2013. október 7., hétfő

Kamélia 2.fejezet


Ha még kezdetben volt is olyan gondolata, hogy végre eléri a bűvös egy hetet teljesen dohánymentesen, az a délutáni órákba lépve zátonyra vitorlázott. Idejét is képes volt viszonylag pontosan behatárolni. Valahol a homokevő ötéves és az émelygő kismama tájékán. Utóbbiban ugyan semmi rendhagyót nem gyaníthatott volna az ember, csakhogy pár cselesen feltett keresztkérdés fényt derített a tényre, hogy a szóban forgó hölgy feje az intenzív lédiétától volt kótyagos és hét hónapos terhesen ez nem a legbevettebb súlycsökkentő terápia.
Szóval egyszer csak azon kapta magát, hogy zugdohányzik a tetőn. Az igazat megvallva fogalma sem volt róla, ki elől bujkál ilyen elhivatottan, bár ha meg kellett volna nevezni az illetőt, akkor voksát az emberiség mellett tette volna le. Valami mindig volt.
Kamaszkora óta kocadohányosként könyvelte magát, mert hiába csúsztak be összefüggő hónapok, mikor képes volt nélküle lenni, utána újra előkavarodott valahonnan. Hol volt, hol nem volt... És itt most nem kezdődik végtelen mese és a hetedhét országba sem indul a turistabusz. Helyette harmincas férfi és egy szál, kiváló minőségű dohány, melynek füstszűrőjét ajkai között tartva olyan világrengető elméletek kigubancolásával foglalatoskodott, mint hogy hogyan képesek a galambok a szembe párkány szélén egyensúlyozva egymásra mászni.
Mire leégett a hófehér cigaretta, ő rájött megoldásra. A szükség az szükség, még nyolc emelet magasban is. És ha valaki, hát ő ezt igazán megértette. Gondolatban oda cöccintett egy marék jókívánságot a turbékoló gerleduónak, majd a csikk hamarosan duplaszaltóval vetette magát a mélybe s az ügyeletes doktor úr - túlzás lenne állítani, hogy újult erővel, de nikotinszomj nélkül - mehetett kivarázsolni egy bűvész oldalából a beleállított fűrészpengét. Hát igen. Egy félresikerült mozzanat. Mindenkivel megesik, de hogy miért pont az ő műszakja alatt fuserálja el a mutatványát egy mágustanonc... Azt csak az égiek tudják. Aztán, bár az már nem igényelte szakértő kezeit, de ő mégis önfeláldozón lepepecselte az úr dekoratív asszisztensének ujjacskáját is, amit akkor sebzett meg a hollófekete szépség, mikor a telefon melletti noteszt pánikban lapozva kereste a mentők számát, miközben a mester egy új produkciót improvizálva igyekezett a gondolat erejével pengétleníteni magát. Tehát ragtapaszt és gyógypuszit biggyesztett a mesterséges intelligenciával ellátott látens-szőke nő mutatóujjára, és ha már arra járt, egy füst alatt számot is cserélt a minden kétséget kizáróan IQ szegény, de felettébb tetszetős hölgyeménnyel, melyet jobb híján ceruzával örökített a kórlap csücskére.
Boldogság töltötte el, hogy a napja további részében nem akadt egyéb tennivalója, mint átnyálazni két aktahalmot. Nem rajongott különösebben a papírmunkáért, de néha megváltásként élte meg az ostoba esetek sokasága után. Nem tudta, miért vágták el hirtelen a horrorvásárba illő produkciók fonalát, de őszintén szólva nem is igazán érdekelte. Hogy valaki betorlaszolta a kórház ajtaját, vagy a kinti világ egy időcsavar okozta féreglyukon át a múltba teleportált... Annyira hidegen hagyta, mint a hagyományos típusú alsónadrágok.
Éppen a legutolsó oldalt készült lezárni szignójával, mikor rövid és velős kopogás megejtése után rátörtek.
- Doki - hajították orra elé az összetűzött papírlapokat. - Úgy néz ez ki, mint a randikönyvecskéje? Legközelebb majd behúzza nekem a rendelési listára a nyugtató meg a steril géz mellé a kondomot is?
- Mellé írhatja, hogy megelőzési célokat szolgál, és hogy szétosztásra kerül. Van pár emberpéldány, akiknek vétek szaporodni. - Mielőtt felhőtlen mulatásba kezdett volna saját poénján, a lapra biggyesztette a dupla jelet, majd memorizálta az elévágott, kórlapcsücsökre firkantott számpárt, s végmozzanatként egy radírral legyilkolta, újra makulátlan fehérré téve a papírt. - Miért bánt ma engem, szépségem? - nézett az előtte magasodó talpigfehérben nővérre olyanképp, mint az ötévesek hajtják terror alá még egy szem kekszért nagymamájuk lélekberendezését. De az asztala előtt csípőre vágott kézzel szigorkodó nőt nem hatotta meg. Szemöldökfodrának keménysége mit sem engedett kezdeti milyenségéből.
- Tudja, doki, egy bizonyos szellemi szint felett már nem működik ez a kivert kutya tekintet. Nem, mert nem fest úgy vele, mint egy „fogadj be” típusú lelencgyerek, csak már régi. Újíthatna valamicskét.
- Ő nem panaszkodott – villantott Sei, majd telefonba pötyögte a megjegyzett számot.
- Miért is tette volna? Hatalmas sérüléseit jól ellátták, s az elkövetkező utókezelések is biztosan nagyon alaposak lesznek majd.
- Soha nem kaptam még reklamációt.
- Csak apasági keresetet, mi? De azt halommal... Na, jöjjön. Mielőtt lelép, még rendőrözünk egyet.
- Mondja, hogy nem... - fújtatott megkeseredetten Seiki.
- Úgy fest, David Copperfield produkcióját a tüllruhás barbija fúrta meg pusztán féltékenységből, ezért a hatóság most meginterjúvolná magát.
- Bassza meg - csusszant ki a száján saját énje azon felének megnyilvánulása, amit nem szeret munkába hordani.
- Szóval, ha elfogad egy tanácsot, inkább sürgősen törölje azt a számot.

Hanyag eleganciával nyitotta ki a kocsi ajtaját, laza csuklóval hajította félre a csikket, mit a parkolóba jövetelekor izzított meg, és már majdnem beszállt a luxusba, hogy élete négykerekű szerelme hazáig repítse - ahol majd végignyúlik extra kényelemmel kecsegtető ágyán és nem marad más dolga, mint hogy egy pohár minőségi agyzsibbasztó társaságában kipihenje a túl jól sikerült éjszakát, s a tényt, hogy megmenekítette szerveit egy féltékeny numerától - mikor megfékezte egy nem igazán figyelemfelkeltő kiáltás. Mondhatta volna, hogy a huzat repdel az oszlopok körül, az zizegtette körülötte a levegőt, de... Aztán inkább a hang irányába fordította a fejét és megpróbálta bekeresni, kiből jön a sustorgás.
Hirtelen azt hitte, csak káprázik a szeme, azért lát egy menetelő vonalat. Finoman még meg is dörzsölte azzal a kis passzított villanással, hogy biztos elment az esze, de ahogy közeledett az alak, rá kellett jönnie, ki igyekszik felé.
- Uram...
Felrémlett a hang tulajának emléke. A reggeli rágóincidensből még haloványan derengett neki az a csapzott eladófióka, aki most teljes cingárságával elé toppantott.
- Hát szia - üdvözölte a szemlátomást szüntelen zavarban úszó ifjúságot Sei.
- Igen! - eszmélt rá a kis kamasz, hogy nála az udvarias üdvözlési forma némiképpen kimaradt. - Szép napot kívánok, uram! - Ezt dupla hajlongással igyekezett kompenzálni, bár az előtte álló férfinak ez csupán a mosolygásra adott okot. - Én csak azt...
Fél mondatba ennyi pír! Örömmel konstatálta, hogy az ifjoncbarométer szerint reggel óta mit sem veszített a vonzerejéből.
- Tudok valamiben segíteni? - mosolygott és ösztönei máris követelték hálója kivetését. Pimaszul fixírozta a zavart fiút, elcsípte minden rebbenését, amivel őt óhajtotta simogatni. Újra és újra találkozott a tekintetük és a fekete kavicsok nem voltak képesek állni túlzottan zavarba ejtőre koreografált mimikáját. Elkapva a szemeit a felette tornyosuló férfiról, a betont kezdte bámulni.
- Én csak... szóval... - Seiki nem gondolta, hogy a vékonyság ennél átlátszóbb tónusra is képes, de sikerült neki egy még aligabb hanggal megjutalmaznia a férfit. - Azért akartam, szóval... - nyúlt a zsebébe - ...délután kaptunk és gondoltam, hátha még... - dadogott egyre zavartabban és már szinte könyékig a farmerzsebébe csúszott. Két és fél perces ujjfogócska után felderült vonásai megsúgták a türelmesen váró férfinak, hogy esetlen hódítása felderítő expedícióját siker koronázta. Vadul rántotta elő a kezét az elmerült kutatásból és a férfi orra elé lendítette a meglelt zsákmányt.
Egy doboz rágót.
Seiki fókuszált ugyan a rászegezett tárgyra, de nem nyúlt érte. Helyette inkább lehajolt a csomaggal kirepülő apró cetliért.
Egy hipermarket blokkját tartotta a kezében. A gigantikus bevásárlólánc számláján egyetlen tétel szerénykedett. Magában elnevetgélt azon, hogy hacsak az aprócska bodega nem nőtte magát megaparkká az alatt a nyolc óra alatt, amit ő odabent töltött... Akkor akadt egy komoly udvarlója.
- Nikotinpótló rágógumi - olvasta fel a halvány mondatot az apró szelvényről.
- Én... én...
Mosollyal jutalmazta meg az előtte most szégyen-vörös kamaszt, laza mozdulattal vágta zsebre a papírt, utána pedig a remegő kezekben szorongatott dobozkáért nyúlt.
- Köszönöm - búgott azzal a tónussal, amivel a női fehérneműket szokta lesusmorogni, ujjaival puhán érintette a vékonyka kezet és ez lángra lobbantotta a fiú arcát. - Mennyivel tartozom?
- Nem... Semennyivel. A reggeli kellemetlenségért szeretnék elnézést kérni és hogy...
- Mi a neved?
- Sakurai Asukának hívnak, uram - kapta a roppant határozott bemutatkozást, majd mikor a kócos, őt seprűcirokra emlékeztető fiú egy percre újra teljesen függőlegesbe került, ő is eszközölt egy bemutatkozást.
- Numata Seiki - nevette oda a sűrűn hajlongó kis csíknak.
- Igazán örülök, hogy...
- Hány éves vagy, Asuka-kun?
Azt hitte, a fiú zavart pírrózsáit már nem lehet tovább fokozni...
- Tizennyolc...
- Igazi férfi. - És lehetett. - Mondd, Asuka-kun, mindig ennyire hajt a vágy, hogy elégedettek legyenek a vevőitek, vagy érezzem magam különlegesnek?
- Mindig - bólintott, ezt a variációt gondolva a leghelyesebb válasznak, de ahogy a férfire nézett, rádöbbent - vele itt most flörtölnek és ő élből rácsapta a cselesen feldobott kérdésre, hogy minden betévedővel ennyire készséges, mint az előtte magasodó Numata Seikivel. Okos kis fejében végigpörgette, hogy az az egyszavas mondat, amit olyan büszkén odatett, úgy hathat, hogy ő akármelyik emberrel... - Nem! - próbált korrigálni, mikor homlokon vágta a felismerés. - Vagyis nem. Nem érdekelnek az elégedett vevők. - Hoppá-hoppá, így sem az igazi... - Vagyis de! Persze, hogy érdekelnek, csak nem mindegyik. - Hát... - Vagyis nem! Szóval, akarom, hogy elégedettek legyenek, én csak, szóval de...
Seiki felvont szemöldökkel próbálta követni a zavart darálást, de nem sokáig bírta. Belekacagott a hablatyolásba.
- Jól van - intette le a fiút. - Jól van. Értem - bólogatott roppant mindentudóan. - Akkor köszönöm szépen, Asuka-kun - hajolt egy felet és ettől a kis szöcske elvágyott egészen fellegmagasba.
- Nagyon szívesen, Numata-san! Nincs mit és ha bármiben még segíthetek...
- Nekem?
- Igen, hátha van valami... akármi... bármi!
- Bármi? - kérdezett vissza csöppet csípőskés hanghordozással. - Talán... Jó lenne egy kiló narancs. Elfelejtettem bevásárolni - tűzte oda hangjában játékos iróniával, hiszen mit kérhetne ő ettől a kamasztól, de mikor látta, hogy az előtte vigyázzálló fiú meghajol és hátraarcos rohanásra készül, elmarta a könyökét. - Hohoho! - Ijedt macskaszemeket kapott. - Vicceltem - magyarázta kacagva a tényeket, ezzel dadogást hozva a fiúra.
- E... e... elnézést.
- Valaki nagyon el van varázsolva - tette meg pimasz, bár roppant való kijelentését.
- Azt... hittem, hogy...
- Mit hittél? - húzta kicsit közelebb a karjánál fogva a megszeppent kölyköt.
- Azt, hogy...
- Azt hogy?
- Én... én… én...
- Asuka-kun, azt hiszem, talán mégis csak segíthetnél nekem.
- M... ?
Sei lenézett az olvadozó fiúra. Végigfuttatta tekintetét semmilyen, mondhatni még kiforratlan alakján, egyenes testalkatán, hosszú nyakán, vékonyka arccsontján. Annyira kis girnyónak látta, hogy ha vizsgálatra vitték volna hozzá, azonnal ott tartja és belekényszerít másfél lábos főzeléket intravénásan. De ahogy abba a párásan zavart tekintetbe nézett, képtelen volt átsuhanni a tény felett, hogy ez a kis kamaszfiú majd megveszik érte.
Életében mindig fontos helyen volt az egója. Klasszikus, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út... Hát az ő esetében a szerelemben úszó hölgyemény jobb eredményeket érhet el, ha teljes elragadtatottságot tanúsít irányába. Seikinél egyetlenegy, de annál halálbiztosabb megoldás létezett arra, hogy az ember fia-lánya elnyerje időszakos, ha nem is szerelmét, de legalább érdeklődését. Az egóciróka.
- Megkívántam valami édeset.
És az, hogy az előtte álldogáló fiatal eladófiú minden szaván elbódultan, teljes áhítattal csüng... elég volt.
- Cs...csokit vagy... bonbont vagy... milyen édeset?
- Nem tudom - villant éhes mosoly ajkai vékony fodrán. - De talán rájövök, mit szeretnék, ha megérzem az ízt. Veled nem volt még ilyen, Asuka-kun? - búgta halkan a kerek kis fülkagylóba.
- Én...
Teljesen közel hajolt.
- Hogy csak akkor jössz rá, ha már a nyelved hegyén bizsereg?
- Nem... tudom...
- Asuka-kun, megengeded, hogy megkóstoljalak?
Vadászó párduc kecses mozgásával kényszerítette a kocsinak a fiút, és az nem tett mást, csak tompa tekintettel figyelte a férfi közeledő ajkait. Sei még elengedett egy halvány mosolyt az előtte lehunyt szemmel várakozó kis férfiképződményre, majd szájára hajolva megcselekedte, amit az előbb a fejébe vett. "Megkóstolta" kiszemeltjét.
Mosolygott a játékos villámcsókban, hisz a vékonyka kölyök úgy csüngött rajta, mint a házmesterhal az akvárium oldalán. Nem szokott tévedni és ezúttal sem döntött hibásan. Ez a két falat ifjúság majd bepisilt a gyönyörűségtől, amit az ő látványa nyújtott neki.
Hamar elhúzta a száját, hogy kiszakadjon a suta puszikából. Akarata ellenére újabb kacajt csiholt, ahogy a fiú kísérletet tett, hogy kövesse a távolodó ajkakat.
Mikor pár pillanat pipiskedés után nem érte el a férfi száját, felébredt. Ennek vége. Tekintetét a földre szegezte, zavartan mámoros vigyorka rajzolódott ki halovány kis ajkain. Várt... Mindegy, mit. Akármit. Két szót, vagy egy fél szusszanást... De nem történt semmi. Ő kényszerült suttogni, ha meg akarta kapni a választ.
- Meg van az az... íz? - tudakolta reszkető hangszálakkal, de gyér kérdésére ugyanabban az önbizalomtól for-tyogó hangsúlyban érkezett a válasz, mint eddig.
- Hánykor van lámpaoltás? - kérdezte Sei szórakozottan, míg ujjaival önkéntelenül próbálta rendbe szedni a borzasztó kócot, amit a fiú hajként viselt.
- Ha nem akarok... nem alszok otthon... - nyögte ki Asuka és nem túl határozottan.
- Elhiszem, hogy így van, de erről anya és apa is tud? - csipkelődött a férfi.
- Előfordult már máskor is.
- Ó, igen? - mímelt meglepett hangsúlyt.
- Igen.
- Tudod mit, Asuka-kun, a rágóért cserébe meghívlak egy fagyira.
Jót mulatott azon, ahogy felülnézetből végigmozizta a betonra ragadt tekintet merevségét, a ráncolódó homlokot, megfeszülő arcizmokat és az ökölbe szorult kéz remegését.
- Nem kell. - Az első határozott mondat volt a fiútól. - Nem vagyok kis...
- Feltéve, ha szereted a vaníliát. Azt hiszem, csak az van otthon...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése