Az életem sosem volt egyszerű. Amikor úgy gondoltam orvosoltam, átugrottam vagy
megoldottam egy problémát, hamar kiderült, hogy a gondolat szimplán csak
illúzió, vagy az egyetlen pipa helyébe jött fél tucat új nehézség, orvoslásra,
átugrásra, vagy megoldásra váró gubanc. Most is ezeken járattam a
fogaskerekeket.
Ferdítés lenne, hogy végre összeszedtem a bátorságom és előálltam a gyűrűkkel.
Helyesebb azt a verziót futtatni - pusztán őszinteségből, mert legalább a saját
gondolataim között barangolva legyek az, plusz a helyzet tisztánlátása végett
sem árt -, megkérték a kezem. Így vagy úgy, hogy amolyan klasszikus formulát
használjak, jegyben járunk? És hihetném, hogy ezzel hónapok dilemmáitól és
félelmei terhétől lett könnyebb a vállam, és bár boldog vagyok, mégsem
megkönnyebbült. Ma minden sokkal komplikáltabb, mint tegnap volt.
Alig egy hete annak, hogy szerelmem édesapjával végre, nagy harcok árán elásattam a csatabárdot. Pár napra rá feltálalni, hogy miután meggyőztem róla, hogy olyan leszek, mint egy falon diszkréten megbúvó árnyék, fogom magam és esküvőtervezésbe kezdek egy szem hím porontyával, nem a legjobb marketing nekem és az adott szavamnak. Lelki szemeim előtt rémálomként kelti magát életre a vízió, amint a fentebb említett eszközt kihantolása után beleállítja a hátamba és a békepipát pedig ledugja a torkomon. Meglehetősen reálisnak látom az elképzelést és mégsem mondhatom azt életem párjának, hogy – nézd, szerelmem, másfél év után végre megtörtént, amire már a kezdetektől ácsingózom és én határtalanul boldog vagyok, de most titkoljuk el a következő harminc-negyven évben, mert nemrégiben boltoltam le a papáddal, hogy úgy elrejtem magam a sorok között, hogy maholnap már csak a képzeletbeli barátodnak fog tartani. Sántít, minden oldalról.
Aztán itt van a mi kis privát szertartásunk, hagyományos névvel illetve - de szép is az - esküvőnk, ami szintén bőven ró rám dilemmáznivalót. Még ha a legszűkebb baráti körömből is állna a vendégek listája, nem tudom, hogy érezném magam előttük állva. Nem tudom, mit éreznék, ha ezen emberek mellé hirtelenjében Daniell életnek legfontosabb szereplőit is megkapnám, márpedig fogom.
Ez a második felvetés pedig rögtön egy harmadik megoldandó ajtajába kormányoz át. Annak a történésnek a küszöbén toporgok ezekben a pillanatokban is. Bár a küszöb meglehetősen hasonlít egy parkolóházhoz, engem nem ver át.
Tegnap este… Nem is. Hazudok. Ez már hajnaltájt volt. Sokat beszélgettünk, nem mintha máskor nem tennénk, de valahogy elszaladt velünk a ló, és az éjjel derekán Daniell azt mondta nekem, nem járja, hogy a mi nagy napunkon lássam először a barátait. Az érvelése szerint akkor idegenek lesznek, és mint ilyenek, mindent megváltoztathatnak, és ő nem akarja. Röviden, tömören – túl kell esni a nagy bemutatáson, mégpedig szerinte olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Nem tudom, hogy jutott erre az eredményre. Próbáltam is vele vitába szállni, pár szilárd és logikusnak ható gondolattal meggyőzni, hogy tudja, hogy szeretem, de kötve hiszem, hogy egy korosztályba tartoznék a barátaival és nem sűrűn tudom elképzelni, mit művelnék én, az egyetlen öltöny az ő túl fekete, szaggatott, tarkabarka vagy éppen szegecses barát-masszája közepén. Nem volt hajlandó velem egyetérteni és a nemet szimplán nem vette számításba, mint lehetőséget.
Na, ennek okán voltam úton, hogy egy magában is túlzsúfolt, dolgos nap után elköltsek egy ki tudja milyen vacsorát, életemmel és az ő legkedvesebb barátaival. A legkedvesebb nyolc barátjával. Már maga a szám is extrém, de mégis, mit csináljak? Ott fekszik velem szemben az ágyon ez a gyönyörű, fehérbőrű csoda. Borostyánkő érett színére olyannyira hajazó tincsei ott gomolyognak a párnán, még érzem az illatukat az orromban, szürke írisze engem babonáz, a tekintete olyan párás, olyan szép, olyan beszédes, én pedig arra gondolok, hogy ha újra rágördülnék, vajon maradna-e belőle egy falat holnapra, vagy szőröstül-bőröstül felfalnám, egyetlen apró csontocskát sem hagyva belőle, és akkor ő kér valamit. Daniell férfi, abból a fajtából, amit csupa nagybetűvel stílusos leírni. Gyárilag nem rendelkezik azokkal a női technikákkal, amikkel a másik nem képviselői könnyedén az ujjaik köré csavarják szegény áldozataikat. De azt hiszem, mostanra, csak és kizárólag az én kedvemért, szert tett eme adottságokra. Tudja, milyen hatással van rám a szeme, a szája, a lénye, és mocskos módon kihasználja ezt, már-már tökélyre fejlesztve a manipuláció intézményét, csak hogy megtegyem, amire vágyik, és a fene essen bele, én nem bánom. Kicsit sem. Sikere van és hajlandó vagyok bármire azért, hogy boldoggá tegyem. Alig pár hete ebédek drámával záródó sorozatába egyeztem bele a családdal, most meg vacsorázni készül a barátokkal. Te jó ég, mi van velem? Legkedvesebb barátom, Numata Seiki, biztos hozzám vágna valami mocskos kis elméletet, a maga nyers és néha bicskanyitogató stílusában, ami summázva valószínűleg szép számmal tartalmazna hímivarszerveket, az agy és annak vérhiányban fellépő funkciócsökkenéseit, és egyéb finomságokat. Nem számít. Azt akarom, hogy boldog legyen, és ha azon múlik, hogy eltöltök pár órát azok társaságában, akiket csak rövidke történetekből ismerek, esetleg távolról láttam ilyen-olyan események apropójából, ám legyen. Igyekszem erősen elfelejteni, nem felidézni olyan szösszeneteket, melyek úgy kezdődnek, hogy – Képzeld Ryu, végre visszanőtt XYka szemöldöke… - mert úgy érzem, ebben a helyzetben nem kéne tovább stresszelnem és jó előre saját magamra hozni a frászt. Daniell és én sok mindenben hasonlítunk, de legalább ennyi dologban különbözünk is. Amennyire belesimult ő az én közegembe, attól félek, legalább annyira lógok majd ki az övéből én.
A parkolóból elfelé tartva azon gondolkoztam, hogy leoldom a nyakkendőmet és kilazítok egy-két gombot, esetleg kicsit szétszedem a hajam, legalább nyomokban mutassam némi jelét a lazaságnak, de aztán két szusszanás társaságában elvetettem az ötletet és mély levegőt véve, előre szegezett tekintettel elindultam az étterem felé.
Nem voltam még ott, ezt is ő választotta, én csak a címet kaptam és még rákeresni sem volt időm. Lehet, hogy egy füstös kávézóba megyünk, ahol a sarokban egyetlen, talpig testékszerben feszítő fickó üti majd a tamtamot combjai között szorított dobján, miközben egyáltalán nem a ritmusra bólogat hozzá, a pincéren meg kézzel festett lenvászon ruha lesz és csak azokra a kérdésekre válaszol majd, amit eldalolsz vagy haikuba öltesz.
A sarkon befordulva kis híján fellöktem egy férfit. Annyira bele voltam temetkezve a saját gondolataimba, annyira lekötött az esélyek latolgatása, hogy egyszerűen csakhogy nem átgázoltam egy másik emberen. Szerencse, hogy jók a reflexeim és gyorsan kapcsoltam. Sűrű elnézést kérések közepette igyekeztem kitérni és sikeres manővert zártam. Éppen készültem rá, hogy jobb híján lecsesszem magamat, nézzek már előre és hasonló szépek, amikor felemelve a fejem, az utca másik oldalán megláttam Daniellt. Az ő szőke fürtjeit nem lehet nem észrevenni. Néha olyan nekem a tömegben, mint a világítótorony a tengeren bóklászó hajónak.
Meglepett. Szoros copfot csinált, egészen simára húzva az egyébként pimasz hajtincseket. De amin igazán elcsodálkoztam, az nem elsősorban a hajzata volt. Daniell ott állt, koromfekete öltönyben, fehér ingben, igazi hibátlan eleganciával. Megdöbbentem, annyira, hogy bár pusztán egy vékony szeletke úttest választott el minket egymástól, én lemerevedtem és megkövülten bámultam acélkék, csíkos nyakkendőjét.
Észrevett engem. Kellemesen lezser testtartása irányt váltott, fél fordulatot vett, már felém fókuszált. A vidám, lágyan kacér és végtelen meleg mosoly kicsit féloldalt húzott. Megpercent a szemöldöke, mintha azt mondaná, „na, mit szólsz?”. A hangtalan kérdésre elismerő bólintással válaszoltam, amit ő maga egy nekem szánt villanással jutalmazott meg, hadd zsebeljek be én is pár néma bókot. Alig egy-két méter távolságból szemeztünk még egy kósza akkordnyit. Tényleg jól festett. A copfja a vállára kunkorodott, magas, karcsú, fiús alakja kifejezetten úgy mutatott fekete-fehér és roppant jól szabott csomagolásában, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mint egy tiniknek gyártott álom kampány egyik vezető eleme, szinte láttam a neonszínben villódzó feliratot a talpa alatt - „Érted is eljön majd a szőke herceg.” Látva rajtam a bohókás gondolataim keltette bolondos fintort, műből rosszalló ráncot vetett a szemöldöke, mintha imígyen akarna kicsit helyre tenni, álljak már két lábbal a földön. Bagoly mondja, de talán most igaza van.
Nevettem, mert jólesett. Aztán kitágult a tér. Addig csak Daniellt láttam, de akkora elkezdtem szép lassan érzékelni a kis koszorút is, amiben álldogált. Három divatos öltöny és öt igazán ízléses koktélruha által közrefogva várakozott az én szürke szemű szerelmem, és amikor ismét vonásaimra költözött a meglepettség, hogy sehol egy szegecs, sehol egy ezerfelé szaggatott nadrágszár, ő teljesen új mosolyra húzta azokat a barackszínű ajkait. Karjait széttárva végigmutatott a kis társaságon, válla óvatosan megrebbent és én újra szinkronfordítottam – „íme mi”.
Azt akarja, hogy része legyek a világának, ugyanannyira szereplője az életének, mint amennyire ő maga az. Hogy ennek érdekében menet közben imitt-amott kicsit módosul a történet? Egy parányit hozzáír, kicsit lefarag, átformál csak éppen árnyalatnyit, úgy látom, ő nem bánja. Boldogan tollat ragad, hogy újraírhasson egy-két bekezdést, pár gondolatot, bár az én szemem az ő kezei közé inkább az ecsetet kívánja, a lényeg nem a mivel, hanem a mit, és hogy csak értem, egyedül miattam.
Néztem a mosolyát és azon gondolkoztam, kaptam-e már szebb szerelmi vallomást, éreztem-e már valaha ilyet. Minden tökéletlenségével, buktatójával, ijesztő történéseivel együtt volt-e az életem ennyire leírhatatlanul kerek? A másodpercek törtrésze alatt vettem lajstromba mi voltam, mikor olyan állt mellettem, akit szerettem egykor, és mi vagyok most, vele.
S hogy mire jutottam? Minden hibámmal együtt - mert van jócskán, talán listába vehetetlenül szemtelen mennyiség –, minden gyengeségemmel és hiányosságommal, minden erényemmel és jó tulajdonságommal együtt, még soha nem éreztem, hogy ennyire önmagam vagyok. Ő minden, ami én nem lehettem, és azzal, hogy nekem adja, ami belőlem eddig hiányzott, egésszé tesz engem. Csak remélni tudom, hogy ezt adom viszont, hogy ezt kapja tőlem. A hiányzó részeket.
Vettem egy mély levegőt és a zebrára léptem.
Alig egy hete annak, hogy szerelmem édesapjával végre, nagy harcok árán elásattam a csatabárdot. Pár napra rá feltálalni, hogy miután meggyőztem róla, hogy olyan leszek, mint egy falon diszkréten megbúvó árnyék, fogom magam és esküvőtervezésbe kezdek egy szem hím porontyával, nem a legjobb marketing nekem és az adott szavamnak. Lelki szemeim előtt rémálomként kelti magát életre a vízió, amint a fentebb említett eszközt kihantolása után beleállítja a hátamba és a békepipát pedig ledugja a torkomon. Meglehetősen reálisnak látom az elképzelést és mégsem mondhatom azt életem párjának, hogy – nézd, szerelmem, másfél év után végre megtörtént, amire már a kezdetektől ácsingózom és én határtalanul boldog vagyok, de most titkoljuk el a következő harminc-negyven évben, mert nemrégiben boltoltam le a papáddal, hogy úgy elrejtem magam a sorok között, hogy maholnap már csak a képzeletbeli barátodnak fog tartani. Sántít, minden oldalról.
Aztán itt van a mi kis privát szertartásunk, hagyományos névvel illetve - de szép is az - esküvőnk, ami szintén bőven ró rám dilemmáznivalót. Még ha a legszűkebb baráti körömből is állna a vendégek listája, nem tudom, hogy érezném magam előttük állva. Nem tudom, mit éreznék, ha ezen emberek mellé hirtelenjében Daniell életnek legfontosabb szereplőit is megkapnám, márpedig fogom.
Ez a második felvetés pedig rögtön egy harmadik megoldandó ajtajába kormányoz át. Annak a történésnek a küszöbén toporgok ezekben a pillanatokban is. Bár a küszöb meglehetősen hasonlít egy parkolóházhoz, engem nem ver át.
Tegnap este… Nem is. Hazudok. Ez már hajnaltájt volt. Sokat beszélgettünk, nem mintha máskor nem tennénk, de valahogy elszaladt velünk a ló, és az éjjel derekán Daniell azt mondta nekem, nem járja, hogy a mi nagy napunkon lássam először a barátait. Az érvelése szerint akkor idegenek lesznek, és mint ilyenek, mindent megváltoztathatnak, és ő nem akarja. Röviden, tömören – túl kell esni a nagy bemutatáson, mégpedig szerinte olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Nem tudom, hogy jutott erre az eredményre. Próbáltam is vele vitába szállni, pár szilárd és logikusnak ható gondolattal meggyőzni, hogy tudja, hogy szeretem, de kötve hiszem, hogy egy korosztályba tartoznék a barátaival és nem sűrűn tudom elképzelni, mit művelnék én, az egyetlen öltöny az ő túl fekete, szaggatott, tarkabarka vagy éppen szegecses barát-masszája közepén. Nem volt hajlandó velem egyetérteni és a nemet szimplán nem vette számításba, mint lehetőséget.
Na, ennek okán voltam úton, hogy egy magában is túlzsúfolt, dolgos nap után elköltsek egy ki tudja milyen vacsorát, életemmel és az ő legkedvesebb barátaival. A legkedvesebb nyolc barátjával. Már maga a szám is extrém, de mégis, mit csináljak? Ott fekszik velem szemben az ágyon ez a gyönyörű, fehérbőrű csoda. Borostyánkő érett színére olyannyira hajazó tincsei ott gomolyognak a párnán, még érzem az illatukat az orromban, szürke írisze engem babonáz, a tekintete olyan párás, olyan szép, olyan beszédes, én pedig arra gondolok, hogy ha újra rágördülnék, vajon maradna-e belőle egy falat holnapra, vagy szőröstül-bőröstül felfalnám, egyetlen apró csontocskát sem hagyva belőle, és akkor ő kér valamit. Daniell férfi, abból a fajtából, amit csupa nagybetűvel stílusos leírni. Gyárilag nem rendelkezik azokkal a női technikákkal, amikkel a másik nem képviselői könnyedén az ujjaik köré csavarják szegény áldozataikat. De azt hiszem, mostanra, csak és kizárólag az én kedvemért, szert tett eme adottságokra. Tudja, milyen hatással van rám a szeme, a szája, a lénye, és mocskos módon kihasználja ezt, már-már tökélyre fejlesztve a manipuláció intézményét, csak hogy megtegyem, amire vágyik, és a fene essen bele, én nem bánom. Kicsit sem. Sikere van és hajlandó vagyok bármire azért, hogy boldoggá tegyem. Alig pár hete ebédek drámával záródó sorozatába egyeztem bele a családdal, most meg vacsorázni készül a barátokkal. Te jó ég, mi van velem? Legkedvesebb barátom, Numata Seiki, biztos hozzám vágna valami mocskos kis elméletet, a maga nyers és néha bicskanyitogató stílusában, ami summázva valószínűleg szép számmal tartalmazna hímivarszerveket, az agy és annak vérhiányban fellépő funkciócsökkenéseit, és egyéb finomságokat. Nem számít. Azt akarom, hogy boldog legyen, és ha azon múlik, hogy eltöltök pár órát azok társaságában, akiket csak rövidke történetekből ismerek, esetleg távolról láttam ilyen-olyan események apropójából, ám legyen. Igyekszem erősen elfelejteni, nem felidézni olyan szösszeneteket, melyek úgy kezdődnek, hogy – Képzeld Ryu, végre visszanőtt XYka szemöldöke… - mert úgy érzem, ebben a helyzetben nem kéne tovább stresszelnem és jó előre saját magamra hozni a frászt. Daniell és én sok mindenben hasonlítunk, de legalább ennyi dologban különbözünk is. Amennyire belesimult ő az én közegembe, attól félek, legalább annyira lógok majd ki az övéből én.
A parkolóból elfelé tartva azon gondolkoztam, hogy leoldom a nyakkendőmet és kilazítok egy-két gombot, esetleg kicsit szétszedem a hajam, legalább nyomokban mutassam némi jelét a lazaságnak, de aztán két szusszanás társaságában elvetettem az ötletet és mély levegőt véve, előre szegezett tekintettel elindultam az étterem felé.
Nem voltam még ott, ezt is ő választotta, én csak a címet kaptam és még rákeresni sem volt időm. Lehet, hogy egy füstös kávézóba megyünk, ahol a sarokban egyetlen, talpig testékszerben feszítő fickó üti majd a tamtamot combjai között szorított dobján, miközben egyáltalán nem a ritmusra bólogat hozzá, a pincéren meg kézzel festett lenvászon ruha lesz és csak azokra a kérdésekre válaszol majd, amit eldalolsz vagy haikuba öltesz.
A sarkon befordulva kis híján fellöktem egy férfit. Annyira bele voltam temetkezve a saját gondolataimba, annyira lekötött az esélyek latolgatása, hogy egyszerűen csakhogy nem átgázoltam egy másik emberen. Szerencse, hogy jók a reflexeim és gyorsan kapcsoltam. Sűrű elnézést kérések közepette igyekeztem kitérni és sikeres manővert zártam. Éppen készültem rá, hogy jobb híján lecsesszem magamat, nézzek már előre és hasonló szépek, amikor felemelve a fejem, az utca másik oldalán megláttam Daniellt. Az ő szőke fürtjeit nem lehet nem észrevenni. Néha olyan nekem a tömegben, mint a világítótorony a tengeren bóklászó hajónak.
Meglepett. Szoros copfot csinált, egészen simára húzva az egyébként pimasz hajtincseket. De amin igazán elcsodálkoztam, az nem elsősorban a hajzata volt. Daniell ott állt, koromfekete öltönyben, fehér ingben, igazi hibátlan eleganciával. Megdöbbentem, annyira, hogy bár pusztán egy vékony szeletke úttest választott el minket egymástól, én lemerevedtem és megkövülten bámultam acélkék, csíkos nyakkendőjét.
Észrevett engem. Kellemesen lezser testtartása irányt váltott, fél fordulatot vett, már felém fókuszált. A vidám, lágyan kacér és végtelen meleg mosoly kicsit féloldalt húzott. Megpercent a szemöldöke, mintha azt mondaná, „na, mit szólsz?”. A hangtalan kérdésre elismerő bólintással válaszoltam, amit ő maga egy nekem szánt villanással jutalmazott meg, hadd zsebeljek be én is pár néma bókot. Alig egy-két méter távolságból szemeztünk még egy kósza akkordnyit. Tényleg jól festett. A copfja a vállára kunkorodott, magas, karcsú, fiús alakja kifejezetten úgy mutatott fekete-fehér és roppant jól szabott csomagolásában, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mint egy tiniknek gyártott álom kampány egyik vezető eleme, szinte láttam a neonszínben villódzó feliratot a talpa alatt - „Érted is eljön majd a szőke herceg.” Látva rajtam a bohókás gondolataim keltette bolondos fintort, műből rosszalló ráncot vetett a szemöldöke, mintha imígyen akarna kicsit helyre tenni, álljak már két lábbal a földön. Bagoly mondja, de talán most igaza van.
Nevettem, mert jólesett. Aztán kitágult a tér. Addig csak Daniellt láttam, de akkora elkezdtem szép lassan érzékelni a kis koszorút is, amiben álldogált. Három divatos öltöny és öt igazán ízléses koktélruha által közrefogva várakozott az én szürke szemű szerelmem, és amikor ismét vonásaimra költözött a meglepettség, hogy sehol egy szegecs, sehol egy ezerfelé szaggatott nadrágszár, ő teljesen új mosolyra húzta azokat a barackszínű ajkait. Karjait széttárva végigmutatott a kis társaságon, válla óvatosan megrebbent és én újra szinkronfordítottam – „íme mi”.
Azt akarja, hogy része legyek a világának, ugyanannyira szereplője az életének, mint amennyire ő maga az. Hogy ennek érdekében menet közben imitt-amott kicsit módosul a történet? Egy parányit hozzáír, kicsit lefarag, átformál csak éppen árnyalatnyit, úgy látom, ő nem bánja. Boldogan tollat ragad, hogy újraírhasson egy-két bekezdést, pár gondolatot, bár az én szemem az ő kezei közé inkább az ecsetet kívánja, a lényeg nem a mivel, hanem a mit, és hogy csak értem, egyedül miattam.
Néztem a mosolyát és azon gondolkoztam, kaptam-e már szebb szerelmi vallomást, éreztem-e már valaha ilyet. Minden tökéletlenségével, buktatójával, ijesztő történéseivel együtt volt-e az életem ennyire leírhatatlanul kerek? A másodpercek törtrésze alatt vettem lajstromba mi voltam, mikor olyan állt mellettem, akit szerettem egykor, és mi vagyok most, vele.
S hogy mire jutottam? Minden hibámmal együtt - mert van jócskán, talán listába vehetetlenül szemtelen mennyiség –, minden gyengeségemmel és hiányosságommal, minden erényemmel és jó tulajdonságommal együtt, még soha nem éreztem, hogy ennyire önmagam vagyok. Ő minden, ami én nem lehettem, és azzal, hogy nekem adja, ami belőlem eddig hiányzott, egésszé tesz engem. Csak remélni tudom, hogy ezt adom viszont, hogy ezt kapja tőlem. A hiányzó részeket.
Vettem egy mély levegőt és a zebrára léptem.
Folyt.Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése