- Ryu…
- Igen? – szusszantam válaszképp a szoba csendjébe suttogott nevemet hallva.
Fáradt zsibongás trónolt egészemen. Fejem pulzálva lüktetett, fájdalomnak még
nem nevezhetően zúgolódott. Jólesett szemhéjam békés sötétjébe visszavonulva
pilledni. Beburkolózni a puha masszába és várni, mikor ragad el a pillanat,
hogy ismeretlen tájakra hurcolva játsszon velem csalóka fogócskát reggelig.
Túlságosan felgyűltek a dolgok. Azt hittem, egy-két hét és helyreáll. Tévedtem. Kimerítő napom volt, ami alapjáraton még nem lenne okozója estére beállt használhatatlanságomnak, de az előtte álló sok ugyanilyen már eredményezheti széjjelmosott és agyzsibasztott verziómat. Egyre erősebben motoszkált a fejemben egy hang és mantrálta szüntelenül - fel kell vennem valakit magam mellé. Megkönnyítené a dolgom és az sem utolsó indok, hogy egy marékkal több időm maradna az életemre és Életemre egyaránt.
Lelkiismeret furdalásom van. Zsinórban sokadik alkalommal jöttem haza később, mint szoktam, s mosott rongyként csupán arra volt energiám, hogy étkezzek, majd lezuhanyozzam magamról a terhekkel spékelt nap maradványait és bevackolva a pihe-puha ágyba, kómába zuhanjak a reggeli ébresztőig. Egy szia, egy jó éjt - ez hosszú távon nem fog jót tenni nekünk.
Fél kezem elég hozzá, hogy megszámoljam, azóta, hogy egy pár vagyunk, hányszor kellett visszautasítanom Daniell közeledését, s persze mindezt rajtam kívülálló okok miatt. Egyszerűen nem fordult még elő, hogy nem kívántam vele a szexet, sőt ez vica-versa is állt. Szeretem vele, akarom is. Sokszor. Túl sokszor. A tegnapi viszont… Az kényelmetlen volt.
Ajtón belépve olyan csókkal fogadott, hogy azzal a hevülettel már kifűthettük volna télen az egész hodályt és lelkem rajta, felfogva a tényt, hogy egyetlenem dorombol nekem, én annyira próbáltam felébredni az alatt a víz alatt töltött öt perc alatt, hogy azzal az összpontosítással már kanalakat hajlítgathattam volna a puszta tekintetem segítségével. Szinte azon kaptam magam, hogy teniszlabdányira igyekszem meresztgetni szemgolyóimat, és láthatatlanná tenni rabul ejteni vágyó szemhéjam, miközben csapkorásztam magam a jeges vízzel. Komolyan egy pontig azt hittem, menni fog. Aztán a fürdőszobából a hálónk illatába sétáltam és abban a pillanatban erőfeszítéseim csúful meg lettek csáklyázva. Még az sem segített, hogy megláttam Daniellt. Ágyunkon végignyúlva várt, körülötte szinte vörös lángnyelveket izzott a lég, mintha fehérsége karmazsin parázzsá változott volna. Vágytam, hogy megégessen, de a testem annyira csökkentett módban futott, hogy a kívánalom hevítette Daniell helyett a selymesnek tudott ágynemű keltette fel éhét. De itt még mindig élt bennem egy halovány sugara a reménynek, hogy képes leszek legyőzni a kimerültségemet és megmagyarázni a szervezetemnek, hogy kell nekem ez az együttlét. De amint mellébújtam, a lepedő vásznát megérezve már semmi mást nem akartam, csak és kizárólag aludni. Jóéjt csókra nyújtottam az ajkaimat. Finom, óvatos, alig érintős puszit leheltem a szájára és ő éhesen, sóvárogva és mohón kapott a húsom után. Két malomban őröltünk. Én ajkai ízével kívántam befejezni a napom és ő az enyém aromájával szerette volna megkezdeni az éjszakáját. Rám tapadt. Lábával kulcsolt az enyémre, kőkemény öle csípőmnek préselődött. Úgy éreztem magam, mint egy légy, akit éppen készül felzabálni egy gyönyörű pók. Láttam, éreztem kedvesem vágyát és tisztában voltam vele, hogy éppen annyira kívánom, mint ő engem, de most lehunyt szemű csókunk közben nem nyelve játéka, szájának leírhatatlan nektárja volt, amire figyeltem, hanem hogy ébren tudjak maradni és így nem lett volna értelme. Bármennyire is fájt, le kellett fejtenem magamról a karjait. Tudom, ez nem tragédia, de mégis rosszul éreztem magam. És mit mondott az én gyönyörű szerelmem? Semmit. Ez segít lelkiismeretemnek még jobban furdalni. Semmit. Megkértem, hogy bocsásson meg nekem, de még soha nem aludtam el senkin és nem vele akarom elkezdeni, de még ha ez nem is következne be, akkor sem lennék képes rendeltetésszerűen funkcionálni, ez meg aztán még kevésbé hiányzik az egómnak. Ne adjuk meg az esélyt a csődre. Mosolyt kaptam. Rendben simit a fejem tetejére. Csókot, szelídet az orrom hegyére és száztonnás súlyt a szívem közepébe. Megígérgettem neki, hogy ha holnap nem is, de pár nap múlva rendeződik odabent a helyzet. Már nagyobb résekkel lesznek a páciensek és nem fogok addig maradni és ígértem, hogy nem lesz többet ilyen. És ígértem még fát, fűt, csillagokat az égről és toronyórát aranylánccal meg hínáros békatavat. Nagyon dühös voltam magamra és vagyok jelen pillanatban is. Nem a szex. Nem csak az. A szavak, a pillanatok, az az aljas idő, amiből túl kevés van. Napok óta csak ígérgetek neki, és ő nem hánytorgat, nem puffog…
Ezért is vettem egy mély levegőt, és visszamászva félálomból feléje billentettem a fejem.
Jobb kezem önkéntelenül nyúlt oldalra, a párnán szétterülő tincseibe, hogy puha mézségébe merítsem ujjaimat. Okos homlokát tapintva úgy véltem, oldalra fekve fixírozott a homálytakarón keresztül.
- Ébren tudsz még lenni egy kicsit?
Furdalás tetőzik… most.
- Megpróbálok – mosolyogtam el magam, bár nem hittem, hogy látja, de talán szavaim íze elárulja fáradt fintorom. – De semmi matekkal ne dobálj meg, és olyat se kérj, amihez különösebb agytevékenység szükségeltetik – nevettem vele csöppet, majd komolyabbra vontam a szavaimat. – Ne haragudj, életem. Nagyon fáradt vagyok. De igyekszem nem belealudni a mondandódba.
- Tudom.
Birizgáló ujjbegyeim alatt lágy ráncocskákba futott a homlokát borító élő selyem.
- Hűha. Komolynak tűnik – tapogattam meg a redőit, mintha diagnózist állítanák fel és ezzel rögtön el is oszlattam őket, helyükre csacska kacagást idézve.
- A jövő hét vasárnapra hívott anya ebédelni.
- Az még elég messze van.
- Igen, de az időpont fixálása szükségeltetik.
- Jól van, életem. Vigyelek vagy a nővéreddel mentek, esetleg viszed a kocsit?
- Nem lenne gond, ha neked kéne vinni?
Örültem a kérésnek. Legalább tehetek valamit a léleksajgás ellen.
- Miért lenne az? Hozzalak is?
- Szeretném.
- Jól van – ásítottam el magam azt gondolva, a dolog végére is értünk. –Majd rám csörögsz, hogy mikor induljak érted és hazafuvarozlak.
- Én máshogy gondoltam.
- Mégpedig?
- Ebéd után ücsörgünk egy kicsit, mondjuk te kávézhatnál, amíg én tornyot építenék a kockacukrokból, ilyesmi, aztán elindulnánk haza.
Az én kedvesemnek különleges érzéke van ahhoz, hogy kiriogassa testemből a fáradtságot, vagy legalábbis keverje egy enyhén gyomorgörcsöt fakasztó érzéssel.
- Nem kávéztam még tőrrel a hátamban és nem is érzek ingert arra, hogy megpróbáljam. De szívesen elhozlak, miután vége a nagy családi ebédnek.
- Nélküled nekem nem családi ebéd.
És ezzel a túlzott komolysággal csengő mondattal elintézte, hogy zsibbadtságom gyomorideggel pározva egy hibrid érzést hozzon létre, ami agyamban megpöccintette a védekező mechanizmus kallantyúját.
- Másfél hét, Daniell, ráérünk még ezt megbeszélni – játszottam még mindig a hajában, de ujjaim közül fél pillanat múlva kirohantak a borostyán tincsek, s akkor már tudtam, hogy most nem fogunk aludni. Daniell felült, s egyetlen mozdulattal felkapcsolta a lámpát, hogy szürkeségeivel hunyorgó szemeimbe szuggerálhasson.
- Szeretném, ha eljönnél.
- Ma nem csak csupa esztétikai rutin futott át az ujjaim alatt, Daniell. Ki vagyok merülve, és holnap reggel kelek, teszem hozzá elég korán, úgyhogy kérlek… kérlek, tegyük át ezt holnap délutánra.
- Ígérd meg nekem, hogy együtt megyünk és maradunk vasárnap, és már aludhatsz is.
- Nem ígérek olyasmit, amit nem tartok meg.
- Akkor miért mondod, hogy majd megbeszéljük holnap, mikor valójában nincs mit megbeszélni, mert te már el is döntötted.
- Hulla fáradt vagyok, Daniell. Úgy érzem magam, mint akit feltrancsíroztak, majd összegereblyézve újra egybe gyúrtak. Nincs energiám most erre.
- Öt percet kérek, nem hiszem, hogy annyira teljesíthetetlen. Te is tudod, hogy nem az.
- Jó. Legyen óhajod szerint – fújtattam, majd feltornázva magam, támlának vetett háttal már a szemébe beszéltem. - Nézd, ez egy családi ebéd, és én úgy érzem, nincs jogom belerondítani.
- Egy család vagyunk, Ryu.
- Igen. Egy család vagyunk. Egy mi, és egy te, a nővéred és a szüleid.
- Ez nem így van.
- De, életem, ez pontosan így van. Vagyok annyira intelligens, hogy észrevegyem, hogy hol vagyok nem kívánatos személy és te is annyira okos, hogy hajlandó legyél belátni.
- Az anyukám szeretné, ha eljönnél.
- Nagyon kedvelem az anyukádat, kincsem, bármikor szívesen látom. Jöjjön ide vagy menjünk étterembe. Ahogy jobb.
- Nem vagyok szemellenzős, Ryu. Tudom, hogy most még vannak bajok, de…
- Ezek nem „bajok”, életem, ez egy állandósult állapot. Az apukád nem bírja a képemet, és őszintén mondom neked, Daniell, nem tudom hibáztatni érte.
- Majd máshogy fogja látni.
- Nem fogja, Dany, ne legyél ennyire kis elvarázsolt. Az egyetlen fia vagy, nem hibáztathatod érte, hogy tüske vagyok a szemében.
- Szeretsz engem. Hidd el, ez neki a legfontosabb. Előbb-utóbb belátja.
- Életem, figyelj ide. Apukád tiszta szívéből szeret téged és ezt eszem ágában sincs vitatni, gyöngyöm, de engem nem fog soha. Te vagy az egyetlen fia, Daniell, nem ilyen párt szánt neked.
- Te jó vagy, Ryu.
Szeretem hallani a szájából az ilyesmit, még ha én magam nem is tartom igaznak az állítást. Nem tudtam nem belemosolyogni abba a szürke gomolyagba.
- Szeretlek.
- Hidd el, ha majd megismer, más lesz, Ryu. Látom, hogy viselkedik, de hidd el nekem, hogy csak meg kell, hogy ismerjen és…
- Daniell. Kincsem. Figyelj rám. Apukádnak nem a személyemmel van baja. Nem a természetemmel, sőt, azt hiszem még nem is azzal, hogy meleg vagyok. Biztosan érzem, hogy ha nem lennék több neked, mint egy szimpla barát, akkor tárt karokkal fogadna akár az otthonában is. Életem, apudnak az fáj, hogy megloptam. Érted ezt?
- Te csak adtál nekem, Ryu.
- Önző módon szeretlek.
- A szerelem önző. Mióta új ez? Azért adunk, hogy lássuk a másik boldogságát. Hogy melengessen minket. A saját örömünkért adunk. Önzőből. Milyen az a szerelem, ami nem önös?
- Ez másfajta egoizmus. Azt akarom, hogy velem legyen jövőd és ezt nem a te érdekedben vágyom, kizárólag a sajátoméban.
- Veled lesz.
- Ez fáj az apukádnak.
- Majd elmúlik, ha látja, hogy amit kapok, az olyan boldoggá tesz, mint még soha semmi.
- Szeretném ezt hinni, mert igyekszem, életem. Mindent neked adok, Daniell, hogy teljes lehess. Mindent, ami a mosolyodhoz kell, mindent, ami tovább színezi a jövőd. De vannak, akiknek a szemében mást jelent teljes életet élni. Vannak, akik úgy hiszik, ha nem hagysz örökséget erre a világra, akkor értelmetlen volt a létezésed.
- Te gyerekekről beszélsz?
- Többek között. Apukád valószínűleg bennem látja az igazi életed útjára pottyant torlaszt.
- Ne mondj ilyet.
- Érzem, hogy így van. És hidd el, őszintén mondom neked, hogy nem tudok haragudni érte. – Önkéntelen nyúltam porcelán bőréhez, hátha eloszlatom a szemében gyülekező szürke fellegeket. Bánt, hogy az én mondandóm kelti őket.
- Szeret engem és…
- Állj, állj, állj! Ezt soha nem vitatná senki – cirógattam meg az állát. Rosszul esik ezeket a tépelődő villámokat figyelni ezüstjében. - Hogy ezek a szürke szemek ne éljenek tovább egyetlen tekintetben sem, hogy ez a mosoly egyszer csak elvesszen a világnak, hogy a mézszínű hajad fehérré fakuljon úgy, hogy egyetlen kócos kobak sem hordozza szanaszét aranyát, hogy csodálatos tehetséged áldása ne szálljon át fiatal ujjacskákba… Ezt nem tudja elviselni. Érted, kincsem? Ez fáj neki. Ezért vagyok én tüske a szemében. S ilyenkor egy kicsit a sajátomban is.
- Megint önmagadba rúgsz. Utálom, amikor ezt csinálod.
- Sajnálom. Így érzem.
- Akkor hagyd abba.
- Nem egészen így működik.
- Szeretlek. Szeretsz. Én akartam. Te akartad. Pont.
- A te szádból minden olyan szépnek és egyszerűnek hat. Ha egy napon felébredne benned az ösztön, hogy leigázd a világot és uralmad alá hajtsd az emberiséget, tudd, hogy az én támogatásomat kétszáz százalékosan megkapod. Szerintem boldogan engedné a bolygó, hogy zsarnokoskodj rajta. Ezzel a szép, idealizált gondolatokat dédelgető buksival csak jó lenne nekünk.
- Ne marhulj. Kérlek, beszélj velem komolyan, Ryu.
- Két mondattal ezelőtt halálosan komoly voltam. Az sem tetszett neked, Daniell.
- Nem akarok két családot. Nekem elég egy, de abban ott akarom tudni apáékat ugyanúgy, mint téged.
- Szép kívánság. Majd írunk a télapónak. Hátha.
- Kértem, hogy komolyan.
- Rendben. Fagyott levegőt szeretnél? Jégkockává hűlt levest? Deres fogásokat? Merev arcokat magad körül és villámokat öklendő szempárt az asztalfőről? Nem én marhulok, Daniell, hanem te, hogy egyáltalán eszedbe jut, hogy apukádat és engem egy asztalhoz ültess.
- Nem lesz sem zúzmarás légkör, sem távgyilok szem, mert apa minden harmadik héten nem vasárnapozik otthon a céges meeting miatt.
Pillanatnyi csend állt be közénk s ez alatt diszkréten felszökött a vérnyomásom. Kissé hangosabban kezdtem a mondandómnak, mint szerettem volna, de az első pár szó után érzékeltem, csöppet túlontúl kimutatom dühöm, így halkítottam magamon.
- Egész nap úgy güriztem, mint egy robot. Majd leragad a szemem, úgy ülök itt, mint egy élőhalott a zombivá avatásán és egyetlen vágyam, hogy végre lehunyhassam a szemeimet és te itt túráztatsz egy olyan kérdésen, ami abszolúte meddő, mivel hogy édesapád nem is lesz jelen az említett ebéden? Hát köszönöm az irányomban tanúsított empátiát, kedvesem, ez igazán jól esett.
Annyira tiszta pillantást kaptam. Nem mintha eddig egyetlen szava is őszintétlen lett volna, mert tudom, ő teljes szívéből hiszi, javul majd a helyzet. Én viszont képtelen vagyok rá. És most még gondolkozni sincs energiám.
- Nem szeretném, a gyűlölnétek egymást, Ryu.
- Nem gyűlölöm. Nem is tehetném. Hálátlannak érzeném magam, ha így lenne. Nem utálhatom azt az embert, akitől az életedet kaptad, visszafelé meg nem rajtam múlik. Az ő érzéseiről őt faggasd, csakis őt, Daniell. Az már a saját dolga és engedelmeddel nem tölteném azzal a megmaradt csonkot az éjjelből, hogy találgatni próbálom, mit és hogyan érezhet velem kapcsolatban az édesapád, de egyvalamit megjegyeznék. Nem megyek el vasárnap ebédelni, mert a tény, hogy nincs otthon, még nem változtat azon, hogy nem lát szívesen, és nem áll szándékomban még mélyebbre taposni bele azzal, hogy a háta mögött pofátlankodom be az otthonába. És most szeretnék aludni. Van ellene kifogásod? Megvitassuk esetleg az afrikai éhező árvák kétségbeejtő helyzetét, vagy hogy volt-e alapja a Piroska és a farkas című klasszikusnak?
Nyers voltam, durva és gonosz is. Lakozik valahol mélyen bennem egy pokróc, aki néha kiszabadul, mikor az álom gyengíti a rácsait és tombolni kezd.
Daniell még fél percig szította drága szürkeségeivel a léleksajgásomat, majd lámpát gyilkolt és nekem hátát mutatva vízszintbe helyezte magát.
Nem tehetek róla. Képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet.
Már akkor szemét állatnak éreztem magam, mikor úgy ébredtem, hogy bal combját a derekam körött leltem, de fogmosás alatt valahogy sikerült még méretesebbre gerjesztenem magamban az öngyűlöletet tegnapi taplóságom miatt. Hiszen tökéletesen értem, mit szeretne. Annyira vágyom megadni neki, tán saját keserű példám fokozza a késztetést és a kudarc érzését is erősíti, mert tudom, nem fog menni. Magam előtt nem tudom tagadni, hogy rettenetesen félek, de kedvesem előtt igyekszem rejteni rettegésem okát. Szorongásom viszont ettől a kis kozmetikázástól vajmi keveset csökken. Nem akarom, hogy elmérgesedjen köztük a helyzet, pedig ha Daniell ennyire görcsösen akarja lazítani a nem létező kapcsolatot édesapja és köztem, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb besokall a sorozatos eredménytelenség és balsikerek miatt, és elkezdi keresni a bűnbakot. Sőt. Valami azt súgja, már rég keresi. És mivel kedvesem nem ostoba, tökéletesen fogja látni, hogy nem részemről ütközik ellenállásba, hanem édesapja az, aki újra és újra Ryu-mentesítő kordont pakol az útjába. Nem akarom elvenni a családját. Azt akarom, hogy legyen neki. Szeretném, hogy szeressék, hisz arra született. Óvják, tartsanak ki mellette, táplálják csodájának motorját. Azt hiszem, drága lelke beletörne, ha egy számára ilyen kulcsfontosságú személyt kéne elveszítenie. Kell neki az apja, ezért számít neki ennyire, hogy elfogadjon engem, mint párját és kínoz, hogy semmit nem tudok tenni érte. Egy valamit látok, mint lehetőséget. Valami azt suttogja odabent, hogy ha elengedném Daniellem életének fonalát, és önként kiszállnék a kapcsolatunkból, azzal kivívnám, hogy az édesapja pozitív érzéseket tápláljon irántam. De valahogy úgy érzem, Daniell nem örülne ennek az alternatívának. Egy másik dolog, hogy én sem lennék hajlandó megtenni. Azt hiszem, nem marad más lehetőség nekem, mint sodródni az árral, és iparkodni azon, hogy ha a helyzet nem is javul, legalább ne romoljon. Kénytelen vagyok azt kitűzni célomul, hogy nem engedem negatív irányba fajulni a mostani felállást. Ha felemelni képtelen vagyok, legalább süllyedésének álljam útját. Azon leszek. Bármibe is kerüljön. Csak azt nem tudom, Daniell meddig tűri még el ezt a köztes állapotot.
Mikor az ébresztő tisztálkodás után fürdőlepedővel a derekamon elhagytam a helyiséget, hogy extrán tompított léptekkel visszalopakodjak a hálóba, nehogy felverjem Daniellt, már ébren találtam. Borostyánszőke szerelmem a törtfehér szövetben lustálkodott. Lába komikusan keresztül-kasul hurkolva a takarón, két karcsú karja a párnát nyomorgatta mellkasa alá.
- Szia, kincsem – néztem rá bűntudattól csöpögve.
- Bocsánatot kérek. Jó? – Bűnbánó szürkék, két hülye-egy pár, de legalább van önkritikám… azt hiszem. - Tudtál aludni valamennyit? – Álmos félszemekkel pislogott. Csak bólintottam, s közelebb sétálva letettem magam az ágy szélére.
- Én is sajnálom – simítgattam párna nyúzta tincseit. – Otromba módon viselkedtem tegnap. Kicsit le vagyok merülve, életem, és igyekszem, hogy ne hozzam haza az ideget és a feszültséget, s talán sikerül is, de amint a mellékelt ábra mutatja, a kimerültségem képtelen vagyok odakint hagyni, mikor este belépek az ajtón. Ez már nem állapot. Túlnőtt rajtam ez a dolog, de majd meglátjuk. Mindenesetre igyekszem minél előbb változtatni és kérlek szépen, addig légy egy kicsit elnéző velem, rendben?
- Te jó ég, még te akarsz bocsánatot kérni? – Mosoly. – Ne már, Ryu. Én lógok vele. Nagyon sokkal.
- Nem.
- Deee. – Újabb mosoly, az enyémre érkezett válaszként. Akkora, hogy a füle tövét simogatta a szájának sarka, majd hirtelen tűnt el róla a túlzott vidámság, s ami helyette jött, attól beremegett a lábam. Még jó, hogy nem ők tartottak, különben rút árulásuknak köszönhetően megbicsaklottam volna. Finoman felnyúlt az arcomhoz. Megszeretgette orrom vonalát, majd államat.
- Miért csinálod ezt velem?
Hangom fátyolos, pedig csak ezüst íriszébe bámulok.
- Mit?
Egyszavasából tökéletesen kicseng, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Felfalsz a szemeiddel, Daniell, pedig tudod, hogy el kell mennem. – Huncut fény csillant az arcán, s kedvesem egy határozott mozdulattal felült velem szemben. – Ne csináld.
Szinte könyörögtem, de kit hat meg? Közelebb mozdult, arca végigsimított az enyémen, ahogy fülemre hajolva kezdett alig hallható suttogásba.
- Csökkentsd a reggelit egy gyors kávéra. Akkor - lehelt csókot a fülcimpámra - van még több mint fél órád ránk.
- Nem szeretem, ha… így… - Ki tudna összefüggő mondatokban kommunikálni, ha Daniell a fülét szopogatja. Így megengedtem magamnak, hogy dadogjak egy csöppet, míg összeszorított szemekkel, egekig szökő szemöldökkel vártam a folytatást. - Szóval én nem… szeretem, ha ilyen kötött… ha meg van szabva, mennyi időt kapunk rá… nem szeretem… ó, te jó ég… ha gyorsan le kell zavarnom, én…
Apró fájdalom és mérhetetlen kéj őrjítő elegyével hatott rám, mikor nyakamra harapott.
- Tényleg azon mersz gondolkozni, hogy a tojás, vagy én? Vagy csak azért kéreted magad, mert szereted hallgatni, ha könyörgök.
Nekem is van gonoszkás vigyorom.
- Ezt nem is tagadtam soha.
- Jól van, Ishigorou-san, legyen óhajod szerint. Napok óta éhezem rád, Ryury, ha most nem segítesz rajtam, akkor belegornyadok.
- Gornyadsz?
- Kókadásos hervadós állapot.
- Értem. – Döntésképtelenségemben hagytam, hogy tovább kóstolgasson.
- Egyre kevesebb az idő és te még húzod is…
- Dany?
- Kérleljelek? Kérlek. Kérlek.
- Daniell… Mennem kell. – Úgy pattantam fel, hogy a következő vállamnak szánt csókja a levegőben cuppant. – Sajnálom, életem, mennem kell… Nekem…
Amikor harmadszor kimondtam, törölközőm a földre hullott, s vele egy pillanatban ő a szoba másik végébe repítette alsóját. Kellett a hője. Akartam. Vele égni, még ha csupán gyors és heves pillanatot is adhattam és várhattam viszont. Arra elég volt, hogy csitítsam vágyódását és saját éhemet is altassam egy hangyányit.
Hirtelen felindulásból elkövetett orgazmust váltottunk.
Képtelen vagyok ellenállni neki. Nem csak ha szexről van szó, hanem úgy egyáltalán. Nem tudok neki nemet mondani, mert azt akarom, hogy boldog legyen, azt akarom, hogy minden vágya teljesüljön. Néztem az ágyon elpilledt kedvesem. Szerettem volna mellette lustálkodni még hosszú percekig, de az óra összébb vonta utasítgató szemöldökét. Nem hagyhattam időt a mámornak kiszállingózni a porcikáimból. Még lüktető egésszel kezdtem rétegeket rámolni magamra. Lába édes súlyának nyomával a nyakamon, zihálásának vérforraló hangjaival a fülemben, teste örökforró simogatásának érzésével az ölemen igyekeztem utcakésznek lenni. Nem volt könnyű vibráló ujjakkal nyakkendőm hurkolása, az meg csöppet sem segítette a dolgom, hogy közben az ágyon heverő csupasz szerelmem bódult kábulatában gyönyörködtem. Nyaka maszatjain legeltettem a szemem. Tudom, hogy az izgalom okozta a bőrén termett élénkséget. Kivörösödött mellkasa különösen izgató látványában fürödtem, míg bizonytalan ujjaim igyekeztek a csomóból érdemleges nyakravalót alkotni. Kezét néztem, ahogy öt ujja puhán szaladgált meggyötört bőrén, s ő élvezi a csillapítani hivatott érintéseket. Ez az én dolgom lenne. Furcsa mosolyt ébresztett a tudat, hogy most Daniell Ént játszik. Emlékszem, eleinte csodálkozott ezen a szokásomon. Valahogy mindig szükségesnek tartottam az utójátékot, szeretem végigkísérni a magam hevítette szenvedély csendes elmúlását és bár neki érdekes volt a mozzanat, szépen lassan átvette az igényemet. Bár sokszor visszaüt a dolog, mikor a szelíd kedveskedés ismét vággyá duzzad és akkor újra maga alá teper minket.
Nézte, ahogy figyeltem, hogy úgy érintgeti szépen újra alabástrommá szelídülő bőrét, mint én szoktam tenni, s hogy tekintetem sem állta útját a mozdulatainak, az elárulja, ösztönös és teljesen spontán módon pótol engem.
Mandzsettáimat gomboltam, mikor megérintett a hangja.
- Ryu, valamit szeretnék…
- Ennyire nem lehetett rossz.
- Hülye vagy.
- Nesze nekem.
- Őszintén sajnálom.
- Mit…?
Újra bocsánatot kért. Az éjszaka miatt. Az éretlensége miatt. Amiatt, hogy erőszakos volt, s figyelmen kívül hagyta, mit szeretnék én. És itt lép életbe a gyengeségem. Bár ki-minek könyveli. Most nem kért rá, sőt ígéretet tett, hogy többet nem hozza elő, és én mégis rábólintottam az ebédre.
Még van időm vasárnapig. Addig jöhet hirtelen nátha, vagy hétvégi kijárási tilalom, esetleg törlik a naptárból a napot. Sosem lehet tudni. Hátha történik valami. És a legborzasztóbb, egészem másik fele saját ellendrukkerem. Nem, mert vágyom erre az összejövetelre. A mosoly miatt, ami ajkain született abban a pillanatban, mikor azt mondtam – rendben.
Túlságosan felgyűltek a dolgok. Azt hittem, egy-két hét és helyreáll. Tévedtem. Kimerítő napom volt, ami alapjáraton még nem lenne okozója estére beállt használhatatlanságomnak, de az előtte álló sok ugyanilyen már eredményezheti széjjelmosott és agyzsibasztott verziómat. Egyre erősebben motoszkált a fejemben egy hang és mantrálta szüntelenül - fel kell vennem valakit magam mellé. Megkönnyítené a dolgom és az sem utolsó indok, hogy egy marékkal több időm maradna az életemre és Életemre egyaránt.
Lelkiismeret furdalásom van. Zsinórban sokadik alkalommal jöttem haza később, mint szoktam, s mosott rongyként csupán arra volt energiám, hogy étkezzek, majd lezuhanyozzam magamról a terhekkel spékelt nap maradványait és bevackolva a pihe-puha ágyba, kómába zuhanjak a reggeli ébresztőig. Egy szia, egy jó éjt - ez hosszú távon nem fog jót tenni nekünk.
Fél kezem elég hozzá, hogy megszámoljam, azóta, hogy egy pár vagyunk, hányszor kellett visszautasítanom Daniell közeledését, s persze mindezt rajtam kívülálló okok miatt. Egyszerűen nem fordult még elő, hogy nem kívántam vele a szexet, sőt ez vica-versa is állt. Szeretem vele, akarom is. Sokszor. Túl sokszor. A tegnapi viszont… Az kényelmetlen volt.
Ajtón belépve olyan csókkal fogadott, hogy azzal a hevülettel már kifűthettük volna télen az egész hodályt és lelkem rajta, felfogva a tényt, hogy egyetlenem dorombol nekem, én annyira próbáltam felébredni az alatt a víz alatt töltött öt perc alatt, hogy azzal az összpontosítással már kanalakat hajlítgathattam volna a puszta tekintetem segítségével. Szinte azon kaptam magam, hogy teniszlabdányira igyekszem meresztgetni szemgolyóimat, és láthatatlanná tenni rabul ejteni vágyó szemhéjam, miközben csapkorásztam magam a jeges vízzel. Komolyan egy pontig azt hittem, menni fog. Aztán a fürdőszobából a hálónk illatába sétáltam és abban a pillanatban erőfeszítéseim csúful meg lettek csáklyázva. Még az sem segített, hogy megláttam Daniellt. Ágyunkon végignyúlva várt, körülötte szinte vörös lángnyelveket izzott a lég, mintha fehérsége karmazsin parázzsá változott volna. Vágytam, hogy megégessen, de a testem annyira csökkentett módban futott, hogy a kívánalom hevítette Daniell helyett a selymesnek tudott ágynemű keltette fel éhét. De itt még mindig élt bennem egy halovány sugara a reménynek, hogy képes leszek legyőzni a kimerültségemet és megmagyarázni a szervezetemnek, hogy kell nekem ez az együttlét. De amint mellébújtam, a lepedő vásznát megérezve már semmi mást nem akartam, csak és kizárólag aludni. Jóéjt csókra nyújtottam az ajkaimat. Finom, óvatos, alig érintős puszit leheltem a szájára és ő éhesen, sóvárogva és mohón kapott a húsom után. Két malomban őröltünk. Én ajkai ízével kívántam befejezni a napom és ő az enyém aromájával szerette volna megkezdeni az éjszakáját. Rám tapadt. Lábával kulcsolt az enyémre, kőkemény öle csípőmnek préselődött. Úgy éreztem magam, mint egy légy, akit éppen készül felzabálni egy gyönyörű pók. Láttam, éreztem kedvesem vágyát és tisztában voltam vele, hogy éppen annyira kívánom, mint ő engem, de most lehunyt szemű csókunk közben nem nyelve játéka, szájának leírhatatlan nektárja volt, amire figyeltem, hanem hogy ébren tudjak maradni és így nem lett volna értelme. Bármennyire is fájt, le kellett fejtenem magamról a karjait. Tudom, ez nem tragédia, de mégis rosszul éreztem magam. És mit mondott az én gyönyörű szerelmem? Semmit. Ez segít lelkiismeretemnek még jobban furdalni. Semmit. Megkértem, hogy bocsásson meg nekem, de még soha nem aludtam el senkin és nem vele akarom elkezdeni, de még ha ez nem is következne be, akkor sem lennék képes rendeltetésszerűen funkcionálni, ez meg aztán még kevésbé hiányzik az egómnak. Ne adjuk meg az esélyt a csődre. Mosolyt kaptam. Rendben simit a fejem tetejére. Csókot, szelídet az orrom hegyére és száztonnás súlyt a szívem közepébe. Megígérgettem neki, hogy ha holnap nem is, de pár nap múlva rendeződik odabent a helyzet. Már nagyobb résekkel lesznek a páciensek és nem fogok addig maradni és ígértem, hogy nem lesz többet ilyen. És ígértem még fát, fűt, csillagokat az égről és toronyórát aranylánccal meg hínáros békatavat. Nagyon dühös voltam magamra és vagyok jelen pillanatban is. Nem a szex. Nem csak az. A szavak, a pillanatok, az az aljas idő, amiből túl kevés van. Napok óta csak ígérgetek neki, és ő nem hánytorgat, nem puffog…
Ezért is vettem egy mély levegőt, és visszamászva félálomból feléje billentettem a fejem.
Jobb kezem önkéntelenül nyúlt oldalra, a párnán szétterülő tincseibe, hogy puha mézségébe merítsem ujjaimat. Okos homlokát tapintva úgy véltem, oldalra fekve fixírozott a homálytakarón keresztül.
- Ébren tudsz még lenni egy kicsit?
Furdalás tetőzik… most.
- Megpróbálok – mosolyogtam el magam, bár nem hittem, hogy látja, de talán szavaim íze elárulja fáradt fintorom. – De semmi matekkal ne dobálj meg, és olyat se kérj, amihez különösebb agytevékenység szükségeltetik – nevettem vele csöppet, majd komolyabbra vontam a szavaimat. – Ne haragudj, életem. Nagyon fáradt vagyok. De igyekszem nem belealudni a mondandódba.
- Tudom.
Birizgáló ujjbegyeim alatt lágy ráncocskákba futott a homlokát borító élő selyem.
- Hűha. Komolynak tűnik – tapogattam meg a redőit, mintha diagnózist állítanák fel és ezzel rögtön el is oszlattam őket, helyükre csacska kacagást idézve.
- A jövő hét vasárnapra hívott anya ebédelni.
- Az még elég messze van.
- Igen, de az időpont fixálása szükségeltetik.
- Jól van, életem. Vigyelek vagy a nővéreddel mentek, esetleg viszed a kocsit?
- Nem lenne gond, ha neked kéne vinni?
Örültem a kérésnek. Legalább tehetek valamit a léleksajgás ellen.
- Miért lenne az? Hozzalak is?
- Szeretném.
- Jól van – ásítottam el magam azt gondolva, a dolog végére is értünk. –Majd rám csörögsz, hogy mikor induljak érted és hazafuvarozlak.
- Én máshogy gondoltam.
- Mégpedig?
- Ebéd után ücsörgünk egy kicsit, mondjuk te kávézhatnál, amíg én tornyot építenék a kockacukrokból, ilyesmi, aztán elindulnánk haza.
Az én kedvesemnek különleges érzéke van ahhoz, hogy kiriogassa testemből a fáradtságot, vagy legalábbis keverje egy enyhén gyomorgörcsöt fakasztó érzéssel.
- Nem kávéztam még tőrrel a hátamban és nem is érzek ingert arra, hogy megpróbáljam. De szívesen elhozlak, miután vége a nagy családi ebédnek.
- Nélküled nekem nem családi ebéd.
És ezzel a túlzott komolysággal csengő mondattal elintézte, hogy zsibbadtságom gyomorideggel pározva egy hibrid érzést hozzon létre, ami agyamban megpöccintette a védekező mechanizmus kallantyúját.
- Másfél hét, Daniell, ráérünk még ezt megbeszélni – játszottam még mindig a hajában, de ujjaim közül fél pillanat múlva kirohantak a borostyán tincsek, s akkor már tudtam, hogy most nem fogunk aludni. Daniell felült, s egyetlen mozdulattal felkapcsolta a lámpát, hogy szürkeségeivel hunyorgó szemeimbe szuggerálhasson.
- Szeretném, ha eljönnél.
- Ma nem csak csupa esztétikai rutin futott át az ujjaim alatt, Daniell. Ki vagyok merülve, és holnap reggel kelek, teszem hozzá elég korán, úgyhogy kérlek… kérlek, tegyük át ezt holnap délutánra.
- Ígérd meg nekem, hogy együtt megyünk és maradunk vasárnap, és már aludhatsz is.
- Nem ígérek olyasmit, amit nem tartok meg.
- Akkor miért mondod, hogy majd megbeszéljük holnap, mikor valójában nincs mit megbeszélni, mert te már el is döntötted.
- Hulla fáradt vagyok, Daniell. Úgy érzem magam, mint akit feltrancsíroztak, majd összegereblyézve újra egybe gyúrtak. Nincs energiám most erre.
- Öt percet kérek, nem hiszem, hogy annyira teljesíthetetlen. Te is tudod, hogy nem az.
- Jó. Legyen óhajod szerint – fújtattam, majd feltornázva magam, támlának vetett háttal már a szemébe beszéltem. - Nézd, ez egy családi ebéd, és én úgy érzem, nincs jogom belerondítani.
- Egy család vagyunk, Ryu.
- Igen. Egy család vagyunk. Egy mi, és egy te, a nővéred és a szüleid.
- Ez nem így van.
- De, életem, ez pontosan így van. Vagyok annyira intelligens, hogy észrevegyem, hogy hol vagyok nem kívánatos személy és te is annyira okos, hogy hajlandó legyél belátni.
- Az anyukám szeretné, ha eljönnél.
- Nagyon kedvelem az anyukádat, kincsem, bármikor szívesen látom. Jöjjön ide vagy menjünk étterembe. Ahogy jobb.
- Nem vagyok szemellenzős, Ryu. Tudom, hogy most még vannak bajok, de…
- Ezek nem „bajok”, életem, ez egy állandósult állapot. Az apukád nem bírja a képemet, és őszintén mondom neked, Daniell, nem tudom hibáztatni érte.
- Majd máshogy fogja látni.
- Nem fogja, Dany, ne legyél ennyire kis elvarázsolt. Az egyetlen fia vagy, nem hibáztathatod érte, hogy tüske vagyok a szemében.
- Szeretsz engem. Hidd el, ez neki a legfontosabb. Előbb-utóbb belátja.
- Életem, figyelj ide. Apukád tiszta szívéből szeret téged és ezt eszem ágában sincs vitatni, gyöngyöm, de engem nem fog soha. Te vagy az egyetlen fia, Daniell, nem ilyen párt szánt neked.
- Te jó vagy, Ryu.
Szeretem hallani a szájából az ilyesmit, még ha én magam nem is tartom igaznak az állítást. Nem tudtam nem belemosolyogni abba a szürke gomolyagba.
- Szeretlek.
- Hidd el, ha majd megismer, más lesz, Ryu. Látom, hogy viselkedik, de hidd el nekem, hogy csak meg kell, hogy ismerjen és…
- Daniell. Kincsem. Figyelj rám. Apukádnak nem a személyemmel van baja. Nem a természetemmel, sőt, azt hiszem még nem is azzal, hogy meleg vagyok. Biztosan érzem, hogy ha nem lennék több neked, mint egy szimpla barát, akkor tárt karokkal fogadna akár az otthonában is. Életem, apudnak az fáj, hogy megloptam. Érted ezt?
- Te csak adtál nekem, Ryu.
- Önző módon szeretlek.
- A szerelem önző. Mióta új ez? Azért adunk, hogy lássuk a másik boldogságát. Hogy melengessen minket. A saját örömünkért adunk. Önzőből. Milyen az a szerelem, ami nem önös?
- Ez másfajta egoizmus. Azt akarom, hogy velem legyen jövőd és ezt nem a te érdekedben vágyom, kizárólag a sajátoméban.
- Veled lesz.
- Ez fáj az apukádnak.
- Majd elmúlik, ha látja, hogy amit kapok, az olyan boldoggá tesz, mint még soha semmi.
- Szeretném ezt hinni, mert igyekszem, életem. Mindent neked adok, Daniell, hogy teljes lehess. Mindent, ami a mosolyodhoz kell, mindent, ami tovább színezi a jövőd. De vannak, akiknek a szemében mást jelent teljes életet élni. Vannak, akik úgy hiszik, ha nem hagysz örökséget erre a világra, akkor értelmetlen volt a létezésed.
- Te gyerekekről beszélsz?
- Többek között. Apukád valószínűleg bennem látja az igazi életed útjára pottyant torlaszt.
- Ne mondj ilyet.
- Érzem, hogy így van. És hidd el, őszintén mondom neked, hogy nem tudok haragudni érte. – Önkéntelen nyúltam porcelán bőréhez, hátha eloszlatom a szemében gyülekező szürke fellegeket. Bánt, hogy az én mondandóm kelti őket.
- Szeret engem és…
- Állj, állj, állj! Ezt soha nem vitatná senki – cirógattam meg az állát. Rosszul esik ezeket a tépelődő villámokat figyelni ezüstjében. - Hogy ezek a szürke szemek ne éljenek tovább egyetlen tekintetben sem, hogy ez a mosoly egyszer csak elvesszen a világnak, hogy a mézszínű hajad fehérré fakuljon úgy, hogy egyetlen kócos kobak sem hordozza szanaszét aranyát, hogy csodálatos tehetséged áldása ne szálljon át fiatal ujjacskákba… Ezt nem tudja elviselni. Érted, kincsem? Ez fáj neki. Ezért vagyok én tüske a szemében. S ilyenkor egy kicsit a sajátomban is.
- Megint önmagadba rúgsz. Utálom, amikor ezt csinálod.
- Sajnálom. Így érzem.
- Akkor hagyd abba.
- Nem egészen így működik.
- Szeretlek. Szeretsz. Én akartam. Te akartad. Pont.
- A te szádból minden olyan szépnek és egyszerűnek hat. Ha egy napon felébredne benned az ösztön, hogy leigázd a világot és uralmad alá hajtsd az emberiséget, tudd, hogy az én támogatásomat kétszáz százalékosan megkapod. Szerintem boldogan engedné a bolygó, hogy zsarnokoskodj rajta. Ezzel a szép, idealizált gondolatokat dédelgető buksival csak jó lenne nekünk.
- Ne marhulj. Kérlek, beszélj velem komolyan, Ryu.
- Két mondattal ezelőtt halálosan komoly voltam. Az sem tetszett neked, Daniell.
- Nem akarok két családot. Nekem elég egy, de abban ott akarom tudni apáékat ugyanúgy, mint téged.
- Szép kívánság. Majd írunk a télapónak. Hátha.
- Kértem, hogy komolyan.
- Rendben. Fagyott levegőt szeretnél? Jégkockává hűlt levest? Deres fogásokat? Merev arcokat magad körül és villámokat öklendő szempárt az asztalfőről? Nem én marhulok, Daniell, hanem te, hogy egyáltalán eszedbe jut, hogy apukádat és engem egy asztalhoz ültess.
- Nem lesz sem zúzmarás légkör, sem távgyilok szem, mert apa minden harmadik héten nem vasárnapozik otthon a céges meeting miatt.
Pillanatnyi csend állt be közénk s ez alatt diszkréten felszökött a vérnyomásom. Kissé hangosabban kezdtem a mondandómnak, mint szerettem volna, de az első pár szó után érzékeltem, csöppet túlontúl kimutatom dühöm, így halkítottam magamon.
- Egész nap úgy güriztem, mint egy robot. Majd leragad a szemem, úgy ülök itt, mint egy élőhalott a zombivá avatásán és egyetlen vágyam, hogy végre lehunyhassam a szemeimet és te itt túráztatsz egy olyan kérdésen, ami abszolúte meddő, mivel hogy édesapád nem is lesz jelen az említett ebéden? Hát köszönöm az irányomban tanúsított empátiát, kedvesem, ez igazán jól esett.
Annyira tiszta pillantást kaptam. Nem mintha eddig egyetlen szava is őszintétlen lett volna, mert tudom, ő teljes szívéből hiszi, javul majd a helyzet. Én viszont képtelen vagyok rá. És most még gondolkozni sincs energiám.
- Nem szeretném, a gyűlölnétek egymást, Ryu.
- Nem gyűlölöm. Nem is tehetném. Hálátlannak érzeném magam, ha így lenne. Nem utálhatom azt az embert, akitől az életedet kaptad, visszafelé meg nem rajtam múlik. Az ő érzéseiről őt faggasd, csakis őt, Daniell. Az már a saját dolga és engedelmeddel nem tölteném azzal a megmaradt csonkot az éjjelből, hogy találgatni próbálom, mit és hogyan érezhet velem kapcsolatban az édesapád, de egyvalamit megjegyeznék. Nem megyek el vasárnap ebédelni, mert a tény, hogy nincs otthon, még nem változtat azon, hogy nem lát szívesen, és nem áll szándékomban még mélyebbre taposni bele azzal, hogy a háta mögött pofátlankodom be az otthonába. És most szeretnék aludni. Van ellene kifogásod? Megvitassuk esetleg az afrikai éhező árvák kétségbeejtő helyzetét, vagy hogy volt-e alapja a Piroska és a farkas című klasszikusnak?
Nyers voltam, durva és gonosz is. Lakozik valahol mélyen bennem egy pokróc, aki néha kiszabadul, mikor az álom gyengíti a rácsait és tombolni kezd.
Daniell még fél percig szította drága szürkeségeivel a léleksajgásomat, majd lámpát gyilkolt és nekem hátát mutatva vízszintbe helyezte magát.
Nem tehetek róla. Képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet.
Már akkor szemét állatnak éreztem magam, mikor úgy ébredtem, hogy bal combját a derekam körött leltem, de fogmosás alatt valahogy sikerült még méretesebbre gerjesztenem magamban az öngyűlöletet tegnapi taplóságom miatt. Hiszen tökéletesen értem, mit szeretne. Annyira vágyom megadni neki, tán saját keserű példám fokozza a késztetést és a kudarc érzését is erősíti, mert tudom, nem fog menni. Magam előtt nem tudom tagadni, hogy rettenetesen félek, de kedvesem előtt igyekszem rejteni rettegésem okát. Szorongásom viszont ettől a kis kozmetikázástól vajmi keveset csökken. Nem akarom, hogy elmérgesedjen köztük a helyzet, pedig ha Daniell ennyire görcsösen akarja lazítani a nem létező kapcsolatot édesapja és köztem, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb besokall a sorozatos eredménytelenség és balsikerek miatt, és elkezdi keresni a bűnbakot. Sőt. Valami azt súgja, már rég keresi. És mivel kedvesem nem ostoba, tökéletesen fogja látni, hogy nem részemről ütközik ellenállásba, hanem édesapja az, aki újra és újra Ryu-mentesítő kordont pakol az útjába. Nem akarom elvenni a családját. Azt akarom, hogy legyen neki. Szeretném, hogy szeressék, hisz arra született. Óvják, tartsanak ki mellette, táplálják csodájának motorját. Azt hiszem, drága lelke beletörne, ha egy számára ilyen kulcsfontosságú személyt kéne elveszítenie. Kell neki az apja, ezért számít neki ennyire, hogy elfogadjon engem, mint párját és kínoz, hogy semmit nem tudok tenni érte. Egy valamit látok, mint lehetőséget. Valami azt suttogja odabent, hogy ha elengedném Daniellem életének fonalát, és önként kiszállnék a kapcsolatunkból, azzal kivívnám, hogy az édesapja pozitív érzéseket tápláljon irántam. De valahogy úgy érzem, Daniell nem örülne ennek az alternatívának. Egy másik dolog, hogy én sem lennék hajlandó megtenni. Azt hiszem, nem marad más lehetőség nekem, mint sodródni az árral, és iparkodni azon, hogy ha a helyzet nem is javul, legalább ne romoljon. Kénytelen vagyok azt kitűzni célomul, hogy nem engedem negatív irányba fajulni a mostani felállást. Ha felemelni képtelen vagyok, legalább süllyedésének álljam útját. Azon leszek. Bármibe is kerüljön. Csak azt nem tudom, Daniell meddig tűri még el ezt a köztes állapotot.
Mikor az ébresztő tisztálkodás után fürdőlepedővel a derekamon elhagytam a helyiséget, hogy extrán tompított léptekkel visszalopakodjak a hálóba, nehogy felverjem Daniellt, már ébren találtam. Borostyánszőke szerelmem a törtfehér szövetben lustálkodott. Lába komikusan keresztül-kasul hurkolva a takarón, két karcsú karja a párnát nyomorgatta mellkasa alá.
- Szia, kincsem – néztem rá bűntudattól csöpögve.
- Bocsánatot kérek. Jó? – Bűnbánó szürkék, két hülye-egy pár, de legalább van önkritikám… azt hiszem. - Tudtál aludni valamennyit? – Álmos félszemekkel pislogott. Csak bólintottam, s közelebb sétálva letettem magam az ágy szélére.
- Én is sajnálom – simítgattam párna nyúzta tincseit. – Otromba módon viselkedtem tegnap. Kicsit le vagyok merülve, életem, és igyekszem, hogy ne hozzam haza az ideget és a feszültséget, s talán sikerül is, de amint a mellékelt ábra mutatja, a kimerültségem képtelen vagyok odakint hagyni, mikor este belépek az ajtón. Ez már nem állapot. Túlnőtt rajtam ez a dolog, de majd meglátjuk. Mindenesetre igyekszem minél előbb változtatni és kérlek szépen, addig légy egy kicsit elnéző velem, rendben?
- Te jó ég, még te akarsz bocsánatot kérni? – Mosoly. – Ne már, Ryu. Én lógok vele. Nagyon sokkal.
- Nem.
- Deee. – Újabb mosoly, az enyémre érkezett válaszként. Akkora, hogy a füle tövét simogatta a szájának sarka, majd hirtelen tűnt el róla a túlzott vidámság, s ami helyette jött, attól beremegett a lábam. Még jó, hogy nem ők tartottak, különben rút árulásuknak köszönhetően megbicsaklottam volna. Finoman felnyúlt az arcomhoz. Megszeretgette orrom vonalát, majd államat.
- Miért csinálod ezt velem?
Hangom fátyolos, pedig csak ezüst íriszébe bámulok.
- Mit?
Egyszavasából tökéletesen kicseng, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Felfalsz a szemeiddel, Daniell, pedig tudod, hogy el kell mennem. – Huncut fény csillant az arcán, s kedvesem egy határozott mozdulattal felült velem szemben. – Ne csináld.
Szinte könyörögtem, de kit hat meg? Közelebb mozdult, arca végigsimított az enyémen, ahogy fülemre hajolva kezdett alig hallható suttogásba.
- Csökkentsd a reggelit egy gyors kávéra. Akkor - lehelt csókot a fülcimpámra - van még több mint fél órád ránk.
- Nem szeretem, ha… így… - Ki tudna összefüggő mondatokban kommunikálni, ha Daniell a fülét szopogatja. Így megengedtem magamnak, hogy dadogjak egy csöppet, míg összeszorított szemekkel, egekig szökő szemöldökkel vártam a folytatást. - Szóval én nem… szeretem, ha ilyen kötött… ha meg van szabva, mennyi időt kapunk rá… nem szeretem… ó, te jó ég… ha gyorsan le kell zavarnom, én…
Apró fájdalom és mérhetetlen kéj őrjítő elegyével hatott rám, mikor nyakamra harapott.
- Tényleg azon mersz gondolkozni, hogy a tojás, vagy én? Vagy csak azért kéreted magad, mert szereted hallgatni, ha könyörgök.
Nekem is van gonoszkás vigyorom.
- Ezt nem is tagadtam soha.
- Jól van, Ishigorou-san, legyen óhajod szerint. Napok óta éhezem rád, Ryury, ha most nem segítesz rajtam, akkor belegornyadok.
- Gornyadsz?
- Kókadásos hervadós állapot.
- Értem. – Döntésképtelenségemben hagytam, hogy tovább kóstolgasson.
- Egyre kevesebb az idő és te még húzod is…
- Dany?
- Kérleljelek? Kérlek. Kérlek.
- Daniell… Mennem kell. – Úgy pattantam fel, hogy a következő vállamnak szánt csókja a levegőben cuppant. – Sajnálom, életem, mennem kell… Nekem…
Amikor harmadszor kimondtam, törölközőm a földre hullott, s vele egy pillanatban ő a szoba másik végébe repítette alsóját. Kellett a hője. Akartam. Vele égni, még ha csupán gyors és heves pillanatot is adhattam és várhattam viszont. Arra elég volt, hogy csitítsam vágyódását és saját éhemet is altassam egy hangyányit.
Hirtelen felindulásból elkövetett orgazmust váltottunk.
Képtelen vagyok ellenállni neki. Nem csak ha szexről van szó, hanem úgy egyáltalán. Nem tudok neki nemet mondani, mert azt akarom, hogy boldog legyen, azt akarom, hogy minden vágya teljesüljön. Néztem az ágyon elpilledt kedvesem. Szerettem volna mellette lustálkodni még hosszú percekig, de az óra összébb vonta utasítgató szemöldökét. Nem hagyhattam időt a mámornak kiszállingózni a porcikáimból. Még lüktető egésszel kezdtem rétegeket rámolni magamra. Lába édes súlyának nyomával a nyakamon, zihálásának vérforraló hangjaival a fülemben, teste örökforró simogatásának érzésével az ölemen igyekeztem utcakésznek lenni. Nem volt könnyű vibráló ujjakkal nyakkendőm hurkolása, az meg csöppet sem segítette a dolgom, hogy közben az ágyon heverő csupasz szerelmem bódult kábulatában gyönyörködtem. Nyaka maszatjain legeltettem a szemem. Tudom, hogy az izgalom okozta a bőrén termett élénkséget. Kivörösödött mellkasa különösen izgató látványában fürödtem, míg bizonytalan ujjaim igyekeztek a csomóból érdemleges nyakravalót alkotni. Kezét néztem, ahogy öt ujja puhán szaladgált meggyötört bőrén, s ő élvezi a csillapítani hivatott érintéseket. Ez az én dolgom lenne. Furcsa mosolyt ébresztett a tudat, hogy most Daniell Ént játszik. Emlékszem, eleinte csodálkozott ezen a szokásomon. Valahogy mindig szükségesnek tartottam az utójátékot, szeretem végigkísérni a magam hevítette szenvedély csendes elmúlását és bár neki érdekes volt a mozzanat, szépen lassan átvette az igényemet. Bár sokszor visszaüt a dolog, mikor a szelíd kedveskedés ismét vággyá duzzad és akkor újra maga alá teper minket.
Nézte, ahogy figyeltem, hogy úgy érintgeti szépen újra alabástrommá szelídülő bőrét, mint én szoktam tenni, s hogy tekintetem sem állta útját a mozdulatainak, az elárulja, ösztönös és teljesen spontán módon pótol engem.
Mandzsettáimat gomboltam, mikor megérintett a hangja.
- Ryu, valamit szeretnék…
- Ennyire nem lehetett rossz.
- Hülye vagy.
- Nesze nekem.
- Őszintén sajnálom.
- Mit…?
Újra bocsánatot kért. Az éjszaka miatt. Az éretlensége miatt. Amiatt, hogy erőszakos volt, s figyelmen kívül hagyta, mit szeretnék én. És itt lép életbe a gyengeségem. Bár ki-minek könyveli. Most nem kért rá, sőt ígéretet tett, hogy többet nem hozza elő, és én mégis rábólintottam az ebédre.
Még van időm vasárnapig. Addig jöhet hirtelen nátha, vagy hétvégi kijárási tilalom, esetleg törlik a naptárból a napot. Sosem lehet tudni. Hátha történik valami. És a legborzasztóbb, egészem másik fele saját ellendrukkerem. Nem, mert vágyom erre az összejövetelre. A mosoly miatt, ami ajkain született abban a pillanatban, mikor azt mondtam – rendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése