- Furán érzem magam.
Apró lila virágok voltak a párnán, a takarót is beborították. A szín és illat harmóniája tökéletes volt, mintha egy réten feküdnék. Daniell pedig rajtam.
- Miért? – kérdezte, miközben aprókat harapott az alsó ajkamba.
- Ez nem fog menni – néztem a plafont üveges szemekkel.
- Kamu. Máskor derékon alul is egyeztess. Nem veszem be. Áll a zászló.
- Elnézted. Banán van nálam – közöltem tényszerűen rögtönzött hazugságomat. - Éjszakai nassolásra készültem, teljes mértékben félreérted a helyzetet.
- Aha. Nassolni egy banánnal? Amatőr hazudozó vagy.
- A továbbiakban pedig tudomásodra hoznám – mondtam szigorú hangsúllyal, összerántott szemöldökkel, miközben az ő feje eltűnt a takaró alatt, hogy játékosan belenyalintson kezdetben a köldökömbe – hogy fáj a fejem.
- Értem – hümmögött valahonnan a hasam tájékáról.
- De látom, téged egyáltalán nem… - belemarkoltam a lepedőbe, kellett, mert érzékeny területre érkezett - hat meg a mondandóm. – Monológomban kicsit megakasztott, mikor mutatóujját a pizsamanadrágom derekába kampózta és elkezdte húzni lefelé.
- Nem. Nem mondhatnám. – Hümmögésével engem igazolt. – Tökre hidegen hagy.
- Nem játszol tisztességesen, Daniell. – Tekintéllyel kívánt csengeni, ehelyett inkább csak úgy recsegett.
- Nem baj, nem hajtok becsületrendre vagy mit tudom én. – Az apró csókok a csípőlapátomra záporoztak.
- Kérlek – szűrtem a fogaim között. Ő elcsattintott még pár puha csókocskát, s a félperces szünet után, amit lélegzet visszafojtva asszisztáltam végig, visszakérdezett.
- Mire kérsz? – tudakolta a dudor a takaró alatt, némiképpen tompa hanglejtéssel.
- Én már nem is tudom – vallottam be töredelmesen, mert ha már az őszinteségnél tartunk, látatlanban három centit saccoltam fájdalmas erekcióm és az ő barackszínű ajkai közé és ez kezdett megingatni egyébként szilárd elhatározásomban – „nagyilakban nincs szex!”
- Hoppá-hoppá. Valaki elbizonytalanodott – éreztem magamon a leheletét.
- Az vesse rám az első követ, aki nem tenné a helyemben – sóhajtással zártam a mondatot és odabent már játszadoztam a gondolattal, hogy beletúrok a sörényébe és kezembe veszem az irányítást.
- Szegény Ryu.
- Szégyellheted magad.
- Nyertem?
Fene a pimasz képét.
- … mondhatjuk.
- Semmiképpen sem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. – Lágy, száraz csókot adott az ölemre, aztán a nyelvével simogatott végig. – Ha azt mondod, hagyjuk…
Én nem mondtam semmit. Fogadalmam még a huszonnégy órát sem érte meg.
Ittam a kávémat. Szám szerint a másodikat. Még alig hajnalodott, én mégis egy reggeli rituálét űztem. A felkelő nap sugarai lassan bekúsztak a konyha ablakán. Álmos, mégis üde fényük megvilágította a falon szép szabályosan sorakozó képecskéket. Körbe apró, nyers keretben, mezei virágokat mutató tarka, rajzolt csokrok díszlettek mindenhol. A falak világossárga színe is egyre vakítóbb lett, ahogy a napkorong elindult aznapi útjára. Virágok voltak a terítőn és az alátéteken, asztalokon, a bögréken is, azzal együtt, amiből a kávét kortyoltam. Sőt, az ágyneműn, amiben éjszakáztam. Ebben a lakásban sok a virág. Ott vannak a fürdőben minden harmadik csempén, a tányérok alján, de még az ágytámlákra faragva is. Bár gyanítom, ennek semmi köze ahhoz, hogy nem tudtam aludni. Egyszerűen csak nem ment. Két-három órára elszunyókáltam, aztán felébredve nézegettem kicsit az extrém pózokban szuszogó Daniellt. Jólesett. Hiányzott, hogy tekeredik és csavarodik. Ébrenlétem tartósnak tűnt, és ha már fenn kukorékoltam, de szemmel láthatóan messze volt még a reggel, megkívántam a koffeint. Időbe telt, míg meggyőztem magam arról, hogy nem vagyok már óvodás, hogy lapuljak és felnőtt férfi lévén szépen fogtam magam, felöltöztem és leosontam a földszintre, hogy főzzek egy kávét.
Kicsit nehézkesen ismertem ki magam Daniell nagymamájának konyhájában, gyakorlatilag mindent kinyitottam, hogy megtaláljak egy filtert, bögrét vagy kanalat, de végül összehoztam a nedűt és bár az ízek máshogy kavarogtak a nyelvemen, mégis elértem a kellő hatást. Komótosan kortyolgattam a hajnali órán. Aztán a világhálón kezdtem böngészésbe, otthoni hírek között mazsoláztam és még Seinek is írtam. Miután tegnap éjjel meglepett egy olyan üzenettel, melyben ünnepélyesen megígérte, hogy megöntözi a virágokat, és ha már ott jár, szexel egyet a hálónkban, nem hagyhattam szó nélkül. Lepötyögtem neki, hogy tudom ám, hogy hitvese, bár szeret a kedvében járni, nem tenne ilyesmit, szóval legyen jó fiú és csak a zöldségekkel foglalkozzon, ne azzal, hogy összemaszatolja a lepedőnket. Válaszolt. Lelki szemeim előtt tisztán láttam a kaján mosolyát, mikor azt ecsetelte, mit fog hova rakni a mi kis szentélyünkben. Kedélyesen mosolyogtam, de persze nem hittem neki. Megkapta válaszként, hogy ha valóban oda fogja rakni, ahova mondja, hogy fogja, akkor én valami egészen mást fogok egészen máshova rakni, de azt nem fogja élvezni. Elvigyorogtam saját briliáns humoromon, orrom alatt elmorzsolva egy becéző kedveskedést exemre – marha állat. Jól elírogattunk egymásnak. Közben én a kertbe lopakodva elszívtam egy cigarettát, majd még kettőt, a nap felkelt, nekiálltam az aktuális kávém mellett ismét egy választ pötyögtetni az én elemében lévő volt kapcsolatomnak, mikor a derült égből rám köszöntek.
- Szép reggelt! Hogy-hogy ilyen korán, Ishigoru-san?
Kis híja volt, hogy nem futott félre a korty. Nem mert ijedős vagyok, csak nem számítottam társaságra.
- Jó reggelt – törölgettem államról a kávét, majd talpra pattantam. Akár szalutálhattam is volna. Nem vagyok normális. Miért csinálom ezt?
- Kérem, üljön le és igya tovább a kávéját. Nem akartam megzavarni.
- Dehogy – csóváltam a fejem. – Bátorkodtam magamnak készíteni egy kávét, remélem nem…
- Kérem, be se fejezze – mosolygott talán kicsit feddőn, mert megsejtette, hogy éppen mentegetőzni készülök. Hiába, ez vagyok én idegen terepen. Poharat vett elő és ő is csatlakozott a koffeinfüggők klubjához.
A konyhán feszült csend lett úrrá. Én nyeltem, ő nőiesen hörpintgetett. Roppant kényelmetlen volt.
- Hogy aludt? Vagy inkább hogy nem?
Éreztem, hogy őt is a csend feszélyezi. Beszélgetés-próba: csapó egy!
- Köszönöm kérdését, utóbbi – mosolyogtam és bár nem láttam magam kívülről, azt hiszem, arcom bárgyú és művi.
- Csak nem az ágy? – Az ő vonásain viszont egyértelmű, őszinte aggodalommal tölti el a gondolat, hogy kényelmetlen fekhelyen szállásolt el.
- Dehogy – közöltem kurtán, de pislogását látva őt ez a válasz nem elégítette ki - Csak az a karakter vagyok, aki a szállodában is átvirrasztja az első éjszakát. Majd elmúlik – nyugtattam. Persze mást tudok, saját magammal meg pff.
- Remélem. Szeretném, ha tudna pihenni.
- Biztos így lesz.
Újabb szakasznyi csend következett, majd Daniell édesanyja ismét dobáshoz készülődött. Barátságos labda volt. Csapó kettő.
- Ízlik a kávé? – Olyan lágyan beszélt, akárha dúdolna.
- Nagyon jólesik, köszönöm – bólogattam esetlenül.
- Ugyan, én köszönöm. Ön főzte.
- Akkor egészségére.
Hm. Újonnan választott témánk rekordidő alatt merült ki, csak hogy újra lehessen egyet kukulni. Kitartó nő, harmadszor is megpróbálkozott.
- Szép időnk van, nemde?
- Igen, valóban. Szépnek ígérkezik és… - és akkor megéreztem a túl udvarias mondat szatirikus kicsengését és végre nevettem egy jóízűt, vele együtt.
- Elnézést. Csak már kezdett komikus lenni. – Kacagva mondta ki a nyilvánvalót.
- Sajnálom. Nevetségesen viselkedem.
Zavarban voltam. Kimondhatatlanul zavarban.
- Dehogy. Ez egy különleges szituáció. Én sem kávéztam még hajnalok hajnalán a fiam… - Elmosolyogtam a felfelé kunkorított hangsúlyon, de meg nem bántott, hogy keresi a tökéletes szót. – Társával. – Majd elgondolkodott. – Társával?
Vállat vontam, amolyan „nem mérvadó” módon.
- Társával. Ha önt nem zavarja, nekem megfelel.
- Miért zavarna?
- Véleményem szerint a logikusabb kérdés itt inkább az, miért nem?
- Tudja, én őszintén sajnálom, hogy nekünk eddig olyan kevés alkalmunk volt beszélgetni, szinte nem is ismerjük egymást. Ezért is szerettem volna a vendéglátója lenni erre az időre. Szeretném, ha otthon érezné magát és azt, hogy ha már ez a szerencsétlen helyzet hozott valami jót is, akkor kihasználnánk ezt az időt arra, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Persze csak ha nem kellemetlen önnek, hogy az ittléte alatt rendre beszélgetni akarok majd.
- Nem az.
Azok a szürke szemek. A csillogtatásuk vajon családi titok?
- Kérem, legyen őszinte.
- Rendben. De, az. Kellemetlen, de egy más értelemben. Én is szeretném, csak idegen nekem a gondolat. De szeretném. Igen. – Ez az. Dadogj és beszélj össze-vissza. Jól áll neked… barom.
- Ezt örömmel hallom. Már-már azt hittem, menekül előlem.
Kicsit vicces volt, kicsit számon kérő.
- Nem tudom.
- Beszéljünk nyíltan.
- Bár tartok tőle, de kérem.
- Egyfajta korholásként szánom a mondandómat, de annyira azért ne vegye a szívére. Két éve része a fiam életének és én csak annyit tudok önről, amit ez az őrült – az én egy szem nagy ló picifiam - megoszt velem. Ami, higgye el, koránt sem az, amire én kíváncsi lennék. Hol túl kevés az információ, hol túl sok és ki tudja, Dan szemein keresztül mit és hogyan lát. Szeretném kicsit megismerni. Én nem követelem vagy várom el, hogy kezeljen úgy, mint egy gyermekkori jó ismerőst, de annak szívből örülnék, ha kicsit el tudná engedni magát a társaságomban legalább annyira, hogy beszélhessünk másról is, mint az időjárásról.
A szemébe néztem és próbáltam megadni neki, amit kér. Nem cenzúrázott gondolatokat. Nem kívánom, valamiért mégis úgy érzem, hogy kell. Szinte kikényszerítettem magamból a választ.
- Nekem ez rettentő nehéz.
- Megértem.
- Értem, mit szeretne és megértem miért, de nem sűrűn fordult elő az életemben ez a szituáció. Sőt, még soha.
- A komoly kapcsolat?
- Nem az. – Én ennyivel be is fejeztem volna, de ő várt. Rajta Ryu, rajta, vegyél mély levegőt. - Rám sosem voltak jellemzőek a rövid románcok. Nem volt futó kalandom – merengtem kávésbögrémet forgatva. - Az nem én vagyok. Ha csoportokra bontanám az embereket, én inkább afféle szerelmes típus lennék. Nekem nyitni nehéz. – És beszélni is, de ezt nem mondtam el neki. Ismét pár igazán mély levegőt kellett vennem. Arra, hogy a szavak elinduljanak kifelé, tényleg rá kellett kényszerítenem magam. Mély sóhajjal kezdtem bele. - Daniell az a fajta, aki keblére öleli a világot, ha megtehetné, boldogságát magára írná, hogy az örömét szendvicsemberként hordozhassa és megoszthassa mindenkivel, aki szembe jön. Én pedig rejtőzködő vagyok, aki inkább őrzi ezeket a törékeny dolgokat hét lakat alatt, nehogy méltatlan kezekbe kerüljön. Óvatosság, részint rossz tapasztalatból, saját hibámból okulva, részint csak a körülöttem lévő világ ismerete miatt. – A konyhában túl sok lett a fény. Most jobban esett volna, ha legalább az én székemre vetül egy kevés jótékony árnyék. - Sok szempontból vagyunk tűz és víz. Daniell bármit csinál, hévvel, lánggal teszi, én meg próbálom a lelkesedését nem kioltva mégis békére bírni. – Kis szünettel folytattam. - Lehet, hogy ezt láttam meg benne? – kérdeztem talán magamtól. - Daniell annyira nyíltszívű, őszinte, és ami nekem a legnehezebb volt kezdetekben, ijesztően közvetlen. Ön is az. Engem nem erre neveltek, nem ilyen példa volt előttem, nem így élem az életem és éppen ezért most is nagyon nehezemre esik önnel megosztani ezeket a gondolatokat.
- Ahhoz képest elég jól csinálja – közölte egy szolid mosollyal, kávéját kortyolva.
- Köszönöm. Amint a mellékelt ábra mutatja, igyekszem a kedvében járni.
- Ezt díjazom – nevetett fel.
- Nem állt szándékomban bujkálni, de nem kívánt szereplőként Daniell életében, jobbnak láttam láthatatlannak maradni.
- Ha túl sokat hajtogatom, hogy őszintén, akkor lassan jelentését veszti a szó, de megint ezt hoznám elő. Őszintén mondom – nekem semmi kifogásom ez ellen a kapcsolat ellen.
Megdöbbentett.
- Tényleg?
Hangomból annyira sütött meglepettségem, hogy újfent nevetett.
- Tényleg.
- Miért? – Zsigerből jött a kérdés, tudni akartam. – Vagyis… - próbáltam kiegészíteni, kicsit pontosítani, de megelőzött.
- Olyan dolgot fogok most megosztani önnel, amit nem mondtam még másnak a lányomon kívül. A mi anya-lánya viszonyunk sokkal inkább barátnős, így mindent elmesélünk, de a fiamnak nem beszéltem még róla. Önnek azért hozom most szóba mégis, mert úgy érzem – és ne ijedjen meg – fog ezalatt a két hét alatt még olyan dolgokat mesélni nekem, amiről nem szívesen beszél, ezért kicsit úgy érzem, kompenzálnom kell és nekem is adni valamit cserébe. Daniell apja és köztem eléggé kiélezett a helyzet. Én boldog vagyok, mert a fiam boldog, de az ő válasza erre a roppant egyszerű gondolatra mindig az, hogy máshogy is lehetne boldog, eddig is volt, lehet is. Állandó vita forrása köztünk és ez egy újabb strigula a feketelistára, egy újabb rossz dolog, amiért haragudhat Daniell választására. De az én véleményem az, hogy nem lehet mindenért egy embert felelőssé tenni. Howard hibája, hogy nem tud megbékélni vele. Mindenki megvívja a saját csatáit, élheti az életét, meglehet a választása, ha hibás, ha helyes az út, és néha csak azzal kell foglalkozni, mi mit akarunk. Daniell a fiam. Nagyon későn kezdett járni, mintha egészen addig nem akart volna felállni, amíg nem képes rohanni, ezért csak ült és roppant komoly képpel nézegette a világot. Kicsit későn kapcsolt, de nem számított, a fiam. Ha kilenc hónapig a szíve alatt hordta, nem számít, hogy Anyák napjára gilisztát ás és míg más mami virágot kap, ön valami sáros nyavalyát. Kit érdekel? Láttam az arcán, hogy szívből adta. Az én gyerekem, és ami neki jó, az nekem is jó. Ha Daniell önt választotta, nekem kötelességem elfogadni, ha látom, hogy boldog, az engem is azzá tesz. Hát ezért.
- Kérdezhetnék valamit? – mormoltam halkan.
- Ha van kérdése, kérem, tegye fel. Ne féljen, én sem fogom majd vissza magam – kacagott.
- Daniell nagyon szeretné, ha az édesapja megbékélne kettőnkkel. Lát erre bármilyen esélyt?
- Ezt mostanában Daniell is sokat kérdezgeti tőlem. Azt tudom mondani önnek, amit neki is. A férjem jó ember, csak kicsit görcsös. Nehezen módosítja a fejében már eltervezett jövőképet. Néha megrögzötten ragaszkodik az elképzeléseihez, és ha valamit egyszer a fejébe vett, azt nehezen mozdítja onnan arrébb. Most nem csak a kép módosult, de kicsit sérült a büszkesége is. Idő kell neki.
- Értem…
Olyan volt, mintha egy ollóval egyszerűen félbevágták volna a pillanatot. Örültem neki. Vagy nem. Nem tudom, de a lényeg, hogy ideiglenesen elnapolásra került a beszélgetés, mert színre lépett a fiú.
Daniell úgy érkezett meg, mint egy egyszemélyes álomkóros felmentő sereg, akit csak és kizárólag miattam küldtek.
- Jó reggelt.
A szájából ez azért komikus, mert mikor kimondja, begyógyult szemekkel, ásításokkal tarkítva, az embernek az az érzése támad, hogy ő valójában még alszik.
Két oldalról kapott egy-egy lágy sziát, amin még mindig szinte csukott szemekkel, de elmosolyodott. Odacsosszant édesanyjához és amolyan jófiúsan adott egy puszit a feje tetejére. Engem picit feszélyezett, de kedves pillanat volt. Kávémba temetkezve fél szemmel figyeltem a közjátékot és szinte meglepődtem, amikor hozzám lépett. Várakozón tekintettem fel rá és ő ahelyett, hogy megcsapkodta volna a vállam vagy kezet fogott volna vagy mit tudom én, bár mégis mire számítottam tőle? Lehajolt és bögrémet arrébb tolva szájon csókolt. Majd mintha mi se, letottyant mellém az egyik székre.
Se köpni, se nyelni nem tudtam. Még magamban sem kezdtem szónoklatba, mert ez az apró közjáték, bár több volt, mint rázós, maximum csak negyedik lehet másfél napos toplistámon.
Kínos pillanataink bronzérmese lett az a reggel, mikor egy újabb átszeretkezett éjszaka után egyedül ébredtem a szállodai szoba hatalmas ágyában. Egy kunkori levélke a párnán tudatta velem, szőke szerelmemet nem a föld nyelte el, csak dolga akadt, de készüljek, mert hamarost visszatér. Nem vettem komolyan a fenyegetését. Reggelit rendeltem, majd alámerültem a habokban és mikor egy szál törülközővel a derekamon, vizes lábbal kicsusszantam a mobilomért, abból a megfontolásból, hátha hív, ameddig pancsolok, szembe kellett találnom magam a rám várakozó Daniellel és annak édesanyjával. A hab csorgott lefelé a vádlimon, ők az asztalnál ültek, én meg csak pislogtam, még dadogni is elfelejtettem zavaromban.
Ezüstöt zsebelt be a történés, szintén még ugyanazon reggelen. Daniell és én csomagjaimmal megpakolva áttettük főhadiszállásunk a nagymamához. Sétáltunk a kocsifeljárón, szépen libasorban. Daniell elől, édesanyja mögötte, én pedig sereghajtóként húztam magam után gurulós bőröndöm. Némán haladtunk és anyukája úgy gondolta, megtöri a csendet. – Kisfiam, emeld rendesen a lábad. Ne csoszogj már így. Úgy mész, mint akit se…
Csak Daniell tarkóját láttam, de még az is vérvörös lánggal égett. A nő elharapta a mondatot, mert félúton rájött, nem akarja kimondani, én pedig krátert égettem a betonba, megrongálva ezzel a még nem ismert nagyi tulajdonát.
Az aranyérmet egyértelműen ítéltem oda a pillanatnak, mikor Daniell hírhedt, kakashusit kedvelő, egyébként kedves, szelíd nagyanyónak látszó mamija üdvözölt, kedves mosollyal és lágy szavakkal kérte, érezzem otthon magam nála, és mikor két karját felém nyújtva kikényszerített belőlem egy ölelést, amiben meglehetősen feszengve éreztem magam, kihasználva naivságom, egy váratlan pillanatban ahelyett, hogy megsimította volna a hátam… megmarkolgatta a combomat. Daniell később majdnem bepisilt a röhögéstől, döbbent arcomon vihogva újra és újra elrötyögte – mondtam, hogy vigyázz vele.
Mire letelik a két hét, teljesen edzett leszek. Nem zúz majd meg, ha rám nyitják a vécéajtót vagy labdáznak a gombócra gyűrt alsógatyámmal – bár szívből remélem, egyik gondolat sem egyféle jóskép.
Daniell látszólag folytatta az alvást a konyhaasztalon. Anyukája egyenesen kinevette, én csak oda-odapillantva megmosolyogtam, ahogy nyamnyogott. Egyszer teljesen váratlanul újra kinyitotta a szemét, majd közölte a terítővel:
- Reggeliiii….
Volt benne valami bizarr, mert az elmorzsolt mondatra nem csak édesanyja, de én is feladatomnak éreztem megetetni a szürkeszeműt, így mondhatni egyszerre vettük a lendületet. Láttam a komikumát és legalább annyira az esetlenségét is. Nem tesz boldoggá a tudat, hogy még napok telnek el ugyanebben a zavaró, bugyuta légkörben, míg hozzászokunk egymás jelenlétéhez.
Kérdőn néztem körbe, Daniell húzta az ingem ujját.
- Miso, tamagoyaki, és kérek halat és cornflakes-t meg muffint is.
- Hány gyomrod van neked? – ráncoltam rá a homlokom, mert hihetetlennek hatott, hogy mindezt egy helyre kívánja berámolni. Mondom én, aki fennállásunk alatt már tanúja volt olyan kreációknak, mint például a gumicukros pite.
- Légyszi – mondta az asztalnak, én pedig legalább olyan könnyen megfőzhető, illetve süthető vagyok, mint egy tál tamagoyaki.
- Nem bánja, ha…? – mutattam körbe a konyhán lágyan jelezve, hogy birtokba venném a birodalmát és ő bólintott.
Reggelit készítettem négy főre.
Apró lila virágok voltak a párnán, a takarót is beborították. A szín és illat harmóniája tökéletes volt, mintha egy réten feküdnék. Daniell pedig rajtam.
- Miért? – kérdezte, miközben aprókat harapott az alsó ajkamba.
- Ez nem fog menni – néztem a plafont üveges szemekkel.
- Kamu. Máskor derékon alul is egyeztess. Nem veszem be. Áll a zászló.
- Elnézted. Banán van nálam – közöltem tényszerűen rögtönzött hazugságomat. - Éjszakai nassolásra készültem, teljes mértékben félreérted a helyzetet.
- Aha. Nassolni egy banánnal? Amatőr hazudozó vagy.
- A továbbiakban pedig tudomásodra hoznám – mondtam szigorú hangsúllyal, összerántott szemöldökkel, miközben az ő feje eltűnt a takaró alatt, hogy játékosan belenyalintson kezdetben a köldökömbe – hogy fáj a fejem.
- Értem – hümmögött valahonnan a hasam tájékáról.
- De látom, téged egyáltalán nem… - belemarkoltam a lepedőbe, kellett, mert érzékeny területre érkezett - hat meg a mondandóm. – Monológomban kicsit megakasztott, mikor mutatóujját a pizsamanadrágom derekába kampózta és elkezdte húzni lefelé.
- Nem. Nem mondhatnám. – Hümmögésével engem igazolt. – Tökre hidegen hagy.
- Nem játszol tisztességesen, Daniell. – Tekintéllyel kívánt csengeni, ehelyett inkább csak úgy recsegett.
- Nem baj, nem hajtok becsületrendre vagy mit tudom én. – Az apró csókok a csípőlapátomra záporoztak.
- Kérlek – szűrtem a fogaim között. Ő elcsattintott még pár puha csókocskát, s a félperces szünet után, amit lélegzet visszafojtva asszisztáltam végig, visszakérdezett.
- Mire kérsz? – tudakolta a dudor a takaró alatt, némiképpen tompa hanglejtéssel.
- Én már nem is tudom – vallottam be töredelmesen, mert ha már az őszinteségnél tartunk, látatlanban három centit saccoltam fájdalmas erekcióm és az ő barackszínű ajkai közé és ez kezdett megingatni egyébként szilárd elhatározásomban – „nagyilakban nincs szex!”
- Hoppá-hoppá. Valaki elbizonytalanodott – éreztem magamon a leheletét.
- Az vesse rám az első követ, aki nem tenné a helyemben – sóhajtással zártam a mondatot és odabent már játszadoztam a gondolattal, hogy beletúrok a sörényébe és kezembe veszem az irányítást.
- Szegény Ryu.
- Szégyellheted magad.
- Nyertem?
Fene a pimasz képét.
- … mondhatjuk.
- Semmiképpen sem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. – Lágy, száraz csókot adott az ölemre, aztán a nyelvével simogatott végig. – Ha azt mondod, hagyjuk…
Én nem mondtam semmit. Fogadalmam még a huszonnégy órát sem érte meg.
Ittam a kávémat. Szám szerint a másodikat. Még alig hajnalodott, én mégis egy reggeli rituálét űztem. A felkelő nap sugarai lassan bekúsztak a konyha ablakán. Álmos, mégis üde fényük megvilágította a falon szép szabályosan sorakozó képecskéket. Körbe apró, nyers keretben, mezei virágokat mutató tarka, rajzolt csokrok díszlettek mindenhol. A falak világossárga színe is egyre vakítóbb lett, ahogy a napkorong elindult aznapi útjára. Virágok voltak a terítőn és az alátéteken, asztalokon, a bögréken is, azzal együtt, amiből a kávét kortyoltam. Sőt, az ágyneműn, amiben éjszakáztam. Ebben a lakásban sok a virág. Ott vannak a fürdőben minden harmadik csempén, a tányérok alján, de még az ágytámlákra faragva is. Bár gyanítom, ennek semmi köze ahhoz, hogy nem tudtam aludni. Egyszerűen csak nem ment. Két-három órára elszunyókáltam, aztán felébredve nézegettem kicsit az extrém pózokban szuszogó Daniellt. Jólesett. Hiányzott, hogy tekeredik és csavarodik. Ébrenlétem tartósnak tűnt, és ha már fenn kukorékoltam, de szemmel láthatóan messze volt még a reggel, megkívántam a koffeint. Időbe telt, míg meggyőztem magam arról, hogy nem vagyok már óvodás, hogy lapuljak és felnőtt férfi lévén szépen fogtam magam, felöltöztem és leosontam a földszintre, hogy főzzek egy kávét.
Kicsit nehézkesen ismertem ki magam Daniell nagymamájának konyhájában, gyakorlatilag mindent kinyitottam, hogy megtaláljak egy filtert, bögrét vagy kanalat, de végül összehoztam a nedűt és bár az ízek máshogy kavarogtak a nyelvemen, mégis elértem a kellő hatást. Komótosan kortyolgattam a hajnali órán. Aztán a világhálón kezdtem böngészésbe, otthoni hírek között mazsoláztam és még Seinek is írtam. Miután tegnap éjjel meglepett egy olyan üzenettel, melyben ünnepélyesen megígérte, hogy megöntözi a virágokat, és ha már ott jár, szexel egyet a hálónkban, nem hagyhattam szó nélkül. Lepötyögtem neki, hogy tudom ám, hogy hitvese, bár szeret a kedvében járni, nem tenne ilyesmit, szóval legyen jó fiú és csak a zöldségekkel foglalkozzon, ne azzal, hogy összemaszatolja a lepedőnket. Válaszolt. Lelki szemeim előtt tisztán láttam a kaján mosolyát, mikor azt ecsetelte, mit fog hova rakni a mi kis szentélyünkben. Kedélyesen mosolyogtam, de persze nem hittem neki. Megkapta válaszként, hogy ha valóban oda fogja rakni, ahova mondja, hogy fogja, akkor én valami egészen mást fogok egészen máshova rakni, de azt nem fogja élvezni. Elvigyorogtam saját briliáns humoromon, orrom alatt elmorzsolva egy becéző kedveskedést exemre – marha állat. Jól elírogattunk egymásnak. Közben én a kertbe lopakodva elszívtam egy cigarettát, majd még kettőt, a nap felkelt, nekiálltam az aktuális kávém mellett ismét egy választ pötyögtetni az én elemében lévő volt kapcsolatomnak, mikor a derült égből rám köszöntek.
- Szép reggelt! Hogy-hogy ilyen korán, Ishigoru-san?
Kis híja volt, hogy nem futott félre a korty. Nem mert ijedős vagyok, csak nem számítottam társaságra.
- Jó reggelt – törölgettem államról a kávét, majd talpra pattantam. Akár szalutálhattam is volna. Nem vagyok normális. Miért csinálom ezt?
- Kérem, üljön le és igya tovább a kávéját. Nem akartam megzavarni.
- Dehogy – csóváltam a fejem. – Bátorkodtam magamnak készíteni egy kávét, remélem nem…
- Kérem, be se fejezze – mosolygott talán kicsit feddőn, mert megsejtette, hogy éppen mentegetőzni készülök. Hiába, ez vagyok én idegen terepen. Poharat vett elő és ő is csatlakozott a koffeinfüggők klubjához.
A konyhán feszült csend lett úrrá. Én nyeltem, ő nőiesen hörpintgetett. Roppant kényelmetlen volt.
- Hogy aludt? Vagy inkább hogy nem?
Éreztem, hogy őt is a csend feszélyezi. Beszélgetés-próba: csapó egy!
- Köszönöm kérdését, utóbbi – mosolyogtam és bár nem láttam magam kívülről, azt hiszem, arcom bárgyú és művi.
- Csak nem az ágy? – Az ő vonásain viszont egyértelmű, őszinte aggodalommal tölti el a gondolat, hogy kényelmetlen fekhelyen szállásolt el.
- Dehogy – közöltem kurtán, de pislogását látva őt ez a válasz nem elégítette ki - Csak az a karakter vagyok, aki a szállodában is átvirrasztja az első éjszakát. Majd elmúlik – nyugtattam. Persze mást tudok, saját magammal meg pff.
- Remélem. Szeretném, ha tudna pihenni.
- Biztos így lesz.
Újabb szakasznyi csend következett, majd Daniell édesanyja ismét dobáshoz készülődött. Barátságos labda volt. Csapó kettő.
- Ízlik a kávé? – Olyan lágyan beszélt, akárha dúdolna.
- Nagyon jólesik, köszönöm – bólogattam esetlenül.
- Ugyan, én köszönöm. Ön főzte.
- Akkor egészségére.
Hm. Újonnan választott témánk rekordidő alatt merült ki, csak hogy újra lehessen egyet kukulni. Kitartó nő, harmadszor is megpróbálkozott.
- Szép időnk van, nemde?
- Igen, valóban. Szépnek ígérkezik és… - és akkor megéreztem a túl udvarias mondat szatirikus kicsengését és végre nevettem egy jóízűt, vele együtt.
- Elnézést. Csak már kezdett komikus lenni. – Kacagva mondta ki a nyilvánvalót.
- Sajnálom. Nevetségesen viselkedem.
Zavarban voltam. Kimondhatatlanul zavarban.
- Dehogy. Ez egy különleges szituáció. Én sem kávéztam még hajnalok hajnalán a fiam… - Elmosolyogtam a felfelé kunkorított hangsúlyon, de meg nem bántott, hogy keresi a tökéletes szót. – Társával. – Majd elgondolkodott. – Társával?
Vállat vontam, amolyan „nem mérvadó” módon.
- Társával. Ha önt nem zavarja, nekem megfelel.
- Miért zavarna?
- Véleményem szerint a logikusabb kérdés itt inkább az, miért nem?
- Tudja, én őszintén sajnálom, hogy nekünk eddig olyan kevés alkalmunk volt beszélgetni, szinte nem is ismerjük egymást. Ezért is szerettem volna a vendéglátója lenni erre az időre. Szeretném, ha otthon érezné magát és azt, hogy ha már ez a szerencsétlen helyzet hozott valami jót is, akkor kihasználnánk ezt az időt arra, hogy kicsit jobban megismerjük egymást. Persze csak ha nem kellemetlen önnek, hogy az ittléte alatt rendre beszélgetni akarok majd.
- Nem az.
Azok a szürke szemek. A csillogtatásuk vajon családi titok?
- Kérem, legyen őszinte.
- Rendben. De, az. Kellemetlen, de egy más értelemben. Én is szeretném, csak idegen nekem a gondolat. De szeretném. Igen. – Ez az. Dadogj és beszélj össze-vissza. Jól áll neked… barom.
- Ezt örömmel hallom. Már-már azt hittem, menekül előlem.
Kicsit vicces volt, kicsit számon kérő.
- Nem tudom.
- Beszéljünk nyíltan.
- Bár tartok tőle, de kérem.
- Egyfajta korholásként szánom a mondandómat, de annyira azért ne vegye a szívére. Két éve része a fiam életének és én csak annyit tudok önről, amit ez az őrült – az én egy szem nagy ló picifiam - megoszt velem. Ami, higgye el, koránt sem az, amire én kíváncsi lennék. Hol túl kevés az információ, hol túl sok és ki tudja, Dan szemein keresztül mit és hogyan lát. Szeretném kicsit megismerni. Én nem követelem vagy várom el, hogy kezeljen úgy, mint egy gyermekkori jó ismerőst, de annak szívből örülnék, ha kicsit el tudná engedni magát a társaságomban legalább annyira, hogy beszélhessünk másról is, mint az időjárásról.
A szemébe néztem és próbáltam megadni neki, amit kér. Nem cenzúrázott gondolatokat. Nem kívánom, valamiért mégis úgy érzem, hogy kell. Szinte kikényszerítettem magamból a választ.
- Nekem ez rettentő nehéz.
- Megértem.
- Értem, mit szeretne és megértem miért, de nem sűrűn fordult elő az életemben ez a szituáció. Sőt, még soha.
- A komoly kapcsolat?
- Nem az. – Én ennyivel be is fejeztem volna, de ő várt. Rajta Ryu, rajta, vegyél mély levegőt. - Rám sosem voltak jellemzőek a rövid románcok. Nem volt futó kalandom – merengtem kávésbögrémet forgatva. - Az nem én vagyok. Ha csoportokra bontanám az embereket, én inkább afféle szerelmes típus lennék. Nekem nyitni nehéz. – És beszélni is, de ezt nem mondtam el neki. Ismét pár igazán mély levegőt kellett vennem. Arra, hogy a szavak elinduljanak kifelé, tényleg rá kellett kényszerítenem magam. Mély sóhajjal kezdtem bele. - Daniell az a fajta, aki keblére öleli a világot, ha megtehetné, boldogságát magára írná, hogy az örömét szendvicsemberként hordozhassa és megoszthassa mindenkivel, aki szembe jön. Én pedig rejtőzködő vagyok, aki inkább őrzi ezeket a törékeny dolgokat hét lakat alatt, nehogy méltatlan kezekbe kerüljön. Óvatosság, részint rossz tapasztalatból, saját hibámból okulva, részint csak a körülöttem lévő világ ismerete miatt. – A konyhában túl sok lett a fény. Most jobban esett volna, ha legalább az én székemre vetül egy kevés jótékony árnyék. - Sok szempontból vagyunk tűz és víz. Daniell bármit csinál, hévvel, lánggal teszi, én meg próbálom a lelkesedését nem kioltva mégis békére bírni. – Kis szünettel folytattam. - Lehet, hogy ezt láttam meg benne? – kérdeztem talán magamtól. - Daniell annyira nyíltszívű, őszinte, és ami nekem a legnehezebb volt kezdetekben, ijesztően közvetlen. Ön is az. Engem nem erre neveltek, nem ilyen példa volt előttem, nem így élem az életem és éppen ezért most is nagyon nehezemre esik önnel megosztani ezeket a gondolatokat.
- Ahhoz képest elég jól csinálja – közölte egy szolid mosollyal, kávéját kortyolva.
- Köszönöm. Amint a mellékelt ábra mutatja, igyekszem a kedvében járni.
- Ezt díjazom – nevetett fel.
- Nem állt szándékomban bujkálni, de nem kívánt szereplőként Daniell életében, jobbnak láttam láthatatlannak maradni.
- Ha túl sokat hajtogatom, hogy őszintén, akkor lassan jelentését veszti a szó, de megint ezt hoznám elő. Őszintén mondom – nekem semmi kifogásom ez ellen a kapcsolat ellen.
Megdöbbentett.
- Tényleg?
Hangomból annyira sütött meglepettségem, hogy újfent nevetett.
- Tényleg.
- Miért? – Zsigerből jött a kérdés, tudni akartam. – Vagyis… - próbáltam kiegészíteni, kicsit pontosítani, de megelőzött.
- Olyan dolgot fogok most megosztani önnel, amit nem mondtam még másnak a lányomon kívül. A mi anya-lánya viszonyunk sokkal inkább barátnős, így mindent elmesélünk, de a fiamnak nem beszéltem még róla. Önnek azért hozom most szóba mégis, mert úgy érzem – és ne ijedjen meg – fog ezalatt a két hét alatt még olyan dolgokat mesélni nekem, amiről nem szívesen beszél, ezért kicsit úgy érzem, kompenzálnom kell és nekem is adni valamit cserébe. Daniell apja és köztem eléggé kiélezett a helyzet. Én boldog vagyok, mert a fiam boldog, de az ő válasza erre a roppant egyszerű gondolatra mindig az, hogy máshogy is lehetne boldog, eddig is volt, lehet is. Állandó vita forrása köztünk és ez egy újabb strigula a feketelistára, egy újabb rossz dolog, amiért haragudhat Daniell választására. De az én véleményem az, hogy nem lehet mindenért egy embert felelőssé tenni. Howard hibája, hogy nem tud megbékélni vele. Mindenki megvívja a saját csatáit, élheti az életét, meglehet a választása, ha hibás, ha helyes az út, és néha csak azzal kell foglalkozni, mi mit akarunk. Daniell a fiam. Nagyon későn kezdett járni, mintha egészen addig nem akart volna felállni, amíg nem képes rohanni, ezért csak ült és roppant komoly képpel nézegette a világot. Kicsit későn kapcsolt, de nem számított, a fiam. Ha kilenc hónapig a szíve alatt hordta, nem számít, hogy Anyák napjára gilisztát ás és míg más mami virágot kap, ön valami sáros nyavalyát. Kit érdekel? Láttam az arcán, hogy szívből adta. Az én gyerekem, és ami neki jó, az nekem is jó. Ha Daniell önt választotta, nekem kötelességem elfogadni, ha látom, hogy boldog, az engem is azzá tesz. Hát ezért.
- Kérdezhetnék valamit? – mormoltam halkan.
- Ha van kérdése, kérem, tegye fel. Ne féljen, én sem fogom majd vissza magam – kacagott.
- Daniell nagyon szeretné, ha az édesapja megbékélne kettőnkkel. Lát erre bármilyen esélyt?
- Ezt mostanában Daniell is sokat kérdezgeti tőlem. Azt tudom mondani önnek, amit neki is. A férjem jó ember, csak kicsit görcsös. Nehezen módosítja a fejében már eltervezett jövőképet. Néha megrögzötten ragaszkodik az elképzeléseihez, és ha valamit egyszer a fejébe vett, azt nehezen mozdítja onnan arrébb. Most nem csak a kép módosult, de kicsit sérült a büszkesége is. Idő kell neki.
- Értem…
Olyan volt, mintha egy ollóval egyszerűen félbevágták volna a pillanatot. Örültem neki. Vagy nem. Nem tudom, de a lényeg, hogy ideiglenesen elnapolásra került a beszélgetés, mert színre lépett a fiú.
Daniell úgy érkezett meg, mint egy egyszemélyes álomkóros felmentő sereg, akit csak és kizárólag miattam küldtek.
- Jó reggelt.
A szájából ez azért komikus, mert mikor kimondja, begyógyult szemekkel, ásításokkal tarkítva, az embernek az az érzése támad, hogy ő valójában még alszik.
Két oldalról kapott egy-egy lágy sziát, amin még mindig szinte csukott szemekkel, de elmosolyodott. Odacsosszant édesanyjához és amolyan jófiúsan adott egy puszit a feje tetejére. Engem picit feszélyezett, de kedves pillanat volt. Kávémba temetkezve fél szemmel figyeltem a közjátékot és szinte meglepődtem, amikor hozzám lépett. Várakozón tekintettem fel rá és ő ahelyett, hogy megcsapkodta volna a vállam vagy kezet fogott volna vagy mit tudom én, bár mégis mire számítottam tőle? Lehajolt és bögrémet arrébb tolva szájon csókolt. Majd mintha mi se, letottyant mellém az egyik székre.
Se köpni, se nyelni nem tudtam. Még magamban sem kezdtem szónoklatba, mert ez az apró közjáték, bár több volt, mint rázós, maximum csak negyedik lehet másfél napos toplistámon.
Kínos pillanataink bronzérmese lett az a reggel, mikor egy újabb átszeretkezett éjszaka után egyedül ébredtem a szállodai szoba hatalmas ágyában. Egy kunkori levélke a párnán tudatta velem, szőke szerelmemet nem a föld nyelte el, csak dolga akadt, de készüljek, mert hamarost visszatér. Nem vettem komolyan a fenyegetését. Reggelit rendeltem, majd alámerültem a habokban és mikor egy szál törülközővel a derekamon, vizes lábbal kicsusszantam a mobilomért, abból a megfontolásból, hátha hív, ameddig pancsolok, szembe kellett találnom magam a rám várakozó Daniellel és annak édesanyjával. A hab csorgott lefelé a vádlimon, ők az asztalnál ültek, én meg csak pislogtam, még dadogni is elfelejtettem zavaromban.
Ezüstöt zsebelt be a történés, szintén még ugyanazon reggelen. Daniell és én csomagjaimmal megpakolva áttettük főhadiszállásunk a nagymamához. Sétáltunk a kocsifeljárón, szépen libasorban. Daniell elől, édesanyja mögötte, én pedig sereghajtóként húztam magam után gurulós bőröndöm. Némán haladtunk és anyukája úgy gondolta, megtöri a csendet. – Kisfiam, emeld rendesen a lábad. Ne csoszogj már így. Úgy mész, mint akit se…
Csak Daniell tarkóját láttam, de még az is vérvörös lánggal égett. A nő elharapta a mondatot, mert félúton rájött, nem akarja kimondani, én pedig krátert égettem a betonba, megrongálva ezzel a még nem ismert nagyi tulajdonát.
Az aranyérmet egyértelműen ítéltem oda a pillanatnak, mikor Daniell hírhedt, kakashusit kedvelő, egyébként kedves, szelíd nagyanyónak látszó mamija üdvözölt, kedves mosollyal és lágy szavakkal kérte, érezzem otthon magam nála, és mikor két karját felém nyújtva kikényszerített belőlem egy ölelést, amiben meglehetősen feszengve éreztem magam, kihasználva naivságom, egy váratlan pillanatban ahelyett, hogy megsimította volna a hátam… megmarkolgatta a combomat. Daniell később majdnem bepisilt a röhögéstől, döbbent arcomon vihogva újra és újra elrötyögte – mondtam, hogy vigyázz vele.
Mire letelik a két hét, teljesen edzett leszek. Nem zúz majd meg, ha rám nyitják a vécéajtót vagy labdáznak a gombócra gyűrt alsógatyámmal – bár szívből remélem, egyik gondolat sem egyféle jóskép.
Daniell látszólag folytatta az alvást a konyhaasztalon. Anyukája egyenesen kinevette, én csak oda-odapillantva megmosolyogtam, ahogy nyamnyogott. Egyszer teljesen váratlanul újra kinyitotta a szemét, majd közölte a terítővel:
- Reggeliiii….
Volt benne valami bizarr, mert az elmorzsolt mondatra nem csak édesanyja, de én is feladatomnak éreztem megetetni a szürkeszeműt, így mondhatni egyszerre vettük a lendületet. Láttam a komikumát és legalább annyira az esetlenségét is. Nem tesz boldoggá a tudat, hogy még napok telnek el ugyanebben a zavaró, bugyuta légkörben, míg hozzászokunk egymás jelenlétéhez.
Kérdőn néztem körbe, Daniell húzta az ingem ujját.
- Miso, tamagoyaki, és kérek halat és cornflakes-t meg muffint is.
- Hány gyomrod van neked? – ráncoltam rá a homlokom, mert hihetetlennek hatott, hogy mindezt egy helyre kívánja berámolni. Mondom én, aki fennállásunk alatt már tanúja volt olyan kreációknak, mint például a gumicukros pite.
- Légyszi – mondta az asztalnak, én pedig legalább olyan könnyen megfőzhető, illetve süthető vagyok, mint egy tál tamagoyaki.
- Nem bánja, ha…? – mutattam körbe a konyhán lágyan jelezve, hogy birtokba venném a birodalmát és ő bólintott.
Reggelit készítettem négy főre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése