Közel voltam ahhoz, hogy rágyújtsak.
Átpillantva a másik oldalra, egy mellékutcai beágazásnál megláttam az apró boltot. Kísértett. Megkívántam a cigarettát. Rég nem fordult elő velem. Álltam a pub előtt, ami kifejezetten ennek a vacsorának a kedvéért öltött magára VIP ruhát és miközben azon tallóztam, rászánjam-e magam a majd húsz év utáni első szálra, mobilomat szorongatva vártam a hívását. „Vártam.” Nem jó szó. Olyan ízt ad, mintha azt akarnám, hogy csörrenjen a telefon a kezemben. Pedig pontosan ez az, amitől félek. Hogy felhív. Hogy felhív, és azt mondja, mégsem jön ma el. Legyünk őszinték, vagy legalább én legyek az magammal szemben, nem tudnám hibáztatni érte, ha ma úgy döntene, nem jelenik meg.
Reggel már elment, mire felébredtem. A konyhában minden ugyanott volt, ahova pakoltam előző éjszaka, semmihez nem nyúlt, tehát nem is evett, valamikor hajnal hasadtával felöltözött és elment úgy, hogy még csak el sem köszönt tőlem. Újabb dolog, amit nem olvashatok a fejére, lehet, hogy fordított esetben én sem lettem volna kíváncsi a saját képemre. Elpattant az utolsó cérnaszál és a foszladó jelmez színes darabkái közül kibukott a zöldszemű szörnyeteg. Azt hiszem, nem látott így üvölteni, dühöngeni, még nem volt tanúja annak, hogy elveszthetem a fejem annyira, hogy észérvek, sőt tények se hassanak rám, hogy még rá se figyeljek oda.
Mire tombolásom után minden a helyére került, elmostam a földről felszedett evőeszközöket, gyümölcsös tálat, helyre tettem a fiókroncsokat, mire eltüntettem a konyhában féltékenységi rohamom utolsó szilánkját, már éjfél is elmúlt. Talán nem volt akkora a pusztítás, annál nagyobb inkább a gyávaságom, hogy értelmetlen haragom csitultával kíméletlenül szembesülnöm kell azzal, mekkorát is hibáztam és milyen következményeket hoz magával az, amit műveltem. A sötét hálónkba léptem be, Daniellnek se híre, se hamva nem volt, elvitte a párnáját, a takaróját és hagyott nekem egy hűlt helyet és egy egész éjszakányi gondolkodnivalót. Nem mertem utána menni.
Felhívni se mertem. Se ma reggel, se pedig délután és most sincs hozzá bátorságom, pedig hideg verejtékben úszik a tenyeremben a telefon, hüvelykem köröz a gomb körül, a gyomrom görcsben van és a szívem kiugrik a torkomon.
Továbbra is vonz a cigaretta gondolata, vagy csak a mozdulat csábít, mert azt hiszem, egy ismert ritmus elterelné a kerekeket és nem zakatolnék minden másodpercben azon, hogy a tegnap esti gyengeségemmel mit pusztítottam el.
A hívásokat mindig rezgés előzi meg, így mikor kezemben felbizsergett a telefonom, hangos sóhajtásom még a város zajában is tisztán hallható volt, de a rákövetkező dallam nem Daniellem hívását jelezte. Megkönnyebbültségemmel újfent hangos légvételt adtam az éjnek, egyet nyelve úrrá lettem a lábaimra kúszó remegésen és felvettem.
Az asszisztensem volt a vonal másik végén. Udvariasan elnézést kért a zavarásért, én kurtán elfogadtam, majd belekezdett az okba, amiért éppen most alkalmatlankodik. Még a végére sem ért, mikor félbeszakítva közöltem vele, hogy felesleges magyarázkodnia, az ember tervez, isten végez nem véletlenül kitalált mondat, hogy mindig jöhet közbe valami váratlan és tehet keresztbe az elképzeléseinknek, én megértem, ezen ne idegesítse magát, teljesen felesleges. Nem fogadta el, amit mondok, legalábbis elsőre nem. Újra és újra nekiállt fogadkozni és mikor elért egy pontra, akkor én élve munkaadói jogaimmal közöltem vele, hogy két nap kényszerszabadságra ítélem és ha ezen idő alatt meglátom a klinika környékén is, akkor megtoldom még kettővel. Előcsaltam egy zavart kacajt és egy újabb sajnálomot, és éppen nekiálltam volna kifejteni, mi a véleményem arról, ha nem akarják meghallani, amit kerepelek, amikor megállt előttem egy taxi.
Hallottam, hogy még mindig beszél hozzám a női hang, de érteni már nem igazán értettem, mit is mondhat. Daniellt figyeltem. Ahogy fizet a sofőrnek, ahogy megigazítja a nadrágját, mikor kiszáll a kocsiból, ahogy biccentve megáll előttem… ahogy hirtelen ott van.
- Szia. – Volt mosoly, bár inkább negyed, mint fél, és azt is a jobb szája szegletében bújtatta. Talán hirtelen csodálkozásomat mosolyogta meg, ahogy végignézve rajta, kis híján tátva maradt a szám.
- Szia – mondtam a telefonnak és lenyomtam a hívást. – Szia... – mondtam aztán neki is és annyira esetlennek éreztem magam, mint kevésszer az életem során. – Szia. – A harmadik, mint ráadás csúszott ki a számon és ő felnevetett rajta. Fejét hátrahajtva mintha picit a hátát roppantotta volna meg, copfba fogott borostyánszín haja lágy hullámot vetett, szigorú szorításból már megszabadult egy apró tincs, amit tán észre sem vette, de a füle mögé egyengetett. Cimpáján most nem játszott ezüst karnevál, nem mint mikor barátaival készül mulatni, de nem is szabta annyira szűkre, mint hivatalos alkalmakkor válogat ékszerei közül. Három-kettő arányban csüngött rajta cseppnyi petty és vékony függő. Nyakában egyetlen láncot viselt, gyűrűiből ennek négyszeresét hordta, csengette-bongatta, hallatta hangjukat, ahogy zsebre tett kézzel játszott a semmivel. A fekete öltöny tökéletesen idomult a testéhez, karcsú alakján egyszerűen kifogástalanul mutatott. Az inge is koromszínű volt. Ismertem. Tegnap este azt hittem, ronggyá gyűrtem. De mégsem. Nyakkendő híján az első két gombot kipattintva viselte. Lezser és elegáns, se túl formális, se túl laza. Hirtelen úgy éreztem, saját nyakkendőm túl szoros. Ujjammal voltam kénytelen hurka alá nyúlni, csak leheletnyit lazítani rajta. Figyelte a mozdulatot, nézte a kezem, majd a sápadt fényben már a szememet fürkészte. Kétszer néztem el, ürügyként használva a cipőm orrát és a markomban szorongatott, halálra kínzott telefont, de mikor egy mély levegővel bátorsággal szívva tele a tüdőm újra megkerestem a tekintetét, ő szilárdan állta az enyémet.
- Örülök, hogy eljöttél. – Örvénylő szürkeségében tornádó pusztít, szivárvány színei fonják keresztül tölcsérét. Gyönyörű. Szeretem.
- Megígértem.
- A tegnapi…
- Figyelj, Ryu, én…
- Tudom.
- Mit? – ráncolta össze a szemöldökét. – Még nem is mondtam semmit.
- Én… annyira ostobának érzem magam most.
- Azért jöttem, hogy együtt vacsorázzak veled és a barátaiddal. A többit majd… Nem tudom. Azt hiszem, nem itt.
Bólintottam.
- Rendben. Nem itt.
Fél percet álltunk még ott szótlanul tétovázva és lehet, hogy maradtunk még volna úgy percekig, ha nem nyílik ki az ajtó és nem kukkant ki rajta az én ex-kapcsolatom.
Numata Seiki hirtelen megérkezett közénk. Két pillantással végigmért minket, felmérte a helyzetet, összevetette mostani vonásainkat az átlagosokkal, hozzágondolta a hiányzó láncszemeket, majd kicsit túlcsorduló drámaisággal hintve rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Váltok, gerlicéim?
A mondat szállt az éjszakában és fültövön csapta velem szemben vesztegelő kedvesem. Szinte láttam megszületni a mondatot, ami szerelmem nyelve végéről pattanni készülő kellemes frisséggel csípett oda.
- Dehogy – csóválta a fejét Daniell, komoly gondolatokat sejtető ráncokat varázsolva a homlokára, szentül hittem, csak a hatás kedvéért. – Összekaptunk a koszorúslányok ruháján – jelentette ki vérkomolyan, egyenesen exem szemei közé. - Én a barack mellett vagyok, de Ryu nem akar engedni a rózsaszínből.
Felém csapdosó szempillái fél perc hatásszünetre ösztökéltek, mielőtt bőszen helyeselni kezdtem volna.
- Mert a rózsaszín cuki.
Exem egy pillanatra megvillantotta teljes szemfehérjét.
- Nyaljátok fültövön egymást annak alkalmából, hogy reggel óta nem láttátok a másikat 3D-ben, aztán gyerünk, mert nem akarok nyers lenni, de kibaszott éhes vagyok. – Pont helyett biccentett egyet a monológ végére, majd sarkon fordulva lesétált a színről.
- Mindenki bent van már?
Daniell szavaiban sem aggodalom, sem tétovázás nem fészkelt. Kíváncsiságot láttam csak páros szürkéiben, s pattogó izgalmat.
- Dehogy. Mondhatni korán jöttél. De azért már vagyogatnak.
- És te?
- És én?
- Te is korán jöttél?
- Mondjuk… még a tulajnál is korábban.
Nevetett és én vele, de nem többet, mint fél taktusnyit. Ennyit engedett az ökölbe szorult gyomrom, kavargó gondolataim és a köztünk morajló különös bizonytalanság.
- Ideges vagy?
- Már nem. És nem a vacsora miatt.
- Itt vagyok.
- Tudom. Látom… Köszönöm.
Bólogattam, ő meg vissza, majd hirtelen ötlettől vezérelve képzeletbeli virágot nyújtottam át neki, amit ő meglepetten megszaglászott, majd beletűzte a hajába. Pimasz módon villant fel a szeme, macskás csalfasággal, túlvilági ízzel hintett varázzsal. Játszottam neki és talán ez többet mondott minden vallomásnál.
- Most bókolni fogsz? – Szemtelen mosolyt csatolt csípése mellé. Tökéletesen érezte, mi jár a fejemben.
- Honnan tudtad?
- Ilyenkor valahogy látom az arcodon. Nem tudom. Ott bujkál a bókom.
- Mit fogok mondani?
- Hogy gyönyörű vagyok.
És tényleg ott bizsergett az ajkaimon, valóban ott vibrált az íze a számban a rövidke és végtelenszer használt mondatnak, de hát ha az volt. Gyönyörű.
- Túl kiismerhető vagyok. – Megfeddtem magam miatta.
- Nem. Dehogy vagy.
- Hazudsz.
- Na?
- Mire is irányul ez a kérdés most?
- Mondod?
- Mit?
- A bókomat.
Lassan közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, mégis kamaszos zavarban. Nevetséges vagyok.
- Ha most kimondanám, az olyan lenne, mintha te adtad volna a számba, mintha nem én gondolnám úgy.
- De úgy gondolod.
- Minden porcikámmal.
- Tényleg azt akartad mondani?
- Még most is szeretném.
- Akkor?
Körbe-körbe járunk, elcsavarja a fejemet, pedig hányszor, de hányszor megtette már. Pislogott, mint aki azt sem tudja, mire várakozik, én meg úgy mosolyogtam, hogy komolyan aggódnom kellett azért, mikor esik le a fejem attól, hogy körbe ér rajta a szám. Megtettem felé még egy fél lépést. A hajába tűzött láthatatlan virágnak én is loptam egy szippantásnyit az illatából, majd ezüst szemeibe nézve elsuttogtam azt a rövid mondatot.
- Gyönyörű vagy.
- Ezt… - Lágyan rekedtes hangja meglepett. – illik megköszönni.
- Nem azért mondtam.
- Azért, vagy nem azért, köszönöm – aztán egyetlen köhintésével háta mögé vágta a pillanat babonázta
Átpillantva a másik oldalra, egy mellékutcai beágazásnál megláttam az apró boltot. Kísértett. Megkívántam a cigarettát. Rég nem fordult elő velem. Álltam a pub előtt, ami kifejezetten ennek a vacsorának a kedvéért öltött magára VIP ruhát és miközben azon tallóztam, rászánjam-e magam a majd húsz év utáni első szálra, mobilomat szorongatva vártam a hívását. „Vártam.” Nem jó szó. Olyan ízt ad, mintha azt akarnám, hogy csörrenjen a telefon a kezemben. Pedig pontosan ez az, amitől félek. Hogy felhív. Hogy felhív, és azt mondja, mégsem jön ma el. Legyünk őszinték, vagy legalább én legyek az magammal szemben, nem tudnám hibáztatni érte, ha ma úgy döntene, nem jelenik meg.
Reggel már elment, mire felébredtem. A konyhában minden ugyanott volt, ahova pakoltam előző éjszaka, semmihez nem nyúlt, tehát nem is evett, valamikor hajnal hasadtával felöltözött és elment úgy, hogy még csak el sem köszönt tőlem. Újabb dolog, amit nem olvashatok a fejére, lehet, hogy fordított esetben én sem lettem volna kíváncsi a saját képemre. Elpattant az utolsó cérnaszál és a foszladó jelmez színes darabkái közül kibukott a zöldszemű szörnyeteg. Azt hiszem, nem látott így üvölteni, dühöngeni, még nem volt tanúja annak, hogy elveszthetem a fejem annyira, hogy észérvek, sőt tények se hassanak rám, hogy még rá se figyeljek oda.
Mire tombolásom után minden a helyére került, elmostam a földről felszedett evőeszközöket, gyümölcsös tálat, helyre tettem a fiókroncsokat, mire eltüntettem a konyhában féltékenységi rohamom utolsó szilánkját, már éjfél is elmúlt. Talán nem volt akkora a pusztítás, annál nagyobb inkább a gyávaságom, hogy értelmetlen haragom csitultával kíméletlenül szembesülnöm kell azzal, mekkorát is hibáztam és milyen következményeket hoz magával az, amit műveltem. A sötét hálónkba léptem be, Daniellnek se híre, se hamva nem volt, elvitte a párnáját, a takaróját és hagyott nekem egy hűlt helyet és egy egész éjszakányi gondolkodnivalót. Nem mertem utána menni.
Felhívni se mertem. Se ma reggel, se pedig délután és most sincs hozzá bátorságom, pedig hideg verejtékben úszik a tenyeremben a telefon, hüvelykem köröz a gomb körül, a gyomrom görcsben van és a szívem kiugrik a torkomon.
Továbbra is vonz a cigaretta gondolata, vagy csak a mozdulat csábít, mert azt hiszem, egy ismert ritmus elterelné a kerekeket és nem zakatolnék minden másodpercben azon, hogy a tegnap esti gyengeségemmel mit pusztítottam el.
A hívásokat mindig rezgés előzi meg, így mikor kezemben felbizsergett a telefonom, hangos sóhajtásom még a város zajában is tisztán hallható volt, de a rákövetkező dallam nem Daniellem hívását jelezte. Megkönnyebbültségemmel újfent hangos légvételt adtam az éjnek, egyet nyelve úrrá lettem a lábaimra kúszó remegésen és felvettem.
Az asszisztensem volt a vonal másik végén. Udvariasan elnézést kért a zavarásért, én kurtán elfogadtam, majd belekezdett az okba, amiért éppen most alkalmatlankodik. Még a végére sem ért, mikor félbeszakítva közöltem vele, hogy felesleges magyarázkodnia, az ember tervez, isten végez nem véletlenül kitalált mondat, hogy mindig jöhet közbe valami váratlan és tehet keresztbe az elképzeléseinknek, én megértem, ezen ne idegesítse magát, teljesen felesleges. Nem fogadta el, amit mondok, legalábbis elsőre nem. Újra és újra nekiállt fogadkozni és mikor elért egy pontra, akkor én élve munkaadói jogaimmal közöltem vele, hogy két nap kényszerszabadságra ítélem és ha ezen idő alatt meglátom a klinika környékén is, akkor megtoldom még kettővel. Előcsaltam egy zavart kacajt és egy újabb sajnálomot, és éppen nekiálltam volna kifejteni, mi a véleményem arról, ha nem akarják meghallani, amit kerepelek, amikor megállt előttem egy taxi.
Hallottam, hogy még mindig beszél hozzám a női hang, de érteni már nem igazán értettem, mit is mondhat. Daniellt figyeltem. Ahogy fizet a sofőrnek, ahogy megigazítja a nadrágját, mikor kiszáll a kocsiból, ahogy biccentve megáll előttem… ahogy hirtelen ott van.
- Szia. – Volt mosoly, bár inkább negyed, mint fél, és azt is a jobb szája szegletében bújtatta. Talán hirtelen csodálkozásomat mosolyogta meg, ahogy végignézve rajta, kis híján tátva maradt a szám.
- Szia – mondtam a telefonnak és lenyomtam a hívást. – Szia... – mondtam aztán neki is és annyira esetlennek éreztem magam, mint kevésszer az életem során. – Szia. – A harmadik, mint ráadás csúszott ki a számon és ő felnevetett rajta. Fejét hátrahajtva mintha picit a hátát roppantotta volna meg, copfba fogott borostyánszín haja lágy hullámot vetett, szigorú szorításból már megszabadult egy apró tincs, amit tán észre sem vette, de a füle mögé egyengetett. Cimpáján most nem játszott ezüst karnevál, nem mint mikor barátaival készül mulatni, de nem is szabta annyira szűkre, mint hivatalos alkalmakkor válogat ékszerei közül. Három-kettő arányban csüngött rajta cseppnyi petty és vékony függő. Nyakában egyetlen láncot viselt, gyűrűiből ennek négyszeresét hordta, csengette-bongatta, hallatta hangjukat, ahogy zsebre tett kézzel játszott a semmivel. A fekete öltöny tökéletesen idomult a testéhez, karcsú alakján egyszerűen kifogástalanul mutatott. Az inge is koromszínű volt. Ismertem. Tegnap este azt hittem, ronggyá gyűrtem. De mégsem. Nyakkendő híján az első két gombot kipattintva viselte. Lezser és elegáns, se túl formális, se túl laza. Hirtelen úgy éreztem, saját nyakkendőm túl szoros. Ujjammal voltam kénytelen hurka alá nyúlni, csak leheletnyit lazítani rajta. Figyelte a mozdulatot, nézte a kezem, majd a sápadt fényben már a szememet fürkészte. Kétszer néztem el, ürügyként használva a cipőm orrát és a markomban szorongatott, halálra kínzott telefont, de mikor egy mély levegővel bátorsággal szívva tele a tüdőm újra megkerestem a tekintetét, ő szilárdan állta az enyémet.
- Örülök, hogy eljöttél. – Örvénylő szürkeségében tornádó pusztít, szivárvány színei fonják keresztül tölcsérét. Gyönyörű. Szeretem.
- Megígértem.
- A tegnapi…
- Figyelj, Ryu, én…
- Tudom.
- Mit? – ráncolta össze a szemöldökét. – Még nem is mondtam semmit.
- Én… annyira ostobának érzem magam most.
- Azért jöttem, hogy együtt vacsorázzak veled és a barátaiddal. A többit majd… Nem tudom. Azt hiszem, nem itt.
Bólintottam.
- Rendben. Nem itt.
Fél percet álltunk még ott szótlanul tétovázva és lehet, hogy maradtunk még volna úgy percekig, ha nem nyílik ki az ajtó és nem kukkant ki rajta az én ex-kapcsolatom.
Numata Seiki hirtelen megérkezett közénk. Két pillantással végigmért minket, felmérte a helyzetet, összevetette mostani vonásainkat az átlagosokkal, hozzágondolta a hiányzó láncszemeket, majd kicsit túlcsorduló drámaisággal hintve rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Váltok, gerlicéim?
A mondat szállt az éjszakában és fültövön csapta velem szemben vesztegelő kedvesem. Szinte láttam megszületni a mondatot, ami szerelmem nyelve végéről pattanni készülő kellemes frisséggel csípett oda.
- Dehogy – csóválta a fejét Daniell, komoly gondolatokat sejtető ráncokat varázsolva a homlokára, szentül hittem, csak a hatás kedvéért. – Összekaptunk a koszorúslányok ruháján – jelentette ki vérkomolyan, egyenesen exem szemei közé. - Én a barack mellett vagyok, de Ryu nem akar engedni a rózsaszínből.
Felém csapdosó szempillái fél perc hatásszünetre ösztökéltek, mielőtt bőszen helyeselni kezdtem volna.
- Mert a rózsaszín cuki.
Exem egy pillanatra megvillantotta teljes szemfehérjét.
- Nyaljátok fültövön egymást annak alkalmából, hogy reggel óta nem láttátok a másikat 3D-ben, aztán gyerünk, mert nem akarok nyers lenni, de kibaszott éhes vagyok. – Pont helyett biccentett egyet a monológ végére, majd sarkon fordulva lesétált a színről.
- Mindenki bent van már?
Daniell szavaiban sem aggodalom, sem tétovázás nem fészkelt. Kíváncsiságot láttam csak páros szürkéiben, s pattogó izgalmat.
- Dehogy. Mondhatni korán jöttél. De azért már vagyogatnak.
- És te?
- És én?
- Te is korán jöttél?
- Mondjuk… még a tulajnál is korábban.
Nevetett és én vele, de nem többet, mint fél taktusnyit. Ennyit engedett az ökölbe szorult gyomrom, kavargó gondolataim és a köztünk morajló különös bizonytalanság.
- Ideges vagy?
- Már nem. És nem a vacsora miatt.
- Itt vagyok.
- Tudom. Látom… Köszönöm.
Bólogattam, ő meg vissza, majd hirtelen ötlettől vezérelve képzeletbeli virágot nyújtottam át neki, amit ő meglepetten megszaglászott, majd beletűzte a hajába. Pimasz módon villant fel a szeme, macskás csalfasággal, túlvilági ízzel hintett varázzsal. Játszottam neki és talán ez többet mondott minden vallomásnál.
- Most bókolni fogsz? – Szemtelen mosolyt csatolt csípése mellé. Tökéletesen érezte, mi jár a fejemben.
- Honnan tudtad?
- Ilyenkor valahogy látom az arcodon. Nem tudom. Ott bujkál a bókom.
- Mit fogok mondani?
- Hogy gyönyörű vagyok.
És tényleg ott bizsergett az ajkaimon, valóban ott vibrált az íze a számban a rövidke és végtelenszer használt mondatnak, de hát ha az volt. Gyönyörű.
- Túl kiismerhető vagyok. – Megfeddtem magam miatta.
- Nem. Dehogy vagy.
- Hazudsz.
- Na?
- Mire is irányul ez a kérdés most?
- Mondod?
- Mit?
- A bókomat.
Lassan közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, mégis kamaszos zavarban. Nevetséges vagyok.
- Ha most kimondanám, az olyan lenne, mintha te adtad volna a számba, mintha nem én gondolnám úgy.
- De úgy gondolod.
- Minden porcikámmal.
- Tényleg azt akartad mondani?
- Még most is szeretném.
- Akkor?
Körbe-körbe járunk, elcsavarja a fejemet, pedig hányszor, de hányszor megtette már. Pislogott, mint aki azt sem tudja, mire várakozik, én meg úgy mosolyogtam, hogy komolyan aggódnom kellett azért, mikor esik le a fejem attól, hogy körbe ér rajta a szám. Megtettem felé még egy fél lépést. A hajába tűzött láthatatlan virágnak én is loptam egy szippantásnyit az illatából, majd ezüst szemeibe nézve elsuttogtam azt a rövid mondatot.
- Gyönyörű vagy.
- Ezt… - Lágyan rekedtes hangja meglepett. – illik megköszönni.
- Nem azért mondtam.
- Azért, vagy nem azért, köszönöm – aztán egyetlen köhintésével háta mögé vágta a pillanat babonázta
Daniellemet. - Gyí neki!
Apró csúsztatással indultunk exem után a lefelé vezető lépcsősoron. Félúton, a kétoldalt gömb lámpákkal szegélyezett lépcső közepén Daniell a könyökömre fogott, óvatos érintésére vállam fölött pillantottam hátra.
- Csak a miheztartás végett… - súgta halkan a fülembe. - Ishigorou-san?
- Ryu – válaszoltam még mindig tompítva. – Ha te is szeretnéd, akkor most inkább… Ryu.
- Ryu. – A vállam fölött hajolt hozzám, nem láttam az arcát, de a szavai elmondták, hogy mosolyog. - Hm. Na. Most lettem picit ideges.
Megfordultam. Egy fokkal felettem várva lenézett rám.
- Daniell, én…
Puha ujja a számra simult, tenyeréből selymes hangfogó lett. Tudta, hogy mibe akarok belekezdeni és azt is, hogy nincs itt az ideje.
- Majd otthon.
S én számom a bőrével majdnem a kezébe csókoltam. De csak bólintottam. „Rendben. Majd otthon…”
Egy hatalmas, ovális asztal volt. Könnyen körbe ülte alig tizennégy ember. A grafit falakon ezüst karcolatok, a gömb búrákból tejfehér fény világította meg a termet. Vidám hangja volt a helyiségnek. Nevetett, kacagott, kedélyesen társalgott keresztül és kasul az összes benne ülő. Ismert hangok csendültek fel, a vacsora végeztével az egység megtört ugyan, de ziláltságában is teljes volt, mindenki megtalálta jobbján, balján vagy átellenben, akihez szólni kívánt. Csak én nem beszéltem. Nekem… más töltötte be gondolataimat. Kellemes érzés ezek közt az emberek közt lenni. Teljességet ad, biztonságot és jó hangulatot, és hogy ebben a közegben hirtelen a jobb oldalamon ott ült Daniell, számomra ismeretlen hullám terített maga alá. Egy érzés, ami ismeretlenségével különös melankóliát, újdonságával kesernyés tűnődést, rendkívüliségével emelkedett hangulatot és egyszerűségével mégis szimpla boldogságot hozott magával. Nem volt kedvem beszélni. Élveztem, hogy csak vagyok, olyanok között, akiket szeretek, olyanokkal, akik viszont szeretnek, akik elfogadnak annak, ami vagyok, akik között én végre én lehetek és lehettem mindig. Minden egy helyen volt. Minden, ami kell. Kedvesem lágyan hullámzó mondatai oda-oda vonzották a figyelmem. Művészet-történet professzora borzalmas örökzöldjein mosolygott és késztetett kacagásra többeket. Bal keze fenn feküdt az asztalon, könyék alatt támasztva magát a világos abroszon éppen egy sótartó mellett. Hallgattam a morajlását, vidámsága morzsáit, beleszippantottam a hangulatba, ami talán még soha nem volt ennyire teljességében az enyém, és rám tört a vágy, hogy megfogjam a kezét. Minden egyben volt és gyönyörű tortám tetejéről hirtelen hiányozni láttam a marcipándíszt, ami koronázhatná az egészet. A keze nem mozdult, ujjai néha követték a szavait, segítettek, meséltek, gesztikuláltak, ha arra kérte őket, de végül mindig ott maradtak a sótartó tövében, egyetlen mozdulatra sajátomtól. Csak jobbra kellett volna mozdulnom. Elhúzni saját kezem a szalvéták mellett és alig pár centis ugrással már kisujjam érte volna az övét. Két mozdulat, sőt, ha komolyan belegondolok, csupán egy. Egyetlen egy, hogy ujjaim az övéibe fonjam, hogy kócoljam mind az öt, hosszú, karcsú, gyönyörű művészlényt.
Percekig néztem. Már hőjét is érezni véltem bőrömön. Mellettem a vicces egypercesek komoly témába váltottak át, már nem Daniell beszélt, csak gondolataival fűszerezte más mondandóját, és én még mindig a kezét figyelve rájöttem, képtelen vagyok rá. Köztük voltam, köztük, akiket családomnak hívok és még mindig ott a gát, és marad is. Nem tudok megváltozni. Akarhatom kinyitni a kapukat, kívánhatom hatalmasra tárni mindkét szárnyát, pont, ahogy ő várja tőlem. Ha nem is az egész világgal, de egy számomra fenntartott szeletével megosztani minket, de belül én még én vagyok, az a fickó, aki képtelen rá, hogy…
Az eddig a sótartó tövében pihenő kéz az asztal alá szánkázott. Azt hittem, eltűnik majd a zsebében, vagy combjára költözik át. De nem. Kettőnk közé bújt és miközben Daniell tovább beszélt, tenyere felfelé fordulva hívott.
Különös kompromisszum. Nem gondoltam, hogy elbújni vágyom még egy szeretett tömegben is… nem gondoltam, hogy megérzi, hogy menekülnék, azt mégúgy sem, hogy érti majd… hogy menedékemmé változik.
Apró csúsztatással indultunk exem után a lefelé vezető lépcsősoron. Félúton, a kétoldalt gömb lámpákkal szegélyezett lépcső közepén Daniell a könyökömre fogott, óvatos érintésére vállam fölött pillantottam hátra.
- Csak a miheztartás végett… - súgta halkan a fülembe. - Ishigorou-san?
- Ryu – válaszoltam még mindig tompítva. – Ha te is szeretnéd, akkor most inkább… Ryu.
- Ryu. – A vállam fölött hajolt hozzám, nem láttam az arcát, de a szavai elmondták, hogy mosolyog. - Hm. Na. Most lettem picit ideges.
Megfordultam. Egy fokkal felettem várva lenézett rám.
- Daniell, én…
Puha ujja a számra simult, tenyeréből selymes hangfogó lett. Tudta, hogy mibe akarok belekezdeni és azt is, hogy nincs itt az ideje.
- Majd otthon.
S én számom a bőrével majdnem a kezébe csókoltam. De csak bólintottam. „Rendben. Majd otthon…”
Egy hatalmas, ovális asztal volt. Könnyen körbe ülte alig tizennégy ember. A grafit falakon ezüst karcolatok, a gömb búrákból tejfehér fény világította meg a termet. Vidám hangja volt a helyiségnek. Nevetett, kacagott, kedélyesen társalgott keresztül és kasul az összes benne ülő. Ismert hangok csendültek fel, a vacsora végeztével az egység megtört ugyan, de ziláltságában is teljes volt, mindenki megtalálta jobbján, balján vagy átellenben, akihez szólni kívánt. Csak én nem beszéltem. Nekem… más töltötte be gondolataimat. Kellemes érzés ezek közt az emberek közt lenni. Teljességet ad, biztonságot és jó hangulatot, és hogy ebben a közegben hirtelen a jobb oldalamon ott ült Daniell, számomra ismeretlen hullám terített maga alá. Egy érzés, ami ismeretlenségével különös melankóliát, újdonságával kesernyés tűnődést, rendkívüliségével emelkedett hangulatot és egyszerűségével mégis szimpla boldogságot hozott magával. Nem volt kedvem beszélni. Élveztem, hogy csak vagyok, olyanok között, akiket szeretek, olyanokkal, akik viszont szeretnek, akik elfogadnak annak, ami vagyok, akik között én végre én lehetek és lehettem mindig. Minden egy helyen volt. Minden, ami kell. Kedvesem lágyan hullámzó mondatai oda-oda vonzották a figyelmem. Művészet-történet professzora borzalmas örökzöldjein mosolygott és késztetett kacagásra többeket. Bal keze fenn feküdt az asztalon, könyék alatt támasztva magát a világos abroszon éppen egy sótartó mellett. Hallgattam a morajlását, vidámsága morzsáit, beleszippantottam a hangulatba, ami talán még soha nem volt ennyire teljességében az enyém, és rám tört a vágy, hogy megfogjam a kezét. Minden egyben volt és gyönyörű tortám tetejéről hirtelen hiányozni láttam a marcipándíszt, ami koronázhatná az egészet. A keze nem mozdult, ujjai néha követték a szavait, segítettek, meséltek, gesztikuláltak, ha arra kérte őket, de végül mindig ott maradtak a sótartó tövében, egyetlen mozdulatra sajátomtól. Csak jobbra kellett volna mozdulnom. Elhúzni saját kezem a szalvéták mellett és alig pár centis ugrással már kisujjam érte volna az övét. Két mozdulat, sőt, ha komolyan belegondolok, csupán egy. Egyetlen egy, hogy ujjaim az övéibe fonjam, hogy kócoljam mind az öt, hosszú, karcsú, gyönyörű művészlényt.
Percekig néztem. Már hőjét is érezni véltem bőrömön. Mellettem a vicces egypercesek komoly témába váltottak át, már nem Daniell beszélt, csak gondolataival fűszerezte más mondandóját, és én még mindig a kezét figyelve rájöttem, képtelen vagyok rá. Köztük voltam, köztük, akiket családomnak hívok és még mindig ott a gát, és marad is. Nem tudok megváltozni. Akarhatom kinyitni a kapukat, kívánhatom hatalmasra tárni mindkét szárnyát, pont, ahogy ő várja tőlem. Ha nem is az egész világgal, de egy számomra fenntartott szeletével megosztani minket, de belül én még én vagyok, az a fickó, aki képtelen rá, hogy…
Az eddig a sótartó tövében pihenő kéz az asztal alá szánkázott. Azt hittem, eltűnik majd a zsebében, vagy combjára költözik át. De nem. Kettőnk közé bújt és miközben Daniell tovább beszélt, tenyere felfelé fordulva hívott.
Különös kompromisszum. Nem gondoltam, hogy elbújni vágyom még egy szeretett tömegben is… nem gondoltam, hogy megérzi, hogy menekülnék, azt mégúgy sem, hogy érti majd… hogy menedékemmé változik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése