2013. október 7., hétfő

Daniell V/2. - Dobozból ki


- Hívhatod a nevén. Mondhatod, hogy ház, hiszen minden kétséget kizáróan az. Esetleg hogy váratlan ajándék, mert bár te nem tudod, mert nem volt idő, mikor alkalmas lett volna, hogy elmondjam, de így van. Vagy... könyvelhetjük úgy, mint múltam egy nem ismert darabja, mert ez is helytálló volna. Pénznek is nevezhetjük, mert lenne belőle bőven, de... Daniell, én az szeretném, ha úgy hívnád... otthon. Szeretném, ha ez lenne a neve.
- Velem?
- Veled. Ki mással? Nekem... a sors úgy hozta, hogy a barátok alkották körém a családot. De a barátaiddal másmilyen falakat építtetek. Fontos, mert veled vannak és elveszik az érzést, hogy magányos vagy, de... ha este leoltod a lámpát, nincsenek ott, hogy jóéjszakát kívánjanak neked. Tőled mást kaptam, Daniell. Lehet, hogy nem is vagy tudatában, mit adtál nekem. Lehet, hogy te csak megajándékoztál egyetlen cseppel saját varázslatodból, de... nekem ez az egyetlen csepp a világot jelenti. Tudom, hogy együtt élünk egy rövid ideje, tudom, hogy már ez is milliószor több, mint amit az elején remélhettem. Annak a tényével is tisztában vagyok, hogy hamar csaptunk bele, hiszen még nincs másfél év a hátunk mögött, de jobban bízom bennünk, mint eddig bármiben az életem folyamán. Tudatában vagyok, hogy életednek egy borzalmas szakaszát éled, de azt is tudom Kincsem, hogy felállsz, kíváncsi vagy rá, miért? Mert Életem, egy csillagnak az égen kell ragyogni, nem elbújni a sárguló avar alatt. Te tündökölni vagy hivatott, Daniell. Ez a végzeted, és az ember nem képes elhajítani a sorsát. Te szikrázni fogsz, ugyanúgy, mint annak előtte, mert erős vagy, mert pezseg benned az élet, mert ez van megírva. És én... én csak szeretnék a csodád része lenni. Kapni egyetlen sugarat, ami csak engem melenget, ami csak értem fénylik majd fel minden új nap reggelén, ami... ami végigkísér majd az életemen. S hogy mit adnék cserébe? Mindent, ami módomban áll, mindent, amim van. Nem akarok vészesetre fenntartott raktárt. Nem akarom, hogy úgy gondold, hogy "odaköltöztem Ryuhöz". Akarom, hogy a tiédnek érzed. Szeretnék egy helyet, ahova mind a ketten haza jövünk. Azt, hogy... ha homlokon csókol az a szorgalmas múzsád, akkor ne kelljen nélkülöznöm téged, hanem elmehessek a zárt ajtó előtt azzal a tudattal, hogy az én Életem odabenn alkot. Hogy olyankor pár lépés legyen köztünk. Hogy mikor elfogyott az aznapi erőd, mellém feküdj aludni, még akkor is, ha két óra múlva kiugrassz és visszarohansz festeni. Mert fogsz, Kincsem. Szebb dolgok fognak majd születni drága ujjaid alól, mint azelőtt. Higgy nekem. Senki nem lophatja le a szivárvány színeit. Senki, Életem. Tudom, hogy mostanában nem minden mesekönyvbe illő. Talán nem figyeltem rád eléggé, vagy talán túlságosan is. De... nem kérem a választ most azonnal. Van időnk, legalábbis ha...
- Féltem, hogy... becsukom a szemem, és amit majd utoljára láttam, az a konténer kopott barnasága, és a rászáradt mocsok. Azt hittem, nem lesz holnapom, Ryu. Soha többet nem adok esélyt rá, hogy egy kimondatlan dolog odabenn rekkenjen. Mert mi van, ha soha nem lesz alkalmam elmondani? Nem halogatok többet semmit. Semmit, de semmit. Ryu, én...
- Várj! Várj. Tényleg gondold meg. Mert ha igent mondasz Daniell, akkor abból nem engedek. Ha felvállalsz minket, ha úgy döntesz, hogy akarod ezt velem, akkor örökre benne kell maradnod. Nem érdekel, hogy nem kérhetek biztosítékot. Az sem hat meg, hogy ésszerűtlen garanciát követelni, mert egy érzés... ugyanolyan gyorsan hamvadhat, mint ahogy fellángolt, de... nem érdekel. Túléltem egy család elvesztését Daniell, de még egyszer...



Fél négy. A kékes kvarc sziporka tudatta velem, hogy csupán két óra telt el azóta, hogy fejemet párnára hajtva álomba szenderedtem. Hm. Pontosabb kifejezés, hogy lebunkózott az álommanó.
Könyökömre támasztva emeltem ki magam a pihepuhaságból és körbe lestem. Kellett egy pillanat, mert ha őszinte szeretnék lenni, fogalmam sem volt róla, hogy hol is vagyok én most. Kerestem a tapétámat, de egy sokkal sötétebb árnyalatban pompázó színezettel találtam magam szemben, ezt azért még érzékeltem kinemnyílt szemréseimen keresztül is. Bútoraim körvonalait kutattam, állólámpám hosszúkás alakját, aztán az ablak helyén kirajzolódó fürdőajtó volt, ami rádöbbentett, nincsenek vándor berendezési tárgyaim. Nem az ággyal szemben leltem rá a külvilágot mutogató táblára. Balomra tekintve találtam rá a faltól falig üvegre. Odakinn a sötét éjszakában nem millió apró neonfény, reklámplakát, vakítóan színkavalkádos, égbenyúló épületek világai kacsingattak vissza. Fák sötét pacás sziluettjét vettem ki a csillagos éjszakában fürdőző sápadt holdsugár fényében. Igen. Itthon vagyok.
Még álomtompította érzékekkel is rá tudtam jönni, hogy valaki hiányzik a lepedőről. Nem csak azért, mert egyik lábam az ágy egyik oldalán, másik az ellentétjén lógott szabadon lefelé... segítségemre volt a dolog felfedezésében a folyosóról az ajtórésen keresztül benyomakodó lámpafény. Kiterített békahelyzetemet hátrahagyva az ágy szélére vergődtem magam. Felkanalaztam kedvesem rituális vizespalackját és hidratáltam kiszikkadt torkomat, majd a szám sarkából kiserkenő, mellkasomra csorduló vízerecskével felfrissítettem az arcomat.
Álombazuhanásom pillanatai kezdtek visszakúszni az elmémbe. Igen. Minden doboz a helyére került éjjel egy óra tájékában. A "helye" alatt nem azt értem, hogy kipakolva minden helyiség tündökölt teljes tökéletességében. De nem ám! A nappaliban a nappali dobozok voltak. A konyhában a konyha dobozok, a fürdőben... és így tovább, amíg van üres szoba és karton csomag. Akkor döntöttem úgy, hogy pazarul ütemezett kirámolási tervemet lecserélem a Daniell alkotta tézisre, miszerint "legyen meg az ágy, mert ha helyére akasztod a krumplipaszírt a konyhában, attól még nem kúszik felfelé a pihi csíkunk". Igen, tőle idéztem. Nem szeretem, ha a nővére gyermekével hétvégézik, mert akkor videójátékzsargonnal kommunikál, melyet az én ódivatú agyam nem mindig képes átdolgozni emberi nyelvre. Szóval mikor rámeredtem, golyóbis szemekkel közölte, hogy az arcomtól ezret sebződött. Mikor félperces néma csend beállta után én még mindig csak bámultam, mint az összetört tojású húsvéti nyuszi... akkor megszánt és eltagolta, hogy ha fényesre nyaljuk a konyhát, attól még nem leszünk hirtelen frissek és fittek. Ellenben, ha kezelésbe vesszük a hálót, jó esélyünk van rá, hogy ha ledönt minket a lábunkról a kóma, akkor lesz hol éjjelezni, s reggel újult erővel folytathatjuk a kidobozolást. Igazat kellett adnom neki, így elkezdtük kirángatni a pihenésünkhöz szükséges kellékeket. Paplant, párnát, lepedőt, ágybetétet, kispárnahuzatot, törölközőt, fogkefét, ébresztőórát, tusfürdőt... és hát... khm... ami még kellett.
Legelső hivatalos éjszakánknak néztünk elébe, eszem ágában sem volt csak úgy vízszintbe vágni magam és hortyogni, még akkor sem, ha ébrenlétemért komolyan meg is kellett küzdenem. Emlékezetessé akartam tenni itt töltött első, igazi, ágyas éjünket. Így hát, míg kedvesem elment felfrissülni, én párnahegyeket tornyoztam a hátam mögé, fogpiszkálóval kipeckeltem a szemem fő a biztonság alapon, majd szikszalaggal segítettem szemhéjamnak feszülni, és tekintetem az ajtóra függesztve vártam az én aranyhajú szerelmemet.
El tudom képzelni egyetlenem bolondos vigyorát, hogy az ő párja, aki zuhanyozásba vonulta előtt a falhoz préselve nyalogatta sós bőrét, és közölte vele, hogy amint kijön, máshol is megkóstolja... ott hortyog a párnahegyek között, mint egy jóllakott óvodás a csendespihi alatt. Szája szegletében nyálcsepp, lába takaróba tekerve, és az egyetlen, amit megkóstolt, az apróvirágos huzat csücske. Nevetett kettőt, betakart... és ha most valaki nem ismerné Daniellem, úgy folytatná... és ő is nyugovóra tért. Biztos vagyok benne, hogy nem így van. Nyughatatlan kölyök, és az ágyat sem igazán ő volt, aki erőltette. Én értem aznapi energia adagom végére. Örültem, hogy még visz a lábam és mozog a szám. Bár nem is tudom, hogy gondoltam, hogy én most gigantikus fetrengést rendezek, mikor a fogkefémnek is súlya volt. Na mindegy, ez már marad a rejtély oszlopba vésett strigula. Ha rajta múlik, reggelre úgy-ahogy végeztünk volna életünk áttelepítésével.

Úgy véltem, hogy ha visszadőlök, nem fog kelleni kettő bagolyhuhogás - igen, mert van baglyunk! - és máris újra hatalmas buzgalommal szemhéjbelsőbámulásba kezdek. De... inkább érdekelt, merre tekereg szívem csücsöke, így megdörzsöltem a látószerveimet, majd fél perc színes pettyecskelátomás után lendületet véve, magam mögött hagytam az ágyat. Követve a fénycsíkot, kitaláltam a folyosóra.
Annyira nem lepett meg, melyik helyiség fürdőzik díszkivilágításban. Életem "fényszobája" ragyogott. A hatalmas kétszárnyú ajtó tárva-nyitva, rajta tódult kifelé a világosság és mezítlábas talpának csattogós dala. Minden megtett lépésnél hangosodott szertelen össze-vissza mászkájának a neszezése. Arcomon kesernyés mosoly tett kóbor látogatást, mikor eszembe kúszott egy kép akkorról, mikor még a sors áldásából láthattam kedvesem bűvölő színtáncot lejteni. Szomorédes hangulat nyúlt végig a vállaimon, hogy meghidengetve emlékeket idézzen a fejemre. Hiányzik az a szenvedély. Hiányzik nekem a hév fűtötte, ihlet tüzelte Daniell. De pesszimizmusom távolba hajítottam. Bámulatos tehetségének napja még felhők mögött gyűjti az erőt, fénye át-átszivárog a báránybolyhok között... még nem úsztatja ritka narancsában a tájat. De nemsokára. Hamarosan ismét felragyog és erősebb lesz. Százszorta erősebb.
Eltüntettem arcomról a gond fátylát s beléptem a helyiségbe. Pontosabban letámasztottam az ajtófélfa mellett.
Figyeltem szerelmem. Nem osonkodtam macskafajzatához hasonló ügyességgel, sőt még lépteimen sem próbáltam halkítani, az én egyetlenem mégsem vett észre. Porfoltokkal tarkított kék melegítője most még bizarrabb állapotban leledzett, mint amikor pár órával ezelőtt láttam. Pedig akkor is már elkövetett ellene nem egy merényletet. Csiszolta szárával a pormacsekokat... amiket teszem hozzá, nem értem, honnan vett elő, mert hogy itt olyan takarítást rendeztünk még a bedobozolás előtt, hogy még tálalni is mertem volna a padlón... Mindegy, szóval porcicát simizett, kétes tisztaságú, vízzel meglocskolt kezét ragacsolta bele, tehát nem hittem, hogy lehet még rosszabb állapotban a haloványkékség, de úgy látszik, minden lehetséges. Fehér pólója sem igazán volt már hótiszta. Fején hivalkodó zöld kendő lassan méregárnyalatot kap, viszont jó munkát végzett. Testével óvta mézségét, nehogy színét veszítse, fakóporfödte seszín legyen, akár pár óra erejéig is.
Műtermének tizensok dobozában kutatott. Drága kezei finoman pakoltak értékei között, s szemeimnek végtelen jólesett a látvány. Nem csak mert életének utolsó, különálló kockáját helyezte mozaikunk közepébe. Bár nem tagadhatom, csöppet tüske volt a szememben az a raktár, távol tőlem, a világ másik felén... na jó, túlzok, hisz szokásom. Nem volt azért a földgolyóbis túlsó oldalán, de ahhoz elég messze, hogy egy fárasztó nap után ne legyen energiám felcihelődni, hogy vele lehessek, bármennyire is vágytam a közelségét. Magát tálcán kínálgató elszakadási lehetőség volt és ezt nem tudtam elfogadni. Daniell művész. Kell neki a tér. A tiszta, üde, ihletfűszerezte levegő. Az ingerhalmok, amik újabb és újabb csodához segítik. De tudom, ez nem minden. Sokszor nem elég. Kell a csend is, hogy hallhassa saját gondolatait. Hogy önnön kérdésére feltett válaszai tisztán törhessenek a felszínre. Kell neki néha a magány és ezt nem is akartam elvenni tőle, de azt vágytam, hogy értse, nekem meg az kell, hogy a közelemben tudhassam. Nem, hogy egész nap a számban lógjon, vagy bokámhoz bilincselve bicegjen utánam, csak az, hogy tudjam, mellettem van. Érezzem, hogy a két fal, ami közöttünk téglállik, bármikor átszelhető. Azt hiszem, hatalmas volt nekünk ez a lépés. Óriási és csak nyújtott rajta egy újabb métert, hogy azt kértem, adja fel eddigi életének utolsó darabját. De én is megtettem, és így azt hiszem, jogosan vártam el viszont. Életem egyik legstresszesebb egy napja volt, pedig én kértem, hogy ne adjon választ azonnal. Én erőltettem rá, hogy rágja át szépen az egészet, és csak majd ha már mindent mérlegre tornyozott, akkor nyújtson feleletet. Fura nap volt, de ezzel nem sorolt be egyediként életünk emlékkönyvébe. Mostanában sok a különös, bolygató, keserű, irreálisan vidám, meghitt és felkavaró történés körülöttünk... olyan érzés, mintha a sors minden reggelét úgy kezdené, hogy kalapba dobálja a hideget-meleget egyaránt, és laza csuklómozdulattal kihúzza, mit szán nekünk arra a napra. Borzasztóan összekaptunk. Daniell leejtette a villáját és dühében utána küldte a tálat is, amiből táplálkozott. A gipsz levéte óta nem az volt az első eset, hogy rájött a tördelhetnék, én meg egész napomat alacsony intelligenciájú lényeknek szenteltem igényfelmérés céljából és ez csöppet lángolásra késztette az agyamat. Így mikor Egyetlenem rombolta egyik kedvenc étkészletem, elpattant egy húr és én dühtől parázsló szemekkel számonkérni kezdtem. Ő flegmáskodott velem, én csak szolidan vicsorogtam, aztán takk. Úgy üvöltöttünk egymással, hogy estére, kedélycsillapodás után mindketten mézesteáztunk, mert hangunk mind neki, mind nekem, igencsak rongálódott. De hát ki figyel az ilyesmire? Ha éppen remegő kézzel kiabálja le párja haját a fejéről, nem az az elsőszámú gondolat az agyában, hogy juj, fájni fog a torkom.
Szóval elég durván összemartunk, aztán ő a fürdőszoba ajtót csapta az orromra, ezért én becsapkodtam a hálószoba fatábláját négyszer-ötször, csak szemléltetésből, hogy ilyet én is tudok. Ha filmként forognának mindennapjaink eseményei, akkor itt jött volna a vágás és a következő snittben már vadul szeretkeztünk volna a kandalló előtt heverő döglött medve bőrén. Valójában ez nem egészen így esett meg, és ennek oka nem abban keresendő, hogy régi lakásomban nem volt fellelhető efféle falakmározó vagy döglött macibunda. Bár végkifejlett valami ilyesféle tetőpont irányába tendált, de ha teljes akkori hevületemmel estem volna neki, füstölgő, Daniell alakú nyomatot döngetek a betonba. Nem lett volna ajánlatos friss dühvel benne és bennem. Pár perc enyhülés előzte meg kis légyottunkat. Agyam lehűlt és mikor Daniell visszaszelídülve a helyiségbe lépett, úgy gondolta, a tettek többet mondanak, mint tíz bocsánatba ágyazott bűnbánó tekintet. Nem vitattam a döntését, bár az érzelemvihar és gyönyörhalom után én mégis szükségét éreztem szavakkal is elmondani, hogy sajnálom. És akkor... Miután egész napunkat acsarogva töltöttük, Daniell felém fordult és közölte, hogy "Rendben". Elsimogatta homlokomba csapódott nedves tincseimet és hogy lássam, komolyan meghányta-vetette a dolgot, elmesélte, mire jutott.

Mindig tárva-nyitva lesz szentélyének ajtaja. Egyet kért. Ha mégsem, ha nincs résnyi lyukacs kint és bent között, játsszam le a kilincset is a fa barnájáról. Tehát ha magára zárja palotája ajtaját, én felejtsem el ottlétét. Rábólintottam, mert úgy éreztem, képes lennék rá. Ha magányra vágyna, meg tudnám adni neki, mert elég lenne a tudat, hogy bár én odakint álldogálok, alig pár centire egyetlenem ott van. Meghoztuk a döntést és azt hiszem, így már kimondhatom - közös otthont építünk. Bár ilyen zsenge, mondhatnám pelenkában tipegő kapcsolatnál ez még nem szokás. Nincs még két éves románcunk, de úgy vélem, többet élt meg, mint sokak tapasztalnak akár tíz év alatt.

De nem csak ez az oka ellágyulásomnak. Nem csupán igenjének melengető emléke, minek hatására mosoly született szám sarkába.

Miután kedvesem élete legnehezebb időszakából egy határozott lépést tett kifelé, két hét sem telt el és belegyalogolt egy következőbe, ami csöppet megint ránk terítette a homályleplet. Gipszfosztása utáni borzasztó időszak újabb napokra nyomta rá kesernyés bélyegét, és bár az előző hetekkel összevetve sok volt a hasonlóság, értendő ez alatt a tomboló rohamok sokasága, a szótlanság vagy nyers bőszavúság, ennek ellenére mégis más volt. Ahányszor kifakadt, ahányszor betelt a pohár és dühében képtelen volt higgadt maradni, kellett, hogy hangosan fájja a valót... utána soha nem mulasztotta el megbánni. És bár sokan vallják, hogy mit számít a bocsánat, hisz az csak egy szó... én nem így gondoltam. Láttam, hogy ha úgy érezte, merényletet követett el ellenem, akkor egész lényével belefájt s nem rejtette érzéseit apró csigaházba, mint tette annak előtte. Sok volt a hirtelen kirohanása, de a heves felcsattanásait furdalás követte, majd gigantikus megbánás, s a miért pofonegyszerű volt.
Gipszlevétje előtti utolsó heteiben azt hiszem, mind a ketten ráébredtünk, többet rejtettünk magunkba, mint amennyit lelkünk képes cipelni. Felszínre kúszott sok fájó és feldolgozásra váró titok. Tényként került elénk a fanyar való, hogy sérelmeink fitogtatásánál, csip-csup sértettségünknél több is forog azon a bizonyos kockán. MI. Mi voltunk a tétje a játéknak. Mi és a jövőnk, vagy inkább annak nemléte. És talán ez ébresztette fel kedvesem, és ez térített magamhoz engem is. Újra egymásratalálásunk után sem lett egyszerű, nem változtunk mézben tocsakoló eszménypárrá, akik rózsaszín vattacukrot hajigálnak egymásra és piros lufival szaladgálnak fel-le a réten, s vallják, a megoldás mindenre egy mosoly, de rájöttünk arra, hogy ha szeret és szeretem - márpedig szeret és szeretem - akkor nem szabad veszni hagynunk egymást.
Sok mindenen vagyunk túl és tán sokszorosa, mi előttünk sorakozik még, de... menni fog. Érzem. Nekünk menni fog.

Figyeltem Életem fényét. Helyet keresett palettáknak, skicceknek, rámolt fatáblákat és üvegeket, s én percekig gyönyörködtem munkájában, szemöldök ráncolta vonásaiban, arcán a különös zsongásban, mire drága szemei felfigyeltek rám. Találkozott a tekintetünk, s a köztünk heverő akadályhalmok ellenére, akárha megölelt volna.
- Szia, Csücsök. - szemeimmel meleg szőttesbe burkoltam viszonzásul.
- Miért nem alszol? - kaptam szeretgető, fültől-fülig mosolyt, majd a kezében pihenő tárgyaknak alkalmi helyet adott s elindult felém, és én, mert még az a húsz másodpercet sem akartam kivárni, amíg hozzám ér, szintén léptem.
Félúton találkoztunk.
- Nem vagyok már álmos.
- Hazuuug. Három óra és ropogós Ryuryvá varázsolódtál felmosórongykából?
- Aranyos.
- Na, menj vissza csicsi. - emelte arcomhoz szééép szürke tenyerét, de látva saját bőre jelenlegi színét, inkább visszahúzta és az orrával böködött meg. - Sicc.
- Perecednek. Annak. - nevettem lemacskásításomon. Karjaimba hívtam és ő vonakodva bár, de jött.
- Csupa piszok leszel.
- Ugyan. - öleltem portarkította, szürkemaszatos Daniellem nádszálkarcsúságát.
- Menj vissza aludni, Ryu. - mosolygott nyakamba, miközben velem dülgöngélt jobbra-balra.
- Nem tudok. - sugdostam a fülébe. - Tudod, hogy nem tudok nélküled, Csücsök.
- Nagyon jól ment eddig is.
- Életem, fáradtabb vagyok, mint egy bányaló háromheti megfeszített szénhordás után és mégis két óra vízszintelés sem telt el és megébredtem.
- Biztos leejtettem valamit, vagy felhuhogott a bagly. Majd megkérem Perecet, hogy egye meg.
- Ettől nem tartok. Nem kezdek fenyegetődzésbe, hogy ne merd bántani a madaram, mert feleslegesen hűteném a szavakkal a tüdőm, mivel életem, Pereced úgy néz az igazi húsra, ha néha nem átallasz adni neki valami valódit, mintha legalábbis káposztástésztával próbálnád meg táplálni. Nem tűnt még fel, hogy nem eszik meg semmit, ami nincs egyenletes háromszög és kicsi kockadarabokra gyáriasítva, vagy nem úszik kocsonyaszerű lében? Szerintem azt hiszi, hogy az ő természetes tápláléka a konzerv és ha kikerülne a vadonba, azért pusztulna éhen, mert nem lelne semmit, ami alutasakban futkározik.
- Mert betonlakó macs.
- Nem. Mert egy nyámnyila, elvárosiasodott úrilány. Mondtam én, hogy hagyni kellett volna még kicsit a kukában... akkor nem nyelné le a saját nyelvét, ha megpillant egy rigót vagy fejessalátát.
- Végtelen gonosz vagy.
- Igen. Rettenetes szörnyeteg vagyok.
- Ezt már nem én mondtam.
- Életem, lássuk be. Perecedet kiterelted az udvarra, hogy arrafelé végezze a dolgát, és ő majdnem bélcsavarodást kapott, mert nem lelte az alomszemcséket a szabadban. Ott kavernyált fel-alá, szinte már az ölét szorongatta, és míg más macska azért mászkál a teraszajtó előtt, hogy kiengedjék a szabadba, hogy könnyíthessen magán, ö azért nyervákolt, hogy engedjem be, mert piszkos lett a talpacskája és különben is, szörnyű a világ odakünn, nincs cicavécé. Csak nehogy belefusson pár kertvárosi nehézfiúba, mert megcakkozzák azt a hegyes fülét.
- Ne féltsd.
- ÉN? Soha. Ha megtámadják, majd rendőrt hív vagy halottnak tetteti magát, ahogy a természetfilmekben látta. - az utolsó két szót elásítottam ugyan, de Életem azért értette a lényeget.
- Menj aludni, Főgonosz.
Úgy gondoltam, ideje komolyra csavarni a szót és felvázolni Daniellnek, hogy eszem ágában sincs visszakómálni, mikor most ébredtem, ellenben szándékomban áll magam alá varázsolni, mivel az eredeti terv is valami ilyenféle volt, csak merültek az elemek, s hogy csöppet nyersen fejezzem ki magam, két órányi töltés azt hiszem, elég egy menetre.
- És te mikor jössz? - simogattam végig az állán, de tekintete átszaladt a tényen, hogy úgy fixírozom, mint a farkas Piroskát piknikkosarastul, s míg én nyálat kezdtem kiválasztani kedvesem puszta látványától, s a fikciótól, mit tartogat nekem a ruha alatt, ő halálos komolysággal, s ártatlan pillaverdeséssel válaszolt.
- Mindjárt, csak még pár dolgot... - nem tetszett az alternatíva. Nyakába csókoltam és ezzel gátat vetettem szavainak. Felszusszant s én csöppet szívtam bőrén két harapás között.
- Hmm. Finom vagy. - búgtam és tovább rágcsáltam.
- Kitekert egy ízlésed van, hallod-e. Izzadt vagyok és piszkos, meg büdös is...
- Meg buta. Ne felejtsd ki. - aprót taszítottam rajta és a falnak tántorodtunk. Eszem ágában sem volt kiengedi a kezeim közül. Ébren vagyok. Függőlegesen némiképp kicsi az esély rá, hogy megint beájuljak álombirodalomba, így folytattam Daniell ostromlását.
- Ne. Tényleg. Csupa maszat vagyok és...
- És? Minimális mennyiségű kosz szükségeltetik szervezetünk rendeltetésszerű működéséhez. Kitől is hallottam...
- Meg nemjószagú, mert itt rohangálok a dolgokban egész napja és hiába zuhanytam pár órája...
- Olyan illatod van... - araszoltam nyakának völgyéből felfelé, hogy a kerek fülcimpába sugdoshassak - hogy csavart kristályüvegben tárolva ajzószerként árusítanám.
- Ne... csináld...
- Miért ne? - nyalogattam a fülkagylóját. - Hmm. Az ízed sósan bong a nyelvemen. Szeretem ilyennek. - szippantottam be a cimpáját. - Az orromat csiklandozza ez az eszencia. Olyan illata van a testednek, Kincsem... - s itt elzártam a szavaimat, helyette állkapcsát kezdtem alig puszikkal támadni.
- ... Hogy? - rekedtkedett.
- Na? Mi történt Daniellem, mégis hallanád? - megadóan fújtatott fel, mikor homlokom az övének döntve feltettem az egyértelmű kérdést. Jobb keze felkúszott a derekamon, mellkasomon szaladt át, majd tarkómat használva ösvénynek, felszökkent a hajamba.
- ... mondjuk egy kicsit. - suttogta, amíg megbirizgált pár nyakamra lógó, alváskócolta tincset.
- Fáj a kezed? - a kérdés akaratlanul jött. Orra az orrom hegyén, s így tekintetem nem ugorhatott át az alig mimikán, a finom ránduláson, mely gyengéd vonásain rebbent át fürtjeim babrálása közben. Bohókás mosolyt villantott kedvesem.
- Ő már másfél órája kérte a szünetet. - ez elhajtotta kéjsóvár énem és előbújt belőlem a doktor úr... nem mintha a kettő együtt kivitelezhetetlen lenne.
- És mondd, mazohista Életem, miért is nem hallgatsz te rá?
- Csak még ezt az egy dobozt akartam.
- Hát akkor ne akard. Megmondtam, és ha nekem nem hiszel, saját orvosod volt szíves utasításba adni, hogy rövid ideig használd, inkább sok kicsi, semmi megerőltető és ha ennyi a napra, akkor ennyi. Szünet.
- Jaj, de tudod, hogy mit mondott. Beperelhetném orvosi titoktartás megszegéséért! Áruló. És még egy perverz öregember is. Röhögni fogok, ha majd buzgó kopaszodásba kezd és majd jön itt, hogy segíts visszaragasztani a hajszálait. Ahányszor bemegyek, elsüti ezt a nyomi poént, hogy toljam le a nadrágomat és hajoljak előre. Aztán homlokon csapja magát, sajnos csak a tenyerét használja, és műszórakozottan elvihog, hogy "jaa, kéz... " - kifejezetten jót kacagtam, főleg, mert Daniellem vonásain halálos komolyság ült.
- Pont most bántod, amikor kezd benőni a feje lágya? Felelősségteljes és lassan már-már kezdem azt hinni, hogy hűséges is.
- Aha, hiszem, ha soha.
- Mellesleg, hogy tudd gyöngyöm, hogy rendszeresen ragasztod Seikire az "öreg" jelzőt, s szűken egy évvel fiatalabb nálam.
- Ccc. Nem látszik. Azt hittem, hogy kábé öttel idősebb.
- Nem vagy te egy csöppet elfogult vele szemben?
- Nem.
- Neeem. Persze. Hogy is mertem feltételezni.
- Múltkor vizsgálat után kaptam egy nagy, színes nyalókát!
- Kedves gesztus.
- GYEREKNEK SZOKTAK OLYAT! - nem tudtam nem nevetni, bár igyekeztem, hogy vihogásom hamar elüljön.
- Na jó. Száműzhetnénk exkapcsolatom ma hajnalra? Lényeg a lényeg, egyetlenem. Kezed pihenőért ordít, te magad is eléggé fáradnak festesz, a kupi megvár, a dobozok sem rohannak el, az ágy hívogat, én meg kanos vagyok. Mi következik ebből?
- Elmegyek lefeküdni és te nyugodt helyre vonulsz a jobb kezeddel?
- Nem tartoznak az erősségeid közé a szöveges feladatok, nem igaz?
- Kérem, Ishigorou-sensei, szánjon meg a válasszal.
- Gyerünk. Indíts a szobába.
- Hogymihogy?
- Háromig számolok és nem mondom többször. Egykettőhárom. Gyerünk. - mutattam nyílegyenesen a háló felé. - Nincs vita.


Kedvesem megszidott óvodásként indult meg, s én nyomában szigorkodtam egészen a hálóig. Majd beérve, Daniellem a fürdőszoba felé vette az irányt.
- Hovahova? - toppantottam elé, mint a randira surranó csemetéje elébe talpigfegyelem édesapja.
- Tisztálkodni. - rebegte műfélszegen.
- És erre meg mikor adtam engedélyt? - néztem eltűnődve.
- Csupa kosz vagyok! A kezem is fekete, meg az arcom is kéményseprős, és a nyakam olyan, hogy veteményelhetnél is benne.
- Jó. Megjegyzem, ha új palántákat akarnák telepíteni.
- Tényleg fürdeni... - a falnak döntöttem. Csípőmet nekifeszítettem, tenyeremmel oldalán kezdtem játszani.
- Tényleg piszkosan kellesz.
- Csak hogy igazad legyen? - ez már az a mosoly volt, amit hívhatnák akár ágyvigyornak is.
- Egy, nem bírok várni. - kézfejem a pólója alá szökött. Tenyeremmel végigsimítottam lapos hasfalán. Ujjaim visszájával érintgettem, simultam bele a halvány izomcsíkba - Kettő, nem bírok várni. - csípőcsontját hüvelykemmel tapintottam ki, majd kezem nadrágja félszoros gumija alá csúsztatva erősen markoltam kerek popsijába. - Három, nem bírok várni. - s jobbomat ismét előre csalva nadrágja alatt, ölére tapasztottam a tenyerem.
- Villámgyorsan a lényegre. - fújtatta ki orrából a megállapítást, míg hátravetett fejjel, lehunyt szemmel élvezte, ahogy ujjaim finoman alsója alá is beszöknek. Nem tehetek hirtelenségemről. Nem bírom elviselni bőre és bőröm között még a halovány pamutot se.
- Életem... - szusszantam a nyakába. - Megmondtam. Ha ilyen illatot ont a bőröd, magadra vess. Ne várj tőlem sem türelmet, sem önmegtartóztatást. Ismersz, Kincsem. - leheltem a füle tövébe. Alig csókokkal ízleltem, s szám lassan állkapcsának ívére tévedt. - Tisztában vagy vele, tökéletesen tudod, hogy hatsz rám.
- Tudod, mi szeretnék?
Közben szám elért az övéig, s az apró csókok közepette tudakoltam tőle
- Mit szeretnél?
- Azt, hogy miután égszakadás-földindulás-ágynyikorgást rendeztünk, nekem ne legyen más dolgom, mint lehunyni a szemem és ellazulva szenderegjek veled a karjaimban.
- Oh, mily idilli. - váltottunk egy hosszabb csókot s én kénytelen-kelletlen, de lassan visszavonulót fújtam. - Tehát ezzel azt akarod mondani, amit sejtek, hogy mondani akarsz. - léptem el tőle egy lépést, bár végtelen nehezemre esett.
- Sietni fogok.
- Ígérd meg. - ráncoltam rá a szemöldököm.
- Ígérem.
- Ha átversz, megharaplak. Fájni fog.
- Nem foglak.
- Jó. - közöltem még mindig morcosan. - Hiszek neked. Bár fene tudja, miért. Macskatulajokban ne bízz.


Kaptam egy amolyan "sietek vissza" puszit, és Egyetlenem megsimizte a vállamat is. Csak az egyiket. Majd eltűnt. Magamban nyugtáztam, hogy ha visszajön, megsimogattatom vele a másikat is, mert egyrészt nem szeretek féloldalas lenni, másrészt nem bírom a rivalizálást. Kell az nekem, hogy testrészeim egymásnak ugorjanak, hogy Daniell kit szeret jobban? Nem jó a vicsorgás. Úgyhogy ha visszajött a felfrissülésből, akkor behajtom rajta.
Néztem az ágyat. Volt egy olyan érzésem, hogy talpon kéne megvárnom, de aztán végül arra jutottam, hogy miért ne nyúlnék el egy magamat szemlátomást kellető pozícióban, hogy egyetlenem úgy leljen rám. Úgyhogy fogtam magam és elhevertem. Hátam mögé párnahegyeket építettem, s felsőm kigombolása után Daniellvárásba kezdtem.

A szoba folyt. Az ajtókeret lassan mélybarna paca lett. A falak rám zuhantak. Kártyavárként omlottak össze. Homálykás, majd tiszta s megint elmosódott krém színükkel hulltak a fejemre. A takaró meleg volt. Párnám tollbelseje halk altatódalba fogott és én lehunytam a szemem, de nem többre, csak egyetlen pillanatra. Végülis miért ne pihenhetnék egy csöppet? Ha visszajön, úgyis felébredek a kattanásra...


Mellém fészkelt egy langyos ciripp. A párnámra ült. Zenélt pár légből kapott szólamot. Megmosolyogtam az álomtücsköt és jóéjjet kívántam neki. Ő duruzsolt egy válaszfélét, majd elhallgatott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése