- Szexi vagy szmokingban. – Numata Seiki cigarettát bányászott elő a zsebéből,
majd rágyújtott. - Nem csapódunk be egy oszlop mögé egy gyors numerára,
kislány?
Szemöldököm leverte a hajamat, az övé csak vibrált amolyan szexinek szánt módon.
- Hogy neked mennyi bőr van a képeden… Itt pillanatokon belül esküvő lesz, kéretik ehhez mérten viselkedni.
- Halál szexi rajtad ez a cucc. Nem bírok magammal. - Tisztában voltam vele, láttam magam a tükörben. Többet kéne koromfekete szmokingban feszítenem. - Rawwr.
- Tudod, valahogy… amikor elképzeltem ezt a napot, én mindig tradicionálisabbnak láttam.
- Kimonó?
- Többek között.
- Húzhattunk volna, de milyen hülyén néztünk volna ki Amszterdam közepén esküvői kimonóban?
- Nem itt. Otthon.
Seiki elmerengett, talán hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, mint nekem. Reggel, miközben a nyakkendőmet kötöttem és apró fehér virágot tűztem a gomblyukamba, azon töprengtem, hogy pöröghettek körülöttünk ilyen gyorsan az események. Kortyolt a cigiből. Nyelvem hegyén volt a kérés egyetlen szippantásra, de visszatoltam a torkomra a gondolatot. Nem most kellene újra rászoknom. Seiki ismét a távolba függesztette a tekintetét, folytatta azt, amit beszélgetésünk előtt tett. Daniellt nézte.
- Mennyire nőtt a kezéhez a gép? Számíthatunk rá, hogy a boldogító igen közben nem lesz az ujja a gombon?
- Hmm.
- Hugyozás közben legalább lerakja?
- Bizalmas információként elárulom neked, hogy előfordult, hogy az ágyunkba is be akarta hozni, ami ellen magában még nem lett volna kifogásom, de ő intimebb pillanatokat is lencsevégre kívánt kapni…
- Belevakuzott volna a dugásba, mi?
- Minek töröm magam azért, hogy gyönyörűen körülírjak kicsit keményebb gondolatokat, ha jössz és agyonlövöd őket.
- Nem tudom, én már régóta mondom, hogy ne strapáld magad, de neked hiába beszél az ember.
- Ő és a gépe elválaszthatatlanok, de a szexből kitiltottam a masinát. Így, hogy már nyakba lógatva hordja, tényleg előfordul, hogy evés közben is elfelejti letenni. Nem rossz megoldás egyébként, egy dolog, hogy nap végére mindig egy nagy vörös csík van a tarkóján, akár egy vonalkód, de legalább nem tördeli őket halomra.
- Hoppá. Csúnyagép Dany vág falhoz brühü?
- Dehogy. Bár tényleg műanyagforgácsot csinált két komolyabb ketyeréből, de mentségére legyen mondva, egyik balesetért sem az előrobbanó düh volt a hibás. Rosszkor remegett meg a keze. Az egyik az ablakból repült, a másik egy tó mélyén pihen, egy sziklán vett gyönyörű mandiner juttatta oda. Azóta nyakban hordja és lám, hónapok óta sértetlen.
- Jó ötlet volt.
- Akkor rebegjünk köszönetet Yazuki-sannak. Már öntöm az aranyszobrát.
- Oh, oh, oh, egy kis irónia.
- Nem. Tényleg öntöm. Megkövettem a fickót, azóta imádom. Életem szerelmének franc tudja honnan akasztott szlengjével élve ’vérkomolyan’.
- Oda ne rohanjak. – Egy utolsó szippantást próbált kipréselni a már csikké fogyott cigarettából.
- Örülök, hogy talált valamit. - Daniell méterekkel arrébb, egy kockakövekkel kirakott kis tér mondhatni közepén guggolt. A szökőkút alig egy méterre volt tőle. Peremén tejfölszőke lány üldögélt és mosolygott. Hol a kamerába, egyenesen szerelmem szürke szemeibe, hol a víz volt az, mi el-ellopta a figyelmét. Nem voltam féltékeny. A lány alig volt nyolc, anyukája valamivel Daniell mögött mosolyogta végig a kattintásokat. Szőke copfjait finom szálakra fújta a szél, világos arcán a szeplői ugyanúgy mosolyogtak, mint a halvány rózsaszín szájacskája. És Dany egy pillanat erejéig szerelembe esett. Az én gyönyörű életem virágzott és mindennél jobban esett látni a boldogságát. – Amikor megkezdődött ez az egész fényképezési mizéria, azt hittem, hogy meddő próbálkozás. Beszéltem is erről Yazuki-sannal és megosztottam vele, hogy szerintem nem fogja Daniell vászon iránti vágyát csillapítani pusztán az, hogy fényképezőgépet ad a kezébe. Az ő álláspontja más volt. A festést, mint önkifejezést, úgy gondolta, ideiglenesen ki lehet váltani valamivel, amiben Daniell szintúgy megtalálja saját magát és persze örökre nem fogja elvenni a szomját, de időt adunk gyógyulni. Lassítja a folyamatot, ha állandóan a vászon után sóvárog és azon gyilkolja magát, miért nem képes ugyanazt adni, mint a baleset előtt. Nő a stressz és minden egyes csalódott próbálkozással távolodik és ez nem jó. Kellett helyette a kezébe valami más, amihez nyúlhat. Nem kérek semmilyen megjegyzést, mit kellett volna a kezébe adnom, ez komoly, vedd is úgy.
- Nem mondtam semmit, iszom szavaid, lovagom.
- A géptől változott. Újra nyit. Látom rajta, hogy szívesebben jár társaságba, bár még mindig az esetek ötven százalékában visszautasítja a programjaimat, de ez nem is olyan rég kilencvenre rúgott, szóval igazán elégedett vagyok.
- Örülök, hogy ezt hallom.
- Minden úgy…
- Rohan.
- Igen – merengtünk együtt.
- Egy pillanatban még itt, a másikban ott.
- És nem tudnád megmondani, melyik úton jutottál A pontból a B pontba.
- Fog sírni? – Témát váltott, alig láthatóan bökött Daniell felé, míg az újabb cigarettát gyújtotta.
- Dany? Nem hiszem, nem az a fajta.
- De te fogsz.
- Ezt borítékolhatod.
- A gyereknek is raktároztam zsebkendőt. Beszarok rajtatok. Rinyáló bagázs.
- Gyerek. Nem gondolod, hogy abszurd, ha…
Félbeszakította mondatom, hogy kedvesem közénk toppant. Lencsevédőt tekert az objektívre, igazgatta a nyakpántját. Haját szabályos copfba fogta és olyannyira sikerült megfegyelmeznie szépen megnőtt tincseit, hogy azóta is kifogástalanul állt a frizurája és… lélegzetelállító volt szmokingban, amint azt exem gyors és leplezetlen mustra után meg is jegyezte.
- Szöszi, le kellene lépnünk bulizni egyet. A legénybúcsú úgyis kimaradt, húzzunk el egy jó kis bárba és kinek mi esik jól. Ryut majd leparkoljuk egy asztal tövébe, amíg mi tarolunk, ő ücsöröghet ott.
- Nem megy – rázta meg a fejét életem. – Programom van.
- Ne bassz. Mai fiatalság. Állandóan be vannak táblázva.
- Megjegyzem, időszerű lenne… – kocogtattam meg az órám tetejét.
- Hoppá, idő van? – Daniell szemöldöke felszaladt, majd a helyére parkolt. Két kurta mosolyka mellé egy biccentést is csomagolt. – Akkor én elszivárgok. Bent találkozunk.
Szememmel végig követtem, ahogy elsiet, az épület sarkán befordul, majd eltűnik előlünk.
- Bemegyünk? – fordultam exem felé és ő elnyomta a második csikket is.
- Be.
Szép volt, bár nagynak nem lehetett mondani, de nem is ez volt a lényeg. Visszafogott kis terem, világos falakkal, pasztell díszekkel. Négy sarkában állványon kellemesen elhelyezett fehér rózsa csokrok, finom fény szőtte át és adott még meghittebb hangulatot. Nem volt túlragozott, nem volt giccsesre dekorált. Egyszerűen szép volt. Háromszemélyes padok voltak két sorba rendezve, talán kétszer tizenöt embert tudott fogadni, de nem számított, mi csak négyen voltunk. Amíg sétáltam előre közöttük, elnézve az üres helyeket, nem éreztem szomorúságot, sem hiányt. Így volt tökéletes. Mögöttem pár lépésre a padlón lágyan koppantak Seiki léptei és elmosolyogtam rajta, milyen fura helyzet, hogy ketten haladunk egy irányba, egy sorsfordító lépés felé és mégsem közös az ösvény, amin lépdelünk. Pedig sokáig azt hittem, hogy az lesz. Hogy ő és én örökkön örökké összetartozunk majd. Megálltam az apró emelvény előtt, ő beért és a szemembe nézett. Talán így is van. Talán összetartozunk, talán csak… az volt megírva, hogy ezzel a talánnal éljünk.
A terem másik oldalában lévő diszkréten rejtett ajtón szolidan öltözött hölgy lépett be. Rajta fehér ing, fekete kosztüm, félhosszú szoknya. Haja finom, mégis elegáns kontyba fogva, itt-ott ujjbegynyi virágot formázó díszek pihentek benne, amiken ha végig simított a fény, meg-megszikráztak. Biccentett nekünk, majd lágy mosollyal egyenes vonalú, narancsszínű vékony ajkain, hozzánk sétált. Nem tudtam elszaladni a tény felett, hogy a szeme sarkában ülő finom szarkalábak kifejezetten jól állnak neki és hogyha vonzódnék a neme iránt, most kellemesen bizseregnék az elképesztően hosszú combjaitól. Akaratlanul fordultam hátra, hogy a mögöttem álló Numata Seikire nézzek, de ő… ő nem engem figyelt, sőt nem is a hosszú combok ejtették rabul.
Újra a fényképezőgép hangját hallottam. Kattant egyszer, kattant kétszer és még vagy egy tucatszor. Seiki szembogara rohant, mintha tekintetével arrébb tudná hajtani a falakat, beljebb húzni azt, aki odakint áll. Siettette a pillanatot, pedig az eljött, nem kellett elébe rohanni.
Daniell feltűnt. Sietve lépett, de nem hozzám iparkodott. Megállt félúton, újra kezébe kapta a gépet és megpördülve az ajtóra fókuszált.
Négyünk közül az egyetlen volt, aki hófehér szmokingot viselt, exem szerint ő maga akarta így, én hittem neki. Lelki szemeim előtt mindig megmosolyogtam a képet, a filigrán fiút a hozzá olyannyira nem illő öltözékben De valósan látva már másért húzódott mosolyra a szám széle. Karcsú, még mindig kiforratlan forma, kicsit akár az éretlen alma, csöppet tán még kajla is, de akkor ott úgy állt az ajtóban, kihúzott háttal, egyenesen és megingathatatlanul, mint egy igazi férfi. Vékonyságával egyszerűen gyönyörűen mutatott rajta a ruha, a haját ilyen rendezettnek még soha nem láttam. Seikim Asukája ragyogott és a mellettem álló Numata Seiki fülig pirult bele. Csak néztem. Hol a fiatal fiút, amint végigjárja ugyanazt a pár lépést, amit mi megtettünk, hol Seit, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Mellénk érkezve finoman hajolt, a szélrózsa minden irányába. Köszöntötte Daniellt, a rajta somolygó nőt, engem és… szerelmét is. Seiki állt. Arcán valami új, valami olyan, amit soha nem láttam ezelőtt. Mondhatnám, hogy nem ad egy árnyalatnyi fanyar ízt a gondolat, de hazudnék, jutott egy sóhajtásnyi keserű és mégis boldog vagyok.
Seiki egyetlen szó nélkül adta át az egy szál fehér rózsát, aminek a szárát órák óta gyilkolta, szorította, gyűrte és vájta, de a félig nyílott bimbó makulátlanul világított a fiú kezében. Csak a vak nem látta, hogy könny ül a szeme sarkában. Már akkor megcsillant rajta a fény, mikor belépett, de az apró csepp tartotta magát, még nem rohant ki a tokjából, még csak várt és visszaszikrázta a kis terem játékos fényeit. Megértettem a készülődő könnyeket, értettem ottlétüket és mikor megindultak… annak az oka is kristálytiszta volt előttem.
Az a fiatal fiú olyan szilárdan állt, arcán félmosoly és szeméből, akár egy frissítő zápor, folytak a könnyek. Boldog volt. Itt és most valóra válik az álma és ebben a világban, ahol élünk, ez annyira keveseknek adatik meg. Őszintén örültem? Kétségem sem volt. Irigyeltem? Talán egy kicsit. Nem áhítoztam a helyében lenni, nem kívántam magaménak az ő pillanatát, csak valahol bennem mélyen egy hang nem hagyott fel a suttogással. Egyszer mindennél jobban vágytam azt, hogy értem éljen, hogy feladjon mindenki mást és én legyek az egyetlen egy, akivel megelégszik a lelke, akivel jól lakik a teste és ne kelljen más. Ha a mélybe akarok merülni, a szívem mindig tudta, hogy nem voltam kevés hozzá, inkább csak hogy egy napjainkban olyan népszerű gondolatot kapjak elő – az időzítés. A rossz időzítés volt a mi szerelmünk halálos ítélete és pont ezért a mélybe temetett visszhang, a ceremóniát vezető nő lágy, dallamos hangjával a felszínre kúszott. Mi lett volna ha… ? Szeretem Numata Seikit. Szeretni fogom, amíg élek. Több nekem, mint egy barát, egy testvér vagy ex-szerető. Ő valami más, valami erősebb. Ő a részem. Egy óvott és különleges helyen tartott darabom és tartozzon bárkihez, semmit nem változtat azon, hogy neki adtam a szívem egy részét és az övé nálam pihen.
Langyos borzongás járt át. Az a fajta, mikor érzed magad egy pillantás által simítani. Finoman lestem oldalra és valóban. Megérzem a szürkéi simogatását. Daniell engem figyelt. Szája szegletében kicsit melankolikus mosollyal, fejében talán egy kiforrott válasszal az arcomat nézte. Átfutott az agyamon, hogy őszintén remélem, fogalma sincs, mi jár a fejemben, de szemeibe nézve látnom kellett, pontosan érzi a gondolataimat. És bár nem vagyok bűnös, nem szárad a lelkemen csak a múlt és annak színevesztett fakó emlékszirmai, egy pillanatra mégis szégyenkeztem. De tudom, hogy megérti. Meg kell értenie, hogy az a fiatal fiú, aki voltam, az az osztályelső, soha nem késő, mindig csendes, akinek a könyvei sosem voltak szamárfülesek, aki elhitte, hogy létezik ’örökre’ és ’csak te’, az a fiatal kamasz most engedi el azt az éjfekete musztángot, a zabolátlan, öntörvényű, megszelídíthetetlen vadlovat, akibe életébe először beleszeretett. Akinek az első igaz szavakat adta, akiért élni és küzdeni akart, akiről azt hitte, örökre övé lesz majd. És annak a tizenhat évesnek tartozom pár cseppek nélkül elsírt könnyel. Nem mert visszasírom, hanem mert örökre búcsút mondok neki.
Numata Seiki nem írt fogadalmat. Sőt. Ezt élete jövendő párjától is megkövetelte. Azt mondta, nem szeretne szépen csomagolt frázisokat, hangzatos ígéreteket, látványos szerelem köntösbe vont, megannyi gyémánttal kirakott szót. Egy valamit akar kimondani és viszont hallani is csak azt szeretné. ’Igen.’ Egyetlen egyszerű szót, se többet, se kevesebbet.
És megkapta. Egy apró teremben, sírástól fátyolos hangon az övé lett.
Szemöldököm leverte a hajamat, az övé csak vibrált amolyan szexinek szánt módon.
- Hogy neked mennyi bőr van a képeden… Itt pillanatokon belül esküvő lesz, kéretik ehhez mérten viselkedni.
- Halál szexi rajtad ez a cucc. Nem bírok magammal. - Tisztában voltam vele, láttam magam a tükörben. Többet kéne koromfekete szmokingban feszítenem. - Rawwr.
- Tudod, valahogy… amikor elképzeltem ezt a napot, én mindig tradicionálisabbnak láttam.
- Kimonó?
- Többek között.
- Húzhattunk volna, de milyen hülyén néztünk volna ki Amszterdam közepén esküvői kimonóban?
- Nem itt. Otthon.
Seiki elmerengett, talán hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, mint nekem. Reggel, miközben a nyakkendőmet kötöttem és apró fehér virágot tűztem a gomblyukamba, azon töprengtem, hogy pöröghettek körülöttünk ilyen gyorsan az események. Kortyolt a cigiből. Nyelvem hegyén volt a kérés egyetlen szippantásra, de visszatoltam a torkomra a gondolatot. Nem most kellene újra rászoknom. Seiki ismét a távolba függesztette a tekintetét, folytatta azt, amit beszélgetésünk előtt tett. Daniellt nézte.
- Mennyire nőtt a kezéhez a gép? Számíthatunk rá, hogy a boldogító igen közben nem lesz az ujja a gombon?
- Hmm.
- Hugyozás közben legalább lerakja?
- Bizalmas információként elárulom neked, hogy előfordult, hogy az ágyunkba is be akarta hozni, ami ellen magában még nem lett volna kifogásom, de ő intimebb pillanatokat is lencsevégre kívánt kapni…
- Belevakuzott volna a dugásba, mi?
- Minek töröm magam azért, hogy gyönyörűen körülírjak kicsit keményebb gondolatokat, ha jössz és agyonlövöd őket.
- Nem tudom, én már régóta mondom, hogy ne strapáld magad, de neked hiába beszél az ember.
- Ő és a gépe elválaszthatatlanok, de a szexből kitiltottam a masinát. Így, hogy már nyakba lógatva hordja, tényleg előfordul, hogy evés közben is elfelejti letenni. Nem rossz megoldás egyébként, egy dolog, hogy nap végére mindig egy nagy vörös csík van a tarkóján, akár egy vonalkód, de legalább nem tördeli őket halomra.
- Hoppá. Csúnyagép Dany vág falhoz brühü?
- Dehogy. Bár tényleg műanyagforgácsot csinált két komolyabb ketyeréből, de mentségére legyen mondva, egyik balesetért sem az előrobbanó düh volt a hibás. Rosszkor remegett meg a keze. Az egyik az ablakból repült, a másik egy tó mélyén pihen, egy sziklán vett gyönyörű mandiner juttatta oda. Azóta nyakban hordja és lám, hónapok óta sértetlen.
- Jó ötlet volt.
- Akkor rebegjünk köszönetet Yazuki-sannak. Már öntöm az aranyszobrát.
- Oh, oh, oh, egy kis irónia.
- Nem. Tényleg öntöm. Megkövettem a fickót, azóta imádom. Életem szerelmének franc tudja honnan akasztott szlengjével élve ’vérkomolyan’.
- Oda ne rohanjak. – Egy utolsó szippantást próbált kipréselni a már csikké fogyott cigarettából.
- Örülök, hogy talált valamit. - Daniell méterekkel arrébb, egy kockakövekkel kirakott kis tér mondhatni közepén guggolt. A szökőkút alig egy méterre volt tőle. Peremén tejfölszőke lány üldögélt és mosolygott. Hol a kamerába, egyenesen szerelmem szürke szemeibe, hol a víz volt az, mi el-ellopta a figyelmét. Nem voltam féltékeny. A lány alig volt nyolc, anyukája valamivel Daniell mögött mosolyogta végig a kattintásokat. Szőke copfjait finom szálakra fújta a szél, világos arcán a szeplői ugyanúgy mosolyogtak, mint a halvány rózsaszín szájacskája. És Dany egy pillanat erejéig szerelembe esett. Az én gyönyörű életem virágzott és mindennél jobban esett látni a boldogságát. – Amikor megkezdődött ez az egész fényképezési mizéria, azt hittem, hogy meddő próbálkozás. Beszéltem is erről Yazuki-sannal és megosztottam vele, hogy szerintem nem fogja Daniell vászon iránti vágyát csillapítani pusztán az, hogy fényképezőgépet ad a kezébe. Az ő álláspontja más volt. A festést, mint önkifejezést, úgy gondolta, ideiglenesen ki lehet váltani valamivel, amiben Daniell szintúgy megtalálja saját magát és persze örökre nem fogja elvenni a szomját, de időt adunk gyógyulni. Lassítja a folyamatot, ha állandóan a vászon után sóvárog és azon gyilkolja magát, miért nem képes ugyanazt adni, mint a baleset előtt. Nő a stressz és minden egyes csalódott próbálkozással távolodik és ez nem jó. Kellett helyette a kezébe valami más, amihez nyúlhat. Nem kérek semmilyen megjegyzést, mit kellett volna a kezébe adnom, ez komoly, vedd is úgy.
- Nem mondtam semmit, iszom szavaid, lovagom.
- A géptől változott. Újra nyit. Látom rajta, hogy szívesebben jár társaságba, bár még mindig az esetek ötven százalékában visszautasítja a programjaimat, de ez nem is olyan rég kilencvenre rúgott, szóval igazán elégedett vagyok.
- Örülök, hogy ezt hallom.
- Minden úgy…
- Rohan.
- Igen – merengtünk együtt.
- Egy pillanatban még itt, a másikban ott.
- És nem tudnád megmondani, melyik úton jutottál A pontból a B pontba.
- Fog sírni? – Témát váltott, alig láthatóan bökött Daniell felé, míg az újabb cigarettát gyújtotta.
- Dany? Nem hiszem, nem az a fajta.
- De te fogsz.
- Ezt borítékolhatod.
- A gyereknek is raktároztam zsebkendőt. Beszarok rajtatok. Rinyáló bagázs.
- Gyerek. Nem gondolod, hogy abszurd, ha…
Félbeszakította mondatom, hogy kedvesem közénk toppant. Lencsevédőt tekert az objektívre, igazgatta a nyakpántját. Haját szabályos copfba fogta és olyannyira sikerült megfegyelmeznie szépen megnőtt tincseit, hogy azóta is kifogástalanul állt a frizurája és… lélegzetelállító volt szmokingban, amint azt exem gyors és leplezetlen mustra után meg is jegyezte.
- Szöszi, le kellene lépnünk bulizni egyet. A legénybúcsú úgyis kimaradt, húzzunk el egy jó kis bárba és kinek mi esik jól. Ryut majd leparkoljuk egy asztal tövébe, amíg mi tarolunk, ő ücsöröghet ott.
- Nem megy – rázta meg a fejét életem. – Programom van.
- Ne bassz. Mai fiatalság. Állandóan be vannak táblázva.
- Megjegyzem, időszerű lenne… – kocogtattam meg az órám tetejét.
- Hoppá, idő van? – Daniell szemöldöke felszaladt, majd a helyére parkolt. Két kurta mosolyka mellé egy biccentést is csomagolt. – Akkor én elszivárgok. Bent találkozunk.
Szememmel végig követtem, ahogy elsiet, az épület sarkán befordul, majd eltűnik előlünk.
- Bemegyünk? – fordultam exem felé és ő elnyomta a második csikket is.
- Be.
Szép volt, bár nagynak nem lehetett mondani, de nem is ez volt a lényeg. Visszafogott kis terem, világos falakkal, pasztell díszekkel. Négy sarkában állványon kellemesen elhelyezett fehér rózsa csokrok, finom fény szőtte át és adott még meghittebb hangulatot. Nem volt túlragozott, nem volt giccsesre dekorált. Egyszerűen szép volt. Háromszemélyes padok voltak két sorba rendezve, talán kétszer tizenöt embert tudott fogadni, de nem számított, mi csak négyen voltunk. Amíg sétáltam előre közöttük, elnézve az üres helyeket, nem éreztem szomorúságot, sem hiányt. Így volt tökéletes. Mögöttem pár lépésre a padlón lágyan koppantak Seiki léptei és elmosolyogtam rajta, milyen fura helyzet, hogy ketten haladunk egy irányba, egy sorsfordító lépés felé és mégsem közös az ösvény, amin lépdelünk. Pedig sokáig azt hittem, hogy az lesz. Hogy ő és én örökkön örökké összetartozunk majd. Megálltam az apró emelvény előtt, ő beért és a szemembe nézett. Talán így is van. Talán összetartozunk, talán csak… az volt megírva, hogy ezzel a talánnal éljünk.
A terem másik oldalában lévő diszkréten rejtett ajtón szolidan öltözött hölgy lépett be. Rajta fehér ing, fekete kosztüm, félhosszú szoknya. Haja finom, mégis elegáns kontyba fogva, itt-ott ujjbegynyi virágot formázó díszek pihentek benne, amiken ha végig simított a fény, meg-megszikráztak. Biccentett nekünk, majd lágy mosollyal egyenes vonalú, narancsszínű vékony ajkain, hozzánk sétált. Nem tudtam elszaladni a tény felett, hogy a szeme sarkában ülő finom szarkalábak kifejezetten jól állnak neki és hogyha vonzódnék a neme iránt, most kellemesen bizseregnék az elképesztően hosszú combjaitól. Akaratlanul fordultam hátra, hogy a mögöttem álló Numata Seikire nézzek, de ő… ő nem engem figyelt, sőt nem is a hosszú combok ejtették rabul.
Újra a fényképezőgép hangját hallottam. Kattant egyszer, kattant kétszer és még vagy egy tucatszor. Seiki szembogara rohant, mintha tekintetével arrébb tudná hajtani a falakat, beljebb húzni azt, aki odakint áll. Siettette a pillanatot, pedig az eljött, nem kellett elébe rohanni.
Daniell feltűnt. Sietve lépett, de nem hozzám iparkodott. Megállt félúton, újra kezébe kapta a gépet és megpördülve az ajtóra fókuszált.
Négyünk közül az egyetlen volt, aki hófehér szmokingot viselt, exem szerint ő maga akarta így, én hittem neki. Lelki szemeim előtt mindig megmosolyogtam a képet, a filigrán fiút a hozzá olyannyira nem illő öltözékben De valósan látva már másért húzódott mosolyra a szám széle. Karcsú, még mindig kiforratlan forma, kicsit akár az éretlen alma, csöppet tán még kajla is, de akkor ott úgy állt az ajtóban, kihúzott háttal, egyenesen és megingathatatlanul, mint egy igazi férfi. Vékonyságával egyszerűen gyönyörűen mutatott rajta a ruha, a haját ilyen rendezettnek még soha nem láttam. Seikim Asukája ragyogott és a mellettem álló Numata Seiki fülig pirult bele. Csak néztem. Hol a fiatal fiút, amint végigjárja ugyanazt a pár lépést, amit mi megtettünk, hol Seit, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Mellénk érkezve finoman hajolt, a szélrózsa minden irányába. Köszöntötte Daniellt, a rajta somolygó nőt, engem és… szerelmét is. Seiki állt. Arcán valami új, valami olyan, amit soha nem láttam ezelőtt. Mondhatnám, hogy nem ad egy árnyalatnyi fanyar ízt a gondolat, de hazudnék, jutott egy sóhajtásnyi keserű és mégis boldog vagyok.
Seiki egyetlen szó nélkül adta át az egy szál fehér rózsát, aminek a szárát órák óta gyilkolta, szorította, gyűrte és vájta, de a félig nyílott bimbó makulátlanul világított a fiú kezében. Csak a vak nem látta, hogy könny ül a szeme sarkában. Már akkor megcsillant rajta a fény, mikor belépett, de az apró csepp tartotta magát, még nem rohant ki a tokjából, még csak várt és visszaszikrázta a kis terem játékos fényeit. Megértettem a készülődő könnyeket, értettem ottlétüket és mikor megindultak… annak az oka is kristálytiszta volt előttem.
Az a fiatal fiú olyan szilárdan állt, arcán félmosoly és szeméből, akár egy frissítő zápor, folytak a könnyek. Boldog volt. Itt és most valóra válik az álma és ebben a világban, ahol élünk, ez annyira keveseknek adatik meg. Őszintén örültem? Kétségem sem volt. Irigyeltem? Talán egy kicsit. Nem áhítoztam a helyében lenni, nem kívántam magaménak az ő pillanatát, csak valahol bennem mélyen egy hang nem hagyott fel a suttogással. Egyszer mindennél jobban vágytam azt, hogy értem éljen, hogy feladjon mindenki mást és én legyek az egyetlen egy, akivel megelégszik a lelke, akivel jól lakik a teste és ne kelljen más. Ha a mélybe akarok merülni, a szívem mindig tudta, hogy nem voltam kevés hozzá, inkább csak hogy egy napjainkban olyan népszerű gondolatot kapjak elő – az időzítés. A rossz időzítés volt a mi szerelmünk halálos ítélete és pont ezért a mélybe temetett visszhang, a ceremóniát vezető nő lágy, dallamos hangjával a felszínre kúszott. Mi lett volna ha… ? Szeretem Numata Seikit. Szeretni fogom, amíg élek. Több nekem, mint egy barát, egy testvér vagy ex-szerető. Ő valami más, valami erősebb. Ő a részem. Egy óvott és különleges helyen tartott darabom és tartozzon bárkihez, semmit nem változtat azon, hogy neki adtam a szívem egy részét és az övé nálam pihen.
Langyos borzongás járt át. Az a fajta, mikor érzed magad egy pillantás által simítani. Finoman lestem oldalra és valóban. Megérzem a szürkéi simogatását. Daniell engem figyelt. Szája szegletében kicsit melankolikus mosollyal, fejében talán egy kiforrott válasszal az arcomat nézte. Átfutott az agyamon, hogy őszintén remélem, fogalma sincs, mi jár a fejemben, de szemeibe nézve látnom kellett, pontosan érzi a gondolataimat. És bár nem vagyok bűnös, nem szárad a lelkemen csak a múlt és annak színevesztett fakó emlékszirmai, egy pillanatra mégis szégyenkeztem. De tudom, hogy megérti. Meg kell értenie, hogy az a fiatal fiú, aki voltam, az az osztályelső, soha nem késő, mindig csendes, akinek a könyvei sosem voltak szamárfülesek, aki elhitte, hogy létezik ’örökre’ és ’csak te’, az a fiatal kamasz most engedi el azt az éjfekete musztángot, a zabolátlan, öntörvényű, megszelídíthetetlen vadlovat, akibe életébe először beleszeretett. Akinek az első igaz szavakat adta, akiért élni és küzdeni akart, akiről azt hitte, örökre övé lesz majd. És annak a tizenhat évesnek tartozom pár cseppek nélkül elsírt könnyel. Nem mert visszasírom, hanem mert örökre búcsút mondok neki.
Numata Seiki nem írt fogadalmat. Sőt. Ezt élete jövendő párjától is megkövetelte. Azt mondta, nem szeretne szépen csomagolt frázisokat, hangzatos ígéreteket, látványos szerelem köntösbe vont, megannyi gyémánttal kirakott szót. Egy valamit akar kimondani és viszont hallani is csak azt szeretné. ’Igen.’ Egyetlen egyszerű szót, se többet, se kevesebbet.
És megkapta. Egy apró teremben, sírástól fátyolos hangon az övé lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése