Daniell VII/13. - Fejjel a falnak

Nem nagy sztori, hogy kerültünk a bárba. A harmadik napon eluntuk a rutint, sőt nem is értettük magunkat, miért töltöttünk három napot a semmivel, így nekiindultunk. Egyik nap moziztunk, majd fagyizni vontatott, bár ez a program főként neki volt élvezetes. Fogta a tálkába rámolt csokoládéfagylalt tornyot és elkezdett feltéteket halmozni. Volt azon a keksztől kezdve a csokireszeléken át a cukor- és kesudarabokon keresztül minden és koronának karamell öntetet választott a tetejére, majd leszólta a diszkrét mennyiségű natúr vaníliámat. Szó szerint rám erőltette az elképzelését, miszerint én erre kávés szirupot óhajtok. Előhúzta a „szóval nem bízol bennem” kártyácskát és én megadtam magam. De el kellett ismerni, tényleg sikerült egy szám íze szerinti, kellemesen kesernyés édességet kreálnia nekem. Jó volt. Csakúgy, mint a héten többi légből akasztott programunk. Legyen az állatkert vagy szimpla vacsora, valahogy mindegyik kellemesen eltöltött időnek bizonyult. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, bár ez nem megy újdonság számba, az ilyen mennyiségben eltöltött felhőtlen óráink mostanában annyira nem voltak számottevők. Én - ahogy ő volt szíves megfogalmazni - szétdolgozom az agyam, ő pedig bár most ideje van, sokszor feszült, főleg olyankor, mikor mélyebben ássa magát a gondolatai és a bizonytalan jövőképei közé. De most csak úgy gördültek a napok. Hosszú távon nem tudnám csinálni ezt a nagybetűs semmit, de így, hogy évek óta szinte sehol nem voltam kikapcsolódni, kezdtem nagyon élvezni ezt a nyaralásnak kikiáltott két hetet.

Szóval a biliárd. Volt egy szalon, ahova azt mondta, párszor elment, ha szüksége volt egy kis térre. Se nem túl közel, de nem is túl messze, kocsival elég hamar megjártuk. Bár volt közöttünk egy kis dilemmázás, mikor kollektíven azon törtük a fejünket, akarunk-e autóval menni vagy mégse, lásd alkohol, de aztán úgy döntöttünk, józan estét tartunk és kocsiba pattantunk, mert könnyebb volt.

A klub maga a tipikus hely volt, ahol asztalok sorakoznak egymástól egyenlő távba pakolva, halk zene szólt és különböző figurák böködték a golyóikat. Igen, a dákóikkal. Rossz az, aki rosszra gondol kérem szépen, mint ahogy ezt kedvesem is volt szíves megjegyezni.

Mindenki szépen foglalkozott a saját asztalával. Egy ideig mi is teljesen jól elvoltunk magunkban. Először én nyertem, aztán ő. Mondhatni váltogattuk a győzelmeket és a negyedik kör után pont döntetlenül álltunk. Közölte velem, hogy most úgy elintéz, hogy csak úgy füstölök majd, amin én kissé perverz módon, de jót kacagtam, engedélyt adva arra, hogy az ő szavaival élve „elintézzen”. Valamivel ezután csapott be a villám. Nem tudom, mi nem tetszett a kettővel mellettünk lévő asztalnál egyedül szórakozó fickónak. Egy biztos, nem a párosunkkal volt baja, mert a maga szerelmes módján ma este egyáltalán nem látszott. Igazán diszkréten viselkedtünk. Valamiért kifejezetten Daniell volt az, aki csípte a szemét, pedig Danyn kivételesen se szoknya, se szemfesték nem volt, az idegen mégis úgy gondolta, ’na most beszólok’. A sokadik elejtett megjegyzése után, átnyúlva hozzánk megbökte Dany vállát a billiárd dákóval. Ezzel elérte, hogy az én békés kedvesem, aki addig hősiesen szelektív hallást alkalmazva semmibe vette udvarlóját, harcra kész kakasként borzolja a tollait. Sosem láttam még ilyennek azelőtt. Jó, az is tény, azok a helyek, ahova mi kettesben jártunk, nem az ilyenféle incidensekről voltak híresek. Mindig úgy gondoltam róla, nem az a balhés fajta. Inkább meghagyja ezt az IQ-ban sokkalta szerényebb embertársainak. De most ott állt, kidüllesztett mellkassal, felszegett fejjel, két centire ettől az ismeretlen pasastól, akin már látszott, hogy a sokadik sörén van túl aznap este, és két korsó folyékony kenyér között némi töménnyel lazult. Pillanatokra voltunk a kirobbanó balhétól. Csak pislogtam belül, pedig az ész és a szív kelt birokra. A fickó nem fogta be. Csak mondta és mondta, állapotához képest igazán változatos szennyel ecsetelve, miért is nem tartja férfinek azt, aki még ütni sem mer. Daniell parázsló szürkéin láttam, hogy nincs tőle messze. Ha mozdul, abban nem lesz köszönet. Szinte hallottam a gondolatait és tisztában voltam vele, hogy húsz-huszonöt másodpercre lehetünk a detonációtól. Nem vagyok gyáva, gyengének mégannyira sem tartom magam, de az első ütést nem akartam megvárni. Gyors voltam. Pénzt csaptam az asztalra és azzal a lendülettel elmartam onnan Daniellt. Meglepődött, nem az én oldalamról várta a támadást. Kitágult pupillákkal nézte végig, ahogy angolra váltottam, majd közöltem újonnan szerzett, illuminált állapotban lévő barátunkkal, hogy nem történt semmi, javaslom, játsszon tovább a dákójával és további szép estét kívánok neki. Majd hátat fordítva, feszült tekintetek kereszttüzében a szó szoros értelmében kitaszigáltam a fújtató kiskakast a helyiségből. Keményen ellenállt, de az én karjaim se pillecukorból vannak. A döbbenetből felocsúdó kötekedő még az ajtóban utánunk dobott egy gondolatot, minek okán Daniell kipördült előlem és lendületet véve visszaindult egyszer és mindenkorra lerendezni ezt a kérdést, de még mindig gyorsabb voltam és egy szép kört leírva kipenderítettem az ajtón.

Vége volt. Mikor a lendületből lefékezett, első hitetlenkedő döbbenete után szinte ugyanazt a szemmeresztést osztotta nekem, mint a benti pasasnak. Tett egy lépést visszafelé, én egyszerűen csak blokkoltam a mozdulatot, fejcsóválással jelezve, eszébe ne jusson visszamenni, így dühös vicsorgás közepette, hatalmas léptekkel elindult a parkoló felé. Én zsebre vágott kézzel, komótosan sétáltam a nyomában. Az este meleg volt, de kellemes, a hangulatom öt perccel ezelőttig kifejezetten nyugodt, sőt boldog volt, de most tudom, az első robbanást ugyan megúsztuk, de még vár rám egy égszakadás-földindulás.

Előbb ért a kocsihoz. Sokkal előbb, hiszen szinte rohant mérgében. Még a sötét éjszakában, az utcai lámpák sápadtkás fényében is láttam, hogy füstölög, villámokat szór a szeme és mire én is megérkeztem, már nem csak nézett, a beszédhez is megjött a kedve.

- Úgy nézek ki, mintha a barátnőd lennék? – szűrte a fogai között. Dühösen rángatva meg saját pólóját gondolom szemléltetésképpen, hogy a fehér pamut alatt csak a lapos mellkasát tartja. Kacérkodtam a gondolattal, hogy odaszúrom – hát voltaképpen igen, de aztán rájöttem, ebben a mostani helyzetben nem lenne vevő a humoromra.
- Nem vagy az – biztosítottam róla. Az ő szavai parázslottak, az enyémek higgadtak voltak és ez még jobban idegesítette. Olaj volt a tűzre, ami így is túl nagy lánggal égett. Mindig tartottam tőle, hogy akármilyen apropóból egyszer belebonyolódunk egy ilyen vitába. Annyira el akartam kerülni ezt a fajta ütközést, erre most tessék, belehajszol egy iszákos senki.
- Akkor mégis, hogy a büdös francba gondoltad ezt? – kérte számon iménti tettemet. Tőlünk nem is olyan messze fiatal párocska tartott éppen a kocsija felé. Hátra-hátrapillantottak ránk. Nem tudom, a zaj vagy az ismeretlen nyelv zavarta őket, én azért igyekeztem továbbra is nagyon halkan beszélni.
- Nem találtam okos dolognak, hogy belerohanj egy kiprovokált verekedésbe. – Nyugodt voltam, hátha békém kicsit átragad rá is. Nem így történt.
- Leszarom, mit találsz okos dolognak, azt csinálok, amit akarok! – mondta A FÉRFI. Igen ez gúny, mert úgy éreztem, amit Daniell nem tudott befejezni odabent, azt idekint folytatja.
- Nem erről van szó. Persze, hogy azt csinálsz, amit akarsz, de ebbe a helyzetbe most vakon készültél beleugrani, pedig nem szabadott volna – mondtam még mindig túl halkan.
- Hadd én döntsem el, mikor és mit csinálok! – Ezzel szemben ő üvöltött. Idegesen mutogatott, mintha egy gyerek lennék, akit éppen leszidni kényszerül.
- Nem ittál és mégis úgy csinálsz, mint akinek nem tiszta az agya. – Kezdtem elveszteni a türelmemet. Fát lehet vágni a hátamon, de ő most bendzsózik egyébként téphetetlen idegeimen.
- Nem jöhetsz és menthetsz meg, mint valami kibaszott lovag! Meg tudom védeni magamat! Nem kellesz hozzá! Őrködj olyan felett, akinek szoknyája van, én tudok vigyázni magamra!
- És az a megoldás, hogy ütsz? – ráncoltam össze a homlokom, de nem hatotta meg a szigor.
- Ha ütni akarok, akkor ütök! Semmi közöd hozzá! – Úgy dobta nekem, mint a dacos kamasz vágja oda a szülőknek, hogy akkor is elmegy a tiltólistás buliba.
- Semmi közöm? – Ne szépítsünk. Felhúzott. - Az kellett volna a lelki békédhez, hogy beverd az orrát? – Csak álltam ott, széttárt karokkal és nem hittem el, hogy tényleg ezen pankrációzunk.
- Most az! – És ő még mindig kiabált.
- Ez nem te vagy, Dany. – Fejcsóválva néztem el, hol az égre, hol a távolba.
- Mit tudod te azt? Honnan tudod? Honnan a büdös francból veszed, hogy milyen vagyok én, ha semmibe veszik az akaratomat és úgy protektorálnak, mintha nő lennék!
’Mintha nő lennék’. Fogalmam sincs, hányadszor mondta el, de az, hogy meg sem fordult a fejében, hogy nem erről van szó, csak egyre feljebb és feljebb tornázta a vérnyomásomat.
- Jól van, Daniell, nem venném a szívemre, ha miattam nem lenne kielégítve az erőszakigényed. Itt vagyok. Rajta. Üss meg.
Megdöbbent, majd még dühösebb lett.
- Normális vagy? Dehogy ütlek! – csapta a magasba a kezeit, még hátrált is.
- Na, mi van, már nem tetszik? – sercintettem oda halálos komolysággal.
- Az nem tetszik, hogy jössz és eljátszod a megmentőmet, mintha valami törékeny kiscsaj lennék! Férfi vagyok!
- Nekem nem kell bizonygatnod. - Mindketten tudjuk, hogy valójában magának mondja.
- Mi jogon avatkozol bele az ügyeimbe?
- Megteszem, ha úgy ítélem meg, hogy szükséges.
- Semmi jogod hozzá! – kiabált és újra közelebb lépett.
- Dühös vagy? – kérdeztem.
- Kurvára! – üvöltött, nyakán dagadtak az erek.
- Tudom, hogy jólesne. Üss meg!
- Menj a francba! – de akkor meglöktem. Nem erősen, csak tenyérrel megtoltam a bal vállát.
- Verekedni akarsz? Gyere.
- Faszt! – vicsorogta, én pedig löktem.
- Nem mered?
- Bekaphatod!
Újra meglöktem.
- Direkt csinálod? – szinte hörögte.
- Igen.
Ismét toltam rajta egyet.
- Fejezed be! – de én nem tettem.
- Nem.
Újra a vállon taszítottam, még egyszer és még egyszer.
- Ryu, ne akard… - Vörös volt az arca, a szeme villámokat hajigált.
- Na, mi van? Hol van az a fene nagy FÉRFI?
Felgyulladt benne ugyanaz a fény, ami ott bent is felparázslott. A fehér bőre szinte égett és tudtam, már csak egyetlen szalmaszálba kapaszkodik. De én megint meglöktem és itt elszakadt a cérna.

Ő lendítette a jobb kezét, én pedig jó reflexeimnek köszönhetően éppen az arcom előtt kaptam el.
Úgy viselkedett, mint a legtöbb férfi, ha kiprovokálják, én meg szintén férfi lévén, tudtam melyik húrokon játsszak. És nem haragudtam érte, nem voltam dühös miatta, hogy bekapta a horgot. Tudtam, hogy csak nem érti a dolgot, ezért vezethettem meg ugyanúgy, mint ahogy a benti ismeretlen is. Az ő fejében alig pár perce a férfiasságát kérdőjeleztem meg, a büszkeségébe gázoltam azzal, hogy nem engedtem, hogy visszavágjon. De azt hiszem, amikor az öklét tartva elemeltem az arcom mellől, széthajtottam görcsös ujjait és végigsimítottam a kézfején, megértette, nem kevésnek tartottam arra, hogy megvédje magát, csak nem akartam, hogy azt tegye, amit egy jobbkezes ebben a helyzetben, a jobb öklét használja. Jöhet a teljesen logikus kérdés – miért nem lehetett kilépve a bárból simán hozzáfordulva megkérdezni – mondd Daniell, okos dolognak tartod a nem is olyan rég komoly műtéten átesett jobb kezeddel orrokat törni? - de az emberi agy zseniális. Ha nem mutatom meg neki, hogy saját szemével láthassa, mit és hogyan tett volna, letagadta volna. Ismerem. Tudom.

- Nincs porcelánból – közöltem rekedten – de most, amikor azért küzdesz, hogy ismét használhasd, vigyáznod kell rá. Egyébként sem okos dolog, hogy művészként meggondolatlanul bánj a kezeddel, de most főleg óvatosnak kell lenned, kanbüszkeség ide vagy oda. Én leszarom, hogy valami részeg pasasnak mi nem tetszik. Valószínűleg tegnap is belekötött valakibe és holnap is bele fog, de te egy ilyen jelentéktelen dolog miatt ne okozz kárt magadnak. Tudom, hogy meg tudod védeni magad. De tartogasd ezt akkora, amikor tényleg szükség van rá.

Úgy húzta vissza a kezét, úgy fogta át a baljával saját jobbját, mintha egy gyereket tartana. Láttam, amikor megérti, azt is, amikor felvillan, ő miért nem gondolt rá. Láttam, amikor megbánta és azt is, mikor elszégyellte magát. Csak néztük egymást, percek teltek el így.

- Megyünk? – kérdeztem végül, értelmét nem látva a további álldogálásnak. Bólintott és megkerülve a kocsit, beült az anyósülésre. Volt egy néma utunk. Idefelé ő vezetett, most cseréltünk. Csak nézett kifelé az ablakon, rám sem pillantva, egyetlen hang nélkül.

Már a csendes lakásba érkeztünk, de virágos szobánkba lépve sem oldódott a hangulat. Némaságban kerülgettük egymást. Úgy csinált, mintha ott se lennék, én pedig jobbnak láttam ténylegesen felszívódni. Elmentem zuhanyozni.
Fene tudja, mi lett volna az ügy jó megoldása. Talán elejét véve mindennek, el sem kellett volna mennünk és akkor egy nyugalmas, beszélgetős estébe torkollott volna a napunk. Talán már aludnánk. Ehelyett élénken nem szólunk egymáshoz, és amíg én a fürdőszoba - minő változatosság - virágos csempéit bámulom, ő valószínűleg ugyanezt teszi a tapétával, csak ő nem szappanoz közben.

Amikor kattant a kilincs, azt gondoltam, hogy bejött egy néma fogmosásra. A zuhanykabinon keresztül láttam, ahogy ott téblábol a hatalmas tükör előtt, aztán valahogy mégis felém vette az irányt, és megállva az üveg másik oldalán, rám függesztette a szürkéit.
- Tartozom egy köszönömmel –szólt odakintről, csak halkan. A kabinnak dőlve motyogott, fejét nekibiccentette. Homloka rátapadt, szempillája seperte a falát. - És nagyon sajnálom. – Üvegen keresztül homlokon csókoltam.
- Nincs semmi gond, életem – mondtam elzárva a vizet, törülközőm után tapogatózva. Mikor kiléptem elé, előre szegezett tekintettel a földet bámulta. Nem hiszem, hogy olyan érdekes lett volna a fürdőszobai szőnyeg mezei virág mintája. Az lett volna érdekes, ha kockák vagy pöttyök vannak rajta. Na, akkor én is nézném.
- Megütöttelek volna.
Alig hallottam, olyan halkan mondta a vallomását, nem mintha eddig nem tudtam volna.
- Magadtól soha. Én provokáltam – tettem a helyükre a tényeket.
- Nem kellett volna, hogy számítson. Figyelmen kívül kellett volna hagynom.
- Ó, Csücsök, ne csinálj ebből ekkora ügyet.
- De ez ügy.
- Egyszer vér komolyan egymásnak estünk Numata-sannal. Nekem lett egy szép monoklim és némi felrepedt bőr a szemöldökömön, amit később összevarrtam, csakúgy, mint az ő szájának a belső oldalát két öltéssel. Ebből következtethetsz, hogy már nem voltunk kölykök. Hozzáteszem, egy amolyan „hol kell nyomni a fogkrémet” kaliberű vita volt. Ahol sok a tesztoszteron, ott ez simán belefér. Én már el is felejtettem, ne orrolj magadra tovább.
Sóhajtott. Homloka a vállamra biccent, az sem zavarta, ha vizes lesz tőlem.
- Mennyi baj van velem – fújtatta a bőrömbe.
- Igen. Sok. Sok – bólogattam bőszen.
- Egy agresszív vadállat vagyok.
- Igen. Nagyon. Fúj. - Éreztem, hogy egy pillanatra elmosolyodott.
- Néha úgy érzem – karolt át és tényleg nem érdekelte, hogy átázik a ruhája – hogy terelgetsz engem. Tanulságaid vannak, meg nagy igazságaid és ez rohadtul idegesít.
Most már határozottan nevetett.
- Na, most bármennyire is nem csíped, tíz évvel idősebb vagyok nálad, ennyivel tapasztaltabb is. Kettőnk kapcsolatába bőven belefér, hogy a te szavaiddal élve terelgesselek. Tíz évvel többet éltem.
- Jaj, bácsi kérem, olyan okosnak tetszik lenni! Hozok neked pipát meg kandallót, hogy feelingesen tudd osztani az észt.
- Hallgass, szaros, mert elverem a segged – dörmögtem oda, ő pedig a vállamba harapott. – Hülye! – nyaffantottam gyors váltással, amikor rágcsálni kezdett, mert tényleg fájt. Lényeg, hogy ő jót mulatott, de jókedve elmúltával mégis visszatértünk az elejére.
- Tényleg sajnálom, Ryu.
- Tényleg nem érdemes rá több szót vesztegetni.
- Mindig megvetettem azokat, akik kezet emelnek a barátnőjükre. Én nem vagyok az a fajta. Erre most tessék.
- Ez így helyes. De mi közöm hozzá? – néztem, aztán hopp. – Ja, mármint hogy én? Te rám gondolsz? Orron váglak és máris nem lesz min bánkódnod. Ne ejtsünk erről több szót, rendben? Soha nem bántanálak. Tudom, hogy te se engem. Maradjunk ennyiben.
- Mostanában…
Még mindig ott ácsorogtunk a zuhanyfülke oldalában, ahogy pedig ő bújt belém, úgy gondoltam, egyhamar nem kíván mozdulni, így kényelmesebb támasztékot kerestem, vállammal tartottam magam.
- Mostanában mi?
Orrommal hajába kúsztam, szimatoltam.
- Kicsit…
De megakadtunk. A gondolat nem haladt tovább.
- Jól van. Néha mindenki ’kicsit’. Néha van ilyen. Majd lesz máshogy is.
- Túl megértő vagy – sóhajtotta, apró csókot kaptam a bőrömre. – Magam ellen beszélek, de lehet, hogy nem kéne.
- Ne mondd meg, mit csináljak – vetettem oda nevetve - Semmi közöd hozzá.
Ne szépítsük. Beleröhögött.


A nap végén, virágos takaró alá hemperedve, oldalra nyújtottam a kezemet és magamhoz húztam. Régen vonakodott ettől, most könnyedén jött, fejét a mellkasomra hajtotta. Az első együtt töltött éjszakánkon már a gondolattól is kiborult, most rám tapad. Szeretem így és nem ez okán fogalmazódott meg bennem a kérdés, miért?