2013. október 7., hétfő

Kamélia 9.fejezet

 
Megbotlott a tükörsima kövön. Egy pillanatig dühösen vizslatta a padlót, mi akadhatott a lába alá, de aztán állapotához képest gyorsan kapcsolt, saját balja volt jobbjának gáncsolója. Újabb haragos fújtatása szinte elveszett a három perce folyamatosan fel-felzengő többi között.
- Tudja – horkantott fel, és egy hatalmas lépéssel beérte az előtte haladó nőt. – Ha nem vette volna észre, aludtam.
- De, de észrevettem, ezért bátorkodtam felkelteni.
Laza, vállról odagördített választ kapott, miközben fej-fej mellett vágtattak a csöndes folyosón.
- Nem, tündérem, maga nem felkeltett, hanem odaállt az ágyam mellé, és kis híján kiüvöltötte belőlem a…
- Most valami csúnyát fog mondani, főnök?
- Hány éve is van itt?
- Régebben, mint maga.
- Akkor én magyarázzam, hogy csak akkor lépjen a fejemre, ha valaki már a kaszással egyezkedik? Hát éjjel van!
- És jól aludt?
- Már úgy érti addig, amíg ki nem szakította mindkét dobhártyámat?
- Hm.
- Ez itt nem a sürgősségi, itt aludnom kellene, ha...
- De. Legalább maga aludt.
- Reméljük mindketten, hogy most nem az a cirkusz jön, amire gondolok.
- Kértem magát este, nem igaz? Szépen kértem, cseszett rá.
- Azért mert itt mind hiperérzékeny hangulatban vannak azokon a napokon, az még nem azt jelenti, hogy én se legyek képes tisztán látni a dolgokat.
- Maga mekkora seggfej, de gyanítom, ezt már nem először hallja.
- Na jó. Ha most azért keltett fel, mert egy kis taknyosnak nem jön össze a csevej az álommanóval, akkor készüljön drága, mert valamiféleképpen kárpótolni fog, az fix.
- Hogyne. Kiengesztelem én, doki, hogy arról koldul.
- Komolyan dühös vagyok, a ku...
- Cssss. Ez itt egy kórház és éjjel van.
Numata Seiki szemöldöke finoman megrándult. Abban a másodpercben csusszant ki a kezéből a fonál, pedig markolta erősen. Eddig úgy tudta, azért vonszolták végig a folyosón, hogy ébresszen, akkor miért is baj, ha a kelleténél hangosabb?
- Na nézze drága, nem vagyok jó hangulatomban, szóval ne dedózzunk, hanem...
- Maga a főnök. Akkor térjünk a lényegre.
Felnőtt férfi volt és éppen ezért a büszkesége nehezen tűrte, hogy szó szerint bependerítsék egy ajtón. Készült arra, hogy megtöltve tüdejét, oroszlánbőgésként hallassa felháborodottságát, és közölje, csak azért ennyire szelíd és finom, mert még marhára alváskótyagos a feje, de ha egyszer majd kitisztul, akkor reszkessen mindenki, aki élő és...
És akkor hangtalan gyulladt fény az egyszemélyes kórteremben. Nem a plafont átszövő neoncsövek, az apró kapcsoló csak a belépőhöz épített halvány lámpasort élesztette fel. Fénye finom volt és visszafogott, már-már hangulatvilágításnak is nevezhető, hiszen pontosan azért készült. Éppen csak - mondhatni spórolósan – oszlassa a túlzó sötétséget. Az ágyhoz szinte alig jutott világából, de ahhoz teljes mértékben elegendőnek bizonyult, hogy Numata Seiki lásson.
A magzatpózban remegő fiatal fiút akár fájdalom is kínozhatta volna, de csukott szemhéja inkább arra engedett következtetést, hogy a kín máshonnan jött. Álmodott. Össze-összerándult, csikorgatta a fogait, szorított ajkai közül néha távozott egy-egy értelmetlen szó, vagy mondatfoszlánynak ítélt hang halmaz, szeméből szaladtak a könnyek, arcáról folytak a nyakára, hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Szinte láthatatlan, ütemes mozgásával mintha saját magát igyekezne éberre ringatni.
- Minden nap. Hallja, amit mondok? Minden nap.
A nő halkan lépett mellé, szavai is suttogva hagyták el az ajkait.
- Rémálmai vannak. Csodálkozik? Könyörgöm, szétverték egy sikátorban, milyen legyen? Akkor kellene neki beutaló pár szinttel feljebb, ha röpködne itt, mint egy boldogsággal tökig fújt lufi.
- Nem tud így pihenni. Minden éjszaka vergődik fél órát, aztán valaki megtalálja és felkelti, és onnan nem alszik. Így nem gyógyul. Kell neki valami, ami kiüti.
Maga se tudta, miért igazított egyet a köpenyén, mielőtt közelebb lépett, de megtette. Az ágyhoz lépve finoman megrázta a vacogó fiút.
- Lewis-san… - A mozdulat határozott volt ugyan, de túl tompított. Hátralesett, de a mögötte álló nő vonásairól könnyedén leolvasható volt, igen, ez most lecke. Magára maradt. - Lewis-san - rázta picit határozottabban, de még mindig eredménytelenül. – Ébresztő. - Kezdte elveszíteni a türelmét. Feltűrte a ruhaujját, mint aki éppen könyékig készül pancsolni egy tele engedett mosdókagylóban. - Lewis-san. Ébredjen. - De nem. A fura imbolygás, amit a fiú teste eddig is ritmusosan űzött, picit mintha gyorsult volna, erősebb tempót kapott. - Keljen fel - próbált utasító hangsúlyban szólni, talán erélyesen is, egy csöppet szigorúan, de mintha a falnak emelte volna fel a hangját, és ez őszintén kezdte dühíteni. Jobb kezével megtámasztott a párnán, vigyázva, nehogy rátenyereljen a szanaszét tekergő csapzott fürtökre, majd közelebb hajolt. Elismételte a nevét, újra és újra, aztán már a sajátját is, és hogy ő az orvosa és kért és újra és ismét és megint... Aztán eszébe jutott egy extrémnek vélt gondolat. Figyelte a durvává torzult vonásokat. Annak fényében, hogy ismerte, milyenek átlagos pillanataiban, ijesztő volt a görcsös változás. Nézte a ráncokat a homlokán, ahogy minden egyes hangfoszlányból üvölt a rettegés. Idegen. Új. És túl biztos volt magában ahhoz, hogy ne tegyen egy próbát, mert még ha ezt a fiatal férfit nem is ismeri, annál jobban ismer valaki mást. Megnedvesítette a száját, és amikor nyitotta az ajkait, ő már nem volt annyira saját maga.
- Daniell. - Pár pillanatra a bőrébe bújni olyan valakinek, aki az életed része, nem nagy feladat. Tenyerét a nedves, szőke tincsekre simította. - Daniell. Ébredj fel, jó? Hé, Dany...
Mint egy gomb. És erre számított. Az emberi agy tökéletesen programozza önmagát. Mint amikor a belső órád már három perccel az asztali vekkered előtt jelez, hogy nyisd ki a szemed. Megjegyzi a program a kulcsot, megalkotja magának a gombot, ami a menekülés kapuját nyitja. A karok zártak a nyaka körül, a gipsz jókorát sózott a tarkójára, a hirtelen felpattanó fiú a homlokát a vállgödrébe préselte. A rángás maradt, a sírás hangjai változtak karakteresebb hangjegyekké. Ébren volt és onnan, hogy álmait a háta mögött hagyta, csak pillanatok kérdése volt, mikor jön rá a szituáció kínos mibenlétére.
Nem tartott sokáig. Talán másfél perc kellett hozzá. Ő állt az ágy felett, kihúzva magát, mintha mi se történt volna, betege az ágyában ült, mint akit odatettek, kábán meredve a takarójára, igyekezve bedolgozni, vagy inkább befalazni ébredése pillanatát, a harmadik szereplő pedig roppant előrelátóan távozott a színről valamikor a tegeződés megkezdésének pillanatában, mert úgy vélte, nem akarja tudni, mi jön utána.
- Felírok egy erősebb altatót - közölte színtelennek szánt hangon Seiki. - Azt lefekvés előtt fél órával majd beszedi, bár nem kifejezetten áloműző, de olyan mélyen fog vele aludni, hogy azon a szinten már nem divat az ilyesmi. Reggel picit kába lehet majd tőle, de majd megszokja, és akkor könnyebben is ébred majd.
- Értem. Jó. Köszönöm.
- Milyen gyakran fordult ez elő a múltban?
- Az álmok?
- A rémálmok.
- Fontos ez?
Numata Seiki felvonta a szemöldökét, ma éjjel már sokadszor, és ez igazán kezdte fárasztani. Most ő az orvos, vagy rosszul rémlik neki?
- Ha ez csak a „balesete” óta ennyire intenzív, és ahogy hallom gyakori is, akkor egyfajta jel, utal arra, hogy egyéb kezelésekre is szüksége lenne a jövőben.
- Pszichológus.
- Például.
- Nem érzem, hogy gyogyós lennék.
- Nem ön lenne az egyetlen, aki egy másik személy segítségét kérné, hogy feldolgozza a vele történteket. Sokan keresnek fel orvost, hiszen egy jó terapeuta igen sokat tud tenni azért, hogy az ember odabent képes legyen lezárni egy ilyen történést. Sokszor nem elég a szeretteink segítsége, mert bármennyire is akar segédkezet nyújtani a szülő, a család, a barátok, a kedves... - ez volt a szó, amin bár mondatok óta beszéltek, mégis először néztek össze. - Egy olyan valaki, akinek ez a szakmája, az tud tényleg segíteni megoldani a helyzetet. - És hallgattak. Túl sokáig. - De talán ezt nem itt az éjszaka közepén kellene.
- Igen. Lehet.
- Próbáljon meg visszaaludni.
- Jó.
Bólogatott, az ágyból visszabólintottak, aztán sarkon fordult, és kifelé indult a szobából.
Nem azért fékezett le, mert megkérték rá. Azért állt meg, mert hallott egy hangot. Azt a fajta szájaknak furán nedves csettenését, mikor visszanyelnek egy mondatot.
- Vagy - fordult vissza - maradhatok még egy kicsit.
Őszintén révetegen néztek rá. Nem hiába volt ki nem mondott az a kérés. Az ágyon ülő fiú arcáról tisztán lehetett olvasni a gondolatait, és ő osztozott az érzésben. Nem volt elég az öt perc a kínnal ízesített, vontatott csevejből? Minek akarja még nyújtani? - De ha inkább...
A fiú az ágy lábánál lévő székre mutatott.
- Ha gondolja.
- Rendben.
Leült a kényelmetlennek tűnő apró székre. Megállapította, hogy a látszat itt nem csapta be. Hátradőlt, lábait amolyan férfimód keresztezve és kitekintett a billenő ablakon.
Arra eszmélt fel, hogy figyelik. Szája finom, gúnyorkás fodrot vetett, mikor jobban belegondolt a helyzet bizarrságába. A múlt és a jelen egy helyiségben.
- Zavarná, ha rágyújtanék?
- Igen.
Tudomásul vette. Még mindig a kutató tekintet céltáblájának érezte magát, és bár eleinte megmosolyogtatta, kezdett feszengeni. Darázsmód ON, fullánk élesít.
- Nem ajánlom fel, hogy tegeződjünk - nézett a fiú szemébe és talán kicsit zavarta is, hogy a szürke szempár most állja a pillantását.
- Teljesen jó. Kényelmetlenül érezném magam, mert visszautasítanám.
- Akkor ebben meg tudunk egyezni.
- Ebben meg.
- Miben nem?
- Fogalmam sincs.
- Hm. Ilyen határozottsággal közölni a határozatlanságot, érdekes - köhintett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a betegével áll szemben, de most ez nem volt egy könnyű feladat. - Szóval. Tényleg javasolnám, hogy keressen fel egy pszichológust.
- Köszönöm, de arra van most a legkevésbé szükségem, hogy hülyének tartsanak.
- Senki nem tartaná érte hülyének. Értelmes ember belátja, hogy van, ahol már nem elég ő maga, hanem igenis szüksége van...
- De nincs.
- Jó. Nézzünk egy másik variációt. Ha lejön a cipője talpa, nekiáll otthon ragasztani, vagy elviszi cipészhez? Ha salátára jött meg az étvágya, elmegy a zöldségeshez, csempefugázót venni meg egy barkács áruházba, filmet nézni a moziba, és ha befüstöl egy konnektor, akkor a villanyszerelőt tárcsázza. Ha van valami belül, amit nem tud helyre tenni egyedül, akkor pedig olyanhoz megy, aki azért kapta a diplomáját, hogy...
- Amire most szükségem van, az egy időgép. Van a raktárban?
- Persze. A pónilovak és az aranyőrző kobold mellett jobbra.
- Minden betegével ennyire szarkasztikus?
- Nem. Csak azokkal, akik be készülnek házasodni a családomba.
- Tehát nem.
- Nem szerettem volna ide keverni ezt az egészet.
- De?
- Kiprovokálja. És tudja mit? Ez most már kezd elugrani egy hagyományos orvos-beteg csevejtől, és ez így nincs rendjén, nem itt, nem ebben a szituációban. Kellemetlen helyzetbe hoz, mégpedig azért, mert eléri, hogy orvoshoz méltatlanul beszéljek a betegemmel. Ez itt nem ennek a helye. A magánélet, mint olyan, más lapra tartozik. Azt hittem, nem akar egyedül maradni most még egy ideig, de tévedtem. Én most elmegyek, mielőtt idevágom a köpenyem a padlóra és tényleg - ahogy az előbb mondta - elkezdek „szarkasztikus” lenni, sőt kibaszottul szarkasztikus. Tényleg próbáljon meg aludni.
A mondataival meglepte magát, komolyságával még jobban, s nem kevésbé döbbentette le a reakció, ami mozdulatára jött válaszképpen.
- Ne! - A kezdeti erős hangból az ágyban ülő fiú igyekezett visszavenni. - Sajnálom... - Jobbja reflexszerűen indult el, de végül baljával túrt bele a hajába. - Nem vagyok ilyen... Én nem vagyok ilyen.
Numata Seiki állt a szék mellett. Ment volna, de egy hang azt suttogta, maradnia legalább annyira kellene... De ő nem volt szent, nem volt mindenható, hogy egyetlen mosollyal képes legyen zsebre vágni ezt a fura ide-oda passzolgatást. Nem tudta, mit lépjen.
- Nézze...
- Tegezzen jó? Inkább mégis. Ha szeretné, én magázom, de...
- Attól könnyebb lenne?
- Attól lenne könnyebb, ha valaki végre megmondaná nekem, mi lesz holnap. Nem jönne itt mindenki azzal, hogy még korai bármit mondani, hogy korai találgatni, aztán meg hogy menjek agyturkászhoz, mert attól jobb lesz nekem, ne mondják többet sokat sejtetően, hogy nehéz időszak elé nézek, hanem mondják meg, hogy mi fog történni. Nem akarok kamu százalékokat, lehet, meg nem lehet, és valószínű, de még ez változhat, és hasonló puhított rizsát hallani. Nem tudják? Akkor va-laki végre mondja azt, hogy „Figyi, fogalmam sincs róla”... Olyan, mintha mindenki azt mondaná, hogy örülj, hogy van segged, amin ülhetsz, mit akarsz még?!
- Basszus. - Az ágy mellett álló férfi rámart a szék támlájára, majd egyetlen lendítéssel áthelyezte az ágy másik oldalára az ablak mellé. - Rá fogok gyújtani, ha bírod, ha nem.
- Egészségére.
- Kösz.
Előásta a cigit, láthatatlan másodpercekig azért még tétovázott, hiszen az évek alatt mélyen elméjébe itta magát a szabályzat, de végül meggyújtotta a szálat és az első slukk füstöt alig egy pillanattal később már ki is fújta a nyitott ablakon. Lassan, komótosan, élvezve az ízt és...
- Szeretem Ryut.
A korty tévútra ment, a füsttől köhögőroham jött rá, a gyorsan jött információ okán szinte rákrákogta a tüdejét az ablakpárkányra.
- Huh.
- Én nem vagyok ő, nekem nem esik nehezemre egy másik embernek beszélni erről. Ha valamit kimondtam egyszer, azt megteszem másodszor is, ha valamit vállaltam, akkor azt nem szégyellem.
- Hát... - Még mindig küzdött a maró füstfalattal.
- És most egyik pillanatról a másikra valami kellős közepén találom magam és én nem tudom, mit csináljak, nem tudom, hogy nézzek a szemébe... Félek, hogy nem bírom el ezt az egészet, félek, hogy nem vagyok elég hozzá én...
A légzése lassan kezdte felvenni normális ritmusát, de a cigarettát már nem kívánta. Eszébe villant, hogy sűrűbben kellene magát ilyenfajta sokkoló bejelentéseknek kitennie, hamarabb leszokna a dohányzásról. Elnyomta a szálat a párkányon.
Átszakadt a gát, és ő érezte ezt. Várta a további folyamot, de a fiú nem szólt többet. Megfordult. Tanácstalannak érezte magát. Orvos volt, mégsem tudta, hogy kezdjen neki, ez nem az ő terepe. Az ágyában gubbasztó fiatal férfi összegömbölyödve ült. Homloka a térdén, arca saját teste által rejtve és ő hallotta, ahogy nyel, ahogy próbál, ahogy akar erősnek lenni. Morbid volt a helyzet és tragikomédiába illő a szín. Leült az ágy szélére, és akkor már képtelen volt nem hallani a hüppögést. Felismerte a sírás egyértelmű hangjait, és alig valamivel később a kétségbeesett zokogáshoz ő adta a vállait. A fájdalmas szűkölés közepette meg-megértett egy-egy mondatot, és lelkiismeret-furdalása volt, amiért azt kívánta, bár inkább azokat se hallotta volna ki a könnyek közül.

Kimosta a vécét, kiöblítette az apró kéztörlőt, majd vé-gezetül a mosdókagylót, és a saját kezeit is megmosta. Megtörölte a kezét a papírtörlőben. A fürdő tiszta volt újra. A tükörbe nézve fáradt képmása tekintett vissza rá, túlzottan elnyűtt hasonmása, akárha kihagyott volna egy éjszakányi alvást. Pedig talán egy óra se volt. Villanyt oltott az apró fürdőben, és kifelé indult, de távoztában még visszanézett az ágyban alvó fiúra, és úgy gondolta, ébren hagyja a lámpát.
A folyosó csendes volt. A nyugodt éjszakát lassan készült váltani a hajnal. Hálás volt érte, hogy megkapta ezt az órát, hogy nem kellett elrohannia sehova, senkihez. Fogalma sem volt róla, képes lett-e volna magára hagyni a fiatal férfit, és örült neki, hogy a sors nem kényszerítette ilyen válaszút elé. Persze ha igazán a mélyére akart mászni, nem volt kérdés, mi a kötelessége, és az sem, hogy tette volna, amit kell. De mint ahogy már a mai napon többször is megállapította, ő semmi más, csak egy ember, és mint egyszerű földi halandó, hibázik.
Amikor nyílt a liftajtó és ő kilépett rajta, talán egy tovarohanó pillanat erejéig elgondolkodott, hova is tart. Haladt előre, alvó termek közül a sűrűjébe lépett át, oda, ahol még hajnaltájt sem fújtak pihenőt.
A baleseti, mint egy nyüzsgő hangyaboly, mindenki rohan, teszi a dolgát és ő fehér köpenye ellenére mintha szembe úszott volna az árral, nem pedig igyekezett vol-na megülni a hullámokat. Tartotta a tempóját, elengedve füle mellett a külső zajokat, a pillanatképeket egy-egy vizsgáló előtt továbbhaladva, és zárt ki mindent, ami nemkívánatos, és tartotta bent csak és kizárólag a semmit. Úgy érezte, ma nem akar a fejébe mást. Túl sok mindent adott neki az elmúlt egy óra, vagy talán helyesebb, hogy túl sok mindent lopott ki belőle.
A háromszemélyes kórterem leghátsó ágya köré be volt húzva a függöny. Halvány fénypontocska szökött a világba a zöld választón keresztül, mesélve arról, hogy az ágy ideiglenes lakója már ébren van. Ha nem látja az árulkodó jelet, talán nem nyit be, nem kockáztatja, hogy felzavarjon másokat, de így belépett. Két - látszólag mé-lyen alvó - férfi mellett elsétálva, rá-rápillantott a hozzájuk tartozó monitorra, szeme átfutott az ágyakon, a kis éjjeli szekrényekre pakolt apróságokon, majd mint a bűvész egy produkció végén, eltűnt a lepel mögött.
- Nagyon korán van. Miért nem alszol? - suttogott. Fogalma sem volt róla, hogy a hangját is megviselték az elmúlt percek eseményei, és ha akarna, se lenne képes erőteljesen kiengedni, vagy csak túl tapintatos módban fut ma.
Az ágyában rajzoló férfinövendék kipottyantotta ujjai közül a ceruzát. Meglepetéséből kifolyólag a grafit a takarón landolt, de rajzeszközt ekkora mosoly társaságában még soha nem ejtettek el, ezt biztos. Legalábbis Numata Seiki így vélte.
- Numata-san!
- Halkan. A betegek alszanak.
- Oh!
- Mármint a jó betegek és nem az ilyen rebellis darabok, mint te vagy, te gyerek.
Ő maga nem csatolt mosolyt a mondanivalójához, Asuka mégis tovább vigyorgott. Nem élte meg szidásnak. Megelégedett azzal, hogy a férfi hozzá beszél, ez bőven sok volt a jókedvéhez.
- Megszoktam, hogy korán kelek - suttogta, most igazán hangmentesen. - Otthon ilyenkor én már dolgozni szoktam. Hoznak friss dolgokat...
Seiki bólogatott. Részlegesen hallotta csak, amit a fiú mond, bár ő kérte hangjának visszafogására, nem gondolta ilyen mértékben.
- … és akkor segíteni kell kipakolni őket suli előtt.
- Értem.
Az ágy szélére helyezkedett. Csak úgy féloldalasan.
- Numata-san dolgozik ma?
- Igen, éjjeles voltam. Mindjárt megyek haza.
- Az jó!
- Igen. - Újfent bólogatott, majd hirtelen gondolattól vezérelve kivette a kiskölyök kezéből az apró elemlámpát, és fura köröket kezdett vele rajzolgatni a függöny sűrűszövésű anyagára. - Holnapután neked is kell, azt tudod, ugye?
Szeme sarkából látta a fiút bólogatni. Ahogyan azt is, hogy vékony ujjai kócos fekete tincsei közé merülnek, megpróbálva igazítgatni. Feleslegesen.
- Igen, azt... Azt tudom, igen. Anya majd biztos hoz nekem ruhát, meg...
- Mikor volt itt?
- Tegnap délután. Hozott vacsorát nekem, meg két újságot is.
- Asuka - Azért szólította a nevén, hogy megkapja a figyelmét. A fiú csak a semmibe pislogott, de ő azt akarta, hogy a szemébe nézzen. - Mit beszéltetek meg, hogy lesz?
A vele szemben ülő fiú tanácstalan volt. Nem értette a kérdést, hatalmas, fekete szemeiből ömlött felé a tanácstalanság.
- Anya azt mondta, hogy majd megoldjuk...
- Hogy oldjátok meg? Van valami nagynéni, nagybácsi, rokon, akinél tudsz majd lakni?
- Van egy nagyim. De ő nagyon öreg, anya azt mondta, nem lehet terhelni már ilyesmivel.
- Asuka, én el tudtam intézni ezt a hetet, de tovább nem maradhatsz itt, ugye érted?
- Én értem, én igen, értem... Holnapután haza kell mennem.
- Nem, én nem kifejezetten így értettem. Haza semmiképpen nem mehetsz, ezt az édesanyád is tudja. Aki egyszer megtesz ilyesmit, az megteszi másodszor is.
- Tudom. - Halkan súgta maga elé, és a férfi nem kételkedett benne, hogy saját kárán tudja, ismeri, hogy újra és újra és újra...
- Elmondod?
Asuka tudta, mit kérdeznek tőle, hiszen csak haladékot kapott, erre tökéletesen emlékezett. Karcsú ujjai elő-re sétáltak. A fehér köpeny zsebével kezdett játszani, szinte tudtán kívül.
- Nem akarom...
- Miattam?
- Nem... Miattam. Buta voltam. - Még mindig a férfi zsebét birizgálta. - Tudtam, hogy mit nem szabad csinálni, mégis megcsináltam.
A férfi egyetlen gombnyomással kioltotta az elemlámpa fényét. Sötét lett. Ugyanott ült, mozdulatlanul. Tudta, mit akar mondani, és mégis hirtelen elkalandozott. Visszament pár szinttel feljebb, fogta a betegét, mi-kor az kiadta magából a vacsora minden lenyelt falatját, az összes korty teát, aztán már csak habot és fájdalmat, fél pillanatig megint ott volt, mikor a gyötrődő zokogás öklendezésbe fordulva még kegyetlenebb irányba hajtotta az eseményeket. Aztán visszatalált. Egy óvatos kis hangra. A homálytól bátorodva a fiú közelebb helyezkedett. Az is tisztán eljutott a füléig, hogy megnyalta az ajkait. Belemosolygott a ténybe. A mellette készülődő kamaszgyerek éppen egy csókra tréningeli magát.
- Asuka, van neked egy ajánlatom - szakított bele a műveletbe.
- Tessék?
- Mindketten tudjuk, hogy nem vagy az a karakter, aki el tudna viselni egy intézetet. Ha majd nagykorú leszel, a saját lábadra állhatsz, de addig valamerre el kell indulni. Neked csak egy áthidaló megoldásra van szükséged, mert azt a felső korhatárt életben kell átlépni, ar-ra meg otthon egyre csökkennek az esélyeid. Percek alatt egy egész épületet is a földig lehet rombolni, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljem, mire képes egy ember évek alatt.
- Numata-san?
- Öt szobám van, és ebből négyet nem használok.
- Hogy... én? Numata-sanhoz? Én?
- Nézd. Ez nem egy ajánlat arra, hogy élj velem. Csupán arról szól, hogy van számodra egy szobám. Egy szoba a lakásomban. Részint, mert hibásnak érzem magam, részint mert a kurva életbe is, megkedveltelek és szeretném, ha lenne még huszadik és huszonötödik születésnapod is. Munkát is szerzek neked, így az iskola mellett mondjuk hétvégén megkeresheted a zsebpénzed. Lakbért nem kérek, a sulis ügyeid továbbra is édes-anyádra tartoznak. Nem szólok bele abba, mit csinálsz, és te sem akadályozol abban, hogy éljem az életet, amit megszoktam és szeretek.
- Numata-sa...
- És ha úgy döntesz, hogy élsz ezzel a lehetőséggel... Asuka, volt már bérlőtársam, de az, akivel úgy laksz e-gyütt, hogy közben egymásra másztok, ha arra jön ingeretek, azt nem így hívják. Az mint fogalom, közelebb áll az „élettárshoz” és mi olyat nem játszunk. - Megköszörülte a torkát. – Érted, mit akarok mondani? – Szinte hallotta, ahogy a fiúnak összeszorult a torka és biztos volt benne, Asuka megértette minden szavát. - Mondd, hogy érted.
- Értem.
- Figyelj, gyerek… – merengett a sötétbe - …jobb lesz így. Majd jön a herceg fehér lovon, bár lehet, hogy inkább egy hószínű luxusverdán, és első látásra fülig szerelmesedik beléd, aztán megkéri a kezed és elvisz a pa-lotájába. Várd meg szépen.
- De...
- Nincs de. Nagy Őt mindenkinek gyúrtak, hidd már el, csak meg kell találni. A te esetedben inkább valószínű, hogy ő fog felkajtatni téged, de meglesz az.
- Numata-sannak...
- Nekem?
- Is van?
- Mi „is van”?
- Nagy Ő.
- Mondtam. Mindenkinek van.
- De Numata-sannak...
- Majd egyszer felveszem a Remus bácsi mellényem, bedobom magam a karosszékbe, és regélek neked az If-jú - most sem öreg, de akkor ifjabb volt - szóval az Ifjú Numata Seiki Kalandjai és Egyéb Történetek című +18-as mesekönyvből, de nem most, mert egyrészt még kis-korú vagy, másrészt mert hajnalok hajnalán nem vagyok annyira sztorizgatós kedvemben. Tehát van egy szobám.
- Jó.
- Akkor megegyeztünk?
- Meg... Azt hiszem, meg.
- Jól van.
- Numata-san...
- Igen?
Oldalra fordult. A fiú szája ott csücsörödött az övével szemben. Érezte az édeskés, gyümölcsös illatot, amit valószínűleg az ágya párnáján bontott zacskó cukor adott az ajkainak. Kis kamasza fújtatott. A levegő sebesen áramlott ki, majd vissza be az orrán. Érezhetően próbálta féken tartani az érzést, de nehezen bírt vele. Különös mosoly kért helyet az érett vonásokon, látva a gyerekszerelmet.
- Tudod. A herceg. Meg a várd meg szépen.
Újra fényt gyújtott. Az elemlámpát visszaadta a fiú kezébe. A hatalmas fekete szemek kérték, és ő átsiklott az óhaj felett.
- Akkor megegyeztünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése