2013. október 7., hétfő

Daniell V/5. - Előítélet, újságos lányka, gyógytornász istenség és egyéb földi bajok

- Miért nem? - pillongatott lefelé a létra tetejéről.
- Mit miért nem?
- Miért nem nézzük meg azt a filmet?
- Te megnézheted.
- De te miért nem akarod?
- Mert már láttam.
- És?! Ez valami szabály? Ishigorou Ryu minden filmet csak egyszer néz meg... szóval ezért van olyan nyomi DVD készleted. - rámfintorgatott, miközben arrébb tolt pár, már a polcon helyezkedő tányért.
- "Nyomi"? - értetlenkedtem felfelé.
- Fujjos. És kevés is.
- Jobban érdekelnek a lapozható élményforrások.
- Ne játszunk könyv vs. mozit, mert hüllység, Ryu! Maradjunk az eredeti oknál, amit nem vágok. Miért nem érdekel téged az a film, mikor - kedvesem furán megforgatta csodaszép szürkéit, némi csintalanság villant meg szépjében, szembogarában felizzott a parázs, s szája sarkába betelepedő mosollyal rám csettintett - ... érted?
- Értem. - bólintottam, miközben átadtam neki egy levesestálat, hogy létramagasból illesze a helyére. - Értem, Kincsem, hogyne érteném. Azért mert meleg vagyok, adja magát, hogy marjak rá egy forró lovestoryra.
- Nem ezt mondtam, csak... - tolta helyére a porcelánt - de ezt mondtam. Miért is nem?
- Nézd, Életem, én már idejekorán lemondtam a homoszexuális témában készült alkotásokról, legalábbis ami a filmek világát illeti. - ahogy az asztalon pihenő, tisztára mosott étkészletre tekintettem, akaratlanul szaladt a szemem tovább a padlóra.
- Most újat mondtál... ugyanannyit vagdaltál hozzám, amit eddig is. Hogy nem. - nyújtotta kezét az újabb darabért és vesszőparipájáról nem volt hajlandó lepattanni. - Szóval, hogy van az, hogy nem vágyja a lelked a dupla pasasos lávszitukat?
- Vágyja. - mormogtam az orrom alatt. - Daniell, én szerelmes vagyok ebbe a kőbe. Nem voltam benne biztos, hogy ez a terrakottaféle színvilág nem lesz-e a napsárgánkkal túl sok, de nem. Annyira kellemes, délies hangulatot kapott, hogy kedvem lenne napszemüveget tolni az orromra. Olyan jóleső, olyan meleg.
- Apropó, meleg. - furán ejtette ki a szót és olyan érzésem támadt, nem egészen abban a vonatkozásban használta, ahogy az én ajkaimon előgördült, immáron kész konyhánk új ruháját szemlélve. És amikor kedvesemre emeltem a tekintetem, megbizonyosodtam róla, valóban szántszándékkal nem az én malmomba kéretszkedett be őrölni. Rafinált fintorkáját nekem címezte. Létrafogódzón megtámasztva könyökét előre hajolt. - Tématerel, tématerel?
- Miért tenném?
- Fogalmam sincs, ezt akarom kinyomozni.
- Drága Detektívem, célszemélyt tévesztett. Nincs semmi rejtegetnivalóm. Nem vagyok oda a homoszexuális témájú művekért, nem tagadtam soha, most sem fogom. Nem keresem őket, sőt, ha beléjük futok, előszeretettel ugrom át, kerülöm meg, szaladom átal minden fajtájukat. Film, regény, színdarab... nekem teljesen mindegy, az összesre egyazon gondolat érvényes. Nem-vagyok-rájuk-kíváncsi. - nyújtottam én neki a következő adagot pakolásra, de az én Daniellem úgy nézett rám, mintha most jelentettem volna be, odavagyok a macskájáért.
- Hooo?
- Mit szeretnél mondani, életem?
- Hooogyérted ezt?
- Homofóbia. Igazán elterjedt manapság.
- Ne marhulj már velem! -csapta csípőre a kezeit.
- Ne hadonássz, mert az égből pottyant partner elkapdosása nincs a listámon, és mint tudod, nem szeretek rögtönözni.
- Ryu!
- Daniell!
- Ne csináld már ezt a nemfigyelekodafigurát!
- Minden szavadra hegyes füllel radaroztam. Szeretnéd talán, hogy visszamondjam, mint egy jó diktafon?
- Nem! Én azt szeretném, ha nem ködölnél itt össze-vissza, hanem elmondanád, hogy miért nem szurkolsz körömtördesve egy ilyen szitunak!
- A körmöt rágják, az ujjat tördelik.
- Fiatal tanár, aki sulit elhagyva rájön, hogy nem bírja profja nélkül, és te még egy picit sem szorítasz a világokon áthatoló szerelemért, pedig egyrészt igencsak szomjas lélekkel rendelkezel...
- Én?
- Ne vágj közbe, hazug pasas! Szóval egyrészt halálosan szereted a szerelmet, másrészt ez a sztori picit talán közelebb is állhatna hozzád, tudni akarom, miért nem vagy rá egy cseppet sem kíváncsi! Happyend és mindörökké rajongó vagy, arról nem is beszélve, halihóó, itt két férfi harcol mindezekért, hát akkor?!
- Kincsem. - álltam meg szorosan létrája alatt, és felpillantva megkértem viharszürke tekintetét. - Kapsz tőlem tíz perc gondolkodási időt és egy életre elég gumicukor készletet, ha igennel tudsz felelni a kérdésemre. - nevettem rá - Életem, mondd meg nekem, láttál te valaha olyan filmet, vagy olvastál netán olyan regényt, amiben a két hímnemű egyednek boldogan éltek amíg meg nem haltak zöngével ment le a függöny? Ásó, kapa és ha még nem is nagyharang, de egy nagyobb fajta csengettyű? Mert én nem találkoztam ilyennel. A leggyakoribbnak talán a 'míg a halál el nem választ' variációt mondanám, de sajnos ott a kettészakító tényező az egyik fél életében mindig idő előtt mászott be. Nézzük, ha összpontosítok, azt hiszem, minden egyes végesélyes történést számba tudok venni. Kezdjük a klasszikus záróeseménnyel. A nagy szerelemduó egyik darabja elhalálozik Aidsben. Köztünk legyen szólva kedvesem, harmincnégy éves koromra első és egyetlen ember vagy, akivel úgy ítéltem meg, a szex biztonságos lehet, mindenféle külső rásegítés nélkül. És azt is elsuttognám, hogy az általad annyira nem kedvelt Numata-san még a konyhában is tart vészóvszert, ha ott jönne rá az igény. De igaz, lehet, hogy ketten vagyunk csak a világon ilyen biztonságot kedvelő egyéniségek, mert ha az eddig látott művekre alapozok, akkor a saját nemükkel szexuális viszonyt folytató férfiak 97 százaléka HIV fertőzött kell hogy legyen. Aztán nézzük, mi van még. Oh! Újabb finomság. A páros egyik darabját pellengérre állítják a "bűnéért", mert megrontotta, elcsábította, hálójába kaparintotta, elbájolta a szegény másikat. Erre a másik fél korától függően alkalmaznak - hogy a legdrasztikusabb példával éljek - bíróságot, vagy ha maradok a minimben, elég az ítélkező család. Természetesen párhuzamosan mindkét variációnál, vallási irányzattól függően kárhoztatják a megfelelő alsó hatalomhoz a ferde ösvényen sétálót. Lényeg a lényeg Csücsök, így vagy úgy, de a nagy köz ellenségeskedése végül vagy törvény keze segítségével kapja szét a párost, vagy megtöri az egyiküket és az úgy dönt, kilép a kapcsolatból, roncsolt happyendet húzva maga után. Soroljuk be harmadiknak a tettlegességet, mely tényleg sajnos napjainkban nem ritka dolog. Ezt, hogy kitérjek egy pillanatra a fővonalról, annak tudom be, hogy az emberek amit nem értenek, amit nem képesek bedolgozni, számukra kérdőjel halmaz, ami ismeretlenként lebeg az életükbe, attól félnek. Attól tartanak, rettegnek és civilizált lények lévén úgy gondolják, ütnek, holott esetleg az idegennel együtt élni úgy lehet a legegyszerűbben, hogy megfosztjuk a titulusától és talán nem kell doktori ahhoz, hogy egy értelmes lény átlássa, az ismeretlen nem lesz az többé az, ha veszik a fáradtságot és megpróbálják megismerni. A szokatlan nem lesz többé sugdolódzásra ok, nem lóg majd ki, nem lesz különleges íze, ha a szádba engeded a szót, és talán ez lenne a kulcsa a dolognak. Megérteni és akkor elfogadni sem lenne nehezebb, mint ahogy azt belátjuk, hogy tévedni emberi dolog. Szóval, sajnos gyakori jelenség, de akkor sem hiszem, hogy minden egyes szerelmes szívnek így iktatják ki élete párját, és mivel meleg vagyok kincsem, nekem nem tabu a szó, sok depressziós buzit hordozna a föld, ha ez így lenne. Mi van még? Öngyilkosság! Szintén igen szeretett klisé, mikor A úgy gondolja, akkorát vétett B-vel az Úr törvényei ellen, hogy ezért most haladéktalanul el kell vennie saját életét. Nem vagyok vallásos, de ezt most ó, másik kontinensről származott kedvesem, súgd meg nekem, az öngyilkosságot nem úgyanúgy bűnként könyvelik? Igaz! A saját életszabályaim között is előkelő helyet foglal, hogy ímmel-ámmal bakit elkövetni értelmetlen lépés. Ha már csinálod, csináld jól. Szóval olybá tűnik, hogy az öngyilkosság rejtélye megoldva, bűntetézés címén. Persze ott van a másik véglet. Az a fajta mozi, ahol minden hímnek rózsaszín zoknija van és karjaival vadul csapkorászva vezeti fel minden mondatát, ahol a bajszos pasasok miniszoknyában grasszálnak, és a talpigbőrben fickók tütüt húznak titokban, és abban lejtenek otthon. Túlhangsúlyozott dráma vagy fültől-fülig szatíra, de a kettő között nincs megálló. Ha erőltetném picit az agyam, biztos előkúszna még pár alternatíva, de a lényeg megvan, Daniell. Ha nem arra megy ki, hogy túlzások halmozásával nevettessen, akkor megmutatják azt, hogy az ő elképzelésük szerint én, egy harminc közepén járó homoszexuális férfi, soha nem lehetek boldog. Szerintük az én életem nem végződhet felhőtlen nevetéssel, hacsak nem lejtek tangót kisestélyiben, nem futhat ki millió és egy boldog emlékre visszamerengve, nem vágják el csapóval a jelenetet, mikor párom ujjaiba kulcsolva a sajátom ellejtek a naplementében, az én létem céltalan, a semmiből indul és a semmibe visz. És röhögjenek ki érte, de nem vagyok kíváncsi rá, hogy újra és újra megmutassák, hogy onnan, ahol ők állnak, úgy látszik, nekem elérhetetlen a boldogság. De Daniell, én... - úgy nézett rám a létra tetejéről, mint akinek nyakába szakadt a fél világ, és hirtelen visszatekintve vadul zakatoló gondolataim csonkjaira, megértem a pillantását. Nem ilyen magyarázatra számított. - Daniell, én szeretném hinni, hogy van jövőm, olyan, amiben szép történések várnak rám. Hogy olyan lesz az életem vége, amin nem sajnálatból könnyezik el magukat a szeretteim, hanem azért, mert visszapörgetik a voltam morzsáit, és attól fátyolosodik be a szemük, hogy tudják, boldog voltam. Mert akarom hinni, hogy lehetek. Érted? - Az én borostyántincsű szerelmem lejjebb jött két fokot. Még így is magasabb volt, mint én. Vagy két fejjel magasabb.
- Én meg már azt hittem, tényleg homofób ingereid vannak. Tudod, az ateista pap és a rasszista fekete.
Felsandítottam rá. Mosolyt akartam, és tán az elmúlt percek okozta zuhatag kavarta önnön egészem alakította csupán furácska fintorrá.
- Persze.
- Nem gondoltál rá anno, hogy ügyvéd legyél? - bólintott és kedvemért, hogy számat érinthesse, még egy lépcsőt ereszkedett. - Ennyi szöveg és nem is hallottam az újabb szusszokat. Lehet, hogy egy mélytüdős szippel mondtad el? - ajkai és enyémek között alig volt egy sóhajtásnyi.
- Fenéket. Bőrlégzés. Érdemes lenne neked is elsajátítani. - szám még mindig vonal.
- Ryu.
Megvizslattam a háta mögött napfénylő falat.
- Hm?
- Ryum. - nyomta meg nevem végére birtoklása jeleként odabiggyesztett betűcskét. - Ryurym. - imádott művészujjaim, mert igen, bár az ő testének részei, én mégis sajátomnak érzem mind a tíz karcsú kecsességet, most hajamba merültek. Ujjbegyei finoman dörzsölték a bőröm, elérték, hogy le akarjam hunyni a szemem. - Ryurym. - suttogta a nevem finom gyöngédséggel- Értem, amit mondasz, Ryum. Értem. - oda lettem marva. Halántékon puszilgatva. Arcon simogatva. Orron cirógatva...
- Aha. Most hirtelen a nagy szeretgetés korszakában teremtünk, csak mert csöppet elragadtattam magam.
- Iiiigen.
- Hazudhattad volna, hogy nem...
- De nem hazudok.
- Dicséretes.
- Értem, amit mondasz. - és most eltúlzás nélkül cuppant a homlokomra. - Ha oroszlán lennék, nekem sem lenne kedvencem, ha minden múviba engem hajtóvadásznának.
- Tény, hogy az Aids eleinte valóban jobban érintette a társadalom homoszexuális részét. Ezért felelőssé tehetjük az anális szexet és hogy az említett terület érzékenysége nagyobb, mivelhogy nem igazán nemi aktusra lett kiképezve, így a sérülés esélye is számottevőbb, és ugye a vérrel máris megmagyaráztam a miértet. Másrészt talán belejátszik ama roppant egyszerű eszmefuttatás, hogy a gumióvszerrel mai napig sokan úgy gondolják, az első számú veszély, amit kivédenek, az a nem kívánt terhesség, és hát ha átforgatod ezt férfi-férfi felállásra... azt hiszem, ettől aztán nem kellett tartani, ergo sokan a védekezést is halálosan fölösleges dolognak tartották. De az Aids nem egy olyan betegség, ami csak a meleg férfiaknak ad okot a félelemre, és éppen ezért nem tudom felfogni, miért kell újra és újra előrángatni, mint borús végkifejletet.
- Túl érzékenyen veszed...
- Nem veszem! Nem erről van szó! Egyszerűen csak bánt, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy vegyünk egy meleg pasit, adjunk hozzá egy másikat, és meséljük el, mennyire szivárványboldog az életük. Ezt oltsák bele egy kellemes méretű akcióba, hogy a gondolatmaraton mellett kapjunk más vonalú sztorit is, és kész! Szóljon egyszer erről egy film.
- Ryu, azt hiszem... vannak sztereotípiák, amiket nehezen... ejt le a köz. Pölö, hogy az ufóknak nagy fekete szemük, meg furaalakú zöld fejük van, vagy hogy a róka aljaska állat.
- Vagy, hogy ha valaki homoszexuális, akkor az HIV hordozó.
- Megint nagyon drasztikus voltál Ryury, de tény, hogy jobban passzítják egyik témát a másikkal.
- Te voltál nekem az első Daniell, akivel úgy gondoltam, állunk olyan szinten, hogy ezt meglépjük, és nem hiszem, hogy egyedüli lennék, aki csak egy stabil monogám kapcsolatban hajlandó a védekezés teljes hiányával élni. Persze, az is biztos, hogy vannak, akik egyszerűen felelőtlenek, de én hiszem, hogy nem vagyok egyedül azzal az elképzeléssel, hogy vigyáznom kell a partneremre, és azt úgy tudom a legjobban, ha magamra is éppen annyira vigyázok.
- De nem rólad szólnak a filmek, Ryu. Legalábbis olyannal még nem futottam össze. "Egy paranoid doki elmélkedései"
- Nem vagyok paranoid.
- Szerinted az újságkihordólány hajt rád.
- Az "újságkihordólány" megcsípte az arcomat...
- Lehet, hogy csak szimpatikus voltál neki, és különben is! Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen aranyos csajszka jár erre! Kedves lány! Van kék biciklije, meg mindig van nála cseresznyés rágók. Szeretem a cseris rágeszokat.
- Mikor diskuráltatok ti az újságoslédivel?
- Tegnapelőtt?
- Ez most kérdés vagy felelet?
- Féltékeny vagy?
- Igen.
- Okok?
- Mellek. Kettő darab.
- Látod, mondom én! Para a köbön = Ishigorou Ryury-sensei, aki fél az újságlánytól sokszorosan is! Pedig ez gáz, mert csak tizennyolc éves.
- Szóval azt is tudod, mennyi idős...
- Látod? Ellenvetés logikájú fickó. Az előbb még rád hajtott, és most már engem féltesz tőle. Ryu, te tökre zizzent vagy. - és mintha egy darab alvópárát gyurkálna, roppant gyöngéd módon az arcomra tapadt és a mellkasához préselgetett, feltételezem kiélvezte, hogy alacsonyságom nőtt, létrájának köszönhetően.
- Hmmhahoh hoo...
- Ne szusszanj, az előbb a bőrlégzéseddel dicsekedtél, alkalmazd. És különben is. Ne puffogj a dudorjaid miatt. A te cicid is szép, Ryury.
- Hát azért ez már több a soknál. - vágtam csípőre a kezem, míg ő továbbra sem adta fel magasból elkövetett gyurmálásom - Nekem nincs 'cicim' kedvesem, nekem, mint férfiembernek, mellizomzatom van, melyeknek a női domborulatokkal ellentétben, minimális a zsírtartalma. Ne 'cicizd" le a mellkasom, mert...
- Cicis.
- Meg az eszed tokja.
- Gondolj majd erre olyankor, mikor megnyúvasztom a hangulatot azzal, hogy nem a cicidet dicsérem meg, hanem a csodálatosan formált mellizomzatod, és mire kimondom, te elalszol, nekem meg elmegy a kedvem.
- Pff. Cici...
- Úgy csinálsz, mintha most vetted volna először a szádba.
- Pontosíts. Itt most a szóról beszélünk, ugye? - grimaszoltam rá.
- Tök hülye vagy.
- Bagoly mondja, hogy...
- ...sokat akar a szarka?
- Hogy jön ez ide?
- Madár madárnak farkasa, pedig árulkodni csúnya dolog.
- Te titokban iszol, életem, vagy Yazuki-sanod új fájdalomcsillapítója okozza ezt veled?
- "Yazuki-sanod" a másik célszemély, akit Paranoid-sensei kibökött magának.
- Nem értem, miről beszélsz.
- Neeem, hát persze nem. Véletlenül vagy minden nap percre pontosan az épület előtt, ha fúj, ha esik, ha napszúrás és kánikula. De ha esetleg valami természeti katasztrófából kifolyólag nem tudsz jönni, akkor találkozunk az irodádban vagy étteremben, hogy mindenképp lásd, nem e nyalogatott lyukat a nyakamba.
- Ezt az aljas vádat visszautasítom.
- Nem vagy féltékeny Yazuki-sanra?
- Nem merném állítani, hogy semlegességgel viseltetem irányában, inkább azt mondanám, szemmel tartom, mert szemmeltartanivaló fickónak látszik.
- Halál jó fej.
- Aha. Pont ezért.
- Pa-ra-no-id.
- Nem is igazán hallom ám, amit mondasz.
- Ittenem, szegény Ryurynek akadoz a hallása.
- Pofátlan kis sza...
- ...szappanbuborék.
- Nem. Nem erre készültem.
- Pedig azok szépek. Színesek, meg pukkanósak. Yazuki-san azt mondta...
- Yazuki-san azt mondta... - affektáltam utána, akár egy gügye óvodás.
- Gyógyós vagy te komolyan. - annyira jóízűen kacagott, hogy nevetését harapni lehetett volna, akár egy fényespiros almát. - Ne utáld már ennyire.
- Megmondtam, hogy nem utálom. Jó, talán enyhe ellenszenvvel viseltetem a száz foga, meg a barna loknijai iránt, de hatalmas túlzás lenne, ha azt mondanának, hogy "utálom".
- Szegény Yazuki-san, hát vétett ő neked? Segít nekem!
- Ez az egyetlen érv, ami mellette szól.
- Amikor tegnapelőtt előbb értél oda, akkor is milyen jó szívvel fogadott! Kaptál kávét is, nem? Leültetett, hogy várd meg, amíg befejezzük.
- Képmutató.
- Nekem anya azt mondta mikor kicsi voltam, hogy ezt hívják kedvesnek.
- Szülői félretájékoztatás. Megesik. Ne okold magad.
- Tudod, hogy ha szóba jössz még akkor, ha nem vagy ott, akkor is Ishigorou-senseinek hív?
- És mégis mondd egyetlenem, miért választ a te bálványozott Yazuki-sanod engem témának, ha nem vagyok jelen?
- Reménytelen. Soha nem a lényeget csippented el. Nem az érdekel, hogy milyen tisztelettel kvartyog, hanem hogy miért kvartyog.
- Miért is?
- Feladom.
- Szóval? Miért csacsog rólam a gyógytornász isten?
- Á - legyintett kedvesem. - Csak azt mondta, hogy szeretne annyira sármos negyvenes lenni, mint te. Hogy látszik rajtad, hogy méltósággal viseled az őszülő halántékot, és a negyedik X-et. Azért ez kedves tőle, nem? - Azt hiszem, az én életem fénye drága Daniellem megállapította, hogy a fülemből csöpögő vér nem pozitív szimptóma, ezért mielőtt még spontán agyvérzésben elhaláloztam volna, hangos kacagást hallatva a homlokomra puszizott. - Szívatlak. Csak szívatlak, ne csapdosson a guta. Nem venném a szívemre, ha megállna a takkod.
- Nem őszülök. - nyögtem.
- Nem őszülsz, Ishigorou-san, gyönyörű étcsokiszínű hajad van.
- Étcsokoládé?
- Igen, igen. - sétáltak ujjai tincseim között. - Étcsokis. Teljesen elfedik azt a hülye fejedet, amiben tárolod azokat a paranoiás gondolatokat. És különben is. - matatott tovább a hajam szálai között. - Tetszeni fog nekem szerintem benne az ezüst.
- Addig állj fél lábon, Egyetlenem.
- Mi? Nem tervezed, hogy egyszer talán megezüstülsz, Ryury?
- Nem áll szándékomban. Öszinte leszek Kincsem, mindig úgy gondoltam, méltósággal viselem majd korom előre haladtával az apró kis nyomokat, de tudod Kedvesem, egy ideje úgy gondolom, inkább veszek stikában hajfestéket, minthogy bácsi legyek melletted. - szakadtam ki a kezéből és becéloztam az asztalt, hogy folytassuk kis konyhaösszejövetelünk eredeti célját, belakni végre ezt a részét is új otthonunknak.
- Marha. - nézett rám létrájáról, majdhogynem hitetlenkedő pillantásokat meresztve.
- Szép dolog is a szerelem. - tralláztam, míg újabb halom tányért oltottam egymásba.
- Anyuék között is kb ennyi van.
- Mennyi? - néztem fel egy oválisforma tálalóval a kezemben. - Egy asztal, másfél étkészlet, meg egy létra?
- Tíz év. Kb köztük is annyi van. Na jó, hét. Az majdnem tíz, nem?
- Persze. A fehér is majdnem fekete.
- Na ugye. - bólintott túlzottan kedélyesen.
- Gúnyolódtam. - szögeztem le, mintegy megmagyarázva élcelődésem.
- Tudom. De úgy csinálok, mintha nem hallanám, hátha túlzott gyermeki naivságom majd megenyhít, és nem leszel ilyen Morc.
- Gyönyörű képeket őriz az az idealista kobak.
- Fancsali Szamuráj-sama megen hozza paranoid formáját, mondd, amúgy mi a baj?
- Sztereotípiák filmvásznon, a papíron és az életben egyaránt, az újságos lány zsebében a cseresznyés rágóval, Yazuki-san a regenerálódás istene s annak mosolyával villogó mind a nyolcvannyolc foga, a vízió, hogy majd a fodrászkellékesnél állok sorba a 452-es árnyalatért, és közben azt próbálom megtudni, le lehet-e valamivel mosni a homlokomat összefogó előző színezőt.
- Miért kérdeztem meg? - düllesztette szürkéit, akárha önmagának tette volna fel a költői kérdőjelet.
- Én paranoid, te mazohista. Szép pár vagyunk, Életem.
- Van élettársas cella a kettyóban?
- Kitudja, kitudja.
- Ha nincs, majd átásom magam hozzád a műanyag joghurtos kanalammal. Vagy keressünk szegény diliházat, hátha egy kényszerzubbonyba csomagolnak minket spórolási célokból. Tuti van filléres elmegyógy.
- Gondolod? - kérdeztem szemöldök felvonva, majd még egy tányért helyeztem a torony tetejébe és felé indultam a passzított adaggal.
- Miért ne?
- Igazad van. Miért ne.
- Na látod. - kacagott rám létramagasból. - Megyünk és elvonulunk pihenni egy rácsablakos lakosztályba, és boldog leszel majd, mert sem postáslány, sem gyógytornászom, sem pedig hülye filmek nem lesznek ott, csak te, meg én, meg a bilincsek az ágyon és a tejbepapi, na meg az ölelős kabát, és addig fogjuk szorongatni egymást, ameddig a kapocsok érnek, és amikor már...


Én átnyújtottam neki a tálakat és ő elvette a kezemből a hat, egymásra illesztett, finom borszín mintával díszített porcelánt. A füstszínű készlet egyetlen ép garnitúrája étkezéshez használatos felszereléseinknek. Beköltözésünk után nem sokkal szántam rá egy egész délutánt a felkutatására. Katalógusban böktem ki, és nem gondoltam, hogy ennyire kemény munkámba kerül majd ténylegesen ráleli erre a finom szettre. Kedvesem világának lábadozását, lelke metropoliszának tatarozását megsínylették a törhető dolgok. Ha rajtunk kívül kívántam volna főt ültetni az asztalhoz, bogaraimmal kellett volna harcba szállnom abban a pillanatban, mikor a rendet borítva, homlokegyenest eltérő színnel és fazonnal tálalok. Örültem ennek készletnek, tudta, hogy örülök neki. Úgy mutogattam neki, mint egy kisiskolás a legújabb megmentem a világot típusú számítógépes agytompítást, és Életem, miután hülyegyereknek járó kobak lapogatással jutalmazott, még meg is jegyezte, hogy félelmetes, hogy egyeseket képes felizgatni pár 'hímzett kajázó edény'. S talán ezért ült az arcán az az iszonyat, amikor csuklója hirtelen remegéséből kifolyólag kiejtette a kezéből mind a hat kézzel festett porcelánt. A pattanó zaj a konyha könyvén, a fura koppanó hang, az éles ricsaj belé fojtotta a szót. Torkára fagyasztotta vidámkás meséjét. Elborzadva nézte a földet, a kupac törmeléket, mit egyetlen akaratlan mozdulata okozott, s én imádkoztam, hogy ne vegye észre, hogy a szürke cserepek alatt ne lássa meg az alig egy napja lerakott terrakotta árnyalatú lap durva csorbulatát.

Ő a padlót figyelte. A keze végezte pusztítást. Én őt néztem. Ijesztően lassan süllyedő, túlzottan lomhán emelkedő mellkasát, ahogy a levegő ütemesen rekken odabent, s csak a következő taktus kimaradta után ösztökéli távozásra. A szívem zörömbölt, és követelte, nyújtsam neki a kezem, adjak csókot úgy a feje búbjára, ahogy az imént ő tette nekem, tüntessem el a hitetlen rémületet azokból a szürke szemekből. Öleljem, amíg meg nem nyugszik a lelke, legalább egy kicsit. De az eszem élt vétójogával és eltörölte őrült ketyegőm hozta döntést.

Elfordultam. Mosogató alá nyúlva az apró seprűt keresve. Hátam mögött élesen nyikkant a fém, ahogy hirtelen megszabadulva teste súlyától megugrott a magányosan maradt létra.

- Mit csinálsz? - kaptam hátra a fejem, és megérzésem igaznak bizonyult. Daniell a zúzalék mellett guggolt, kezével gyűjtve egymásba az éles szilánkokat. Szemei örült módjára cikáztak a törmelékben, s nekem az a buta gondolatom támadt, hogy egyetlen ép maradék után kapirgál. - Tedd azokat le, Kincsem, mert elvágod a kezed.
- Hagyjál. - fél tenyerébe gyűjtötte az egykor értékes porcelán mostanra csonkított cserepeit.
- Összesöpröm.
- Mondtam, hogy hagyjál békén!
Nem üvöltött sakálforma artikulálatlan hangokat bocsátva ki abból a lágy torokból. Nem. Kedvesem a fogai között szűrte meg hozzám intézett szavait, s nekem olyan érzésem támadt, nem életem párja hajol a konyhakövön romok között guberálva, hanem egy bármelyik pillanatban robbanni készülő élőszövetes időzített bomba forrong a padlózaton. Bal kezében ijesztő ferde tornyot alkottak a gyilkosnak ható szilánk csúcsok, bőrén megült a szúróskás por, szemében tébolyult szikrák villantak fel újra és újra, csitulni nem akaró remegéssel. Közelebb léptem.
- Tedd le. - igyekeztem halk maradni, óvatos és csak enyhén utasító, bár saját szavaim tényleg szeretettel szóltak, bennük már akaratlan rejtettem a parancs szigorát, lágyságba bújtatott figyelmeztetést, de ez Daniellhez úgy tűnt, nem igazán jut el. - Tedd le. - szóltam rá újra, de ő még mindig pakolt, és biztos vagyok benne, fogalma sincs, hogy mit, vagy hova. Megköszörültem a torkom. Rákészültem egy komolyabb tónusra, egy kicsit határozottabb következő mondatra, de alig hagyta el a számat két gyér betű, kedvesem mozdult. Az addig válogatott törmeléket most durva mozdulattal vágta vissza a kupac tetejére, újra előkényszerítve a bántó reccsenést, segítve, hogy az alattomos porcelán forgácsok még nagyobb teret vegyenek be. A kezemben logó kefére pattintott lapátra mart.
- Francba! - rántotta ki ujjaim fogságából, hogy most segítséggel essen neki a zúzalékos káosznak.
- Mit csinálsz? - néztem le rá, megpróbálva eldönteni, most takarít, vagy koszol. - Állj meg egy másodpercre légy szíves, és...
- Ó a fenébe, hagyjál már békén! - maszatolta a millió szilánkból álló füstszínű port, kotorta jobbra, majd balról vissza, a lapát elején fekvő finom gumiperem segítségével rá az egyenes felületre, és részleges morzsalékmentesítése elétárt egy újabb borzasztó tényt. - A jó kurva életbe! - a kő, aminek a nálunkléte órákban mérhető, amire heteket vártunk, most lyukat visel a hasában. - Bassza meg! Basszamegbasszameg... - aranyhajú kedvesem, kinek a mosolyától a méz önálló kenyérkenegetésbe kezd, most olyan mocskot öntött a szájából, hogy az én ízes szókinccsel rendelkező exem egy kevésbé jobb napján napsárga lett volna attól a válogatott szennybeszédtől, amit Daniell fröcsögött a légbe, mikor a konyhaseprű elé tárta, bizony megcsorbult a terrakotta szép. - Ó, hogy az a jó... - megdörzsöltem a halántékom, bár a színpompás káromkodások ettől csöppet sem lettek halványabbak.
- Daniell, légy szíves.
- Ide nekem a nyomorultságért járó plecsnit!
- Csillapodj. - próbáltam megőrizni a higgadtságom, de már meglehetősen nagy erőfeszítésembe tellett.

Én küzdöttem magammal, Daniell meg szélmalomharcot vívott a makacs, játékosan meg-meg csillanó, sunyi porcelán porral. Igyekezett a lapátra hajtani a szilánkokat, próbálta terelni az egykor volt étkészlet roncsait. Jobbja remegett. Minél gyorsabb akart lenni, minél jobban igyekezett eltüntetni a törmeléket, keze annál engedetlenebbül csinálta homlokegyenest az ellenkezőjét, mit tőle várt. Kétszer annyit szedett vissza, mint amit rá sikerült kormányoznia. Nem uralta azokat a mozdulatokat. Irányított gondolataiba bele-belenyúlt keze önkéntelen remegése, s én láttam, ahogy agyán egyre jobban elhatalmasodik a düh homálya, s minden sikertelenség ízét hozó apró mozdulattal lesz egyre átláthatatlanabb a köd. Haragtól lobogva vágta oda az apró kis seprűt, és egyéb eszköz híján saját kezével folytatta, amit félbehagyott. Ez volt a pont, ahol nem tűrtem tovább a szemem előtt játszódó már-már ijesztőnek ható kis közjátékot.
- Elég volt. - és mivel szavamra még mindig nem figyelt életem szerelme, csuklója után kaptam, és enyhe, de szigorú szorítással megzaboláztam. Regulázásom rövid időre hatékonynak bizonyult. Legalább addig nem tenyerével csapkodott az éles darabok között, amíg a döbbenet végigszaladt rajta. - Mit szeretnél? - néztem rá egyetlen pislogás nélkül. - Össze-vissza vágni a kezed, vagy mit? - tartottam még mindig.
- Mi van? - Daniell felegyenesedett. Szemtől-szembe. Vonásai eddig volt zavartságán most fölényes gunyor lett úrrá. Érdekes, bizarr mosoly ült ki lágy vonalú ajkai szélére, de csak egy pillanatra mutatta, aztán ez is elhalványult. Megfagyott. Peckesen állt. Szeme szürkéje megtanított fázni. Mindig melenget. Finom, már szinte kékben játszó ezüstje olyan melegséggel képes szeretni, olyan puhán és simogatva, de ha akarja, hidege a csontomig hatol, és most Daniell akarta, hogy belereszkessek fagyosságába. - Mi lesz akkor, Ryu? - emelte magasra máskor finom félholdacskának, most inkább semmilyen vonalnak ható szemöldökét. - Mi lesz? - nevetett fel kedvesem, és bárcsak találtam volna torokszorítóan ironikus hahotájában egyetlen vidámsághangot is. Bárcsak lett volna benne az előző csacska szólamból, beszélgetésünk alatt annyira jóleső felszabadult hangulatból. De nyoma sem volt. Keser aromát öklendett magából, és én tudtam, ha most kinyitja a száját, koromfekete mondatokat enged majd ki rajta. Halálmadár ruhájába csomagolva önmaga szatíráját, pellengérre állítva fájdalmát olyan morbid módon, hogy rosszul esik majd hallanom. - Mi lesz, Ryu? Megsérül a bőröm? Te jó ég, erre... - a kimondott semmi is annyira szarkasztikus volt, hogy úgy érzetem, képtelen vagyok végighallgatni, ahogy gúnyt csinál saját magából.
- Csönd. Hallgass. Nem vagyok rá kíváncsi.

Nyitotta a száját. Láttam a formálni kívánt betűt, de elvágtam, mielőtt megszülethetett volna egy fájó szó, mondat, egy akkor dühtől tompított aggyal világra kívánkozó gondolat.

- NEM vagyok rá kíváncsi.

Utolsó ténykedéseként méregtől vicsorra torzult fogait még jobban szorítva, belerúgott a készlet romjaiba, elérve, hogy ne maradjon egyetlen makulátlan centije se a frissen elkészült helyiségnek. Ajtó csapódott, Daniell elhagyta a házat. Fogalmam sincs, hogy hallotta-e, hogy mielőtt még nekiálltam volna feltakarítani a szilánkok garmadát, én is rúgtam egyet a vágyott garnitúra alig maradékán. Nem lett jobb. Egyetlen hajszállal sem.




Annyi minden kavargott a fejemben, míg azon igyekeztem, hogy mindenhonnan eltüntessem a szúrós szemcséket. Voltam dühös, és talán egy parányit elkeseredett, voltam szigorú mind vele, mind magammal szemben, voltam megenyhült, irányában és találtam mentséget önmagam ostobaságára is, vádoltam, felmentettem, kárhoztattam, elnapoltam, fohászkodtam, találgattam, megoldottam újra és százféleképpen. Hol magányban pakoltam, hol én álltam a létrán, s volt olyan vízió, melyben darabjával adtam neki minden tálat és poharat, de a végeredmény ugyanaz maradt. Megtörtént.

Azzal a szándékkal léptem ki az ajtón, hogy felkutatom kedvesem, akár legyen az Északi sark, vagy a Mars egyik krátere, ahova dühös pillanatában rejtőzött. De nem kellett megmásznom ismeretlen csúcsokat, vagy bekukkantani minden fűszál mögé. Életem fénye, drága Daniellem mindössze hat lépcsőfoknyira menekült, csupán pár lépésre házunk ajtajától.

Hallotta, hogy nyílt az ajtó, s ezt többek között azzal hozta a tudtomra, hogy a kezében tartott használt zsebkendőt hirtelen átkeresztelte vadul lengethető megadási szimbólumnak, és felém lóbálta a szemlátomást igencsak telt papírfecnit.

- Jöttem, csupa jó hírrel, cserébe te teleszórsz takonnyal. - közöltem színtelen hangon, majd lejárva azt a pár fokot, mellé telepedtem beton ülőjére.
- Bocsánat.
Nem néztem oldalra. Kell még vajon az férfiúi büszkeségének, hogy lássam könnyvörös szemekkel? Nem, ugye? Én is így gondolom. Helyette a kerítést szemrevételeztem, olyan módon, mintha még életemben soha nem lett volna alkalmam ennyire alaposan megnézni magamnak.
- Bocsánat a repülő zöldségért?
- Többek között.
- Hatékonyan töltöttem az elmúlt fél órát.
- Összecsomagoltad a cókmókom, ketrecbe tetted a macskát, és csináltál hamuba sült pogácsát, hogy ne halljak éhen a vándorúton?
- Képzeld, bár nem volt egyszerű, de ráleltem az általad annyira vágyva emlegetett anyagi gondokkal küszködő idegszanatóriumra. Holnap táviratozok nekik, mert az egyik portás unokájának ugyan volt egy özönvíz előtti mobiltelefonja, de sajnos áram híján nem tudták feltölteni, saját vonal meg ugye nem igazán van. Azért ez bíztató, nem? - kacajka csapott a kellemesen langyos levegőbe. Nem gondtalan, de határozottan barátságos csengésű.
- Brillírozol, Ryury. De... - krákogta el a nevetést - de legyünk őszinték, én úgy kivágnám magam, mint spórólósnéni az újságból a répatortakupont.
- Képzeld el, annyira le van gatyásodva az említett intézmény, hogy valószínűleg csak és kizárólag egyszemélyes ágyat tudnak a rendelkezésünkre bocsájtani. Úgy gondoltam, hogy páros-páratlan napokra osztjuk a hetet. A páratlanokon én alszom alul, a párosokon te.
- Ha úgy érzed, hogy... eleged van, Ryu, én megértem. Ryu, én...
- Arra gondoltam, bebiztosítom magunkat. Ajánlok nekik egy nagyobb összeget, azzal a kitétellel, hogy mindenre fordíthatják, csak ránk nem. Bármilyen javulást is tapasztalok a körülményeinkben, lásd megduplázzák pizsamanadrágjaink számát, vagy nem átallnak dupla ágyat, urambocsá külön kórtermet ajándékozni nekünk, azonnal visszavonom az adományom, sőt, perelek.
- Az a sanda gyanúm, hogy most azt játszuk, hogy én nem vagyok itt.
- Bár talán az étkezésnél elfogadok egy adaggal nagyobb ránkfordítást, de ez a maximum.
- Értem. Daniell-bojkott van.
- Rosszul érted, Csücsök. Csak a hallásom szelektív. Ostoba mondatokat nem enged át a rendszer.
- Nem hibáztatna senki, ha már elküldtél volna a...
- Meséltem már a rém kicsi fürdőszobáról, ahol csak szorosan egymásnak dörgölődzve tudunk majd zuhanyozni?
- Értem, mit akarsz mondani ezzel a szelektív infó fogadásos dologgal.
- Okos fiú vagy te, Daniell.
- Elhiszed még amit mondasz, Ishigorou Ryu?
- Hm, és azt tudod, hogy mivel lámpa sincs, a lámpaoltás, mint olyan, egy folyamatos dolog ott bent? Arról már nem is beszélve, hogy...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése