kell viselnem nap, mint nap. Dobozba rakhatom és elsuvaszthatom olyan helyre, ahol tízévente tán egyszer lelem majd meg. Megragadhatom az én kis kézzel fogható keresztjeimet és kukába vághatom, vagy hídról hajíthatom a zubogó folyóba és biztos, ha soha többet nem kerülnek a szemem elé, akkor is adódik majd olyan helyzet az életemben, mikor majd újra követelnek maguknak pár kínzó percet, mert van ilyen Daniell, tudom. Van, hogy jön a pillanat és visszarángat a múltba, de… ezek percek, Életem. Tán órák. De nem egy napnak mind a huszonnégy órája. Nem egy hétnek hét darab napja. És még kézzelfogható múltidéző híján is fájhat. Megvan az esély rá Daniell, hogy szépen újra a fényre sétálj és hidd el, én kívánom neked, hogy így legyen, hogy minden bukkanó nélkül lejts ki a napsütésbe, de… Daniell figyelj rám, és válaszolj nekem őszintén. Mondd, hogy nem jut eszedbe, ahányszor a kezedre nézel. Mondd, hogy nem rémlik fel a forradásokat látva a fájdalom is. Kérlek, ha így van, mondd, hogy nem éled újra a történteket, és esküszöm neked Gyöngyöm mindenre, amiben hiszek, hogy azzal a mondattal lakatot teszek a számra és nem firtatom többet a helyzetet.
- Folytasd…
Ennyi elég volt nekem.
- Nem mondom, hogy a két beavatkozás egy fajsúlyú, mert nem az, ezzel nem is akarlak áltatni. De most, még ennyi idővel az első műtét után egyszerű rutin eljárásnak számít. Nem kétszer csináltam, Daniell. A hegkimetszés egy általános mozzanat. – Újra kezét kértem. Adta nekem. – Ezeket a nem szép illesztéseket… – mutatóujjammal végigjátszottam a nyers vonalakon – ahol a bőröd így elszíneződött és megvastagodott, egyszerűen kiveszem. Egy vékony vágással eltávolítom őket, és az érintetlen felületet úgy illesztem egymáshoz, hogy ne képződjön ilyen durva hegedés. Nem kell hozzá máshonnan szövet, nincs szükség rá, hogy a tested egy másik részén is megsebezzelek, csak hogy makulátlan bőrfelületet nyerjek. Daniell, ezeket a bántó vonalakat hajszálvékonnyá vagyok képes tenni, olyan átlátszóvá, hogy csak akkor pillanthatod meg a bőrödön, ha szemed teljes kapacitását latba vetve nekifeszülsz. Sokat járt ez a fejemben mostanában, Kincsem. Van a kezemben valami, amivel meg ugyan nem oldhatom a helyzetet, de segíteni tudok neked. Lépéselőnyhöz juttathatlak a volt eseményeivel szemben, bár tisztában vagyok vele, hogy nehéz, de… ez nem olyan lesz Kincsem, mint akkor. Hiszel nekem?
- Nem tudom.
- Daniell, könnyebb lenne. Neked lenne könnyebb, Életem.
- De én nem tudom… azt hiszem, nem lennék rá képes. Érts meg, Ryu. – láttam, hogy nehezen veszi a levegőt.
- Az én kezem között lennél. El kell hinned nekem, hogy rendben menne minden, és bíznod kell abban, hogy bármilyen félsz is törne rád félúton, én ott vagyok, és segítelek átjutni a bukkanón.
- Egyszerűen képtelen vagyok még egyszer végigcsinálni. Érted? Nem tudom. Nem akarok műtőt, nem akarok… Nem vagyok rá képes. Nem akarom.
Néztem. Én őt, ő engem.
- Tudod, hogy igazam van, ugye?
- Tudom.
- Akkor miért nem ad elég erőt neked a kezdéshez az, hogy melletted vagyok?
- Félek. Nem egy férfias vonás, és én még be is vallom. Félek.
- Ennek semmi köze a nemedhez, Daniell. Azért félsz, mert azzal az okos fejeddel tökéletesen átlátod a helyzetedet. Bolond és felelőtlen lennél, ha félelem nélkül csapnál bele, de… egyvalamiről nem szabad megfeledkezned. – Nem kellettek tovább a szavak. Magamra böktem. – Érted? – bólintott.
És ennyi volt. Percekig figyeltük a másikat. Szavak nélkül kutattuk a válaszokat, kérdés nélkül vártunk feleletet, hátha bemasíroz valami ismeretlen fény az ablakon és egy csapásra megoldja a helyzetet.
De nem történt semmi. Mivel tenni többet most nem tudtam, magára hagyva kedvesem újra az ablakhoz sétáltam, hogy a természet tombolásán merengve teljen az éjszaka.
Kint még mindig őrjöngött az apró felhőcskéből duzzadt vihar. Még mindig tajtékzott, áztatta a tájat, öntötte dühét szerte szét. Hátam mögött elfészkelte magát Daniellem. Hangtalan jóéjszakátot mormolt, orrán a levegő finom áramlását még a háborgó förgeteg mellett is tisztán kihallottam. Alváshoz mozdult, békét keresett odabent, vagy csak menekülni vágyott a pillanat elől? Fogalmam sincs. De tudom, utolsó gondolatom még ébren lelte meg.
- Daniell, ha nem vagyok elég neked, mint orvos, ha úgy érzed, mint doktornak képtelen vagy adni a szavamra, ha a szakértelmem és tapasztalatom úgy ítéled meg kevés ahhoz, hogy belevágj, akkor arra kérlek Életem, bízz bennem úgy, mint a párodban. Ha a diplomám és az évek a hátam mögött még mindig nem szolgáltatnak neked elég okot arra, hogy vakon merj hinni bennem, akkor lásd a többit. Ha nincs bizalmad az orvosban, higgy annak, akit a társadnak választottál. – Nehéz volt még egy légvételnyi szünet is. – Van, hogy néha… vakon kell hinnünk abban, hogy aki mellettünk áll, a javunkat akarja, hogy szeret minket annyira, hogy amikor a saját szemünk nem képes tisztán látni a helyzetet, az övé józan a miénk helyett is. Volt az életemnek nem egy zavaros szakasza. Egyedül hoztam meg döntéseket, nem kettőt, nem hármat. Volt, hogy jól sült el, volt, hogy a padlóra kerültem miattuk. A magad ura vagy. Meghozhatsz több száz önálló elhatározást, hibázhatsz, majd később rájöhetsz, hol rontottad el, de… Egy pillanatra hidd el azt, hogy a te érdekeid nekem az elsők. És ha nem megy… Én elfogadom a döntésed. Elfogadom, támogatom, segítelek benne bármennyi ideig is tartson, de soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem mondom el, amit gondolok.
Nem kaptam választ. Talán nem is vártam. Álltam és néztem kifelé, bár az ömlő cseppek milliárdjai eltorzult masszát gyúrtak csupán a kinti világból, én mégis a semmit fürkésztem. Hátam mögött némaságba burkolódzott kedvesem zaklatott lelkét próbálta csitítani, és a következő másodpercben elszégyelltem magam. A nyakába tettem egy újabb terhet. Nem mintha nem lenne így is hatalmas súly, amit a vállára kényszerítettek, én tetéztem a tonnáit és ahelyett, hogy mellette lennék, méterekkel arrébb szorongva várom, hogy szabadulhassak. Hátam mögött hagytam a maszatos üvegtáblát és sutba vágva saját, most túl kicsinyesnek ható szellemeimet, az ágyra kuporodtam mellé. Meglepődött az érintésemtől, értetlen szemöldökráncolást hímeztem a vonalaira pusztán azzal, hogy mellé helyezkedtem. A testem lúdbőrözve üdvözölte a takarót, a torkom kapart az ágynemű idegen szagától, és mégis ott feküdtem mellette. Karjaimmal magamhoz vonva, haja mézségétől vártam az otthon illatát, a békét, a nyugalom érzését. Akkor újfent önzőnek éreztem magam. Önös alaknak, aki csak a saját szükségét hajszolja. Nekem kell a kikötő, én éhezem a biztonságát, holott most, mikor elesett, mikor a kétely dorbézol a lelkében, neki lenne szüksége rám.
- Te… nem vagy Mary Poppins. Ehhez több kell, mint egy kiskanál cukor, Ryu…
- Tudom. - de testemhez helyezkedett, karomra döntötte a fejét, amit ritkán tesz meg a mindennapokban és hirtelen én lettem a kikötő.
- Gondolkoznom kell, hogy érezzem, amit mondani akarsz…
- Szeretlek. Tudod, hogy mit jelentesz nekem, tudod, hogy te vagy a családom, soha nem akarnék ártani neked.
- Nyilall a kezem.
Odanyúlva számhoz emeltem, és bőrére csókoltam a szavakat.
- Nem, Kincsem. Nem fáj.
Ugyanúgy éberen töltötte az éjszakát, mint én. Különbség, hogy én vállaltam virrasztásom, kedvesem meg szemhéja menedékében színlelte, hogy odaát pihen. Hagytam játszani, mert tudtam, csatákat vív esze és szíve. Értelme csap össze az érzéseivel, és egy ilyen harc mindig magányos, hosszú, és soha nem egyszerű. A bizonytalanságot legyűrni, a félelmet lelkünkből kirekeszteni, kusza csomóját kibogozni társtalan feladat, mert bár lehet mellettünk az, akinek életénél többet jelent a miénk, lépni… csak mi léphetünk.
Hajnal négykor indultunk haza. Ő, én, és a némaság.
- Teszed le azonnal! – rontottam rá, és elzsákmányoltam a vízzel telt üvegtárgyat. – Rúzsfolt van rajta! Látod ezt? Ez egy női szájnak a nyoma!
- Húha, és te félsz, hogy megnőstényesedem, vagy…?
- Ha a poharakat nem mossák el, képzeld mi lehet itt! Mondjuk a kilincsen, vagy… te jó isten, vagy a lepedőn! Nem szállnál ki a kedvemért az ágyból? A föld egy fokkal tisztábbnak tűnik…
- Soha nem voltál még motelban?
- Voltam. Köszönöm. Egy életre elég volt.
- Pedig milyen izgi ez, Ryu!
- Izgi. Az. Marhára. Megtippelhetjük, hogy mutáns lapostetűt szedünk össze, vagy csak valamiféle herpeszt, esetleg beújítunk egy vadonatúj, hibrid, textillel terjedő leprát.
- Paranoiás.
- Jobb félni, mint zöld kiütésekkel ébredni, úgyhogy kérlek Életem, ne feküdje bele ebbe az… - de addigra az én elvetemült kedvesem már felcsapta a megfáradt sárgaszín virágokkal telehímzett ágytakarót, majd az elöregedett paplanhuzatot is, és a kétes tisztaságú, szürkére mosott lepedőre fészkelte magát - …ágyba.
- Késő.
Mérgemben és tehetetlen dühömben fenékig ürítettem a kezemben tartott poharat, majd ráébredve saját tettemre, a fürdőbe vetődtem kiöblíteni a számat.
Hazafelé tartottunk. Félhivatalos ügyeket kellett bonyolítanom csak csupán a világ túlsó felén, és ha már halál unalmas utazás állt előttem, gondoltam felkérem az én csiribirimet, hogy boldogítson társaságával, mert a majd félnapos oda-vissza teljes magányban töltve, valahogy nem vonz.
Nem is volt semmi gond. Megjártuk oda, de a visszaúton elkapott minket egy félelmetesnek számító vihar. Öklömnyi felhőből alakul ki. Az a kis maszat hatalmasra fújta magát és kifeszítette halott szürke bodrait a fél államra, majd rövid morajlás és fényjáték után iszonyatos felhőszakadást produkált. Nem volt mese. Meg kellett állnunk, és az első fedezéket nyújtó szolgáltatóegység ez a kis gusztustalanság volt itt az út szélén. Ennek a hiperszuper helyecskének még neve sincs! Úgy hívják, hogy a 234-es Motel! Alcím: szobák húsz percre is… szép kis kilátások.
Befelé menet kétszer akartak minket megfelelő juttatás fejében orális szórakoztatásban részesíteni. Biztos voltam benne, hogy a hófehérben pompálló nőszemély nem egy magasröptű csevejre invitált minket trióban. Majd összefutottunk az előtérben egy óvszer automatát ütő egyeddel, ki aprója híján lécdarabbal kívánt kondomhoz jutni és mindennek tetejében megbotlottam valami kiálló drótdarabban - felételezem a száz évvel ezelőtti renoválás maradékát tisztelhettem a cipőmet rendbe hozhatatlanul csonkító tárgyban… Szemem se rebbent, mikor a pultnál a negyvenes exmadamnak ható hölgy nagy fejszámolások közepette volt csak képes átjátszani a tízpercenkénti díjszabást egy éjszaka hosszára.
Szóval kettyintőlakba kényszerültünk meghúzódni, amíg el nem áll a vihar és nekem ez csöppet sem volt ínyemre. Daniellemet szemlátomást nem hatotta meg a kétes tisztaságú környezet, de én… rajtam van a bőrviszketegség és ehhez elég, hogy rápillantsak a tapétára.
- Ne helyezd magad túlságosan kényelembe. Ahogy csitult akár egy kicsit is, elmegyünk innen! – morogtam az ujjlenyomatfreskónak az ablaktáblán.
- Késő éjszaka lesz, mire befejezi – közölte, és nekem nem kellett elvennem pillantásom a maszatos üvegen át zubogó esőcseppek millióiról, hogy tudjam, kedvesem engem figyel. Szinte látom hangjához idomuló ezüstjét.
- Nem érzem itt jól magam, Kincsem – adtam komoly választ.
- Tudom.
- Ne nevess ki miatta, rendben?
- Nem nevetlek.
- Én csak…
- Nem jó neked itt. Elég.
- Nem jó.
- Mi lenne, ha eljátszanám a gondolataidat a percekről, hadd szaladjanak tovább? – kacagott fel.
- Gondolod, menne? – felemás szemöldökkel kezdtem vizslatni át a maszaton a tükörképét.
- Nemtom. Próbáljuk ki. Nem gondolj az ittre, és kész!
- Kiváló gondolat. Helyette?
- Legyen kalács.
- Miért pont az?
- Mert az olyan… rendezett. Ha meg van fonva, ráadásul tésztából! Szerintem te kifejezetten szereted a kompozícióját, mi?
- Bolond vagy – kacagtam viszonylag jóízűen, pedig ideges vagyok. Zavar a környezet és hogy ennek köze van-e ahhoz, hogy fiatal éveimben, mivel mind pénztárca bélésből, mind időből elég szűkösen jutott, túl sokszor volt részem ezekben a félórás panziókban, vagy csak higiénia szeretetem - bár az igazsághoz közelebb áll, hogy „mániám” – az, ami elintézi a kőhalmot gyomortájékon… passz. De ha már önelemzésbe gabalyodom, akkor valószínűsítem - egyikből a másik.
- Te Ryury…
- Mondd, Gyöngyöm.
- Szerinted… szóval bízol te abban, hogy az a vén pasas, akit a nyakamba varrtál, majd jó fonalat fog megrángatni, mikor bontja a varratokat? Mi van, ha lefejti, amit összetettek, mint Perec a sáladat?
- Perec lebontotta a sálamat? Melyik sálamat?
- Ezt az uccsót felejtsd el.
- Nem fog men…
- Te, mi van, ha egy másik zsineget tépked meg és olyan lesz a kezem, mint a kesztyű, aminek egyik nyúlványába nem jutott ujj. Te Ryu, kicsit… ideges vagyok miatta.
- Dany, én…
- Tudod… hazudtam. Csupa ideg vagyok miatta.
Időközben elengedtem tekintetemmel a zokogó világot, és kedvesemnek adtam teljes figyelmem. Elmerengett. Kiadta, hogy fél, nem mintha nem lett volna teljesen egyértelmű, majd rágva saját szavait, a megfáradt mintákat kezdte tanulmányozni az ágytakarón.
A sors keze lenne? A végzett csavarta ma meg azt a gonosz kis szürkét és nyomott satuféket éppen itt? Nincs már egy hét a beavatkozásig, és bár én már Seikivel letisztáztam a dolgot, az egyetlennek, aki majd a végleges döntést kimondja, még nem tártam fel tervemet. Vajon valami felsőbb erő akar így végre rákényszeríteni, hogy vegyek erőt magamon és álljak elé egy olyan alternatívával, amire egyértelműleg nemleges választ ad majd? Hihetem, hogy tényleg a sors játszott közre, hogy olyan helyre vetődtünk, ahol se tévé, se telefon, számítógép vagy akár pár szem újság… semmi, ami elvehetné egymásról a figyelmünket, bár a mindennapokban sem kell pincébe vonulnunk, hisz nem csak teljes ürességben vagyunk képesek egymásra fókuszálni, de most ez más. Itt vagyunk és millió és egy témát hozhatott volna fel és ő pont erről kezdett mesébe.
Tartozásom van kedvesem felé. Tartozom neki egy őszinteséggel.
- Öt nap, Ryu. Öt nap és… öt nap.
Mély levegőt.
- Kincsem – hagytam ott az ablakot.
- Azt fogod mondani, hogy ne féljek?
- Szeretnéd, ha azt mondanám? - foglaltam helyet az ágy végében, éppenhogy félfenékkel.
- Ha nem kell, akkor igen. Mondd.
- És ha kérnélek, hogy ne félj, mert nincs okod… megtennéd? – tettem fel a kérdést.
- Próbálnám.
- Mert hiszel nekem?
- Bízom. Inkább.
- És ha… - hány liter oxigént vagyok képes a tüdőmbe gyűjteni… - … más dologban kérném a bizalmad, megszavaznád nekem?
- Rejtélyeskedsz.
- Fél perc, és mindent eloszlatok Életem, csak kérlek, válaszolj nekem. – kinyúltam kezéért és s hüvelykemmel cirógatni kezdtem jobbját.
- Nem tudom. Ez olyan, mint a mondj igent, mikor még füstöd sincs, mi lesz a kérdés.
- Van, akiben tudnod kell bízni annyira, hogy látatlanban is hidd a szavát.
- Egyre furisabb ez nekem – kacagott méregetve, de következő igazi komolysággal átitatott szavaimra mégis viszont határozottan válaszolt.
- Ugornál velem?
- Ugornék.
- Jó. Ezt szerettem volna hallani.
- És most ugye nem fogunk mindenféle öngyilkos adrenalintuningot elkövetni, mint a szabad vetődés vagy a siklóernyőzés…
- Daniell, nézd, Kincsem – engedtem ki tenyerem takarásából kézfejét. – A két piros vonal és a haloványabb párjai – mutattam neki a bőrén virító hegeket.
- Mi van velük?
Nehéz belevágni. Számhoz emeltem drága kezét, hogy csókot leheljek a tetejére, csak hogy tudja, szeretem.
- Életem, amikor műtőbe kerültél, már tudták, mire számítsanak, de tisztában lenni a problémával és elhárítani azt, gyökerében más dolog. Voltak csontok, amiket szinte saját poraikból teremtettek újra, és higgy nekem Daniell, ez nem egyszerű dolog, főleg ha ketyeg az óra. Dany, vannak szabályok, amiknek ismeréséhez nem kell diploma, mert a józan paraszti ész is így diktálná őket. Nem dobod ki az egész ágyat, csak mert a huzatát lekakaóztad, nem a tetővel kezdjük a házépítést, nem a zoknihoz veszed a ruhát és… inkább egy kevésbé mutatós külalak, mint egy élet elvesztése vagy tönkretétele.
- Ryu… nem értem.
- Kincsem, ha végtelenségig lehetne altatásban tartani egy embert, az orvosoknak sokkal könnyebb dolguk lenne, mert nem kéne versenyt futniuk az idővel, hanem szépen, ha kell négyszer átgondolva, ráérősen haladhatnának előre. De nem így van Daniell, és ez azt eredményezi, hogy akár egy fontosabb mozzanat háttérbe szorítja a kevésbé lényeges lépéseket. Ez nálad is így történt Egyetlenem, és hidd el, ez volt a helyes sorrend, mert akik teljes szakértelmüket adták neked, úgy döntöttek, hogy inkább élj tökéletes motorikával és nyersebb nyomokkal, mint külsőre makulátlan, de használhatatlan kézfejjel. Mert pontosan tudták, hogy kívülről még többszáz lehetőséged lesz változtatni, de belül csak akkor és ott van rá mód. - És ahogy villant a szeme… abban a pillanatban rájöttem, hogy megértette, miért a körítés, hogy miért futom a köröket, hogy miért tálalom fel elé már-már gyereknek járó magyarázatszerű bundába bújtatva a falatot. Szinte látni véltem íriszén, hogy majd egy perces kihagyás után most dobban csak meg a szíve. Szólásra nyitottam a számat, de addigra...
- Nem. – Életem elvette a kezét. Nem rántotta, nem tépte, kivonta a simításomból. – Nem.
- Daniell - próbáltam mit sem veszteni kezdeti hangsúlyomból. – Hallgass végig…
- Végighallgattalak.
Úgy nézett rám, minta most jelentettem volna be, hogy kiirtottam a családját.
- Életem, figyelj…
- Nem figyelek.
- Legalább hagyd, hogy végigmondjam.
- Nem engedem, hogy felvágj!
- Mi vagyok én, hentes? Daniell, én nem akarlak felvágni, én mindössze korrigálni szeretném…
- De nincs rá szükségem!
- Higgy nekem. Van.
- Nem engedem.
- Segíteni szeretnék neked.
- Nincs az a pénz, hogy én még egyszer…
- Ez más, Kincsem…
- Engem nem raknak még egyszer gipszbe!
- Senki nem beszélt gipszről, Daniell, ha figyelnél arra, amit mondani próbálok…
- Nem!
- A makacsságoddal csak magadnak teszel rosszat, légy szíves hallgasd végig, amit mondani akarok, mert csak és kizárólag a te érdekedben kívánom tenni.
- Az enyémben?
- Természetesen.
- Nem hiszem!
- Hogy érted ezt? – percek óta fél mondatokat hajigál hozzám, és elszabdalja az enyéimet is. Dühödt, haragban izzó tekintete, keserű cinizmussal fertőzött csillogás a szemeiben... Szája fodrát mintha fanyar íz rántotta volna rózsaszín csomóba. Szemembe fúrta szürkéjét és felém mozdult. Kezét dühödten csapta az orrom elé.
- Viszolyogsz tőle?
- Tessék? – Nem hittem el, amit hallok… képtelen voltam elhinni.
- Nem tetszik, mert ilyen? Csökken vele az értékem? Süllyed Daniell piaci ára? Na? Így már nem felelek meg?!
Nem tudom látja-e, hogy míg ő robbanni vágyik, rajtam inkább a szomorúság kerekedett felül.
- Átgondoltad te ezeket a mondatokat?
- Én… - pökhendien készült válasszal meghajigálni, de most én nem engedtem szólni.
- Nem hiszem. Mert ha megteszed, soha nem jutott volna eszedbe ilyet nekem vágni. Felszínesnek nevezel engem? Érintőlegesnek bármely érzést, amit irányodban táplálok? Odavetettnek, csak olyan félvállról lepöccintettnek vélsz bármit is, amit feléd cselekszem? Úgy érzed, ez számít nekem? A kilóid száma vagy az arcbőröd milyensége? Azt felételezed, hogy a külcsín nekem az első? Nem vagyok álszent és éppen ezért eszem ágában sincs letagadni, hogy vágyat ébreszt bennem a külsőd, de nem érzem, hogy ettől rossz ember lennék. S hogy miért? Mert nem ez trónol az első helyen. – Csitult haragja, s tombolása mintha bizonytalanságával cserélt volna helyet. – Tudod mit, Kincsem? – néztem ezüstjébe. - Csak bólints és én elfelejtem neked ezeket a mondatokat, mert tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Sekélyesnek éreznél mindazok után, amin ketten jutottunk át? Nem, Daniell. Nem hiszem, hogy így van. – Én kiadtam a lelkemből felszínre vágyó gondolatokat, de kedvesem makacsul tartotta őket odabent. – Nem láthatsz ilyennek, Daniell. Csak elhamarkodott szóhalom, rendben? Egy indulatból született, alapjanincs kijelentés… mert nem hiheted, hogy több. Egy bólintás, és el sem hangzottnak veszem.
Zavart biccentésével újra csókot leheltem kézfejére, mint tettem alig pár perccel ezelőtt.
- Hallgass végig. Nem kértem többet. Senki nem fog akaratod ellenére műtőasztalra bilincselni, de a józan ész azt diktálja, hogy mielőtt elutasítasz valamit, legyél tudatában, mire mondasz nemet.
S csend. Egészen addig, míg egy apró szorítás képében meg nem kaptam beleegyezését.
- Köszönöm – cirógattam ujjait. Kiszikkadt ajkai egy pillanatra elvonták figyelmem. – Nem innál valamit, kincsem?
- Nem, inkább… - Csak intett. Értettem. Essünk túl rajta.
- Rendben. Nézd, Életem. – Megvártam, míg teljesen megkapom kicsit zavargó tekintetét, majd belekezdtem. – Ha jövő héten bemész Seikihez, ő majd leültet, fertőtlenít, és nem fogok hazudni neked Daniell, két szempillantás alatt eltávolítja a kezedből a rögzítést. Az egészre mondhatom, hogy negyed óra. Ennyi lesz. Tizenöt perc és túl leszel rajta. Megcsippenti a bőrt, kihúzza a drótokat és ennyi. De… - fogtam rá kézfejére – ez így marad, Kincsem. – simítottam végig egyenetlen bőrén. – Aztán eltelik majd fél év, egy év, talán még egy, az emlék halványodik, a keserű ízt egyre ritkábban érzed, és ha még nem is tűnik majd el teljesen a félsz, de nem gyötör majd a mindennapokban. Ez megtörténhet. Tagadhatatlan alakulhat így is. De ha már az egyik oldalt végigvesszük, nézzünk át a másikra is. Daniell, a mai napig vannak tárgyak, amikre képtelen vagyok ránézni, amikhez bár egykoron kötődtem, mert gyermekségem szilánkjai, mik maradtak nekem… mégsem gazdagíthatom velük az otthonunkat, mert megfájom a látványukat. Nem egy év távlatából, nem is kettőéből. Majdnem tizenhét év van a hátam mögött Életem, és még mindig ott van az érzés. És amiért bírom a terhet, hogy nem kell viselnem nap, mint nap. Dobozba rakhatom és elsuvaszthatom olyan helyre, ahol tízévente tán egyszer lelem majd meg. Megragadhatom az én kis kézzel fogható keresztjeimet és kukába vághatom, vagy hídról hajíthatom a zubogó folyóba és biztos, ha soha többet nem kerülnek a szemem elé, akkor is adódik majd olyan helyzet az életemben, mikor majd újra követelnek maguknak pár kínzó percet, mert van ilyen Daniell, tudom. Van, hogy jön a pillanat és visszarángat a múltba, de… ezek percek, Életem. Tán órák. De nem egy napnak mind a huszonnégy órája. Nem egy hétnek hét darab napja. És még kézzelfogható múltidéző híján is fájhat. Megvan az esély rá Daniell, hogy szépen újra a fényre sétálj és hidd el, én kívánom neked, hogy így legyen, hogy minden bukkanó nélkül lejts ki a napsütésbe, de… Daniell figyelj rám, és válaszolj nekem őszintén. Mondd, hogy nem jut eszedbe, ahányszor a kezedre nézel. Mondd, hogy nem rémlik fel a forradásokat látva a fájdalom is. Kérlek, ha így van, mondd, hogy nem éled újra a történteket, és esküszöm neked Gyöngyöm mindenre, amiben hiszek, hogy azzal a mondattal lakatot teszek a számra és nem firtatom többet a helyzetet.
- Folytasd…
Ennyi elég volt nekem.
- Nem mondom, hogy a két beavatkozás egy fajsúlyú, mert nem az, ezzel nem is akarlak áltatni. De most, még ennyi idővel az első műtét után egyszerű rutin eljárásnak számít. Nem kétszer csináltam, Daniell. A hegkimetszés egy általános mozzanat. – Újra kezét kértem. Adta nekem. – Ezeket a nem szép illesztéseket… – mutatóujjammal végigjátszottam a nyers vonalakon – ahol a bőröd így elszíneződött és megvastagodott, egyszerűen kiveszem. Egy vékony vágással eltávolítom őket, és az érintetlen felületet úgy illesztem egymáshoz, hogy ne képződjön ilyen durva hegedés. Nem kell hozzá máshonnan szövet, nincs szükség rá, hogy a tested egy másik részén is megsebezzelek, csak hogy makulátlan bőrfelületet nyerjek. Daniell, ezeket a bántó vonalakat hajszálvékonnyá vagyok képes tenni, olyan átlátszóvá, hogy csak akkor pillanthatod meg a bőrödön, ha szemed teljes kapacitását latba vetve nekifeszülsz. Sokat járt ez a fejemben mostanában, Kincsem. Van a kezemben valami, amivel meg ugyan nem oldhatom a helyzetet, de segíteni tudok neked. Lépéselőnyhöz juttathatlak a volt eseményeivel szemben, bár tisztában vagyok vele, hogy nehéz, de… ez nem olyan lesz Kincsem, mint akkor. Hiszel nekem?
- Nem tudom.
- Daniell, könnyebb lenne. Neked lenne könnyebb, Életem.
- De én nem tudom… azt hiszem, nem lennék rá képes. Érts meg, Ryu. – láttam, hogy nehezen veszi a levegőt.
- Az én kezem között lennél. El kell hinned nekem, hogy rendben menne minden, és bíznod kell abban, hogy bármilyen félsz is törne rád félúton, én ott vagyok, és segítelek átjutni a bukkanón.
- Egyszerűen képtelen vagyok még egyszer végigcsinálni. Érted? Nem tudom. Nem akarok műtőt, nem akarok… Nem vagyok rá képes. Nem akarom.
Néztem. Én őt, ő engem.
- Tudod, hogy igazam van, ugye?
- Tudom.
- Akkor miért nem ad elég erőt neked a kezdéshez az, hogy melletted vagyok?
- Félek. Nem egy férfias vonás, és én még be is vallom. Félek.
- Ennek semmi köze a nemedhez, Daniell. Azért félsz, mert azzal az okos fejeddel tökéletesen átlátod a helyzetedet. Bolond és felelőtlen lennél, ha félelem nélkül csapnál bele, de… egyvalamiről nem szabad megfeledkezned. – Nem kellettek tovább a szavak. Magamra böktem. – Érted? – bólintott.
És ennyi volt. Percekig figyeltük a másikat. Szavak nélkül kutattuk a válaszokat, kérdés nélkül vártunk feleletet, hátha bemasíroz valami ismeretlen fény az ablakon és egy csapásra megoldja a helyzetet.
De nem történt semmi. Mivel tenni többet most nem tudtam, magára hagyva kedvesem újra az ablakhoz sétáltam, hogy a természet tombolásán merengve teljen az éjszaka.
Kint még mindig őrjöngött az apró felhőcskéből duzzadt vihar. Még mindig tajtékzott, áztatta a tájat, öntötte dühét szerte szét. Hátam mögött elfészkelte magát Daniellem. Hangtalan jóéjszakátot mormolt, orrán a levegő finom áramlását még a háborgó förgeteg mellett is tisztán kihallottam. Alváshoz mozdult, békét keresett odabent, vagy csak menekülni vágyott a pillanat elől? Fogalmam sincs. De tudom, utolsó gondolatom még ébren lelte meg.
- Daniell, ha nem vagyok elég neked, mint orvos, ha úgy érzed, mint doktornak képtelen vagy adni a szavamra, ha a szakértelmem és tapasztalatom úgy ítéled meg kevés ahhoz, hogy belevágj, akkor arra kérlek Életem, bízz bennem úgy, mint a párodban. Ha a diplomám és az évek a hátam mögött még mindig nem szolgáltatnak neked elég okot arra, hogy vakon merj hinni bennem, akkor lásd a többit. Ha nincs bizalmad az orvosban, higgy annak, akit a társadnak választottál. – Nehéz volt még egy légvételnyi szünet is. – Van, hogy néha… vakon kell hinnünk abban, hogy aki mellettünk áll, a javunkat akarja, hogy szeret minket annyira, hogy amikor a saját szemünk nem képes tisztán látni a helyzetet, az övé józan a miénk helyett is. Volt az életemnek nem egy zavaros szakasza. Egyedül hoztam meg döntéseket, nem kettőt, nem hármat. Volt, hogy jól sült el, volt, hogy a padlóra kerültem miattuk. A magad ura vagy. Meghozhatsz több száz önálló elhatározást, hibázhatsz, majd később rájöhetsz, hol rontottad el, de… Egy pillanatra hidd el azt, hogy a te érdekeid nekem az elsők. És ha nem megy… Én elfogadom a döntésed. Elfogadom, támogatom, segítelek benne bármennyi ideig is tartson, de soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem mondom el, amit gondolok.
Nem kaptam választ. Talán nem is vártam. Álltam és néztem kifelé, bár az ömlő cseppek milliárdjai eltorzult masszát gyúrtak csupán a kinti világból, én mégis a semmit fürkésztem. Hátam mögött némaságba burkolódzott kedvesem zaklatott lelkét próbálta csitítani, és a következő másodpercben elszégyelltem magam. A nyakába tettem egy újabb terhet. Nem mintha nem lenne így is hatalmas súly, amit a vállára kényszerítettek, én tetéztem a tonnáit és ahelyett, hogy mellette lennék, méterekkel arrébb szorongva várom, hogy szabadulhassak. Hátam mögött hagytam a maszatos üvegtáblát és sutba vágva saját, most túl kicsinyesnek ható szellemeimet, az ágyra kuporodtam mellé. Meglepődött az érintésemtől, értetlen szemöldökráncolást hímeztem a vonalaira pusztán azzal, hogy mellé helyezkedtem. A testem lúdbőrözve üdvözölte a takarót, a torkom kapart az ágynemű idegen szagától, és mégis ott feküdtem mellette. Karjaimmal magamhoz vonva, haja mézségétől vártam az otthon illatát, a békét, a nyugalom érzését. Akkor újfent önzőnek éreztem magam. Önös alaknak, aki csak a saját szükségét hajszolja. Nekem kell a kikötő, én éhezem a biztonságát, holott most, mikor elesett, mikor a kétely dorbézol a lelkében, neki lenne szüksége rám.
- Te… nem vagy Mary Poppins. Ehhez több kell, mint egy kiskanál cukor, Ryu…
- Tudom. - de testemhez helyezkedett, karomra döntötte a fejét, amit ritkán tesz meg a mindennapokban és hirtelen én lettem a kikötő.
- Gondolkoznom kell, hogy érezzem, amit mondani akarsz…
- Szeretlek. Tudod, hogy mit jelentesz nekem, tudod, hogy te vagy a családom, soha nem akarnék ártani neked.
- Nyilall a kezem.
Odanyúlva számhoz emeltem, és bőrére csókoltam a szavakat.
- Nem, Kincsem. Nem fáj.
Ugyanúgy éberen töltötte az éjszakát, mint én. Különbség, hogy én vállaltam virrasztásom, kedvesem meg szemhéja menedékében színlelte, hogy odaát pihen. Hagytam játszani, mert tudtam, csatákat vív esze és szíve. Értelme csap össze az érzéseivel, és egy ilyen harc mindig magányos, hosszú, és soha nem egyszerű. A bizonytalanságot legyűrni, a félelmet lelkünkből kirekeszteni, kusza csomóját kibogozni társtalan feladat, mert bár lehet mellettünk az, akinek életénél többet jelent a miénk, lépni… csak mi léphetünk.
Hajnal négykor indultunk haza. Ő, én, és a némaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése