Kedvesem ruhája pont úgy tarkállott, mint a sok száz lampion. Kimonója kellemes
világosán bambusz zöldellt, játékos tollú daruk hagyták maguk mögött hajlongó
szárait, tán azért, hogy színes szárnyaik tovarepítsék őket, nem messzebbre,
csak egyetlen gondolattal arrébb, hogy egy csokor erősebb szín bókoló nádköteg
legyen újabb búvóhelyük. Tavasz-hangulat öltözetét mintha csak neki álmodták
volna. Egész este vonzotta a szemem, s nem ruhája tiri-tarkasága követelte a
pillantásom, hiszen szaladgált még ott tíz meg húsz színgazdag kelmébe
bugyolált férfi és nő, magukon felhőnászt lejtő kék fodrokkal, fehér s halovány
habokkal, zöld és türkiz smaragd hangulatával. Kockák és rombuszok, madarak és
tájképek nyüzsögtek az ember körül. Gyerekek, rajtuk mókás virágrengeteg,
akárha meghempergődztek volna a réti szépben, vagy megszórták volna őket
tortadarával fejük búbjától lábuk hegyéig, vadul kopogva, harsányan nevetve,
nem meghazudtolva ezzel gyermek mivoltukat. S aki nem osztozott a bohó
szivárvány orgiában és szürkébe öltözve lejtett a morajló sokaságban, az sem
volt láthatatlan. Még e ’se’ árnyalat is képes volt millió tónusát
megcsillantva részévé válni a bohó forgatagnak. Miért lépődök meg? Én csak
tudom, milyen csodaszín a szürke. Ismerem hányféle hangulatot képes mutatni
ezüstjével anélkül, hogy bármely társától segítséget követelne. Az én
szürkéimnek nem kell a tüdő sóhaja, a torok csiholta hang dallama, nem kell az
ajkak fodrozó segítsége, ha beszélni akar hozzám. Nem kéri a mankót, hiszen
csodapalettája révén nem kell neki más, csak saját ruhája.
Most is értem a szavát, bár tán csak azért, mert hordozójuk akarja, hogy megtehessem. Mosoly ül a szemében. Vidámságot küld az elmúló nap után.
- Kippikoppi, Ryu! – fogai alatt sercegett az aranybarna grillázs.
- Most meg kéne kérdeznem, ki kopog?
- Nem! – kedvesem kipördült mellőlem, és méterekkel elhagyott, tette ezt csakis azért, hogy csípőre tett kézzel várhasson be.
- Egyenest a harag karjaiba, mi? – mosolyogtam ráncolt szemöldökei közé, majd már magam mögött is hagytam morc útonállómat.
- Én miért nem húzhattam getát?! – fújtatott, majd beérni igyekezett, gyékénypapucsa kavicsot kóstolt, és kő kontra lendület egyenlő… Daniellem elrepült mellettem, akár egy mozgáskoordinációs problémákkal küzdő papírsárkány.
- Válaszoljak még a kérdésre – szóltam az újra egyenes pályára igyekvő Életemnek – vagy eme gyakorlatba átültetett felelet kielégít?
- Szeretek kipi-kopi. Nem szoktam benne elesni.
- Én meg szeretem, ha ép vagy és sértetlen.
- Azt hittem, ha perverz és meztelen.
- Eme variáció is felettébb a kedvemre való, persze bizonyos élethelyzetekben. Azért örülök, hogy ráleltél a kimonódra, mert bár a fentebb említett szópár igazán ízlésem szerinti, de valahogy tömegben… lehet, hogy zavarna.
- Ugyan már. Vissza a természethez. Legközelebb szakítok fügefalevelet a kertből… ha nincs, akkor ezúton kérlek, tenyéssz nekem Ryury… szóval fogom azt a darab zöldet, felcsapom középtájra, és úgy vonulok bele a tolongásba. – kacagott, majd műegyensúlyvesztett és vállával kétszer háromszor puhán nekem lökdelt, ily módon próbálva arrébb navigálni, akárha én lennék a nyáj, ő meg az kihelyezett terelőkutya. Szilárd voltam és megingathatatlan.
- Aztán magadra vess, ha pecsenye-piros fenékkel jutsz majd haza, mert minden rád lelő nőstény és nem hagyományos vagy csak játékos beállítottságú hím csíp egyet azon az alma popsidon, Gyöngyöm. Lehajolsz aranyhalazni és máris mint a sáskák rontanak majd rád, aztán majd sipákolhatsz.
- Új hobbi.
- Ujjlenyomatokat akarsz gyűjteni a fenekeden? – tippeltem meg a leglogikusabb lehetőséget.
- Nem – rázta a fejét, még mindig az kezében pálcán tartott alma szirupédes burkolatát nyamnyogva - Társat fogdalok annak a tátikázó viziizédnek. – sandított rám. Vasvillát elő, Ryunek szegezz! Szúr-szúr-szúr.
- Hagyd a halamat.
- Névtelen és magányos!
- Van neve!
- Tudom. Csak nem mondod el. Szerintem nem is van. Biztos úgy hívod, hogy Hal-san.
- Nem mondom meg.
- Jó. De figyelmeztetlek, amint jön egy olyan „teljesítem három kívánságod” buli, tudd, hogy a rendszer-visszaállítás és a végeláthatatlan szivárványeső előtt ezt fogom kívánni. Jön majd a tündér és kínálja a kötvényeket, meg az örökké tartó gumicukros zacsit, és majd hősiesen visszautasítom, csakis azért, hogy egy műaranypikkelyes - mondhatni bizsu - szerintem pasashal nevét megtudjam.
- A halam nőnemű.
- Na, azt te meg honnan tudod? Csak azért, mert nem kandikál ki sehol a recés uszonyai közül egy gigantikus halrúd, te máris úgy gondolod, hogy lány?
- Ó, Drága Életem meg a mocskos kis észjárásod.
- De tényleg. Honnan tudod, hogy mi?
- Az állatkereskedésben mondták.
- Aha. Szóval ott profi halászók vannak és látják a halak milyenét. Jó. Majd egyszer bemegyek és megkérdem, honnan. Szerintem tuti módszerük van. Sőt! Már sejtem is, mi az!
- Ki vele Csücsök, ne csigázz.
- Ecc. Pecc. Kimehetsz.
- Alkoholos édességeket is magadhoz vettél az este folyamán, kedvesem? Bár sejthettem volna. A hálóval is olyan bizonytalanul inogtál…
- Hát miután fogtad a könyököm és úgy rángattál, mint önző kiskölyök a sütis tálat a hétvégi nagyizásnál, persze hogy nem halásztam ki egy kopoltyús aranyoskát sem!
- Könnyű rám fogni. – löktem vissza, de kitért, s kudarcba fulladt kísérletem elég volt ahhoz, hogy kikacagjon.
- Tudod Ryury, ha lett volna róla fogalmam, hogy azokban a levákumozott csomikban alusznak a kimonóid, akkor már biztos szétturkásztam volna a pakkokat, hogy megismerkedjem velük! – jelentette ki, jókedve töretlen egészének birtokában.
- Sejtettem, és fogadd köszönetem, hogy nem mentél be tombolni a ruhásszekrényembe.
- Tudom, hogy érzékeny folt az ott neked Ryu, de tudd, néha úúúgy ingerem van az árnyalatok bolondítására! Kinyitom a faajtót és orrba csap az a hibátlan vonulat, ingből rakodott szivárvány-játék, ahogy a fehérből világoskékbe rohan, majd abból jön a sötét és fekete, ami később be-bordóllik, majd narancsos lesz, és lefut a napba. Rám jön a kényszer, hogy mozaikként össze-vissza rámoljam. A báránybékés kékbe belebiggyesszek egy karmazsinosat, vagy áttelepítsem a feketék közé az okkert, és megtörjem a fehér nyugodtságát egy citromhéjas gombossal. – ő teljes szenvedéllyel zengett, nekem egy esőszürke felhőgombóc gyűlt a fejem felé.
- Ne merészeld bolygatni a ruharendem. Ha már meg lett erőszakolva a rendszer, és kénytelen vagyok olyan elveimnek ellentétes dolgokba teljes boldogsággal masírozni, mint a macskaborzalom a lakás falai között, az általad tápláléknak titulált cukros gabonapuffancs a reggelizőasztalon… ha én elfogadom, hogy heti egyszer rákényszerítesz, hogy hagyjam az ingem reggelig ledobva az ágy mellett… Teszem hozzá tudd, hogy ezzel okozol nekem egy álmatlan éjszakát! Tehát ha én ebbe mosolyogva belenyugszom, akkor leszel szíves rendszeretetem legalább minimális részét épen hagyni!
- Ohoo, Ryury! – visongott fel, mint az újévi malac, akit orron csikiztek egy nevetőporos tollseprűvel. – Rendszeretet?! A zoknijaim galacsinozva vannak olyan roppant formás sorokba rendezve, mint mintás, egy és kétszínű, pamut, boka és térd, plusz persze olyan átfedések, mint a mintás boka és térd egyszínű! Vannak ünnepi szappanok és hétköznapi szappanok, meg alkalmi türcsik és mindig-türcsik, de elit frottírból is létezik elitebb és hagyományosabb! És és és a fogkrémszabály! Ha nem jön már belőle rendesen, akkor kidobjuk, merthogy féltubusban már szárad a mentolcucc és kevésbé jó, meg egészségtelen is, ha már dörgölni kell a ki tudja ki által fogdosott csőréhez!
- Tehát ha én vagyok olyan szíves és felépítek neked egy rendszert, hogy soha ne indulj el mondjuk fontosabb ügyedet Hello Kitty-s zokniban intézni, hogy szeretek a nem mindennapi pillanatoknak az összes lehetséges formában különlegességet, egy emelkedett hangzást adni, s hogy meg kívánlak óvni a fogszuvasodástól, és nem akarom, hogy a szájápolás a fogkrémestubus vasalgatással való kényszerítésével kezdődjön, ez mind-mind hánytorgatni való dolog, amolyan szánni való nyűg.
- Olyan… megcsomósodott. Olyanolyan görcsös. – nevetett – Tökéletes szó.
- Görcsös.
- Az.
- Köszönöm. – biztos voltam benne, hogy látja, most rendesen belém csípett, s ha nem lett volna elég szúrós kis piszkája, ujjai között tartott bőrömön facsart is egyet a kis kegyetlen. Percekig hagyott rágódva és hangtalan dühöngve, míg sétáltunk az estében hazafelé.
- Tudod… - kezdte mosolykázva.
- Biztos vagy benne, hogy egy ilyen görcsös fickóval kívánod megosztani a te roppant sokoldalú buksid tartalmát? Ki tudja, tán annyira fennkölt a gondolat, hogy egy ilyen magamfajta begyöpösödött agyú lényben csakis ama vágyat keltené fel, hogy sorrendbe tegye mondandód betűit és akkor ott állnál egy sima ábécével, és mi marad akkor az emberiségnek? Ne légy könnyelmű. – gunyoroskodtam.
- Megsértődtél, Rryury?
Fő az őszinteség.
- Meg. Vérig.
- Volt egy középsulis osztálytársam. Nagyon nagyszájú volt. Kedveltem, de egy időben inkább nem álltam mellé, ha monológolt, mert féltem, hogy véletlenségből beharap. Olyan mindent hibátlannak vágyó csajszi volt. Az, akinek csak és csak a legjobb kell. A tökéletes! Aztán egy sportnapon beköszönt a szerelemelsőszólásra, amit egy másik suli cserepadosától kapott. Ő trappolt, az a kis könyvből pattant kérdőjel meg véletlen az útjába csoszogott, majd nem átallott a lába alá kerülni és hasraállapotba tenni. Ő felpattant, közölte szegény kis háromba tört fiúcskával, hogy most tripláz egyet a darabjain, a srácka meg roppant találóan elsírta magát. És onnantól az én harapós osztálytársam szentül hitte, hogy a picit két irányba integető fül, a rozettás tengerimalacokra pillongató frizkó, és a zavar eredményezte dadogás a tökéletesség alkotórészei. Tehát ha egy nap azzal a gondolattal nyílnak ki a csokibarna golyóbisaid, hogy mától felvesszük a többi közé a hétköznapi jókedv és rosszhangulat szappant… én marhára foglak érte piszkálni, és valószínűleg onnan majd kedvmétert is követelek tőled, nehogy véletlen eltájolódjak és boruljon a „rendszer” s vele az univerzum…
- Hát ez igazán…
- …de azért tudd, Ryury – taszított vállával megint egy gyengédet az enyémen - Dobb-dobb az van.
Dobb-dobb. Hát az nekem is van.
Nevettem rá, míg ő már csak minimális karamelltartalmú almáját szopogatta, s hatalmas, mégis holdacska alakra görbesztett szemrései elárulták nekem, ha ajkai nem lennének tele az édességgé játszott gyümölccsel, hatalmas mosolyt kapnék viszont.
Ő az utat figyelte, a láthatóvá világított járdaszéli kavicsok különös alakját, azt szemlélte, meddig élvezheti még a karamellé pirított cukorbevonatot, én… én meg benne gyönyörködtem. Rajta a szélkócolta bambusz szárakon, vándorló madarakon, felhőszerű fodrokon, különböző színű csattokkal szilárd alakra fogott, mókásan regulázott borostyán hullámain, mik még nem elég hosszúak, hogy szigorú copfba hajtsa őket. Szememmel simogattam végig kedvesem, és most sem cifrasága volt az ok.
Nem láttam még soha így. Nem viselt még a társaságomban hagyományos öltözetet és őszintén meg kell valljam, annak ellenére, hogy még nem volt szerencsém kimonóban látni, volt egy bizonyos elképzelésem. Úgy hittem, bármennyire is tökéletes Daniell nyelvtudása, bármennyire is itt van otthon, ez most nem fog számítani. Mert hiszen tény, hogy ő már itt jött a világra, bár gyökerei nem e föld mélyéről fakadnak, ő ezt becsüli sajátjaként. Ennek ellenére élt bennem az elképzelés, hogy szőkesége, hatalmas, kerek szemei, arcának jellegzetes nyugati vonásai majd lehetetlenné teszik az érzést. Majdhogynem kizártnak hittem, hogy egy ilyen ruhát magára öltve ne véljem őt másnak, és lássuk be, azt látni, hogy életünk szerelme hirtelen kizuhan a világunkból, fájó történés.
S mikor kedvesem felöltötte szekrény mélyére suvasztott egy szem kimonóját, kővonulatok gördültek le rólam, s hagyták újra teher nélkül a szívemet. Ha a bőrének színe, szemének vágása, élete forrása nem is azonos az enyémmel, akkor is az övé az érzés, hogy szülőföldje az, amin két lábbal áll, és… ez elég.
Amint kapunk bezáródott mögöttünk, abban a pillanatban, hogy kulccsal kattintottam dupla lakatra és a külvilág minden kegyetlen gonoszságával és mézes szépségével együtt kint rekedt, én rákaptam kedvesem kezére. Ujjaim övéibe kócoltam, és félszorítva nem engedtem többé. Érdekes érzés ez így. Biztos kacagnivaló, de édes gyomorremegést ad a tény, hogy a szabad ég alatt fogom a kezét, a biztonság idebenn óvva ölel minket… így megtehetem, hogy úgy fűzöm magamhoz azokat a lábadozó ujjakat, ahogy szeretkezéseink alkalmával teszem.
- Fagyi? – hajította nekem az egyszavast, míg lejtettünk befelé.
- Fagyi? Hol?
- A hűtőben. Azt hiszem, csokoládés-gesztenyés.
- Karamellás alma, nyalóka és csokigolyók, meg számomra ismeretlen eredetű, fagyálló folyadék színezettel megáldott gumiborzalmak, amit útravalónak hoztál magaddal… Daniell, egy életre elég cukrot vittél be a mai nap, nem gondolod, hogy esetleg…
- Te Ryu. Nem csinálsz semmit néha csakúgyból? Tudod, hogy nem azért veszed ki a papírszalvétát a tégelyéből, mert meg akarod törölni a szád, hanem azért, hogy hajót hajtogass belőle és rátedd az ásványvizes üveg kupakjára.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert én normális vagyok. – közöltem olyan faarccal, hogy mától méltán érdemelnék doktori címem és nevem közé valamilyen fajta zöldkérges nevet, de ő csak kacagott, és csöppet fájt a hitetlenség, amit nevetéséből éreztem ki.
- Nem vagy.
Sejtettem, hogy ilyesféle dologgal fog kábítani.
- Nem vállalnál magadra valamit? – sercintettem oda neki. - Egyazon nap legyek flúgos meg görcsös… azt hiszem, sok ez mára nekem.
- Rendben.
- Tényleg? – nem tudtam mire vélni feltámadt komolyságát.
- Aha – perdült elém, csípőre rakott kézzel. - El… elvállalod a fenti címeket és én…
- … és te?
- És éééén….
- És te magadra vállalod a…?
- Téged.
- He?
- Magamra vállalom a téged. Rám vállallak.
- Hogy mondod, kedvesem?
- Én leszek – tartotta ki olyasfélén a tenyerét, mint aki zsebpénzt vár, majd másik tenyerét fektette rá, és roppant beszédesen meg is dörzsölgette őket össze meg vissza. - és te meg rám jöhetsz.
- Micsoda ajánlat – ráncoltam meg a számat. – Szépen vagyunk. Gondoltam azért várunk a tízéves évfordulónkig, mire eljutunk a feltételekhez kötött szexuális aktusok megállójába. Tehát nézzük. Én vagyok a kőagyú, a görcsös és begyöpösödött szokások rabja, az is én vagyok, akit a bogarasok királyának koronáznak a jövő héten, és hogy ezt a rangot könnyebben hordozzam, szórakoztathatlak téged ma éjszaka. Hm. Megfontolandó.
- Hülye. – galléromra markolt.
- Még az is?
- Gyagyás vagy, Ryu. De én meg kettyós vagyok, úgyhogy - rántotta meg a vállát. – Így okés, nem? Úgy értem… Ryury, én nem vagyok szabványos. Ha az lennék, biztos nem akarnám minden alkalommal a kezembe kerülő sajtot visszagyúrni tehénalakúra. Egy flúgost csak egy másik visel el, és kapálódzhatsz ellene, de… Szóval lehet, hogy bolond dolog csokis fagyiba mártani a sültkrumplit, de nem hiszem, hogy kevésbé hoppos lenne csempeközi fugatisztítót vásárolni, tehát… Ishigorou-san, lásd be, hogy két hülye egy pár. Máshol van a diliközpontod, de van, mert ha nem lenne – ruhámat szorító karja felcikázott, hogy leesett állam helyre billentse – akkor nem akarnál velem lenni. – A szürkéi varázslatosabbak bármely szivárvány-játéknál. Mit lehet erre mondani?
- Éreztél már kényszert az udvarlásra?
- Bók meg virág, mogyorós bonbon és gyémántfityegő?
- Nem egészen.
- Akkor?
- Gondoltam most ahelyett, hogy elmondanék egy rövid versikét lángoló szerelmemről, inkább meghúzom a copfod, ezzel próbálva kifejezni, mit is érzek.
- Mint az oviban. Szöcskét is rakhatnál a hajamba.
- Akár.
- Sárral hajigálás, meg letépem a babád fejét, mindezt csakis azért, mert a csoportban én tetszem a legjobban?
- Hm. Tapasztalat-illatot érzek. Mondd Csücsök, kaptál ilyen bókot a homokozóban?
- Nem, de egyszer lelöktek a csúszdáról, anya szerint csak és kizárólag szerelemből kifolyólag. Nagyon aranyos kis köténye volt a kislánynak. Annak a nagy zsebében tartotta a homokot, amit aztán beleszórt a kapucnimba…
- És a szerelem?
- Hát rá két napra kaptam egy szem átlátszó papíros, szívecske celofános cukrot, de már valahogy hátsó szándékot sejtettem mögötte és nem igazán mertem elvenni. Ezért rálépett a lábamra. Akkor és ott úgy vontam le a következtetést, hogy a lányok nagyon agresszívak, ha adnak valamit, azt zsebre kell rakni még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy utána olyan cukrot fogok szopogatni, amit már a kutyája is megkóstolt.
- Bölcs kisfiú voltál. – állapítottam meg, de ő fintorgott.
- Nem voltam, inkább csak barátkozós, de azt a játszóteret elkerültem utána. A saját kertünk vonzóbb volt. – felkacagott, majd megrágcsálta a száját. Csodálom, hogy még nem cakkos a puha húsa.
- Szóval? – még mindig a kert közepén vezető kis úton, félig a kapu és a ház között vesztegeltünk, és én egyre jobban vágytam valamiféle megszeretgetésre.
- Mi szóval?
- Meghúzhatom a copfod?
- Azt megtanultam, hogy a lányokat nem szabad bántani, de jobb, ha tudod, egy fiút irdatlanul megruháztam volna, ha piszkálja a hajam.
- Húzhatnék egyet növendék loboncodon…
- …és mielőtt észbe kaphatnék, már méterekkel előttem járnál, én meg Ryuhajszolhatnék.
- Most elméletben kergetődzünk?
- Gondolj bele, milyen kis nyálas jelenet lehetne. Körbe-karikába a fa körül. Szaladunk, hajunk meg nyelvünk lobog a szélben, persze lassítva a hatás kedvéért, közben elő-elő villan minden, ami a kimonóból ki tud szabadulni. A te szőrtelenített lábad, vagy az én bermudám, amit aláhúztam, esetleg integető szerszámok, amik túlélő technikával kimásztak a helyükről…
- Idilli.
- Aztán elmérnéd a fordulatot, arccal beleszaladnál a fába, a kérge lehorzsolná az orrod, én meg fejcsóválva az ügyetlenségeden száz foggal vigyorogva megsajnálgatnálak.
- Ez szerepcsere ízű.
- Nem, mert közben ráncolnád a szemöldököd.
- Ja értem. Az más. – billegett a sarkán, mintha tényleg ovis lenne. Még egy kertésznadrágot is könnyűszerrel rá tudtam képzelni.
- Na? Nem?
- Mit nem?
- Nem húzol hajat?
- Előbb még láthatóan nem voltál oda az ötletért.
- Változnak a dolgok.
Most is értem a szavát, bár tán csak azért, mert hordozójuk akarja, hogy megtehessem. Mosoly ül a szemében. Vidámságot küld az elmúló nap után.
- Kippikoppi, Ryu! – fogai alatt sercegett az aranybarna grillázs.
- Most meg kéne kérdeznem, ki kopog?
- Nem! – kedvesem kipördült mellőlem, és méterekkel elhagyott, tette ezt csakis azért, hogy csípőre tett kézzel várhasson be.
- Egyenest a harag karjaiba, mi? – mosolyogtam ráncolt szemöldökei közé, majd már magam mögött is hagytam morc útonállómat.
- Én miért nem húzhattam getát?! – fújtatott, majd beérni igyekezett, gyékénypapucsa kavicsot kóstolt, és kő kontra lendület egyenlő… Daniellem elrepült mellettem, akár egy mozgáskoordinációs problémákkal küzdő papírsárkány.
- Válaszoljak még a kérdésre – szóltam az újra egyenes pályára igyekvő Életemnek – vagy eme gyakorlatba átültetett felelet kielégít?
- Szeretek kipi-kopi. Nem szoktam benne elesni.
- Én meg szeretem, ha ép vagy és sértetlen.
- Azt hittem, ha perverz és meztelen.
- Eme variáció is felettébb a kedvemre való, persze bizonyos élethelyzetekben. Azért örülök, hogy ráleltél a kimonódra, mert bár a fentebb említett szópár igazán ízlésem szerinti, de valahogy tömegben… lehet, hogy zavarna.
- Ugyan már. Vissza a természethez. Legközelebb szakítok fügefalevelet a kertből… ha nincs, akkor ezúton kérlek, tenyéssz nekem Ryury… szóval fogom azt a darab zöldet, felcsapom középtájra, és úgy vonulok bele a tolongásba. – kacagott, majd műegyensúlyvesztett és vállával kétszer háromszor puhán nekem lökdelt, ily módon próbálva arrébb navigálni, akárha én lennék a nyáj, ő meg az kihelyezett terelőkutya. Szilárd voltam és megingathatatlan.
- Aztán magadra vess, ha pecsenye-piros fenékkel jutsz majd haza, mert minden rád lelő nőstény és nem hagyományos vagy csak játékos beállítottságú hím csíp egyet azon az alma popsidon, Gyöngyöm. Lehajolsz aranyhalazni és máris mint a sáskák rontanak majd rád, aztán majd sipákolhatsz.
- Új hobbi.
- Ujjlenyomatokat akarsz gyűjteni a fenekeden? – tippeltem meg a leglogikusabb lehetőséget.
- Nem – rázta a fejét, még mindig az kezében pálcán tartott alma szirupédes burkolatát nyamnyogva - Társat fogdalok annak a tátikázó viziizédnek. – sandított rám. Vasvillát elő, Ryunek szegezz! Szúr-szúr-szúr.
- Hagyd a halamat.
- Névtelen és magányos!
- Van neve!
- Tudom. Csak nem mondod el. Szerintem nem is van. Biztos úgy hívod, hogy Hal-san.
- Nem mondom meg.
- Jó. De figyelmeztetlek, amint jön egy olyan „teljesítem három kívánságod” buli, tudd, hogy a rendszer-visszaállítás és a végeláthatatlan szivárványeső előtt ezt fogom kívánni. Jön majd a tündér és kínálja a kötvényeket, meg az örökké tartó gumicukros zacsit, és majd hősiesen visszautasítom, csakis azért, hogy egy műaranypikkelyes - mondhatni bizsu - szerintem pasashal nevét megtudjam.
- A halam nőnemű.
- Na, azt te meg honnan tudod? Csak azért, mert nem kandikál ki sehol a recés uszonyai közül egy gigantikus halrúd, te máris úgy gondolod, hogy lány?
- Ó, Drága Életem meg a mocskos kis észjárásod.
- De tényleg. Honnan tudod, hogy mi?
- Az állatkereskedésben mondták.
- Aha. Szóval ott profi halászók vannak és látják a halak milyenét. Jó. Majd egyszer bemegyek és megkérdem, honnan. Szerintem tuti módszerük van. Sőt! Már sejtem is, mi az!
- Ki vele Csücsök, ne csigázz.
- Ecc. Pecc. Kimehetsz.
- Alkoholos édességeket is magadhoz vettél az este folyamán, kedvesem? Bár sejthettem volna. A hálóval is olyan bizonytalanul inogtál…
- Hát miután fogtad a könyököm és úgy rángattál, mint önző kiskölyök a sütis tálat a hétvégi nagyizásnál, persze hogy nem halásztam ki egy kopoltyús aranyoskát sem!
- Könnyű rám fogni. – löktem vissza, de kitért, s kudarcba fulladt kísérletem elég volt ahhoz, hogy kikacagjon.
- Tudod Ryury, ha lett volna róla fogalmam, hogy azokban a levákumozott csomikban alusznak a kimonóid, akkor már biztos szétturkásztam volna a pakkokat, hogy megismerkedjem velük! – jelentette ki, jókedve töretlen egészének birtokában.
- Sejtettem, és fogadd köszönetem, hogy nem mentél be tombolni a ruhásszekrényembe.
- Tudom, hogy érzékeny folt az ott neked Ryu, de tudd, néha úúúgy ingerem van az árnyalatok bolondítására! Kinyitom a faajtót és orrba csap az a hibátlan vonulat, ingből rakodott szivárvány-játék, ahogy a fehérből világoskékbe rohan, majd abból jön a sötét és fekete, ami később be-bordóllik, majd narancsos lesz, és lefut a napba. Rám jön a kényszer, hogy mozaikként össze-vissza rámoljam. A báránybékés kékbe belebiggyesszek egy karmazsinosat, vagy áttelepítsem a feketék közé az okkert, és megtörjem a fehér nyugodtságát egy citromhéjas gombossal. – ő teljes szenvedéllyel zengett, nekem egy esőszürke felhőgombóc gyűlt a fejem felé.
- Ne merészeld bolygatni a ruharendem. Ha már meg lett erőszakolva a rendszer, és kénytelen vagyok olyan elveimnek ellentétes dolgokba teljes boldogsággal masírozni, mint a macskaborzalom a lakás falai között, az általad tápláléknak titulált cukros gabonapuffancs a reggelizőasztalon… ha én elfogadom, hogy heti egyszer rákényszerítesz, hogy hagyjam az ingem reggelig ledobva az ágy mellett… Teszem hozzá tudd, hogy ezzel okozol nekem egy álmatlan éjszakát! Tehát ha én ebbe mosolyogva belenyugszom, akkor leszel szíves rendszeretetem legalább minimális részét épen hagyni!
- Ohoo, Ryury! – visongott fel, mint az újévi malac, akit orron csikiztek egy nevetőporos tollseprűvel. – Rendszeretet?! A zoknijaim galacsinozva vannak olyan roppant formás sorokba rendezve, mint mintás, egy és kétszínű, pamut, boka és térd, plusz persze olyan átfedések, mint a mintás boka és térd egyszínű! Vannak ünnepi szappanok és hétköznapi szappanok, meg alkalmi türcsik és mindig-türcsik, de elit frottírból is létezik elitebb és hagyományosabb! És és és a fogkrémszabály! Ha nem jön már belőle rendesen, akkor kidobjuk, merthogy féltubusban már szárad a mentolcucc és kevésbé jó, meg egészségtelen is, ha már dörgölni kell a ki tudja ki által fogdosott csőréhez!
- Tehát ha én vagyok olyan szíves és felépítek neked egy rendszert, hogy soha ne indulj el mondjuk fontosabb ügyedet Hello Kitty-s zokniban intézni, hogy szeretek a nem mindennapi pillanatoknak az összes lehetséges formában különlegességet, egy emelkedett hangzást adni, s hogy meg kívánlak óvni a fogszuvasodástól, és nem akarom, hogy a szájápolás a fogkrémestubus vasalgatással való kényszerítésével kezdődjön, ez mind-mind hánytorgatni való dolog, amolyan szánni való nyűg.
- Olyan… megcsomósodott. Olyanolyan görcsös. – nevetett – Tökéletes szó.
- Görcsös.
- Az.
- Köszönöm. – biztos voltam benne, hogy látja, most rendesen belém csípett, s ha nem lett volna elég szúrós kis piszkája, ujjai között tartott bőrömön facsart is egyet a kis kegyetlen. Percekig hagyott rágódva és hangtalan dühöngve, míg sétáltunk az estében hazafelé.
- Tudod… - kezdte mosolykázva.
- Biztos vagy benne, hogy egy ilyen görcsös fickóval kívánod megosztani a te roppant sokoldalú buksid tartalmát? Ki tudja, tán annyira fennkölt a gondolat, hogy egy ilyen magamfajta begyöpösödött agyú lényben csakis ama vágyat keltené fel, hogy sorrendbe tegye mondandód betűit és akkor ott állnál egy sima ábécével, és mi marad akkor az emberiségnek? Ne légy könnyelmű. – gunyoroskodtam.
- Megsértődtél, Rryury?
Fő az őszinteség.
- Meg. Vérig.
- Volt egy középsulis osztálytársam. Nagyon nagyszájú volt. Kedveltem, de egy időben inkább nem álltam mellé, ha monológolt, mert féltem, hogy véletlenségből beharap. Olyan mindent hibátlannak vágyó csajszi volt. Az, akinek csak és csak a legjobb kell. A tökéletes! Aztán egy sportnapon beköszönt a szerelemelsőszólásra, amit egy másik suli cserepadosától kapott. Ő trappolt, az a kis könyvből pattant kérdőjel meg véletlen az útjába csoszogott, majd nem átallott a lába alá kerülni és hasraállapotba tenni. Ő felpattant, közölte szegény kis háromba tört fiúcskával, hogy most tripláz egyet a darabjain, a srácka meg roppant találóan elsírta magát. És onnantól az én harapós osztálytársam szentül hitte, hogy a picit két irányba integető fül, a rozettás tengerimalacokra pillongató frizkó, és a zavar eredményezte dadogás a tökéletesség alkotórészei. Tehát ha egy nap azzal a gondolattal nyílnak ki a csokibarna golyóbisaid, hogy mától felvesszük a többi közé a hétköznapi jókedv és rosszhangulat szappant… én marhára foglak érte piszkálni, és valószínűleg onnan majd kedvmétert is követelek tőled, nehogy véletlen eltájolódjak és boruljon a „rendszer” s vele az univerzum…
- Hát ez igazán…
- …de azért tudd, Ryury – taszított vállával megint egy gyengédet az enyémen - Dobb-dobb az van.
Dobb-dobb. Hát az nekem is van.
Nevettem rá, míg ő már csak minimális karamelltartalmú almáját szopogatta, s hatalmas, mégis holdacska alakra görbesztett szemrései elárulták nekem, ha ajkai nem lennének tele az édességgé játszott gyümölccsel, hatalmas mosolyt kapnék viszont.
Ő az utat figyelte, a láthatóvá világított járdaszéli kavicsok különös alakját, azt szemlélte, meddig élvezheti még a karamellé pirított cukorbevonatot, én… én meg benne gyönyörködtem. Rajta a szélkócolta bambusz szárakon, vándorló madarakon, felhőszerű fodrokon, különböző színű csattokkal szilárd alakra fogott, mókásan regulázott borostyán hullámain, mik még nem elég hosszúak, hogy szigorú copfba hajtsa őket. Szememmel simogattam végig kedvesem, és most sem cifrasága volt az ok.
Nem láttam még soha így. Nem viselt még a társaságomban hagyományos öltözetet és őszintén meg kell valljam, annak ellenére, hogy még nem volt szerencsém kimonóban látni, volt egy bizonyos elképzelésem. Úgy hittem, bármennyire is tökéletes Daniell nyelvtudása, bármennyire is itt van otthon, ez most nem fog számítani. Mert hiszen tény, hogy ő már itt jött a világra, bár gyökerei nem e föld mélyéről fakadnak, ő ezt becsüli sajátjaként. Ennek ellenére élt bennem az elképzelés, hogy szőkesége, hatalmas, kerek szemei, arcának jellegzetes nyugati vonásai majd lehetetlenné teszik az érzést. Majdhogynem kizártnak hittem, hogy egy ilyen ruhát magára öltve ne véljem őt másnak, és lássuk be, azt látni, hogy életünk szerelme hirtelen kizuhan a világunkból, fájó történés.
S mikor kedvesem felöltötte szekrény mélyére suvasztott egy szem kimonóját, kővonulatok gördültek le rólam, s hagyták újra teher nélkül a szívemet. Ha a bőrének színe, szemének vágása, élete forrása nem is azonos az enyémmel, akkor is az övé az érzés, hogy szülőföldje az, amin két lábbal áll, és… ez elég.
Amint kapunk bezáródott mögöttünk, abban a pillanatban, hogy kulccsal kattintottam dupla lakatra és a külvilág minden kegyetlen gonoszságával és mézes szépségével együtt kint rekedt, én rákaptam kedvesem kezére. Ujjaim övéibe kócoltam, és félszorítva nem engedtem többé. Érdekes érzés ez így. Biztos kacagnivaló, de édes gyomorremegést ad a tény, hogy a szabad ég alatt fogom a kezét, a biztonság idebenn óvva ölel minket… így megtehetem, hogy úgy fűzöm magamhoz azokat a lábadozó ujjakat, ahogy szeretkezéseink alkalmával teszem.
- Fagyi? – hajította nekem az egyszavast, míg lejtettünk befelé.
- Fagyi? Hol?
- A hűtőben. Azt hiszem, csokoládés-gesztenyés.
- Karamellás alma, nyalóka és csokigolyók, meg számomra ismeretlen eredetű, fagyálló folyadék színezettel megáldott gumiborzalmak, amit útravalónak hoztál magaddal… Daniell, egy életre elég cukrot vittél be a mai nap, nem gondolod, hogy esetleg…
- Te Ryu. Nem csinálsz semmit néha csakúgyból? Tudod, hogy nem azért veszed ki a papírszalvétát a tégelyéből, mert meg akarod törölni a szád, hanem azért, hogy hajót hajtogass belőle és rátedd az ásványvizes üveg kupakjára.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert én normális vagyok. – közöltem olyan faarccal, hogy mától méltán érdemelnék doktori címem és nevem közé valamilyen fajta zöldkérges nevet, de ő csak kacagott, és csöppet fájt a hitetlenség, amit nevetéséből éreztem ki.
- Nem vagy.
Sejtettem, hogy ilyesféle dologgal fog kábítani.
- Nem vállalnál magadra valamit? – sercintettem oda neki. - Egyazon nap legyek flúgos meg görcsös… azt hiszem, sok ez mára nekem.
- Rendben.
- Tényleg? – nem tudtam mire vélni feltámadt komolyságát.
- Aha – perdült elém, csípőre rakott kézzel. - El… elvállalod a fenti címeket és én…
- … és te?
- És éééén….
- És te magadra vállalod a…?
- Téged.
- He?
- Magamra vállalom a téged. Rám vállallak.
- Hogy mondod, kedvesem?
- Én leszek – tartotta ki olyasfélén a tenyerét, mint aki zsebpénzt vár, majd másik tenyerét fektette rá, és roppant beszédesen meg is dörzsölgette őket össze meg vissza. - és te meg rám jöhetsz.
- Micsoda ajánlat – ráncoltam meg a számat. – Szépen vagyunk. Gondoltam azért várunk a tízéves évfordulónkig, mire eljutunk a feltételekhez kötött szexuális aktusok megállójába. Tehát nézzük. Én vagyok a kőagyú, a görcsös és begyöpösödött szokások rabja, az is én vagyok, akit a bogarasok királyának koronáznak a jövő héten, és hogy ezt a rangot könnyebben hordozzam, szórakoztathatlak téged ma éjszaka. Hm. Megfontolandó.
- Hülye. – galléromra markolt.
- Még az is?
- Gyagyás vagy, Ryu. De én meg kettyós vagyok, úgyhogy - rántotta meg a vállát. – Így okés, nem? Úgy értem… Ryury, én nem vagyok szabványos. Ha az lennék, biztos nem akarnám minden alkalommal a kezembe kerülő sajtot visszagyúrni tehénalakúra. Egy flúgost csak egy másik visel el, és kapálódzhatsz ellene, de… Szóval lehet, hogy bolond dolog csokis fagyiba mártani a sültkrumplit, de nem hiszem, hogy kevésbé hoppos lenne csempeközi fugatisztítót vásárolni, tehát… Ishigorou-san, lásd be, hogy két hülye egy pár. Máshol van a diliközpontod, de van, mert ha nem lenne – ruhámat szorító karja felcikázott, hogy leesett állam helyre billentse – akkor nem akarnál velem lenni. – A szürkéi varázslatosabbak bármely szivárvány-játéknál. Mit lehet erre mondani?
- Éreztél már kényszert az udvarlásra?
- Bók meg virág, mogyorós bonbon és gyémántfityegő?
- Nem egészen.
- Akkor?
- Gondoltam most ahelyett, hogy elmondanék egy rövid versikét lángoló szerelmemről, inkább meghúzom a copfod, ezzel próbálva kifejezni, mit is érzek.
- Mint az oviban. Szöcskét is rakhatnál a hajamba.
- Akár.
- Sárral hajigálás, meg letépem a babád fejét, mindezt csakis azért, mert a csoportban én tetszem a legjobban?
- Hm. Tapasztalat-illatot érzek. Mondd Csücsök, kaptál ilyen bókot a homokozóban?
- Nem, de egyszer lelöktek a csúszdáról, anya szerint csak és kizárólag szerelemből kifolyólag. Nagyon aranyos kis köténye volt a kislánynak. Annak a nagy zsebében tartotta a homokot, amit aztán beleszórt a kapucnimba…
- És a szerelem?
- Hát rá két napra kaptam egy szem átlátszó papíros, szívecske celofános cukrot, de már valahogy hátsó szándékot sejtettem mögötte és nem igazán mertem elvenni. Ezért rálépett a lábamra. Akkor és ott úgy vontam le a következtetést, hogy a lányok nagyon agresszívak, ha adnak valamit, azt zsebre kell rakni még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy utána olyan cukrot fogok szopogatni, amit már a kutyája is megkóstolt.
- Bölcs kisfiú voltál. – állapítottam meg, de ő fintorgott.
- Nem voltam, inkább csak barátkozós, de azt a játszóteret elkerültem utána. A saját kertünk vonzóbb volt. – felkacagott, majd megrágcsálta a száját. Csodálom, hogy még nem cakkos a puha húsa.
- Szóval? – még mindig a kert közepén vezető kis úton, félig a kapu és a ház között vesztegeltünk, és én egyre jobban vágytam valamiféle megszeretgetésre.
- Mi szóval?
- Meghúzhatom a copfod?
- Azt megtanultam, hogy a lányokat nem szabad bántani, de jobb, ha tudod, egy fiút irdatlanul megruháztam volna, ha piszkálja a hajam.
- Húzhatnék egyet növendék loboncodon…
- …és mielőtt észbe kaphatnék, már méterekkel előttem járnál, én meg Ryuhajszolhatnék.
- Most elméletben kergetődzünk?
- Gondolj bele, milyen kis nyálas jelenet lehetne. Körbe-karikába a fa körül. Szaladunk, hajunk meg nyelvünk lobog a szélben, persze lassítva a hatás kedvéért, közben elő-elő villan minden, ami a kimonóból ki tud szabadulni. A te szőrtelenített lábad, vagy az én bermudám, amit aláhúztam, esetleg integető szerszámok, amik túlélő technikával kimásztak a helyükről…
- Idilli.
- Aztán elmérnéd a fordulatot, arccal beleszaladnál a fába, a kérge lehorzsolná az orrod, én meg fejcsóválva az ügyetlenségeden száz foggal vigyorogva megsajnálgatnálak.
- Ez szerepcsere ízű.
- Nem, mert közben ráncolnád a szemöldököd.
- Ja értem. Az más. – billegett a sarkán, mintha tényleg ovis lenne. Még egy kertésznadrágot is könnyűszerrel rá tudtam képzelni.
- Na? Nem?
- Mit nem?
- Nem húzol hajat?
- Előbb még láthatóan nem voltál oda az ötletért.
- Változnak a dolgok.
- Azt látom.
- Na?
- Nem akarom lehorzsolni az orrom.
- Azt nem muszáj végül is.
Lehet, hogy kórosan hat az agyamra az endorfin, fiatalságszérummá alakul és mindjárt öt esztendős kukacos leszek…
És fogócskáztunk a kertben.
- Na?
- Nem akarom lehorzsolni az orrom.
- Azt nem muszáj végül is.
Lehet, hogy kórosan hat az agyamra az endorfin, fiatalságszérummá alakul és mindjárt öt esztendős kukacos leszek…
És fogócskáztunk a kertben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése