Észrevett. A jelenlétem nem okozott törést. Még mindig a vállán lógott, egy ölelésből integetett ki nekem. Nyeltem. Haragot, dühöt, félelmet, elkeseredést, vagy mindezt együtt, féltékenységet. A slusszkulcs a tenyerembe vágott, ahogy rászorítottam. Daniell az út másik oldalán búcsúzkodott, az ölelésből szétválva udvariasabb formában is. Meghajolt, majd megfordulva széles mosollyal az arcán felém indult. Haja a vállát cirógatta, bal keze a farzsebében. Szaladt hozzám, tényleg szaladt. Elém toppant, mosolyát csak nekem adta és én néztem, mint aki kísértetet lát.
- Te vezetsz – adtam a kezébe a verejtékcseppes kulcsot egyetlen határozott mozdulattal. Érezem, hogy nem szabad nekem a volánhoz ülnöm. Remegett a kezem, szambázott a gyomrom, a gondolataim mindegyike vörös homályban úszott. Nem. Ha nekem kell vezetnem, azzal mindkettőnk életét kockáztattam volna.
Alig szóltunk egymáshoz. Ő próbálkozott. Kezdetben mesélni igyekezett, majd belőlem kiszedni egy-egy napi történést, próbálta témába hozni a holnapi vacsorát, de mikor látta, hogy falba ütközik, inkább ő is elhallgatott. A kocsiban töltött percek alatt minden erőmmel azon voltam, hogy ne nyissam ki a számat. Az autópályán süvítve sem a helye, sem az ideje nem volt ott annak, hogy rázúdítsam azt a káoszt, ami akkor és ott a koponyámban pusztított.
Leparkoltam, mint minden csütörtökön szoktam, mert akkor késő este végez és inkább ráhúztam az irodában, hogy este kilenckor ne kelljen egyedül mászkálnia, majd végignéztem, ahogy kedvesem egy idegen férfi nyakába csimpaszkodva mély perceket él meg. Üvölteni szerettem volna. Felelősségre vonni, válaszokat, magyarázatot követelni, azt, hogy ott és akkor rögtön adjon elfogadható feleletet nekem arra, mégis mi volt ez. Nem tettem semmit, pedig minden sejtem követelte tőlem, minden porcikám szomjazza most is. De én némán, kifelé bámulva végig bírtam egy egész haza utat, megérkezést, parkolást, lakásba érést.
De addig és nem tovább.
Cipővel trappoltam a konyhába. Soha nem tartottam megoldásnak az alkoholt, az első utam ki tudja miért mégis a hűtőhöz vezetett, hogy üvegből engedjem a torkomra, amit benne találok, lényegtelen mi az, csak felnőtt ital legyen. Meghúztam és még kétszer. A hirtelen gyomromba érő forró kortytól meg is szédültem, testem nyilallással fejezte ki nemtetszését nem várt akcióm miatt.
- Mi bajod? – Daniell az ajtóban állt. Kezei értetlenségéről tanúskodtak, tenyérrel felfelé emelte őket, mintha egy kisfiú kérdezne. – Mi van? – Szürkéi mereven függtek rajtam, szemöldökének vonala is tanácstalansága okán volt erősen lejtős.
- Mondd meg te – köhintettem, marta a torkom az alig fél perce ízlelt ital.
- Megijesztesz, Ryu… - Beljebb lépett, meg sem állt addig, míg érintése sugarába nem értem. - Történt valami? – Tenyere az arcomra simult, belehajtva a fejem idegen illat szúrta az orrom. – Mi baj?
- Még egyszer lássam meg a kezét rajtad, és porrá töröm a csontjait. – Kiszaladt a számon.
- Mi? – Daniell kimondta a rövid szót, de abban a pillanatban, hogy megtette, azt hiszem, felismerésre jutott – Te jó ég, csak nem…
- Nem érdekel – közöltem vele rekedtes, el-elfogyó hangon. – Nem érdekel – toltam el magamtól. - Az sem, hogy történt, az sem, minek az okán, nem érdekel.
- Ryu…
- De. Még egyszer nem akarom meglátni, hogy hozzád nyúl. Hátba vereget, a válladra teszi a kezét, vigasztal, veled örül, faszom tudja, nem érdekel. Nem akarom meglátni még egyszer, hogy a kibaszott kezével hozzád nyúl, mert ha meglátom Daniell, akkor nem állok jót magamért.
- Ostobaságokat beszélsz, de tisztázom neked…
- Ezen nincs mit tisztázni. Mondtam, amit mondtam Daniell és nem viccelek. Ha meglátom… - saját magam éreztem, ahogy erősödik a hangom, ahogy az elfojtott düh utat robbant magának a torkomon keresztül. Lerúgtam a cipőm, mintha ő lenne a hibás, jobbja halkan siklott el, a bal a szekrénynek csapódott. – hogy a kibaszott kurva kezével hozzád merészel nyúlni, akkor az volt neki az utolsó tette ezen a retkes bolygón, világosan beszéltem? – Őrjöngtem, Daniellnek a döbbenet kölcsönzött higgadtságot.
- Egyetlen ölelés volt. – Csak állt, arcán láttam a hitetlenkedést.
- Honnan veszi a bátorságot rá?
- Én öleltem meg és csak baráti geszt…
- Te ne ölelgess férfiakat, sem barátságból és semmilyen más okból!
Fájt, ahogy meresztettem a szemem, ahogy erőltettem a hangom, fájt, ahogy görcsbe rándultak az ujjaimban az izmok.
- Fogalmam sincs, mi történt, ami…
- Nincs? Nincs fogalmad?
- Ryu, megijesztesz…
- Hányféleképpen mondjam? – A pultra csaptam. Durván csörrentek az apró fűszeres üvegek, megrázkódtak a fiókok. - Ha meglátom még egyszer a közeledben, a száján keresztül belezem ki! Ennyi! Megtiltom, hogy hozzád érjen, megtiltom, hogy akár szóljon vagy hívjon, megértetted? Megtiltom!
A harmadik ökölcsapásra az egyik fiók kiugrott a helyéről. Előrébb csúszott és nekem fogalmam sincs, miért ragadtam meg, miért téptem ki a sínből és miért vágtam a sarokba. A tartalma ezer felé repült, szórta magából a késeket, kéztörlőket és mindent, amire eddig vigyázott, most durva hang kíséretében küldte a földre.
- Te… - Daniell mellkasa mélyen süllyed és magasra emelkedett - nekem nem tilthatsz meg semmit – forgatta a szemeit, próbálta felmérni rombolásom méretékét és talán mérlegelt, merje-e folytatni, de talán valahol odabent tudta, hogy bármennyire is tombolok, őt soha nem bántanám. – Ryu, nem vagy sem a főnököm, sem a gazdám, hogy megmondd, kivel állok szóba és kivel nem. – Hangja még mindig higgadt volt, mégis mögötte már ott vibrált valami.
- Leszarom. Ha hozzád nyúl, ízekre szedem és leszarom, mit mondasz!
- Te normális vagy?
- Én?! Hogy én normális vagyok-e? Én lógok férfiak nyakában az utcán, én szórom minden jöttmentnek két kézzel a szeretetet? Én vagyok, akinek egy hét után már mindenki barát? Én nyalok- falok boldog-boldogtalant, mintha mindenki a gyerekkori homokozós játszópajtásom lenne?!
- Te… ezt gondolod rólam?
- Azt gondolom, hogy kurvára mindenkire tekintettel vagy, csak arra nem, hogy belelépsz a hátamba! De ne félts Gyöngyöm, megvédem én, ami az enyém, és ha az kell hozzá, hogy kitapossam a belét annak a majomnak, akkor készséggel otthagyom a kézjegyem a tarkóján. Csak még egyszer lássam meg, hogy egyetlen kisujjkörömmel hozzád merészel nyúlni, az volt neki az utolsó cselekedete ebben az életben.
- Ezt… meg fogod bánni. – Szürkéi viharruhája most keserű fátyol volt csupán. – Meg fogod bánni és ha majd…
Összerezzent, ahogy megszólalt a telefonja, nekem pedig elpattant az a bizonyos utolsó szál, mert tudtam, ki küldözgeti ezen a hangon az üzeneteit. Üvöltöttem. Megint.
- Tíz múlt! Hogy veszi a bátorságot rá?! Este tízkor! Mondd meg nekem, ugyan milyen szoros barátság kell ahhoz, hogy este tízkor zavarjak valakit az otthonában?
- Ryu. Ez kezd egyre…
- Majd megmondom neked Daniell, mi kell hozzá! Egy vadászó kan, az! Egy pasi, akinek kibaszottul áll a farka és kurvára nem nézi, milyen határokat sért meg, mibe gyalogol térdig, minek szarik bele éppen a közepébe, mert csak az jár a fejében, ami minden faroknak ilyenkor, hogy megdugjon!
- Tévedsz, és amikor majd rájössz…
- Maximum arra jöhetek rá, hogy az a rohadék már sokkal előrébb jár, mint ahogy azt én gondolom!
- Te most arra célzol, hogy… na menj a fenébe!
- Kikezdett veled?
- Mi van?!
- Bepróbálkozott? Tudni akarom!
- Hogy mennyire meg fogod ezt bánni, Ryu…
- Tudod, ki fogja megbánni? Ő! De ha rajtam múlik, azt is, hogy megszületett, mert nem engedem, hogy csak így idecsöppenjen és szétkurja azt, amiért én…
Minden pillanatok alatt zajlott le. Egy kocsi dudált a kapu előtt. Rajtam értetlenség, majd düh rohant át, olyan düh, amit már nem tudtam féken tartani. Daniell megpróbált megállítani, de a derekánál fogva nemes egyszerűséggel arrébb tettem és becsuktam magam mögött a konyhaajtót. Kirohantam, le a lépcsőn, végig a kerten, mint egy dúvad. Zokniban a földön, a köveken, hallottam, ahogy zihálok, ahogy zúzom a levegőt és a fejemben semmi más nem volt, csak homály és harag. Feltéptem a teli kertkaput, a lendülettel akár ki is szakíthattam volna, aztán… földbe gyökerezett a lábam.
Nem az állt előttem, akire számítottam. Egy kislány várakozott a kapu előtt. A derekamig ért talán, apró, kunkori fekete copfocskákkal, horgolt vékony kardigánban, orgonalila fodros szoknyában és fehér lakkcipőben pipiskedett felfelé. Egy fekete papírtasak volt a kezében. A hirtelen jött padlóféktől picit összevisszának éreztem a fejem, de különös zavartságomban is bizarr módon felismertem a márkát. A divatház vásárlója vagyok már azóta, hogy meg tudom fizetni. Talán túlságosan kiült arcomra a kérdőjelek hada, mert egyetlen toppanással megérkezett mellém az, akit fél perce még múlt idővé akartam tenni.
- Daniell inge – magyarázta a férfi nevetve, majd segített megtartani a kislány kezében várakozó csomagot. – Vagy tízszer elmondta, hogy holnap vacsorára megy, ami nagyon fontos, és nagyon fontos vacsorára nagyon új ing kell, erre ottfelejti a széken.
Lelassulva vettem át a zacskót, mert még mindig picit kába voltam. A hirtelen az egekbe, majd vissza zuhanó vérnyomásomtól örültem, hogy állok még egyáltalán.
- Kö…szönöm. – Belepillantottam. Koromfekete inget rejtett.
- Ó, jó estét. Azt hiszem, ez kimaradt. – Yazuki-san, aki az első számú közellenség volt akkor a listámon, tarkóját masszírozva újra felnevetett. A kislány most, hogy csomagja már nálam volt, visszaaraszolt kétlépésnyit, a férfi nadrágjába kapaszkodva motyogni kezdett, és ő ettől újra nevetett. – Daniell mesélte, hogy van cica és Yui, akinek ilyentájt ugye már ágyban lenne a helye – sandított játékosan lefelé - szeretné tudni, meg lehet-e gyorsan simogatni. – Újfent kacaj. - Elnézést az udvariatlanságomért és a kései zavarásért, de gondoltam ez egy nagyon fontos csomag és úgyis erre jöttünk, mert a feleségem szüleihez tartunk. Ezért is tombol ez a nőszemély még ébren. – Kezével finom félkört mutatott, hogy megfesse, kik is az a „jöttünk”, nem mintha nem láttam volna a pár méterre parkoló kocsiban üldögélő nőt.
- Mert megmondjuk, hogy kishúgom lesz, vagy kisöcsém, de szerintem kishúgom! – és a hirtelen bátorságot kapott cérnavékony hangocska nyomán hirtelen úgy éreztem, megnyílik alattam a föld és azon a szent helyen elsüllyedek szégyenemben. Gratulálok, Ryu. Gratulálok. Szívből. Ezt elbasztad, te barom.
- Ó, hát… - Kezemben szorítottam a zacskót, gyűrtem az ing finom csomagolását. Hallhatóan sercegett a papír a kezeim alatt. – Most – motyogtam magam elé, majd mély levegővel inkább az apukája mellett várakozó kislányhoz beszéltem tovább – tudod kicsim, a cica már alszik ilyenkor és ha… - valami lefelé húzta a szám szélét és én görcsösen igyekeztem mégis mosolyt facsarni magamból – most felkeltjük, akkor morcos lesz és undok. De tudod mit? Egyszer… megbeszéljük apukáddal és eljöttök egyik délután és annyit cicázol, amennyit kedved van, rendben?
A copfos manó bólogatott. Szája görbült, mosolyával igyekezett takarni. Épp, mint én. Édesapja karjaiba kéredzkedett és a férfi felvette.
- Sajnálom – néztem a csalódott kislány hátát.
- Semmi gond – mosolygott rám az én első számú ellenségem, Yazuki-san. – Látod, tündérem. Ishigoru-san megígérte, hogy egész délutánt átmacskázhatsz! Hidd el nekem, ő be szokta tartani a szavát – simogatta finom köröket írva a hüppögő kislány hátát, további mondandóját már nekem címezte. – Csak nyűgös. Ilyenkor már aludni szokott, most picit megbolygattuk a kis életét.
- Szívből gratulálok – hallottam, hogy motyogok.
- Köszönjük. – A férfi újfent mosolygott. Bár belegondolva, a vidámsága az első perctől az arcán pihent. – Nem is tartom fel tovább. Csak tudtam, hogy ez egy fontos ing.
- Igen… - remegett a hangom. – Fontos ing. Köszönöm…
Becsuktam a kaput. Álltam a kertben, talpamban most éreztem csak meg az itt-ott felnyilalló sajgást, amit magamnak okoztam. Vártam, hogy mikor nyílik meg a föld és mikor nyel el feneketlen gyomra. De nem repedt meg alattam a beton, pedig fohászkodtam érte. Nem mertem visszamenni. Szemem előtt magasodott a ház és még csak ránézni sem mertem. Percekig a semmit bámultam és szégyelltem minden kimondott szavam és több tucatszor kívántam egymás után – bár hallgattam volna. Felnéztem, de csak lopva. Égett a lámpa az emeleten, de nem a hálónkban gyulladt a villany. Az egyik vendégszoba ablakaiban láttam az árnyat. Álltam és vártam. Néztem az ide-oda mozgó árnyékot, majd a szobára ereszkedő sötétséget. Csak ekkor indultam el visszafelé.
Soha nem fogom megbocsátani magamnak. De a nagyobb kérdés, hogy ő megteszi-e valaha nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése