Hallgattunk. A hazafelé úton, a garázsba gurulva, fent a lakásban és még a háló
falai között is. Hallgattunk. Én elöl, ő mögöttem. Egymás tekintetét kerülve
vettük le a zakóinkat, a nyakkendőinket, az elegáns vacsora dekorációs
maradékát. De nem néztünk össze.
- Elmegyek zuhanyozni – köhintettem oda, mikor már a nadrágom is a vállfán lógott, de amint a fürdőbe léptem volna, a hangja megállított. Éppen az ajtóban fogott meg.
- Várj. Ezt beszéljük meg. – Nem fordultam meg. Úgy éreztem, nem szeretnék a szemébe nézni. – Meg akarom magyarázni.
- Nincs mit megmagyarázni, életem.
Bár figyeltem magamra, mégis idegesen doboltam az ajtófélfán.
- De, mert félreérted.
- Nem hiszem, kincsem. Láttam az arcod, ezen nincs mit félreérteni.
Annyira jól indult. Egy kellemes vacsora jó hangulatban. Beszélgettünk, nevettünk, élveztük a kétségtelenül rendkívüli gasztronómiai kirándulást, a különleges ízeket és egymás társaságát. Aztán megjelent egy desszertes kocsi. Egy szigorú fonatot viselő fiatal leányzó parkolt az asztalunk mellé. Arcán kissé zavart pírral, mégis mosolyogva kínálta fel az édességkreációkat. Én a tányérommal voltam elfoglalva, de magamban megmosolyogtatott a helyzet. Az én életem szerelme és olthatatlan édességéhsége okán az lenne a meglepő, ha egyáltalán hagyna valamit az emeletes tálcán és nem tenné munkanélkülivé a fiatal hölgyeményt erre az éjszakára azzal, hogy kifosztja a kocsikáját.
A néma csendre pillantottam fel. Daniell arcán döbbenet ült. Szemöldöke csodálkozott, vonásain értetlenség és ijedtség egyszerre. Nem értettem. Rápislogtam, majd a tétovázó fiatal lányra és végül a tálcára, ahol megtaláltam a csend okát. A csokoládés és habos édességek mellett, apró ezüst talapzaton, fehér, csipkés papírkán egy fekete-arany ékszerdoboz ült. Középen, kissé társai felett szinte kínálta magát, vonzotta a szemet. Nem kellett röntgenlátás ahhoz, hogy bárki tisztában legyen vele, gyűrűt bújtat és nekem sem kell varázslóbizonyítvány hozzá, hogy összekötve a pontokat megértsem, mi sokkolta le a velem szemben ülő Daniellt. Rám nézett, én vissza, és éppen hogy, roppant diszkréten megráztam a fejem, próbálva célozni rá, nem, nem tőlem van és nem neki, mikor magas, szikár pincérfiú pattant közénk és sűrű elnézéskérések közepette eltávolította az asztalt tévesztett alkalmazottat, majd hajlongások tucatjaival kísérve egy kettővel mellettünk vacsorázó párhoz kormányozta át. Az édességes leánykérést ott rendelték és ott hallhatóan osztatlan sikert aratott.
És azóta hallgatunk.
- Engem csak…
Nem vágtam a szavába, eddig tudta mondani. Engem csak. Vártam, talán másfél percet is, de nem jött a folytatás.
- Téged csak levert a víz, szerelmem, mert azt gondoltad, hogy gyűrűt akarok adni neked. Ez azt hiszem, több volt mint egyértelmű. Volt üzenet. Az ingemet felveszed egy csapzott menet után, hogy abban menj a konyhába a mogyoróvajadért, de a gyűrűmet nem kívánnád hordani. Semmi baj, kincsem.
Szarkasztikusra sikeredett. Egy részem így akarta, szúrni, bökni. Egy másik csak őszintén elmondta volna, hogy fájt, de bármennyire is rosszul esett, megértem a reakcióját.
- Sajnálom – gyűrtem meg az arcom még mindig neki háttal, fél lábbal már a fürdő padlóján állva.
- Félreértesz engem. Én…
- Ne magyarázkodj, jó? Nincs semmi gond. Nem kell mondanod semmit. Megértelek. Félreértés volt, csak felejtsük el és kész.
- Miért nem hallgatsz végig?
- Elmegyek, lezuhanyozom, és mire kijövök, mindketten elfelejtjük ezt az egészet és úgy csinálunk, mintha meg sem történt volna. Rendben, kincsem? Fél óra és kiheverem, remélem, neked is elég.
Tényleg legalább fél óráig folyattam a fejemre a vizet, erősen próbálva kimosni az agyamból Daniell tekintetét, ahogy rám nézve szinte biztos volt benne, hogy az édességek között megbúvó ajándék tőlem van. Ez az a pillantás, amitől minden szerelmes férfi retteg. Némán is azt kérdezi – miért? Miért most? Miért én? Miért jutott ez eszedbe? Miért? Egy gyűrűnek más gondolatokat kéne hoznia, de hibáztathatok azért egy 25 éves, teljesen heteroszexuális fiút, hogy nem repes egy másik férfi házassági ajánlatától? Még ha a kapcsolatunk komoly is, még ha szeretjük is egymást, akkor is túl komplikált.
Úgy léptem újra a szobába, hogy bár a fejemben még mindig kergetőztek a kérdések és a keserű íz a mentás fogkrém ellenére is ott bongott a nyelvem hegyén, igyekeztem fenntartani a látszatot és betartani saját magamnak tett ígéretemet, hogy fél óra és felejtünk, s ha ez valójában nem is jött össze, mímelni játszva tudok.
Gondoltam én. Vajon miért? Miért feltételeztem, hogy Daniellel lehet bármi egyértelmű?
Kedvesem az ágyon ült, ruhája fura maradékaiban. Nadrág már csak alsó volt rajta, az ing maradt, a nyakkendőnek viszont már híján volt, de a zoknit még a lábain viselte és a kezében…
- Mióta tudod? – Rekedten szólt a hangom, ahogy figyeltem az ujjai között forgatott bordó dobozkát. Az én dobozkámat, benne az én gyűrűimmel. Ezúttal már nem tévedés. Igen, ez az én számlámra írható. Az a gyűrű már az én bűnöm.
- A blokkról számolva, amit sokáig mellette tartottál, két nappal azután találtam meg, hogy megvetted. Édességéhségem volt és akkor még sok volt a doboz, semmit, de semmit nem találtam meg és megnéztem a kabátzsebeket, hátha lelek valahol legalább egy cukormentes rágót. Hát ezt sikerült helyette. Nem szoktam kutatni, véletlenül futottunk egymásba. De nem tagadom le, hogy utána már szánt szándékkal kerestem. Miért pakoltad ide-oda?
- Nem tudom.
- Végül is mindegy. Akarod tudni, mi volt az első gondolatom?
- Amikor megtaláltad?
- Igen.
- Nem tudom. Akarom?
- Azt gondoltam: istenem, könyörgöm, ne kérdezze meg.
- Igen, én is valami ilyesmire számítottam elméletben.
- De ketten két különböző okból jutottunk egy válaszra. Nyakamat rá, hogy te visszavezeted ezt az egészet kizárólag erre a pasi-pasi vonalra, az én indokom viszont tök más, Ryu. Teljesen más. Nekem ez új volt. Te és én, igen, a pasi a négyzeten része is, de legalább annyira maga a szerelem, az összeköltözés, a felnőtt külsejű, poszter mentes hálószoba, a kezem és… az egész, amiben vagyunk, érted? Túl sok volt alapból az újdonság, nem akartam rá még egy kupacnyit, nem akartam az a srác lenni, aki azt mondja, hogy lassítsunk, mert nekem ez már túl sok, feldolgozhatatlan mennyiségű ismeretlen. Nem akartam az lenni, aki megint időt kér. Nem tetszett a gondolat, az ilyet mindig baromságnak tartottam, sosem szimpatizáltam vele, megkajálhatatlan volt nekem, miért csinálnak ilyet az emberek. Szereted és szeret, mégis mi a fenét lehet ezen komplikálni? Pedig lehet, hiszen engem már maga a szó megakasztott. Igenis van olyan helyzet, amikor kell! Túl sok minden gyűlt egybe és nem rossz ez, csak… új. Talán az ember csak meghatározott mennyiségű újdonságot képes kezelni, legalábbis én csak annyit tudok. Azt akartam, hogy magától haladjanak jó tempóban a dolgok. Aztán az idő telt, Ryu, és minden kezdett más színben játszani, lenyugodni, beépülni és azon kaptam magamat, hogy néha-néha eszembe jut, vajon mikor akarod elővenni. Aztán mikor egy unalmas délelőtt kedvem lett rákukkantani, nézegetni kicsit, rájöttem, hogy nincs a helyén, akkor kezdtem kutatni utána. Először azt hittem, visszavitted, aztán rátaláltam és onnan egyre többet agyaltam rajta. Tudod mit? Elkezdtem várni. Igen. Vártam. Vártam, vártam és vártam, aztán olyan fél évvel ezelőtt pedig eljutottam odáig, hogy lemondtam róla. Szinte biztos voltam benne, hogy soha nem kerül majd elő és ezért… ezért blokkoltam le ma este. Csak ezért. – A doboz tovább forgott, pörgött. –Megbarátkoztam a gondolattal, hogy valami miatt nem lesz az enyém. Ezért volt váratlan. Elhiszed?
- El. – Én még mindig rekedt voltam, szám szélén fura zsibbadás ült.
- Akkor?
- Akkor mi?
Daniell a semmibe meredt, jobb keze viszont mozdult. Felém nyújtotta a dobozt, ujjai kissé megremegtek, ahogy pillanatnyi tétovázás után átvettem tőle az ékszert.
- Volt terved?
Alsó ajkára harapott és én még zavaromban is mosolyogtam rajta, mennyire feszengünk ő is és én is.
- Volt. Nem is egy.
- Melyik volt a favorit?
- A nagy kedvenceim rendre a lomtárban végezték, túl csöpögősnek ítéltettek, így az enyészetnek adtam őket, mert különlegeset akartam, de nem találtam meg azt az arany középutat, amit éreztem, hogy kellene járnom.
- Mesélj el egyet.
- Nem szeretnék. Tartsuk meg az én titkos fantáziámnak őket.
- Csak egyet. Kíváncsi vagyok.
- Volt egy-két extrém út. Gondoltam egy rózsa bimbójába rejteni, de ez csak egy példa a mérhetetlen romantika mániámra, de… a legtöbbet egy egészen egyszerű és roppant sablonos jelenet forgott.
- És pedig?
- A tökéletes pillanat, mosoly tőlem neked és viszont, és én meglátom a csillogást a szemedben és ez olyan, mint egy jelzés, egy nyitott sorompó, egy hatalmas zászló. Fél térdre ereszkedem és kérlek, ne szólj semmit, rendben? Tudom, igaz, igen, pont olyan, de az én fantáziámban azt játszom, amit akarok. Megfogtam volna a kezed. Megcsókoltam volna a jobbodon minden gyönyörű, kecses, és büszke ujjadat. Elmondtam volna, hogy nem csak a legszebb, legokosabb, legtehetségesebb, de a legkitartóbb férfi is vagy, akit ismerek. Nem csak kívánlak, nem csak szerelemmel lángolok irántad, de felnézek rád, a kitartásodra és csodálom a lényed minden apró darabkáját, és hogy semmire nem vágyom jobban, mint hozzád tartozni, a részed lenni és végül… elmondtam volna… hogy boldoggá tennél, ha… hogy… boldog lennék, ha… igent mondanál nekem. – Ahogy sóhajtottam szorítva a dobozt, megcsuklott a hangom. – És ennyi.
- És én? – Az ő hangja is remegett. – Mit mondtam volna?
- Ha jó kedvem volt, igent, ha depressziós időszakomban voltam, akkor nemet.
- És… Amikor igent mondtam? Utána?
- Csók. Pár kósza könnycsepp és még némi vallomás, de nem több.
- Hányszor gondoltad át?
- Több tucatszor, talán több százszor is.
- Mégsem vetted elő soha őket, hogy megkérdezz.
- Nem.
- Miért?
- Gyáva vagyok.
- Mégis… mitől félsz?
- Ezek után nem egyértelmű?
- Nem teljesen.
- A nemtől. A visszautasítástól.
- Most ott fogod a kezedben, nem teszel mégis egy próbát?
- Rettegek attól, hogy nemet mondj nekem. Nem tudom, túlélném-e.
- És ha… szóbeli ígéretet kapnál rá?
- Mire?
- Hogy nem mondok nemet.
- Daniell…
- Nem mondanék - suttogott - nem mondok, soha nem is mondtam volna.
- Dany…
- Nem szeretném, hogy letérdelj. – Inkább felállt ő. – De – kezét a karomra simította – a többi… nagyon rendben volt… - Közelebb lépett. - Egy részem nagyon akarta, hogy az a gyűrű a tálcán tényleg nekem szóljon. – Homloka az enyémnek koccant és én csak bambán álltam és hallgattam a szavait. – Egy részem pedig azért fohászkodott, hogy nehogy én legyek a címzett. Kettesben képzeltem.
- És most? – Ajkaim akaratlanul cirógatták az övét, ahogy egymás után következtek a szavak. – Most mit érzel?
- Mindennél jobban szeretném.
Belesóhajtottam az ő sóhajába.
- Egy pillanatig sem hezitáltál. – Nem firtattam a villámgyorsan érkezett választ, csak a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
Orrával cirógatta a sajátom.
- Add nekem. – Fogaival gyöngéden harapta meg a felső ajkam és én csak álltam és megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Verejtékcseppeket éreztem lomhán előszaladni a hajtincseim közül. Hányszor gondoltam már rá és megtanulhattam volna, felesleges felkészülni, hiszen vele soha nem úgy alakul, ahogy én elgondolom. – Daniell. – Elkacagta a nevét, nem sűrűn mondja ki ilyen hangsúllyal, így belenevetett. – Göröngyös úton jöttünk idáig, Csücsök. – A halk szavak játékosan gördültek elő puha ajkai közül, színes szappanbuborékok pukkantak és nekem csilingelt bele a fülem. – Szeretném, ha az előttünk álló ösvényt is együtt fedeznénk fel. Daniell – mosolyodott el újra, saját nevével a szája szegletében. – Régóta készülök rá és most úgy érzem, ez itt a tökéletes pillanat. Tudom, hogy hozzám tartozol, hogy ami köztünk van, az igazabb, tisztább és furcsább bárminél, amit ismerek… – aztán még halkabb lett. Olyan halk, hogy inkább csak éreztem, mint hallottam. – Innen nem veszed át?
Mély levegőt vettem.
- Illene.
- Hát akkor? – A szőke tincsek megcirógatták a nyakam. – Átgondoltam. Még az a féltérd dolog is beleférne – susogta a fülembe - ha annyira akarod.
Csak fél gondolatnyit hezitáltam, de aztán megtettem. Letérdeltem, pont úgy, ahogy mindig elképzeltem, de ahogy ott állt előttem, egészen más gondolatok találtak meg. Múltunk egy morzsája.
- Daniell.
- Deja vu.
Én gondoltam, ő kimondta.
- Akkor is kérleltelek. Emlékszel?
- Emlékszem. De ez most más – mondta, de ujjai ugyanúgy merültek el a tincseimben, mint azon a délutánon. „Szamuráj-sama”. Lehunytam a szemem és szinte vártam a búcsúzást és hogy elrohan, csattan az ajtó, majd nem marad belőle más, mint az érintésének emléke, s pár másodpercig a lépcsőkön szaporán koppanó, távolodó lépteinek zaja. De történelmünk nem ismételte egykori magát. Daniell állt felettem, simogatta a hajam, míg én csípőjének döntve a homlokom pihentettem a szemeimet. – Na? Nem adod nekem?
- De hát a tiéd – súgtam a ruhájába. - Mindig az volt. Attól a pillanattól, mikor megláttam a kirakatban. Ha a kabátom zsebében várt, ha a fiók alján pihent… A tiéd volt, Csücsök. Szeretlek. Ha hivatalos nem is lehet, ha a törvény nem ismeri el, az az egyetlen szó nekem igazibb és erősebb lenne bármilyen papírnál. Lewis Daniell, szeretném, ha csak hozzám tartoznál, kérlek, legyél a társam jóban, rosszban, míg a halál el nem választ. Életem, Daniell… Elfogadod a gyűrűmet?
És ő válaszolt.
- Igen.
Még percekig álltunk így. Én a ruhájába lélegeztem, ő simogatta a hajam, de amikor a keze után nyúltam, hogy kiszakítva a túl meghitt pillanatot, egy másik, ünnepibb szertartáshoz kezdjek, hogy a hálónk négy fala között ujjára húzhassam a gyűrűjét, ő ahelyett, hogy kezét nyújtotta volna, letérdelt mellém és ráfogott a kézfejemre.
- Beszélnünk kell.
- Tudtam – követelt szót magának pesszimista énem. - Alig pár pillanat telt el és meggondoltad magad.
- Hogyne. Naná! – Olyan hevesen bólogatott, hogy kis híján leesett a feje.
- Mi a baj?
- Nincs baj, csak meg akarok beszélni valamit.
- Mondd, Csücsök.
- Nem szeretném felhúzni a gyűrűt.
Igent mondott, de nem kell a gyűrű. Ahelyett, hogy azon tanakodtam volna, megint mi született meg a különleges tekervényeiben, én kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Mi?
- Én nem így akarom ezt. Tudom, hogy te kizárod a külvilágot minden személyesből, de én nem ilyen vagyok. Ha azt mondjuk, hogy holtunkiglan, akkor azt a családom előtt akarom. Oké, tudom, hogy ettől már most ver a víz, de hallgass végig. Vannak fenntartásaid, igaz?
- Beszélhetek?
- Csak válaszolj a kérdésre, legalábbis egyelőre csak arra az egyetlen kérdésre, amit feltettem neked éppen itt és most. Vannak?
- Vannak.
- Oké, igen, erre gondoltam én is, és most eloszlatom őket anélkül, hogy konkretizálnád, mi a gáz.
- Ne fejtsem ki előtte?
- Szükségtelen. Ismerlek. Ők a családom, a barátaim. Szeretnek, és mivel szeretnek engem, ezért téged is szeretnek. Mondom téged is szeretnek. Tehát szeretnek minket! Tudják, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nekünk nincs lehetőségünk ezt máshogy csinálni, de hidd el, nekik ez legalább annyira igazi és komoly lesz, mint nekünk. Ne darázz előre, nem akarok felfújható műpapot, meg virágszirom esőt, turbékoló hófehér galambpárokat meg lufi hordát, esküket meg ceremóniát vagy ilyesmit. Én csak egy ebédet szeretnék a családommal, tehát anya, apa, Liny és a hozzá tartozó csatolmányok, és az öt, esetleg nyolc legközelebbi barátom, persze mindnek a hátára tűzve egy tanúsítvány, hogy már több mint három éve tartoznak a szoros baráti körömhöz, illetve fényképes bizonyítékok - minimum fél tucat - arra, hogy igazán közel állunk egymáshoz. Tehát egy ebéd, a szabadban, uh, legyen a kert! Szóval ebéd a kertben jó hangulatban, majd mosolygunk egymásra, meg fura szirupos sztorikat mesélünk, ilyenek. Ezzel tényleg egy emlékezetes ünnepé tehetjük és lesz fénykép, amit majd elővehetünk tíz év múlva…
- Dany…
- Várj, várj már! Jó lenne, mert emlékeket gyűjthetünk, lenne róla… Várj, ezt már mondtam. Szóval egy kellemes délután és semmi mű, bár jó lenne egy beszéd, szóval azért szólhatnánk pár szót mondjuk egymáshoz, de semmi megrendezett, éppen csak hogy kapjon egy kis… fényt, mert szerintem ez a dolog megérdemli, hogy legalább tíz percre csillogtassuk, érted? És akik szeretnek, velünk fognak örülni.
- Dany…
- Kértem, hogy várj! És persze te is meghívnád, akiket arra érdemesnek tartasz. Azt tudom, hogy ki lenne ott biztosan, de a két fődön kívül azért biztos van még, akit szívesen látnál. Oké, vágom én, hogy te máshogy kezeled a barátaidat, de biztos vagyok benne, hogy lenne, akit ott akarnál tudni egy ilyen ünnepen. Szerintem igenis hívhatom annak, bár az alkalom is szépen szól, de…
- Állj. – Már zsongott a fejem a nyakamra zúdított betűáradattól.
- De Ryu...
- Mondom, stop!
- Ne kezdjünk veszekedni, hallgass végig, mielőtt bármit…
- Elég. Nem kell meggyőznöd, rendben? Így szeretnéd? Jó. Legyen így. Legyen ebéd vagy vacsora, vagy mit tudom én. Amit akarsz. Akármi! Bármi!
Komolyan néztem a szemébe, ő meg csak hatalmasakat pislogott rám.
- Tényleg?
- Igen.
- Szeretlek.
- Legyen, ahogy akarod, ha erre vágysz.
- Mintha… én lennék a menyasszony…
- Te akarsz partit, szóval nem én mondtam.
- Nem parti. Ebéd. „Alkalom.”
- Krumpli, burgonya. Egyik tizenkilenc, másik egy híján…
- Oké, vágom.
Egymással szemben térdeltünk és a szituáció, hogy ott a padlón tanácskoztunk a mi „alkalmunkról”, miközben Daniell még mindig szorította a kezemet, hirtelen nagyon komikusnak tűnt. Nem csak nekem. Nevettünk egy jóízűt magunkon, pont illett oda.
- Azért… - lestem a dobozkában pihenő gyűrűpárra – szeretném az ujjadra húzni, csak egy pillanatra. Olyan régen... – Kiszáradt a torkom, elérzékenyültem, ez vagyok én, kérem szépen, miért nem lepődöm meg? - szeretném már rajtad látni.
- Tudod, miért mondok nemet?
Zavarba jöttem, éreztem, ahogy a pír elönti az arcom, még el is néztem egy szempillantásra, de utána gyorsan vissza rá.
- Nem.
- Ryu. – Előre nyúlt. – Nem vehetem fel. – Gyönyörű, kecses ujjaival megsimította a bordó bársonydobozkában pihenő csillogó ékszert, aztán az arcomhoz emelte a tenyerét. – Még nem. Mert ha egyszer megteszem, többet nem akarom majd lehúzni az ujjamról.
- Elmegyek zuhanyozni – köhintettem oda, mikor már a nadrágom is a vállfán lógott, de amint a fürdőbe léptem volna, a hangja megállított. Éppen az ajtóban fogott meg.
- Várj. Ezt beszéljük meg. – Nem fordultam meg. Úgy éreztem, nem szeretnék a szemébe nézni. – Meg akarom magyarázni.
- Nincs mit megmagyarázni, életem.
Bár figyeltem magamra, mégis idegesen doboltam az ajtófélfán.
- De, mert félreérted.
- Nem hiszem, kincsem. Láttam az arcod, ezen nincs mit félreérteni.
Annyira jól indult. Egy kellemes vacsora jó hangulatban. Beszélgettünk, nevettünk, élveztük a kétségtelenül rendkívüli gasztronómiai kirándulást, a különleges ízeket és egymás társaságát. Aztán megjelent egy desszertes kocsi. Egy szigorú fonatot viselő fiatal leányzó parkolt az asztalunk mellé. Arcán kissé zavart pírral, mégis mosolyogva kínálta fel az édességkreációkat. Én a tányérommal voltam elfoglalva, de magamban megmosolyogtatott a helyzet. Az én életem szerelme és olthatatlan édességéhsége okán az lenne a meglepő, ha egyáltalán hagyna valamit az emeletes tálcán és nem tenné munkanélkülivé a fiatal hölgyeményt erre az éjszakára azzal, hogy kifosztja a kocsikáját.
A néma csendre pillantottam fel. Daniell arcán döbbenet ült. Szemöldöke csodálkozott, vonásain értetlenség és ijedtség egyszerre. Nem értettem. Rápislogtam, majd a tétovázó fiatal lányra és végül a tálcára, ahol megtaláltam a csend okát. A csokoládés és habos édességek mellett, apró ezüst talapzaton, fehér, csipkés papírkán egy fekete-arany ékszerdoboz ült. Középen, kissé társai felett szinte kínálta magát, vonzotta a szemet. Nem kellett röntgenlátás ahhoz, hogy bárki tisztában legyen vele, gyűrűt bújtat és nekem sem kell varázslóbizonyítvány hozzá, hogy összekötve a pontokat megértsem, mi sokkolta le a velem szemben ülő Daniellt. Rám nézett, én vissza, és éppen hogy, roppant diszkréten megráztam a fejem, próbálva célozni rá, nem, nem tőlem van és nem neki, mikor magas, szikár pincérfiú pattant közénk és sűrű elnézéskérések közepette eltávolította az asztalt tévesztett alkalmazottat, majd hajlongások tucatjaival kísérve egy kettővel mellettünk vacsorázó párhoz kormányozta át. Az édességes leánykérést ott rendelték és ott hallhatóan osztatlan sikert aratott.
És azóta hallgatunk.
- Engem csak…
Nem vágtam a szavába, eddig tudta mondani. Engem csak. Vártam, talán másfél percet is, de nem jött a folytatás.
- Téged csak levert a víz, szerelmem, mert azt gondoltad, hogy gyűrűt akarok adni neked. Ez azt hiszem, több volt mint egyértelmű. Volt üzenet. Az ingemet felveszed egy csapzott menet után, hogy abban menj a konyhába a mogyoróvajadért, de a gyűrűmet nem kívánnád hordani. Semmi baj, kincsem.
Szarkasztikusra sikeredett. Egy részem így akarta, szúrni, bökni. Egy másik csak őszintén elmondta volna, hogy fájt, de bármennyire is rosszul esett, megértem a reakcióját.
- Sajnálom – gyűrtem meg az arcom még mindig neki háttal, fél lábbal már a fürdő padlóján állva.
- Félreértesz engem. Én…
- Ne magyarázkodj, jó? Nincs semmi gond. Nem kell mondanod semmit. Megértelek. Félreértés volt, csak felejtsük el és kész.
- Miért nem hallgatsz végig?
- Elmegyek, lezuhanyozom, és mire kijövök, mindketten elfelejtjük ezt az egészet és úgy csinálunk, mintha meg sem történt volna. Rendben, kincsem? Fél óra és kiheverem, remélem, neked is elég.
Tényleg legalább fél óráig folyattam a fejemre a vizet, erősen próbálva kimosni az agyamból Daniell tekintetét, ahogy rám nézve szinte biztos volt benne, hogy az édességek között megbúvó ajándék tőlem van. Ez az a pillantás, amitől minden szerelmes férfi retteg. Némán is azt kérdezi – miért? Miért most? Miért én? Miért jutott ez eszedbe? Miért? Egy gyűrűnek más gondolatokat kéne hoznia, de hibáztathatok azért egy 25 éves, teljesen heteroszexuális fiút, hogy nem repes egy másik férfi házassági ajánlatától? Még ha a kapcsolatunk komoly is, még ha szeretjük is egymást, akkor is túl komplikált.
Úgy léptem újra a szobába, hogy bár a fejemben még mindig kergetőztek a kérdések és a keserű íz a mentás fogkrém ellenére is ott bongott a nyelvem hegyén, igyekeztem fenntartani a látszatot és betartani saját magamnak tett ígéretemet, hogy fél óra és felejtünk, s ha ez valójában nem is jött össze, mímelni játszva tudok.
Gondoltam én. Vajon miért? Miért feltételeztem, hogy Daniellel lehet bármi egyértelmű?
Kedvesem az ágyon ült, ruhája fura maradékaiban. Nadrág már csak alsó volt rajta, az ing maradt, a nyakkendőnek viszont már híján volt, de a zoknit még a lábain viselte és a kezében…
- Mióta tudod? – Rekedten szólt a hangom, ahogy figyeltem az ujjai között forgatott bordó dobozkát. Az én dobozkámat, benne az én gyűrűimmel. Ezúttal már nem tévedés. Igen, ez az én számlámra írható. Az a gyűrű már az én bűnöm.
- A blokkról számolva, amit sokáig mellette tartottál, két nappal azután találtam meg, hogy megvetted. Édességéhségem volt és akkor még sok volt a doboz, semmit, de semmit nem találtam meg és megnéztem a kabátzsebeket, hátha lelek valahol legalább egy cukormentes rágót. Hát ezt sikerült helyette. Nem szoktam kutatni, véletlenül futottunk egymásba. De nem tagadom le, hogy utána már szánt szándékkal kerestem. Miért pakoltad ide-oda?
- Nem tudom.
- Végül is mindegy. Akarod tudni, mi volt az első gondolatom?
- Amikor megtaláltad?
- Igen.
- Nem tudom. Akarom?
- Azt gondoltam: istenem, könyörgöm, ne kérdezze meg.
- Igen, én is valami ilyesmire számítottam elméletben.
- De ketten két különböző okból jutottunk egy válaszra. Nyakamat rá, hogy te visszavezeted ezt az egészet kizárólag erre a pasi-pasi vonalra, az én indokom viszont tök más, Ryu. Teljesen más. Nekem ez új volt. Te és én, igen, a pasi a négyzeten része is, de legalább annyira maga a szerelem, az összeköltözés, a felnőtt külsejű, poszter mentes hálószoba, a kezem és… az egész, amiben vagyunk, érted? Túl sok volt alapból az újdonság, nem akartam rá még egy kupacnyit, nem akartam az a srác lenni, aki azt mondja, hogy lassítsunk, mert nekem ez már túl sok, feldolgozhatatlan mennyiségű ismeretlen. Nem akartam az lenni, aki megint időt kér. Nem tetszett a gondolat, az ilyet mindig baromságnak tartottam, sosem szimpatizáltam vele, megkajálhatatlan volt nekem, miért csinálnak ilyet az emberek. Szereted és szeret, mégis mi a fenét lehet ezen komplikálni? Pedig lehet, hiszen engem már maga a szó megakasztott. Igenis van olyan helyzet, amikor kell! Túl sok minden gyűlt egybe és nem rossz ez, csak… új. Talán az ember csak meghatározott mennyiségű újdonságot képes kezelni, legalábbis én csak annyit tudok. Azt akartam, hogy magától haladjanak jó tempóban a dolgok. Aztán az idő telt, Ryu, és minden kezdett más színben játszani, lenyugodni, beépülni és azon kaptam magamat, hogy néha-néha eszembe jut, vajon mikor akarod elővenni. Aztán mikor egy unalmas délelőtt kedvem lett rákukkantani, nézegetni kicsit, rájöttem, hogy nincs a helyén, akkor kezdtem kutatni utána. Először azt hittem, visszavitted, aztán rátaláltam és onnan egyre többet agyaltam rajta. Tudod mit? Elkezdtem várni. Igen. Vártam. Vártam, vártam és vártam, aztán olyan fél évvel ezelőtt pedig eljutottam odáig, hogy lemondtam róla. Szinte biztos voltam benne, hogy soha nem kerül majd elő és ezért… ezért blokkoltam le ma este. Csak ezért. – A doboz tovább forgott, pörgött. –Megbarátkoztam a gondolattal, hogy valami miatt nem lesz az enyém. Ezért volt váratlan. Elhiszed?
- El. – Én még mindig rekedt voltam, szám szélén fura zsibbadás ült.
- Akkor?
- Akkor mi?
Daniell a semmibe meredt, jobb keze viszont mozdult. Felém nyújtotta a dobozt, ujjai kissé megremegtek, ahogy pillanatnyi tétovázás után átvettem tőle az ékszert.
- Volt terved?
Alsó ajkára harapott és én még zavaromban is mosolyogtam rajta, mennyire feszengünk ő is és én is.
- Volt. Nem is egy.
- Melyik volt a favorit?
- A nagy kedvenceim rendre a lomtárban végezték, túl csöpögősnek ítéltettek, így az enyészetnek adtam őket, mert különlegeset akartam, de nem találtam meg azt az arany középutat, amit éreztem, hogy kellene járnom.
- Mesélj el egyet.
- Nem szeretnék. Tartsuk meg az én titkos fantáziámnak őket.
- Csak egyet. Kíváncsi vagyok.
- Volt egy-két extrém út. Gondoltam egy rózsa bimbójába rejteni, de ez csak egy példa a mérhetetlen romantika mániámra, de… a legtöbbet egy egészen egyszerű és roppant sablonos jelenet forgott.
- És pedig?
- A tökéletes pillanat, mosoly tőlem neked és viszont, és én meglátom a csillogást a szemedben és ez olyan, mint egy jelzés, egy nyitott sorompó, egy hatalmas zászló. Fél térdre ereszkedem és kérlek, ne szólj semmit, rendben? Tudom, igaz, igen, pont olyan, de az én fantáziámban azt játszom, amit akarok. Megfogtam volna a kezed. Megcsókoltam volna a jobbodon minden gyönyörű, kecses, és büszke ujjadat. Elmondtam volna, hogy nem csak a legszebb, legokosabb, legtehetségesebb, de a legkitartóbb férfi is vagy, akit ismerek. Nem csak kívánlak, nem csak szerelemmel lángolok irántad, de felnézek rád, a kitartásodra és csodálom a lényed minden apró darabkáját, és hogy semmire nem vágyom jobban, mint hozzád tartozni, a részed lenni és végül… elmondtam volna… hogy boldoggá tennél, ha… hogy… boldog lennék, ha… igent mondanál nekem. – Ahogy sóhajtottam szorítva a dobozt, megcsuklott a hangom. – És ennyi.
- És én? – Az ő hangja is remegett. – Mit mondtam volna?
- Ha jó kedvem volt, igent, ha depressziós időszakomban voltam, akkor nemet.
- És… Amikor igent mondtam? Utána?
- Csók. Pár kósza könnycsepp és még némi vallomás, de nem több.
- Hányszor gondoltad át?
- Több tucatszor, talán több százszor is.
- Mégsem vetted elő soha őket, hogy megkérdezz.
- Nem.
- Miért?
- Gyáva vagyok.
- Mégis… mitől félsz?
- Ezek után nem egyértelmű?
- Nem teljesen.
- A nemtől. A visszautasítástól.
- Most ott fogod a kezedben, nem teszel mégis egy próbát?
- Rettegek attól, hogy nemet mondj nekem. Nem tudom, túlélném-e.
- És ha… szóbeli ígéretet kapnál rá?
- Mire?
- Hogy nem mondok nemet.
- Daniell…
- Nem mondanék - suttogott - nem mondok, soha nem is mondtam volna.
- Dany…
- Nem szeretném, hogy letérdelj. – Inkább felállt ő. – De – kezét a karomra simította – a többi… nagyon rendben volt… - Közelebb lépett. - Egy részem nagyon akarta, hogy az a gyűrű a tálcán tényleg nekem szóljon. – Homloka az enyémnek koccant és én csak bambán álltam és hallgattam a szavait. – Egy részem pedig azért fohászkodott, hogy nehogy én legyek a címzett. Kettesben képzeltem.
- És most? – Ajkaim akaratlanul cirógatták az övét, ahogy egymás után következtek a szavak. – Most mit érzel?
- Mindennél jobban szeretném.
Belesóhajtottam az ő sóhajába.
- Egy pillanatig sem hezitáltál. – Nem firtattam a villámgyorsan érkezett választ, csak a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
Orrával cirógatta a sajátom.
- Add nekem. – Fogaival gyöngéden harapta meg a felső ajkam és én csak álltam és megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Verejtékcseppeket éreztem lomhán előszaladni a hajtincseim közül. Hányszor gondoltam már rá és megtanulhattam volna, felesleges felkészülni, hiszen vele soha nem úgy alakul, ahogy én elgondolom. – Daniell. – Elkacagta a nevét, nem sűrűn mondja ki ilyen hangsúllyal, így belenevetett. – Göröngyös úton jöttünk idáig, Csücsök. – A halk szavak játékosan gördültek elő puha ajkai közül, színes szappanbuborékok pukkantak és nekem csilingelt bele a fülem. – Szeretném, ha az előttünk álló ösvényt is együtt fedeznénk fel. Daniell – mosolyodott el újra, saját nevével a szája szegletében. – Régóta készülök rá és most úgy érzem, ez itt a tökéletes pillanat. Tudom, hogy hozzám tartozol, hogy ami köztünk van, az igazabb, tisztább és furcsább bárminél, amit ismerek… – aztán még halkabb lett. Olyan halk, hogy inkább csak éreztem, mint hallottam. – Innen nem veszed át?
Mély levegőt vettem.
- Illene.
- Hát akkor? – A szőke tincsek megcirógatták a nyakam. – Átgondoltam. Még az a féltérd dolog is beleférne – susogta a fülembe - ha annyira akarod.
Csak fél gondolatnyit hezitáltam, de aztán megtettem. Letérdeltem, pont úgy, ahogy mindig elképzeltem, de ahogy ott állt előttem, egészen más gondolatok találtak meg. Múltunk egy morzsája.
- Daniell.
- Deja vu.
Én gondoltam, ő kimondta.
- Akkor is kérleltelek. Emlékszel?
- Emlékszem. De ez most más – mondta, de ujjai ugyanúgy merültek el a tincseimben, mint azon a délutánon. „Szamuráj-sama”. Lehunytam a szemem és szinte vártam a búcsúzást és hogy elrohan, csattan az ajtó, majd nem marad belőle más, mint az érintésének emléke, s pár másodpercig a lépcsőkön szaporán koppanó, távolodó lépteinek zaja. De történelmünk nem ismételte egykori magát. Daniell állt felettem, simogatta a hajam, míg én csípőjének döntve a homlokom pihentettem a szemeimet. – Na? Nem adod nekem?
- De hát a tiéd – súgtam a ruhájába. - Mindig az volt. Attól a pillanattól, mikor megláttam a kirakatban. Ha a kabátom zsebében várt, ha a fiók alján pihent… A tiéd volt, Csücsök. Szeretlek. Ha hivatalos nem is lehet, ha a törvény nem ismeri el, az az egyetlen szó nekem igazibb és erősebb lenne bármilyen papírnál. Lewis Daniell, szeretném, ha csak hozzám tartoznál, kérlek, legyél a társam jóban, rosszban, míg a halál el nem választ. Életem, Daniell… Elfogadod a gyűrűmet?
És ő válaszolt.
- Igen.
Még percekig álltunk így. Én a ruhájába lélegeztem, ő simogatta a hajam, de amikor a keze után nyúltam, hogy kiszakítva a túl meghitt pillanatot, egy másik, ünnepibb szertartáshoz kezdjek, hogy a hálónk négy fala között ujjára húzhassam a gyűrűjét, ő ahelyett, hogy kezét nyújtotta volna, letérdelt mellém és ráfogott a kézfejemre.
- Beszélnünk kell.
- Tudtam – követelt szót magának pesszimista énem. - Alig pár pillanat telt el és meggondoltad magad.
- Hogyne. Naná! – Olyan hevesen bólogatott, hogy kis híján leesett a feje.
- Mi a baj?
- Nincs baj, csak meg akarok beszélni valamit.
- Mondd, Csücsök.
- Nem szeretném felhúzni a gyűrűt.
Igent mondott, de nem kell a gyűrű. Ahelyett, hogy azon tanakodtam volna, megint mi született meg a különleges tekervényeiben, én kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Mi?
- Én nem így akarom ezt. Tudom, hogy te kizárod a külvilágot minden személyesből, de én nem ilyen vagyok. Ha azt mondjuk, hogy holtunkiglan, akkor azt a családom előtt akarom. Oké, tudom, hogy ettől már most ver a víz, de hallgass végig. Vannak fenntartásaid, igaz?
- Beszélhetek?
- Csak válaszolj a kérdésre, legalábbis egyelőre csak arra az egyetlen kérdésre, amit feltettem neked éppen itt és most. Vannak?
- Vannak.
- Oké, igen, erre gondoltam én is, és most eloszlatom őket anélkül, hogy konkretizálnád, mi a gáz.
- Ne fejtsem ki előtte?
- Szükségtelen. Ismerlek. Ők a családom, a barátaim. Szeretnek, és mivel szeretnek engem, ezért téged is szeretnek. Mondom téged is szeretnek. Tehát szeretnek minket! Tudják, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nekünk nincs lehetőségünk ezt máshogy csinálni, de hidd el, nekik ez legalább annyira igazi és komoly lesz, mint nekünk. Ne darázz előre, nem akarok felfújható műpapot, meg virágszirom esőt, turbékoló hófehér galambpárokat meg lufi hordát, esküket meg ceremóniát vagy ilyesmit. Én csak egy ebédet szeretnék a családommal, tehát anya, apa, Liny és a hozzá tartozó csatolmányok, és az öt, esetleg nyolc legközelebbi barátom, persze mindnek a hátára tűzve egy tanúsítvány, hogy már több mint három éve tartoznak a szoros baráti körömhöz, illetve fényképes bizonyítékok - minimum fél tucat - arra, hogy igazán közel állunk egymáshoz. Tehát egy ebéd, a szabadban, uh, legyen a kert! Szóval ebéd a kertben jó hangulatban, majd mosolygunk egymásra, meg fura szirupos sztorikat mesélünk, ilyenek. Ezzel tényleg egy emlékezetes ünnepé tehetjük és lesz fénykép, amit majd elővehetünk tíz év múlva…
- Dany…
- Várj, várj már! Jó lenne, mert emlékeket gyűjthetünk, lenne róla… Várj, ezt már mondtam. Szóval egy kellemes délután és semmi mű, bár jó lenne egy beszéd, szóval azért szólhatnánk pár szót mondjuk egymáshoz, de semmi megrendezett, éppen csak hogy kapjon egy kis… fényt, mert szerintem ez a dolog megérdemli, hogy legalább tíz percre csillogtassuk, érted? És akik szeretnek, velünk fognak örülni.
- Dany…
- Kértem, hogy várj! És persze te is meghívnád, akiket arra érdemesnek tartasz. Azt tudom, hogy ki lenne ott biztosan, de a két fődön kívül azért biztos van még, akit szívesen látnál. Oké, vágom én, hogy te máshogy kezeled a barátaidat, de biztos vagyok benne, hogy lenne, akit ott akarnál tudni egy ilyen ünnepen. Szerintem igenis hívhatom annak, bár az alkalom is szépen szól, de…
- Állj. – Már zsongott a fejem a nyakamra zúdított betűáradattól.
- De Ryu...
- Mondom, stop!
- Ne kezdjünk veszekedni, hallgass végig, mielőtt bármit…
- Elég. Nem kell meggyőznöd, rendben? Így szeretnéd? Jó. Legyen így. Legyen ebéd vagy vacsora, vagy mit tudom én. Amit akarsz. Akármi! Bármi!
Komolyan néztem a szemébe, ő meg csak hatalmasakat pislogott rám.
- Tényleg?
- Igen.
- Szeretlek.
- Legyen, ahogy akarod, ha erre vágysz.
- Mintha… én lennék a menyasszony…
- Te akarsz partit, szóval nem én mondtam.
- Nem parti. Ebéd. „Alkalom.”
- Krumpli, burgonya. Egyik tizenkilenc, másik egy híján…
- Oké, vágom.
Egymással szemben térdeltünk és a szituáció, hogy ott a padlón tanácskoztunk a mi „alkalmunkról”, miközben Daniell még mindig szorította a kezemet, hirtelen nagyon komikusnak tűnt. Nem csak nekem. Nevettünk egy jóízűt magunkon, pont illett oda.
- Azért… - lestem a dobozkában pihenő gyűrűpárra – szeretném az ujjadra húzni, csak egy pillanatra. Olyan régen... – Kiszáradt a torkom, elérzékenyültem, ez vagyok én, kérem szépen, miért nem lepődöm meg? - szeretném már rajtad látni.
- Tudod, miért mondok nemet?
Zavarba jöttem, éreztem, ahogy a pír elönti az arcom, még el is néztem egy szempillantásra, de utána gyorsan vissza rá.
- Nem.
- Ryu. – Előre nyúlt. – Nem vehetem fel. – Gyönyörű, kecses ujjaival megsimította a bordó bársonydobozkában pihenő csillogó ékszert, aztán az arcomhoz emelte a tenyerét. – Még nem. Mert ha egyszer megteszem, többet nem akarom majd lehúzni az ujjamról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése