- Daniellcsücsök – susmogtam kedvesem mögött térdelve, míg ő az alváshoz
szabadította ki a csuklóját.
- Igen?
- Siessss. – Úgy búgtam neki, mint az alagútba ragadt huzat.
- Mimi?
- Életem… - Ekkor úgy gondoltam, megfújkálom a fülét.
- Micsinászol te? – kacagott hátra, jobb vállához hajlítgatva a piszkált szervet, majd újra kezével kezdett foglalatoskodni.
- Áttoltam az egész napom. A délutánt foglaló tevékenységeimet elporcióztam a hétre egyenletesen, így ha nem tűnt volna fel, még emberi időben itthon voltam és el is dőltem a kanapén egy kicsit. Tudod, rosszul esett nekem ez a magányos időszak…
- Keményen fél hét.
- Majdnem egy egész és tisztában vagyok vele, hogy az előre eltervezett szex nem a világ legromantikusabb dolga, éppen ezért nem is értesítettelek róla. Eddig…
- Szexni szeretnél?
- Szeretnék? Nem. Nem, nem, Kincsem. Akarok – cakkozgattam szépen kerek füle szélét. – Akarok, akarok…akarlak. Hmm, de még, hogy akarlak – nyaltam füle mögé.
- Yazuki-san a viszontlátás örömére egész nap nyúzott…
- Igen…? - Nem igazán értettem, mennyiben tartozik ez a jelen eseményeihez, de ha mondani kívánja…
- Tényleg megdolgoztatott.
- Igen…? - Nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy finom a füle.
- És azt mondta, hogy ez egy igazán kimerítő nap volt.
- Iiigen…? – Ó, te jó ég, hogy én mennyire imádom, ha nincs a fülében semmi vas. Így az egész csak az enyém. Azenyémazenyémazenyém.
- És azt is mondta, hogy a holnapi is elég nehéz és „embert próbáló” lesz.
- Ühüm… - Ha kicsit nagyobbra tátanám a szám, az egész füle beleférne…
- És azt kérte, hogy pihenjem ki magam.
- Igen, persze…- Nem mintha eddigi merevedésem nem lett volna elég látványos, de így, hogy miközben itt nyamnyogok rajta, még a haja illata is zsongatja az orrom, félő, hogy elrongálok egy pizsama alsót, mert pillanatokon belül kukucslyukat döf rá legnemesebb szervem. Átlagosnak vallom magam e téren, most mégis kezdek egyre félelmetesebb méreteket ölteni és ki tudja, a bőröm meddig bírja még…
- Szóval ma csicsi van.
- Igen. Igen. – Először leveszem róla ezt a hülye pólót, és átlátszóvá nyalogatom a mellbimbóját. Kezdem a jobbal, aztán meg… - hogy... mit mondott?! - Gratulálok, végre eljutott az agyamig, hogy mondatok óta koptatnak.
- Neharag, Ryu. Ez most így van sajnos.
- MI? Nem nézel ki álmosnak…
- Nem is vagyok, de Yazuki-san…
Felugrottam kedvesem mögül, hogy ki tudja minek, tán csak a nagyobb hatás kedvéért, a szoba közepére trappoltam.
- Teszek Yazuki-sanra!
- Ne kiabálj.
- Nem kiabá… - De tettem. Tele szájjal és guvadó szemekkel - …nem kiabálok, csupán kissé indulatosabban nyilvánítom ki a felháborodásom és meg nem értésem az ügyben, hogy mióta is dönti el az a kivételesen fantasztikus, páratlan és egekig magasztalt Yazuki-san, hogy én mikor feküdhetek le a párommal és mikor nem?!
- Nem szabott meg semmi ilyesmit.
- Csak azt mondta, hogy menj aludni időben.
- Azért ez nem ugyanaz.
- Végül is. Alvás közben miért is ne menne a szex? Még nem próbáltam, de mindent el kell kezdeni. Dobd le magad és szunyókálj csak, én meg addig levetem a gatyám…
- Ne gunyoroskodj. Yazuki-san csak jót akar. És téged sem akar bántani. Ma is mondta, hogy adjam át neked az üdvözletét.
- Ohho, el tudom képzelni. „Lewis-san, kérem, ma kímélje a matracot, ja és adja át tiszteletteljes üdvözletem annak a marhának és biggyessze mellé ezt a Szívtad feliratú kártyácskát is.” Én is átadnék neki valamit. A heréit, alkalmi díszzacskóban.
- Mi bajod van? Tényleg mindig olyan tisztelettel beszél rólad.
- Na persze.
- Tényleg. Te vagy, aki ha szóba jön, úgy csinálsz, mint egy keselyűbe oltott antiszociális sün. Ő nem hörög rád.
- Életem, csak egy apró gon… - Ryu, lejjebb a volume-t - ...gondolat. Yazuki-san bekaphatja a farkamat.
- Ezt egyeztesd vele.
- Komolyan, milyen jogon szól bele a magánéletünkbe?!
- Nem szólt. Ő csak abban tesz javaslatot, ami őt is érinti.
- Egész nap úgy dolgozom, mint egy robot és hazaérve döglődöm a lelkiismeret furdalástól, mert nem tudok annyit és úgy veled lenni, amennyit szeretnék. Közben non-stop alváskór uralkodik rajtam, ezt annak tudom be, hogy a szükséges napi nyolc órát tizenöt éves koromtól nem alszom le, és most jutott odáig a szervezetem, hogy egyszerre kívánja bevasalni rajtam. Mellette egyéb szükségleteim kielégítéséről is le kell mondanom és akkor, mikor nélkülöztelek nem kevés ideig és megoldom, hogy program-átütemezéssel végre veled tölthettem a délutánt és ennek betetőzéseképpen egy világraszólót akarnék kettyinteni, akkor jön Yazuki-san és rád pattintja az erényövet. Szemétszemétrohadtszemét!
Úgy fújtattam, hogy a saját tüdőmből kivágtató forró levegő szinte kaparta az államat. Néztem rá, vártam a reakciót, vártam a választ. Kedvesem csak nézett. Arany fürtjei alól pillogott fel rám.
- Ne csináld már.
- De! De csinálom, mert én… terveztem valamit és utálom... Utálom, ha belerugdosnak az elképzeléseimbe!
- Jól van. Tudod mit? Ne kiabálj, inkább...
- „Inkább”? Inkább?! Be ne fejezd! Nem vagyok kötelező program egyetlenem, nem kell velem „najó”-ból lefeküdni. Ennyire olcsón azért nem adom az önbecsülésem. Nem vagyok rászorulva a szánalomszexre, köszönöm.
- Ne legyél hülye Ryu, nem azt…
- Akkor mit?
- Én csak szeretném úgy csinálni, ahogy Yazuki-san kéri.
- Yazuki-san… - Úgy ejtettem ezt a másfél szót, mintha káromkodnék.
- Ryu…
Fújtatás. Többször. Nyugalomjáték. Levegő be - levegő ki.
- Jó.
- Ryu…
- Ahogy ő kéri.
- Légy szíves, ne…
- Jó éjszakát, Kincsem. – Rácuppantottam a homlokára, majd a hirtelen felindulásból keletkezett agylázammal együtt lefeküdtem a helyemre.
Utálom ezt a kettősséget.
Persze, hogy értem, amit mond! Hogyne érteném. Minden egyes kiejtett szavát hangról hangra be kívánja tartani és az indoka is világos előttem. Gyógyulni akar és ebben a férfiban látja ennek a kulcsát. Nem tudok vele vitatkozni és nem is akarok. Tény. Rendkívül jó terapeuta. Tudom. Nem csak ráböktem egyre az aranyoldalakban. Többen javasolták nekünk, köztük Sei is, és tényleg nem kétlem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. De… és itt jön a fehérhez a fekete. Nem tetszik, hogy ilyen hatással van az életünkre… vagy mondjam inkább, hogy az Életemre? Daniellel párbeszédeink száma az elmúlt hetekben csúnyán megcsappant. Nem mert nem lenne, miről diskurzust folytatunk, hiszen mi sem bizonyítja jobban éhségünket a másik gondolataira, hogy lassan minden egyes szabad percem, ami becsúszik tökéletesen ütemezett klinikai napomba, mint váratlan szabad levegő, azt mobiltelefonhoz nőve töltöm, hogy az üresen támadt pillanatot azzal töltsem, legalább az éteren keresztül, akinek a hiánya a legjobban éget. Tehát nem hirtelen támadt érdektelenségünk, ami leöli kettőnk között az aktív kommunikációt, hanem az erre áldozható időből mostanában nem sok van, és az, hogy ezen minden erőmmel változtatni akarok, az még több időmet köti le. Tehát nem marad nekünk sok. Rendszerint velem kel, pedig nem egy pacsirta alkat az én drága kedvesem, és mégis ébred, amikor én, hogy félárbocra ereszkedett szemhéja árnyékából álomharmatos gondolataiban is velem legyen egy kicsit. Végigkísér, ahogy mosógépet rakodok, még gyorsan beszedem a szárítót, elporciózom a ruhaféléket, majd kávé, két karika keksz és pár kósza szó, aztán el. Így indul a nap. Később bővül sok, három percnél nem hosszabb mobilbeszélgetéssel, esetleg ha nagyon jól jönnek össze a dolgok, akkor ebéddel - bár igen ritkán fordul elő, hogy meg tudom mondani, mikor is kívánok, vagy inkább mikor van lehetőségem étkezni. Aztán hazaérkezésem után, aminek órákra tehető időpontja szintén változó, megejtünk egy gyors, kábé hat-tíz perces vacsorát együtt, elmosogatok, kicsit rendbe szedem a konyhát, pakolok, de csak hogy a rend látszatja fennmaradjon és ennyi. Energiám végére érek. Általában még van bennem annyi, hogy bemásszak a víz alá, majd onnan az ágyig, de… Daniellre van, hogy napokig nincs időm. Hiányzik. Rettentő igényem van rá és látom, hogy ő is szinte vadászó üzemmódban leledzik, hogy mikor marhat rá egy szabad pillanatomra.
És amikor minden tehetségem latba vetve megoldom magunknak a gondtalan délutánt… Akkor jön ez a gyógytornász félisten, nagyhatalmú mágus és beleköp a levesembe!
- Ryum.
Besötétült köröttem a szoba.
- Jó éjt.
Hallottam, hogy elhúzza a száját. Mondhatnám, hogy villanyt oltott, ennek köszönhető a hirtelen mondatom, de hazudnék. Szurka. Semmi más.
- Ez most jó neked így?
- Nem mondhatnám.
- Akkor?
- Alszunk, nem? Yazuki-san kérte, Yazuki-san megkapta. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy mostantól ő vágy és kielégülés ura a háló ege alatt. Is.
- Nem kérte, hogy ne szexeljünk, csak hogy pihenjem ki magam, hogy legyen energiám…
- Persze. Nem mondta, hogy ne feküdjünk le egymással, csak hogy menj korán aludni. Nem gondolod, hogy ez a fickó egy géniusz?
- Most miért csinálod ezt?
- Nem csinálok semmit. Akartam, de annak harangoztak.
- Hülyén viselkedsz.
- Lehetséges. Biztos azért van, mert egy gyógytornász bújt az ágyunkba.
- Vagy mert egy ufó kiszívta az agyadat.
- Jó éjszakát, kedvesem, jó volt veled társalogni.
- Ryu, ne morc! Ne morc, mert így nem lehet aludni.
- Dehogynem, hívd csak fel Yazuki-sanodat és kérdezd meg.
- Akkora ügyet csinálsz ebből az apróságból.
- Khm. – Egészen óvatosan köszörültem meg a torkom. Alig köhintettem mondandóm bevezetéseként, és mégsem kezdtem bele. Meg akartam szúrni. Gonoszat és fájót bökni, hogy sértettségemért revansot vegyek. De akkor megéreztem, hogy ujjai nyakamra szerénykedő pihéimmel játszanak. Pedig egy külső szem is igazolná, vitázunk. Akkor valami egészen más kívánkozott ki. Infantilis, ostoba és makacs előadásom záróakkordjaként a vezeklés lépdelt a színpadra. – Sajnálom, Csücsök.
- … Hn? – Értetlensége elakadó szavában mutatta meg magát és a csöndben szégyellni kezdtem a képem. Egy pár pillanatot a teljes némaságban töltöttünk, csak én nyeldekeltem száraz torokkal.
- Sajnálom. Tudom, hogy jót akar, tudom, hogy mit szeretnél te… - Fél fordulatot tettem felé, hogy lássam összehúzott szemöldökét, kíváncsi szembogarát, és ha nem pihenne rajtunk az éjszaka koromja, biztos látnám is a szürkéit. – Egy marha vagyok. Zárjuk le ennyivel, rendben? Te becsukod szépen a szemed, hogy olyan pihent legyél holnapra, mint… a legpihentebb dolog a világon, én szintén lehunyom a sajátom, pár órát még elrágódom rajta, milyen címeres balfék is vagyok, és reggel majd találkozunk, rendben?
- Egy ilyen roham csak úgy jön-megy, jön-megy?
- Fogjuk rá - suttogtam, de túl közel volt az orra.
- Akkor most végül is mérges vagy még, vagy csak okosengedet játszol, vagy beismered, hogy hülye vagy, nekem meg igazam van és ég a fejed?
- Igen.
- Melyik?
- Úgy nagyjából mind.
- Minek ezek a hisztik?
- Nem bírom a pasit.
- És? Nem költözik a szomszéd szobába, nem jár hozzánk vendégeskedni, mégis mikor kötelező elviselned?
- Egyszerűen irritál már a létezésének a ténye is.
- Képtelen vagyok felfogni ezt a dolgot. Úgy utálod, hogy még fél órát sem töltöttél el vele. Hidd el Ryu, hogy az a fajta ember, akinek keresnéd a társaságát. Én is megkedveltem.
- Igen. Azt látom. Be is táplálom a hatos gyorshívóra, Seiki és anyukád után.
- A kilencesen van.
- Még jó, hogy tudom. Ezek után majd nem lep meg, ha egyszer csak megpillantom a karácsonyi képeken.
- Helyben vagyunk, most megint elkezdjük.
- Én abba akartam hagyni.
- Csak?
- Te vagy az, aki nem engeded!
- Én? Itt dorombolok, amióta lekapcsoltuk a villanyt!
- Köszönöm, jólesik, előtte meg szépen szólva közölted, hogy rakjam vissza magam a gatyámba.
- Egyetlen szóval sem mondtam ilyet...
- Tudom, persze, nem te. Yazuki-san volt. Milyen buta vagyok.
- Kőagyú vagy és úgy viselkedsz, mint valami hülye óvodás!
- Jó éjszakát, Szerelmem, szép álmokat, ébredj frissen és fitten az átpihent éjszakád után.
- Tudod mit?
- Nem érdekel.
- Most egyenesen szemét vagy, remélem, tudod és azt is, hogy amikor lehűlt az a hülye agyad, marhára fogod bánni ezt az egész szarságot.
- Jó éjszakát.
- Neked nem. Elizélted az enyémet, remélem, te se fogsz tudni aludni!
Felrántotta a takarót és kipattant alóla. Már csak az ajtót hallottam, ahogy kecsesen becsapta, aztán a lépcsőn lefelé ritmusoló dobogása is elhallgatott. Nesze nekem. Megkaptam.
Amikor negyed óra elteltével megcsörrent a mobiltelefonom, hatalmas kő esett le a szívemről. Ültem az ágyon, fejemet gondolatban ritmusosan ütve egy vastag betonfalnak, azon tépelődve, hogy mikor merhetek utána menni. Jól megcsináltam. Megint. És amikor a telefon megszólalt, abba a dalba csapott, ami neki és csak neki jár, akkor nyilvánvaló volt, megtette az első lépést helyettem.
- Világgá mentél, és most a bolygó másik feléről hívsz?
- Nem. A konyhában vagyok.
- Lemenjek?
- Ne. Megettem egy négyes csomag pudingot és nem festek jól. Különben is. Most telefonterápiázunk.
- Kell nekünk?
- Kell. Kell. Megszámoltad, mostanában hányszor történt ez meg?
Tudtam, hogy a vitákról beszél, és mégis valamilyen ostoba gondolattól vezérelve azt hittem, el tudom viccelni a dolgot.
- Az éjszakai pudinghabzsolásod, vagy....?
- Tudod, milyen sűrűn veszekszünk mostanában?
- Tudom.
- Majdnem minden második nap. Kivéve, amikor minden egyediken. Nem klafa.
- Daniell... Sok a munkám. Túl sok, de ezt te is tudod és...
- Igen, tudom, hogy túl vagy húzva, de meddig megy ez így? Úgy értem, nem tudsz mindent, de mindent egyedül megcsinálni, te mégis elvállalod, és szép lassan megkettyensz, de mielőtt megteszed, még kikötekeded belőlem az éjszakai nassolót.
- Sajnálom. Hidd el, azon vagyok, hogy fel tudjak lélegezni kicsit ebből a káoszból, de kell nekem még egy kis idő hozzá, hogy átszervezhessek mindent és...
- Van üzlettársad nem? Mégis egyre gyűlik a nyakadon a cucc. Akkor kell neked még valaki, ha már egy ember nem elég.
- Igen. Tudom.
- És ezt a másik dolgot sem csipázom.
- Tudom.
- Tudod? Pedig az alany kimaradt.
- De én tudom.
- Hagyd a gyógytornászomat. Jó fickó.
- Tudom… Tudom.
- Tyű, de szotty lettél hirtelen.
- Egy csipetnyi bűntudat is csodákra képes, képzeld el, mit tud tenni egy egész talicskányi.
- Hülye, paranoid izé.
- Sajnálom.
- Igen, gondolom. Szinte látom a fejed. Lóg az orrod.
- Mindem lóg – köhintettem és átvettem a másik fülemre a telefont. – Mi lenne…
- Ha?
- Mi ez a hang? Újabb pudingot nyitottál?
- Nem, csak kapargatom a régit. Szóval? Mi lenne, ha?
- Mivel csak pár lépcső választ el, esetleg fel is jöhetnél, hogy szemtől szembe beszéljünk.
- Csoki van a szám szélére ragadva.
- Hm. Megbirkózom vele.
- Sosem lehet tudni, talán ez csak valami csel. Felcsalogatsz, aztán ki tudja, miket akarsz csinálni velem.
- Mint fentebb említettem életem, mindenem lóg.
- Lemosom a csokit.
- Aztán feljössz?
- Legyen. De ha megrágcsálsz, visszarágcsálok.
- Értettem.
- Jó. Akkor megyek.
Jött. Nem csak az emeletre, a szobába, az ágyunkba, de a karjaimba is.
Az az időt kérő szusszanás volt. Picit megemelkedtem, egy óvatos lendülettel elemeltem magam a hátam mögé támasztott párnáról és előre dőlve belecsókoltam a lapockái közé. A mozdulat őt is előrébb hajtotta. Kedvesem háta homorú ívbe nyúlt, picit megdőlt, de nem annyira, hogy ne érje el az érintésem. Végigsimítottam a talpán. Combjaim oldalán pihenő lábai közül a jobbot választottam. A bokáján indulva végigvezettem tenyerem a vádliján, majd a térdén felfelé kanyarodva combjaira fordultam, s miután az kikúszott a kezem alól, ráfogtam a derekára. Picit játszottam a csípőcsontján, ujjaimmal óvatosan kapargattam meg azt a túl puha bőrt, lágyékán cirógatva egyenes utam volt a kezéig. Picit voltam csak erőszakos, ahogy saját ujjait elhajtva én fogtam a markomba. Kezét, ami most így felszabadult, a combomra tette, rámarkolt a húsomra úgy, ahogy az imént magát markolta, hallhatóan a tüdejében tartva a levegőt. Eszem ágában sem volt idő előtt belecsapni a közepébe, így amit tőlem kapott, csupán hüvelykem gyöngéd dörzsölése volt. Éreztem, ahogy ujjam alatt megjelenik egy langyos csepp. Végigcsiklandoztam a hátát, nedves csókokkal töltöttem ki azt a sóhajtásnyi időt, amit kért. Közben finoman csúszott rajtam lefelé. Az a pár centi szépen lassan eltűnt és amikor Daniell újra felfújtatott, én kezemet a derekára visszavezetve ismét hátra dőltem a párnára.
Csak annyit láttam belőle, amennyit az ablakon beszűrődő fény engedett. Csatt fogta sötétszőke haját, háta körvonalát, kerek fenekét, ahogy az ölemen pihen. Ahogy néztem egyenes tartását, önkéntelenül haraptam be a számat. Tudom, hogy pillanatokon belül vad vágtába kezd és túlságosan szűk volt és forró ahhoz, hogy tovább tudjak várni. Megmozdítottam a csípőmet. Löktem felfelé. A fáradtság ott percegett az ujjbegyeim végén, mégis mintha bőréből valahogy energiát nyertem volna, s az enyémtől ő… valami féktelent.
Mozdult. Úgy hullámzott meg újra és újra, hogy lüktető vére minden pulzálását megéreztem. Erőteljes, lassú ritmusú tempója elérte, hogy alig egy perc tovább szaladtával én is és ő is elégedetlenek legyünk vele. Hajából kivettem a csatot, karjára fogva hátra rántottam. Belenyögött a hirtelen váltásba. Háta mellkasomnak csapódott, feje a vállgödrömbe simult. Reszketeg légvételei a hajamba percegtek, párás szavai a nyakam oldalát fűtötték.
- Még…
Orromat csiklandozták a fürtjei. Friss illatuktól fakadt sóhajomat inkább bent fogtam. De így sem volt elég.
- Daniell - fújtattam a fülébe – Dany… - fogammal sercintve meg a cimpáját. - Fordulj meg - suttogtam.
- Gyítepaci? - A nevetés és a sóhaj lágyan terhes ötvözete kireppent az ajkai közül és a lábam ujjáig megbizsergetett.
- Még… - végigsimogattam a mellkasán – lovaglópálcát is adok, ha szeretnél. - Peckes mellbimbói fázva karcolták a tenyeremet.
- Szeretnék… – lehelte a bőrömbe és csípője újabb erőteljes lökésével engem is mozdulni kényszerített. – De most… nem megy - Meghullámzott és én medencéjére fogva újabbra ösztökéltem.
- Kérlek – lökött, s én ösztönből vele. Képtelenség volt megállni, lehetetlen lassítani.
- Nem… megy...
Elnyúlt betűhalomba szaladt a szó, feje a vállgödrömbe feszült, háta homorú ívben elvált a mellkasomtól, de csípője keményen tartott ellent nekem és feszítő forrósága pulzálásából tudtam, most kell az i-re biggyesztenem azt az izzó és vágyott pontot. Hajába túrtam, hátrább rántva állára tudtam csókolni. Ő megremegett, bent rekedt az utolsó levegőkorty, fellüktetett a hófehér márvány, sejtjei mindegyikében lobbanni éreztem az emésztő tüzet. Bőréből láng párolgott, azt az izzó testet fájt érinteni. Nyakam pihéit cirógató leheletének forrósága szinte kínt adott, mikor kéjének utolsó hangjegyét dalolta el. Ajkai súrolták a halántékom, szája fodrozta a nevem, verejtékének édes-sós cseppje került a nyelvemre, érzékeimet őrületbe kergető illata ízt kapott.
Daniell katarzisához foghatót keveset éreztem még. A kéj olyan csúcsait képes meghódítani, a beteljesülést olyan intenzitással megélni, hogy sokszor elég éreznem az ő gyönyörét ahhoz, hogy el tudjak élvezni.
Megfordult, ahogy kértem. Bár egy csomóból újra két ember lettünk és feje az enyém mellett pihent a párnán, furán kitekeredve, mégis rajtam ejtőzött. Nem létező borostámat sercegtette és én véletlenszerűn cuppogtam az ujjai után, ha egy-egy érintés megközelítette a szám valamely szegletét.
- Csücsök… - a mutatóujját sikerült elkapni egy kis szeretgetésre, de csak hirtelen cuppanósra kaptam meg.
- Mondd. – Belebúgta a fülembe.
- Ezt… most…
- Azt akarod kérdezni tőlem, hogy ez most akkor csak olyan „azért szexeltünk, mert szegény Ryu úgy akarta volna és jaaaj megsajnátuk?” féle akció volt-e?
- Ne kövezz meg érte.
- Eszem ágában sincs. Egy kisebb kavicsot is nehezen tudnék most megemelni. – Illusztrációként bemutatta elgémberedett mozgását.
- Szóval? Az volt?
- Őszintén? - Komoly volt, szemében baljós fények csillangattak.
- Igen.
- Jó. Az volt.
- Mi?
- Őszinteséget akartál, nesze neked igazmondás. Naná. Általad említett szánalomszex. Sorry Kamaty. Ja. – Úgy bólogatott, hogy kis híján lefejelt.
- Én komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan válaszoltam. Tudod, hülye kérdésre hülye választ illik adni.
- Szép is a szerelem, szívem egyetlen virágszála.
- Ne haragudj, ha megbántalak vele, de minden pasi, aki nagy lángon ég, ennyire kis nyálaska szex után? Tudod, ebben sajnos nincs tapasztalatom, csak téged tudlak alapul venni.
- Jó. Ez maradjon is így, lelkecskédet megóvandó. Mert rosszabb. Sokkal rosszabb. Egyesek virágkoszorúkat fonnak, meg strófákat költenek, beszórnak rózsaszín flitterekkel… nem tetszene. Ne kezdj pasikkal.
- Megfogadom. Nem lesz nehéz betartani.
És miközben rám öltötte a nyelvét és folytatta a rajtam való fáradt ejtőzést, az én fejemben újra helyett kapott a sérült végtagok rettegett nevű fejedelme, aki egy zöldszemű szörnyetegen lovagolt be gondolataim közé és ahogy sátorcölöpöket kapott elő, már tudtam, sokáig marad és kiűzni nem lesz egyszerű menet.
- Igen?
- Siessss. – Úgy búgtam neki, mint az alagútba ragadt huzat.
- Mimi?
- Életem… - Ekkor úgy gondoltam, megfújkálom a fülét.
- Micsinászol te? – kacagott hátra, jobb vállához hajlítgatva a piszkált szervet, majd újra kezével kezdett foglalatoskodni.
- Áttoltam az egész napom. A délutánt foglaló tevékenységeimet elporcióztam a hétre egyenletesen, így ha nem tűnt volna fel, még emberi időben itthon voltam és el is dőltem a kanapén egy kicsit. Tudod, rosszul esett nekem ez a magányos időszak…
- Keményen fél hét.
- Majdnem egy egész és tisztában vagyok vele, hogy az előre eltervezett szex nem a világ legromantikusabb dolga, éppen ezért nem is értesítettelek róla. Eddig…
- Szexni szeretnél?
- Szeretnék? Nem. Nem, nem, Kincsem. Akarok – cakkozgattam szépen kerek füle szélét. – Akarok, akarok…akarlak. Hmm, de még, hogy akarlak – nyaltam füle mögé.
- Yazuki-san a viszontlátás örömére egész nap nyúzott…
- Igen…? - Nem igazán értettem, mennyiben tartozik ez a jelen eseményeihez, de ha mondani kívánja…
- Tényleg megdolgoztatott.
- Igen…? - Nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy finom a füle.
- És azt mondta, hogy ez egy igazán kimerítő nap volt.
- Iiigen…? – Ó, te jó ég, hogy én mennyire imádom, ha nincs a fülében semmi vas. Így az egész csak az enyém. Azenyémazenyémazenyém.
- És azt is mondta, hogy a holnapi is elég nehéz és „embert próbáló” lesz.
- Ühüm… - Ha kicsit nagyobbra tátanám a szám, az egész füle beleférne…
- És azt kérte, hogy pihenjem ki magam.
- Igen, persze…- Nem mintha eddigi merevedésem nem lett volna elég látványos, de így, hogy miközben itt nyamnyogok rajta, még a haja illata is zsongatja az orrom, félő, hogy elrongálok egy pizsama alsót, mert pillanatokon belül kukucslyukat döf rá legnemesebb szervem. Átlagosnak vallom magam e téren, most mégis kezdek egyre félelmetesebb méreteket ölteni és ki tudja, a bőröm meddig bírja még…
- Szóval ma csicsi van.
- Igen. Igen. – Először leveszem róla ezt a hülye pólót, és átlátszóvá nyalogatom a mellbimbóját. Kezdem a jobbal, aztán meg… - hogy... mit mondott?! - Gratulálok, végre eljutott az agyamig, hogy mondatok óta koptatnak.
- Neharag, Ryu. Ez most így van sajnos.
- MI? Nem nézel ki álmosnak…
- Nem is vagyok, de Yazuki-san…
Felugrottam kedvesem mögül, hogy ki tudja minek, tán csak a nagyobb hatás kedvéért, a szoba közepére trappoltam.
- Teszek Yazuki-sanra!
- Ne kiabálj.
- Nem kiabá… - De tettem. Tele szájjal és guvadó szemekkel - …nem kiabálok, csupán kissé indulatosabban nyilvánítom ki a felháborodásom és meg nem értésem az ügyben, hogy mióta is dönti el az a kivételesen fantasztikus, páratlan és egekig magasztalt Yazuki-san, hogy én mikor feküdhetek le a párommal és mikor nem?!
- Nem szabott meg semmi ilyesmit.
- Csak azt mondta, hogy menj aludni időben.
- Azért ez nem ugyanaz.
- Végül is. Alvás közben miért is ne menne a szex? Még nem próbáltam, de mindent el kell kezdeni. Dobd le magad és szunyókálj csak, én meg addig levetem a gatyám…
- Ne gunyoroskodj. Yazuki-san csak jót akar. És téged sem akar bántani. Ma is mondta, hogy adjam át neked az üdvözletét.
- Ohho, el tudom képzelni. „Lewis-san, kérem, ma kímélje a matracot, ja és adja át tiszteletteljes üdvözletem annak a marhának és biggyessze mellé ezt a Szívtad feliratú kártyácskát is.” Én is átadnék neki valamit. A heréit, alkalmi díszzacskóban.
- Mi bajod van? Tényleg mindig olyan tisztelettel beszél rólad.
- Na persze.
- Tényleg. Te vagy, aki ha szóba jön, úgy csinálsz, mint egy keselyűbe oltott antiszociális sün. Ő nem hörög rád.
- Életem, csak egy apró gon… - Ryu, lejjebb a volume-t - ...gondolat. Yazuki-san bekaphatja a farkamat.
- Ezt egyeztesd vele.
- Komolyan, milyen jogon szól bele a magánéletünkbe?!
- Nem szólt. Ő csak abban tesz javaslatot, ami őt is érinti.
- Egész nap úgy dolgozom, mint egy robot és hazaérve döglődöm a lelkiismeret furdalástól, mert nem tudok annyit és úgy veled lenni, amennyit szeretnék. Közben non-stop alváskór uralkodik rajtam, ezt annak tudom be, hogy a szükséges napi nyolc órát tizenöt éves koromtól nem alszom le, és most jutott odáig a szervezetem, hogy egyszerre kívánja bevasalni rajtam. Mellette egyéb szükségleteim kielégítéséről is le kell mondanom és akkor, mikor nélkülöztelek nem kevés ideig és megoldom, hogy program-átütemezéssel végre veled tölthettem a délutánt és ennek betetőzéseképpen egy világraszólót akarnék kettyinteni, akkor jön Yazuki-san és rád pattintja az erényövet. Szemétszemétrohadtszemét!
Úgy fújtattam, hogy a saját tüdőmből kivágtató forró levegő szinte kaparta az államat. Néztem rá, vártam a reakciót, vártam a választ. Kedvesem csak nézett. Arany fürtjei alól pillogott fel rám.
- Ne csináld már.
- De! De csinálom, mert én… terveztem valamit és utálom... Utálom, ha belerugdosnak az elképzeléseimbe!
- Jól van. Tudod mit? Ne kiabálj, inkább...
- „Inkább”? Inkább?! Be ne fejezd! Nem vagyok kötelező program egyetlenem, nem kell velem „najó”-ból lefeküdni. Ennyire olcsón azért nem adom az önbecsülésem. Nem vagyok rászorulva a szánalomszexre, köszönöm.
- Ne legyél hülye Ryu, nem azt…
- Akkor mit?
- Én csak szeretném úgy csinálni, ahogy Yazuki-san kéri.
- Yazuki-san… - Úgy ejtettem ezt a másfél szót, mintha káromkodnék.
- Ryu…
Fújtatás. Többször. Nyugalomjáték. Levegő be - levegő ki.
- Jó.
- Ryu…
- Ahogy ő kéri.
- Légy szíves, ne…
- Jó éjszakát, Kincsem. – Rácuppantottam a homlokára, majd a hirtelen felindulásból keletkezett agylázammal együtt lefeküdtem a helyemre.
Utálom ezt a kettősséget.
Persze, hogy értem, amit mond! Hogyne érteném. Minden egyes kiejtett szavát hangról hangra be kívánja tartani és az indoka is világos előttem. Gyógyulni akar és ebben a férfiban látja ennek a kulcsát. Nem tudok vele vitatkozni és nem is akarok. Tény. Rendkívül jó terapeuta. Tudom. Nem csak ráböktem egyre az aranyoldalakban. Többen javasolták nekünk, köztük Sei is, és tényleg nem kétlem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. De… és itt jön a fehérhez a fekete. Nem tetszik, hogy ilyen hatással van az életünkre… vagy mondjam inkább, hogy az Életemre? Daniellel párbeszédeink száma az elmúlt hetekben csúnyán megcsappant. Nem mert nem lenne, miről diskurzust folytatunk, hiszen mi sem bizonyítja jobban éhségünket a másik gondolataira, hogy lassan minden egyes szabad percem, ami becsúszik tökéletesen ütemezett klinikai napomba, mint váratlan szabad levegő, azt mobiltelefonhoz nőve töltöm, hogy az üresen támadt pillanatot azzal töltsem, legalább az éteren keresztül, akinek a hiánya a legjobban éget. Tehát nem hirtelen támadt érdektelenségünk, ami leöli kettőnk között az aktív kommunikációt, hanem az erre áldozható időből mostanában nem sok van, és az, hogy ezen minden erőmmel változtatni akarok, az még több időmet köti le. Tehát nem marad nekünk sok. Rendszerint velem kel, pedig nem egy pacsirta alkat az én drága kedvesem, és mégis ébred, amikor én, hogy félárbocra ereszkedett szemhéja árnyékából álomharmatos gondolataiban is velem legyen egy kicsit. Végigkísér, ahogy mosógépet rakodok, még gyorsan beszedem a szárítót, elporciózom a ruhaféléket, majd kávé, két karika keksz és pár kósza szó, aztán el. Így indul a nap. Később bővül sok, három percnél nem hosszabb mobilbeszélgetéssel, esetleg ha nagyon jól jönnek össze a dolgok, akkor ebéddel - bár igen ritkán fordul elő, hogy meg tudom mondani, mikor is kívánok, vagy inkább mikor van lehetőségem étkezni. Aztán hazaérkezésem után, aminek órákra tehető időpontja szintén változó, megejtünk egy gyors, kábé hat-tíz perces vacsorát együtt, elmosogatok, kicsit rendbe szedem a konyhát, pakolok, de csak hogy a rend látszatja fennmaradjon és ennyi. Energiám végére érek. Általában még van bennem annyi, hogy bemásszak a víz alá, majd onnan az ágyig, de… Daniellre van, hogy napokig nincs időm. Hiányzik. Rettentő igényem van rá és látom, hogy ő is szinte vadászó üzemmódban leledzik, hogy mikor marhat rá egy szabad pillanatomra.
És amikor minden tehetségem latba vetve megoldom magunknak a gondtalan délutánt… Akkor jön ez a gyógytornász félisten, nagyhatalmú mágus és beleköp a levesembe!
- Ryum.
Besötétült köröttem a szoba.
- Jó éjt.
Hallottam, hogy elhúzza a száját. Mondhatnám, hogy villanyt oltott, ennek köszönhető a hirtelen mondatom, de hazudnék. Szurka. Semmi más.
- Ez most jó neked így?
- Nem mondhatnám.
- Akkor?
- Alszunk, nem? Yazuki-san kérte, Yazuki-san megkapta. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy mostantól ő vágy és kielégülés ura a háló ege alatt. Is.
- Nem kérte, hogy ne szexeljünk, csak hogy pihenjem ki magam, hogy legyen energiám…
- Persze. Nem mondta, hogy ne feküdjünk le egymással, csak hogy menj korán aludni. Nem gondolod, hogy ez a fickó egy géniusz?
- Most miért csinálod ezt?
- Nem csinálok semmit. Akartam, de annak harangoztak.
- Hülyén viselkedsz.
- Lehetséges. Biztos azért van, mert egy gyógytornász bújt az ágyunkba.
- Vagy mert egy ufó kiszívta az agyadat.
- Jó éjszakát, kedvesem, jó volt veled társalogni.
- Ryu, ne morc! Ne morc, mert így nem lehet aludni.
- Dehogynem, hívd csak fel Yazuki-sanodat és kérdezd meg.
- Akkora ügyet csinálsz ebből az apróságból.
- Khm. – Egészen óvatosan köszörültem meg a torkom. Alig köhintettem mondandóm bevezetéseként, és mégsem kezdtem bele. Meg akartam szúrni. Gonoszat és fájót bökni, hogy sértettségemért revansot vegyek. De akkor megéreztem, hogy ujjai nyakamra szerénykedő pihéimmel játszanak. Pedig egy külső szem is igazolná, vitázunk. Akkor valami egészen más kívánkozott ki. Infantilis, ostoba és makacs előadásom záróakkordjaként a vezeklés lépdelt a színpadra. – Sajnálom, Csücsök.
- … Hn? – Értetlensége elakadó szavában mutatta meg magát és a csöndben szégyellni kezdtem a képem. Egy pár pillanatot a teljes némaságban töltöttünk, csak én nyeldekeltem száraz torokkal.
- Sajnálom. Tudom, hogy jót akar, tudom, hogy mit szeretnél te… - Fél fordulatot tettem felé, hogy lássam összehúzott szemöldökét, kíváncsi szembogarát, és ha nem pihenne rajtunk az éjszaka koromja, biztos látnám is a szürkéit. – Egy marha vagyok. Zárjuk le ennyivel, rendben? Te becsukod szépen a szemed, hogy olyan pihent legyél holnapra, mint… a legpihentebb dolog a világon, én szintén lehunyom a sajátom, pár órát még elrágódom rajta, milyen címeres balfék is vagyok, és reggel majd találkozunk, rendben?
- Egy ilyen roham csak úgy jön-megy, jön-megy?
- Fogjuk rá - suttogtam, de túl közel volt az orra.
- Akkor most végül is mérges vagy még, vagy csak okosengedet játszol, vagy beismered, hogy hülye vagy, nekem meg igazam van és ég a fejed?
- Igen.
- Melyik?
- Úgy nagyjából mind.
- Minek ezek a hisztik?
- Nem bírom a pasit.
- És? Nem költözik a szomszéd szobába, nem jár hozzánk vendégeskedni, mégis mikor kötelező elviselned?
- Egyszerűen irritál már a létezésének a ténye is.
- Képtelen vagyok felfogni ezt a dolgot. Úgy utálod, hogy még fél órát sem töltöttél el vele. Hidd el Ryu, hogy az a fajta ember, akinek keresnéd a társaságát. Én is megkedveltem.
- Igen. Azt látom. Be is táplálom a hatos gyorshívóra, Seiki és anyukád után.
- A kilencesen van.
- Még jó, hogy tudom. Ezek után majd nem lep meg, ha egyszer csak megpillantom a karácsonyi képeken.
- Helyben vagyunk, most megint elkezdjük.
- Én abba akartam hagyni.
- Csak?
- Te vagy az, aki nem engeded!
- Én? Itt dorombolok, amióta lekapcsoltuk a villanyt!
- Köszönöm, jólesik, előtte meg szépen szólva közölted, hogy rakjam vissza magam a gatyámba.
- Egyetlen szóval sem mondtam ilyet...
- Tudom, persze, nem te. Yazuki-san volt. Milyen buta vagyok.
- Kőagyú vagy és úgy viselkedsz, mint valami hülye óvodás!
- Jó éjszakát, Szerelmem, szép álmokat, ébredj frissen és fitten az átpihent éjszakád után.
- Tudod mit?
- Nem érdekel.
- Most egyenesen szemét vagy, remélem, tudod és azt is, hogy amikor lehűlt az a hülye agyad, marhára fogod bánni ezt az egész szarságot.
- Jó éjszakát.
- Neked nem. Elizélted az enyémet, remélem, te se fogsz tudni aludni!
Felrántotta a takarót és kipattant alóla. Már csak az ajtót hallottam, ahogy kecsesen becsapta, aztán a lépcsőn lefelé ritmusoló dobogása is elhallgatott. Nesze nekem. Megkaptam.
Amikor negyed óra elteltével megcsörrent a mobiltelefonom, hatalmas kő esett le a szívemről. Ültem az ágyon, fejemet gondolatban ritmusosan ütve egy vastag betonfalnak, azon tépelődve, hogy mikor merhetek utána menni. Jól megcsináltam. Megint. És amikor a telefon megszólalt, abba a dalba csapott, ami neki és csak neki jár, akkor nyilvánvaló volt, megtette az első lépést helyettem.
- Világgá mentél, és most a bolygó másik feléről hívsz?
- Nem. A konyhában vagyok.
- Lemenjek?
- Ne. Megettem egy négyes csomag pudingot és nem festek jól. Különben is. Most telefonterápiázunk.
- Kell nekünk?
- Kell. Kell. Megszámoltad, mostanában hányszor történt ez meg?
Tudtam, hogy a vitákról beszél, és mégis valamilyen ostoba gondolattól vezérelve azt hittem, el tudom viccelni a dolgot.
- Az éjszakai pudinghabzsolásod, vagy....?
- Tudod, milyen sűrűn veszekszünk mostanában?
- Tudom.
- Majdnem minden második nap. Kivéve, amikor minden egyediken. Nem klafa.
- Daniell... Sok a munkám. Túl sok, de ezt te is tudod és...
- Igen, tudom, hogy túl vagy húzva, de meddig megy ez így? Úgy értem, nem tudsz mindent, de mindent egyedül megcsinálni, te mégis elvállalod, és szép lassan megkettyensz, de mielőtt megteszed, még kikötekeded belőlem az éjszakai nassolót.
- Sajnálom. Hidd el, azon vagyok, hogy fel tudjak lélegezni kicsit ebből a káoszból, de kell nekem még egy kis idő hozzá, hogy átszervezhessek mindent és...
- Van üzlettársad nem? Mégis egyre gyűlik a nyakadon a cucc. Akkor kell neked még valaki, ha már egy ember nem elég.
- Igen. Tudom.
- És ezt a másik dolgot sem csipázom.
- Tudom.
- Tudod? Pedig az alany kimaradt.
- De én tudom.
- Hagyd a gyógytornászomat. Jó fickó.
- Tudom… Tudom.
- Tyű, de szotty lettél hirtelen.
- Egy csipetnyi bűntudat is csodákra képes, képzeld el, mit tud tenni egy egész talicskányi.
- Hülye, paranoid izé.
- Sajnálom.
- Igen, gondolom. Szinte látom a fejed. Lóg az orrod.
- Mindem lóg – köhintettem és átvettem a másik fülemre a telefont. – Mi lenne…
- Ha?
- Mi ez a hang? Újabb pudingot nyitottál?
- Nem, csak kapargatom a régit. Szóval? Mi lenne, ha?
- Mivel csak pár lépcső választ el, esetleg fel is jöhetnél, hogy szemtől szembe beszéljünk.
- Csoki van a szám szélére ragadva.
- Hm. Megbirkózom vele.
- Sosem lehet tudni, talán ez csak valami csel. Felcsalogatsz, aztán ki tudja, miket akarsz csinálni velem.
- Mint fentebb említettem életem, mindenem lóg.
- Lemosom a csokit.
- Aztán feljössz?
- Legyen. De ha megrágcsálsz, visszarágcsálok.
- Értettem.
- Jó. Akkor megyek.
Jött. Nem csak az emeletre, a szobába, az ágyunkba, de a karjaimba is.
Az az időt kérő szusszanás volt. Picit megemelkedtem, egy óvatos lendülettel elemeltem magam a hátam mögé támasztott párnáról és előre dőlve belecsókoltam a lapockái közé. A mozdulat őt is előrébb hajtotta. Kedvesem háta homorú ívbe nyúlt, picit megdőlt, de nem annyira, hogy ne érje el az érintésem. Végigsimítottam a talpán. Combjaim oldalán pihenő lábai közül a jobbot választottam. A bokáján indulva végigvezettem tenyerem a vádliján, majd a térdén felfelé kanyarodva combjaira fordultam, s miután az kikúszott a kezem alól, ráfogtam a derekára. Picit játszottam a csípőcsontján, ujjaimmal óvatosan kapargattam meg azt a túl puha bőrt, lágyékán cirógatva egyenes utam volt a kezéig. Picit voltam csak erőszakos, ahogy saját ujjait elhajtva én fogtam a markomba. Kezét, ami most így felszabadult, a combomra tette, rámarkolt a húsomra úgy, ahogy az imént magát markolta, hallhatóan a tüdejében tartva a levegőt. Eszem ágában sem volt idő előtt belecsapni a közepébe, így amit tőlem kapott, csupán hüvelykem gyöngéd dörzsölése volt. Éreztem, ahogy ujjam alatt megjelenik egy langyos csepp. Végigcsiklandoztam a hátát, nedves csókokkal töltöttem ki azt a sóhajtásnyi időt, amit kért. Közben finoman csúszott rajtam lefelé. Az a pár centi szépen lassan eltűnt és amikor Daniell újra felfújtatott, én kezemet a derekára visszavezetve ismét hátra dőltem a párnára.
Csak annyit láttam belőle, amennyit az ablakon beszűrődő fény engedett. Csatt fogta sötétszőke haját, háta körvonalát, kerek fenekét, ahogy az ölemen pihen. Ahogy néztem egyenes tartását, önkéntelenül haraptam be a számat. Tudom, hogy pillanatokon belül vad vágtába kezd és túlságosan szűk volt és forró ahhoz, hogy tovább tudjak várni. Megmozdítottam a csípőmet. Löktem felfelé. A fáradtság ott percegett az ujjbegyeim végén, mégis mintha bőréből valahogy energiát nyertem volna, s az enyémtől ő… valami féktelent.
Mozdult. Úgy hullámzott meg újra és újra, hogy lüktető vére minden pulzálását megéreztem. Erőteljes, lassú ritmusú tempója elérte, hogy alig egy perc tovább szaladtával én is és ő is elégedetlenek legyünk vele. Hajából kivettem a csatot, karjára fogva hátra rántottam. Belenyögött a hirtelen váltásba. Háta mellkasomnak csapódott, feje a vállgödrömbe simult. Reszketeg légvételei a hajamba percegtek, párás szavai a nyakam oldalát fűtötték.
- Még…
Orromat csiklandozták a fürtjei. Friss illatuktól fakadt sóhajomat inkább bent fogtam. De így sem volt elég.
- Daniell - fújtattam a fülébe – Dany… - fogammal sercintve meg a cimpáját. - Fordulj meg - suttogtam.
- Gyítepaci? - A nevetés és a sóhaj lágyan terhes ötvözete kireppent az ajkai közül és a lábam ujjáig megbizsergetett.
- Még… - végigsimogattam a mellkasán – lovaglópálcát is adok, ha szeretnél. - Peckes mellbimbói fázva karcolták a tenyeremet.
- Szeretnék… – lehelte a bőrömbe és csípője újabb erőteljes lökésével engem is mozdulni kényszerített. – De most… nem megy - Meghullámzott és én medencéjére fogva újabbra ösztökéltem.
- Kérlek – lökött, s én ösztönből vele. Képtelenség volt megállni, lehetetlen lassítani.
- Nem… megy...
Elnyúlt betűhalomba szaladt a szó, feje a vállgödrömbe feszült, háta homorú ívben elvált a mellkasomtól, de csípője keményen tartott ellent nekem és feszítő forrósága pulzálásából tudtam, most kell az i-re biggyesztenem azt az izzó és vágyott pontot. Hajába túrtam, hátrább rántva állára tudtam csókolni. Ő megremegett, bent rekedt az utolsó levegőkorty, fellüktetett a hófehér márvány, sejtjei mindegyikében lobbanni éreztem az emésztő tüzet. Bőréből láng párolgott, azt az izzó testet fájt érinteni. Nyakam pihéit cirógató leheletének forrósága szinte kínt adott, mikor kéjének utolsó hangjegyét dalolta el. Ajkai súrolták a halántékom, szája fodrozta a nevem, verejtékének édes-sós cseppje került a nyelvemre, érzékeimet őrületbe kergető illata ízt kapott.
Daniell katarzisához foghatót keveset éreztem még. A kéj olyan csúcsait képes meghódítani, a beteljesülést olyan intenzitással megélni, hogy sokszor elég éreznem az ő gyönyörét ahhoz, hogy el tudjak élvezni.
Megfordult, ahogy kértem. Bár egy csomóból újra két ember lettünk és feje az enyém mellett pihent a párnán, furán kitekeredve, mégis rajtam ejtőzött. Nem létező borostámat sercegtette és én véletlenszerűn cuppogtam az ujjai után, ha egy-egy érintés megközelítette a szám valamely szegletét.
- Csücsök… - a mutatóujját sikerült elkapni egy kis szeretgetésre, de csak hirtelen cuppanósra kaptam meg.
- Mondd. – Belebúgta a fülembe.
- Ezt… most…
- Azt akarod kérdezni tőlem, hogy ez most akkor csak olyan „azért szexeltünk, mert szegény Ryu úgy akarta volna és jaaaj megsajnátuk?” féle akció volt-e?
- Ne kövezz meg érte.
- Eszem ágában sincs. Egy kisebb kavicsot is nehezen tudnék most megemelni. – Illusztrációként bemutatta elgémberedett mozgását.
- Szóval? Az volt?
- Őszintén? - Komoly volt, szemében baljós fények csillangattak.
- Igen.
- Jó. Az volt.
- Mi?
- Őszinteséget akartál, nesze neked igazmondás. Naná. Általad említett szánalomszex. Sorry Kamaty. Ja. – Úgy bólogatott, hogy kis híján lefejelt.
- Én komolyan kérdeztem.
- Én meg komolyan válaszoltam. Tudod, hülye kérdésre hülye választ illik adni.
- Szép is a szerelem, szívem egyetlen virágszála.
- Ne haragudj, ha megbántalak vele, de minden pasi, aki nagy lángon ég, ennyire kis nyálaska szex után? Tudod, ebben sajnos nincs tapasztalatom, csak téged tudlak alapul venni.
- Jó. Ez maradjon is így, lelkecskédet megóvandó. Mert rosszabb. Sokkal rosszabb. Egyesek virágkoszorúkat fonnak, meg strófákat költenek, beszórnak rózsaszín flitterekkel… nem tetszene. Ne kezdj pasikkal.
- Megfogadom. Nem lesz nehéz betartani.
És miközben rám öltötte a nyelvét és folytatta a rajtam való fáradt ejtőzést, az én fejemben újra helyett kapott a sérült végtagok rettegett nevű fejedelme, aki egy zöldszemű szörnyetegen lovagolt be gondolataim közé és ahogy sátorcölöpöket kapott elő, már tudtam, sokáig marad és kiűzni nem lesz egyszerű menet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése