A velem szemben ülő nő szokatlanul sokáig birtokolta tekintetemet. Nem tudom,
hogy ez személyes kisugárzásának hatása-e, vagy csak azért merem így nézni,
mert tudom, hogy nem látja. Szemei csukva. Pillái szinte rezzenéstelenül
simultak bőrére, mint azoknak a porcelán babáknak, amik örök álomra lettek
kárhoztatva. Haja gondosan regulázott koromfeketéje nem vetett szigorú árnyakat
irreálisan halovány arcára. Olyan volt, mint egy viaszbaba, de az ő mestere nem
feledett mosolyt alkotni a vonásaira.
- Mikor történt? - tettem fel neki első kérdésem, miután meghallgattam, mit is
kíván tőlem. Persze az asztalomon pihenő karton minden kérdésemet tökéletesen
megválaszolhatná.
- Három éve. - remegő hang és mégis határozott tónus. Szeretem az ilyet. Hazudik, aki azt mondja, mindig mindenben megtántoríthatatlanul biztos. Felnézek azokra, kik saját félelmeik felett képesek győzelmet aratni.
- Úgy érzem, ebben a helyzetben meg kell kérdeznem, miért csak most? - nem lát, és mégis elnézett.
- Nézze, ha valakit fényes nappal, egy tömött utcán támadnak meg, az azt hiszem, ok rá, hogy egy ideig...
- ... ne vágyjon ki. Értem. - fejeztem be a mondatot, mert nem láttam okát, hogy ő küzdjön vele.
- Köszönöm.
- Mielőtt bármit is mondanék, megejtünk egy vizsgálatot. Csak akkor fogok tudni bárminemű konkrétummal szolgálni önnek. A zárójelentés, amit a kezelőorvos volt szíves eljuttatni hozzám, több mint informatív, voltaképpen teljesen világos és átlátható, de kell, hogy magam mérjem fel, milyen mértékű a károsodás, mik a lehetőségek. - felvont szemöldökkel hallgatta a szavaimat és rá kellett jönnöm, itt pusztán a nyugtató hatású félmosolyom, mellyel ilyenkor mondandómat szoktam gazdagítani, nem elég. Jelen esetben valami hangsúlyosabbat kell előkapnom, mint a mimika fegyverét. Szavak. Még jó, hogy vannak. - De meg szeretném nyugtatni. Azok után, amiket itt olvastam, nem hiszem, hogy bármilyen akadályba is ütközne, hogy elvégezzük a műtétet. De szükséges, hogy a rendelkezésre álló adatokat a saját szakvéleményemmel gazdagítsam. Meg kell néznem... - határozott mozdulattal nyúlt a blúzához és oldotta ki rajta a gombokat. A fehér, teljes keblét fedő egyszerű melltartó sem volt képes eltakarni a vastag, görbe heget.
Normál esetben szóltam volna neki, hogy nem így és nem most gondoltam. Ennek is megvan a helye és az ideje, hiszen most még csak beszélgetünk, elméleti síkon tárgyaljuk, hogy is lehetne lépni, kivitelezhető-e, amit szeretne. Hogy miért nem szakítottam félbe a mozdulatot? Nem akartam zavarba hozni. Ha rászóltam volna, akkor talán még kellemetlenebbül érezte volna magát, mert bár erőst próbál rajta úrrá lenni, látom, hogy feszeng. Így inkább felálltam a székemről, papírjaimat visszahelyeztem az asztal lapjára, majd megkerülve azt, mellé léptem. - Szabad? - guggoltam, hogy valamelyest csökkentsem a távot kettőnk között. Széthúztam a blúzát. A halovány almazöld anyag vállától a melléig húzódó vastag heget takart. Sokkalta drasztikusabb vágást, mint ahogy az feltűnése pillanatában látszott. Valamivel kulcscsontja alatt vonult át, és eltűnt melltartója félkörében. - Látom, hogy a mellét is nem csekély mértékben érte károsodás.
- Tavaly kaptam az implantátumot.
- Erről a beavatkozásról nem tudtam.
- Ez... gátolja a dolgot? Baj?
- Nem, dehogy. - ráztam meg a fejem, bár gyanítom, ezt csak magamnak. Óvatosan megnyomtam a megvastagodott, elszíneződött bőrfelületet. Mellének tetejét éppen hogy érintettem. - Sóoldat?
- Igen.
- Gondoltam.
- Ishigorou-sensei, ez... ?
- Nem. - mosolyogtam, hogy kicsit bíztassam, és mikor újfent rájöttem, arcom vonásaiból mit sem érzékel, csak remélni tudtam, hogy megérzi, hangsúlyommal nyugtatni próbálom - Ez nem zavar minket. - nézegettem, tapogattam a forradást. - Nincs útban.
- Jó. - fellélegzett. - Mert ha mégis, akkor szeretném, ha eltávolítaná.
Igyekeztem, bár azt hiszem, nem tudtam palástolni a döbbenetem.
- Nem. - húztam le vállára a lenge textilt, hogy még jobban láthassam, mivel van dolgom. A melltartó pántját is karjára engedtem, hogy szemügyre vehessem, meddig ér a vágás. Mellbimbója előtt valamivel halványult a heg. Szemem akaratlanul is felmérte a pótlás milyenségét. - Nem fog zavarni. Nem lesz vele gond.
- Most kicsit megkönnyebbültem. - ha nem mondja, akkor is éreztem volna. - Begombolhatom?
- Persze, végeztünk. - felállva kellemeset roppant a bal térdem, és ha ő idegességében nem is figyelt fel rá, saját hiúságom megtorpant a hangra. - Ó, öreg csontjaim. - ültem vissza a helyemre. - Nem tudom, van-e valami elképzelése, hogy mikor...
- Hány éves, ha szabad megkérdeznem?
- Egész fiatal koromban megtanították, hogy a nőktől sosem szabad megkérdezni a korukat. Az évek során annyival egészítettem ki, hogy a "Nőktől és bizonyos férfiaktól... "
- Bocsánat, én...
Remek, Ishigorou Ryu. Szar poén és a páciens még nagyobb zavarban.
- Én kérem elnézését, másoknak a füle, nekem a humorom romlik, ahogy rohan az idő. Mondjuk majdhogynem középtájt állok a harminc és a negyven között. De... - halkítottam magamon pár csavarintásnyit - nem híresztelem. - Azt hiszem, most nevettünk először együtt. - Szóval. Van valami elképzelése azzal kapcsolatban, hogy mikor...
- Amilyen gyorsan csak lehet.
- Az eljárás mondhatni rutinnak számít. A pótlásra bőrt veszünk el, általában erre a legmegfelelőbb a combtájéki szövet.
- Fájdalmasnak hangzik...
- Bőrt növeszteni nem könnyű dolog. - Kacagott és ez volt a cél. - Pihennie kell majd, és nem mondom, hogy azok a hetek a minden fenékig tejfel jegyében telnek majd, de a végeredmény...
- Jó. Minél előbb.
- Rendben. A műtéti előjegyzésem már eléggé behatárolja szabad óráim számát. Igencsak hosszú a lista, de igyekszem minél előbb egy kellően közeli időpontot adni önnek. Az asszisztensem fog önnel egyeztetni ez ügyben.
- Köszönöm. Igazán köszönöm.
- Nézze - ma bátor vagyok, azt hiszem... - Mielőtt még elbúcsúznánk, fel szeretnék tenni egy kérdést, bár igazából nem tartozik a tárgyhoz. Távol álljon tőlem, hogy az életében akarjak vájkálni, de... - önkéntelenül vettem le tekintettem a tollamról és adtam neki. - Három éve él ezzel a sebhellyel. Tény, hogy látszik, de koránt sem mondhatnám annyira drasztikusnak, mint egy hiányzó bal mellet. Ha bármilyen okból el kellene távolítanunk az implantátumot, az durva nyomot hagyna maga után, sokkal esztétikátlanabbat, sőt feltűnőbbet. Azt hiszem, ezzel tisztában van. Mégis feláldozná, ha ezen múlna. Ne haragudjon, miért?
- Hogy miért akarom ennyire?
- Ezt kérdeztem, de ha úgy érzi, nem vagyok rá hivatott, nem kell válaszolnia. Nem tartozik a tárgyhoz, így akár mondhatjuk, hogy magánemberként társalgunk.
- Az az igazság, hogy készülünk egy gyönyörű utazásra. Nagyon nehéz volt az életemnek ez a szakasza, és úgy döntöttünk, hogy most mindent, de mindent kipihenünk, és... és szeretném, ha nyugodtan tudnék fürdőruhát is... - de akkor elhalkult a hangja. Az addig határozott tónus megszűnt. Elbizonytalanodott, majd teljesen elnémult. Nem akartam bántani azzal, hogy hangosan mondom ki, amire talán ő is ráébredt, mire eljutott a kimondott gondolat feléig.
Belemenne, hogy kivegyem a mellébe ültetett pótlást azért, hogy a vágás elhalványuljon, és mindezt, mert az idei szezonban bikinizni szeretne.
- Értem. - adtam mosolyom lehunyt szemhéjának. - Akkor mielőbb jelentkezünk. Ígérem.
Hát. Vadidegeneknek ez jár. Mese. Tervbe vettek egy nagyobb utazást, és ő szeretné, ha nem kéne takargatnia magát, mert olyan kellemetlen, és jobb lenne a közérzete, és... hogy tisztán és érthetően fogalmazzak - hazudott. Persze, egy ismeretlen vagyok, akivel most találkozott életében először, mit vártam? Hogy kiönti a lelkét az első jöttmentnek, aki megkérdezi, mi fáj? Ostobaság. Én sem tettem volna meg. Nem is értem igazán magam, miért nem hallgattam.
A hazafelé úton még mindig ez kavargott a fejemben, és ki tudja miért, magával hozott nem egy másik pillanatot is. Apró kis fuvallat volt a délelőttömben és mégis orkánná nőtte ki magát napom végeztével. Más tájakra vitt, mint hivatott lett volna. Önelemzésemmel részint megválaszoltam saját kíváncsiságom, és annak indokát.
Már majdnem másfél év. Szép kis idő egy mások szemében már születésekor halálra ítélt románcnak, nemde? Nem akarok képmutatónak látszani. Nekem is voltak fenntartásaim, sőt nekem voltak csak igazán, bár helyesebb inkább jogos félelmeknek hívni őket. Lehet, hogy ezen félszem okozta, hogy kapcsolatunk kezdenének szinte percre pontos mozzanatait képes vagyok felidézni. Talán rettegtem, hogy egyszer olyan váratlanul szakad vége, mint ahogy elkezdődött, s akarva akaratlan tán ez okozta, hogy "raktároztam" a pillanatokat. A tudatalatti és az örökrejtély miértjei.
Élnek bennem képek, mi több, teljes órák. Tisztán és tökéletesen. Aznap délután volt, mikor hirtelen beállított hozzám, s egyúttal zuhanyomat is meglátogatta. Pályafutásunk második szeretkezése... amikor ilyen gondolataim támadnak, úgy érzem magam, mint egy fiatal hölgyemény a menzesznaptárja társaságában. "Itt volt, itt volt, itt nem, itt sem... " Nem sorszámoztam az együttléteinket, egyszerűen csak van, ami megmaradt, és ez pont egy ilyen alkalom volt.
Szóval miután szenvedélyes félórácskát töltött velem a zubogó vízsugár alatt, hajszárítót igényelve antinedvesítette loboncát, és visszaburkolva magát utcai viseletébe búcsúzkodni kezdett. Előtte napokig felém sem nézett, és én már könyveltem magamban, hogy első éjszakánk okozta sokkból majd sosem tér magához, legalábbis erre a környékre nem keveredik többet. Fürdőköpenybe, telve tehetetlenséggel szemléltem, ahogy cipőt húz és készül kilépni a világba. Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni egy újabb kupac tudatlanságba csomagolt napot. Karjára fogtam, és célegyenest rákérdeztem, mikor látom újra. Emlékszem. Pontosan és kristálycsillámosan a szavak kusza egymásutánjára. Mesélte, hogy ma éjjelig tanulás a programja, mert holnap fej- és egyéb szervvesztés terhe mellett kell bizonyságot adnia képességeiről reál szinten. Továbbá, hogy a holnap estéje sajnos nővérénél fog telni, mert a drága testvérnek megrögzött mantrája, hogy ha ő nem táplálja legalább heti egyszer az emberi test számára hasznos táplálékkal öcsijét, akkor hamarost kihullik a szöszi hajzata a vitaminveszteségtől. Elregélte, hogy a holnaputánja is zűr-zűr hátán, mert lesz órahalmaz, délután meg estébe nyúló aktművészkedés, persze csak alkotói szinten, utána pedig három szűk órácska csupán, és kezdetét veszi az éjszakai mozimaraton, ahol valami hiperszuper fantasztikumot fognak a nagyközönség elé tárni, és mivel erre már egy hónappal előtte tömegesen jegyet foglaltak... és innen én fűztem tovább. Hozzátettem, hogy így persze természetes, hogy a másnapot alvással tölti szinte teljes egészében, és feltételezem, mikor megébred, akkor meg nekiül valami halaszthatatlannak, minek végeztével újra beköszönt az éjszaka, melyet majd remélhetőleg ismét a nappal cserél, telis teli dologgal... Én cinikusnak szántam, ő bocsánatot kért. Nem hangzott mímeltnek, vagy gúnyosnak. Sajnálta, hogy most ilyen hét áll előtte, és azt sem titkolta, hogy a következő is hasonlóképp fog alakulni. Megkaptam az indokát is. Nem gondolt rá, hogy számolnia kell olyasvalakivel, aki bele akar férni az életébe. Megértettem. Pár csendes pillanat rebbent vállunkra, s Daniell volt, aki elhessegette a hallgatást. Megkérdezte, mit csinálok holnapután este hét és tíz között. Rákérdeztem, miért vágyja tudni. Felelete rajzfilmdimenzóba vitt, szerelmes szívecskék kezdték egymást kergetni a fejem felett. Elmesélte, hogy úgy tervezte, hazaugrik a bemutató előtt, hogy megfürödjön, átöltözzön, miegymás, de esetleg megoldhatja a mosdóban is cicanyalakodás félén, majd a ruhacsere fogalmát kimeríti egy pólóváltásban, és akkor marad pontosan két óra és ötven perc, amikor esetleg ha nincs más programom, megvacsorázhatnánk együtt. Roppant lelkiismeretesen megköszöntem, de közöltem vele, hogy nem venném a szívemre, ha miattam kellene magát kellemetlenül éreznie a tisztasághiánytól az alatt a mittudomén mozi alatt, úgyhogy menjen csak haza nyugodtan, és tegyen mindent a terv szerint. Aztán szürke szemeibe merítettem saját tekintettem, és halálos komolysággal hozzátettem, hogy ezt csupán a gigantikus udvariasságom mondatja velem, és könyörögve kérem, ne vegye komolyan egyetlen szavamat sem, akarom azt a két óra ötven percet. Figyelmeztetett, hogy csöppet megviselt és napnyomott lesz, hogy számítsak loncsos hajra és lenemjövős foltokra is itt meg ott. Válaszomba finoman belerejtettem, hogy tőlem komposztban is fetrenghet, én vágyom azt a majd három órát.
Ebben maradtunk.
Én háromnegyed hétkor már ott parkoltam a megbeszélt helyen. Tíz percre rá akkor még harmatüde kapcsolatom is befutott, majd mivel sem ő, sem én nem voltunk éhesek, fagyasztott joghurtcsodát hozott egy neki már bevált helyről és elkanalazgattuk, miközben szavakat cseréltünk egymással. Emlékszem a mozdulatra, ahogy kanalát a számba nyomta, hogy ízleljem az ő papírpohárkájának a tartalmát. Tisztán él az is, hogy az enyémből lopott. Az egyszerű kis beszélgetést is képes volnék papírra vetni, csak le kéne hunynom a szemem... Időjárás, oktatási rendszer túlzott katonai diktatúra hangulata, "Liny", aki nem átallott párolt zöldbabot elétenni, a négylábú, aki felszaladt a falra, tette mindezt festékes tappanccsal. Emlékeszem. Mint ahogy arra is napnál fényesebben vagyok képes visszapörgetni, hogy mennyire vágytam csókkal búcsúzni tőle. Ingyenes parkolóban álltunk, és mondhatni irreálisan nagy volt körülöttünk a nyüzsgés, így csak zavarommal újra és újra összecsapva elmondtam neki, hogy epedek a szájáért. Furcsa volt. Még annyira friss az egész közöttünk, rengeteg minden kavargott bennem akkor. Reszkettem, hogy a bennem ébredő gondolatoknak formát adhattam, és szavakként nyújthattam oda neki. Szerettem volna azt a viszlát csókot, és ezt közöltem vele, erőltetett kínvigyorral fűszerezve nyomasztó vallomásom. Visszamosolyt nem kaptam, helyette a komoly szürkeség mutatkozott meg pár gondolat ereéig... és ekkor lett az enyém az első igazi kézfogás. Ő érintett engem. Így búcsúztunk el. Senki nem látta, hogy a műszerfal takarásában ő ujjaimra kulcsolt. Annyi elmondhatatlan kép kergetőzött előttem, jövő és múlt, jelennek lehet és nemlehet morzsái, morajló minden, vélt és valós... és minden olyan hirtelen... és a káosz közepette a keze. Az az érzés örökre megmarad majd nekem.
Apró rebbenés volt és él. Ragyogóan él bennem, még másfél év után is. Pedig kicsiség. Öt ujj alig pár másodperces cirógatása... és még most is érzem minden simításuk, bőrömön felfénylik útvonaluk. Ott vannak.
Akkor egy bántó heg meddig lüktet? Ha egy érintés képes olyan színnel világolni, hogy még másfél év távlatából is ugyanaz... meddig kínoz egy örökmély seb? Ha végtelen lenyomatot képes adni a szép, mennyire tapossa belénk a nyomát a gyötrelem?
Ishigorou Ryu, amint megváltja a világot. Éljen, éljen, éljen...
Beparkoltam váramhoz tartozó feljáróra, végiglejtettem a kerten, kulcsot halásztam, majd átléptem otthonom küszöbét. Sosem gondoltam, hogy ekkora békét ad majd nekem ez a hely. Még nem teljes, mondhatni kopár felületek millióit mondhatjuk magunkénak, mert a nagy elrámolás közepette a dekorálás, mint olyan, valahogy számításba sem jött, és mégis, semmihez nem fogható a hangulat, ami ilyenkor rám talál.
- Megjöttem!
Senki. Békés csendbe érkeztem. Hangtalan nyugodtság ült mindenen. A nappali ablakainak rolói magasra tekerve tokjukban pihentek. A hatalmas táblákon ömlött be a fény, mit még a nyugvó nap adni volt képes. Rőtbe játszotta a világos bútorokat, lángoló vörös nyomot simogatott a falakra. Narancs hangulat. Egy bronzos délután varázslatos aranyán sétáltam keresztül kedvesemet keresve. Lépcsőn indultam fel, halk fahangok kísérték végig lépteimet. Hálónkba érve, úgy sejtettem, Daniellem majd pihenés közben lelem meg. Ágyon bágyadtkodva így késő délután. Tévedtem. Az én szerelmem az erkélyen üldögélt. Felső teraszunk még berendezéstelen, így jobb híján az én életem egy pokrócon piknikelt.
Háta mögé léptem, halkan, ne zavarjam meg, mert úgy vettem észre, nagyon eseménybe feledkezve koncentrált. De mikor válla feledt áthajolva inni kívántam én is betűiből, mik annyira magukkal ragadták, láttam, hogy bár tartja könyvét, kezében fogja a vastag regényt... szemei a semmit kémlelik. Szellős rácsai között a korlátnak mered ki a távolba, de hogy lát is valamit, vagy csak néz a végtelenbe... azt nem tudtam volna megmondani. Mint aki nincs is ott. Tokja üldögél, lelke más tájakon kirándul.
- Szia, Csücsök. - guggoltam mellé, s ő felébredve hangom ismerős búgására felém kapta a fejét.
- Mikor jöttél, Ryury?
- Ebben a percben. - lódítottam egy nagyon haloványat. - Mi jót csinálsz, Életem?
Becsukta könyvét.
- Olvastam kicsit.
- Érdekes volt? - kérdeztem, miközben mellé telepedtem a puha takaróra, és válla völgyébe támasztottam az állam...
- Az - mosolyodott el. - Csupa izgi. - s eddig a kezében tartott laphalmazt a földre helyezte. Az, hogy még az oldalszámra sem pillantva csukta össze a kezében tartott könyvet, megmutatta nekem... Egyetlen sort sem tett magáévá a nála lévő műből.
- Jól vagy, Kincsem? - csókoltam meg az arccsontját.
- Nanáhogy! - vigyorgott oldalra.
S figyeltem térdére fektetett karját. Egykor hibátlan, most durván darabos íveit jobbjának. Finomsága megvoltának kisujja állít gyér emléket. Ő érintetlen. Kézfejéből egyetlen, mi még őrzi egykori formáját. Bőre fehérjét, csontjai hibátlan vonulatait, született szépségét már csak ő birtokolja. Egésze darabosabb. Pille kecsessége forradásai nyomán megfakult, külső tökéletessége a semmivé lett. Ujjpercein vastagabb dudorok, bőrén éles hegek... és ez csak mit kívülről láthat a szem. De odabent? Szívét mennyi seb tarkítja? Drága lelkének már varosak forradni vágyó nyomai? Látom, ami megfogható, de... odabent mit őriz az én drága Daniellem?
- Vacsora?
- Tíz pontos ötlet! - kászálódott fel alkalmi pihenőhelyéről. - Ennék valamit finyomt.
- Majd meglátom, mit tehetek ez ügyben. - mosolyogtam fel rá, majd én is talpra játszottam magam...
- Köszis. Rád bízom a menüt, de kandírozott gyömbér legyen benne!
- Daniell, Kincsem... - fogtam karjára, mert ő már rajtot vett, feltételezem a konyha felé.
- Igen? - fordult újra felém. Szemébe néztem. Annyira akartam mondani valamit...
- A könyvet ne hagyd itt.
- Ó. - egyetlenem felvette olvasmányát, s én végignéztem, ahogy kíséri szemével...
- Kandírozott gyömbér. Értettem.
Meddig fáj a billog, mit lelkünkre sütöttek rá? Van rá gyors ír, van bármi egyáltalán? Vagy csak várunk, míg az idő elsimogatja annyira, hogy már csak halovány árnyéka legyen a megtörténtnek? És ha a tovarohanó évek hasztalan gyógymódnak bizonyulnak, mert mindig lesz és marad, ami nem engedi elmúlni a képet, mit léphet akkor, aki képtelen feledni? Mit tehet azért, hogy megkaphassa az áldott elmúlását borzalmainak?
Fogalmam sincs.
- Három éve. - remegő hang és mégis határozott tónus. Szeretem az ilyet. Hazudik, aki azt mondja, mindig mindenben megtántoríthatatlanul biztos. Felnézek azokra, kik saját félelmeik felett képesek győzelmet aratni.
- Úgy érzem, ebben a helyzetben meg kell kérdeznem, miért csak most? - nem lát, és mégis elnézett.
- Nézze, ha valakit fényes nappal, egy tömött utcán támadnak meg, az azt hiszem, ok rá, hogy egy ideig...
- ... ne vágyjon ki. Értem. - fejeztem be a mondatot, mert nem láttam okát, hogy ő küzdjön vele.
- Köszönöm.
- Mielőtt bármit is mondanék, megejtünk egy vizsgálatot. Csak akkor fogok tudni bárminemű konkrétummal szolgálni önnek. A zárójelentés, amit a kezelőorvos volt szíves eljuttatni hozzám, több mint informatív, voltaképpen teljesen világos és átlátható, de kell, hogy magam mérjem fel, milyen mértékű a károsodás, mik a lehetőségek. - felvont szemöldökkel hallgatta a szavaimat és rá kellett jönnöm, itt pusztán a nyugtató hatású félmosolyom, mellyel ilyenkor mondandómat szoktam gazdagítani, nem elég. Jelen esetben valami hangsúlyosabbat kell előkapnom, mint a mimika fegyverét. Szavak. Még jó, hogy vannak. - De meg szeretném nyugtatni. Azok után, amiket itt olvastam, nem hiszem, hogy bármilyen akadályba is ütközne, hogy elvégezzük a műtétet. De szükséges, hogy a rendelkezésre álló adatokat a saját szakvéleményemmel gazdagítsam. Meg kell néznem... - határozott mozdulattal nyúlt a blúzához és oldotta ki rajta a gombokat. A fehér, teljes keblét fedő egyszerű melltartó sem volt képes eltakarni a vastag, görbe heget.
Normál esetben szóltam volna neki, hogy nem így és nem most gondoltam. Ennek is megvan a helye és az ideje, hiszen most még csak beszélgetünk, elméleti síkon tárgyaljuk, hogy is lehetne lépni, kivitelezhető-e, amit szeretne. Hogy miért nem szakítottam félbe a mozdulatot? Nem akartam zavarba hozni. Ha rászóltam volna, akkor talán még kellemetlenebbül érezte volna magát, mert bár erőst próbál rajta úrrá lenni, látom, hogy feszeng. Így inkább felálltam a székemről, papírjaimat visszahelyeztem az asztal lapjára, majd megkerülve azt, mellé léptem. - Szabad? - guggoltam, hogy valamelyest csökkentsem a távot kettőnk között. Széthúztam a blúzát. A halovány almazöld anyag vállától a melléig húzódó vastag heget takart. Sokkalta drasztikusabb vágást, mint ahogy az feltűnése pillanatában látszott. Valamivel kulcscsontja alatt vonult át, és eltűnt melltartója félkörében. - Látom, hogy a mellét is nem csekély mértékben érte károsodás.
- Tavaly kaptam az implantátumot.
- Erről a beavatkozásról nem tudtam.
- Ez... gátolja a dolgot? Baj?
- Nem, dehogy. - ráztam meg a fejem, bár gyanítom, ezt csak magamnak. Óvatosan megnyomtam a megvastagodott, elszíneződött bőrfelületet. Mellének tetejét éppen hogy érintettem. - Sóoldat?
- Igen.
- Gondoltam.
- Ishigorou-sensei, ez... ?
- Nem. - mosolyogtam, hogy kicsit bíztassam, és mikor újfent rájöttem, arcom vonásaiból mit sem érzékel, csak remélni tudtam, hogy megérzi, hangsúlyommal nyugtatni próbálom - Ez nem zavar minket. - nézegettem, tapogattam a forradást. - Nincs útban.
- Jó. - fellélegzett. - Mert ha mégis, akkor szeretném, ha eltávolítaná.
Igyekeztem, bár azt hiszem, nem tudtam palástolni a döbbenetem.
- Nem. - húztam le vállára a lenge textilt, hogy még jobban láthassam, mivel van dolgom. A melltartó pántját is karjára engedtem, hogy szemügyre vehessem, meddig ér a vágás. Mellbimbója előtt valamivel halványult a heg. Szemem akaratlanul is felmérte a pótlás milyenségét. - Nem fog zavarni. Nem lesz vele gond.
- Most kicsit megkönnyebbültem. - ha nem mondja, akkor is éreztem volna. - Begombolhatom?
- Persze, végeztünk. - felállva kellemeset roppant a bal térdem, és ha ő idegességében nem is figyelt fel rá, saját hiúságom megtorpant a hangra. - Ó, öreg csontjaim. - ültem vissza a helyemre. - Nem tudom, van-e valami elképzelése, hogy mikor...
- Hány éves, ha szabad megkérdeznem?
- Egész fiatal koromban megtanították, hogy a nőktől sosem szabad megkérdezni a korukat. Az évek során annyival egészítettem ki, hogy a "Nőktől és bizonyos férfiaktól... "
- Bocsánat, én...
Remek, Ishigorou Ryu. Szar poén és a páciens még nagyobb zavarban.
- Én kérem elnézését, másoknak a füle, nekem a humorom romlik, ahogy rohan az idő. Mondjuk majdhogynem középtájt állok a harminc és a negyven között. De... - halkítottam magamon pár csavarintásnyit - nem híresztelem. - Azt hiszem, most nevettünk először együtt. - Szóval. Van valami elképzelése azzal kapcsolatban, hogy mikor...
- Amilyen gyorsan csak lehet.
- Az eljárás mondhatni rutinnak számít. A pótlásra bőrt veszünk el, általában erre a legmegfelelőbb a combtájéki szövet.
- Fájdalmasnak hangzik...
- Bőrt növeszteni nem könnyű dolog. - Kacagott és ez volt a cél. - Pihennie kell majd, és nem mondom, hogy azok a hetek a minden fenékig tejfel jegyében telnek majd, de a végeredmény...
- Jó. Minél előbb.
- Rendben. A műtéti előjegyzésem már eléggé behatárolja szabad óráim számát. Igencsak hosszú a lista, de igyekszem minél előbb egy kellően közeli időpontot adni önnek. Az asszisztensem fog önnel egyeztetni ez ügyben.
- Köszönöm. Igazán köszönöm.
- Nézze - ma bátor vagyok, azt hiszem... - Mielőtt még elbúcsúznánk, fel szeretnék tenni egy kérdést, bár igazából nem tartozik a tárgyhoz. Távol álljon tőlem, hogy az életében akarjak vájkálni, de... - önkéntelenül vettem le tekintettem a tollamról és adtam neki. - Három éve él ezzel a sebhellyel. Tény, hogy látszik, de koránt sem mondhatnám annyira drasztikusnak, mint egy hiányzó bal mellet. Ha bármilyen okból el kellene távolítanunk az implantátumot, az durva nyomot hagyna maga után, sokkal esztétikátlanabbat, sőt feltűnőbbet. Azt hiszem, ezzel tisztában van. Mégis feláldozná, ha ezen múlna. Ne haragudjon, miért?
- Hogy miért akarom ennyire?
- Ezt kérdeztem, de ha úgy érzi, nem vagyok rá hivatott, nem kell válaszolnia. Nem tartozik a tárgyhoz, így akár mondhatjuk, hogy magánemberként társalgunk.
- Az az igazság, hogy készülünk egy gyönyörű utazásra. Nagyon nehéz volt az életemnek ez a szakasza, és úgy döntöttünk, hogy most mindent, de mindent kipihenünk, és... és szeretném, ha nyugodtan tudnék fürdőruhát is... - de akkor elhalkult a hangja. Az addig határozott tónus megszűnt. Elbizonytalanodott, majd teljesen elnémult. Nem akartam bántani azzal, hogy hangosan mondom ki, amire talán ő is ráébredt, mire eljutott a kimondott gondolat feléig.
Belemenne, hogy kivegyem a mellébe ültetett pótlást azért, hogy a vágás elhalványuljon, és mindezt, mert az idei szezonban bikinizni szeretne.
- Értem. - adtam mosolyom lehunyt szemhéjának. - Akkor mielőbb jelentkezünk. Ígérem.
Hát. Vadidegeneknek ez jár. Mese. Tervbe vettek egy nagyobb utazást, és ő szeretné, ha nem kéne takargatnia magát, mert olyan kellemetlen, és jobb lenne a közérzete, és... hogy tisztán és érthetően fogalmazzak - hazudott. Persze, egy ismeretlen vagyok, akivel most találkozott életében először, mit vártam? Hogy kiönti a lelkét az első jöttmentnek, aki megkérdezi, mi fáj? Ostobaság. Én sem tettem volna meg. Nem is értem igazán magam, miért nem hallgattam.
A hazafelé úton még mindig ez kavargott a fejemben, és ki tudja miért, magával hozott nem egy másik pillanatot is. Apró kis fuvallat volt a délelőttömben és mégis orkánná nőtte ki magát napom végeztével. Más tájakra vitt, mint hivatott lett volna. Önelemzésemmel részint megválaszoltam saját kíváncsiságom, és annak indokát.
Már majdnem másfél év. Szép kis idő egy mások szemében már születésekor halálra ítélt románcnak, nemde? Nem akarok képmutatónak látszani. Nekem is voltak fenntartásaim, sőt nekem voltak csak igazán, bár helyesebb inkább jogos félelmeknek hívni őket. Lehet, hogy ezen félszem okozta, hogy kapcsolatunk kezdenének szinte percre pontos mozzanatait képes vagyok felidézni. Talán rettegtem, hogy egyszer olyan váratlanul szakad vége, mint ahogy elkezdődött, s akarva akaratlan tán ez okozta, hogy "raktároztam" a pillanatokat. A tudatalatti és az örökrejtély miértjei.
Élnek bennem képek, mi több, teljes órák. Tisztán és tökéletesen. Aznap délután volt, mikor hirtelen beállított hozzám, s egyúttal zuhanyomat is meglátogatta. Pályafutásunk második szeretkezése... amikor ilyen gondolataim támadnak, úgy érzem magam, mint egy fiatal hölgyemény a menzesznaptárja társaságában. "Itt volt, itt volt, itt nem, itt sem... " Nem sorszámoztam az együttléteinket, egyszerűen csak van, ami megmaradt, és ez pont egy ilyen alkalom volt.
Szóval miután szenvedélyes félórácskát töltött velem a zubogó vízsugár alatt, hajszárítót igényelve antinedvesítette loboncát, és visszaburkolva magát utcai viseletébe búcsúzkodni kezdett. Előtte napokig felém sem nézett, és én már könyveltem magamban, hogy első éjszakánk okozta sokkból majd sosem tér magához, legalábbis erre a környékre nem keveredik többet. Fürdőköpenybe, telve tehetetlenséggel szemléltem, ahogy cipőt húz és készül kilépni a világba. Úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni egy újabb kupac tudatlanságba csomagolt napot. Karjára fogtam, és célegyenest rákérdeztem, mikor látom újra. Emlékszem. Pontosan és kristálycsillámosan a szavak kusza egymásutánjára. Mesélte, hogy ma éjjelig tanulás a programja, mert holnap fej- és egyéb szervvesztés terhe mellett kell bizonyságot adnia képességeiről reál szinten. Továbbá, hogy a holnap estéje sajnos nővérénél fog telni, mert a drága testvérnek megrögzött mantrája, hogy ha ő nem táplálja legalább heti egyszer az emberi test számára hasznos táplálékkal öcsijét, akkor hamarost kihullik a szöszi hajzata a vitaminveszteségtől. Elregélte, hogy a holnaputánja is zűr-zűr hátán, mert lesz órahalmaz, délután meg estébe nyúló aktművészkedés, persze csak alkotói szinten, utána pedig három szűk órácska csupán, és kezdetét veszi az éjszakai mozimaraton, ahol valami hiperszuper fantasztikumot fognak a nagyközönség elé tárni, és mivel erre már egy hónappal előtte tömegesen jegyet foglaltak... és innen én fűztem tovább. Hozzátettem, hogy így persze természetes, hogy a másnapot alvással tölti szinte teljes egészében, és feltételezem, mikor megébred, akkor meg nekiül valami halaszthatatlannak, minek végeztével újra beköszönt az éjszaka, melyet majd remélhetőleg ismét a nappal cserél, telis teli dologgal... Én cinikusnak szántam, ő bocsánatot kért. Nem hangzott mímeltnek, vagy gúnyosnak. Sajnálta, hogy most ilyen hét áll előtte, és azt sem titkolta, hogy a következő is hasonlóképp fog alakulni. Megkaptam az indokát is. Nem gondolt rá, hogy számolnia kell olyasvalakivel, aki bele akar férni az életébe. Megértettem. Pár csendes pillanat rebbent vállunkra, s Daniell volt, aki elhessegette a hallgatást. Megkérdezte, mit csinálok holnapután este hét és tíz között. Rákérdeztem, miért vágyja tudni. Felelete rajzfilmdimenzóba vitt, szerelmes szívecskék kezdték egymást kergetni a fejem felett. Elmesélte, hogy úgy tervezte, hazaugrik a bemutató előtt, hogy megfürödjön, átöltözzön, miegymás, de esetleg megoldhatja a mosdóban is cicanyalakodás félén, majd a ruhacsere fogalmát kimeríti egy pólóváltásban, és akkor marad pontosan két óra és ötven perc, amikor esetleg ha nincs más programom, megvacsorázhatnánk együtt. Roppant lelkiismeretesen megköszöntem, de közöltem vele, hogy nem venném a szívemre, ha miattam kellene magát kellemetlenül éreznie a tisztasághiánytól az alatt a mittudomén mozi alatt, úgyhogy menjen csak haza nyugodtan, és tegyen mindent a terv szerint. Aztán szürke szemeibe merítettem saját tekintettem, és halálos komolysággal hozzátettem, hogy ezt csupán a gigantikus udvariasságom mondatja velem, és könyörögve kérem, ne vegye komolyan egyetlen szavamat sem, akarom azt a két óra ötven percet. Figyelmeztetett, hogy csöppet megviselt és napnyomott lesz, hogy számítsak loncsos hajra és lenemjövős foltokra is itt meg ott. Válaszomba finoman belerejtettem, hogy tőlem komposztban is fetrenghet, én vágyom azt a majd három órát.
Ebben maradtunk.
Én háromnegyed hétkor már ott parkoltam a megbeszélt helyen. Tíz percre rá akkor még harmatüde kapcsolatom is befutott, majd mivel sem ő, sem én nem voltunk éhesek, fagyasztott joghurtcsodát hozott egy neki már bevált helyről és elkanalazgattuk, miközben szavakat cseréltünk egymással. Emlékszem a mozdulatra, ahogy kanalát a számba nyomta, hogy ízleljem az ő papírpohárkájának a tartalmát. Tisztán él az is, hogy az enyémből lopott. Az egyszerű kis beszélgetést is képes volnék papírra vetni, csak le kéne hunynom a szemem... Időjárás, oktatási rendszer túlzott katonai diktatúra hangulata, "Liny", aki nem átallott párolt zöldbabot elétenni, a négylábú, aki felszaladt a falra, tette mindezt festékes tappanccsal. Emlékeszem. Mint ahogy arra is napnál fényesebben vagyok képes visszapörgetni, hogy mennyire vágytam csókkal búcsúzni tőle. Ingyenes parkolóban álltunk, és mondhatni irreálisan nagy volt körülöttünk a nyüzsgés, így csak zavarommal újra és újra összecsapva elmondtam neki, hogy epedek a szájáért. Furcsa volt. Még annyira friss az egész közöttünk, rengeteg minden kavargott bennem akkor. Reszkettem, hogy a bennem ébredő gondolatoknak formát adhattam, és szavakként nyújthattam oda neki. Szerettem volna azt a viszlát csókot, és ezt közöltem vele, erőltetett kínvigyorral fűszerezve nyomasztó vallomásom. Visszamosolyt nem kaptam, helyette a komoly szürkeség mutatkozott meg pár gondolat ereéig... és ekkor lett az enyém az első igazi kézfogás. Ő érintett engem. Így búcsúztunk el. Senki nem látta, hogy a műszerfal takarásában ő ujjaimra kulcsolt. Annyi elmondhatatlan kép kergetőzött előttem, jövő és múlt, jelennek lehet és nemlehet morzsái, morajló minden, vélt és valós... és minden olyan hirtelen... és a káosz közepette a keze. Az az érzés örökre megmarad majd nekem.
Apró rebbenés volt és él. Ragyogóan él bennem, még másfél év után is. Pedig kicsiség. Öt ujj alig pár másodperces cirógatása... és még most is érzem minden simításuk, bőrömön felfénylik útvonaluk. Ott vannak.
Akkor egy bántó heg meddig lüktet? Ha egy érintés képes olyan színnel világolni, hogy még másfél év távlatából is ugyanaz... meddig kínoz egy örökmély seb? Ha végtelen lenyomatot képes adni a szép, mennyire tapossa belénk a nyomát a gyötrelem?
Ishigorou Ryu, amint megváltja a világot. Éljen, éljen, éljen...
Beparkoltam váramhoz tartozó feljáróra, végiglejtettem a kerten, kulcsot halásztam, majd átléptem otthonom küszöbét. Sosem gondoltam, hogy ekkora békét ad majd nekem ez a hely. Még nem teljes, mondhatni kopár felületek millióit mondhatjuk magunkénak, mert a nagy elrámolás közepette a dekorálás, mint olyan, valahogy számításba sem jött, és mégis, semmihez nem fogható a hangulat, ami ilyenkor rám talál.
- Megjöttem!
Senki. Békés csendbe érkeztem. Hangtalan nyugodtság ült mindenen. A nappali ablakainak rolói magasra tekerve tokjukban pihentek. A hatalmas táblákon ömlött be a fény, mit még a nyugvó nap adni volt képes. Rőtbe játszotta a világos bútorokat, lángoló vörös nyomot simogatott a falakra. Narancs hangulat. Egy bronzos délután varázslatos aranyán sétáltam keresztül kedvesemet keresve. Lépcsőn indultam fel, halk fahangok kísérték végig lépteimet. Hálónkba érve, úgy sejtettem, Daniellem majd pihenés közben lelem meg. Ágyon bágyadtkodva így késő délután. Tévedtem. Az én szerelmem az erkélyen üldögélt. Felső teraszunk még berendezéstelen, így jobb híján az én életem egy pokrócon piknikelt.
Háta mögé léptem, halkan, ne zavarjam meg, mert úgy vettem észre, nagyon eseménybe feledkezve koncentrált. De mikor válla feledt áthajolva inni kívántam én is betűiből, mik annyira magukkal ragadták, láttam, hogy bár tartja könyvét, kezében fogja a vastag regényt... szemei a semmit kémlelik. Szellős rácsai között a korlátnak mered ki a távolba, de hogy lát is valamit, vagy csak néz a végtelenbe... azt nem tudtam volna megmondani. Mint aki nincs is ott. Tokja üldögél, lelke más tájakon kirándul.
- Szia, Csücsök. - guggoltam mellé, s ő felébredve hangom ismerős búgására felém kapta a fejét.
- Mikor jöttél, Ryury?
- Ebben a percben. - lódítottam egy nagyon haloványat. - Mi jót csinálsz, Életem?
Becsukta könyvét.
- Olvastam kicsit.
- Érdekes volt? - kérdeztem, miközben mellé telepedtem a puha takaróra, és válla völgyébe támasztottam az állam...
- Az - mosolyodott el. - Csupa izgi. - s eddig a kezében tartott laphalmazt a földre helyezte. Az, hogy még az oldalszámra sem pillantva csukta össze a kezében tartott könyvet, megmutatta nekem... Egyetlen sort sem tett magáévá a nála lévő műből.
- Jól vagy, Kincsem? - csókoltam meg az arccsontját.
- Nanáhogy! - vigyorgott oldalra.
S figyeltem térdére fektetett karját. Egykor hibátlan, most durván darabos íveit jobbjának. Finomsága megvoltának kisujja állít gyér emléket. Ő érintetlen. Kézfejéből egyetlen, mi még őrzi egykori formáját. Bőre fehérjét, csontjai hibátlan vonulatait, született szépségét már csak ő birtokolja. Egésze darabosabb. Pille kecsessége forradásai nyomán megfakult, külső tökéletessége a semmivé lett. Ujjpercein vastagabb dudorok, bőrén éles hegek... és ez csak mit kívülről láthat a szem. De odabent? Szívét mennyi seb tarkítja? Drága lelkének már varosak forradni vágyó nyomai? Látom, ami megfogható, de... odabent mit őriz az én drága Daniellem?
- Vacsora?
- Tíz pontos ötlet! - kászálódott fel alkalmi pihenőhelyéről. - Ennék valamit finyomt.
- Majd meglátom, mit tehetek ez ügyben. - mosolyogtam fel rá, majd én is talpra játszottam magam...
- Köszis. Rád bízom a menüt, de kandírozott gyömbér legyen benne!
- Daniell, Kincsem... - fogtam karjára, mert ő már rajtot vett, feltételezem a konyha felé.
- Igen? - fordult újra felém. Szemébe néztem. Annyira akartam mondani valamit...
- A könyvet ne hagyd itt.
- Ó. - egyetlenem felvette olvasmányát, s én végignéztem, ahogy kíséri szemével...
- Kandírozott gyömbér. Értettem.
Meddig fáj a billog, mit lelkünkre sütöttek rá? Van rá gyors ír, van bármi egyáltalán? Vagy csak várunk, míg az idő elsimogatja annyira, hogy már csak halovány árnyéka legyen a megtörténtnek? És ha a tovarohanó évek hasztalan gyógymódnak bizonyulnak, mert mindig lesz és marad, ami nem engedi elmúlni a képet, mit léphet akkor, aki képtelen feledni? Mit tehet azért, hogy megkaphassa az áldott elmúlását borzalmainak?
Fogalmam sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése