- És azt meséltem már, hogy Daniell voltaképpen nős?
Nem nyeltem félre. Már nem zökkent ki az ilyesmi. A döbbenet helyett arcomon
egy várakozó mosoly kért helyet magának. Felnézve a tányéromból a hang irányába
fókuszáltam és vártam a folytatást. Lindsay rövid, alig fülig érő frizurája,
mint mindig, most is tipp-topp volt, hozzá olyannyira passzoló mosolya pedig
ördögi. Bár az ő szeme barna, van a pillantásában egy olyan intenzitás, ami
Daniellében is ott fészkel.
- Oh, yeah - búgott Daniell maga. – Ha elfelejtetted volna, most jön az ebédnek az a része, ahol engem savazunk, bár egyesek ezt nem átallják szimplán nosztalgikus sztorizgatásnak hívni.
Soha senkivel nem hallottam olyan hangsúlyban társalogni, ahogy azt a testvérével teszi. Van ilyenkor a hangszínében valami… egyedi. Érdekesen rezeg és mintha mélyebb is lenne, mint a hétköznapi tónusa.
- A történet, amit kedves öcsém megpróbál eltusolni, talán még csúnyább a ténytől, hogy csakis érdekből nősült újra és újra és újra – birizgálta piros gyöngyfülbevalóját Liny. - Alig volt hét, de már több feleséget is elfogyasztott, a hozományokról nem is beszélve.
Elismerően biccentettem életem felé az újonnan megtudott információ birtokában.
- Komolynak hangzik.
- Én csak felismertem az igényt – bólintott kedvesem, a lebuktatott bigámista, akárha nyakkendőt hordana, igazgatta meg fekete pólója környakát. – A kislányok imádnak menyasszonyok lenni, de jóval kevesebb fiú álma, hogy ő domborítsa a vőlegényt. Én megtaláltam - mondjuk úgy - a rést a piacon.
- Foglaljuk össze. Bérvőlegénykedtél?
- Így még nem gondoltam rá, de voltaképpen igen.
- És igen drágán adta magát – vetette oda két falat között a nővére.
- Végülis a jó munkát illik megfizetni – keltem kedvesem védelmére.
- Teljesen reális tarifatáblával dolgoztam – közölte semleges hangszínnel Daniell.
- Süti, cukor, csoki – szögezte le Lindsay, én pedig csak pislogtam.
- Elő, jelenlegi és feltételezett utóéletedet látva én csodálom, hogy még tudsz sétálni mellettem, nem úgy közlekedünk, hogy én görgetlek fel s alá.
Dany csak nevetett, de azt igen jóízűen tette.
- Iszonyat jó génjeim vannak – paskolta meg a saját vállát.
- Köszönd meg szépen az anyukádnak, mert ahogy elnézem, tőle kaptad őket. – Aztán lakatot is tettem a számra, mert már egy ideje feltűnt, hogy annyira kellemesen oldott állapotba kerültem, hogy bókolok Daniell anyukájának, és ha felébred bennem a vágy, hogy flörtöljek a körülöttem található hölgyekkel, az nálam már a komfortérzet túltengését is jelentheti.
Daniell nevetve bökött oldalba, majd alig hallhatóan, csak úgy suttogva megszidott.
- Ne csapd már a szelet az anyumnak, mert mindketten tudjuk, hogy csak áltatod, és nem akarom, hogy csalódjon!
Ő kacagott, én meg belepirultam a kedvenc fehér ingembe.
Kis közjátékunk rejtve maradt, mert az asztal másik oldalán az Ami nevű pöttöm hölgyemény felvitte a ruhájára a főfogás után most a desszertet is. Csak a két kunkori, fekete copfja nem volt krémes a vaníliás finomságtól, amivel a nagyi lepte meg. Minden elismerésem, ez a nagymamák rutinja. Az édesség szolid sárga színű, és mennyivel jobban járt így a barack színű ruhácska, mintha csokoládéval dekorálták volna ki. Mellette bátyja hihetetlen szakértelemmel és odafigyeléssel kanalazott, hogy a száján kívül máshova ne kerüljön a krémből, bár nem jött össze, de ez nem a saját hibája. Okolni inkább a mellette ülő hugit lehet érte. Egy ilyen pici tál desszerttel egyszerre két ember ruháját leenni, na, ez kérem teljesítmény.
- Hogy ízlett az ebéd, Ishigorou-san?
Daniell édesanyja fültől-fülig mosolyogva nézett rám az asztal felett. Néha van egy olyan különös érzésem, hogy minden hozzám intézett szavával valamiképpen a győzelmét ünnepli, hogy immár harmadik alkalommal sikerült szűk családi körben asztalhoz ültetnie. Szemmel láthatóan örül ezeknek az apró csatáknak.
- Igazán köszönöm, mint mindig, most is fantasztikus volt minden.
- Remélem, nem találta túl erősnek a fűszerezést, ezek a családi receptek kicsit intenzívek, de ha megpróbálnék rajta változtatni, a vércsék széttépnének.
Szinte töredékmásodperc alatt bedolgoztam, hogy ragadozó madarakként szeretett csemetéit fémjelezte, így csak mosolyogtam és újfent biztosítottam róla, minden tökéletes volt.
- És azt meséltem már, amikor Daniell és a kis…
- Azt hittem, a múlt héten kimerítettük a Daniell és az – idézlek - „kis micsodácskája” körül forgó történeteket, erre kiderül, hogy neked még mindig vannak vésztartalékaid – hörgött roppant visszafogottan életem most kicsit paprikás szerelme, szemével hegyes villámokat lövellve nővére felé.
- Hát én most a kis plüss elefántodról akartam megosztani pár örökzöldet, de visszatérhetünk a micsodácskádra is, ha ez a szíved minden vágya. Tudok még én egyet s mást.
De úgy láttam, Daniell most nem készül meghátrálni, sőt. Felvette azt a bizonyos kesztyűt.
- Hát tudod – mozdult a széken, fenyegetően szinte az asztalra hasalva suttogott nővére felé. – Én is tudok pár dolgot.
- Pff! – kaffantott a nővér. – Már mindent elmondtam.
Lopott pillantásokat vetett férje felé, aki csak óvatosan, oldalvást pislogott fel, arcára igyekezve semlegességet varázsolni. Valahogy úgy éreztem, ő járt már az én cipőmben. Nem egyszerű az embernek asszimilálni a Daniell családja féle virtust, de úgy látom, neki ez már sikerült. Szeme se rebben. Végül is évei voltak rá.
- Biztos? – A szürkék parázslottak és igen, sikeresen visszaverték a támadást. Nővére összeráncolt szemöldökkel ugyan, de meghátrált, visszasüppedt a székébe és szalvétája szélét kezdte birizgálni.
- És mára az előadásnak vége! – jelentette be szinte saját üdvrivalgásával keretezve Dany.
- Úgy viselkedtek, mint két éretlen kölyök. – A dorgálás nem volt igazi, de minden kétséget kizárólag volt benne némi anyai szigor. – Az egyik egy kétgyerekes anya, a másik meg… a másiktól nem várok mást, na de akkor is!
- Látod? – pislogott rám hatalmas szemekkel a jobbomon ülő Daniell. – Ő a hibás, én tudom, hogy mindig ő a hibás.
- Dany egyszer egy hétig tartott egy gilisztát a gatyájában! – Lin nem bírta tovább. Titok ide vagy oda.
- Nem a gatyámban tartottam, hanem a zsebemben és jó gazdi voltam, mert mindig sok földet markoltam hozzá!
- Egy hétig szottyongatta azt a kukacot!
- Az egy giliszta volt és csak nem volt kedvem egyedül suliba menni! Napközben mindig beleraktam egy cserepes margarétába!
- Na persze.
Az első alkalommal azt sem tudtam, hova nézzek, de azt hiszem, már képes vagyok venni az akadályokat. Megengedem magamnak, hogy fültől-fülig jókedvet produkáljak kívülállóként szemlélve a testvérek piszkálódását. Daniell a szerelmem. A párom. Egy szenvedélyes szerető, ifjú művész, tehetséges festő és lehetne még pár tucat jelző, amivel illethetném, de itthon ő az „öcsi” és ez rengeteg újdonságot szolgáltat nekem. Szurka-piszka, amíg kő kövön nem marad. Kár tagadni, élvezem.
A testvéri torzsalkodásnak egy kellemes női tónus vetett véget.
- Elkezdjek én is mesélni?
Csak egy halk kérdés volt, de ezúttal egy nyugodt édesanya szájából. Hirtelen nővér és öccs is úgy érezték, ideje témát váltani.
- Szép időnk van – közölte Daniell halálos komolysággal, előrenyúlt, amolyan lovagias mozdulattal kérte nővére kezét, aki ál-pirulva odanyújtotta formás kacsóját.
- Csodálatos! – sikkantott, majd elengedték egymást.
Többet adott a hasfalamnak ez a röpke ebéd, mint amennyit kétheti kemény hasizmozás adhatott volna. Vidám nap. Derűsen indult a reggel, madárcsicsergés fogadott, mikor a ház elé értünk, idilli, talán túlságosan is, még magam is elcsodálkoztam rajta, hogy ahhoz képest, mennyire nem akaródzott az első alkalom, szinte már vártam ezt a mait. Sejthettem volna, hogy nem lehet ennyire egyszerű. Miért is lenne az? Az én életemben már megszokhattam volna a fordulatokat. Egyik percben még nevettünk, a másikban pedig derült égből fordult a kulcs a zárban.
A levegő szinte azonnal megfagyott. Olyan csend támadt, hogy elkezdtem a zárt ablak innenső oldalán hallani az udvaron álló hatalmas fák leveleinek a zizegését. Nem tudom, miért kerestem rögtön Daniell édesanyjának a tekintetét, de ez volt az első gondolatom. Mint egy kölyök, aki rossz fát tett a tűzre és most anyuci szoknyája mögé bújna, a sajátja híján az egyetlen jelenlévőnél keresve a menedéket. Az ő szemei végtelen nyugalmat árasztottak. Nem volt ideges. Átszaladt az agyamon, hogy összeesküvés áldozata lettem, de nevetséges paranoiának könyvelve gyorsan el is vetettem a gondolatot. Ostobaság. Tudom, hogy Daniell nem tenne ki ilyesminek és anyukáján is láttam, hogy bár úgy érzi, nincs mitől tartani, meglepte férje hazaérkezte.
És most mi lesz? Ki nem mondtam, de talán a szemem megtette helyettem. Válasz kellett, méghozzá azonnal.
Daniell keze végigsimított a karomon, tenyere a csuklómon állt meg.
- Minden oké. – Bár puha volt és talán a legsimogatóbb, amit valaha hallottam tőle, lágy és szeretett hangjának ebben a pillanatban képtelen voltam hinni.
Mindannyian vártunk, de ólom lábbelijében az idő nem haladt. Úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, akit tetten értek. Sokszor neveztem már ki keserű ízű, mondhatni olykor tragikus történéseket életem legrosszabbikának, de nem vagyok benne biztos, nem érdemelné-e ki ez a vasárnap délután a dobogó legfelső fokát. Még nem történt semmi, mégis látatlanban is készültem újra gravírozni az aranyérmet.
- El sem hinnétek, mi történt ma! – jött egy vidáman kanyargó gondolat és a férfi megjelent az ajtóban. Kedélyesen mesélt története éppen hogy elkezdődött, gyorsan véget is ért. Arcáról a mosoly két szempillantás alatt tovatűnt. Az értetlenség csak átmeneti hullámokat csalt fel a homlokára, amit szinte azonnal le is cserélt a döbbenet, majd kisvártatva a düh maga. Bár az ajkaira egyenes, kifejezéstelen vonalat erőltetett fel, a szemei szikrákat szórtak.
Büszke embernek tartom magam. Álltam, ami nekem járt, bár nem tartott annyira, hogy a szemembe nézzen, inkább csak át a vállam felett, mígnem inkább feleségét vette célkeresztbe. Mintha ott, alig pár méter távolságból néztek volna farkasszemet egymással, egyfajta szkandert helyettesítő módon. A nő szólalt meg először. Hangja egyenletes volt és dallamos.
- Még épp időben – fuvolázta mézesen. - Ülj le, teszek neked egy terítéket. – Hellyel kínálta, de nem mozdult, csak kitartóan fúrta tekintetét a dühös férfiéba.
Ijesztően hosszú időnek tűnt, míg egymást figyelve várakoztak. Remegett a levegő, akárha egy poros vadnyugati díszlet részei lennénk hirtelen és ők arra várnának, ki húzza majd meg először a ravaszt. Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy azt hittem, áthallatszik az ingemen. Daniell szorítása a csuklómon egyre erősebb lett, éreztem, ahogy összeérő bőrünk alól kiszaladt egy kövér verejtékcsepp.
A férfi egy szót sem szólt. A vállán lógó táskát ott az ajtóban elengedte, majd hátat fordított és elment. Némán hallgattuk, ahogy léptei felfelé dobognak a magas lépcsősoron.
Ismét beállt a csönd. Daniellre néztem.
- Jobb lesz, ha én megyek.
Egészen halkan mondtam, reméltem, hangom nem remeg annyira, mint ahogy én hallottam idebent.
- Ne. Várj még.
Utasító volt és ha ennyire határozott, nekem általában eszembe sem jut szembeszállni vele. Tudom, meg volt róla győződve, hogy mindjárt visszafelé is meghalljuk a dobogó zajt, és hogy majd az édesapja újra megjelenik közöttünk. Én tudtam, hogy téved és rettegtem attól, hogy mindjárt ő maga is kénytelen lesz szembesülni vele.
Eltelt egy perc és egy újabb. Senki nem mozdult, a hallgatag várakozásban Daniell érintése nem lágyult. Egyre keményebben fogta a kezem, lassan már komoly fájdalmat okozva, mégsem szóltam rá. Hallottam, ahogy lélegzik. Egyre mélyebben szívja tüdejébe az oxigént, egyre lassabban engedi ki, mintha ezzel próbálná csitítani háborgó bensőjét.
Rossz érzésem támadt. Szinte éreztem megfeszülni az izmait, de mielőtt nyúlhattam volna utána, Daniell felugrott. A mozdulatra, ahogy kirúgta maga alól a széket, mindenki összerezzent. A szék maga éles hanggal csapódott a konyhaszekrény oldalának, majd eldőlt, hangosan csattanva a kövön. Én és az édesanyja is próbáltunk utána kapni, de Daniell egyetlen mozdulattal rázta le válláról a kezemet, majd eltűnt a fal mögött. Fájdalmasan döngött alatta mindahány lépcsőfok.
Csak ültem ott és hallgattam, ahogy az emeleten feltépi az ajtót, ahogy dühösen bevágja maga mögött. A gyerekek csak annyit érzékeltek, hogy Dany széket borított, megszeppentségüket ennyi táplálta, de mi vártunk, vártunk, hogy a baljós csendet, ami beállt, mikor töri meg valami…
Nem értettem, amit mond, de tudtam, hogy ő üvölt. Az ökölcsapásokat is hallottam. Ajtón? Talán egy asztalon? Esetleg a falon, nem tudom. Felálltam és Daniell édesanyja rögtön ugrott, kapott utánam, ahogy az imént Daniell után is.
- Megyek.
Mosolyom erőltetett volt és nem oda való, ő a karomat markolta.
- Ne. Kérem, maradjon.
- Eddig sem kellett volna várnom, sőt itt lennem se kellett volna. Köszönöm a meghívást, higgye el, nagyon jól éreztem magam. Ma is, mint minden eddigi alkalommal és éppen ezért, még jobban sajnálom, hogy ekkora bajt okoztam.
Különös volt. A fejünk fölött éppen szakadni készült a ház és az ő szemeiben azt láttam, aggódik értem.
- Ishigorou-san…
- Én jól vagyok. De… – pillantottam felfelé. - Nem akarom megijeszteni, nincs semmi baja a kezének, de már a gondolatát sem bírom, hogy törjön-zúzzon vele.
- Rendben – bólintott.
- Nem tudom, hogy várjam-e meg a kocsiban, vagy… - tétováztam.
- Szerintem igen. Felmegyek és lehozom.
Már ketten üvöltöttek odafentről és én, bár legszívesebben rohantam volna, hogy saját két kezemmel vessek véget ennek az egésznek, mégis az ajtó felé vettem az irányt. Menet közben jutott eszembe, hogy nem volt valami szép, ahogy távoztam, így visszafordulva biccentettem egyet és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a lakást. Mit szépítsük? Elmenekültem.
Talán tíz percet töltöttem a kocsiban. Talán volt fél óra is. Elvesztettem az időérzékem. Csak néztem meredten magam elé, a kőtől a gyomromban nem tudtam megszabadulni. Ismétlődő rémképemmé vált, hogy dühében valami meggondolatlanságot csinál, és ha bármi baj történik, ha árt magának valamiképpen, az az én hibám lesz. Újra és újra megküzdöttem az ingerrel, hogy visszarohanjak a házba, és ha kell, erővel cipeljem magammal, de mindannyiszor képes voltam felülkerekedni a késztetésen és csak szimplán tovább várni.
Nehéz volt. Tucatszor megfedtem magamat azért, hogy belementem ebbe. Ha kitartok és sokadszorra is nemet mondok Daniellnek, akkor pár órás mosolyszünet után megszokott medrében csordogált volna tovább az életünk. Talán kicsit neheztelt volna rám, de megértette volna a kétségeimet, de így már nem lehet majd minden ugyanaz, ami pár órája volt. Megváltozott a világunk, a vár falán hatalmas lyuk tátong, káosz van és füst. Még nem látjuk a károkat, de tudjuk, a rombolás valamit végleg elvett. Vissza akarom forgatni az idő öreg kerekét. Csak pár órát, csak pár percet.
A bejárati ajtó hangosan bevágódott mögötte, csapzott kedvesem kirohant a házból. Rosszul festett, én mégis fellélegeztem. Nem tudom, láttam-e ennyi haragot a vonásain valaha. Véreresek voltak a szemei, nem a sírástól, inkább talán az üvöltéstől, a csalódottságtól, a veszteségtől. Szájára odaégett egy keserű fintor, tekintete méregtől csöpögött. Lágy vonásain bizarr volt ilyen kemény érzéseket őrizni, torz volt, nem láttam mögöttük Daniellt magát. Mozdulatai darabosak voltak, tartása görcsös, izmai merevek, mintha megfagyott volna a teste, mintha egy démon nyelte volna el, egy gonosz jelenés bekebelezte volna. Nem volt önmaga.
Nem ült be mellém, a hátsó ülést választotta.
- Csak menj.
Talán a sok kiabálástól, de hangja olyannyira megkopott, hogy inkább csak a visszapillantó segítségével olvastam a szájáról, mint ahogy vöröslő foltot is csak a tükörben láttam. Világos a bőre, sokszor, ha a kelleténél csak árnyalatnyit is hevesebb, már a csókom is nyomot hagy, így az arcán égő tenyér formája hamarosan egyértelműen kivehető volt. De nem kérdeztem semmit, nem szóltunk egymáshoz. Én vezettem, néha lopva hátra lesve, figyelve kicsit a tájat bámuló Daniellt. Szerettem volna mondani valamit, csak a szavak nem találtak rám egész úton, sőt még a garázsban sem. Leállítottam a motort és vártam, tanácstalan voltam, nem láttam, mit kellene lépnem.
Kiszálltam az egyik ajtón és ötletem híján, egyszerűen beültem a másikon.
- Menj arrébb – löktem meg a térdét, de csak halvány játékossággal. Felé helyezkedve kerestem a tekintetét, semmit nem akartam jobban, mint hogy szürkéivel engem nézzen, ha nem teszi meg, úgy érzem, hogy én vétettem hibát.
A délután lassan estébe fordult. A szürkületnek még csak az érzése jutott el hozzánk. Daniellt figyeltem, ő pedig a semmit nézte. Szükségem van rá. Nekem rá, pedig úgy sejtem, saját sebeim övéinek csak töredékei, és ha nekem fáj, vajon ő mit érezhet?
-Dany, nem vagy már gyerek. – Suta gondolatok, sok esetleg sablon. - Tudod, hogy a düh sok mindent mondat az emberrel, amit később megbán.
Nagy örökzöldeket rángattam elő a kalapból, mert úgy éreztem, mondanom kell valamit, akármit, amitől könnyebb lesz a lelke. Csak a fejét rázta, mintha tisztában lenne formálódó monológom minden kimondatlan betűjével és pont ezért felesleges lenne folytatnom. Mostanra megszabadult a hajgumijától, kissé válla alá kunkorodó méz tincsei ringtak a mozdulattal.
- Nem bánok semmit. És nem is fogok.
Elszánt volt, nem éreztem szemernyi bizonytalanságot sem a hangjában. Megszabadult az ujján viselt gyűrűktől, mind a hármat a zsebébe csúsztatta, mintha egyszerre idegesítették volna a saját, szeretett ékszerei.
- Nem rád gondoltam – köhintettem halkan.
- Ő sem.
- Ezt nem tudhatod.
- De. Hidd el, tudom. Ennek itt van a vége.
- Most nem gondolkozol elég higgadtan ahhoz, hogy ilyen következtetéseket vonj le. Ehhez tiszta fej kell és a tiéd most nem az.
- Az én fejem tiszta, Ryu. Éppen, hogy most lett az, nem tudom, eddig hova tettem az eszemet, de most mindent átlátok.
Akaratlanul nyúlt az arcához, én pedig nem bírtam a számmal.
- Megütött?
Felesleges kérdés volt, de úgy akartam tévedni.
- Nem akarok beszélni róla. – Ezzel be is ismerte.
- Megütött.
- Egy pofon.
- Kizárólag az őszinteség jegyében osztom meg veled, de ettől forrongok. Kikiálthatsz hősszerelmesnek kőkori elképzelésekkel, vagy amit akarsz, de lángol a tenyerem a gondolattól.
- Melyiktől?
- Hogy megütött.
- Túléltem.
- Jobban állnak neked a felhőtlen bolondságaid, mint ez a keserű szín a hangodban.
- Sajnálom. Elcsesztem.
- Te? Mégis mit?
- Én erőltettem ezt az egészet és ezzel mindkettőnkbe belerúgtam.
Szerepet cseréltünk. Én az ő álláspontját védtem, ő az én igazamat bizonygatta.
- Egy részem úgy érzi, nem kértél sokat.
Kész voltam rá, hogy megvédjem saját ostorcsapásaitól, még ha az én hátam is bánja.
- Ez alatt a pár óra alatt rájöttem, mekkora barom vagyok. Ryu, én elhittem, hogy csak idő kell neki, érted? Azt hittem, hogy úgy van vele, mint amikor mit tudom én, betörsz egy új cipőt. Majd szépen elmúlik ez az egész és képes lesz végre önmaga lenni. Szerettem volna, ha megismered az apámat. Nem azt az embert, ott a kórházban, aki átnézett rajtad, nem azt, aki ma ilyen minősíthetetlenül viselkedett, nem. Én azt akartam, hogy lásd az igazi apámat, azt az embert, aki engem felnevelt. Mert őt nem ismered, Ryu, ezt el kell hinned nekem.
- Elhiszem.
- Ő nem az az ember. Én… Ki fogsz röhögni.
- Dehogy.
- Azt hittem... Mindegy.
- Mit?
- Hogy lehetünk mindannyian egy család.
- Daniell…
- Már nem számít.
- Lehet, hogy majd idővel…
- Ne röhögtess. Te is tudod, hogy ezt most csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam, de ezennel befejeztem. Pontot teszek a végére és nem érdekel tovább. Ha ezt akarja, hát legyen. Ha nem kíváncsi rám többé, akkor én sem akarom látni.
- Az apád szeret téged.
Hirtelen mozdulattal kiszállt a kocsiból. Csak percek múlva volt erőm követni. Ott visszhangzott a fülemben az utolsó mondat, amit hallottam tőle.
„Nem. Nem szeret.”
- Oh, yeah - búgott Daniell maga. – Ha elfelejtetted volna, most jön az ebédnek az a része, ahol engem savazunk, bár egyesek ezt nem átallják szimplán nosztalgikus sztorizgatásnak hívni.
Soha senkivel nem hallottam olyan hangsúlyban társalogni, ahogy azt a testvérével teszi. Van ilyenkor a hangszínében valami… egyedi. Érdekesen rezeg és mintha mélyebb is lenne, mint a hétköznapi tónusa.
- A történet, amit kedves öcsém megpróbál eltusolni, talán még csúnyább a ténytől, hogy csakis érdekből nősült újra és újra és újra – birizgálta piros gyöngyfülbevalóját Liny. - Alig volt hét, de már több feleséget is elfogyasztott, a hozományokról nem is beszélve.
Elismerően biccentettem életem felé az újonnan megtudott információ birtokában.
- Komolynak hangzik.
- Én csak felismertem az igényt – bólintott kedvesem, a lebuktatott bigámista, akárha nyakkendőt hordana, igazgatta meg fekete pólója környakát. – A kislányok imádnak menyasszonyok lenni, de jóval kevesebb fiú álma, hogy ő domborítsa a vőlegényt. Én megtaláltam - mondjuk úgy - a rést a piacon.
- Foglaljuk össze. Bérvőlegénykedtél?
- Így még nem gondoltam rá, de voltaképpen igen.
- És igen drágán adta magát – vetette oda két falat között a nővére.
- Végülis a jó munkát illik megfizetni – keltem kedvesem védelmére.
- Teljesen reális tarifatáblával dolgoztam – közölte semleges hangszínnel Daniell.
- Süti, cukor, csoki – szögezte le Lindsay, én pedig csak pislogtam.
- Elő, jelenlegi és feltételezett utóéletedet látva én csodálom, hogy még tudsz sétálni mellettem, nem úgy közlekedünk, hogy én görgetlek fel s alá.
Dany csak nevetett, de azt igen jóízűen tette.
- Iszonyat jó génjeim vannak – paskolta meg a saját vállát.
- Köszönd meg szépen az anyukádnak, mert ahogy elnézem, tőle kaptad őket. – Aztán lakatot is tettem a számra, mert már egy ideje feltűnt, hogy annyira kellemesen oldott állapotba kerültem, hogy bókolok Daniell anyukájának, és ha felébred bennem a vágy, hogy flörtöljek a körülöttem található hölgyekkel, az nálam már a komfortérzet túltengését is jelentheti.
Daniell nevetve bökött oldalba, majd alig hallhatóan, csak úgy suttogva megszidott.
- Ne csapd már a szelet az anyumnak, mert mindketten tudjuk, hogy csak áltatod, és nem akarom, hogy csalódjon!
Ő kacagott, én meg belepirultam a kedvenc fehér ingembe.
Kis közjátékunk rejtve maradt, mert az asztal másik oldalán az Ami nevű pöttöm hölgyemény felvitte a ruhájára a főfogás után most a desszertet is. Csak a két kunkori, fekete copfja nem volt krémes a vaníliás finomságtól, amivel a nagyi lepte meg. Minden elismerésem, ez a nagymamák rutinja. Az édesség szolid sárga színű, és mennyivel jobban járt így a barack színű ruhácska, mintha csokoládéval dekorálták volna ki. Mellette bátyja hihetetlen szakértelemmel és odafigyeléssel kanalazott, hogy a száján kívül máshova ne kerüljön a krémből, bár nem jött össze, de ez nem a saját hibája. Okolni inkább a mellette ülő hugit lehet érte. Egy ilyen pici tál desszerttel egyszerre két ember ruháját leenni, na, ez kérem teljesítmény.
- Hogy ízlett az ebéd, Ishigorou-san?
Daniell édesanyja fültől-fülig mosolyogva nézett rám az asztal felett. Néha van egy olyan különös érzésem, hogy minden hozzám intézett szavával valamiképpen a győzelmét ünnepli, hogy immár harmadik alkalommal sikerült szűk családi körben asztalhoz ültetnie. Szemmel láthatóan örül ezeknek az apró csatáknak.
- Igazán köszönöm, mint mindig, most is fantasztikus volt minden.
- Remélem, nem találta túl erősnek a fűszerezést, ezek a családi receptek kicsit intenzívek, de ha megpróbálnék rajta változtatni, a vércsék széttépnének.
Szinte töredékmásodperc alatt bedolgoztam, hogy ragadozó madarakként szeretett csemetéit fémjelezte, így csak mosolyogtam és újfent biztosítottam róla, minden tökéletes volt.
- És azt meséltem már, amikor Daniell és a kis…
- Azt hittem, a múlt héten kimerítettük a Daniell és az – idézlek - „kis micsodácskája” körül forgó történeteket, erre kiderül, hogy neked még mindig vannak vésztartalékaid – hörgött roppant visszafogottan életem most kicsit paprikás szerelme, szemével hegyes villámokat lövellve nővére felé.
- Hát én most a kis plüss elefántodról akartam megosztani pár örökzöldet, de visszatérhetünk a micsodácskádra is, ha ez a szíved minden vágya. Tudok még én egyet s mást.
De úgy láttam, Daniell most nem készül meghátrálni, sőt. Felvette azt a bizonyos kesztyűt.
- Hát tudod – mozdult a széken, fenyegetően szinte az asztalra hasalva suttogott nővére felé. – Én is tudok pár dolgot.
- Pff! – kaffantott a nővér. – Már mindent elmondtam.
Lopott pillantásokat vetett férje felé, aki csak óvatosan, oldalvást pislogott fel, arcára igyekezve semlegességet varázsolni. Valahogy úgy éreztem, ő járt már az én cipőmben. Nem egyszerű az embernek asszimilálni a Daniell családja féle virtust, de úgy látom, neki ez már sikerült. Szeme se rebben. Végül is évei voltak rá.
- Biztos? – A szürkék parázslottak és igen, sikeresen visszaverték a támadást. Nővére összeráncolt szemöldökkel ugyan, de meghátrált, visszasüppedt a székébe és szalvétája szélét kezdte birizgálni.
- És mára az előadásnak vége! – jelentette be szinte saját üdvrivalgásával keretezve Dany.
- Úgy viselkedtek, mint két éretlen kölyök. – A dorgálás nem volt igazi, de minden kétséget kizárólag volt benne némi anyai szigor. – Az egyik egy kétgyerekes anya, a másik meg… a másiktól nem várok mást, na de akkor is!
- Látod? – pislogott rám hatalmas szemekkel a jobbomon ülő Daniell. – Ő a hibás, én tudom, hogy mindig ő a hibás.
- Dany egyszer egy hétig tartott egy gilisztát a gatyájában! – Lin nem bírta tovább. Titok ide vagy oda.
- Nem a gatyámban tartottam, hanem a zsebemben és jó gazdi voltam, mert mindig sok földet markoltam hozzá!
- Egy hétig szottyongatta azt a kukacot!
- Az egy giliszta volt és csak nem volt kedvem egyedül suliba menni! Napközben mindig beleraktam egy cserepes margarétába!
- Na persze.
Az első alkalommal azt sem tudtam, hova nézzek, de azt hiszem, már képes vagyok venni az akadályokat. Megengedem magamnak, hogy fültől-fülig jókedvet produkáljak kívülállóként szemlélve a testvérek piszkálódását. Daniell a szerelmem. A párom. Egy szenvedélyes szerető, ifjú művész, tehetséges festő és lehetne még pár tucat jelző, amivel illethetném, de itthon ő az „öcsi” és ez rengeteg újdonságot szolgáltat nekem. Szurka-piszka, amíg kő kövön nem marad. Kár tagadni, élvezem.
A testvéri torzsalkodásnak egy kellemes női tónus vetett véget.
- Elkezdjek én is mesélni?
Csak egy halk kérdés volt, de ezúttal egy nyugodt édesanya szájából. Hirtelen nővér és öccs is úgy érezték, ideje témát váltani.
- Szép időnk van – közölte Daniell halálos komolysággal, előrenyúlt, amolyan lovagias mozdulattal kérte nővére kezét, aki ál-pirulva odanyújtotta formás kacsóját.
- Csodálatos! – sikkantott, majd elengedték egymást.
Többet adott a hasfalamnak ez a röpke ebéd, mint amennyit kétheti kemény hasizmozás adhatott volna. Vidám nap. Derűsen indult a reggel, madárcsicsergés fogadott, mikor a ház elé értünk, idilli, talán túlságosan is, még magam is elcsodálkoztam rajta, hogy ahhoz képest, mennyire nem akaródzott az első alkalom, szinte már vártam ezt a mait. Sejthettem volna, hogy nem lehet ennyire egyszerű. Miért is lenne az? Az én életemben már megszokhattam volna a fordulatokat. Egyik percben még nevettünk, a másikban pedig derült égből fordult a kulcs a zárban.
A levegő szinte azonnal megfagyott. Olyan csend támadt, hogy elkezdtem a zárt ablak innenső oldalán hallani az udvaron álló hatalmas fák leveleinek a zizegését. Nem tudom, miért kerestem rögtön Daniell édesanyjának a tekintetét, de ez volt az első gondolatom. Mint egy kölyök, aki rossz fát tett a tűzre és most anyuci szoknyája mögé bújna, a sajátja híján az egyetlen jelenlévőnél keresve a menedéket. Az ő szemei végtelen nyugalmat árasztottak. Nem volt ideges. Átszaladt az agyamon, hogy összeesküvés áldozata lettem, de nevetséges paranoiának könyvelve gyorsan el is vetettem a gondolatot. Ostobaság. Tudom, hogy Daniell nem tenne ki ilyesminek és anyukáján is láttam, hogy bár úgy érzi, nincs mitől tartani, meglepte férje hazaérkezte.
És most mi lesz? Ki nem mondtam, de talán a szemem megtette helyettem. Válasz kellett, méghozzá azonnal.
Daniell keze végigsimított a karomon, tenyere a csuklómon állt meg.
- Minden oké. – Bár puha volt és talán a legsimogatóbb, amit valaha hallottam tőle, lágy és szeretett hangjának ebben a pillanatban képtelen voltam hinni.
Mindannyian vártunk, de ólom lábbelijében az idő nem haladt. Úgy éreztem magam, mint egy tolvaj, akit tetten értek. Sokszor neveztem már ki keserű ízű, mondhatni olykor tragikus történéseket életem legrosszabbikának, de nem vagyok benne biztos, nem érdemelné-e ki ez a vasárnap délután a dobogó legfelső fokát. Még nem történt semmi, mégis látatlanban is készültem újra gravírozni az aranyérmet.
- El sem hinnétek, mi történt ma! – jött egy vidáman kanyargó gondolat és a férfi megjelent az ajtóban. Kedélyesen mesélt története éppen hogy elkezdődött, gyorsan véget is ért. Arcáról a mosoly két szempillantás alatt tovatűnt. Az értetlenség csak átmeneti hullámokat csalt fel a homlokára, amit szinte azonnal le is cserélt a döbbenet, majd kisvártatva a düh maga. Bár az ajkaira egyenes, kifejezéstelen vonalat erőltetett fel, a szemei szikrákat szórtak.
Büszke embernek tartom magam. Álltam, ami nekem járt, bár nem tartott annyira, hogy a szemembe nézzen, inkább csak át a vállam felett, mígnem inkább feleségét vette célkeresztbe. Mintha ott, alig pár méter távolságból néztek volna farkasszemet egymással, egyfajta szkandert helyettesítő módon. A nő szólalt meg először. Hangja egyenletes volt és dallamos.
- Még épp időben – fuvolázta mézesen. - Ülj le, teszek neked egy terítéket. – Hellyel kínálta, de nem mozdult, csak kitartóan fúrta tekintetét a dühös férfiéba.
Ijesztően hosszú időnek tűnt, míg egymást figyelve várakoztak. Remegett a levegő, akárha egy poros vadnyugati díszlet részei lennénk hirtelen és ők arra várnának, ki húzza majd meg először a ravaszt. Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy azt hittem, áthallatszik az ingemen. Daniell szorítása a csuklómon egyre erősebb lett, éreztem, ahogy összeérő bőrünk alól kiszaladt egy kövér verejtékcsepp.
A férfi egy szót sem szólt. A vállán lógó táskát ott az ajtóban elengedte, majd hátat fordított és elment. Némán hallgattuk, ahogy léptei felfelé dobognak a magas lépcsősoron.
Ismét beállt a csönd. Daniellre néztem.
- Jobb lesz, ha én megyek.
Egészen halkan mondtam, reméltem, hangom nem remeg annyira, mint ahogy én hallottam idebent.
- Ne. Várj még.
Utasító volt és ha ennyire határozott, nekem általában eszembe sem jut szembeszállni vele. Tudom, meg volt róla győződve, hogy mindjárt visszafelé is meghalljuk a dobogó zajt, és hogy majd az édesapja újra megjelenik közöttünk. Én tudtam, hogy téved és rettegtem attól, hogy mindjárt ő maga is kénytelen lesz szembesülni vele.
Eltelt egy perc és egy újabb. Senki nem mozdult, a hallgatag várakozásban Daniell érintése nem lágyult. Egyre keményebben fogta a kezem, lassan már komoly fájdalmat okozva, mégsem szóltam rá. Hallottam, ahogy lélegzik. Egyre mélyebben szívja tüdejébe az oxigént, egyre lassabban engedi ki, mintha ezzel próbálná csitítani háborgó bensőjét.
Rossz érzésem támadt. Szinte éreztem megfeszülni az izmait, de mielőtt nyúlhattam volna utána, Daniell felugrott. A mozdulatra, ahogy kirúgta maga alól a széket, mindenki összerezzent. A szék maga éles hanggal csapódott a konyhaszekrény oldalának, majd eldőlt, hangosan csattanva a kövön. Én és az édesanyja is próbáltunk utána kapni, de Daniell egyetlen mozdulattal rázta le válláról a kezemet, majd eltűnt a fal mögött. Fájdalmasan döngött alatta mindahány lépcsőfok.
Csak ültem ott és hallgattam, ahogy az emeleten feltépi az ajtót, ahogy dühösen bevágja maga mögött. A gyerekek csak annyit érzékeltek, hogy Dany széket borított, megszeppentségüket ennyi táplálta, de mi vártunk, vártunk, hogy a baljós csendet, ami beállt, mikor töri meg valami…
Nem értettem, amit mond, de tudtam, hogy ő üvölt. Az ökölcsapásokat is hallottam. Ajtón? Talán egy asztalon? Esetleg a falon, nem tudom. Felálltam és Daniell édesanyja rögtön ugrott, kapott utánam, ahogy az imént Daniell után is.
- Megyek.
Mosolyom erőltetett volt és nem oda való, ő a karomat markolta.
- Ne. Kérem, maradjon.
- Eddig sem kellett volna várnom, sőt itt lennem se kellett volna. Köszönöm a meghívást, higgye el, nagyon jól éreztem magam. Ma is, mint minden eddigi alkalommal és éppen ezért, még jobban sajnálom, hogy ekkora bajt okoztam.
Különös volt. A fejünk fölött éppen szakadni készült a ház és az ő szemeiben azt láttam, aggódik értem.
- Ishigorou-san…
- Én jól vagyok. De… – pillantottam felfelé. - Nem akarom megijeszteni, nincs semmi baja a kezének, de már a gondolatát sem bírom, hogy törjön-zúzzon vele.
- Rendben – bólintott.
- Nem tudom, hogy várjam-e meg a kocsiban, vagy… - tétováztam.
- Szerintem igen. Felmegyek és lehozom.
Már ketten üvöltöttek odafentről és én, bár legszívesebben rohantam volna, hogy saját két kezemmel vessek véget ennek az egésznek, mégis az ajtó felé vettem az irányt. Menet közben jutott eszembe, hogy nem volt valami szép, ahogy távoztam, így visszafordulva biccentettem egyet és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a lakást. Mit szépítsük? Elmenekültem.
Talán tíz percet töltöttem a kocsiban. Talán volt fél óra is. Elvesztettem az időérzékem. Csak néztem meredten magam elé, a kőtől a gyomromban nem tudtam megszabadulni. Ismétlődő rémképemmé vált, hogy dühében valami meggondolatlanságot csinál, és ha bármi baj történik, ha árt magának valamiképpen, az az én hibám lesz. Újra és újra megküzdöttem az ingerrel, hogy visszarohanjak a házba, és ha kell, erővel cipeljem magammal, de mindannyiszor képes voltam felülkerekedni a késztetésen és csak szimplán tovább várni.
Nehéz volt. Tucatszor megfedtem magamat azért, hogy belementem ebbe. Ha kitartok és sokadszorra is nemet mondok Daniellnek, akkor pár órás mosolyszünet után megszokott medrében csordogált volna tovább az életünk. Talán kicsit neheztelt volna rám, de megértette volna a kétségeimet, de így már nem lehet majd minden ugyanaz, ami pár órája volt. Megváltozott a világunk, a vár falán hatalmas lyuk tátong, káosz van és füst. Még nem látjuk a károkat, de tudjuk, a rombolás valamit végleg elvett. Vissza akarom forgatni az idő öreg kerekét. Csak pár órát, csak pár percet.
A bejárati ajtó hangosan bevágódott mögötte, csapzott kedvesem kirohant a házból. Rosszul festett, én mégis fellélegeztem. Nem tudom, láttam-e ennyi haragot a vonásain valaha. Véreresek voltak a szemei, nem a sírástól, inkább talán az üvöltéstől, a csalódottságtól, a veszteségtől. Szájára odaégett egy keserű fintor, tekintete méregtől csöpögött. Lágy vonásain bizarr volt ilyen kemény érzéseket őrizni, torz volt, nem láttam mögöttük Daniellt magát. Mozdulatai darabosak voltak, tartása görcsös, izmai merevek, mintha megfagyott volna a teste, mintha egy démon nyelte volna el, egy gonosz jelenés bekebelezte volna. Nem volt önmaga.
Nem ült be mellém, a hátsó ülést választotta.
- Csak menj.
Talán a sok kiabálástól, de hangja olyannyira megkopott, hogy inkább csak a visszapillantó segítségével olvastam a szájáról, mint ahogy vöröslő foltot is csak a tükörben láttam. Világos a bőre, sokszor, ha a kelleténél csak árnyalatnyit is hevesebb, már a csókom is nyomot hagy, így az arcán égő tenyér formája hamarosan egyértelműen kivehető volt. De nem kérdeztem semmit, nem szóltunk egymáshoz. Én vezettem, néha lopva hátra lesve, figyelve kicsit a tájat bámuló Daniellt. Szerettem volna mondani valamit, csak a szavak nem találtak rám egész úton, sőt még a garázsban sem. Leállítottam a motort és vártam, tanácstalan voltam, nem láttam, mit kellene lépnem.
Kiszálltam az egyik ajtón és ötletem híján, egyszerűen beültem a másikon.
- Menj arrébb – löktem meg a térdét, de csak halvány játékossággal. Felé helyezkedve kerestem a tekintetét, semmit nem akartam jobban, mint hogy szürkéivel engem nézzen, ha nem teszi meg, úgy érzem, hogy én vétettem hibát.
A délután lassan estébe fordult. A szürkületnek még csak az érzése jutott el hozzánk. Daniellt figyeltem, ő pedig a semmit nézte. Szükségem van rá. Nekem rá, pedig úgy sejtem, saját sebeim övéinek csak töredékei, és ha nekem fáj, vajon ő mit érezhet?
-Dany, nem vagy már gyerek. – Suta gondolatok, sok esetleg sablon. - Tudod, hogy a düh sok mindent mondat az emberrel, amit később megbán.
Nagy örökzöldeket rángattam elő a kalapból, mert úgy éreztem, mondanom kell valamit, akármit, amitől könnyebb lesz a lelke. Csak a fejét rázta, mintha tisztában lenne formálódó monológom minden kimondatlan betűjével és pont ezért felesleges lenne folytatnom. Mostanra megszabadult a hajgumijától, kissé válla alá kunkorodó méz tincsei ringtak a mozdulattal.
- Nem bánok semmit. És nem is fogok.
Elszánt volt, nem éreztem szemernyi bizonytalanságot sem a hangjában. Megszabadult az ujján viselt gyűrűktől, mind a hármat a zsebébe csúsztatta, mintha egyszerre idegesítették volna a saját, szeretett ékszerei.
- Nem rád gondoltam – köhintettem halkan.
- Ő sem.
- Ezt nem tudhatod.
- De. Hidd el, tudom. Ennek itt van a vége.
- Most nem gondolkozol elég higgadtan ahhoz, hogy ilyen következtetéseket vonj le. Ehhez tiszta fej kell és a tiéd most nem az.
- Az én fejem tiszta, Ryu. Éppen, hogy most lett az, nem tudom, eddig hova tettem az eszemet, de most mindent átlátok.
Akaratlanul nyúlt az arcához, én pedig nem bírtam a számmal.
- Megütött?
Felesleges kérdés volt, de úgy akartam tévedni.
- Nem akarok beszélni róla. – Ezzel be is ismerte.
- Megütött.
- Egy pofon.
- Kizárólag az őszinteség jegyében osztom meg veled, de ettől forrongok. Kikiálthatsz hősszerelmesnek kőkori elképzelésekkel, vagy amit akarsz, de lángol a tenyerem a gondolattól.
- Melyiktől?
- Hogy megütött.
- Túléltem.
- Jobban állnak neked a felhőtlen bolondságaid, mint ez a keserű szín a hangodban.
- Sajnálom. Elcsesztem.
- Te? Mégis mit?
- Én erőltettem ezt az egészet és ezzel mindkettőnkbe belerúgtam.
Szerepet cseréltünk. Én az ő álláspontját védtem, ő az én igazamat bizonygatta.
- Egy részem úgy érzi, nem kértél sokat.
Kész voltam rá, hogy megvédjem saját ostorcsapásaitól, még ha az én hátam is bánja.
- Ez alatt a pár óra alatt rájöttem, mekkora barom vagyok. Ryu, én elhittem, hogy csak idő kell neki, érted? Azt hittem, hogy úgy van vele, mint amikor mit tudom én, betörsz egy új cipőt. Majd szépen elmúlik ez az egész és képes lesz végre önmaga lenni. Szerettem volna, ha megismered az apámat. Nem azt az embert, ott a kórházban, aki átnézett rajtad, nem azt, aki ma ilyen minősíthetetlenül viselkedett, nem. Én azt akartam, hogy lásd az igazi apámat, azt az embert, aki engem felnevelt. Mert őt nem ismered, Ryu, ezt el kell hinned nekem.
- Elhiszem.
- Ő nem az az ember. Én… Ki fogsz röhögni.
- Dehogy.
- Azt hittem... Mindegy.
- Mit?
- Hogy lehetünk mindannyian egy család.
- Daniell…
- Már nem számít.
- Lehet, hogy majd idővel…
- Ne röhögtess. Te is tudod, hogy ezt most csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam, de ezennel befejeztem. Pontot teszek a végére és nem érdekel tovább. Ha ezt akarja, hát legyen. Ha nem kíváncsi rám többé, akkor én sem akarom látni.
- Az apád szeret téged.
Hirtelen mozdulattal kiszállt a kocsiból. Csak percek múlva volt erőm követni. Ott visszhangzott a fülemben az utolsó mondat, amit hallottam tőle.
„Nem. Nem szeret.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése