- Daniell! - rohantam utána a konyhába. Akár egy ötéves, árulkodni készültem. –
Daniell, a macska megharapta a karomat!
Felháborodva mutattam felé a sebesülésemet és tényleg kezdtem magam úgy érezni,
mint egy dedós. Dany lecuppantotta a kanalát, majd különös arckifejezéssel
fürkészni kezdett. Minimum azt vártam volna, hogy sajnálkozik kicsit, lehet,
hogy meg is üldözi azt az álnok szőrcsomót. Helyette ő szőke fürtjei alól engem
méregetett, látszólag gondolkodva.
- Hm. Hogy történt ez? - kérdezte furcsállva, szemöldöke érdekesen pattogott.
- Hogy érted? - pislogtam rá, majd felháborodva mutattam neki a csupasz felkarom, rajta még bár halványan, de az agyarak nyomát. - Ez a macska egy vadállat! – dörzsöltem meg a fogai helyét.
- A folyamat érdekel - dobta a kanalat ívelten a mosogatóba, majd csomóba pattant ajkakkal rám hunyorított.
- Én... – Közel hajolt, akárha vallatni készülne éppen. - Leültem a kanapéra – közöltem kurtán.
- Igen? - mondta hosszan és elnyújtva, jobb kezének ujjai megvakargatták csupasz állát.
- Aztán ő felugrott mellém - folytattam félszegen, megpróbálva olvasni az arcáról, kevés sikerrel.
- Iiiigen? - mászott még jobban az arcomba.
- Odadörgölődzött a felkaromhoz – vontam vállat, hiszen így volt.
- Igen?!
Akármit is mondtam, lázba hozta.
- Aztán beleharapott a csupasz húsomba! – emeltem fel a hangom, a bizonyítékot újra az orra elé tolva.
- Aha! - mutatott rám egy ujjal, mint akinek élete nagy fogásába sikerült beleakadnia. Én továbbra is pislogtam. Magas ez nekem. Ártatlan vagyok. Miért érzem úgy magam, mint akit tetten értek?
- Én vagyok az áldozat! Engem haraptak meg! - Szinte ösztönből védekeztem.
- Nem harap. – Pimasz mosoly terült szét azon a formás pofiján, kaján vigyor és alig tudott uralkodni rajta. - Csipked. Megcsipked téged. Tudod, miért csinálja?
- Mert egy szemét?
- Neeeem, kedves Ryu - vette a figurát olyan igazi nyomozósra. A víz vert tőle. - De rávilágítanék a hazugságára. Ama macska – mondta, miközben kezét háta mögé csapva fel-alá mászkálásba kezdett a konyhában - egy roppant szelíd jószág. Jómagam csak tudom, hiszen kölyök kora óta nevelem. Ostoba szokásokból viszont van neki elég. - Mintha egy detektívregényből pattant volna elő, egyre emelkedő hangsúlya, a gesztusai, akár ha éppen azt vezetné fel, hogy már tudja, a komornyik a gyilkos, éppen csak a bizonyítás folyamata hiányzik. - Eme szokások közé tartozik a csipkedés. Csak hogy hibádzik a története, kedves uram. Az állat csak akkor csipked, ha akar valamit - fékezett le gondolkozást színlelve, majd szúrós tekintettel rám fókuszált. - Ön egy lépést kihagyott, nyilván azért, hogy fedezze magát. - Rám mutatva, szinte már kiabálva mondta ki a bűnöm. - Csipked! Ha azt akarja, hogy folytassák a simogatást, de ahhoz, hogy valamit folytatni lehessen, el is kell kezdeni. - Kész. Elvesztem. - Ryu! Te simogattad a macskát!
- ... ... ... Nem - jelentettem ki faarccal, majd még jobban kihúzva magam hátat fordítottam és magára hagytam. De tudom, a vigyort, ami a képére nőtt, már nem tudtam onnan lemosni.
- Hm. Hogy történt ez? - kérdezte furcsállva, szemöldöke érdekesen pattogott.
- Hogy érted? - pislogtam rá, majd felháborodva mutattam neki a csupasz felkarom, rajta még bár halványan, de az agyarak nyomát. - Ez a macska egy vadállat! – dörzsöltem meg a fogai helyét.
- A folyamat érdekel - dobta a kanalat ívelten a mosogatóba, majd csomóba pattant ajkakkal rám hunyorított.
- Én... – Közel hajolt, akárha vallatni készülne éppen. - Leültem a kanapéra – közöltem kurtán.
- Igen? - mondta hosszan és elnyújtva, jobb kezének ujjai megvakargatták csupasz állát.
- Aztán ő felugrott mellém - folytattam félszegen, megpróbálva olvasni az arcáról, kevés sikerrel.
- Iiiigen? - mászott még jobban az arcomba.
- Odadörgölődzött a felkaromhoz – vontam vállat, hiszen így volt.
- Igen?!
Akármit is mondtam, lázba hozta.
- Aztán beleharapott a csupasz húsomba! – emeltem fel a hangom, a bizonyítékot újra az orra elé tolva.
- Aha! - mutatott rám egy ujjal, mint akinek élete nagy fogásába sikerült beleakadnia. Én továbbra is pislogtam. Magas ez nekem. Ártatlan vagyok. Miért érzem úgy magam, mint akit tetten értek?
- Én vagyok az áldozat! Engem haraptak meg! - Szinte ösztönből védekeztem.
- Nem harap. – Pimasz mosoly terült szét azon a formás pofiján, kaján vigyor és alig tudott uralkodni rajta. - Csipked. Megcsipked téged. Tudod, miért csinálja?
- Mert egy szemét?
- Neeeem, kedves Ryu - vette a figurát olyan igazi nyomozósra. A víz vert tőle. - De rávilágítanék a hazugságára. Ama macska – mondta, miközben kezét háta mögé csapva fel-alá mászkálásba kezdett a konyhában - egy roppant szelíd jószág. Jómagam csak tudom, hiszen kölyök kora óta nevelem. Ostoba szokásokból viszont van neki elég. - Mintha egy detektívregényből pattant volna elő, egyre emelkedő hangsúlya, a gesztusai, akár ha éppen azt vezetné fel, hogy már tudja, a komornyik a gyilkos, éppen csak a bizonyítás folyamata hiányzik. - Eme szokások közé tartozik a csipkedés. Csak hogy hibádzik a története, kedves uram. Az állat csak akkor csipked, ha akar valamit - fékezett le gondolkozást színlelve, majd szúrós tekintettel rám fókuszált. - Ön egy lépést kihagyott, nyilván azért, hogy fedezze magát. - Rám mutatva, szinte már kiabálva mondta ki a bűnöm. - Csipked! Ha azt akarja, hogy folytassák a simogatást, de ahhoz, hogy valamit folytatni lehessen, el is kell kezdeni. - Kész. Elvesztem. - Ryu! Te simogattad a macskát!
- ... ... ... Nem - jelentettem ki faarccal, majd még jobban kihúzva magam hátat fordítottam és magára hagytam. De tudom, a vigyort, ami a képére nőtt, már nem tudtam onnan lemosni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése