- Nyugtass meg, hogy nem lett nálad bevett szokás, hogy meztelenül nyitsz
ajtót. Remélem, csak engem tisztelsz meg vele. – Miért nem lepődöm meg?
- Aludtam – közölte összeráncolt szemöldökkel. Ha nem mondja, korom boglyára
emlékeztető üstöke akkor is elárulta volna. Meztelenül alszik, amióta az
eszemet tudom, vagyis amióta ismerem ágyas szokásait. Akaratlanul vetettem egy
nagyon gyors pillantást krém árnyalatú bőrére, finom izmaira, széles vállára,
ahogy a rajta gomolygó fekete hajzuhatagra is. Musztáng. Olyan musztáng, aki ki
tudja, mi okból szívecske alakúra fazonírozta a szeméremszőrzetét, de ettől
függetlenül még az.
- Én most töltöm az ebédidőmet, te pedig még ágyban vagy?
Fel is háborodhatnék, de én csak pislogok.
- Szeretek ágyban lenni – vakargatta meg a tarkóját, bár nehezen akadt rá hajának tengerében.
- És ha nem én vagyok az? – révedeztem, amint lepörgött a villámgyors mozi. Az ő szemei még mindig csukva voltak.
- Akkor a szomszéd, vele meg mostanság amúgy sem vagyunk jóban.
- Beengedsz vagy állunk még itt egy kicsit, hátha sikerül még valakit megterrorizálnod?
Még mindig lehunyt szemekkel elmosolyodott, majd végre félreállt az ajtóból.
- Vegyél fel valamit – hessegettem el, míg levettem a cipőmet, ő pedig vállat rántva engedelmeskedett. Ilyenkor kicsit mindig kihúzom magam. Együtt töltött éveink mégsem peregtek le nyomtalanul.
A nappaliba lépve ismét kedélyes kedvem támadt. Azért ismét, mert mostanában ha a lakásában járok, mindig átölel ez a hangulat. Numata Seiki kéjlakja alakul. A metamorfózis, amin átmegy, lassú, de annál látványosabb. A fekete bőrkanapén színes párnák hevernek, igazi puha és hívogató darabok mind. A króm és üveg asztal most nem csupasz, narancs terítőt visel. Jobbra pillantva egy aranyos, kúp tetejű állólámpa pihen. Helyes kis ernyője nagyon hasonlatos az abrosz színeihez. Még gyorsan a függönyt is megcsodáltam, mielőtt Seiki teli léptekkel visszatért öltözőútjáról.
- Furán jársz – közölte nyamnyogva. Útközben valami kekszet talált, amit eszegetni kezdett, és hogy lássam, milyen jó házigazda, a kettőből az egyiket nekem adományozta. Nem vitte túlzásba a felöltözést. Alsógatyát és trikót kerített. Ahogy elnéztem, egyenesen egy teve szájából tépte ki, aki talán fél napja kérődzhetett rajta. Vagy mivel a fürdő közelebb volt, sanszosabbnak látszik, hogy megtúrta a szennyeskosarat…
- Fáj a derekam, mint a franc – közöltem, míg nehézkes félfordulatot véve, szó szerint ráejtettem magam a kanapéra.
- Két lehetőség van. Vagy istenesen meghúztak tegnap, ez esetben nem tudlak sajnálni, a másik pedig, hogy rosszul mozdultál és most gebasz van.
- Két lehetőség? – morrantottam rá. – Fenéket! Van még több tucat variáció! Gyerekeket lovagoltattam a hátamon, vagy rám ugrott egy nindzsa a sikátorból és lerúgta a…
- Kölykökkel gyítepaciztál?
Szájában megállt a falat, fejét kicsit félrebillentve várta a válaszom.
- Nem – közöltem kimérten.
- Nindzsatámadás? – jött az általam javasolt második alternatíva.
- … Nem – fújtattam.
- Akkor meg mi a tökömért túráztatsz? – hörrent fel, majd tovább eszegette rágcsálnivalóját.
- Csak gondoltam megjutalmazlak az információval, hogy az embernek vagy félszáz, esetleg több dologtól is fájhat a dereka.
- Szóval akkor A vagy B?
- B. Valahogy megtörtént. Matattam a konyhában.
Időközben túllett a kekszen, és minthogy én nem mutattam hajlandóságot a sajátom elfogyasztására, elvette és hozzálátott ő maga.
- Fióka sütötte nekem és tök jó.
Ha ilyen, hirtelen minden gondolat kiszáll a fejemből, egyedüli marad, hogy mellé pattanjak és megsimizzem a fejét, miközben bociszemeket meresztve figyelem, ahogy csillog a tekintete. Persze nem tettem, de kacérkodtam vele.
- A konyhatündéred.
- Benne van a mája – közölte két pislogás között, én pedig félrenyeltem, pedig az én szám üres volt.
- Hogy?
- Tudod, a szívét-lelkét belepakolta egy-egy korábbi adagba, így most egyéb szerveivel édesít, mert azok maradtak. – Mondom én. Szerelmes. Ágyúmódra. Pattannék simizni. Tök. Édes. És rohadt jól áll neki. Aztán katt, vissza az alapverzióra. A klasszikus Seiki kevésbé szeretgetnivaló… – Miért nem kérted meg Szöszibogarat, hogy gyúrjon meg kicsit?
- Persze. Mégis, hogy gondoltad? Én kedves, egyetlen és tíz évvel fiatalabb szerelmem, gyere, nyomkodd meg kicsit a hátam, mert úgy fáj, hogy majd beszarok.
Határozottan azon voltam egész reggel, hogy észrevehetetlen legyen a defektem, eszem ágában nem volt lebuktatni magam.
- Ne mondd már, hogy három év alatt még sosem látott kriplinek!
- Teljesen más, amikor az edzőteremben kicsit túlzásba viszed az izmok felrámolását és attól jársz úgy, mint egy kísérleti robotlakáj és más, ha szimplán csak túl hirtelen hajoltál le valamiért.
- Miért más? Különben is, most te azt hiszed, hogy kettőtök közül csak te vagy vele tisztában, hogy ő tíz évvel fiatalabb?
- Segíts! – kérleltem. Arcából ítélve nem elég keservesen.
- Mégis mit vársz tőlem? – értetlenkedett.
- Most szívatsz?
- Aha – nevetett, én pedig csúnyán néztem rá. A gonosz vigyor szétterült az arcán, aztán megszánt. – Vedd le az inged, szépfiú – cuppantott, de most nem voltam vevő a kéjelgő ajaknyalintásaira. Fél pillanat alatt lerámoltam magamról az ingemet és már rohantam is a hálójába - már ha az érdekes karót nyelt ügetést kis jóindulattal nevezhetem futásnak.
Elnyúltam a még mindig óriási ágyon. A fehér, puha takarón igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, már a lehetőségekhez képest.
- Leveszem a tapaszod – közölte és én éppen meg akartam kérni, legyen óvatos, mikor ő egy hirtelen mozdulattal leszaggatta rólam a mentolos ragaszt. Gondoltam rákérdezek, hány réteg bőrömet hántotta le vele, de el is vetettem. Azt kell mondjam, azért bízom orvos-énjében. Ha dőlne belőlem a vér, csak késztetést érezne a szakszerű ellátásomra! Így csak szolid káromkodást engedtem az éterbe.
- Kösz – krákogtam a karomba, míg ő elhelyezkedett. Mellettem ülve is hozzám fért volna, ő mégis inkább a rajtam lovaglást választotta. Biztos kedvet kapott az elméleti - ahogy ő nevezte - gyítepacizástól.
- Itt? – kérdezett.
Válaszként nyögtem. Ismer. Vannak gyenge pontok, bár szerencsére nem sűrűn gyűlik meg velük a bajom, de néha, főleg extrán túlterhelt időszakokban azért megesik. Nyögtem és nyögtem.
- Igen… Pont ott.
Igen, pont úgy hallatszott. Nem láttam a kaján vigyort, a fülem érzékelte.
- De rég hallottam ezt a szádból – merengett - ezen a szexi, elfojtott torokhangon… Mondj még valamit. Mondjuk azt, hogy: ssziiigen, oh iiiigen…
- Nem – artikuláltam, már amennyire lehetett.
- Erősebben… Még… mééég… !
- Ó, fogd már be a szádat. – Még mindig nyögtem, mert attól eltekintve, hogy szerettem volna leforrázni a perverz kis sziporkáit valami hasonlóan csípőskés, ámde briliáns válasszal, járt a keze és szinte éreztem, ahogy oldódik a görcs. Csak arra tudtam koncentrálni. – Csak csináld.
- Ez se rossz. Csináld! – kacagott. - De továbbra is azt mondom, avasd be a szöszit. Szép kis kezei vannak, biztos jól masszíroz velük. – Gyűrt és dögönyözött.
- Jól csinálja. Nekem kicsit óvatos, de tényleg jó.
- Akkor meg? – helyezkedett, majd újra nekem veselkedett. - Most komolyan, hiúsági kérdést csinálsz belőle?
Nem volt kedvem álválaszok kiagyaláshoz, az ujjaira koncentráltam, így kicsúszott a válasz.
- Igen, azt.
- Ez hülyeség. Az sem kisebb faszság, hogy én tartokneked kiselőadást az őszinteségről.
- Ne. Ne. Tényleg ne. Ne pocsékold erre az időt, van más. Segíts abban. Fontosabb, mint hogy azon témázzunk, akarom-e, hogy Dany rájöjjön, hogy öreg vagyok. – Imádom a kezeit. – Ah, ez jó, ez túl jó…
- Mélyebben?
- Hallgass már el! Ebédelni kell mennem.
- Az emberek szoktak.
Szeretem, mikor hülyének álcázza magát, vagy szimplán csak engem néz annak.
- Köszönöm.
- Szívesen.
- A Lewis-rezidenciára várnak vasárnap ebédre.
- Na, mi a szösz. Vagy inkább mi a szöszi?
- Utóbbi. Fogalmam sincs, hogy vett rá.
- Nekem lenne egy pár ötletem. Gargalizált egyet a golyóiddal, te meg igent mondtál.
- Annyira akarja ezt a családosdit a szülőkkel, hogy komolyan késztetést érzek rá, hogy megpróbáljam megadni neki a nagy idillt.
- Miről maradtam le? Már egyszemélyben te állsz a nagy boldogság útjában?
- Francokat – dörmögtem.
- Akkor meg miért téged kúrogat? Már a szó nem szexuális értelmében?
- Annyira szeretné, hogy jóban legyek a családdal, hogy valamelyik nap már én is elgondolkoztam rajta, hogy szerettessem meg magam.
- De hát Szöszi-mamival nyaraltál már és a sztorizások után úgy vettem le, nagy volt a szerelem.
Ezt nem akartam cáfolni. Így volt.
- Kedvelem az édesanyját. Nagyon sokban emlékeztet Daniellre, talán ezért találtam meg vele annyira könnyen a hangot – gondolkoztam hangosan.
- És a nagymama is bír.
- Igen. Bár kevesebbszer akarta volna megmarkolni a fenekem és csípkedni a combom, akkor most kellemesebb emlékeket is felsorakoztathatnék.
- Nem is tudom, miért aggódsz. A nőkkel mindig könnyen kijöttél, a nővérét meg már ismered, csak át kell csoportosítani a kapcsolatokat és az is a helyén lesz.
- Csak tudod, a Lewis családban van hímnemű egyed is és családfő lévén nagyobb falat a többieknél.
- Ha a tényeket nézem, a férfiak bizonyos csoportjával is játszva elboldogulsz, bár sajnos nem hiszem, hogy ő az a típus lenne, akit lekap a lábáról a te sármos mosolyod.
Még a hideg is kirázott tőle. A puszta gondolattól libabőrös lett a testem és Seiki ezen több mint jót mulatott.
- Te jó ég, más se hiányozna nekem. Már a gondolattól is ver a víz. Annak azért örülök, hogy az előzetes híradások szerint ez egy amolyan apa-mentes étkezés lesz, mert hogy ő fontosabb helyre hivatalos.
- Na, akkor még kevesebb okod van parázni.
- A pasas rühelli a képemet, szerinted ezt okos dolog tetézni? Ha egyszer rájön, hogy átléptem a küszöbét, szerintem a rendőrséggel töreti rám az ajtót utólagos magánlaksértésért!
- Arra rájött már, hogy kedves felesége meginvitált két hétre, sőt mi több, kisfián adott neked szálláshelyet?
- Szerintem nem, de addig jó nekünk, míg szőnyeg alatt lehet tartani.
- Akkor meg tényleg ne aggódj. A nő profi. Jól keveri a lapokat és tudja, mit oszt le.
- Gondolod?
- Erős a gyanúm, hogy igen. Nyugi. Dany-mama óvó szárnyai alatt vagy.
- Ez még eszembe sem jutott. Miért nem lehet az embereknek csak anyjuk?
- A biológiai magyarázatomra vagy kíváncsi, vagy az egyéb okok is foglalkoztatnak?
- Költői kérdés volt.
- Akkor magadban kellett volna inkább tartanod. Amondó vagyok, hogy egyelőre tedd félre a dilemmáidat, amit a papa okoz. Koncentrálj a nőkre. Azokkal úgyis könnyen megy neked. Tudod, hogy Eri is imád. Ujjad köré tekered őket, van hozzá érzéked. Most legyen ez az előtérben.
Seiki anyukája kivételes nő. Hogy a saját fia miért szólítja a keresztnevén? Soha nem értettem. Egyszerűen így van és kész. Seikire nagyon korán rátalált az az érzés, hogy ő a férfi a családban. Ennek megfelelően is viselte a terheket. Nagyapja mindig mondta neki, amikor a dolgára indult, hogy vigyázzon az asszonyokra, hiszen ő a ház ura.
- Szeretem a mamidat. Egy tündér.
- Fióka is szereti. Levittem hétvégézni. Meséltem már?
- Nem! – Ledöbbentem. – Ezt nem osztottad meg eddig.
- Látod? Mert folyton a te lelkedet ápolgatjuk, regeneráljuk, töltjük és rám már nem is vagy kíváncsi. Mintha nekem nem lehetnének problémáim! – hüppögött.
- Ilyenkor ingerenciát érzek, hogy félhangosan megjegyezzem – ah, mily szerencsések is vagyunk mi emberek, hogy Numata Seiki nem színészi pályára lépett. – Röhögött, kényelmesen fészkelődve a fenekemen. – Ripacs.
- Látnod kellett volna Erit, egész hétvégén Asukát tömte. Azt hittem, hazafelé nem fér majd be a kocsiba. Olyan étkezéseket találtak fel, olyan időpontokban, csak hogy tovább etethessék, én csak lestem. Mint a madármamák. Csaknem szájból szájba. Kis híja volt. Szegény Fióka utána két napig csak a teásbögréjét szorongatta. Az a téveszméjük, hogy éheztetem, azért ekkora, jöhetek én a génekkel és hogy mi kódolt és mi nem, ez mellékes.
- De minden szép és minden jó?
- A nagyszüleim majd kicsattannak az egészségtől. Ryu, én esküszöm, nem tudom, hány éves a nagyapám, mert bár lassan félúton járok a harmincban, de még mindig csak vad regéket hallok arról, mikor is született, de ha száz éves is, egyszerűen fergeteges, mit művel egyetlen nap alatt. Tudod, hogy a Szabadulóművész – drága édesapját szokta efféleképpen aposztrofálni – kései gyerek volt, így ők már akkor vénecskék voltak, mikor én biciklizni tanultam, de azóta komolyan fiatalodtak és én nem tudom, hogy csinálják. – Mikor a hangja így ellágyul, a szeretet ízlelhető minden kiejtett szóban. - Az ő hozzáállásuk a házasságomhoz ámulatba ejt. Idős emberek, az enyémtől annyira különböző értékrenddel, annyira más világnézettel. Én tudtam, hogy nem tudnának ezzel mit kezdeni. A nagyszüleim, akiket annyira megviselt a saját fiuk szégyenletes tette, vagyis hirtelen jött önállósodása és eltűnési mutatványa, hogy attól a naptól a nevét is elfelejtették. Nekik a nevük, a becsületük mindennél fontosabb volt akkor is, most is. Ahányszor túráztattam rajta magam, mindig oda jutottam, hogy mit tudnának ők kezdeni vele, hogy gyűrűt húztam egy majdhogynem feleannyi idős fiú ujjára? Volt, mikor azt gondoltam, hogy nem fedem fel előttük, hogy együtt élünk, elég messze vannak, talán jobb nekik, ha nem bolygatok semmit. Aztán múlt héten hirtelen bekattant valami, kocsiba vágtam a gyereket és levágtattuk hozzájuk. Tárt karokkal fogadták. Majdnem azt találtam mondani, hogy Asukát nem láttam még ilyen örömmel gazolni, de egyáltalán soha nem láttam még gazolni. Ehhez képest egész hétvégén ott sertepertélt a nagyapám körül és hatalmas bólogatásokkal követte az instrukcióit, memorizálta az okításokat, mit-hogy kell kitépni, mit nem szabad, milyen cikk-cakkban lépkedj a veteményben! Lelkes volt és ezt átragasztotta a nagyapámra is, akit teljesen felvillanyozott a tudásszomja. Bőven megfizethetné a segítséget, mégis mindent egymaga csinál. A nők meg főztek egész nap, reggeltől estig, mert jaj, ez a fiú csupa csont és bőr! Hát estére átírták a paramétereit. Olyan hasa volt a pizsijében, mintha a hatodik hónapban lenne. Volt a dologban valami bizarr – kacagott, majd hirtelen elhallgatott. Arcom a párnán pihent, mégis szinte láttam a vonásain végigsimító érzéshullámot. Meghatódtam. Kicsit. - Eri tudta. Miután hazaérkeztünk a nagy és hirtelen nászról, mézes heteink egyik programja volt, hogy bemutattam őket egymásnak. De a nagyszüleim most látták először. Azt mondtam, hogy egy nagyon kedves barátom, ők pedig azt, hogy az én barátaim az ő barátaik, ehhez mérten fogadták. De azt hiszem, rájöttek, Ryu. Nem mondtam ki, de szerintem sejtették, hogy ez több volt, mint egy víkend egy ismerőssel, valami több, valami fontosabb. Az irántuk érzett tiszteletem nem engedte, hogy annak mutassam Asukát, mint aki igazából. Ez kicsit zavart, de tekintettel akartam lenni rájuk. Félre ne érts, nem voltak olyan irányú félelmeim, hogy kitesznek a nagy családi vagyonból. A pénz soha nem érdekelt, mondjuk lehet, hogy azért, mert volt. De annyi minden mást köszönhetek nekik, hálátlan lenne olyan helyzetbe hozni őket, amivel koruk, neveltetésük, világuk miatt nem tudnak mihez kezdeni. Ama bizonyos gyökeresen más világnézetük miatt volt lehetetlen, hogy rábólintsanak. Hittem én, és annyira nevetséges előjönni ezzel a szeretet ereje klisével, de basszus, nem tudok más okot. Némán mégis megtették, Ryu. Tudom, hogy az áldásukat adták ránk. Mikor búcsúzkodtunk, a nagyanyám úgy ölelte meg Asukát, mintha engem ölelt volna. A nagyapám pedig azt mondta, hogy ha ismét jövök majd, hozzam a fiút is. Ez jólesett. Szép nem?
Igazából bepárásodott miatta a szemem, de azon voltam, hogy ne hallja a hangomon.
- Szép – szipogtam, én szentül hittem, hogy több mint diszkréten.
- Te jó ég – horkantott fel - ha tudom, hogy bebőgsz rajta, akkor nem pofázok!
- Na ne etess, fogadjunk, hogy nem én voltam egyedül, akit megérintett.
- Mondhatnám, hogy elmorzsoltam egy-két könnycseppet, amikor befordultam az úton, de nem mondok ilyet és ha esetleg megpróbálnál Asukánál rákérdezni, ő velem van, nem fog elárulni.
- Aha.
- Ne aházz itt nekem!
- Fantasztikus nagyszüleid vannak.
Ahogy kimondtam, mindketten elhallgattunk. Olyan pillanat volt, mikor a hallgatás beszél. Mikor a teljes némaságban két ember ugyanazt a gondolatot forgatja odabent. Nem mondtam ki, hogy az én szüleimben nem élt igazi szeretet. Nem mondta ki, hogy tudja. Hallgattunk egy kicsit. A csöndet egy újabb nyögés törte meg. Azok a kezek!
- Hangosabban, bébi, szeretem a hangod – kacagta, csípőjével játékosan lökött egyet.
- Na állj le. – Felröhögtem a szimulált döfésen, de ettől csak felbátorodott.
- Az... ez az… ez az. Még…
- Nem unod még?
- Ahelyett, hogy játszanál velem egy kicsit. Unalmas lettél.
- Nem vagyok! Szerinted mit vegyek fel?
- Nem fogom veled megbeszélni, miben tündökölj a nagy alkalomra, mert úgyis majd külön délutánt szentelsz annak, hogy nagy gonddal kiválogasd a cuccod, míg a Szöszin farmer lesz meg póló.
- Te jó ég, most nagyon jó pontot találtál meg!
Na itt vallottam be magamnak, hogy az a szarvasbőgés, amit hallattam, már majdnem megütötte azt a bizonyos szintet. Numata Seiki is így vélte.
- Pont ott? Így jó, igaz?
Előrehajolt és a hajamba fújtatott. Nevettem. Csak hogy örömet okozzak neki, beszálltam a játékába pár fülledt mondat erejéig.
- Oh, igen… - nyögtem és ő fújtatott.
- Itt? – dorombolta, miközben tenyerével körkörösen oldotta a csomót.
- Erősebben! – hörögtem.
- Megkapod, bébi – vicsorogta.
- Ne hagyd abba!
- Mondd, hogy szereted a kemény…
A nagyon finom, halk kis köhintéstől mind ketten a másodperc törtrésze alatt dermedtünk mozdulatlanná. Lassan, nagyon lassan fordítottam a hang irányába a fejem. Valódi, hamisítatlan inflagranti. Rajtakaptak, bár a ház ura csak jótéteményből trónol a fenekemen és gyűrködi a hátam, a szituáció akkor is több mint kellemetlen.
- Szia, Fióka! – Velem ellentétben Seiki nem volt zavarban. Hangja puhán és vidám szólt az ajtóban álló Asukához. – Gyere ide, én még nem akarok leszállni Ryuről.
Éreztem, ahogy az arcomat elönti a vér, fejemet a karomba fúrtam és onnan dünnyögtem, miközben hallgattam a közeledő lépteket.
- Szép napot, Asuka-kun…
- Szép napot! – mosolygott, ahogy hangjából hallottam, felhőtlenül, és a csók, ami a fejem felett cuppant, az is felettébb vidámnak tűnt a rajtakapottság ellenére.
- Ha te is itt ülnél, most éreznéd, hogy Ryu tök ideg, mert így elcsíptél minket. - Szó szerint nyerített. Neki felettébb tetszett a kialakult helyzet. - Már csak a Szöszire kéne rácsörrennünk és nyomhatnánk négyesbe. Au!
A mondat végére megugrott, feltételezem megcsípték vagy fülön pöckölték. Nem ismerem a törékeny fiú fegyelmezési módszereit, csak tippelni tudok.
- Összeütök valamit ebédre, jó?
Mintha csak ignorálta volna párja csípőskéjét, Asuka egyenesen hozzám szólt.
- Jó. Ryu úgyis idejött kaja helyett, hogy nyomkodjam meg. Biztos örülne, ha ezután a kemény menet után bedobhatna valamit. Au!
- Én félmeztelen vagyok, te még mindig a fenekemen ülsz és baromságokat beszélsz, én is ütnélek. Megérdemled.
Asuka nevetett, majd tovareppent. Már nem tudtam annyira felhőtlenül élvezni a kikönyörgött masszázst.
- Ne görcsölj már, mert az egész eddigi munkám értelmét veszti. Asuka nem hülye. Tudja, hogy én meztelenül kefélek, arról nem is szólva, hogy ha kedvem támadna téged húzogatni, pont akkor nem az ágyunkat választanám hozzá, mikor ő pontosan bejelentette, hányra is fut be. Nem értett félre semmit. Nem hülye. Okos. Szép. Meg nagyon jól főz.
- Rá ne olvadj a hátamra…
- Jaj, bagoly mondja! Te bezzeg szórhatod itt a csillámport a Szöszi nevére, ha rád jön a görcs. Mikor kéred meg?
Lómódra vetettem le a hátamról, még horkantottam is vagy kettőt, persze csak a vonyítás után, ami a túl hirtelen mozdulatból következő fájdalom hatására szakadt ki belőlem.
- Mi van?! Hogy jutottunk idáig? Úgy értem, hogy lettünk hirtelen A pontból B pont kapujában? Mi köze ennek bármihez is?
- Csak úgy eszembe jutott. Penész lepheti azokat a szegény gyűrűket.
- Hagyd békén a gyűrűimet, oké? – Talpra pattantam, a hátam pedig nem volt hálás ezért a hirtelen mozdulatért. – Most mindkettőnknek ezer dolog osztja meg a figyelmét. Én el vagyok havazva, Daniell újra próbálgatja a szárnyait, nem fér bele az időnkbe, még egymásra is alig jut. Még nem jött el a tökéletes alkalom és nem jó az időzítés.
Ő is felállt, gondosan simítgatta el a takarót, amit meggyűrtünk az elmúlt fél órában.
- Soha nem lesz tökéletes alkalom. Csak lépd meg és kész.
- Én nem vagyok ilyen.
- Változtass.
- Még nem. Még várok – ráncoltam a szemöldököm, de nem hatotta meg a haragom.
- Jól van. Ejtsük. Öltözz és menjünk enni.
- Én most töltöm az ebédidőmet, te pedig még ágyban vagy?
Fel is háborodhatnék, de én csak pislogok.
- Szeretek ágyban lenni – vakargatta meg a tarkóját, bár nehezen akadt rá hajának tengerében.
- És ha nem én vagyok az? – révedeztem, amint lepörgött a villámgyors mozi. Az ő szemei még mindig csukva voltak.
- Akkor a szomszéd, vele meg mostanság amúgy sem vagyunk jóban.
- Beengedsz vagy állunk még itt egy kicsit, hátha sikerül még valakit megterrorizálnod?
Még mindig lehunyt szemekkel elmosolyodott, majd végre félreállt az ajtóból.
- Vegyél fel valamit – hessegettem el, míg levettem a cipőmet, ő pedig vállat rántva engedelmeskedett. Ilyenkor kicsit mindig kihúzom magam. Együtt töltött éveink mégsem peregtek le nyomtalanul.
A nappaliba lépve ismét kedélyes kedvem támadt. Azért ismét, mert mostanában ha a lakásában járok, mindig átölel ez a hangulat. Numata Seiki kéjlakja alakul. A metamorfózis, amin átmegy, lassú, de annál látványosabb. A fekete bőrkanapén színes párnák hevernek, igazi puha és hívogató darabok mind. A króm és üveg asztal most nem csupasz, narancs terítőt visel. Jobbra pillantva egy aranyos, kúp tetejű állólámpa pihen. Helyes kis ernyője nagyon hasonlatos az abrosz színeihez. Még gyorsan a függönyt is megcsodáltam, mielőtt Seiki teli léptekkel visszatért öltözőútjáról.
- Furán jársz – közölte nyamnyogva. Útközben valami kekszet talált, amit eszegetni kezdett, és hogy lássam, milyen jó házigazda, a kettőből az egyiket nekem adományozta. Nem vitte túlzásba a felöltözést. Alsógatyát és trikót kerített. Ahogy elnéztem, egyenesen egy teve szájából tépte ki, aki talán fél napja kérődzhetett rajta. Vagy mivel a fürdő közelebb volt, sanszosabbnak látszik, hogy megtúrta a szennyeskosarat…
- Fáj a derekam, mint a franc – közöltem, míg nehézkes félfordulatot véve, szó szerint ráejtettem magam a kanapéra.
- Két lehetőség van. Vagy istenesen meghúztak tegnap, ez esetben nem tudlak sajnálni, a másik pedig, hogy rosszul mozdultál és most gebasz van.
- Két lehetőség? – morrantottam rá. – Fenéket! Van még több tucat variáció! Gyerekeket lovagoltattam a hátamon, vagy rám ugrott egy nindzsa a sikátorból és lerúgta a…
- Kölykökkel gyítepaciztál?
Szájában megállt a falat, fejét kicsit félrebillentve várta a válaszom.
- Nem – közöltem kimérten.
- Nindzsatámadás? – jött az általam javasolt második alternatíva.
- … Nem – fújtattam.
- Akkor meg mi a tökömért túráztatsz? – hörrent fel, majd tovább eszegette rágcsálnivalóját.
- Csak gondoltam megjutalmazlak az információval, hogy az embernek vagy félszáz, esetleg több dologtól is fájhat a dereka.
- Szóval akkor A vagy B?
- B. Valahogy megtörtént. Matattam a konyhában.
Időközben túllett a kekszen, és minthogy én nem mutattam hajlandóságot a sajátom elfogyasztására, elvette és hozzálátott ő maga.
- Fióka sütötte nekem és tök jó.
Ha ilyen, hirtelen minden gondolat kiszáll a fejemből, egyedüli marad, hogy mellé pattanjak és megsimizzem a fejét, miközben bociszemeket meresztve figyelem, ahogy csillog a tekintete. Persze nem tettem, de kacérkodtam vele.
- A konyhatündéred.
- Benne van a mája – közölte két pislogás között, én pedig félrenyeltem, pedig az én szám üres volt.
- Hogy?
- Tudod, a szívét-lelkét belepakolta egy-egy korábbi adagba, így most egyéb szerveivel édesít, mert azok maradtak. – Mondom én. Szerelmes. Ágyúmódra. Pattannék simizni. Tök. Édes. És rohadt jól áll neki. Aztán katt, vissza az alapverzióra. A klasszikus Seiki kevésbé szeretgetnivaló… – Miért nem kérted meg Szöszibogarat, hogy gyúrjon meg kicsit?
- Persze. Mégis, hogy gondoltad? Én kedves, egyetlen és tíz évvel fiatalabb szerelmem, gyere, nyomkodd meg kicsit a hátam, mert úgy fáj, hogy majd beszarok.
Határozottan azon voltam egész reggel, hogy észrevehetetlen legyen a defektem, eszem ágában nem volt lebuktatni magam.
- Ne mondd már, hogy három év alatt még sosem látott kriplinek!
- Teljesen más, amikor az edzőteremben kicsit túlzásba viszed az izmok felrámolását és attól jársz úgy, mint egy kísérleti robotlakáj és más, ha szimplán csak túl hirtelen hajoltál le valamiért.
- Miért más? Különben is, most te azt hiszed, hogy kettőtök közül csak te vagy vele tisztában, hogy ő tíz évvel fiatalabb?
- Segíts! – kérleltem. Arcából ítélve nem elég keservesen.
- Mégis mit vársz tőlem? – értetlenkedett.
- Most szívatsz?
- Aha – nevetett, én pedig csúnyán néztem rá. A gonosz vigyor szétterült az arcán, aztán megszánt. – Vedd le az inged, szépfiú – cuppantott, de most nem voltam vevő a kéjelgő ajaknyalintásaira. Fél pillanat alatt lerámoltam magamról az ingemet és már rohantam is a hálójába - már ha az érdekes karót nyelt ügetést kis jóindulattal nevezhetem futásnak.
Elnyúltam a még mindig óriási ágyon. A fehér, puha takarón igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, már a lehetőségekhez képest.
- Leveszem a tapaszod – közölte és én éppen meg akartam kérni, legyen óvatos, mikor ő egy hirtelen mozdulattal leszaggatta rólam a mentolos ragaszt. Gondoltam rákérdezek, hány réteg bőrömet hántotta le vele, de el is vetettem. Azt kell mondjam, azért bízom orvos-énjében. Ha dőlne belőlem a vér, csak késztetést érezne a szakszerű ellátásomra! Így csak szolid káromkodást engedtem az éterbe.
- Kösz – krákogtam a karomba, míg ő elhelyezkedett. Mellettem ülve is hozzám fért volna, ő mégis inkább a rajtam lovaglást választotta. Biztos kedvet kapott az elméleti - ahogy ő nevezte - gyítepacizástól.
- Itt? – kérdezett.
Válaszként nyögtem. Ismer. Vannak gyenge pontok, bár szerencsére nem sűrűn gyűlik meg velük a bajom, de néha, főleg extrán túlterhelt időszakokban azért megesik. Nyögtem és nyögtem.
- Igen… Pont ott.
Igen, pont úgy hallatszott. Nem láttam a kaján vigyort, a fülem érzékelte.
- De rég hallottam ezt a szádból – merengett - ezen a szexi, elfojtott torokhangon… Mondj még valamit. Mondjuk azt, hogy: ssziiigen, oh iiiigen…
- Nem – artikuláltam, már amennyire lehetett.
- Erősebben… Még… mééég… !
- Ó, fogd már be a szádat. – Még mindig nyögtem, mert attól eltekintve, hogy szerettem volna leforrázni a perverz kis sziporkáit valami hasonlóan csípőskés, ámde briliáns válasszal, járt a keze és szinte éreztem, ahogy oldódik a görcs. Csak arra tudtam koncentrálni. – Csak csináld.
- Ez se rossz. Csináld! – kacagott. - De továbbra is azt mondom, avasd be a szöszit. Szép kis kezei vannak, biztos jól masszíroz velük. – Gyűrt és dögönyözött.
- Jól csinálja. Nekem kicsit óvatos, de tényleg jó.
- Akkor meg? – helyezkedett, majd újra nekem veselkedett. - Most komolyan, hiúsági kérdést csinálsz belőle?
Nem volt kedvem álválaszok kiagyaláshoz, az ujjaira koncentráltam, így kicsúszott a válasz.
- Igen, azt.
- Ez hülyeség. Az sem kisebb faszság, hogy én tartokneked kiselőadást az őszinteségről.
- Ne. Ne. Tényleg ne. Ne pocsékold erre az időt, van más. Segíts abban. Fontosabb, mint hogy azon témázzunk, akarom-e, hogy Dany rájöjjön, hogy öreg vagyok. – Imádom a kezeit. – Ah, ez jó, ez túl jó…
- Mélyebben?
- Hallgass már el! Ebédelni kell mennem.
- Az emberek szoktak.
Szeretem, mikor hülyének álcázza magát, vagy szimplán csak engem néz annak.
- Köszönöm.
- Szívesen.
- A Lewis-rezidenciára várnak vasárnap ebédre.
- Na, mi a szösz. Vagy inkább mi a szöszi?
- Utóbbi. Fogalmam sincs, hogy vett rá.
- Nekem lenne egy pár ötletem. Gargalizált egyet a golyóiddal, te meg igent mondtál.
- Annyira akarja ezt a családosdit a szülőkkel, hogy komolyan késztetést érzek rá, hogy megpróbáljam megadni neki a nagy idillt.
- Miről maradtam le? Már egyszemélyben te állsz a nagy boldogság útjában?
- Francokat – dörmögtem.
- Akkor meg miért téged kúrogat? Már a szó nem szexuális értelmében?
- Annyira szeretné, hogy jóban legyek a családdal, hogy valamelyik nap már én is elgondolkoztam rajta, hogy szerettessem meg magam.
- De hát Szöszi-mamival nyaraltál már és a sztorizások után úgy vettem le, nagy volt a szerelem.
Ezt nem akartam cáfolni. Így volt.
- Kedvelem az édesanyját. Nagyon sokban emlékeztet Daniellre, talán ezért találtam meg vele annyira könnyen a hangot – gondolkoztam hangosan.
- És a nagymama is bír.
- Igen. Bár kevesebbszer akarta volna megmarkolni a fenekem és csípkedni a combom, akkor most kellemesebb emlékeket is felsorakoztathatnék.
- Nem is tudom, miért aggódsz. A nőkkel mindig könnyen kijöttél, a nővérét meg már ismered, csak át kell csoportosítani a kapcsolatokat és az is a helyén lesz.
- Csak tudod, a Lewis családban van hímnemű egyed is és családfő lévén nagyobb falat a többieknél.
- Ha a tényeket nézem, a férfiak bizonyos csoportjával is játszva elboldogulsz, bár sajnos nem hiszem, hogy ő az a típus lenne, akit lekap a lábáról a te sármos mosolyod.
Még a hideg is kirázott tőle. A puszta gondolattól libabőrös lett a testem és Seiki ezen több mint jót mulatott.
- Te jó ég, más se hiányozna nekem. Már a gondolattól is ver a víz. Annak azért örülök, hogy az előzetes híradások szerint ez egy amolyan apa-mentes étkezés lesz, mert hogy ő fontosabb helyre hivatalos.
- Na, akkor még kevesebb okod van parázni.
- A pasas rühelli a képemet, szerinted ezt okos dolog tetézni? Ha egyszer rájön, hogy átléptem a küszöbét, szerintem a rendőrséggel töreti rám az ajtót utólagos magánlaksértésért!
- Arra rájött már, hogy kedves felesége meginvitált két hétre, sőt mi több, kisfián adott neked szálláshelyet?
- Szerintem nem, de addig jó nekünk, míg szőnyeg alatt lehet tartani.
- Akkor meg tényleg ne aggódj. A nő profi. Jól keveri a lapokat és tudja, mit oszt le.
- Gondolod?
- Erős a gyanúm, hogy igen. Nyugi. Dany-mama óvó szárnyai alatt vagy.
- Ez még eszembe sem jutott. Miért nem lehet az embereknek csak anyjuk?
- A biológiai magyarázatomra vagy kíváncsi, vagy az egyéb okok is foglalkoztatnak?
- Költői kérdés volt.
- Akkor magadban kellett volna inkább tartanod. Amondó vagyok, hogy egyelőre tedd félre a dilemmáidat, amit a papa okoz. Koncentrálj a nőkre. Azokkal úgyis könnyen megy neked. Tudod, hogy Eri is imád. Ujjad köré tekered őket, van hozzá érzéked. Most legyen ez az előtérben.
Seiki anyukája kivételes nő. Hogy a saját fia miért szólítja a keresztnevén? Soha nem értettem. Egyszerűen így van és kész. Seikire nagyon korán rátalált az az érzés, hogy ő a férfi a családban. Ennek megfelelően is viselte a terheket. Nagyapja mindig mondta neki, amikor a dolgára indult, hogy vigyázzon az asszonyokra, hiszen ő a ház ura.
- Szeretem a mamidat. Egy tündér.
- Fióka is szereti. Levittem hétvégézni. Meséltem már?
- Nem! – Ledöbbentem. – Ezt nem osztottad meg eddig.
- Látod? Mert folyton a te lelkedet ápolgatjuk, regeneráljuk, töltjük és rám már nem is vagy kíváncsi. Mintha nekem nem lehetnének problémáim! – hüppögött.
- Ilyenkor ingerenciát érzek, hogy félhangosan megjegyezzem – ah, mily szerencsések is vagyunk mi emberek, hogy Numata Seiki nem színészi pályára lépett. – Röhögött, kényelmesen fészkelődve a fenekemen. – Ripacs.
- Látnod kellett volna Erit, egész hétvégén Asukát tömte. Azt hittem, hazafelé nem fér majd be a kocsiba. Olyan étkezéseket találtak fel, olyan időpontokban, csak hogy tovább etethessék, én csak lestem. Mint a madármamák. Csaknem szájból szájba. Kis híja volt. Szegény Fióka utána két napig csak a teásbögréjét szorongatta. Az a téveszméjük, hogy éheztetem, azért ekkora, jöhetek én a génekkel és hogy mi kódolt és mi nem, ez mellékes.
- De minden szép és minden jó?
- A nagyszüleim majd kicsattannak az egészségtől. Ryu, én esküszöm, nem tudom, hány éves a nagyapám, mert bár lassan félúton járok a harmincban, de még mindig csak vad regéket hallok arról, mikor is született, de ha száz éves is, egyszerűen fergeteges, mit művel egyetlen nap alatt. Tudod, hogy a Szabadulóművész – drága édesapját szokta efféleképpen aposztrofálni – kései gyerek volt, így ők már akkor vénecskék voltak, mikor én biciklizni tanultam, de azóta komolyan fiatalodtak és én nem tudom, hogy csinálják. – Mikor a hangja így ellágyul, a szeretet ízlelhető minden kiejtett szóban. - Az ő hozzáállásuk a házasságomhoz ámulatba ejt. Idős emberek, az enyémtől annyira különböző értékrenddel, annyira más világnézettel. Én tudtam, hogy nem tudnának ezzel mit kezdeni. A nagyszüleim, akiket annyira megviselt a saját fiuk szégyenletes tette, vagyis hirtelen jött önállósodása és eltűnési mutatványa, hogy attól a naptól a nevét is elfelejtették. Nekik a nevük, a becsületük mindennél fontosabb volt akkor is, most is. Ahányszor túráztattam rajta magam, mindig oda jutottam, hogy mit tudnának ők kezdeni vele, hogy gyűrűt húztam egy majdhogynem feleannyi idős fiú ujjára? Volt, mikor azt gondoltam, hogy nem fedem fel előttük, hogy együtt élünk, elég messze vannak, talán jobb nekik, ha nem bolygatok semmit. Aztán múlt héten hirtelen bekattant valami, kocsiba vágtam a gyereket és levágtattuk hozzájuk. Tárt karokkal fogadták. Majdnem azt találtam mondani, hogy Asukát nem láttam még ilyen örömmel gazolni, de egyáltalán soha nem láttam még gazolni. Ehhez képest egész hétvégén ott sertepertélt a nagyapám körül és hatalmas bólogatásokkal követte az instrukcióit, memorizálta az okításokat, mit-hogy kell kitépni, mit nem szabad, milyen cikk-cakkban lépkedj a veteményben! Lelkes volt és ezt átragasztotta a nagyapámra is, akit teljesen felvillanyozott a tudásszomja. Bőven megfizethetné a segítséget, mégis mindent egymaga csinál. A nők meg főztek egész nap, reggeltől estig, mert jaj, ez a fiú csupa csont és bőr! Hát estére átírták a paramétereit. Olyan hasa volt a pizsijében, mintha a hatodik hónapban lenne. Volt a dologban valami bizarr – kacagott, majd hirtelen elhallgatott. Arcom a párnán pihent, mégis szinte láttam a vonásain végigsimító érzéshullámot. Meghatódtam. Kicsit. - Eri tudta. Miután hazaérkeztünk a nagy és hirtelen nászról, mézes heteink egyik programja volt, hogy bemutattam őket egymásnak. De a nagyszüleim most látták először. Azt mondtam, hogy egy nagyon kedves barátom, ők pedig azt, hogy az én barátaim az ő barátaik, ehhez mérten fogadták. De azt hiszem, rájöttek, Ryu. Nem mondtam ki, de szerintem sejtették, hogy ez több volt, mint egy víkend egy ismerőssel, valami több, valami fontosabb. Az irántuk érzett tiszteletem nem engedte, hogy annak mutassam Asukát, mint aki igazából. Ez kicsit zavart, de tekintettel akartam lenni rájuk. Félre ne érts, nem voltak olyan irányú félelmeim, hogy kitesznek a nagy családi vagyonból. A pénz soha nem érdekelt, mondjuk lehet, hogy azért, mert volt. De annyi minden mást köszönhetek nekik, hálátlan lenne olyan helyzetbe hozni őket, amivel koruk, neveltetésük, világuk miatt nem tudnak mihez kezdeni. Ama bizonyos gyökeresen más világnézetük miatt volt lehetetlen, hogy rábólintsanak. Hittem én, és annyira nevetséges előjönni ezzel a szeretet ereje klisével, de basszus, nem tudok más okot. Némán mégis megtették, Ryu. Tudom, hogy az áldásukat adták ránk. Mikor búcsúzkodtunk, a nagyanyám úgy ölelte meg Asukát, mintha engem ölelt volna. A nagyapám pedig azt mondta, hogy ha ismét jövök majd, hozzam a fiút is. Ez jólesett. Szép nem?
Igazából bepárásodott miatta a szemem, de azon voltam, hogy ne hallja a hangomon.
- Szép – szipogtam, én szentül hittem, hogy több mint diszkréten.
- Te jó ég – horkantott fel - ha tudom, hogy bebőgsz rajta, akkor nem pofázok!
- Na ne etess, fogadjunk, hogy nem én voltam egyedül, akit megérintett.
- Mondhatnám, hogy elmorzsoltam egy-két könnycseppet, amikor befordultam az úton, de nem mondok ilyet és ha esetleg megpróbálnál Asukánál rákérdezni, ő velem van, nem fog elárulni.
- Aha.
- Ne aházz itt nekem!
- Fantasztikus nagyszüleid vannak.
Ahogy kimondtam, mindketten elhallgattunk. Olyan pillanat volt, mikor a hallgatás beszél. Mikor a teljes némaságban két ember ugyanazt a gondolatot forgatja odabent. Nem mondtam ki, hogy az én szüleimben nem élt igazi szeretet. Nem mondta ki, hogy tudja. Hallgattunk egy kicsit. A csöndet egy újabb nyögés törte meg. Azok a kezek!
- Hangosabban, bébi, szeretem a hangod – kacagta, csípőjével játékosan lökött egyet.
- Na állj le. – Felröhögtem a szimulált döfésen, de ettől csak felbátorodott.
- Az... ez az… ez az. Még…
- Nem unod még?
- Ahelyett, hogy játszanál velem egy kicsit. Unalmas lettél.
- Nem vagyok! Szerinted mit vegyek fel?
- Nem fogom veled megbeszélni, miben tündökölj a nagy alkalomra, mert úgyis majd külön délutánt szentelsz annak, hogy nagy gonddal kiválogasd a cuccod, míg a Szöszin farmer lesz meg póló.
- Te jó ég, most nagyon jó pontot találtál meg!
Na itt vallottam be magamnak, hogy az a szarvasbőgés, amit hallattam, már majdnem megütötte azt a bizonyos szintet. Numata Seiki is így vélte.
- Pont ott? Így jó, igaz?
Előrehajolt és a hajamba fújtatott. Nevettem. Csak hogy örömet okozzak neki, beszálltam a játékába pár fülledt mondat erejéig.
- Oh, igen… - nyögtem és ő fújtatott.
- Itt? – dorombolta, miközben tenyerével körkörösen oldotta a csomót.
- Erősebben! – hörögtem.
- Megkapod, bébi – vicsorogta.
- Ne hagyd abba!
- Mondd, hogy szereted a kemény…
A nagyon finom, halk kis köhintéstől mind ketten a másodperc törtrésze alatt dermedtünk mozdulatlanná. Lassan, nagyon lassan fordítottam a hang irányába a fejem. Valódi, hamisítatlan inflagranti. Rajtakaptak, bár a ház ura csak jótéteményből trónol a fenekemen és gyűrködi a hátam, a szituáció akkor is több mint kellemetlen.
- Szia, Fióka! – Velem ellentétben Seiki nem volt zavarban. Hangja puhán és vidám szólt az ajtóban álló Asukához. – Gyere ide, én még nem akarok leszállni Ryuről.
Éreztem, ahogy az arcomat elönti a vér, fejemet a karomba fúrtam és onnan dünnyögtem, miközben hallgattam a közeledő lépteket.
- Szép napot, Asuka-kun…
- Szép napot! – mosolygott, ahogy hangjából hallottam, felhőtlenül, és a csók, ami a fejem felett cuppant, az is felettébb vidámnak tűnt a rajtakapottság ellenére.
- Ha te is itt ülnél, most éreznéd, hogy Ryu tök ideg, mert így elcsíptél minket. - Szó szerint nyerített. Neki felettébb tetszett a kialakult helyzet. - Már csak a Szöszire kéne rácsörrennünk és nyomhatnánk négyesbe. Au!
A mondat végére megugrott, feltételezem megcsípték vagy fülön pöckölték. Nem ismerem a törékeny fiú fegyelmezési módszereit, csak tippelni tudok.
- Összeütök valamit ebédre, jó?
Mintha csak ignorálta volna párja csípőskéjét, Asuka egyenesen hozzám szólt.
- Jó. Ryu úgyis idejött kaja helyett, hogy nyomkodjam meg. Biztos örülne, ha ezután a kemény menet után bedobhatna valamit. Au!
- Én félmeztelen vagyok, te még mindig a fenekemen ülsz és baromságokat beszélsz, én is ütnélek. Megérdemled.
Asuka nevetett, majd tovareppent. Már nem tudtam annyira felhőtlenül élvezni a kikönyörgött masszázst.
- Ne görcsölj már, mert az egész eddigi munkám értelmét veszti. Asuka nem hülye. Tudja, hogy én meztelenül kefélek, arról nem is szólva, hogy ha kedvem támadna téged húzogatni, pont akkor nem az ágyunkat választanám hozzá, mikor ő pontosan bejelentette, hányra is fut be. Nem értett félre semmit. Nem hülye. Okos. Szép. Meg nagyon jól főz.
- Rá ne olvadj a hátamra…
- Jaj, bagoly mondja! Te bezzeg szórhatod itt a csillámport a Szöszi nevére, ha rád jön a görcs. Mikor kéred meg?
Lómódra vetettem le a hátamról, még horkantottam is vagy kettőt, persze csak a vonyítás után, ami a túl hirtelen mozdulatból következő fájdalom hatására szakadt ki belőlem.
- Mi van?! Hogy jutottunk idáig? Úgy értem, hogy lettünk hirtelen A pontból B pont kapujában? Mi köze ennek bármihez is?
- Csak úgy eszembe jutott. Penész lepheti azokat a szegény gyűrűket.
- Hagyd békén a gyűrűimet, oké? – Talpra pattantam, a hátam pedig nem volt hálás ezért a hirtelen mozdulatért. – Most mindkettőnknek ezer dolog osztja meg a figyelmét. Én el vagyok havazva, Daniell újra próbálgatja a szárnyait, nem fér bele az időnkbe, még egymásra is alig jut. Még nem jött el a tökéletes alkalom és nem jó az időzítés.
Ő is felállt, gondosan simítgatta el a takarót, amit meggyűrtünk az elmúlt fél órában.
- Soha nem lesz tökéletes alkalom. Csak lépd meg és kész.
- Én nem vagyok ilyen.
- Változtass.
- Még nem. Még várok – ráncoltam a szemöldököm, de nem hatotta meg a haragom.
- Jól van. Ejtsük. Öltözz és menjünk enni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése