Csörgött, felvettem. Ha csörög, általában így teszek. Rutinos vagyok. Azzá válik, akit távkapcsolatra kényszerít a sors. A fene egye meg, hogy még csak a sience-fiction-ben hívták életre a teleportot és nem ugorhatok le a sarki boltba, hogy beszerezzek egyet.
- Ryu.
Szinte dalolt. Hangjegyek repkedtek körülöttem. Borzongtam.
- Mondd, gyönyörűm, mondd, mondd.
Csicseregtünk, búgtunk egymásnak egész nap, amolyan galambmód. Reggel csak email alakban, mostanra végre hanggal is.
- Mit csinálsz éppen? – Gruu gruuu - kérdezte Daniell.
- Most?
Töltelék gondolat. Persze, hát mikor? De szeretem hallani a hangját. Főleg, mikor nekem gerlézik. Persze a kis galamb-gyűlölőnek nem kötöm arra a szép orrára, hogy éppen milyen madárkához hasonlítom idebent.
- Ebben a minutumban.
- Hát, Életem, éppen az akváriumot készülök kitisztítani.
Létezik erotikusabb is ennél, bárcsak mondhattam volna, hogy csupaszon heverek, kezemben egy pohár pezsgővel, bár ha őt akarnám csalogatni, inkább azt kellene elhintenem, hogy pőre hasamon praliné ösvény kanyarog az égig érő toronyig… Ryu, te nagyképű. De hát ami tény, az tény, halászok.
- Nyakig vagy a halban? – érdeklődött, hangjaiból feltételezhetően csücsörítve.
- Az élőhelyében és legalább könyékig, szépségem – és folytattuk az édelgést koránt sem románcos témákkal.
- Életem, gyönyörűm, szépségem! Mindjárt jön a Prücsicsücsi, meg a pitypangbogár.
- Egyszer botlasz meg és hátralévő életedben azt kell hallgatnod.
- Tökre rémlik, hogy anno még az őskorban ledumáltuk, hogy hanyagolod a becézgetésem, erre tessék, ott tartunk, hogy három válaszból háromba belecsempészel valami kedveset.
- Én szemét. Hogy merem – horkantottam.
- Nem ezt mondtam.
- Krumpli, burgonya. Daniell, kapcsolatunk kezdetén, mondhatnám úgy is szerelmünk bimbódzó hajnalán még más szelek fújtak. Ma már vagyok annyira pofátlanul biztos magamban, hogy rád aggassak kényem-kedvem szerint mindent, ami eszembe jut.
- Az engedélyt megadtam, csak gondoltam megosztom, milyen kis furi, hogy volt és hogy lett.
- Hát igen, változnak az idők, Csücsök. Bánod? – A kavicsokkal játszadoztam.
- Nem.
- Még jó.
- Szeretsz?
- Szeretlek. Valamelyest reméltem, hogy így lesz, mert őszintén szólva néha fárasztó volt összpontosítani, sőt a saját mércémmel mérve kifejezetten udvariatlanul viselkedni, csak hogy te jól érezd magad. – Igen, egy marék vízinövénnyel a kezemben, ez afféle szemrehányás volt.
- He?
- Vágd rá az ajtót Daniellre és társai féle irányelvek.
- Nem rémlik, hogy valaha kértem ilyet.
Szinte láttam, ahogy vakarta a fejét és hozzá rágcsálta a szája szélét.
- De kifejezetten paprikás voltál, ha előre engedtelek vagy kinyitottam neked az ajtót, tehát az ellentétjét favorizáltad, Csücsi.
- Vágom, vágom.
- Szeretlek becézni.
- Én meg a csokit.
- Akkor ezt letárgyaltuk.
- Éppen azt csinálom most is.
- Mit? – pislogtam magam elé.
- Szeretem a csokit.
- Ez annyit tesz, hogy nassolsz?
- Ege. Csokit eszek.
- Finom?
- Nekem az. De mindjárt vége.
- Ezek a csokiszeletek már csak ilyenek. Olykor-olykor nem átallanak elfogyni.
- Szelet? Pff... Amatőr. Tábla. Nem szeletelek. Azt meg sem érzem.
- Hogy is gondoltam. Bocsánatot kérek.
- Lemegyek trüffelért. Anya csinált trüffelt.
- De hát fél perce mondtad, hogy kivégeztél egy tábla csokit.
- De az nem trüffel, az csak csoki… - Volt egy rövid szünet, mielőtt szusszanva amolyan megtört horkantással megszólalt. - …olyan lehetek belülről, mint egy piñata.
- Bizonyára. – Egyet kellett értenem.
- Azt sem tudod mi az, igaz?
- Fogalmam sincs.
- Parti cucc, tömve mindennel, ami a fogadat rontja.
- Ahha.
- Azért szeretsz?
Dejavou. Nem volt ez már ma egyszer?
- Szeretlek.
- Hmm.
- Hümm?
- Az. Azt hiszem, baj van – jelentettem ki.
- Mivel? Hiányzik egy neon színű kavics vagy Perec evett némi hínárt?
- Perec? Ugyan kérlek. Bezárva várakozik a fürdőben, míg én dolgozom a vízivilággal. Nem, a hallal van baj. Azt hiszem. Fura. Szerintem beteg. Mintha kisebb lenne és eddig nem vettem észre, de apró fekete foltok vannak rajta. Ha letettük, felkúszok a világhálóra és körülnézek, írnak-e valami okosat a témában.
- Ryu… szerintem felesleges. – Torkát köszörülte, krákogott.
- Dehogy az. Persze szívműtétet biztos nem lehet végrehajtani egy ekkora halon, de hátha van valami, amit a vizébe tehetek, hogy…
- Nem, úgy értem felesleges betegséget keresni, nincsen semmi baja. Ryu…
Tisztán hallottam, ahogy fújtatott.
- Igen?
- Vallanom kell neked.
- Most?
- Ryu… nem így akartam megmondani.
- Mit?
- Szeretlek.
- Most még gyanúsabb, mint volt. Kezdj már bele!
- Az első éjszakán, amit nálad töltöttem…
- Végképp nem értem, hogy jön ez ide.
- … a macskával…
- Tovább.
- Amikor először elvittem magammal Perecet a lakásodra, emlékszel?
- Lehet azt elfelejteni? Nyargalt a nappaliban, mint aki lónak hallucinálja magát egy versenypályán, felfutott a falra, leszakította a függönyt, aztán nyervogott az előszobában, mert be akart furakodni közénk a hálóba.
- Pontosan, és végül, de nem utolsó sorban miután te elmentél dolgozni és teljes lelki nyugalommal magamra hagytál engem a gyönyörű lakásodban a puha takaród alatt, ő fogta magát és kilopta a… vízből… a… halad.
- Hogy… mi? – Persze hallottam én, de… mi?
- Eltolta a tetőt és kipecázta a kopoltyúst és én bár nem bírom a nem élő állatokat, reggel megtaláltam a konyhaasztal alatt. Képzelheted, milyen jól startolt a napom. Ryu-féle üzike és finya reggeli, amit nekem hagytál, meg egy deglett hal fél méterrel arrébb. Nem mertem megmondani. Ha elmondom neked, hogy első alkalommal, mikor beengedted a macskámat, akit tudom, hogy nem bírsz, mert mondtad, hogy szórja a szőrt, én meg mondtam, hogy nem, te meg jöttél azzal, hogy karmolássza a fáidat, én meg mondtam, hogy dehooogy, szóval fogod magad és irántam érzett szerelemből beengeded a te agyad szerint kártékony maccsomat úgy, hogy én bizonygatom, hogy semmi rossz fát nem tesz majd a tűzre, tehát kvázi kezeskedtem érte és fogja magát a kis áruló és levadássza azt az egyetlen aranyhaladat… Hát lásd be Ryu, ezt nem vállalhattam be! Így miután megsirattam, fogtam magam, mivel szerénytelenül kijelenthetem, hogy veszedelmes szemem van a színekhez és… vettem egy póthalat. Egy hasonmást, egy… másolat Halat… még a nevét sem tudom.
Tág pupillákkal figyeltem a most egy kancsóban úszkáló idegent.
- … Tá.
- Tának hívtad a halat?
- Igen.
- Értem. Tá. Zárójelben megjegyzem, hogy bár ez egy szomorú pillanat és egyben a lebukásomé is, de most mosolygok attól, hogy újabb ismeretlen darabkát ismerhettem meg belőled, vagyis újra villantottad nekem, hogy zizzent vagy. Szóval. Tá. Tehát… most… ha egytől tízig skálán kellene megmondanod mennyire vagy mérges, hányat mondanál?
- Nem is tudom. Nem vagyok mérges, csak… itt nézem ezt a határozottan élénk és ficánkoló halat és próbálok vele megbarátkozni, hogy ő nem az én eredeti halam. Vagyis… Tá2?
- … Nem. Tulajdonképpen Ryury a sztorinak még nem egészen van vége. Mert hihetnéd, hogy vagyok annyira tehetséges, hogy az első incidens után lehegesztem az akvárium tetejét, legalábbis mancsbiztossá varázsolom a tartályt, de… nem jött össze.
- Tehát nem Tá2.
- Nem.
- Akkor?
- Hát… olyan hét környékén befejeztem a számolást, de átlag kéthavonta kifogja és mint egy olyan hadizsákmányfélét vagy fenyegetős felszólítást, még nem döntöttem el, de a te cipőd vagy papucsod, ágyoldalad vagy konyhaszéked mellé teszi. Nekem meg valami varázslatos módon mindig sikerül előbb ráakadnom, így van lehetőségem klónt keríteni. Aztán egyszer magától pusztult el, nem tudom miért. Ott lett volna alkalom rá, hogy befejezzem ezt a dolgot, de nem akartam, hogy szomorú legyél. A legutóbbi incidensnél megszívtam. Nem találtam olyan halat, még hasonlót se, így maradt jobb híján ez a kisebb és fekete pettyekkel tarkított. Arra gondoltam, pár napig csak nem fog feltűnni, addig keresek és majd sutyiban szerva itt, csere ott, de aztán jött a baj a nagyival és… én elfelejtettem a halcserét.
- Tá10?
- Saccperkábé. Haragszol?
- Nem. Voltaképp meg vagyok hatódva, hogy ennyit dolgoztál értem, csak kicsit szomorú vagyok. Tudod az a hal emlékeztetett engem egy időszakra. Nagy magányomban vettem és ezért… a jelképe volt valaminek.
- Értem. Mereng a hangod.
- Mert merengek.
- Ne haragudj a macskára. Nem tehet róla, hogy városi létére maradt még benne valami a vadászból.
- Dehogy. Mondtam, hogy nem haragszom.
- Leszidtam, de nem hatotta meg. Vagy annyira rövidke az esze, hogy pár hét alatt elfelejtette.
- Utóbbira szavazok.
- Megbocsátasz nekünk?
- Nem tehetem. Mondtam, hogy nem haragszom. Nincs mit megbocsátani.
- Szeretsz még?
Na ez volt a pont, ahol mindent letettem a kezemből és a rákészültem, hogy komoly irányba forgassam további beszélgetésünket.
- Különösen viselkedsz. Szeretem, ha ennyire kis bújós vagy, már amennyire ez telefonon lehetséges, de most gyanús vagy nekem. Baj van.
- Megint az a radar, mi?
- Igen. Ki vele.
- Szeretlek.
- Igen. Hallom. Én is. Pont erről beszéltem. Tudni akarom, mi a baj.
Mocorgás jött át a kagylón, mintha fekvésből ült volna fel, megnyikorogtak alatta az ágy rugói.
- Ígérj meg valamit – krákogta.
- Hadd halljam.
- Nem, úgy értem ígérd meg.
- Hogy ígérjek meg valamit, ha azt sem tudom, hogy mit szeretnél, hogy megígérjek?
- Az most teljesen mindegy. Bízz meg bennem vakon és ígérd meg. Ígérd meg előre, és én elmondom.
- Ezt nem így szokták.
- Kérlek.
- Nem ígérhetek, mert mi van, ha olyat kérsz, ami felett nincs hatalmam és akkor hazudtam.
- Kérlek, Ryu! Bízz meg bennem. Ígérd meg nekem.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egy ovissal vitatkozik.
- Tudod mit? Ez csúnyán ellentmond az elveimnek, de neked, csak neked, legyen. Megígérem.
- Szeretlek.
- És most mondd, mi a baj, mert egészen ideges lettem ettől a tapinthatóan fura hangulattól.
- Ryu, kérlek…
A vonal másik végén is hallottam, mennyire mély levegőt vett, azt is, ahogy a körmei koppantak, talán az ágy támláján.
- Igen?
- Gyere ide.
Vonalhiba. Csak az lehet.
- Tessék?
- Nem bírom tovább. – Hallgattunk. Én a folytatásra vártam és ő azt hiszem, ehhez gyűjtött erőt. Apró hangfoszlányok segítettek nekem, hogy lássam a mozdulatait. Idegesen hajába túró ujjait, tenyerébe temetett arcát, fogaival sanyargatott puha ajkait. – Nem bírom tovább. Én… Ryu, én nem vagyok gyenge és nem vagyok olyan, aki nem bírja az egyedüllétet, vagy mindig a másik nyakán akar lógni. Meg voltam róla győződve, hogy eltelik ez a pár hét és fix, hogy nehezen, de bírni fogjuk. Majd telefonálunk és közben telnek a napok. De elég. Nem telnek! Megálltak, sőt elindultak visszafelé. Elég. Én nem bírom. Nagyon rosszul alszok. Sokszor felébredek, olyan ostoba álmaim vannak, mint még soha. Feldobna, ha mesélhetnék egy-egy éber fejjel banális álmocskát, de ezek kegyetlenek, valóságosak és képtelenség felébredni belőlük. Egyre nehezebben szánom rá magam, hogy az ágyig csússzak. Pár napja úgy érzem, hogy megint fáj a kezem. A meleg lábad, amit mindig a takaró alatt dugdosol, biztos megvédene. Ha köré fonhatnám az enyémet, nem kódorognék el éjszaka, segítene hogy… szükségem van rád. Látni akarlak. Tudom, hogy ez nem fair tőlem, nem ugráltathatlak vagy követelhetek rajtad ilyesmit, azt is tudom, hogy már talán három hét, amit még bírnom kellene, de nem megy tovább. Ryu, még nem mehetek haza, ezért kérlek… ha van rá lehetőség, akkor csak egy pár napra, nem többre, de kérlek, kérlek Ryu…
- Utazzak oda?
- Igen. Tudom, ez nem fair, nem tisztességes téged megtámadni ilyesmivel. Nem az. Tudom én. … Tudom. Gondolhatod, hogy Daniell nem alszik jól, kell a kispárnája, de nem erről van szó. A bőrömben nem érzem jól magam és ez mindent szétszed. Kellesz nekem.
- Ne csináld már.
- Tudom. Nem volt tisztességes ezt neked dobni, nem is tudom, hogy gondoltam.
- Ne, Dany, ne beszélj…
- Őrültség. Hirtelen jött. Tudod mit? Az lenne a legjobb…
- Hallgass már el! Mintha te lennél én. Ne beszélj helyettem! – Nem volt mese. Rá kellett pirítanom. – Imádom, mikor magaddal beszélgetsz, de ha már engem kérdeztél, hallgass is meg!
- Nem jössz, mi?
- Életem, viccelsz velem? – Csak a földet néztem, kerestem legszimplább gondolatot, ami érthetően beszél majd. - Rajta leszek az első gépen, amin tehetem.
- Tényleg?
Meglepett, hogy mennyire meglepte.
- Hogy gondolhattad, hogy nem? Hogy gondolhattad, hogy nem dobok el mindent és nem rohanok majd?
- Nem tudom. Csak úgy… azt hittem.
Jött egy kis csend. Felálltam, céltalan ingajáratba kezdtem, s míg róttam a kacskaringós utat, kikerülve a nappaliba halmozott akadályokat, próbáltam kitalálni, hogy mondhatnám el, amit érzek. Szememmel a cigimet kerestem, aztán az erkélyajtót céloztam meg. Egyetlen egyszerű kérdés jutott eszembe.
- Szerinted jól vagyok?
- Nem vagy?
- Olyan vagyok, mint egy elcseszett zombi. – Nem látta, de én a szálat kocogtattam elő a dobozból. - És az, hogy nem nyavalyogtam eddig a pillanatig, csak és kizárólag azért fordulhatott elő, mert úgy vettem észre, hogy te állod a sarat. Mégis hogy vette volna ki magát, ha egyedül én vagyok, aki a duettünkből elkezdené rágni azt a rohadék küszöböt?
- Rágod?
- Minden főétkezés helyett és néha tízóraira és uzsonnára is. Daniell, én sem vagyok jól. Előbb bedobtam a törülközőt, mint te, csak tudok hallgatni, mert ennyi idősen megszoktam, hogy néha hallgassak, legalábbis az előtt, aki előtt kell. Csak téged megóvandó.
- Önfeláldozóan hangzik…
- Nem az, inkább olyan hőslovag szindrómás.
Nevettük, de csak röviden, picit bódultan. Talán mindketten hirtelen a történteken kezdtünk gondolkozni.
- Most pakolni fogok – közöltem vele egyenesen.
- Bőröndöt?
- Azt. Azt.
- Komolyan beszélsz?
- Csak úgy tudok.
- Mi lesz Pereccel?
- Annyi kislány bicajozik erre, majd odaadom valamelyiknek.
- Ha. Ha. Ha.
- Beszélj a nővéreddel, én meg odafuvarozom a szőrzsákot.
- Te komolyan idejössz?
- Nem arra kértél?
- Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Már pakolsz?
- Pakolok.
- Nem hallom az alsógatyák suhogását.
- Várj, majd mindjárt meghallod.
- Le kell mondani a programjaidat, mert biztos voltak és…
- Ne félts te engem Gyönyörűm, ezért fizetem az asszisztensem.
- Nem kell sok ruha, igazából csak te kellesz.
- Mint te nekem.
- Tegyük le, foglalj jegyet!
- Rendben.
- Sírj is, meg zokogj, hogy SOS, ha nem jön be, hivatkozz orvosi vészhelyzetre, hátha könnyebben kapsz helyet.
- Úgy lesz.
- Yukatában gyere.
- Nem.
- Legyen. Akármi megteszi.
- Majd keresek valamit, bár nincs egy göncöm se.
- Ryu…
- Daniell?
- Hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése