2013. október 7., hétfő

Daniell V/4. - Tornádóm

Elragadott a tornádó. Errefelé sűrűn van égzengés, szürke köntösbe burkolt ezüst csillámlás, kavargó, kiismerhetetlen forgatag. Bármikor lecsaphat, de a nem várt meglepetés nem az égnek kellős közepéből talál a földre. Szempillák göndör árnyékából veti ki ellenállhatatlan cukorral futtatott hálóját, és abból menekülni... lehetetlen. És ki lenne, aki meg akarná tenni?


A hajába nyúltam. Magát kellető borostyán tincsek dús garmada üvöltött az ujjaimért. Félnedves érintésük langyos bársonya megzsongatta az ujjbegyeimet. Elhajtottam mézségét hattyúnyaka felszínéről és a párás bőrre tapasztottam az ajkaimat. Teste harmatját ittam, úgy, ahogy az éhes pillangó kortyol nektárt egy tarkaszirmú virág adakozó kelyhéből. Ahogy egy színes szárnyú, illékony pille ízleli meg a réti szépet, úgy kóstoltam én kedvesem vágynyirkos márványát, s a csók alatt, mit neki adtam, óvatosan kiváltam testéből. Elengedett melege, de háta továbbra is mellkasomnak feszült. Légvétjei ütemét még magamon számlálhattam. Előre csúsztattam a kezem. Tenyerem alatt reszkette az utolsókat az a tejfehér, most halovány, éppen csak világos erekkel átszőtt, rugalmas bőre. Megérintettem a hasát. Végigszaladtam az erős izomcsíkon, oxigént faló tüdeje tébolyult pulzálásra késztette sima mellkasát. Cirógattam egészen addig, míg érintésem állának csúcsát nem érte. Akkor csókra hívtam. Finom kört írt le vállának érinteni való gömbje, míg felém fordult, hogy ajkait adja nekem. Édes húsa harapnivalón duzzadt. Szenvedélyes játékunk gyötörte vöröslően teltre azt a rózsaszín finomságot. Színei annyira lágyak, hogy míg rajtam meg sem látszik a kéjjel oltott, hevesen csapongó, gyötrő gyönyör, az ő teste élénken mutatja minden érintés nyomát. Szája vörös. Pírban lángol az arca. Teste csókjaimnak állít emléket. Foltok tarkítják. Élvezet fakasztotta, lángolópiros és bordó rózsás maszatokat varázsolt rá ez az óra. Tudom, hogy a percek enyhítik, és szépen visszaszelídül majd fehérsége, de addig... addig kényeztetem szemem a látványával. Addig habzsolhatom, újra élve a pillanatokat, mikor felcsókoltam rá a maroknyi szerelem pecsétet.
- Akarsz víz? - tette fel rekedt kérdését, de válaszomat önmaga késleltetendő, szájon simított.
- Akarok. - Két csókba ágyazva válaszoltam neki. És bár igent feleltem, testéhez bújva mégsem mozdultam. Éreztem, ahogy szenvedélyünk könnycseppjeitől nyirkos bőrünk lassan saját hőjére szelídül. Ahogy elmúlik a perzselő érzés, és marad a langykás sugallat. Újra végigcirógattam a mellkasán, elmosva a verejtékgyöngyök még meglévő gömbjeit, majd derekára fonva karom még közelebb vontam. Felszusszantott, háta nekem feszült, fejét finoman hátra biccentve vállamra döntötte és kellemes fáradtságban szemét lehunyva, nekiállt pihenni az elmúlt perceket... és hogy mit csináltam én? Te jó ég... amit már egy jó ideje teszek, de rádöbbenni csak mostanság sikerül. Fürdök az illatában. Tartom. Olyan közel fogom, mintha még mindig szerelmeznénk, mintha még benne reszketnék, mintha még szorítana, és gyönyörpárás testének holdvilágszín felszínéről iszom az esszenciáját. Az én bőröm ragad, az övét selymesen sikkanósnak érzem, testemet verejtékesnek, fehérségét vágykönnycseppesnek vélem. Számat megnyalva sósan mar a húsom, Daniellem íze bong, olyan játékos kacérsággal, hogy kedvem lenni addig kóstolni, míg csak jól nem lakom. És párájában pihenve, semmivé lesz saját valóm. Elnyel. Bekebelez. Ingerlő felhőjébe von. Elhaló pihegése közelebb húz. Arcomat a hajába fúrom, nedves tincsei közé szippantok.
- Azt mondták, holnap esni fog. - Kifelé kémlelődött az ablakon, de nem úgy fest, mint aki moccanna. Tovább simogattam az oldalát, már-már szinte száraz felszínén játszva. - Nem úgy néz ki. Nem látok gomolyokat. - Nyaka völgyében megült egy párás foltocska. Azt súgta, az én számra vár. Lecsókoltam. - Biztis majd percek alatt jön. - Álomszép, álmatag szürkéi a tiszta eget lesték a hatalmas ablakon át. - Egyik percben még napocs hétágal, aztán majd ránk rongyolnak az égből, mintha papagájkalicka lennénk. - Hatalmas szempillái mondandóját rezgették. Szeme sarkát orrommal cirógattam meg, és szerelmem úgy gondolta, ezen tettem érdekesebbé tesz az üvegtáblánál. - Micsi?
- Nézlek. - közöltem rohangáló szembogarát igyekezve elcsípni.
- Nem, te nem csak egyszerűen nézel. Ne hazudj! - kacagott.
- Most kinevetsz?
- Nem. Ismerlek már.
- Hm?
- Ilyenkor érzelegsz, Ryury.
- Érzelgek?
- Igen.
Igaza van.
- És ez baj?
- Nem, Ryu. Nem baj. - Rendbe rakta a hajam, és míg csodakecses ujjai tincseim közt tettek-vettek, én azon igyekeztem, hogy csacska csókokkal érintsem az arcom előtt cikázó csuklóját, ahol érem. - Össze-vissza csókálsz. Csóka vagy. Vagy inkább nem. Fura az a madár. Nem szeretem.
- Tudod mit mesélhetnél el nekem, Gyöngyöm?
- A Piroska és a farkast? Klasszikus!
- Nem, Kincsem. Regéld el nekem, miért van az, Daniell, hogy te még egy összegyűrt papírlapra is rácsodálkozol, és szemedben őszinte káprázattal figyeled...
- Szépek a galacsinok.
- Viszont nem hallottam még a szádból bárminemű szárnyast csak úgy, magában, negatív jelző nélkül.
- Szeretem megenni a csirit.
- Igen, valóban, ezt nem vitatom. De a rigómat a macskádnak szánod, a baglyot az acélbetétes emberölőddel óhajtod megnyúvasztani, dobálod a galambokat és azt hazudod, hogy pénzérmét hajigálsz a kútba... azt hiszed, nem látom, hogy mikre célzol? Mindegy. Mondd meg nekem, ó Daniell, aki még a százlábút is kimenekítette a takarításnál és elrohant vele az utca végébe, hogy új házat találjon magának... a madarak mivel érdemelték ki ezt a bánásmódot?
- Nem szeretem őket.
- Nane. Neee. Tényleg? Ha nem mondod, magamtól sosem...
- Te tudod azt, hogy egy tyúk kicsípi az ember szemét? Meg a varjú!
- Sem egyikkel, sem másikkal nem kell farkasszemet játszani, és máris nincs probléma.
- A sirályok a legpiszkosabb állatok a világon, mert minden dögöt megesznek. A galambok nem különben.
- Ne nyalogasd őket, és egyébként is, azt hittem, nem zavar a kosz.
- Halott szemük van. A haltól nem vársz mást. Bár a tiédnek mintha pislákolna valami a halagyában. Okos kis halpénzes. Hogy is hívják?
- Szép volt. De ennek nem dőlök be.
- Egyszer úgyis megtudom.
- Minden lehetséges. De ne háríts. Madarak.
- Kiskoromban... sokkal jobban futottam, mint a többiek. Nem az udvaron, vagy ilyesmi... belül. - baljával kolibrit játszva lágyakat csapkodott a mellkasán. - Érted?
- Értem, Gyöngyöm. Élénkebb voltál, mint az átlag.
- Picit... eléggé. Szaladtam odabent. Tudod, emlékszem, hogy egy időben ütemesen berángattak az udvarról, hogy vécére menjek. Ez azután volt, miután időpocsékolásnak kiáltottam ki a dolgot, így egy nap elhatároztam, hogy nem megyek többet. Anya először nevetett, de a harmadik napon nagyon gusztustalan olajat tuszkerásztak le a torkomon... na mindegy, kiegyeztünk, hogy nem kapok többet olyat, és akkor hajlandó vagyok néha-néha meglátogatni a mosdót. Aztán nem bízták a véletlenre, úgyhogy állandóan hajkurásztak. Akkor kezdtem el gondolatban átszínezni a csempéket. Tudod, van is egy csomó ilyen rajzom. Sok kocka és mind más színűs. Anyuéknak a mai napig nem mondtam meg, hogy ezek valójában csempekompozíciók, és hogy ezzel töltöttem az unalmi perceket. Tudod... bent tartottak. Aszitték, hazudok, mikor jelentettem, mit ténykedtem odabent, így az evés közben jön meg az étvágy alapgondolatára megalkották a vécétézist, és ebből következett, hogy én oda lettem száműzve naponta sokszor tíz percre.
- Mondjam, hogy jogos?
- Ne. Szóval kicsit gyorsabb volt a tadammom, mint a többi gyereknek, de... csak otthon, tudod?
- Hogy érted?
- "Daniell csöndes gyermek. Társaival jól kijön, könnyen alkalmazkodik, hallgatag és sokszor merengő." Ezt a régi papíromon olvastam. Azon, amire rápingálták, hogy érett vagyok iskolapad koptatásra. Aztán anyáék nem igazán így látták, és az ellentétek erőssége miatt elvittek egy gyerekanalizálóhoz. Nagytükrös szobában színes székek, meg zsírkréta, és puha szőnyeg. Tökre emlékszem rá. Na mindegy. Azt mondta anyucnak a pszihonő, hogy tudok alkalmazkodni a közhöz, meg átvenni azt a tempót, amit megkövetel a lég, viszont mivel nagyobb a fordulatszámom, valahol ki kell, hogy jöjjön ezt a taramm, és erre marad az otthon. Azt is mondta anyáéknak, hogy ezért vannak az álmok is, meg hogy majd kinövöm és hogy ez voltaképpen jó dolog, mert tudom szabályozni magam, meg eldönteni, hogy mihez mi való, és hogy nem vagyok hiperaktív, vagy koncentrációzavaros ilyesmi, csak egyszerűen kicsit túl vagyok húzva.
- Akkor is voltak rémálmaid, Csücsök?
- Én inkább környezet rémisztgetésnek hívnám, már amennyit szülőmese alapján leszűrtem. Egy nyitott szemmel üvöltöző gyereklény ijesztő lehetett. Anyu sokszor mesélte, hogy fogott a kezében, és beszélt hozzám, meg szólongatott, én meg csak kiabáltam mindenfélét...
- Van egy ilyen korszak a gyerekeknél. Igen.
- Sokat kiabáltam... madarakat is. Ryu, álmomban mindig bántottak a madarak. Megnéztek a halott szemükkel és el akarták lopni az enyémet. Sokszor aludtam azt, hogy mentem egy úton. Sóderos volt, és emlékszem, mindig rugdaltam a kavicsokat. Lenyúltam egy szépért, és akkor vettem észre, hogy kétoldalt a kerítéseken ülnek a madarak, és tudtam, hogy ha ránézek, el akarja majd lopni a szemem... sokszor álmodtam, mikor kicsi voltam. A halott szemük helyett az enyém kellett nekik... - és én csak hallgattam, és kimondtam a legelső szót, ami eszembe jutott.
- Daniell, te el vagy varázsolva, azt tudod, ugye? - Életem révedéséből kiszakadva megrántotta a vállát, majd egyetlen nagyon frappáns és légből kapott mozdulattal átdobta rajtam a lábait.
- Nem akarsz enni csokit? - kérdezte, de úgy, hogy egy pillanatig azt hittem, orrát tövig az enyémbe nyomja.
- Nem, most nem kívánom...
- A csokit?! Pedig ilyenkor!! Olyan csokit, amiben belül is csoki van! Sűrű csoki. Praliné! Ryury! Van pralinénk nekünk?
- Lehetséges. Talán. - de úgy vettem észre, válaszomra már kevésbé kíváncsi. Összerántott szemöldökkel új kérdőjelet dobott a levegőbe, pedig még a másik is ott lebegett.
- Akkor? - Drága életem abban a tévhitben van, hogy mert kérdeztem kettőt róla, most neki is kell, csak pár nullával többet...
- Akkor?
- Mi, ha nem csoki? Valami biztos!
- Víz?
- Szomjas vagy?
- Zuhany formában.
- Nyem. Ha nem csoki, akkor mi?
- Te? - amolyan falánk módon markoltam rá, és csiklandós pontot érhettem, mert szétdúlt borostyánja hirtelen rám terült. Daniell elhasalt rajtam, kacagva pár akadozót, majd sovány hahotáját halkra véve folytatta, egyenesen a fülkagylómba.
- Tudod, hogy... - tényleg suttogott.
- Mit, Életem? - orrommal mézségébe kajtattam.
- Nemmondominkább. - Kacaj. Kristálytiszta.
- Követelem.
- Nemnem.
- Kérlek - kezem megindult a hátán. Bohó karikákat írva le újra és újra
- Nem voltam még megszokott nálad. Mire visszajöttem a víz alól, Ryu, te hason fekve bitoroltad a matract, én meg csokit akartam enni, de nem felébreszteni téged, ezért kimentem a konyhádba keresni valamit, amiben van pár szem kakaóbab, és ott rohangáltam, mint egér a palackban, mert a te lakásodban egyetlen darab csokoládé sem volt! Egy szem se! Aztán találtam kakaót, és gondoltam csinálok krémet. De liszted nem fehér volt, csak valami barna por és a vajad is erőst zsírmentesnek látszott, gondoltam tej, de az meg szójás volt és így végül ott álltam a kakaóval...
Belenevettem azokba az arany szálakba.
- Ha most azt mondod, Csücsök...
- Megettem a kakaóport, Ryury.
- Ó, te jó ég...
- Felnyalogattam, mint a boci a rétet.
- Nem kaparta a...
- A negyedik nyalásra köhögtem, mint állat.
- Mondom én.
- Mitmit? - piszkálgatta, böködte a fülcimpámat.
- Varázs ül azon az okos kobakodon. - hajába nyúltam, finoman húzta el vállamról a fejét, hogy szemébe nézhessek. - Varázs.
- Ryu. Nekem a csoki. Neked a . . . töltsd ki az üres helyet a hiányzó szóval.
- Nem gondolkoztam még rajta soha.
- Ugyan már, ilyen nincs. Tudod, Ryu - suttogott a fülembe, s pozíciójából ítélve, kellemes helyezkedését tekintve, úgy éreztem, a közeljövőben nem igazán kíván arrébb mozdulni. - Amikor az ember lába derékból zsibbad el, amikor elönt az a kellemesen tohonya érzés, az a lassú, az a lusta, alig gondolatos, merengéshez is fáradt érzés... mi hiányzik neked?
- Dinka.
- Az mondod, bolond vagyok?
- Soha. - csókoltam a homlokára. - Nem, Életem. Nem. - Csók. És újabb. - Neked csak kincsem - csók csók csók csók - varázsporral hintették a buksid.
- Tehát meg vagyok kettyenve. Csak finomítod. - nevetett. - Csiszolod, puhítod, árnyalod, áttetszővé nyalogatod, de ez még nem változtat a tényen, Ryury, éppen most közölted, hogy nincs ki mind a négy...
Elkaptam. Számra húztam. Előbb a nyelvét követeltem magamnak, aztán a nyakát, a fülét, a vállát... jól irányzott mozdulattal a hátára döntöttem és fölé hemperedtem. Kulcscsontját vettem az ajkaim közé, az ádámcsutkáján futattam végig a nyelvem, megízleltem az álldombját. Végtelenségig elégedett mosollyal, készségesen adta nekem át, amelyik darabjára csak igényem volt. Vonásain tisztán terült el, hogy végletekig élvezi, ilyen mértékben óhajtom magamnak. Hasra fordítottam, hogy az eddig hanyagolt finom tarkót haraphassam. Nem úgy, hogy durva nyomot hagyjak, így is szétmar a bűntudat, hogy kedvesem érzékeny fehérsége megsínyli heves együttléteinket. Bármennyire is óvatosan igyekszem hozzáérni, bármilyen finom az érintés, amit tőlem kap, elég csak egyetlen árnyalattal határozottabb fogásnak lennie, és mikor zuhany alá távozik Daniellem, az én fejemet már zsongatja a furdalás, mert finom testének vászonját ujjlenyomataim színezik lilára. Márványa túl finom a kéznek, de a szememmel habzsolva nem ad eleget. Érintenem kell. Sokszor talán túl hevesen, nagyon hirtelen, túlzó szenvedéllyel, és olyankor... nyoma marad. Ami az én bőrömön halvány szín, ami testemen csitul, ahogy a vágy hullámai lassan elcsendesülnek, az életem hószín szépségén van, hogy órákat, ha nem napokat ott időz. Igyekszem vigyázni rá, és tudom, nem durvaságom okozza őket. Érzékeny. Túl fehér, túl finom... túl kívánatos.
Előre billentette a fejét. Homlokát az ágynak vetette, hogy még jobban oda engedjen ahhoz a csodás hattyúnyakhoz. Füle mögé nyaltam, puha hajának tövén csókoltam végig.
- Daniell - sóhajtottam a borostyán kellős közepébe. Arcomat cirógatták a mézszínű szálak és én suttogtam nekik - Daniell... - pőre bőre azt búgta nekem, hogy magányos. - A zsibbadás közepette? - súgtam párásan gyönyörű fülkagylójába. - a lassított percek alatt? - simítottam végig kecses ívbe hajlított, hibátlan gerincét és egyetlen mozdulattal végleg magam alá vontam. - Azt hiszem, olyankor - testemmel takartam be - Te.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése