2013. december 7., szombat

Daniell VIII/11. - Szemtől szemben

Amikor kimondtam a rövid mondatot - persze, engedd be, kérlek -, görcsbe rándult a gyomrom, fájó csomóba. Idegesség vágott végig rajtam. Magabiztos, felnőtt férfiból izzadó tenyerű kamaszgyerek lettem. Kétségbeesetten néztem körbe az irodámon, mintha ezzel akarnék megerősítést saját magamnak, büszkén ülhetek itt, ez az én terepem.
- Lewis-san, üdvözlöm. Kérem, fáradjon beljebb.
Rekedten kínáltam hellyel az ajtóban álló, szigorú pillantású férfit, de ő egyelőre nem mozdult. Kínos csend telepedett ránk és nem tudtam, mit mondhatnék. A tekintete nem változott, ugyanezt kaptam akkor, amikor két napja elhagytam a házát. Csak elképzeléseim voltak róla, miért is jött ma el hozzám.
- Kérem – próbálkoztam ismét. – Foglaljon helyet.
Lassan pislogott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Elém lépve kurta és kimért üdvözlése után leült a kényelmes fotelbe. Tudom, hogy az. Nagy odafigyeléssel választottam, direkt úgy, hogy aki az asztalom másik oldalán foglal helyet, komfortosan érezhesse magát. Biccentettem, majd én is visszaereszkedtem a székembe.
Néztük egymást. A nyomasztó enyhe kifejezés, ehhez képest egy vallatás csupa móka, öröm, kacagás lehet.
A nagy csendben akaratlanul kezdtem fürkészni az arcát, picit elmélyülni, talán belefeledkezni a vonásaiba. Önkéntelenül is Daniellt kutattam. Kevés alkalmam volt vele szemtől szembe lenni és azon csekély alkalmak mindegyikén egyrészt azon voltam, hogy minél előbb elkerülhessek a szeme elől, másrészt, hogy minél kevesebbet kelljen állnom azt a vádló pillantást, amit természetesen most is kapok. A szemeit Daniell az édesanyjától örökölte és ezért én őszinte hálával tartozom. Boldog vagyok, hogy nem az az ezüstös szürkeség szórja rám ezt a meghatározhatatlan pillantást. Gyűlölet? Megvetés? Talán mindkettő, talán egyik se. Nem akarnám ezt látni annak a szürkéskék színnek a tolmácsolásában. Az övé barna, kicsit talán zöldes tónussal, így lehet, hogy nevetségesen hangzik, de könnyebb nekem.
Különös figyelni. A haja, az álla, az orra, a fülei, ezeket Daniell mind az édesapjától kapta és én igyekszem nem belefeledkezni, nem azon merengeni, vajon szerelmem milyen lesz negyven év múlva. Bár tetszik, amit látok. Groteszk megállapítás tőlem, de az édesapja egy kifejezetten kellemes külsejű férfi. Daniell lágyabb, ő soha nem lesz ennyire darabos, az édesapja vonásai sokkal szögletesebbek, keményebbek, de mindezzel együtt meg kell állapítanom, valóban egy sármos ötvenes. Hatvanas? Azt hiszem, az utóbbi.

Kínos csend. Az első pillanattól az volt, de ahogy telt az idő, egyre nyomasztóbb és nyomasztóbb lett.
A férfi többször is körbenézett. Láttam, ahogy lassan szemügyre veszi a falakat, a szekrényeket, a dekorációt. Arcát egyszerű olvasnom, talán mert ismerem Daniellt, talán csak mert fiához hasonlóan ő sem rejti véka alá az érzéseit. Láttam, hogy kifejezetten megdöbbenti az irodám. A lágy színek, a visszafogott, már-már klasszikus stílus. Vajon mit várt? Táncosrudat, meg neonszínű, ajkakat formázó kanapét? Szemügyre vette az asztalomon neki háttal sorakozó képeket is. Biztos megfordult a fejében, hogy Daniell van rajtuk, de ahogy felmerült bennem a gondolat, ő előrenyúlt és megfordította a hozzá legközelebbi, sötét fakeretben álló fotót. Talált, süllyedt. A kép egy volt azok közül, amit Dany már a nagy fotózós korszakában készített. Imádom. Én önarcképnek hívtam, ő nemes egyszerűséggel marhulásnak nevezte az erkélyen kattintott mosolygós fényképet. Kimért köhintéssel kommentálta, majd visszatette a helyére.
- Nem gondolja, hogy túlságosan merész az íróasztalán tárolni az intim életét?
- Ez az én irodám. Nem itt fogadom a pácienseimet, itt jórészt adminisztrálok és megnyugtat, ha a magánéletem bizonyos darabjai egész nap velem lehetnek.
- Értem. Akkor most betolakodtam a magánszférájába.
- Nem nevezném tolakodásnak, hiszen én hívtam be.
- Pedig akartam mondani, hogy ezzel kvittek vagyunk, de nem. Nem vagyunk azok.
Mély levegőt vettem. Erre vasárnap nem volt lehetőségem, tartozom neki vele.
- Megsértettem az otthona szentségét és nincs rá mentségem, őszintén, tisztelettel elnézését kérem, hogy hívatlanul léptem át a küszöbét. Igazán sajnálom és ígérem, nem fordul elő többet.
- Nem a bocsánatkéréséért jöttem – felelte hidegen.
- Mi egyebet tehetek önért, Lewis-san?
Minden pillantásával felettem ítélkezett, mintha a bűneim hosszú listáját készülne a fejemre olvasni és nem volt kétségem afelől, hogy mindjárt meg is teszi.
- Vasárnap a fiam olyan hangot engedett meg magának velem szemben, amilyet eddig, élete huszonöt éve alatt még soha. Minősíthetetlen modorban, tűrhetetlen dolgokat mondott, és én annak ellenére, hogy az egyetlen fiam, az egyetlen és már régen felnőtt fiam, felpofoztam ezért. Ezek után a gyerekem, akiért a tűzbe tenném a kezem, a megbánás halvány jele nélkül közölte velem, hogy a boldogságára török. Hogy ha nem tisztelem őt magát, ő sem tud tisztelni többé engem, ha nem fogadom el, hogy az élete része, akkor ő sem akar tovább ide tartozni. Szeretem a fiamat. Nagyszerű fiú. Mindig büszke voltam rá, mindig úgy tartottam, hogy szerencsés ember vagyok. Minden tökéletes volt, amíg maga be nem lépett az életünkbe. Ez a maga hibája.
Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Sajnálom.
- Sajnálja?
- Igen. Sajnálom.
- Ez nekem nem elég.
- Nem tudom, mi egyebet tehetnék.
- Amíg magát nem ismerte meg, Daniell normális volt.
Alázatos voltam és elismertem az igazát, de ez a mondat rossz helyre rúgott.
- Daniell most is normális.
- A normális az, ha egy fiatal férfi nők társaságát keresi. Ha a huszonöt éves fiam egy lányt hoz haza ebédelni.
- Megértem a csalódottságát, de Daniellel nincs semmi baj.
- A fiam mindig jól tanult. Sok barátja volt és népszerű volt a lányok körében. Egy apa büszke erre. Miért tagadnám le, hogy én is kihúztam magam.
Nem tudtam lakatot tenni a számra, kicsúszott egy gunyoros kis megállapítás.
- Az én fiam, az én génjeim, én csináltam! – tolmácsoltam a saját szavait. Amit ő olyan szépen kidíszített, én lecsupaszítva forgattam vissza elé, hátha ráébred, hogy is hangzik valójában. Hiszen ezt mondta, csak a szavak voltak mások. Fél pillanattal később meg is bántam, hogy kinyitottam a pofámat.
- Az én fiam, az én génjeim, én csináltam, és most valaki más is csinálgatja.
- Tisztelettel megkérem, ne beszéljen így. - Nyugalmat erőltettem a hangomra, pedig már csikorogtak a fogaim. – Ezt nem tűröm el.
- Mit gondol, milyen nekem a tudat, hogy…
- Az, hogy mit csinálunk a saját ágyunkban, az csak rá és rám tartozik. Sem magára, sem senki másra. Csak kettőnkre. Daniellre és rám.
- A fiam hazajön egy délután és bejelenti, hogy beleszeretett egy férfiba. Ezzel kinyitotta a hálószobája ajtaját mindenki előtt, még a szülei előtt is!
- Miért van az, hogy ha egy nő bejelenti, hogy gyermeket vár, könnyes szemmel gratulálunk, de ha két férfi kísérletet tesz rá, hogy nyilvánosan megfogják egymás kezét, máris jön a „nekem mindegy, mit művelnek, ameddig a saját hálószobájukban csinálják”? Miért tudunk örülni az egyiknek és miért kell szexuális síkra terelni a másikat?
- Amikor a lányom udvarlója, most már a vejem, eljött hozzám és megkérte a lányom kezét, az egy boldog pillanat volt. Láttam a jövőjüket, az esküvőt, az unokákat. Amikor a fiam bejelentette, hogy buzi, egészen más kép jelent meg és felfordult tőle a gyomrom. - Csikorgó fogai közül szűrte.
- Még tisztelettel kérem, hogy válogassa meg a szavait – mordultam talán kicsit erélyesebben, mint ahogy akartam. -Legyünk annyira felnőttek, hogy tudjuk, hol a határ. Tartsunk tiszteletben bizonyos íratlan szabályokat és ezzel egy időben, hogy egyről a kettőre juthassunk, beszéljünk nyíltan egymással – hajoltam előre a székben, belenéztem egyenesen a szemébe. - Meglát engem és egyből arra gondol, mit rakok és hova rakom és undorodik tőlem ezért. Talán Danielltől is. De ez a mi magánügyünk. Az övé és az enyém. Mint ahogy azzal sem foglalkozik, hogy a lánya és a veje mit csinálnak zárt ajtók mögött, a fia szerelmi életét is tabunak kellene tekintenie. Mint apának…
- Mit tud maga arról, milyen apának lenni? Magának nincs gyereke.
- Valóban. Nincs. Valószínűleg nem is lesz.
- De Daniellnek lehetne. Felesége, gyereke, akik szeretik és értelmet adnak az életének, unokája, hogy ha megöregszik, akkor majd… És maga ettől fosztotta meg és engem is! Elvette tőlem, hogy boldognak láthassam a fiamat!
- A fia boldog. – Úgy éreztem, egy fekete lyukkal pingpongozok.
- Ki szerint? Ki mondja ezt?
- Ő. Miért, nem elég?
- Maga miatt lett ilyen!
Vettem egy mély levegőt.
- Boldog?
- Meleg!
- Daniell nem meleg. – Pillanatnyi értetlenség szaladt át az arcán, és én belekaptam ebbe a zavartságba. – Soha nem beszéltek erről?
- Nem akartam tudni a dologról. Most sem akarok.
- Valamiért mégis eljött hozzám.
- Igen.
- Miért?
Magamtól kellene inkább megkérdeznem, mit várok ettől a kérdéstől, hiszen teljesen egyértelmű.
- Azt akarom, hogy hagyja békén a fiamat.
- Úgy csinál, mintha zaklatnám.
- Az én szememben azt teszi.
- Együtt élünk.
- Reméltem, hogy csak múló szeszély.
- Lassan két és fél éve a társam.
- Majdnem három évet vett már el az életéből. Legyen elég.
- Milyen bizonyíték kell még arra, hogy őszinte, amit iránta érzek?
- Nem kérdőjelezem meg. Azt mondja, szereti, akkor lássa be, hogy maga nélkül jobb lenne neki. Ha szereti, engedje el – érvelt. De legalább már érvel, nem pedig vádaskodik.
- Szép gondolat. Magasztos és önzetlen – jegyeztem meg tényleg őszintén.
- De nem teszi meg.
- Nem tehetem. Szeretem és a fia is így érez.
- Tönkreteszi az életét.
- Szeretném azt hinni, hogy téved, hogy megadom neki, amire szüksége van ahhoz, hogy teljes életet élhessen. És az, hogy lassan harmadik éve, hogy boldognak látom, megerősít abban, hogy jó döntéseket hozok.
- Szülni is fog neki?
- Nem is tudom, hogy ezt kegyetlennek vagy ízetlennek nevezzem inkább.
- Csak őszinte vagyok. Nem tud neki mindent megadni, ne is áltassa magát.
- Daniell soha nem mondta nekem, hogy csak akkor van értelme az életének, ha apa lehet.
- Mert még fiatal. Most még más dolgokat tart fontosnak. De lesz majd harminc, negyven, sőt ötven is és lehet, hogy mire ráébred, mit vett el tőle, már túl késő lesz. És meggyűlöli érte.
Amikor a rémálmaidat nyújtják eléd ezüst tálcán, amikor olyat olvasnak a fejedre, amivel te magad is küzdesz odabent, nem marad más, kapaszkodni abba a szalmaszálba.
- Szeretem a fiát.
- Én is szeretem őt, hiszen a fiam. Az egyetlen fiam! A legjobbat akarom neki.
- Az nem számít, hogy ő mit akar?
- Nincs gyereke.
- Köszönöm, hogy ismét emlékeztet rá.
- Nem tudhatja, milyen szülőnek lenni. Néha a gyermekeink érdekében kemény döntéseket kell hoznunk. Talán olyanokat, amikkel ők nem értenek egyet, de ez nem számít, ha az ő érdekeit szolgálja. Csak miattuk.
Kísérteties volt ez hallani.
- Ami a fiának a legjobb, igaz?
- Ami neki a legjobb.
- Ön szerint.
- Én vagyok az apja. Tudom, mi a jó neki!

Felálltam. Összevont szemöldökkel követte a mozdulataimat. A szekrényhez léptem. Szükségem volt egy kis folyékony bátorításra, mert bár csak körvonalazódni kezdett, mi lesz a következő lépésem, kellett hozzá egy kis szíverősítő.
- Megkínálhatom egy itallal? – mutattam végig a választékon. – Van itt gin, brandy, whisky, esetleg valami kevésbé erőset?
- Nem kérek.
- Nekem most kell.
- Egészségére.
Akár ha azt mondta volna, hogy nyeljek félre. Apró grimasszal engedtem el a fülem mellett a lapos hangsúlyt és töltöttem magamnak valami extrán erőset és egy húzásra a torkomra küldtem. Még mindig háttal neki némán fuldokoltam, míg a szesz végigmarta a nyelőcsövemet, de enyhe krákogással visszaálltam alapállapotra. De nem akaródzott újra a szemébe nézni. Hallottam, ahogy az ujjai kopognak az asztalon. Egyre mélyebb és mélyebb levegőt vettem és sokadszor tettem fel magamnak a kérdést, biztos ki akarom-e adni magam. Elmondani olyasmit, amit csak keveseknek engedtem tudni, de úgy éreztem, nincs más választásom, érte.
- Az apám is így gondolta.
Nehezen jött elő. Megbújt a sötétben, kényszerítettem, hogy mutassa magát.
- Hogy? – kérdezett vissza keményen.
- Egy apa tudja, mi szolgálja a fia érdekeit.
- Az édesapja bölcs.
- Volt.
- Részvétem.
- Lehet, hogy előre elnézését kellene kérnem, hogy az elkövetkezendő percekben a múltam néha cseppet sem szívderítő részleteivel fogom traktálni. Nem kérdezem meg, hogy érdekli-e, mert azt hiszem, sejtem, milyen választ kapnék, mindettől függetlenül el fogom mondani. – Töltöttem és ittam, újra krákogás, ismét néma pillanatok szoros egymásutánja. – Fiatal fiú voltam, amikor rájöttem, hogy nem érdekelnek a nők, konkrétan sikerült a saját nememmel szerelembe esnem, ezek után hamar rájöttem, mi velem a helyzet. Eleinte úgy gondoltam, jobb titokban tartani, de nem ment könnyen. Kamasz szerelem, biztos ismeri az érzést. Az a meleg, bizsergő remegés, legszívesebben az égre írná, hogy mindenki láthassa. Annyira szerettem volna róla beszélni róla. Az első csókok, az első érintések, amik szinte megrészegítik az embert és mindegy, hogy az ön szavait használva „normális” vagy nem az, mert akkor minden természetes. Ha vágyunk rá, csak az a fontos. Füllentettem otthon, egy egészen parányit, ebből kifolyólag lett életem első éjszakája csodálatos és felejthetetlen, de nem untatom a részletekkel. A világért sem szeretném megbotránkoztatni, csak a történethez tartozik, de igyekszem a tényekre szorítkozni. Másnap reggel indultam haza. Boldog voltam. Túl boldog. Lebuktam. Azt hittem, vagyunk olyan viszonyban az apámmal, hogy ha már úgy esett, hogy hazugságon ért, teljesen őszinte legyek hozzá, jobb későn, mint soha, és ne csak a füllentésemet gyónjam meg, hanem minden mást, amibe eddig nem avattam be. Azt hittem, hogy ő az apám, szeret, és ezen semmi nem változtathat. Mindig mellettem fog állni, bármi is történjék. – Mély levegőt vettem. Összeszűkült a tüdőm. Fájt, mégis kényszerítettem magam a folytatásra, pedig mart, szaggatott, nyilallt, de inkább törjek én, mint Daniell. Nekem már fájt, egy-két fájó sebbel több vagy kevesebb? – Az apám úgy gondolta, fényes jövő áll előttem, de ebbe nem fér bele ez az őt idézve „undorító szokásom”. Nem akarta, hogy más legyek és… Mondjuk azt, úgy volt vele, hogy ezt ott helyben le is rendezi. Nem tudom pontosan a „helyrerakásom” mennyi ideig tarthatott, mert egy ponton, bármennyire férfiatlan is, elvesztettem az eszméletemet. – Újratöltöttem a poharam, ittam, krákogtam, kerestem a hangom, hátha meglelem valahol. – Napokig feküdtem a kórházban. Nem untatom az öltésekkel, mi és hol volt lila, bordó, vérömlenyes vagy csak sajgó. Majdnem húsz éve már, de emlékszem, hol fájt. Az életem… utána már nem volt a sajátom. Higgye el, vannak módszerek arra, hogy tartsa kordában elkanászodott csemetéjét. Leszerelték a zárat a szoba- és a fürdőajtómról is, elvéve ezzel egy serdülő fiú minden intim terét. Iskola után szigorúan haza mentem, egy ideig vittek és hoztak, a telefonhívásaimat letiltották, csak leckeügyben telefonálhattam, azt is felügyelettel. Az apám kidobálta a legféltettebb holmijaimat. CD-ket, mert bizonyos dalokat férfiatlannak talált, ingeket, pólókat, amiket femininnek gondolt. Még a színes tollaimat is. Nem értettem, mitől fél, hogy szivárványt rajzolok vele? Pokollá tette az életemet. A fájdalom csak egy dolog. A fizikai sebek begyógyulnak, de a megaláztatás… Ezek a sebek nem hegednek. Amint lehetőségem adódott, a hátam mögött hagytam az egészet és nem néztem vissza. Mikor megtudtam, hogy évekre rá meghalt, még a temetésére sem mentem el. Miért? Mert már nem éreztem semmit. Csak a gyűlölet maradt, még a halála után is. Már nincs közöttünk, és én mégsem tudok megbocsátani neki és ezért magamnak sem. – Megkopott a hangom. Önmaga árnyékának is silány, gyenge. – Szerettem az apámat. Gyermekként ő volt a példaképem, a hősöm. Mára… a nevét sem tudom kimondani. – Hosszú percek teltek el, vagy csak pillanatok. – A bölcs más kárán tanul, nem igaz? Ön tanuljon az enyémből. - Ő nem szólalt meg, én nem néztem rá. - A maga fia nem meleg, Lewis-san. Csak találkoztunk. Azt mondta, nem beszélgettek róla, lehet, hogy valóban nem érdekli, de szerintem tudnia kellene, nem jártam a fia után, nem csábítottam el, ha akartam volna se tudtam volna, ha ő nem érez úgy, ahogy. Megtörtént és kész. Egymásba szerettünk és igen, részemről nem volt rendhagyó, de Daniell oldala más. Az ön fia igazi művész lélek, és mint ilyen, olyan dolgokban is felfedezi a különleges szépséget, ahol más szemei csak egyszerű formákat. Van a csomagolás, és ami alatta bújik. Azt hiszem, én is egy ilyen vagyok a fiának. Valami szürke, amiben ő színeket talált. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelte, hogy férfi vagyok. Ó, dehogynem. Számított. Hogyne számított volna, és a mai napig nem tudom, pontosan mi lökte meg a mérleg nyelvét, de valahogy… túllépett rajta. Közhely, de nem jut jobb az eszembe, minthogy átlátott a burkon. Olyannyira kellettünk egymásnak, hogy a nemek jelentősége elsikkadt, mert volt valami nálunk sokkal nagyobb és erősebb, ami mozgatta a szálakat. És Daniell azt akarta, hogy megértsék ezt. Nem az én dolgom eldönteni, ez helyes vagy helytelen, talán a jó kérdés inkább az, hogy elvárható-e vagy sem. Kevés olyan ember van, mint Daniell. A fia különleges. Pár kerék másfelé forog, talán több is van belőlük, mint másoknak. Elvárta, hogy szeressék annyira, hogy elfogadják a választását. – Kilégzés, belégzés. – Hogy nem kényszerítik, hogy… tiszteletben tartják a döntését. – És újra, és ismét, és megint. - Kérem. – Üres poharam alján egy sötét csepp várakozott. –Tisztelettel és őszintén kérem. Szeretem Daniellt és éppen ezért azt kívánom neki, hogy a szülei mellette legyenek. Én elvesztettem az apámat, az anyámat és az öcsémet is. Azt akarom, hogy Daniell ne éljen át ilyesmit. Ne kényszerítse rá. Azt hiszem, akkor tényleg meggyűlölné. Nem engem, uram. Nem engem. Nem én vagyok, aki választásra kényszeríti. Nem én vagyok, aki a saját érdekeire hivatkozva el akarja tőle venni az önálló döntés jogát. Hanem ön. – Megijesztettek a saját szavaim. Nem tudom, valóban hittem-e bennük, vagy csak mindennél jobban hinni akartam az igazukat. – Ha kikényszeríti a választását, ön fog alul maradni. Nem én. Ezért kérem rá, ne hajszolja bele ebbe Daniellt.
Nehezen fordultam meg és a székembe visszaülni sem volt könnyű, de továbbra is a csend volt a legnehezebb. Ő hallgatott, én hallgattam. Nem tudom, célt értek-e a gondolatok, szeretném hinni, hogy egy részüket már képes volt meghallani.
- Azért jött ide, mert azt akarja, hogy hagyjam el a fiát, de nem tehetem. Nem fogom. Szeretem. De van egy javaslatom. Nyitott egy másik alternatívára?
- Nehezen hiszem. – Kurtán felelt, még mindig érzelemmentes vonásokkal.
- Ahogy már mondtam, én és a fia lassan három éve együtt élünk. Szeretjük egymást. Nem csak hogy nem vagyok hajlandó kilépni az életéből, harcolok érte, ha kell, de jobban örülnék neki, ha inkább nem kényszerítene rá. Szeretnék ajánlani önnek egy szerintem korrekt egyességet. Kössünk egy megállapodást, csak és kizárólag Daniell érdekében. Tudom, talán nevetséges, hogy arra kérem, legyen a cinkosom, én mégis megpróbálkozom vele, nincs veszteni valóm.
- Mire gondol?
- Nem kérem, hogy kedveljen engem, hogy tartsa helyesnek a kapcsolatunkat, hogy szívesen lásson a fia mellett, vagy vendégként az otthonában. Annyit kérek, hogy tűrje meg azt, ami Daniell és köztem van. Talán semminek se örülnék jobban, mintha megértené és elfogadná azt a köteléket, ami a fia és köztem szövődött, de tudom, ez nem így megy, ezért mindössze annyit kérek – viselje el. Kizárólag a kettőjük viszonya érdekében azt szeretném, ha ön és Daniell nem harcolnának többet miattunk és ez csak akkor lehetséges, ha ön megbékél a kapcsolatunk gondolatával. Nem akarom, hogy örüljön neki, kizárólag azt, hogy megtűrje. Cserébe pedig én minden rendelkezésemre álló eszközzel azon leszek, hogy megkönnyítsem a dolgát.
- Ami pedig?
- Ha ez bekövetkezik, vagyis ha Daniell számára világossá válik, hogy ön - mondjunk egy merészet - „áldását adja” ránk, ez akaratlanul is bizonyos történéseket hoz majd magával. Vissza-visszatérő téma közöttünk a család. Sokszor mondtam neki, hogy kénytelen elfogadni ezt a helyzetet. Két család van. Egyszer önök. A szülei, a nővére, nagymamája, unokaöccs és hugi. Az egyik család. Másszor meg mi, vagyis ő és én. Ez egy másik család. Ennél is többször mondta ő, hogy neki csak egy kell, de abban legyen ott mindenki, akit szeret, és ha nem lesz több akadály az útjában, ő a kettőből egyet akar majd. Amit ajánlok: minden, Daniell által szorgalmazott családi programot igyekszem majd kivédeni. Ha hozzánk hívja önöket, nem leszek otthon. Minden egyes összejövetelre próbálok feltűnés nélkül nem elmenni. Lemondani, ellehetetleníteni a saját megjelenésem. Ön hív, én megköszönöm, de nem tudok majd ott lenni, és Daniell boldog lesz és elégedett. Ha valahol összefutnánk, én vinném kocsival, önök hoznák, meg fogom oldani, hogy elkerüljük egymást. Hogy véletlenül se találkozzunk össze. Nem veszem majd fel a telefonját, ha ön keresi, megoldom, hogy ne is kelljen tudnia rólam. Ha mégis előfordulna, hogy bár foggal-körömmel próbálkozom, mégis kénytelenek leszünk egy helyiségben tartózkodni, ígérem, hogy távolságot tartok a fiától. Megígérem, hogy nem fogok okot adni esetleges kellemetlen gondolatokra. Nem érek a kezéhez, nem nyúlok a hajához, megtartom tőle az udvariassági távot és a kötelező megszólítási formulákat használom majd. Még nézni sem úgy fogok rá, mint egy férfi teszi a kedvesére. Erre megesküszöm önnek. Ha évente egyszer együtt lát majd minket, ígérem…
- Értettem.
- És természetesen soha többé nem teszem be a lábam az otthonába az engedélye nélkül.
- Hazudna neki?
- Ez nem hazugság, csak igyekszem egy köztes megoldást találni. Az ő érdekében. Azt akarom, hogy boldog legyen, mert ahogy már mondtam, én…
- Szereti a fiamat.
- Szeretem. Képes rá, hogy megtűrjön a fia életében?
- Jobban örülnék, ha nem lenne benne.
- Tisztában vagyok vele, de ennél többet nem ajánlhatok.
- Nem vagyok homofób. Semmi problémám azzal, ha valaki a saját neméhez vonzódik.
- Ne haragudjon, de mindezek után ezt nagyon nehezemre esik önnek elhinni.
- Nekem maga a bajom. Az, hogy beront egy normális fiú életébe és kiforgatja magából.
- Újfent annyit mondhatok - sajnálom.
- Nem megyek semmire a sajnálatával.
- Ezzel is tisztában vagyok. És ön? Tudja például azt, mennyire bántja Daniellt, hogy több mint egy éve próbálja magát meghívni az otthonunkba és ön újra és újra visszautasítja?
- Igen. Ezt is megkaptam.
Lefelé biggyedő ajkain láttam, hogy villanásokat idéz vissza.
- Ha már ilyen különös őszinteséggel sikerült levezetnünk ezt a nem igazán kellemes társalgást, nem bánja, ha kérdezek valamit?
Nem volt túl nagy bizalommal irántam.
- Attól függ.
- Mivel érdemelte ki Dany azt a pofont?
Tudtam, hogy elcsattant, a miértjét viszont csak sejthettem.
- Nem mondta magának?
- Jobbnak láttam nem rákérdezni.
- Mindig ilyen tapintatos?
- Nem volt jó állapotban, nem akart beszélni róla, és én nem feszegettem a témát. De ha kellemetlen lenne önnek, tekintse semmisnek a kérdést.
- Kellemetlen nekem, de magának is az lenne.
Ezzel meglepett.
- Értem. – Igazából nem értettem, vagyis jobbnak láttam nem érteni. Azt hiszem.
- Mintha ott ültem volna a vádlottak padján.
- Csak mérges volt - közöltem magam elé meredve, színtelen hangon. – Nem akarok védőbeszédet tartani, de bármi is volt az, csak a düh mondatta vele. – Daniellnek ugyanezt mondtam. Ő nem hitt nekem.
- Soha nem beszélt velem így. Kétségbeesés, majd harag, aztán gúny és gyűlölet. – Ő is a semmibe révedt. – Többször megkérdezte, hol van az apja. Hova tettem az apját. Azt mondta… hogy addig van időm, amíg meg nem hallja a maga kocsijának a motorját. Azt akarta, hogy menjek le és kérjek elnézést. Apa, ő már hozzám tartozik és te megbántottad! Apa, kérj tőle bocsánatot! Nemet mondtam, utána... – Túlságosan ismerem ahhoz Daniellt, hogy elhiggyem, csak ennyin robbant. A férfi szájának finom vibrálása, a meg-megfeszülő izom a halántékán elárulta. Láttam, hogy cenzúrázza a történéseket. Mondania kellett valamit. Még valami mást is, amitől Daniellnél elpattant a húr, de nem firtattam. – Jó érzéssel tölti el, hogy szembeszállt velem maga miatt?
- Nem – válaszoltam őszintén.
- Örülnie kéne neki.
- Ön örülne, ha valaki, akit szeret, újra és újra csatározásokba kényszerülne ön miatt?
Nem válaszolt, nem a kérdésemre.
- Aztán… undorító dolgok kezdtek ömleni a szájából. Ha most rágondolok, annyira bizarr volt és durva, hogy valószínű, tényleg csak meg akart botránkoztatni, de akkor elvesztettem az önuralmamat. Ha erre ment ki a játék, elérte a célját. Csak mondta, mondta, mondta... Amikor gyerek volt, akkor sem ütöttem meg így soha. Nem adott rá okot. Daniell jó fiú volt. Sokkal többre mentem nála a beszéddel, mint bármilyen büntetéssel. Erre felnőtt fejjel… - Megrázta magát, mint aki pontot tett az ügy végére. – Mindegy.
- Csak a düh beszélt belőle. Tudom, hogy így van.
- Talán így. Mindketten messzire mentünk. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék még és láttam, hogy ő is ezt ízlelgeti odabent. - Azt hittem, hogy olyan lesz nála, mint a többi, hirtelen felvillanó őrültség. Hogy csak egy hóbort lesz, csak átmeneti.
- Ezért mondta neki az első alkalommal, hogy időt kér.
- Maga mindent tud? – Ez láthatóan nem tetszett neki. - Azt hittem, hogy lecseng nála és csak egy bohókás kísérlet emléke marad, nekem meg egy elfelejteni való délután. Ezt nem tudom magának megbocsátani és nem is akarom.
- Tisztelem, hogy nyílt lapokkal játszik.
- Ennyi a hozzáfűznivalója?
- Nem tudom, mi egyebet mondhatnék.
- Azt akarom, hogy belássa, hogy tönkre teszi és elengedje.
- Szeretjük egymást és tisztelettel, uram, felnőttek vagyunk, mindketten dönthetünk a sorsunkról és mi meg is tettük. Most ön jön. Szeretne továbbra is része lenni a fia életének? Mert ha a válasz igen, akkor nincs más választása, mint eltűrni, hogy én is benne vagyok. – Gyűlölt, láttam a szemén. A megvetését, az undorát, és mégis neki szegeztem a kérdést. - Elgondolkozik az ajánlatomon?




Bár még akkor is felszegett fejjel álltam, mikor kilépett az irodám ajtaján, ahogy magamra maradtam, rám szakadt az ég. Szerettem volna Daniellhez futni a fájdalmammal, a karjai közé bújni, könyörögni neki, hogy mondja el, tízszer, százszor, ezerszer, hogy kellek neki. Hogy amit tőlem kap, szép, hogy boldog és teljes velem, hogy a jövő, amit ígéretként a lábai elé raktam, az elég a boldogságához. Annyira bizton állítottam, hogy így van, de a kételyeim ott élnek bennem. Feleség, aki otthont teremtene neki, egy gyermek, akiben tovább élhetne az a páratlan zsenije. Egy elfogadott élet. Ezt veszem el. Most szükségem lenne rá. A hajának illatára, a karjai szoros béklyójára, hogy mondja el nekem, hogy én magam elég vagyok. Az ő szájából kívántam a legjobban hallani és mégis ő volt az, akihez nem futhattam a kétségekkel, amik a lelkemben dörömböltek. Pedig szerettem volna hallani, hogy teljessé teszem az életét, és ha én itt vagyok vele, akkor nem kell senki más, mert mi egymásnak vagyunk teremtve.

Azzal a szándékkal indultam el, hogy a sárga földig iszom magam, ehelyett csak üldögéltem egyetlen érintetlen italom mellett és apró origami figurákat hajtogattam a pohár alá tartozó papírszalvétákból.

Valamivel tíz előtt estem haza. Azt reméltem, el leszek ázva, ennek ellenére színjózan voltam, de a zsebem tele volt miniatűr darvakkal. Csendben léptem be, halkan, ne verjem fel, ha már alszik. De ébren találtam. Daniell a nappaliban volt, körülötte koromsötét, s néma hallgatás. A tegnapi napunk is így telt el. Csendben, egy árnyékkal, ami egyikünkhöz sem tartozott, csak azért terült szét a falon, hogy emlékeztessen rá, történt valami, ami mindent megváltoztatott.
- Tadaima – szóltam haloványan, majd lámpát gyújtottam az előszobában. A fény körberajzolta az alakját. A földön ült, hátát a kanapénak támasztva, mobilját forgatta az ujjai között. Borostyán zuhatagba bújtatta arcát.
- Okaeri – suttogta maga elé.
Vonszoltam magam. Elsétálva mellette megsimítottam mézszínű haját, de nem álltam meg. A lépcsőt néztem, elcsigázott testem egy fürdő után vágyakozott.
- Milyen napod volt? – súgta érces hangon.
A lépcső alján ért vele. Lett volna mit mesélnem, mégis gombóccá gyúrtam a sok száz gondolatot.
- Fárasztó – sóhajtottam. – És neked? – kérdeztem arccal az emelet felé, de még egyhelyben várakozva.
Daniell nem felelt. Hallottam, ahogy felállt, mögém sétált, hátulról átfonta a karjait a testem körül, vállamra hajtotta a homlokát. Szavai a zakómon keresztül is melegítették a bőröm.
- Mit mondtál neki?
Hangja olyan puha volt, olyan meleg.
- Semmit – füllentettem elfúló tónusban.
- Hazudsz. – Megfordultam a karjai között, homlokom az övének döntöttem, ő tenyerébe fogta az arcom. – Hazudsz – ismételte, ha lehet, még lágyabban.
- Ő az apád, Daniell. Szeret téged.
Én nem csináltam semmit, csak elmondtam neki, mit okozhat egy rossz döntés.
- Felhívott.
- Örülök neki.
- Azt mondta…
Levegővételei csiklandozták az ajkaimat.
- Mit, életem? Mit mondott?
- Azt, hogy ha én téged választottalak, ő elfogadja a döntésemet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése