Biztos voltam benne, hogy lassan tíz percet késő kedvesem nem fogja zokon venni,
ha elcsábít a sushi. Ha nem akarom, hogy a gyomrom hangosan
korduljon bele a helyiségbe, kénytelen vagyok némi táplálékot juttatni neki,
lehetőleg azonnal. De számhoz emelve a felettébb hívogató falatot, belém
hasított udvariatlanságom ténye, hogy nem túl ildomos nélküle ebédelni kezdenem
és így egy újabb korty vízzel igyekeztem csillapítani a hasam követelődzését.
Nehéz önuralmat gyakorolni, ha az ember egy zsúfolt étkezdében várakozik.
Körülöttem mindenkinek tele a szája, és az ízes cuppanások és kedélyes
nyeldeklések minden bizonnyal az étel minőségének magasztalása végett
születnek. Nem tudom, mi van velem mostanában. Saját tanácsaimat rugdalom fel
és szegem meg sorra. Tudom, hogy fontos, hogy egyek reggel, hiszen valamiből
kell energiát nyernie a testnek, ehelyett mostanság rendre kávéval igyekszem
megtölteni a gyomrom és a koffeinadagtól várom, hogy könnyedén kihúzzam délig.
Vagy kettőig, mert mostanában már ebédelni sem a megszokott időben szoktam. El
vagyok csúszva mindennel. A maihoz hasonlóra például hetek óta nem volt
precedens. Hogy én a klinika programjába be tudjak iktatni egy ebédet a
kedvesemmel és azon még hajszálpontosan meg is tudjak jelenni… sosem gondoltam
volna, hogy egy nap majd ez is ritkaságszámba megy. Az ember azt hinné, hogy
idővel, ahogy egyre sikeresebb és sikeresebb lesz, csak minden a jó irányba
duzzad. Hát, nekem olybá tűnik, hogy a klinika népszerűségével csak egyre
jobban úszok el én magam.
A sushi a tányéromon egyre kívánatosabban hempergett. Gyönyörű fehér rizs közepén az élénk avokádó darabkák, egy másikon narancs-rózsaszín lazac szelet és éppen mikor már engedtem volna csábításuknak és megkezdeni igyekeztem magányomban közös ebédünket, akkor egy félhangos kacaj jólesően ismerős tónusa érintett meg a sokaság zaján keresztül.
Kedvesem mézsége felaranylott az ajtóban. Egy pillanatra megállt a helyiség elején. Szürkéi végig kutattak, macskásra húzott szemalakja éppen, mint egy cserkésző hegyesfülűnek, úgy jártak végig, keresve, feltételezem engem. Megtalált. Láttam, ahogy villan a fekete keretbe foglalt ezüst írisz. Rég láttam festéket rajta. Egy ideje tán ujjai bizonytalansága, tán hangulata híján hanyagolta a fekete kontúrt, de most… most teljes Daniellségében széplett. Mosolyom megszületett. Arcomra érkezett, mert romantikus kerekeim agyamnak szentimentalizmusért felelős féltekéjén pörögni kezdtek és hangtalan kattogásukkal arról meséltek, hogy életem szerelme nekem sminkelt, nekem húzott fekete trapéz farmert, miattam rajta a fehér ing és a ráhúzott fekete póló. Daniell határozottan randi szerelésben pompázott és én akarom hinni, miattam. Megcsodáltam tökéletes tipp-toppságát ennek az elvont kompozíciónak. A hasított szoknyaféle az erős korom szárason, és az oldaláról lógó fura gyöngyfonat… egyszerűen annyira hanyagul laza, hogy már szinte elegánsan vonzó.
Finoman megemeltem a kezem, bár láttam, Daniell már célkeresztbe vett, én mégis intettem neki.
És akkor… akkor gyomrom fosztva lett az éhség kongó érzésétől, és helyette kaptam valami egészen mást. Persze. Miért csodálkozom, hiszen eszembe juthatott volna. Vajmi kevés ember kacarászik magában a semmibe. Kedvesem nem volt társaságtalan. Háta mögött alig egy méterre kedvenc gyógytornász istensége sétált a maga teljes 180 centis valójában. Ohhó, Yazuki-sanja lépdelt a nyomában. Tartása kifogástalan, mosolya ezerfogas. Haja barnája nem az az unalmas, az a középszerű, az a minden bokorban-színű… nem. Persze, hogy nem. Kellemes fényű hajkoronája félhosszú szálai óvatosan söpörték a vállát. Olyan ruganyossággal mozogva lépései ütemére, mintha csak szándékossággal lenne tervezve minden halvány fuvallat, ami megmozgatja őket. Pólója kékje tökéletesen harmonizál az egészen világos, majdhogynem fehér mikrokord kabáttal és a párját alkotó egyenes szabású nadrággal. Nevet, és kedvesem kacagással válaszol. Mintha alig pár pillanattal ezelőtt valamiféle briliáns humorka reppent volna fel közöttük és most mindketten annak utózöngéit élnék. Éreztem, hogy a saját mosolyomnak harangoztak. Belefulladt a csodálatos összképbe. Életem bevárta a gyógytornászok koronázatlan fejedelmét, majd megengedte, hogy a vállára simított tenyér finoman hátra húzza, majd helyet cseréljen vele. Már nem Dany ment elöl. A huszon közepét alighogy átlépő férfin ragadt a szemem. Ahogy egy párduc kecsességével szlalomozott végig a zsúfolt helyiségen, olyan könnyedséggel véve az élő akadálypályát, mintha mi sem lenne természetesebb, mint eleganciával átlavírozni egy heringkonzervhez hasonlatos közegben és miközben haladt, nem feledett el egy-egy ügyelő pillantással visszatekinteni a nyomában igyekvő Daniell felé.
Nemhogy elment az étvágyam, de gyomrom fura mód megtelt. Öklömnyi kövek születtek benne, hogy egyenként mászhassanak fel a nyelőcsövembe egyre csak arra kényszerítve, hogy jó képpel legyek képes őket visszataszítani a mélybe.
Pár méter volt köztünk. Talán alig három, és én megszámoltam, két lépésenként visszatekintve, Daniellen volt a szeme, mintha csak bizonyságot akarna róla, hogy igen, ott van, szorosan a háta mögött. Nyeltem egy utolsót, legyőzve a torkomat fojtogató kíngombócot, majd felálltam, hogy udvariasan köszöntsem az asztalhoz érő férfit.
- Yazuki-san – hajoltam finoman. – Micsoda meglepetés.
- Üdvözlöm, Ishigorou-san. Ha nincs ellenére, csatlakoznék önökhöz. Daniell nagyon kedvesen invitált és túlzottan csábító volt a gondolat. Bevallom, majd kilyukad a gyomrom.
- Daniell? – kérdeztem vissza, tagadhatatlanul meglepve.
- Ebéd, kellemes társaságban…
Ő nevetett, az én grimaszom meg éppen hogy megmaradt a visszafogott vidámság kategóriáján belül.
- Kérem – kínáltam hellyel az asztalnál. – Tartson velünk.
- Hozhatok esetleg önnek is még valamit?
Saját, meglehetősen hiánytalan tányértartalmamra fókuszáltam.
- Nem, köszönöm.
- Neked? – kapta a kérdést éppen odatoppanó kedvesem, melyet meglehetősen méretes értetlenséggel fogadott.
- Mitmit?
- Ebédet.
- Oh, nem kell, hozok én magamnak.
- Hagyd, most hagyd békén kicsit a kezed. Vendégem vagy egy tálcahordásra.
Kedvesem jóízűt kacagott, majd közölte, hogy ebben az esetben köszöni és neki is sushira van gusztusa. Lehetőleg lazaccal vagy angolnával pározva, mert az én adagom szimpatikus neki.
A gyógytornászok istene bólintva nyugtázta a rendelést, majd elindult, hogy nagy bátran vadásszon magának és védencének némi harapnivalót.
- Jé. Puszit nem kap? – csíptem oda, ezzel végre megkapva Daniellem figyelmét.
- Tessék? – pillogott rám.
- Semmi. Nem fontos. Lényegtelen. „Daniell” – Foglaltam helyet tányérom felett, hogy vad tekercspiszkálásba kezdjek.
- Sziamia, Ryury. – dorombolásféle hang kíséretében Daniellem helyet foglalt balomon.
- Szia.
- Sokat késtem? – hajolt közel, megpróbálva pillantását közém és az ebédem közé erőltetni. – Megvárattalak? Ezért van a morckodás?
- Arról volt szó, hogy együtt ebédelünk.
- Nanáhogy! Ezért vagyok itt – vigyorgott.
- Kettesben.
- Tudod, fél órával többet húztunk le, és már Yazuki-sannak is kopogott a szeme, mert miattam nem tudott időben enni, szóval gondoltam nem gond, ha meghívom, hogy hammoljon velünk. Vagy baj ez most? Akartál valamit csak velem megbeszélni?
- Végülis nem.
- Jajdejó. Már megijedtem, hogy megtenyereltem a terved.
- Nem volt semmi konkrét.
- Hiányoztam?
- Persze. Hiányoztál.
- Akkor felemeled a fejed, hogy engem nézz afféle szerelmes áhítattal az arcodon?
Ki tud ellenállni, ha Daniell itt súg-búg alig párcentire tőle?
- Nem vagy picit öntelt, kedvesem? – néztem elszánt szemei közé.
- De. Mert el vagyok kényeztetve csupa földi jóval. Megszoktam, hogy szeretve vagyok. Mondd nekem gyorsan, amíg ketten vagyunk!
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, Ishigorou Ryury-san.
- Örülök, hogy ezt így megtárgyaltuk.
- Tudtad te Ryu, hogy mennyire hasznosak ezek a fűzős cuccok? De komolyan. Sokkal könnyebben ment most a felkapkodásuk azoknak a minigömböknek. De estére azt hiszem, megint be kell kötnöm, mert fájni fog…
- Persze, mert megdolgoztattad, Kincsem.
- De még hogy! Kérdezd csak meg Yazuki-sant!
Éppen mondani akartam az én szívem szerelmének, hogy kérdezze az, akinek hat anyja van, de ekkor megrakott tálcával visszatalált közénk a hőn szeretett gyógytornászistenség és míg túlcsorduló kedvességgel megterített kedvesemnek, megkérdezte, miről is kéne őt megkérdezni.
Életem elmondogatta, éppen mit ecsetelt nekem és Yazuki-san, a regenerálódás földi helytartója buzgón helyeselt tanítványa szavára, majd megjutalmazott a tudással, hogy kell elkészíteni egy szakszerű borogatást.
Szívem szerint megköszöntem volna az információt és odatűztem volna, hogy orvos lévén tán egy hideg vizes borogatást még meg tudok csinálni, de a szent a béke jegyében inkább úgy gondoltam, hallgatok és sushival tömítem el a kommunikációs nyílásomat.
Igyekeztem saját tányérom tartalmával elfoglalni magam, nem meghallani, hogy a velem szemben ülő férfi olyan természetességgel hívja páromat a keresztnevén, mintha csak én tenném a takaró alól integetve neki. Igyekeztem hanyagolni a tényt, hogy bár szemléltetésből csinálja, fogdossa a kezét, hogy el kell hinnem, tisztán csak demonstráció okán simogatja a kézfejét, mutatva hol van még hiba, honnan fakad még a görcsös mozdulat. Megpróbáltam felülkerekedni az érzésen, ami szép lassan egyre erősebben dobolt bennem és elmondani magamnak újra és újra. Orvos és beteg. Orvos és beteg… Csak orvos és beteg. De…
Késztetést éreztem, hogy megfogjam Daniellt. Hogy rátegyem a kezem a vállára, vagy tenyerem a csuklóján pihentessem. Hirtelen támadt bennem az inger, hogy megmutassam a velem szemben helyet foglaló férfinak, hogy ahol éppen sétálgat, az már magánbirtok, olyan saját tulajdon, ahova nem teheti be a lábát.
Persze nem tettem meg. Én ott ültem, ujjaimmal görcsösen szorítva a pálcikát, szinte péppé nyomorgatva az ártatlan tekercset és még annyira sem voltam képes, hogy egy finom mozdulattal magamra hívjam a figyelmet, akárcsak megtudakolva, ízlik-e kedvesemnek a választott ebéd. Helyette irigyen figyeltem, ahogy ez a vadidegen férfi Daniellhez nyúl.
Talán a tudat adja a spontaneitását a dolognak. A tény, amivel mindketten tisztában vannak. Ő gyógyít, Daniell gyógyul. Nap, mint nap megteszik. Talán többet fogja ennek a férfinak a kezét egy nap, mint nekem egész héten és ez a fajta rutin ad nekik egy végtelen természetességet, egy olyan kisugárzást, amit ha akarnék, sem lennék képes leutánozni. Nem lesz furcsa az, ahogy az ujjait vezeti, nem vonzza a köröttünk ülök szemét, mert az egészből árad egy olyan könnyedség, amitől senkinek nem támad kedve furcsának és nem odaillőnek látni. A nyelvemre kívánkozott egy goromba mondat. Másodpercek választottak el tőle, hogy odamorduljak, hogy enni vannak itt, nem a foglalkozás megnyújtása miatt ültek le. Persze befogtam a szám. Elfogyasztottam az előttem egyre nyúzottabbnak ható ebédféleséget, megvártam, amíg ők is befejezik. Közben váltottunk egy-egy semleges szót, pár elnyűtt klisével dobáltuk meg egymást körbe-karikába, majd kölcsönös biccentéseket váltva szétváltunk. Elsőszámú közellenség alias Yazuki-san, a gyógytornász, visszalejtett a munkahelyére, cicafeketében pompálló féltékenységem tárgya pedig elindult a kocsihoz velem. Ballagott mellettem, kezén igazgatva a kötést, mit ilyenkor a nagyobb terhelések után mindig visel, eligazgatta rajta a szalagokat, amiket nem másnak köszönhet, mint mesterének, aki imigyen jelzi a fokozatokat… most csipkelődve jegyezzem meg, hogy egymásra találtak? A ’Hogy keltsünk feltűnést’ című megmérettetésen ketten állnának a dobogó csúcsán.
És én még csak a gondolatát sem bírom elviselni.
Szürke öltöny van rajtam. Nem egérszürke. Ez inkább az a kellemes hamu. Nem vagyok farmerban, nincs a cimpámban millió vacak, sőt legalább egyetlen függő se, nincs vállamig omló sörényem és nem adományozok neki mindenféle tiri-tarka pántlikát. Ő megteszi. Vígan vigyorogva tekerte rá azt a narancsszínű selymet, és nem zavarta, hogy olyan lett tőle Daniell kötése, mintha cukorpálcát húzott volna a jobb kezére. És Életemet sem zavarta. Jót kacarászott rajta és előmarta hozzá a farzsebébe gyömöszölt bordót és azt is magára kavarta. Én meg a kibelezett sushi rizsszemeiből igyekeztem kirakosgatni, hogy ha még egyszer ledaniellezi, akkor diszkréten megrúgom a bokáját az asztal takarásában, de akkor két hétig biztos nem fog futkorászni, de még bicegni se.
- Fú, de komoly vagy – jegyezte meg a díszítés végeztével kedvesem.
- Nem vagyok.
- Á, neeem, tényleg. Maga vagy a lazaság.
- Ha az ember nem rohangál viháncolva meg kiabálva és nem mutogatja mindenkinek mind a hatszáz fogát, akkor az egyből savanyú és görcsös?
- Ez költői kérdés?
- Semmi bajom. Ilyen vagyok. Ilyen szoktam lenni – közöltem vele, majd megpillantva alig pár méterre várakozó négykerekűmet, rábippentettem a riasztóval.
- És akkor Ishigorou Ryury-sensei kiharapott egy darabkát Lewis Daniell gigájából, majd elfogyasztotta desszert gyanánt – nevetett, majd a kocsit megkerülve behuppant az anyósülésre.
Vettem egy mély levegőt, majd még két nem kevésbé nagyot és köhintve helyet foglaltam a kormány mögött.
Nem néztem rá. Elhelyezkedtem, bekötöttem a biztonsági övet, belenéztem a visszapillantóba, majd határozott mozdulttal célba vettem a slusszkulcsot.
Az ujja állított meg. Rám reppent, majd elidőzött parányit, mutatója megtekergette az enyémet, megnyúzogatta, majd lekényszerítte a helyéről csak azért, hogy birtokba vehesse az egészet. Daniell megfogta a kezem. Először csak tenyere simult a kézfejemre, aztán megfordítgatva sajátom tükröt mutattam neki, amibe belesimogathat, ha akar… és akart. Eljátszadozott tenyerem érzékeny bőrén, majd ujjait fonta az enyémekhez.
- Nem mondod, hogy meglátnak, és ne csináljak ilyet?
A nevetését hallottam, de még mindig a szürke utat néztem.
- Nem…
- Meg akartam fogni az asztal alatt is már!
- Miért nem?
Ő nekem beszél, én meg még mindig a betonnak.
- Nem találtam. Eltetted valahova.
- Azzal ettem – mormogtam.
- De a másikkal nem ettél! A ballal nem.
- Igaz.
- Mégsem találtam.
Persze, Életem, nem lelted az asztal alatt, mert felette tartottam. Azzal őröltem szilánkossá a fogpiszkálótartót.
- Nem tudom – köhintettem. Ujjai lágyan morzsolgatták az enyémeket.
- A te ebéded finom volt?
- Finom.
- Az enyém is.
- Na. Sikeres étkezést tudhatunk magunkénak.
- Yazuki-sannak is ízlett.
- Micsoda boldogság. - Még nagyobb öröm lett volna, ha az asztalunktól csöppet odább fogyasztja el. Mondjuk az út másik oldalán.
- De ha téged ennyire zavar, többet nem hívom el.
- Írásba is adnád, ha megkérlek?
- Tényleg. Nem gondoltam, hogy ennyire zavar.
- Nem zavart, csak…
- Blablablablabla.
- Tényleg. Normális esetben nem zavart volna, csak nem erre készültem. Úgy gondoltam, hogy te és én elköltünk együtt egy ebédet és közben fesztelenül tudunk társalogni kettőnkről.
- Mi olyan téma van „kettőnkről”, amit nem tudunk „fesztelenül megtársalogni” mondjuk ma este, ha mindketten hazamegyünk egy házszám alá?
- Tudod, hogy nem úgy értem.
- Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy érted. Én nem tudtam, hogy ez egy olyan kapcsolatközpontú kajálás lesz, ahol majd olyan dolgokról fogunk beszélgetni, ami nem való mások fülének.
- Nem vágytam veled semmiféle „kapcsolatközpontú” diskurzusra, csupán arról van szó, hogy a kettőnk viszonya teljesen átrendeződik, ha egy harmadik, nem szorosan hozzánk tartozó emberrel kerülünk egy légtérbe.
- A te szabálykönyvecskéd legelső pontja ez a színházasdi, nem az enyém.
- Nem is a helyességét firtattam, én csak azt jegyeztem meg, hogy úgy, hogy egy harmadik szereplőt hozol a színre, teljesen átvariálod az eredeti elképzelést.
- Mármint?!
- Hogy te és én… á, hagyjuk.
- Ha este hazaértem, ezt átvesszük még egyszer…
- Felesleges – sóhajtottam, de csak aprót. Ne legyen túl drasztikus. – Hova mész egyébként?
- Barátokhoz. Aztán velük valamerre.
- Valamerre?
- Pontosan.
- Értem.
Keze még mindig az enyémben. Ujjaink óvatos simítgatásai kezdtek játékos cirógatásba csapni, és én észre sem vettem, már a szemébe meredve fixíroztam, pedig pár másodperccel előtte szánt szándékkal kerültem a pillantását.
- Borzasztó vagy – jegyezte meg fejcsóválva. Én meg túl féltékeny voltam, és ebből származtatva, túlontúl szókimondó.
- Lefekszel velem?
Nem hökkent meg, inkább csak pimasz módon felvigyorgott.
- Hogyne. Itt és most parancsolod? – kérdezte mosolykázva, ujjaival könnyedén pattantva ki farmerja első gombját, de mikor a cipzárhoz ért a keze, döbbenten rám meredt. – Vártam ám, hogy aktívan tiltakozz a kocsikamatyra…
- És? Látod rajtam ellenkezésnek bármilyen apró jelét is?
- Nem – csóvált. – És ez ijesztő.
- Daniell…
- Hirtelen jött jujdejúj?
Inkább féltékenységi rohamból fejlődött birtoklási vágy.
- Na? Nem húzod tovább? – böktem cipzárját tartó két darab ujjára.
- Ne hülyülj már! – és hahotázva visszagombolkozott.
- Szóval nem.
- Ryu! Mi a fene van veled? – Ujjait is ellopta. Pajkos simizésből baráti pacskolásra ugrottunk. – Mi a fene bajod van, de most komolyan?
- Tehát nem.
- Nem szoktunk itt csinálni ilyeneket!
- És ha most mégis?
- Ne már! Te szoktál lenni az őrültség ellenhang! Az lett volna a dolgot, hogy hüledezz, hogy fényes utca meg rohangászó emberek, nő a babakocsival, meg parkolóőr alakulat!
- Igazad van. Menjünk az irodámba.
- A barátaimhoz megyek. És nem szexelek előtte, mert izzadt leszek és ragacsos, és majd senki nem akarna mellém ülni, csak furán méregetnének.
- Logikusan hangzik – bólintottam és megint maradt nekem az út.
- Ryu. Ide figyelj. – Odafigyeltem… a kocsim orrára. – Ide, ide, ide rám, hahó!
Ki tudna ellenállni Daniell lágyan üvöltöző hangjának.
- Tiéd minden gondolatom, kedvesem, hallgatlak.
- Most elmegyek barátozni.
- Igen.
- Aztán valószínűleg egy esti filmre is.
- Értem.
- Utána félútig sétálok, utána eltaxizom magam haza.
- Jó.
- És mire hazaérek, rajtad már nem lesz pizsama.
- Igen?
- Igen, mert azt is időbe telik levenni és akkor már nem fogod akarni azzal tölteni az időt, én meg még kevésbé, főleg úgy, hogy egész nap az fog lebegni a szemem előtt, hogy ’jaj drága Ryury ma milyen zizi volt, és már sosem fogod megtudni, tényleg hajlandó lett volna-e bevetni magát a hátsó ülésre, csak mert Yazuki-sannal egy asztalnál kellett ebédelni.’ Átlátok rajtad, paranoidkám.
- Igen? Micsoda élmény lehet. Szervek és szervek és szövetek, meg izom, sok-sok izom…
- Meg túlfejlett féltékenységközpont és rendellenesen hatalmas kisebbségi komplexusmirigy, azon kívül megnövekedett zizihólyag és furán kavargó kombinációs rostok.
- Nem jeleskedtél biosz órán, ugye Gyöngyöm?
Rám nevetett. Szürkeségei holdacskává formálódva búcsúztak tőlem.
- Hívlak majd Ryury, jó?
- Ha megígéred, elhiszem.
- Megígérem.
- Szia, Csücsök.
- Pápá, Ryu.
Ajtó ki, csapódás és újra csukva.
Kedves Ryu. Olybá fest, ismét sikerült teljesen hülyét csinálnod magadból. Most menj szépen vissza az irodádba, tedd szabaddá az egyik műtőt és fabrikálj magadnak új fejet, mire beérsz, úgyis leég a képedről a bőr, szükség lesz a korrigációra arc szinten.
Komolyan mondom, annyira tehetségesen képzek barmot saját magamból, hogy azt már jutalmazni illene.
És a Magamból Hülyét Harminc Másodperc alatt díját kapja – Ishigorou Ryu sensei! Kérem! Jöjjön fel a színpadra és vegye át az arany tulkot. Megérdemli…
A sushi a tányéromon egyre kívánatosabban hempergett. Gyönyörű fehér rizs közepén az élénk avokádó darabkák, egy másikon narancs-rózsaszín lazac szelet és éppen mikor már engedtem volna csábításuknak és megkezdeni igyekeztem magányomban közös ebédünket, akkor egy félhangos kacaj jólesően ismerős tónusa érintett meg a sokaság zaján keresztül.
Kedvesem mézsége felaranylott az ajtóban. Egy pillanatra megállt a helyiség elején. Szürkéi végig kutattak, macskásra húzott szemalakja éppen, mint egy cserkésző hegyesfülűnek, úgy jártak végig, keresve, feltételezem engem. Megtalált. Láttam, ahogy villan a fekete keretbe foglalt ezüst írisz. Rég láttam festéket rajta. Egy ideje tán ujjai bizonytalansága, tán hangulata híján hanyagolta a fekete kontúrt, de most… most teljes Daniellségében széplett. Mosolyom megszületett. Arcomra érkezett, mert romantikus kerekeim agyamnak szentimentalizmusért felelős féltekéjén pörögni kezdtek és hangtalan kattogásukkal arról meséltek, hogy életem szerelme nekem sminkelt, nekem húzott fekete trapéz farmert, miattam rajta a fehér ing és a ráhúzott fekete póló. Daniell határozottan randi szerelésben pompázott és én akarom hinni, miattam. Megcsodáltam tökéletes tipp-toppságát ennek az elvont kompozíciónak. A hasított szoknyaféle az erős korom szárason, és az oldaláról lógó fura gyöngyfonat… egyszerűen annyira hanyagul laza, hogy már szinte elegánsan vonzó.
Finoman megemeltem a kezem, bár láttam, Daniell már célkeresztbe vett, én mégis intettem neki.
És akkor… akkor gyomrom fosztva lett az éhség kongó érzésétől, és helyette kaptam valami egészen mást. Persze. Miért csodálkozom, hiszen eszembe juthatott volna. Vajmi kevés ember kacarászik magában a semmibe. Kedvesem nem volt társaságtalan. Háta mögött alig egy méterre kedvenc gyógytornász istensége sétált a maga teljes 180 centis valójában. Ohhó, Yazuki-sanja lépdelt a nyomában. Tartása kifogástalan, mosolya ezerfogas. Haja barnája nem az az unalmas, az a középszerű, az a minden bokorban-színű… nem. Persze, hogy nem. Kellemes fényű hajkoronája félhosszú szálai óvatosan söpörték a vállát. Olyan ruganyossággal mozogva lépései ütemére, mintha csak szándékossággal lenne tervezve minden halvány fuvallat, ami megmozgatja őket. Pólója kékje tökéletesen harmonizál az egészen világos, majdhogynem fehér mikrokord kabáttal és a párját alkotó egyenes szabású nadrággal. Nevet, és kedvesem kacagással válaszol. Mintha alig pár pillanattal ezelőtt valamiféle briliáns humorka reppent volna fel közöttük és most mindketten annak utózöngéit élnék. Éreztem, hogy a saját mosolyomnak harangoztak. Belefulladt a csodálatos összképbe. Életem bevárta a gyógytornászok koronázatlan fejedelmét, majd megengedte, hogy a vállára simított tenyér finoman hátra húzza, majd helyet cseréljen vele. Már nem Dany ment elöl. A huszon közepét alighogy átlépő férfin ragadt a szemem. Ahogy egy párduc kecsességével szlalomozott végig a zsúfolt helyiségen, olyan könnyedséggel véve az élő akadálypályát, mintha mi sem lenne természetesebb, mint eleganciával átlavírozni egy heringkonzervhez hasonlatos közegben és miközben haladt, nem feledett el egy-egy ügyelő pillantással visszatekinteni a nyomában igyekvő Daniell felé.
Nemhogy elment az étvágyam, de gyomrom fura mód megtelt. Öklömnyi kövek születtek benne, hogy egyenként mászhassanak fel a nyelőcsövembe egyre csak arra kényszerítve, hogy jó képpel legyek képes őket visszataszítani a mélybe.
Pár méter volt köztünk. Talán alig három, és én megszámoltam, két lépésenként visszatekintve, Daniellen volt a szeme, mintha csak bizonyságot akarna róla, hogy igen, ott van, szorosan a háta mögött. Nyeltem egy utolsót, legyőzve a torkomat fojtogató kíngombócot, majd felálltam, hogy udvariasan köszöntsem az asztalhoz érő férfit.
- Yazuki-san – hajoltam finoman. – Micsoda meglepetés.
- Üdvözlöm, Ishigorou-san. Ha nincs ellenére, csatlakoznék önökhöz. Daniell nagyon kedvesen invitált és túlzottan csábító volt a gondolat. Bevallom, majd kilyukad a gyomrom.
- Daniell? – kérdeztem vissza, tagadhatatlanul meglepve.
- Ebéd, kellemes társaságban…
Ő nevetett, az én grimaszom meg éppen hogy megmaradt a visszafogott vidámság kategóriáján belül.
- Kérem – kínáltam hellyel az asztalnál. – Tartson velünk.
- Hozhatok esetleg önnek is még valamit?
Saját, meglehetősen hiánytalan tányértartalmamra fókuszáltam.
- Nem, köszönöm.
- Neked? – kapta a kérdést éppen odatoppanó kedvesem, melyet meglehetősen méretes értetlenséggel fogadott.
- Mitmit?
- Ebédet.
- Oh, nem kell, hozok én magamnak.
- Hagyd, most hagyd békén kicsit a kezed. Vendégem vagy egy tálcahordásra.
Kedvesem jóízűt kacagott, majd közölte, hogy ebben az esetben köszöni és neki is sushira van gusztusa. Lehetőleg lazaccal vagy angolnával pározva, mert az én adagom szimpatikus neki.
A gyógytornászok istene bólintva nyugtázta a rendelést, majd elindult, hogy nagy bátran vadásszon magának és védencének némi harapnivalót.
- Jé. Puszit nem kap? – csíptem oda, ezzel végre megkapva Daniellem figyelmét.
- Tessék? – pillogott rám.
- Semmi. Nem fontos. Lényegtelen. „Daniell” – Foglaltam helyet tányérom felett, hogy vad tekercspiszkálásba kezdjek.
- Sziamia, Ryury. – dorombolásféle hang kíséretében Daniellem helyet foglalt balomon.
- Szia.
- Sokat késtem? – hajolt közel, megpróbálva pillantását közém és az ebédem közé erőltetni. – Megvárattalak? Ezért van a morckodás?
- Arról volt szó, hogy együtt ebédelünk.
- Nanáhogy! Ezért vagyok itt – vigyorgott.
- Kettesben.
- Tudod, fél órával többet húztunk le, és már Yazuki-sannak is kopogott a szeme, mert miattam nem tudott időben enni, szóval gondoltam nem gond, ha meghívom, hogy hammoljon velünk. Vagy baj ez most? Akartál valamit csak velem megbeszélni?
- Végülis nem.
- Jajdejó. Már megijedtem, hogy megtenyereltem a terved.
- Nem volt semmi konkrét.
- Hiányoztam?
- Persze. Hiányoztál.
- Akkor felemeled a fejed, hogy engem nézz afféle szerelmes áhítattal az arcodon?
Ki tud ellenállni, ha Daniell itt súg-búg alig párcentire tőle?
- Nem vagy picit öntelt, kedvesem? – néztem elszánt szemei közé.
- De. Mert el vagyok kényeztetve csupa földi jóval. Megszoktam, hogy szeretve vagyok. Mondd nekem gyorsan, amíg ketten vagyunk!
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, Ishigorou Ryury-san.
- Örülök, hogy ezt így megtárgyaltuk.
- Tudtad te Ryu, hogy mennyire hasznosak ezek a fűzős cuccok? De komolyan. Sokkal könnyebben ment most a felkapkodásuk azoknak a minigömböknek. De estére azt hiszem, megint be kell kötnöm, mert fájni fog…
- Persze, mert megdolgoztattad, Kincsem.
- De még hogy! Kérdezd csak meg Yazuki-sant!
Éppen mondani akartam az én szívem szerelmének, hogy kérdezze az, akinek hat anyja van, de ekkor megrakott tálcával visszatalált közénk a hőn szeretett gyógytornászistenség és míg túlcsorduló kedvességgel megterített kedvesemnek, megkérdezte, miről is kéne őt megkérdezni.
Életem elmondogatta, éppen mit ecsetelt nekem és Yazuki-san, a regenerálódás földi helytartója buzgón helyeselt tanítványa szavára, majd megjutalmazott a tudással, hogy kell elkészíteni egy szakszerű borogatást.
Szívem szerint megköszöntem volna az információt és odatűztem volna, hogy orvos lévén tán egy hideg vizes borogatást még meg tudok csinálni, de a szent a béke jegyében inkább úgy gondoltam, hallgatok és sushival tömítem el a kommunikációs nyílásomat.
Igyekeztem saját tányérom tartalmával elfoglalni magam, nem meghallani, hogy a velem szemben ülő férfi olyan természetességgel hívja páromat a keresztnevén, mintha csak én tenném a takaró alól integetve neki. Igyekeztem hanyagolni a tényt, hogy bár szemléltetésből csinálja, fogdossa a kezét, hogy el kell hinnem, tisztán csak demonstráció okán simogatja a kézfejét, mutatva hol van még hiba, honnan fakad még a görcsös mozdulat. Megpróbáltam felülkerekedni az érzésen, ami szép lassan egyre erősebben dobolt bennem és elmondani magamnak újra és újra. Orvos és beteg. Orvos és beteg… Csak orvos és beteg. De…
Késztetést éreztem, hogy megfogjam Daniellt. Hogy rátegyem a kezem a vállára, vagy tenyerem a csuklóján pihentessem. Hirtelen támadt bennem az inger, hogy megmutassam a velem szemben helyet foglaló férfinak, hogy ahol éppen sétálgat, az már magánbirtok, olyan saját tulajdon, ahova nem teheti be a lábát.
Persze nem tettem meg. Én ott ültem, ujjaimmal görcsösen szorítva a pálcikát, szinte péppé nyomorgatva az ártatlan tekercset és még annyira sem voltam képes, hogy egy finom mozdulattal magamra hívjam a figyelmet, akárcsak megtudakolva, ízlik-e kedvesemnek a választott ebéd. Helyette irigyen figyeltem, ahogy ez a vadidegen férfi Daniellhez nyúl.
Talán a tudat adja a spontaneitását a dolognak. A tény, amivel mindketten tisztában vannak. Ő gyógyít, Daniell gyógyul. Nap, mint nap megteszik. Talán többet fogja ennek a férfinak a kezét egy nap, mint nekem egész héten és ez a fajta rutin ad nekik egy végtelen természetességet, egy olyan kisugárzást, amit ha akarnék, sem lennék képes leutánozni. Nem lesz furcsa az, ahogy az ujjait vezeti, nem vonzza a köröttünk ülök szemét, mert az egészből árad egy olyan könnyedség, amitől senkinek nem támad kedve furcsának és nem odaillőnek látni. A nyelvemre kívánkozott egy goromba mondat. Másodpercek választottak el tőle, hogy odamorduljak, hogy enni vannak itt, nem a foglalkozás megnyújtása miatt ültek le. Persze befogtam a szám. Elfogyasztottam az előttem egyre nyúzottabbnak ható ebédféleséget, megvártam, amíg ők is befejezik. Közben váltottunk egy-egy semleges szót, pár elnyűtt klisével dobáltuk meg egymást körbe-karikába, majd kölcsönös biccentéseket váltva szétváltunk. Elsőszámú közellenség alias Yazuki-san, a gyógytornász, visszalejtett a munkahelyére, cicafeketében pompálló féltékenységem tárgya pedig elindult a kocsihoz velem. Ballagott mellettem, kezén igazgatva a kötést, mit ilyenkor a nagyobb terhelések után mindig visel, eligazgatta rajta a szalagokat, amiket nem másnak köszönhet, mint mesterének, aki imigyen jelzi a fokozatokat… most csipkelődve jegyezzem meg, hogy egymásra találtak? A ’Hogy keltsünk feltűnést’ című megmérettetésen ketten állnának a dobogó csúcsán.
És én még csak a gondolatát sem bírom elviselni.
Szürke öltöny van rajtam. Nem egérszürke. Ez inkább az a kellemes hamu. Nem vagyok farmerban, nincs a cimpámban millió vacak, sőt legalább egyetlen függő se, nincs vállamig omló sörényem és nem adományozok neki mindenféle tiri-tarka pántlikát. Ő megteszi. Vígan vigyorogva tekerte rá azt a narancsszínű selymet, és nem zavarta, hogy olyan lett tőle Daniell kötése, mintha cukorpálcát húzott volna a jobb kezére. És Életemet sem zavarta. Jót kacarászott rajta és előmarta hozzá a farzsebébe gyömöszölt bordót és azt is magára kavarta. Én meg a kibelezett sushi rizsszemeiből igyekeztem kirakosgatni, hogy ha még egyszer ledaniellezi, akkor diszkréten megrúgom a bokáját az asztal takarásában, de akkor két hétig biztos nem fog futkorászni, de még bicegni se.
- Fú, de komoly vagy – jegyezte meg a díszítés végeztével kedvesem.
- Nem vagyok.
- Á, neeem, tényleg. Maga vagy a lazaság.
- Ha az ember nem rohangál viháncolva meg kiabálva és nem mutogatja mindenkinek mind a hatszáz fogát, akkor az egyből savanyú és görcsös?
- Ez költői kérdés?
- Semmi bajom. Ilyen vagyok. Ilyen szoktam lenni – közöltem vele, majd megpillantva alig pár méterre várakozó négykerekűmet, rábippentettem a riasztóval.
- És akkor Ishigorou Ryury-sensei kiharapott egy darabkát Lewis Daniell gigájából, majd elfogyasztotta desszert gyanánt – nevetett, majd a kocsit megkerülve behuppant az anyósülésre.
Vettem egy mély levegőt, majd még két nem kevésbé nagyot és köhintve helyet foglaltam a kormány mögött.
Nem néztem rá. Elhelyezkedtem, bekötöttem a biztonsági övet, belenéztem a visszapillantóba, majd határozott mozdulttal célba vettem a slusszkulcsot.
Az ujja állított meg. Rám reppent, majd elidőzött parányit, mutatója megtekergette az enyémet, megnyúzogatta, majd lekényszerítte a helyéről csak azért, hogy birtokba vehesse az egészet. Daniell megfogta a kezem. Először csak tenyere simult a kézfejemre, aztán megfordítgatva sajátom tükröt mutattam neki, amibe belesimogathat, ha akar… és akart. Eljátszadozott tenyerem érzékeny bőrén, majd ujjait fonta az enyémekhez.
- Nem mondod, hogy meglátnak, és ne csináljak ilyet?
A nevetését hallottam, de még mindig a szürke utat néztem.
- Nem…
- Meg akartam fogni az asztal alatt is már!
- Miért nem?
Ő nekem beszél, én meg még mindig a betonnak.
- Nem találtam. Eltetted valahova.
- Azzal ettem – mormogtam.
- De a másikkal nem ettél! A ballal nem.
- Igaz.
- Mégsem találtam.
Persze, Életem, nem lelted az asztal alatt, mert felette tartottam. Azzal őröltem szilánkossá a fogpiszkálótartót.
- Nem tudom – köhintettem. Ujjai lágyan morzsolgatták az enyémeket.
- A te ebéded finom volt?
- Finom.
- Az enyém is.
- Na. Sikeres étkezést tudhatunk magunkénak.
- Yazuki-sannak is ízlett.
- Micsoda boldogság. - Még nagyobb öröm lett volna, ha az asztalunktól csöppet odább fogyasztja el. Mondjuk az út másik oldalán.
- De ha téged ennyire zavar, többet nem hívom el.
- Írásba is adnád, ha megkérlek?
- Tényleg. Nem gondoltam, hogy ennyire zavar.
- Nem zavart, csak…
- Blablablablabla.
- Tényleg. Normális esetben nem zavart volna, csak nem erre készültem. Úgy gondoltam, hogy te és én elköltünk együtt egy ebédet és közben fesztelenül tudunk társalogni kettőnkről.
- Mi olyan téma van „kettőnkről”, amit nem tudunk „fesztelenül megtársalogni” mondjuk ma este, ha mindketten hazamegyünk egy házszám alá?
- Tudod, hogy nem úgy értem.
- Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy érted. Én nem tudtam, hogy ez egy olyan kapcsolatközpontú kajálás lesz, ahol majd olyan dolgokról fogunk beszélgetni, ami nem való mások fülének.
- Nem vágytam veled semmiféle „kapcsolatközpontú” diskurzusra, csupán arról van szó, hogy a kettőnk viszonya teljesen átrendeződik, ha egy harmadik, nem szorosan hozzánk tartozó emberrel kerülünk egy légtérbe.
- A te szabálykönyvecskéd legelső pontja ez a színházasdi, nem az enyém.
- Nem is a helyességét firtattam, én csak azt jegyeztem meg, hogy úgy, hogy egy harmadik szereplőt hozol a színre, teljesen átvariálod az eredeti elképzelést.
- Mármint?!
- Hogy te és én… á, hagyjuk.
- Ha este hazaértem, ezt átvesszük még egyszer…
- Felesleges – sóhajtottam, de csak aprót. Ne legyen túl drasztikus. – Hova mész egyébként?
- Barátokhoz. Aztán velük valamerre.
- Valamerre?
- Pontosan.
- Értem.
Keze még mindig az enyémben. Ujjaink óvatos simítgatásai kezdtek játékos cirógatásba csapni, és én észre sem vettem, már a szemébe meredve fixíroztam, pedig pár másodperccel előtte szánt szándékkal kerültem a pillantását.
- Borzasztó vagy – jegyezte meg fejcsóválva. Én meg túl féltékeny voltam, és ebből származtatva, túlontúl szókimondó.
- Lefekszel velem?
Nem hökkent meg, inkább csak pimasz módon felvigyorgott.
- Hogyne. Itt és most parancsolod? – kérdezte mosolykázva, ujjaival könnyedén pattantva ki farmerja első gombját, de mikor a cipzárhoz ért a keze, döbbenten rám meredt. – Vártam ám, hogy aktívan tiltakozz a kocsikamatyra…
- És? Látod rajtam ellenkezésnek bármilyen apró jelét is?
- Nem – csóvált. – És ez ijesztő.
- Daniell…
- Hirtelen jött jujdejúj?
Inkább féltékenységi rohamból fejlődött birtoklási vágy.
- Na? Nem húzod tovább? – böktem cipzárját tartó két darab ujjára.
- Ne hülyülj már! – és hahotázva visszagombolkozott.
- Szóval nem.
- Ryu! Mi a fene van veled? – Ujjait is ellopta. Pajkos simizésből baráti pacskolásra ugrottunk. – Mi a fene bajod van, de most komolyan?
- Tehát nem.
- Nem szoktunk itt csinálni ilyeneket!
- És ha most mégis?
- Ne már! Te szoktál lenni az őrültség ellenhang! Az lett volna a dolgot, hogy hüledezz, hogy fényes utca meg rohangászó emberek, nő a babakocsival, meg parkolóőr alakulat!
- Igazad van. Menjünk az irodámba.
- A barátaimhoz megyek. És nem szexelek előtte, mert izzadt leszek és ragacsos, és majd senki nem akarna mellém ülni, csak furán méregetnének.
- Logikusan hangzik – bólintottam és megint maradt nekem az út.
- Ryu. Ide figyelj. – Odafigyeltem… a kocsim orrára. – Ide, ide, ide rám, hahó!
Ki tudna ellenállni Daniell lágyan üvöltöző hangjának.
- Tiéd minden gondolatom, kedvesem, hallgatlak.
- Most elmegyek barátozni.
- Igen.
- Aztán valószínűleg egy esti filmre is.
- Értem.
- Utána félútig sétálok, utána eltaxizom magam haza.
- Jó.
- És mire hazaérek, rajtad már nem lesz pizsama.
- Igen?
- Igen, mert azt is időbe telik levenni és akkor már nem fogod akarni azzal tölteni az időt, én meg még kevésbé, főleg úgy, hogy egész nap az fog lebegni a szemem előtt, hogy ’jaj drága Ryury ma milyen zizi volt, és már sosem fogod megtudni, tényleg hajlandó lett volna-e bevetni magát a hátsó ülésre, csak mert Yazuki-sannal egy asztalnál kellett ebédelni.’ Átlátok rajtad, paranoidkám.
- Igen? Micsoda élmény lehet. Szervek és szervek és szövetek, meg izom, sok-sok izom…
- Meg túlfejlett féltékenységközpont és rendellenesen hatalmas kisebbségi komplexusmirigy, azon kívül megnövekedett zizihólyag és furán kavargó kombinációs rostok.
- Nem jeleskedtél biosz órán, ugye Gyöngyöm?
Rám nevetett. Szürkeségei holdacskává formálódva búcsúztak tőlem.
- Hívlak majd Ryury, jó?
- Ha megígéred, elhiszem.
- Megígérem.
- Szia, Csücsök.
- Pápá, Ryu.
Ajtó ki, csapódás és újra csukva.
Kedves Ryu. Olybá fest, ismét sikerült teljesen hülyét csinálnod magadból. Most menj szépen vissza az irodádba, tedd szabaddá az egyik műtőt és fabrikálj magadnak új fejet, mire beérsz, úgyis leég a képedről a bőr, szükség lesz a korrigációra arc szinten.
Komolyan mondom, annyira tehetségesen képzek barmot saját magamból, hogy azt már jutalmazni illene.
És a Magamból Hülyét Harminc Másodperc alatt díját kapja – Ishigorou Ryu sensei! Kérem! Jöjjön fel a színpadra és vegye át az arany tulkot. Megérdemli…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése