2013. október 7., hétfő

Daniell V/11. - Hol lehet Daniell?

- Mondd, nem fázol? – vállán nyugvó karommal még közelebb vontam, tenyeremmel puhán megdörzsölgettem a karját. – Kezd hideg lenni. – A falécek zavaros rengetege talán nem engedte el hozzánk teljességében az este frissességét, bőrbe kóstoló csípős valóját.
- Nem – súgta el. - Szeretnék még maradni.
- Jól van. Maradjunk – egyeztem bele vita nélkül, még ha én meg is fáztam a lassan nyugodni térő Napot.
- Nem baj?
Tovább dörzsöltem vállgömbjét, meleget csiholva benne, legalább ő ne lúdbőrözzön.
- Miért lenne? – szorítgattam meg összetartozásképp.
- Nagyon sokat gondoltam mostanában… - elharapott szavakból, bármennyire is vágyom, de nem értek.
- Mire, Kincsem?
- A képzeletbeli mérlegre.
Úgy szól, mintha tudnom kéne agyának minden zizzenéséről, holott szerintem sokszor ő maga sem képes számon tartani szüleményeit.
- Mit hivatott mérni a te belső súlyozód?
- Tudod… azt hiszem, minket. Az egészet a legeslegelső pillanattól kezdve, egészen a mostig.
- Téged és engem?
- Inkább… minket – sóhajtott és sejtem, ez az élet bonyolultságát volt alkalmas bírálni.
- Értem. És miért kell mázsálni kettőnket?
- Egyszerű. Az egyensúly, Ryu. Ha szeretnéd az egyensúlyt, nem szabad többet halmoznod az egyik tányérra, mint amennyi ott csücsül a másik oldalon, mert…
- Mert elbillen a nyelve, és húz majd az egyik irányba.
- Igen.
- Ne fejezd be – súgtam a tincseibe. – Ne fejezd be, Gyöngyöm. Butaság.
- Nem. Nem az. Te is tudod, hogy nem az.
- Ez nem így megy. Biztos, hogy a matekórai szöveges feladatok téged igazolnának, de az életben…
- Túl sok mindent nézel el nekem Ryu, és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Sokat öntöttem már az egyik oldalra, és hogy az alja még nem ért talajt… az fogalmam sincs, miért van.
- Ezt nem szokás méricskélni Daniell, ez…
- De. De kell.
- Itt nem mennyiség, pontos számhalmazok kerülnek terítékre, Életem. Itt más a mértékegység. Nem kiló vagy deka. Nem kell figyelni, hogy az egyik három marékkal szór a tálba, a másik meg csak két és fél tenyérnyit hint bele. Ha mindent rátettél, s az ellentétes oldalon ott leled a másik fél mindenét, az elég. – Próbáltam meggyőzni, a szerelem nem grammra megy, de úgy éreztem, kedvesemet a depresszió cirógatja. Tán megkaparintotta fiókomból az önsanyargatás kézikönyvét valamelyik délután, és az roppant jó táptalajt lelt kusza érzései kertjében, így kivételes okításban részesítette őt az álnok lexikon. Következő kijelentése csak megerősített hitemben.
- Ostoba vagyok.
- Te jó ég, dehogy vagy – morrantottam, de szusszanásából kihallottam, dacolni készül velem.
- De. Ehhez igen.
- Fenéket – replikáztam, de hasztalan.
- Tudod, hogy… mielőtt teljesen áthordtam volna a cuccaimat a lakásodba, az utolsó előtti estémet egy nővel töltöttem? – Épp mikor megfulladhattam volna tulajdon nyelvemtől, elsősegélyben részesített. - Nehogy leharapd az állad. Nem olyan nő volt, és másmilyen éjszaka. – Ingem kapta csókját. Rám röppent melengetni hivatott ajka. Textil takarta felkarom felszínén termett, hogy alig puszival simogasson meg, majd újra kobakját döntötte nekem, s úgy folytatta tovább. - Tudom, hogy sokszor hallod tőlem, hogy „legjobb barát”… de ő tényleg az egyik legigazabb.
- Én hiszem, hogy minden barátod teljes szívéből az.
- De ő kicsivel másabb.
- Miért érzem úgy, hogy megjártátok az ágyadat?
- Mert meg. De nem akkor. Még jóval előtte. Ő és én voltunk együtt a minimumrekordos kapcsolatom. Három óra.
Furcsa gondolat, hogy évek óta már a földön jártam, mikor ő megfogant, és mégis tapasztalatai ilyen téren sokszorosát adják az enyémeknek. Nem tudom, ez előny-e vagy hátrány. Nem érzem, hogy pozitív vagy negatív, hogy megadta magának, akire kedvet érzett és nem élem meg káresetként, hogy másképpen válogattam meg a partnereimet. Máshogy éltünk. Másra volt igényünk.
- Megkérdezhetem, mi vetett véget száznyolcvan perces románcotoknak?
- A barátságunk. Egyszerűen nem ment és kész. Rájött a dilihopp, és én tudok alkalmazkodni. Egyik délután úgy gondolta, valami tartósat és ezzel együtt szexdúsabbat is kihozhatnánk kettőnkből. Én meg nem vagyok semmi rossznak az elrontója.
- A szép dolgoknak nehéz ellenállni. Szóval lefeküdtetek?
- Le. Aztán ránk telepedett a nyomás, és fél óra kényelmetlen kattogás után megegyeztünk benne, hogy most barátiszexeltünk, de ne mélyítsük ezt kapcsolat irányba.
- Értem.
- Érdekes, mert… szóval annak ellenére, hogy már az ágyban fekve szakítottunk, marhajót dumáltunk a párnák között, de valahogy… mégsem olyat, hogy tovább akartam volna. Maradt sokáig és hajnalban elvonatozott haza. Tudod, nagyon álmos volt és beszaladt kávézni egy ilyen kis szendvicsbárba... lett neki egy koffeinfoltos fehér pólója, meg férje, aki két vizsga között gyűrűzte meg. Mindegy. Nem ezt akartam kiszórni. – Daniell, aki eddig a vállamnak dőlve mesélt se füle-se farka regét, most tovább zuttyant. Félig térdemre nyújtózott. A szűk helyen úgy éreztem, mégis kényelmesen fészkelte el magát. – Szóval átjött elvileg azért, hogy pakolunk. Úgy volt, hogy segít átláthatóbbá tenni a dolgokat… azt csinálta. Csak kicsit máshogyan. Ryu, valahogy arra eszméltem, hogy hajnali három, és én még mindig azt mesélem neki, hogy fogom ezt elrontani. Hogy túl sok leszek, vagy túl kevés. Ryu… te és én… akkor úgy tűnt, hogy baracklekvár és lépes méz. Finomak, de egyszerre nem kened őket a kenyeredre. Az, hogy hetente kicsit eltűrted, hogy tökéleteslakban tökéletlenkedjek… az elment, de Ryu, fogalmam sem volt arról, hogy maradhat-e ez így.
- Én soha nem „eltűrtelek” téged, Daniell.
- Tudom, csak… az érzés. De mindegy. Másvonal van most. Azt mondta, amit te. Nincsenek biztos tippek és lefektetett szabályok… hogy nekem kell eldönteni, mennyit és miként. Furcsa csavarintás volt Ryu, mert tudod, hogy nekem a pár napos, esetleg hetes viszonykák után borzasztó méretű ugrás voltunk mi. Nem vagyok hűtlen típus, Ryu… azt hiszem nem, csak a megfelelő ember kellett hozzá. Ezt neki is elmondtam, de csak mosolygott. Nem értette, miért csinálom, mitől félek, miért görcsölök. Azt mondta Ryu, hogy egy kapcsolat kompromisszumokból áll. Megköszöntem neki a közhelyet, de elhamarkodtam, mert nem úgy folytatta, ahogy ismertem a mesét. Ő úgy hitte Ryu, hogy bár egy kapcsolatban rengeteg alkut köt az ember… ha úgy él benne, mint mikor meglépte, nem lehet baj. Ha önmagad maradsz, akkor az leszel, akihez szerelemből akartak tartozni. Változhatsz, hiszen mindenki változik, de meg kell lennie annak a szikrának, amibe akkor szédültek el. – Hirtelen csend. Gondolatait szedte tán sorba, hogy a következő mondat tisztán csendülhessen fel. - Szerintem elvesztettem a szikrámat, Ryu. Azt hiszem, már nem tudom mutatni neked. Azt hiszem, elhúztam a mérleget. Túl sok keserűt kapsz és sok hideget… és mondhatom, hogy sajnálom… de az csak pár betű, és még ha teljes szívből gondolom, akkor is… Ryu… én… azt hiszem, más lettem és nem tudom… van-e még bennem… van még bennem valami? Valami akkorról? Egy szalmaszálnyi? Egy sóhajtásravaló?
Ráhajoltam. Testem alá vontam. Hátához simítottam a mellkasom, idomultam minden ívéhez, melyhez képes voltam. Karjaim karcsúsága köré zártam, s választ adtam neki.
- Életem… - suttogtam, hogy éppen csak hallja. – Hogy van-e? – Puha fejbőre rabul ejtette az ajkaimat. – Gyémántot megkarcolni, Daniell? Nem olyan egyszerű, Életem. Nem olyan egyszerű. És még ha gonosz csoda folytán sikerül is Csücsök, egy karcnál több kell ahhoz, hogy megtörje a fényét. Sokkal, de sokkal több.
- Fáradt vagyok, Ryu.
- Tudom.
- Annyira… - Hallottam, hogy újra elerednek a könnyei. Nem kísérte fájdalmas repedés drága hangján és én mégis éreztem, hogy folynak szeméből a sós cseppek.



Megint ömlenek.



Napok óta társunk volt a hangtalanság. Nem menekült előlem, nem kerülte a társaságom. Nem. Erről szó sincs. Abban sem hiszek, hogy ne lett volna mondanivalója a számomra. Csak… hallgatott. Biztos voltam benne, hogy azért teszi, hogy jobban hallja a belső suttogást. Hangjait kívánta kiszűrni a zajból, saját belső dalának elkapni ritmusát, hátha szövegében megoldást mutat. És én nem akartam kizökkenteni. Hagytam, hadd legyen egymaga, még ha én alig két méterre is ültem tőle. Csendben töltöttünk majd öt napot. Apró szavak, fukar mondatok. Minden gondolatnak szűken adott tokot, minden kérésének a legapróbb díszdobozt választotta arra, hogy átnyújtsa nekem. Némaságban kérte még a szerelmem is. Hallgatag kívánt szeretkezni velem, szótlan mámort élni. S én úgy döntöttem, ha drága lelkének a csönd sugdos a legszebben, kapja meg óhaját. S hogy miért nem éreztem magam kirekesztve? Mert velem vágyta mindezt. Azt akarta, hogy vele éljem böjtjét a szavaknak, s én boldogan tettem.


Hazafelé hajtottam, s minthogy energiám vége morzsolódott már bennem akkorra, étteremben szereztem be vacsoránkat, majd kedvesemnek desszertet dobozoltattam, mert szerinte anélkül nem élet az élet. Nem tudom, Daniellem hány százalékban állhat cukorból, de az idő arra az elhatározásra juttatott, hogy nem vagyok hajlandó az esőre engedni, mert ki tudja. A vízcseppek még leredukálják nekem az én életem párját, mint ahogy a nyalóka válik semmivé egy kisgyerek ajkai között.


Megszoktam már, hogy a garázsajtó nyitásával egy időben zár kattan, s mire a kocsifeljáróra állok, kedvesem ott támaszt a korlát mellett, s még azelőtt üdvözöl, hogy átléptem volna otthonunk küszöbét. Hajának nyugvó napban bronzzá szelídülő aranya békét adó látvány. Van szebb „Isten hozott”, mint egyetlen, lélekből született mosoly?


De ma nem így történt. Ez nem kötelező mozzanat, csak hozzám nőtt a pillanat. Ma nélküle kellett a házig sétálnom. De nem bántam… Hazudok. Hiányzott. De úgy véltem, elszenderedett egy kényelempontot lelve, s még jónak is találtam az esetleges történést. Gondoltam tálalok, és majd utána ébresztem, de az is megfordult a fejemben, hogy hagyom, hadd keljen magától, legyen az fél óra, vagy már csak holnap reggel. Legalább pihen.


Aztán… nem találtam. Ostoba dolog, hiszen hogy lehet valakit elveszteni négy fal között… de bármennyire is badarságnak hangzik, megtörtént. Persze, talán gondolhattam volna, hogy Daniellem sétára indult, és még az sem kellett volna, hogy eltántorítson ettől a lehetőségtől, hogy ha máskor teszi, egyetlen Perece hámba fogva vele tart. A macskalény most viszont ott nyervákolt a nappali közepén, de hát ez még mindig nem ok, kérdem én, mióta kötelező minden levegőzésre elrángatni azt a szőrcsimbókot is? Szóval nem ebben láttam a Dany-sétaelmélet megcsáklyázóját. Ellenben elővillantak más furcsaságok, miket érdemes volt számításba venni. Például minek indulna valaki friss levegőt szippantani az utcára, ahol négykerekű környezetroncsolók dübörögnek, mikor kertje akkora, hogy akár istállókat is húzhatna rá, melyben miniménes nevelgetésébe kezdhetne, hogy később maszek lovardásként keresse a kenyerét. De ez a gyengébbik indok, mert ki tudja, Életem kedvenc táplálékai között előkelő helyet foglal le a műanyag, ily módon lehetséges, hogy szmogra szomjazott az én szerelmem tüdeje, s fogta magát és lebattyogott két utcával arrébb, ahol már él a forgalom… de hogy cipő nélkül tegye? Na, ebben láttam én a bibit.


Sorra vettem a lábbeliket, melyeket használ a mindennapokban, és nem leltem hiányt. Hacsak Daniell egy általam nem annyira ismert darabban nem hagyta el a házat - márpedig miért lejtene teszem azt alkalmi bőrcipőben a salakon - akkor itt kellett lennie.


Megzümmögtetve mobilját szembesülnöm kellett vele, hogy alig két méterre tőlem csapott ricsajozásba, így az utolsó reményszálat is a semmibe vághattam.



Hol lehet Daniell?


Milyen szánalmas figura az, aki még a fotel mögé is bekukkant a másikat kutatva? Elárulom, nem kell megszállottan remegni a megoldásért. Én. Én vagyok, aki már szinte ingert kapott a szőnyeg alá leskedéshez is. Lehet, hogy le kellett volna ülnöm, vagy csak csinálni, amit akartam és várni, mert biztos nem vitték el az ufók és hihettem volna, hogy előbb utóbb előkeveredik… de nekem nem tetszett a helyzet. Akartam tudni hol van, így töretlenül kutattam, s egy idő után be kellett látnom, értelme nincs. Eredményeim tábláján egy nagy nulla éktelenkedett mutatva, semmit, de semmit nem értem el a Daniellkajtatás alatt.


A macskára támadtam és számon kértem tőle gazdája hollétét. Meggyanúsítottam, hogy ő biztos rejteget valamiféle információt szőrös kobakjában, és jobban teszi, ha elárulja, mert a tápszer nálam van, és nem félek nem használni. Én vérkomolyan pöröltem vele… megjegyzem, ez árulkodik kétségbeesett állapotomról… Ő meg csak pörrögött és kerregett, mint egy lehasznált centrifuga forgódobja, és nagy dorombolás közepette ingajáratolni kezdett a lábaim között. Ostoba cirmos - lövelltem tekintetvillámokat és ráripakodtam, hogy köszönöm a nagy semmit, és hogy vegye tudomásul, hogy innentől fogva ő és én tovább mélyítettük kapcsolatunkat. Ellenség státuszunk immáron a visszafordíthatatlan stádiumba ugrott. De az az aljas pára csak hízelkedett, hol nekem, hol az üvegajtónak.


Zárat kattintottam és a hátsó teraszra léptem. Végigpásztáztam a kerten, nem mintha ablakon keresztül eddig nem tettem volna meg, de hátha. Ki tudja. Talán az átlátszó mégsem az, és szétszórva pillantásom most majd meglátom a fűben ücsörgő Kincsem.


Hát persze, hogy nem. A táj üres volt. Legalábbis Danielltelen. Még egy utolsó másodpercet vártam, hátha felbukkan kedvesem valamelyik fa törzse mögül, majd belátva a dolog lehetetlenségét, hátraarcot vettem, hogy a dögöt befelé taszajgatva visszaaraszoljak a házba.


Készültem volna cipőtlen balommal finoman arra ösztökélni, hogy lóduljon befelé, mert ha el talál veszni, én nem fogom miatta elemlámpával nyalogatni a környéket. S bár tény, hogy ha feláll a helyzet, mégis el fogom követni azt a kutatótúrát, de számoljon vele, bosszúm irgalmatlan lesz és fájdalmas, s mikor már közel voltam ahhoz, hogy beváltsam a macskaterelő mozdulatot, valamin megakadt a szemem.


A Perec nevű élősködő tán egy méterre ült tőlem, de figyelmét nem a fákon kardoskodó verebek, vagy a koraesti szellőben zizegő virágágyás kötötte le, mint tette ahányszor a teraszra szabadul ez a szobai létforma. Most a lécek résein bámult lefelé, orrát szinte beerőszakolva a hézagokon koncentrált a lentre. Házunk hátsó oldala kicsit lejt. Enyhén doboldalszerű a kert, így a terasz fagerendás lábazaton áll. Fedését még nem cseréltettük ki, bár szeretném majd újra váltani, de nem találták veszélyesnek vagy megbízhatatlannak a szakemberek a régi burkolatot, így úgy véltük, még ráér leváltani a réses lécborítást.


Hirtelen mozdult a cirmos, s mintha gyakorolná a Daniell által „semmivadász”-nak keresztelt figurát, első lábaival próbált a résre tapicskolni, majd mancsát erőszakolni a lyukba pont olyanformán, ahogy az én veterán kopoltyúsomat próbálja kipecázni az etetőrésen keresztül.


Ráfujtattam, hogy fájdalmas a szálka, főleg az ő szőnyegpadlóhoz szokott talpacskájának. Mellékesen hozzátenném, más macskák fuldokolva röhögnék ki, ha tudnák, „Perecicc” osonkodóját benőtte a szőr, ebből lehet következtéseket levonni, mennyit gyakorlatozik idekünn. De a makacs hegyesfülű nem tágított. Neki mindenképp kellett az a sün vagy egyéb kerti állat, amit odalent látni vélt, bár nem értettem minek. Azért, hogy mesterien elszaladjon előle, mint ahogy alig pár hete menekült sikítófrászban egy üde zöld levelibéka láttán? Aztán vízióm lett. Felrémlett bennem, hogy mi van, ha véletlenül egyetlen egyszer ténylegesen ösztönei hívják cselekedni, és egéralmot lelt ez az elfuserált macskalény, így kételyeim eloszlatására született szándékkal lehajoltam, hogy magam is a rések közé próbáljak kukkantani.


A lécek alatt ritkán parázslik a nap. Nem sűrűn ragyog odalent bohó aranya sem fénynek, sem semmi másnak. Nadrágom ujjaim közé csippentve ráncoltam meg, hogy guggolni tudjak, csak hogy hangom biztos eljusson a félhomályba.

- Mit csinálsz te ott lent, Csücsök?

A válasz mindvégig a lábaim előtt… alatt hevert. Kedvesem kámfort játszott. Először válaszát sem adta nekem, majd szavai helyett érkezett alig mormogás, viharszín írisze rám villantott a félsötéten át, s újra a semmibe meredt… úgy csinált, mint egy kisgyerek.

Kedvesem elbújt. Rejtőzni vágyott, s menedéket kutatott, ahol tán nem bukkan rá senki, de úgy, mint ahogy meglelte nekem ostoba kis utánfutója, úgy az őt üldöző kínok is megtalálták. Hiába tűnt el a szem elől, saját gondolatait elhagyni képtelen volt.

Mellé erészkedtem, és ennek már nem egy órája.


- Biztos nem fázol? – simogattam borostyán tincseit.
- Kezdek – lehelete langyította térdemen öltönyöm anyagát.
- Menjük fel. Mit szólsz?
- Még egy kicsit…
- Rendben.
- Ryu…
- Életem?
- Még szeretnék… egyet.
- Mit, Kincsem?
- Meg fogom festeni neked. Ígérem. Megcsinálom azt a képet.
- Nem kételkedem benne. És abban sem, hogy csodálatos lesz, és szerelemmel fogok lángolni minden vonala iránt.
- Mert elfogult vagy.
- Az.
- Tudod, hányat dobtam már ki?
- Fogalmam sincs.
- Rengeteget. Mert másnapra valahogy… már egyik sem tetszett. – és egyre inkább nem tudtam, az alig suttogás Daniellé-e, vagy az élénkzöld fűszálak dalolnak csak az esti szellőben. – De tudom Ryu, ha legközelebb… az már az igazi lesz. Érzem.
Borostyánjába csókoltam.
- Elhiszem, Csücsök. Nemsokára.


Hadd legyek én az utolsó sóhaj, lehessek én az a szalmaszál, amit markolva eléri óhaját. Nem helyette. Mellette. Érte. Vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése