- Megálltunk.
Kezem a kormányon, némán biccentettem. Tisztában vagyok vele, hogy állunk. Én
vezetek. Kurta visszajelzésem nem igazán volt elegendő neki.
- Ryu – pörgette meg a nevemet, csodálom, hogy egyben maradt. - Ha megálltunk...
- Kérek még megközelítőleg öt percet - közöltem vele a lehető legsemlegesebb hangszínben, ami tőlem tellett.
- Ötöt?
Várta a visszaigazolást.
- Ötöt.
Megerősítettem.
- Miért pont annyit?
- Kezdetnek megteszi.
- Kezdetnek?
- Ha nem lesz elég, élek a hosszabbítás jogával.
- Para van?
- Őszintén?
- Para van.
- Van. Mondjuk.
Én ijesztően komolyan színt vallottam, ő meg elmosolyodott, mint valami démoni pelenkás.
- Félsz az anyukámtól? – rágcsálta meg az alsó ajkát.
- Nem tetszik, ha így mondod – kaffantottam. - Ferdítés.
- Bent van egy negyvenkét éves nő… Ezt ne is firtasd. Egy ideje negyvenkettő és nem merünk vele vitatkozni. Szóval egy negyvenkét éves nő, egy huszonkilenc éves másik, plusz egy felnőtt pasas, ráadásnak egy kisfiú és egy kislány. És te félsz bemenni…
- A nővéred férje.
- Mi van vele?
- Egyszer, egy bemutatkozás erejéig volt szerencsém hozzá, de akkor még nem ebben a minőségemben találkoztunk és…
- Milyen minőséged is van neked most?
- A te és én féle.
- Ja, értem. – Gondolkozást színlelt egy futó pillanatra. - És?
- Mi van, ha megbotránkoztatja ez a dolog? Mi van, ha túl konzervatív ahhoz, hogy…
- Tudod, hellyel-közzel ez az első olyan félelmed, aminek ha akarom, némi alapját is érzem. De nem gondolsz bele, mitől tartasz. Elvette a nővéremet. Érted? Úgy értem, amikor ezt mondom, te felfogod a jelentését minden szónak? Feleségül vette a nővéremet! Összeraktak két gyereket! A srác végigüli a karácsonyokat meg a családi ünnepeket! Tudod, eleinte ment a cenzúra, de a családom hosszútávon képtelen megtagadni önmagát és akkor durr. De mindig, amikor azt hisszük, hogy na most aztán sikerült olyan darabot lepengetnünk az agytekervényein, hogy a színét sem látjuk többet, akkor a következő alkalommal megint megjelenik és nem Liny húzza maga után egy szemeteszsákban.Én úgy gondoltam, a tesóm összes pasija az első meghívott ebédje után elmegy még az emlékeiből is kitöröltetni a famíliánkat, vele együtt a nővéremet, és onnan már csak a görbült száját látom életem végéig. Erre jött ez a srác és miután velünk vacsizott, másnap is felhívta. Szökő évente egyszer születik egy ilyen. Akkor már sejtettem, hogy szívós. Megtartottuk.
- Daniell.
- Hisztis.
- Daniell, figyelj.
- Kiszállok.
- Dehogy szállsz! Nem szállsz! Szépen itt maradsz és türelmesen kivárod velem, amíg elegendő bátorságot gyűjtök magamba ahhoz, hogy szembenézzek a párom családjával!
Jaj. Nem is kicsi. Méretes, amolyan teljes tüdős és szívsajgós „jaj”. Meg lettem sajnálva. Ezt a fura szusszanásból szűrtem le, amit kedvesem az orrán pöffentett elő. Élénk narancs pólója is szelídült pár árnyalatnyit, a kupolákra emlékeztető szegecsek a karkötőjén visszahúzták a tüskéiket.
- Anya aranyos, de ezt tudod, mert két hétig nézted, ahogy mosolyog. Bír téged, Ryu. Sőt, bizalmas információ – azt mondta, még hiányoztál is neki. Liny is aranyos, a férjegyed nem annyira aranyos, mint inkább kitartó és kötélidegzetű, a gyerekek rosszak, mint állat, de azért aranyosak, én aranyos vagyok… Nincs mitől darázni, Ryury. Ez elég tetemes mennyiségű aranyosság.
- Nem ennyire egyszerű a történet, életem.
- Ohhó, dehogynem. Mint a pofon. Kiszállunk, aztán csengetünk. Amit mellesleg nem kellene, mert van kulcsom, de a te kedvedért csengetni fogok, nehogy a paranoid agyadban megfogalmazz olyan dolgokat, hogy jaj, jaj, rájuk törünk váratlanul, szóval én csengetek, aztán nem fog beletelni harminc másodperc és már a nappaliban ámulhatsz gyermekkorom zagyvás színhelyén.
- Miért mondod, hogy zagyvás?
- Azért, Ryu, mert ott minden van, az ír koboldtól kezdve a japán kardokon keresztül az igazi Made in USA szabadságszobros bimm-bamm óráig. Nem szeretném, ha felkészületlenül érne, ami odabent vár.
- Kedvesem, akkor erről talán napokkal előbb is társaloghattunk volna – düllesztettem a szemeimet.
- Semmin nem változtat igazán. Van hagyományos fogadószobánk és ott minden tényleg annak rendje és módja szerint van alakítva, direkt apa ügyfelei és munkatársai miatt, de javarészt a házban inkább egy érdekes stílus mixtúra a jellemző, de... Ryury, figyi, itt blablabla a kocsiban ahelyett, hogy kiszállnánk végre és akkor nem kéne csacsognom arról, mi van a házban, ami közel tíz méterre áll tőlünk, szóval Ishigorou-san, mi lenne, ha az órádra nézve megállapítanád, hogy letelt az az öt perc és elhagynánk végre a fedélzetet?
Felnőtt férfi vagyok és itt szorongatom a kormányt, hátha egyik pillanatról a másikra történik valami, ami majd elintézi, hogy ne kelljen bemennem. De mégis vajon mire számítok? Te jó ég, mennyire nevetségesen is hat… Ezzel az erővel eljátszhattam volna azt is, hogy reggel hascsikarásra ébredtem, majd a lázmérőt a teámba lógatva álcázhattam volna harminckilenc fokos lázat és vírus gyanújával, akár egy általános iskolás, indokolt felmentést szervezhettem volna magamnak aznapra. De én nem vagyok már gyerek!
Kiszálltunk.
Csak azért vettem fel meglehetősen sietős tempóját, mert ha nem teszem, félő lett volna, hogy a csuklómra markol és vontatni kezd, mint egy durcázó kölyköt.
A kedvemért tényleg csengetett. Mosolygott rám, majd ismét megnyomta a gombot és megint mosoly. Egyre szélesebb és nehézkesebb. A végén már tenyérrel támadta a csengőt újra és újra. Számra kívánkozott, hogy hát rendben, sajnos nincs itthon senki, menjünk haza, de mielőtt még bedobhattam volna a mondatot, amire szerintem számított, ő mégis elővillantotta a kulcsát és az ajtó feltárult.
Rögtön a hosszúkás előszobába lépve falitükörre ragasztott üzenet várt minket, ami tudatta, az itthoniak szükséghelyzetben távoztak, negyed órát jósolnak a dolguk elintézési idejére. Daniell figyelmesen elolvasta a látszólag rohanvást kapart üzenetet, majd fintorogva megjegyezte, hiába a fejlődő technika, éljenek a cetlik, majd némán felajánlotta nekem ezt a váratlanul nyert negyed órát arra, hogy tovább gyűjtögessem a bátorságomat, én pedig éltem vele.
Kedvesem nyomában a nappaliba léptem és abban a pillanatban, hogy ott álltam a szoba közepén, hirtelen tényleg megragadott egy borzongató érzés. Elkezdtem érzelgős és roppant szirupos lenni. Megtehetem. Ezek a falak látták életének minden szakaszában, újszülöttként, vagy amikor megtette az első lépéseit, majd évekre rá makacs kamaszként is. Ebben a házban érett felnőtt férfivá, és belegondolva ennek tényébe, akarva-akaratlan érzelemhullámok hada ragadott magával. Rendhagyó volt minden négyzetméter és valahogy nekem mégis különösen ismerős, hiszen bár a saját otthonunk gyökeresen más, mégis ezt hordozza magában. Bár a házunk negyedennyire nem hat mondhatni kulturális olvasztótégelynek, van egyfajta csengése, ami tagadhatatlanul ugyanolyan. Egy hangulat, amit talán Daniell hordoz magával, amerre jár.
A hatalmas teret szűkre szabták a benne elhelyezett tárgyak, mégsem mondanám zsúfoltnak, inkább csak az én szememnek többminden van itt a kelleténél. Több tárgy, több szín. A falak kékek, a szoba átellenes felén hatalmas kandalló áll. Nem tűnt valódinak, de téglamintájával egy igazi amerikai otthon tökéletes dísze lenne még így is. Szinte láttam a rajta logó zoknikat a rájuk hímzett nevekkel. Felette mesterien kidolgozott, kardot tartó állványból sorakozott egymás alatt mindjárt három, ezzel elérve, hogy az ember ugorjon egy kontinensnyit anélkül, hogy a kisujját is mozdította volna. Hatalmas tolóajtókkal kijuthatunk a szabadba, a jobb szélén felfelé igyekvő lépcsővel meg feltételezem az emeletre.
- Amíg várakozunk... – a következő lépése túl hamar kristályosodott ki, öltött alakot. – Gyere!
- Hova? – pislogtam, de minek?
- Az emeletre.
A nyomában igyekezve csak futó pillantást vethettem a lépcső mentén, a falon tömötten sorakozó fényképekre. Elkaptam egy-egy történést. Danyt foghíjas mosolyával, a nővérét a bilin ülve, karácsonyi ajándékbontást és szülinapi gyertyafújást, de csak futó pillanatra rohant át rajtuk a szemem, hamar hátunk mögött hagytuk őket, hogy gyors lépések egymásutánjában megálljunk a keskeny folyosó utolsó ajtaja előtt.
- Na, várj. – Bár már lenyomta a kilincset, most visszatáncolt. A kallantyút szorongatva megfordult, hátát nevetve a fának vetette. – Én még soha nem hoztam fel a szobámba pasit. – Csak egy pillanatra gondolkozott el kissé merész és még annál is valószerűtlenebb kijelentésén. Korrigált. - Leszámítva a barátaimat. Vagy a barátaim barátait. És a haverokat. Néhány osztálytársamat vagy rokongyerekeket, de! – kunkorította felfelé a hangsúlyt, kissé ünnepélyes ízt adva ezzel elkövetkezendő mondandójának. – A szó efféle értelmében te vagy, vagyis leszel, az első férfi a szobámban.
Én pedig? Bólintottam. Láttam, hogy valamiféle döbbenetet várt tőlem, talán nem túlzó kijelentés, szürkéi arra ácsingóztak, hogy könnyekig hatódjak a vallomástól, de én, minthogy a gyomrom még mindig ökölben, további egy bólintásra voltam képes és igyekeztem pusztán arcom játékát használva tudtára adni – átérzem minden egyes súllyal bíró szavát, éppen repesek a várakozás keltette izgalom hevében.
Az ajtó kitárult, és én, földi halandó, bebocsátást nyertem ifjúkori birodalmába.
Nem tudom, elképzeltem-e valaha a szobáját. Persze esett szó erről-arról, néhány bútordarab helye is kiderült, ha olyan irányba talált a téma, körvonalazódtak az alakok, de konkrét formát soha nem kapott. Amikor itthon tartózkodásai alatt a telefonba búgtunk egymásnak, mindig semleges környezetet emeltem köré. Semmi konkrét vonal vagy ív, színeket vagy formákat nem társítottam a szóhoz: „a szobája”. Persze néha akarva-akaratlan engedtem el a fantáziámat egy-egy, nekem túl extrém ruhadarabját, vagy ékszerét látva, vagy akár megvalósult elképzelése ösztökélésére, de azon kezdtem morfondírozni, milyen lehet az a közeg, amit ő emelt saját maga köré. Ilyenkor vadabbnál vadabb képek kergették egymást, százféle színnel csíkozott tapéta vagy vakolatlan téglafal, elképzelt birodalom térképének vázlata az ajtókerettől egészen az ablak csücskéig… De mind csak vázlatos volt, inkább érzés.
A falakon két szín osztozott. Amelyen beléptem, koromfekete, a másik három - meglepett - de fehér volt. Pislogtam rajta egyet, kettőt, talán egy harmadikat is, hátha csak nem látom az árnyalatot, halványkék, bézs vagy egészen krémes citrom? De nem. Az egyetlen kormos falon kívül a többi hófehér volt. Ott ragadtam az ajtóban, de ezt csak akkor vettem észre, mikor a kezemre fogott és beljebb kényszerített. Lehet, hogy én még maradtam volna egyhelyben azon morfondírozva, miért fehér a fehér?
- A fehértől blokkoltál le? – kacagott fel játékosan, tarkóján himbálózó copfja ritmusából láttam, ahogy féloldalas mosolykája kiszélesedik. Talált, süllyedt.
- A házban nem jöttek szóba a fehér falak.
Csak kimondtam, ami az eszembe jutott. Valóban, kicsit meglepett, hogy ilyen hangulatra vágyakozott, míg nálunk színekkel vette körbe magát és engem.
- Kellett a fehér. Elmondjam?
- Kérlek.
- Volt színes, tarka, poszteres, amit akarsz. Talán az utolsó évben festettem át fehérre, mert rájöttem, hogy néha szükségem van rá, hogy ne vonja el a figyelmemet semmi. Néha kell nekem egyetlen fehér felület azért, hogy új ötletek teremjenek a fejemben, ne pedig egy-egy régi vezéreljen egy szokott irányba. Új távlatokat ad. Üres és ami az, azt annyi mindennel meg lehet tölteni. Ott él benne a lehetőség arra, hogy más legyen. Mint egy rajzlap. Mint egy új, friss és ropogós papír. Vagy egy feszes vászon. Akkor nagyon sok volt a válaszút előttem, sok mindent kellett átlátnom, értékelnem és döntenem. Ehhez kellett a tiszta fej és így…
- A tiszta fal is – folytattam a csak félig sejtett mondatot.
- Igen. Hülyén hangzik?
- Így, ahogy elmondtad, nem. Nem hangzik annak. Sőt. Kifejezetten van benne valami. – Hümmögött, én pedig folytattam. - És ez, hogy-hogy… ?
De eddig jutottam. Egy fél gondolat bukott ki az ajkaimon, mert az ajtókeretben állva nem ilyen volt a kép. Az új perspektíva valami egészen mást mutatott meg. Hátra fordulva, most már szobája kellős közepén állva szemügyre vettem a fekete bárányt is. Az egyetlen kormos oldalt.
A fekete falon, egymástól szinte csak két centis, hol alig annyi távolságban, földtől a plafonig, mint egy óriási kollázs, több tucatnyi festmény sorakozott. Kisebb-nagyobb, óriási és egészen pöttöm, mind más keretben, száz meg száz hangulatban, a paletta minden árnyalatával, mégis harmóniában. A nyár egy vakító, napos szeletkéje öreg, sötétre érett cirkalmas, barna keretben. Egy arc, fiatal lányé a víztükörben, acélkék foglalatban, elképzelt lények, csaták véres szegéllyel, megörökített emlék vékony műanyag dísszel, legyező, amin esti mese kockái követték egymást sorra, faragott tartót kapott, a kedvenc együttesét lángnyelvekkel kerítette körbe. A kezeivel káoszt teremtett, a zsenijével leigázta és uralta azt. Megfért a favorit rajzfilm hőse, s tőle karnyújtásnyira egy pasztell csendélet.
Az egyik sarokban tízszer tíz centis kockából fátyol farkú aranyhal tátogatott rám, narancs és citrom pikkelyei ragyogtak. Buborék formázta kerete kék volt, fehér csillogással.
- Ott volt még egy pici hely – kommentálta sóhajtva. – Na, meg lelkiismeret-furdalás is. Ez volt az egyetlen, amit úgy csináltam, hogy már nem laktam itt.
Látta, hogy alámerültem a színeiben, fürödtem azokban az igazi, Daniell féle látomásokban, csak egy pillanatra súlytalan pördülve, mielőtt újra a felszínre úsznék egy kiadós korty levegőért. Annyi árnyalat, annyi gondolat, egyik se hasonló, mind egyedi és egy. Kibogozhatatlan és végtelenül egyszerű, együtt, egy helyen osztozva, olyan tökéletességben, hogy arra gondoltam, akarom ezt a falat, így, ahogy van, egészben, mert sokáig kellene néznem ahhoz, hogy minden részletét igazán láthassam. Nem voltak hatalmas dolgok, apróságok csak, mégis a részleteiben szerettem volna elveszni, legalább egy kicsit. Annyira hiányzott a hangulata, a valódisága, a kivételessége. Amit teremteni képes. Hiányzott, hiányzik.
Amióta megsérült a keze, nem beszélünk róla. Ott van a szobája, tele kész vagy félbe hagyott képekkel, mégis igyekszünk nem is gondolni rájuk. Az irodámban rejtegetem azt a Miótól kapott festményt, amiről Daniellnek fogalma sincs, és várom az alkalmat, mikor veszti el az alkotás kimondatlan egyességünkben megköttetett tabu mivoltát és lesz újra szabad beszédtéma, hogy elmondhassam, szeretem azt a képet, az enyémnek érzem, akarom, kell nekem. Pedig soha nem adta át úgy, ahogy azt talán tervezte, mégis hozzám került, mert nálam van a helye. Az enyém.
Ott ragadt a tekintetem a képek sűrűjében. Nem is tudtam megszámolni, hány borította a falat. Csak akkor zökkentem ki, mikor rájöttem, hogy néz. Mellettem állva arcomat fürkészi, szemei kolibri módjára cikáznak.
- Baj van? – néztem rá értetlenkedve, de ő a fejét rázta. Halvány vidámság ült a szeme sarkában, a hangja érdesen csengett.
- Hiányzott.
Nem értettem. Kérdő pillantásomtól egyáltalán nem zavartatta magát. Elmaradt a válasz. Előre nyúlt, karcsú ujjai belesimogattak a hajamba. Érintése lecsúszott, hogy ujjbegyei halántékom után az állkapcsom ívét rajzolják végig.
- Mi?
Csak megrázta a fejét és elengedte a pillanatot.
- Ez itt az ágyam – kezdte meg az idegenvezetést két köhintés között. Szemléltetésképpen az említett bevetett fekhely felé intett, amin sötétlila takaró nyújtózott. – Szekrény, lámpa, szőnyeg – hadonászott fura kört írva le, majd az ablak melletti holttér felé tájolódott. – Egyetemi ereklyék. – Újabb irányt vett fel és most a másik ajtóra bökött. – Fürdő, vécé.
- Várj, várj – torpantam meg. – Milyen zászlók ezek? Úgy értem, mikor jártál te…?
- Ezekre nem jártam. A nagyi küldte, hogy járhatnék, ha ott élnénk, szóval volt egy hangulata, hogy a mamám elment levadászni neves intézmények repi cuccait, csak azért, hogy mi lenne, ha. Ezért is nyerték meg azt a csíkot maguknak.
- Hogy is lehetne másként – morfondíroztam. Lehetetlen sztorit teljes egyértelműséggel átitatva tálalni, na, ez is egy Daniell féle tudomány.
- Szóval fürdő arra és… kb. ennyi.
De akkor én már ismét a képeket fürkésztem és mintha különös körforgásba kerültünk volna, ő megint engem figyelt. Nem tudom, mi történt. Talán a műveit látva eredt meg a nyelvem, túlságosan magával ragadott a pillanat és rólam tudható, hogy szentimentális alkat lévén, néha elvisznek az érzéseim.
- Nálam van a kép. – Nem néztem a szemébe. Kiválasztottam egy pontot, aranysárga búzakalászt. Könnyebb volt neki megvallani. Annyi ideig tartogattam, de ahogy kibukott, könnyebb lettem tőle.
- Tudom – felelte rekedten és nekem végtelen nehéz kövek gördültek le a szívemről. Egyikünk sem mondta ki, mégis tudtuk, miről beszélünk. Nem szeretem a titkokat, pedig tucatjával őrzöm őket, és némelyikben biztos vagyok, hogy tudja, mégis egyetemleges hallgatásba burkolódzunk és eljátsszunk, hogy nem is sejtünk semmit.
- Szeretem – mondtam halkan. Őszinte akartam lenni, hátha még nem késő.
- Valami ilyesmitől féltem.
Nem lehetett könnyű beismernie, mosoly alá próbálta rejteni, mit érez.
- Nem bírsz többé ránézni, jól sejtem? - Eddig nem fordult meg a fejemben, különös, de a hangszíne, a tónus adta a gondolatot és egyszerre annyira reálisnak tűnt. Csak szemem sarkából láttam, hogy bólintott.
- Azt hiszem.
- Mit gondolsz, megváltozhat ez még?
- Nem valószínű.
- Értem.
- Ryu…
- Tudom, hogy én kezdtem, de azt hiszem, nem ez a megfelelő hely és idő. – Elvarázsolt énemet ott hagytam gyönyörködni Daniell keze munkájában, racionális felemnek pedig szót adtam, hadd mondja el, mit gondol. – Ostobaság volt eleve belekezdeni. Elnézést is kérek, ha szeretnéd.
- Nem kell.
- Akkor csak napoljuk el, jó?
- Ebéd utánra?
- Ebéd utánra. Holnaputánra, a jövő hét utánra, ahogy akarod.
- Az ebéd megfelel.
Ebben maradtunk.
A lent éledő zaj ébresztő volt neki is, nekem is. Rám villantotta a tekintetét, én vettem egy mély levegőt. Előre indult, két lépés távolságból követtem. Éppen léptem volna kifelé az ajtón, mikor feltűnt, hogy nem párhuzamos a félfával a mellette lévő keret. A táncoló manók ferdültek a réten. Apró bogaraim, vagy csak rendszeretetem ösztökélt, hogy odanyúljak és megigazítsam. Úgy gondoltam, jobb, ha egyenes, nehogy elvétsék a lépést. Teljes döbbenet vágott végig rajtam, mikor a kacskaringós indákat formázó keret mozdult, de a kép nem követte. Visszaléptem, hogy újra szemügyre vegyem mindahány alkotást. A kerettel csak díszített, a falra festette meg mindahányat. Elvarázsolt Daniell, egy mese címe is lehetne. Vettem egy mély levegőt és tényleg utána indultam.
Csend volt. Kínos csend. Mindenki a tányérjával volt elfoglalva. Amíg nem ültünk az asztalhoz, hallottam a gyerekeket egymással csicseregni, bezzeg most ők is hallgattak, pedig ha még egy hétévestől már elvárhatod, egy háromévesnél talán annyira nem megszokott. Valahogy rájuk is átragadt ez a fura hangulat, pedig titkon bíztam benne, hogy ők fogják szolgáltatni az alapzajt. Úgy éreztem, mindenki igyekszik óvatosan rágni, mert ebben a némaságban még egy omlós falat is harsog, egy lágy korty is dübörög. Csak ettünk. Tudom, az ebédet általában szokták, de ez nem az a békét árasztó csönd volt, amit még ha úgy hozza a helyzet, kívánnék is kísérőnek. A hangtompítós menü minden volt, csak megnyugtató nem. Mindenki mereven a tányérjába fókuszált, hogy úgy tűnjön, teljesen el van foglalva annak tartalmával. Gyanítom a család hasonló gondolatokat nevelget a fejében, mint ami az enyémben körvonalazódott már eme tortúra megkezdése óta – te jó ég, ennek sosem lesz vége. Ott rekedtünk az örök étkezések földjén, ahol sosem fogy el a tányérodból a leves, végeérhetetlen tészták kanyarognak előtted és mindig újra tele a poharad.
Fél füllel hallottam, hogy valaki suttogva vizet kér, aztán kap is, persze azt is extra diszkréten. A vizet is lehalkították, hogy ne csobbanjon, inkább csak visszafogottan folyjék le pohár vékony üvegfalán, egészen annak hasába. Átsuhant az agyamon, vajon ha félrenyelnék és az asztalnak ezen a felén látványos fuldoklásba kezdenék, az feldobná-e a hangulatot annyira, hogy ne akarjam végső menedékként véletlenül leharapni a nyelvemet, hogy utána fesztelen estét tölthessek a sürgősségin pár sebész társaságában?
Különös, hogy az alatt az együtt töltött, rendhagyó két hét alatt nem éreztem ezt. Lehet, hogy a titok ott abban rejlett, hogy mindannyian vendégek voltunk egy harmadik helyen? Vagy csak azzal nem tudok mit kezdeni, hogy ennyire megugrott a létszám és úgy érzem magam, mint akinek itt és most valami hatalmasat kell letennie az asztalra, pedig ha minden zsebem kiforgatom, akkor sem találok mást, csak egy marék aprót és pár szem színes papírba csomagolt cukorkát? Nem érzem magam idevalónak, bármennyire töri Daniell kezét, lábát – ó te magasságos, legalább a saját hülye fejemben figyelhetnék a pofámra, ég óvjon még egyszer bárminemű töréstől, zúzástól és ennek akármilyen alfajaitól - kilógok innen.
- Meséltem már… – Daniell hangja eltépte a gondolataim tekervényes és lássuk be, önmarcangoló fonalát. Hálás voltam érte. Kedvesem helyezkedett a székén. Addig szög egyenesen ült, most finoman mozdult kicsit felém, hangja mintha visszhangzott volna, vagy csak a túl nagy csend tette, de öblösnek és rezgőnek hatott. Mocorgása miatt néztem rá, de a mosolya végett pihent meg rajta a tekintetem. – Hogy az én drága nővérem egyszer adott nekem egy marék kavicsot?
Megpercent a szemöldököm. Nem erre számítottam, de már az első mondat után sejthető, sőt mi több, tudható volt, hogy attól függetlenül, hogy váratlanul ért, a történet tartogat némi extrát. A dologhoz sokat hozzátett, hogy az asztal másik oldalán az emlék kezdő taktusainak felemlegetésével az említett nővér beleprüszkölt a kanalába. Szépen formált, most egészen fiús frizurája rejtekébe próbálta bújtatni a vad vigyort, kevés sikerrel. Daniell mély levegőt vett, mint akit még ma is bánt a múlt eme fekete szeletkéje, majd töredelmesen vallott.
– Volt képe azt mondani, hogy varázsbab. Egy hétig öntözgettem kitartóan. Még karót is szúrtam mellé, hogy segítsek megtenni az első lépéseket és minél előbb mászható paszuly legyen belőle - jegyezte meg szájhúzogatva, szürkéiben még most is a sértettség enyhe szikráit véltem felfedezni.
- De nagyon boldog volt, amikor a nyolcadik napon valami gaz kihajtott a cserépben. – A nővére belekuncogott a falatba, hosszú, pillangóláncot formáló kék fülbevalója vidáman ringott vele, világos barack színű ingjének mandzsettáját játékosan gyűrögette meg. Férje diplomatikusan igazgatta vékony, aranykeretes szemüvegét, visszafogott mosolya mögött több vidámság bújt, mint amit engedett láttatni.
Kedvesem csordultig szeretettel bökött meg az asztal alatt, én pedig felnézve, Daniell anyukája által küldött lágy pillantás hatására kicsit könnyebb lettem.
A perc távozott és azt hittem, a kellemes momentum után visszaáll a nyomatszó vákumcsend, de a gyerekek végre zajozni kezdtek és Lindsay folytatta.
- Ez körülbelül akkoriban lehetett, amikor Daniell felfedezte az árnyékát.
- Jaj – nyögte kedvesem, mint aki bánja, hogy a kezei között formált kis hógolyóval most lavinát szabadított a világra, de fodros ajkai mögött elbújtatta elégedett vigyorát.
- Egyik este csak az olvasólámpa égett a nappaliban és Daniell sziluettje a falon olyan ijesztően elnyúlt. Hosszúnak látszott az orra, göcsörtös pálcikáknak az ujjai…
Életem horkantott.
- Azt mondta nekem, hogy az ott egy árnyékboszorkány és ha a falhoz érek, elvisz magával.
Daniell anyukája eddig csak, mint hallgatóság volt jelen, de akkor túl nagyot sóhajtott.
- Napokba telt, mire meggyőztem róla a kis hülyét, hogy nem csak a szoba közepén közlekedhet. Kemény hétvége volt – merengett maga elé, a nosztalgia álarca mögött talán egy pillanatra látta a copfos kislányt és a fürtös kisfiút.
- Pont annyi volt köztünk a korkülönbség, hogy amikor én nyiladoztam, ő éppen akkoriban jött rá, hogy kell görénynek lenni és rajtam gyakorolt, mert hát mennyire tuti szívatni a kisebbet. – Daniell hozzám beszélt, de nem nekem.
- Olyan kis bamba borjú voltál. Pislogtál azokkal a göndör pillás kék szemeiddel, és mint egy kis nyálas szájú halacska biggyesztetted lefelé a tátikádat. – A nagytestvér tátogatott kettőt, komikusan csücsörítve, igyekezve megfogni egy kopoltyús lényegét. – Izy, Izy! Még ma sem értem, honnan jött neked, de mondogattad és totyogtál utánam, mint egy kacsa!
A mamiból kacsa lett, ezt a két kicsi felettébb díjazta. Dany már kevésbé.
- Túl sok mesekönyvet olvasol mostanában, vagy vegyem magamra, hogy velem kapcsolatban csak állatos hasonlatokat rámolsz össze? – tudakolta csípőskés modorban életem szereleme.
- A fantáziádra bízom, öcsi.
Daniell vállat rántott, mintha az orra is liftezett volna fennhordás céljából.
- Csak irigy volt rám a szőke loknijaim miatt – magyarázta nekem teljes átéléssel – mert én egy igazán elragadó kissrác voltam és mindenki meg volt értem őrülve.
- Őrülve. Igen. Aztán ez az elragadó kissrác nőtt még pár évet és elkezdte lopkodni a cuccaimat.
- Mentségemre legyen mondva, hogy iszonyat jó színű lakkjai voltak és a felét se használta. Tiszta pocsékolás lett volna hagyni őket beszáradni. Voltaképpen megmentettem őket!
- Te jótét lélek, te.
Olyan volt, mint egy hullám. Először csak nézed, pislogsz a habos víz fodrokra, ahogy mossák a homok alól a kerek csigaházakat, kagylószéleket, visszavonulnak, majd újra ostrom alá veszik a partot és két szempillantásra elfordítod a fejed, s már a lábadat nyaldossák. Nem tudom, mikor szippantott be a pillanat, mikor lettem, ha még csak rövidke időre is, a nagy egész része, csak arra eszméltem, hogy velük nevetek. És jó volt. Nagyon jó.
- Daniell barátja vagy?
- Igen – krákogtam, szememmel kutatva egy elérhető távolságban lévő felnőtt után. Asztalbontás után keveredtem a nappaliig és még csak nem is sejtem, miért egyedül. Semmit nem tudok az ebben a családban dívó nevelési elvekről de Daniellt ismerem és azt hiszem, ez képet ad nekem az egész famíliájáról. Tartottam tőle, hogy ez a hétévessel megkezdett beszélgetés, bár csak most indult, merre tart, illetve mire fut majd ki. A gyerekek kiismerhetőek és ha valóban az jön ki ebből, amit gondolok, akkor jobban örülnék, ha mellettem lenne egy ehhez az emberkezdeményhez tartozó szülő, hogy még csak véletlenül se mondjak olyat, amit nem szabad.
- Mert a fiúk is szerethetik egymást?
Na tessék, hát pontosan erről beszéltem. Itt van, nem telt bele harminckét másodperc és már itt tartunk. Ezt bizonyára nem régen tudta meg, így még hat az újdonság varázsa, de ha a következő mondatban már becézgetett szervekről folyik majd a szó, én belecsapom a halántékomat a térdembe. Nemes egyszerűséggel, ha most jön a kuki, meg a popsi, akkor saját puszta kezemmel tekerem ki a nyakam.
- Szép, amit rajzolsz. Mi az?
Tereljünk és reméljük, hogy nem mondja majd azt, hogy „anális segédeszközökkel kereskedő mobilárus”.
- Ez egy jégkrémes autó.
Hála égnek, hogy csak az. Akkor az a tetején bizonyára valami pálcás fagyi, én meg teljesen hülye vagyok.
- Szereted a jégkrémet? – kérdeztem.
- Nem igazán, mert bántja a fogamat.
Ahogy összehúzta rövidke szemöldökét, arra gondoltam, biztos valami nagyon rossz emléke társul a hideg édességhez, így nem firtattam. Komoly munkában volt. A felsője ujjait egészen feltűrte, a könyöke zöld volt a rajzlap sarkára satírozott mezőtől. Pisze orra ráncot vetett a komoly gondok súlyától, sárga legyen a fagyi pálcája, vagy málna színű.
- Értem.
- Megfogjátok egymás kezét?
- Kivel?
- Apa mindig megfogja anya kezét, de ők egy fiú meg egy lány. Te is megfogod Daniell kezét, pedig ti fiúk vagytok?
Khm… segítség. Segítség!
- Hát, nem szoktuk.
- Miért?
Van még itt rajtam kívül négy felnőtt, hát hova a fenébe tűnt mindenki? Kétségbeesetten néztem újfent körbe, de senki nem volt a láthatáron.
- Hát mert… Én nem is tudom.
- Mit nem tudsz?
- Most semmit. Legfőképpen.
- Apa mindenre tud válaszolni, amit kérdezek tőle.
- Biztos nagyon okos apukád van.
Végszóra megérkezett az emlegetett, és én brutálisan boldog voltam, hogy mellénk toppant a szolid mosolyú férfi. Egy hajszálnyira voltam tőle, hogy megöleljem, de aztán legyűrtem az ingert. Bár Daniell állítása szerint általuk edzett, én azért nem kockáztatnék.
A csemete nem vette észre. Annyira bele volt feledkezve készülő művébe, hogy csak mondta és mondta tovább.
- Egyszer megkérdeztem tőle, mennyi a hold, és azt is tudta.
Felvont szemöldökkel néztem a mindent tudó apukára és ő vállat rántva igazolta fia állítását. Valóban tudja, mennyi a hold.
- És mennyi? – érdeklődtem, hátha véglegesen el tudom terelni a figyelmét a férfiszerelem rejtelmeinek feltérképezéséről és innen értő apukája kezeire bízhatom, további kérdőjeleivel együtt.
- Hát azt már elfelejtettem, mert nagyon régen kérdeztem meg.
- Értem – mosolyogtunk össze az éppen helyet foglaló férfival.
- Kisfiam, nézd meg, a nagyi meg a hugi mit csinálnak a kertben, jó?
- De most nem érdekel.
- Csak nehogy megbánd. Tudod, milyen érdekességek lapulnak a nagyinál.
A különös fény, ami megcsillant a kisfiú szemében, arra engedett következtetni, hogy akadt már számára kincs a hátsó udvarban, így gyorsan letette a ceruzákat, amiket addig markolt, udvariasan elköszönt tőlem is, és édesapjától is, majd úgy kilőtt, hogy csak úgy porzott utána a talaj.
- Remélem, nem izzasztotta meg. – A férfi előrehajolt, kicsit próbált rendet varázsolni az árván maradt rajzeszközök között. - Nagyon nyílt kisfiú és túlságosan is kíváncsi. Abban a korban van, hogy ami a szívén, az a száján, és nem zavartatja magát, ha kérdezni kell.
Na, vajon kitől örökölte.
- Nagyon az elején voltunk – mosolyogtam. – Bár ha kapott volna még pár percet, könnyű szerrel megsemmisített volna – nevettem szolidan.
- Elnézését kérem.
- Ugyan, semmi szükség rá. Csak tartottam tőle, hogy a kérdései olyan irányba is formálódhatnak, amire már nem tudtam volna, helyesebben mondva inkább nem mertem volna felelni.
- Igen, ezt megértem.
Bólintás és mosoly. Részemről viszont. És csend. Társalgásunk itt, ebben, ki is merült. Ő rendet tett a csemetéje után, én ülve bár, de tébláboltam, dolgom nem lévén nagy figyelmet fordítva a falon lógó képekre, díszekre és úgy egészében a bútorokra. Gondolatban lasszót fontam és áthajítottam téren, hogy a ki tudja, merre csámborgó Daniellt egy jól irányzott mozdulattal befogjam és ha akarja, ha nem, ide vontassam hozzám. Úgy éreztem magam, mint egy ovis az első nap a csoportban. És ez a kis dedós iszonyatosan boldog volt, amint a hozzá tartozó copfos befutott. Nem lepődtem meg, hogy áramvonalas műanyag dobozka volt nála. Azon sem, hogy már most abban nyúlkált.
- Süti – kommentálta, nem mintha nem láttam volna az árulkodó jeleket. Krémet a száján, morzsát az ujjain.
- Értem.
Hüvelykujjammal letöröltem a maszatot az alsó ajka széléről.
- Az a két kicsi szebben evett mint te, édes kicsi fiam – közölte a közénk érkező anyukája fejcsóválva, majd elvette kedvesemtől a süteménycsomagot és lezárva adta vissza mancsai közé. Gyanítom, ez már egy afféle szertartás náluk,mert ahogy Dany visszakapta az útravalót, ismét benne matatott és ez édesanyját cseppet sem lepte meg. – És ha esetleg Ishigorou-san is enne belőle?
Daniell a nevetséges gondolatot nem is kommentálta de "ugyan már" kaliberű puffantása után azért még rám pislogott, felkínálva nekem a maradékot, vagyis annak egy részét. Csak finoman megráztam a fejem, biccentve, hogy nyugodtan folytassa a torkoskodást, nem tartok igényt a részemre, a nekem kínált kávét viszont örömmel elfogadtam.
- Nincs kedved vezetni?
Kicsit később, már a kocsinál, felajánlottam neki a kulcsokat. Kilépve a ház ajtaján fura fáradtság lett úrrá rajtam. Nem vagyok benne biztos, hogy nem az elmenőben észrevett családi fotón szigorú tekintettel rám villantó családfő szívta ki a lábaimból a kakaót. Egy rövid időre sikerült megfeledkeznem illegális ott tartózkodásom tényéről, de azok a hideg szemek hamar visszarántottak a talajra. Daniell vállat vont, majd átvette tőlem a kulcsokat és átsétált a másik oldalra, hogy a vezetőülésben foglaljon helyet. Csendben autókáztunk hazafelé, a kerekek falták az utat, halk, lírai egyveleg hömpölygött a rádióból. Néztem a tájat, egészen elmerengtem, mikor hangja visszahívott a földre.
- Megígérted anyának, hogy két hét múlva is eljössz.
Önelégült mosolyát fintorral válaszoltam meg.
- Már ha elmarad a világvége.
- Miért várjuk mostanság? – értetlenkedett.
- A mai nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy mi van, ha gyerekek valamelyike a következő családi találkán majd a mai ebéd részleteivel szórakoztatja a nagypapát.
- Á, emiatt nem kell aggódnod. Ki vannak képezve a kölykök. Iszonyatosan tudnak hallgatni.
- Mennyire vagy benne biztos?
Sokatmondó bólintása nem is értem miért, de meggyőzött.
- Higgy nekem. Tudom. Arról nem is beszélve, hogy Lin nem hozta volna őket, ha nem lenne tuti benne, hogy nem lesz gáz. Ne tarts ettől.
- Ha te mondod – helyezkedtem az ülésben, míg ő az utat figyelte. Újabb hosszú percek némasága következett, pedig megint ott volt egy kérdés, csak egyikünk sem akarta kimondani. Néha azt hittem, hogy belekezd. Olykor én álltam volna neki, de nem tettük, egészen egy túl hosszú piros lámpáig.
- Mi legyen? – vágtam a kellős közepébe, lesz ami lesz alapon.
- Mivel?
Úgy éreztem, ez is egy afféle felesleges kérdés, amit időhúzásból tesz fel az ember. Nem zavart. Megválaszoltam.
- Azzal, amit ebéd utánra halasztottunk.
Kezem átkúszott hozzá, ujjaim visszájával cirógattam meg a combja oldalát.
- Holnapután? – kérdezte halkan, tekintetét szigorúan előre szegezve. Bólintottam.
- Nekem a holnapután tökéletes.
Nem sietünk sehová.
- Ryu – pörgette meg a nevemet, csodálom, hogy egyben maradt. - Ha megálltunk...
- Kérek még megközelítőleg öt percet - közöltem vele a lehető legsemlegesebb hangszínben, ami tőlem tellett.
- Ötöt?
Várta a visszaigazolást.
- Ötöt.
Megerősítettem.
- Miért pont annyit?
- Kezdetnek megteszi.
- Kezdetnek?
- Ha nem lesz elég, élek a hosszabbítás jogával.
- Para van?
- Őszintén?
- Para van.
- Van. Mondjuk.
Én ijesztően komolyan színt vallottam, ő meg elmosolyodott, mint valami démoni pelenkás.
- Félsz az anyukámtól? – rágcsálta meg az alsó ajkát.
- Nem tetszik, ha így mondod – kaffantottam. - Ferdítés.
- Bent van egy negyvenkét éves nő… Ezt ne is firtasd. Egy ideje negyvenkettő és nem merünk vele vitatkozni. Szóval egy negyvenkét éves nő, egy huszonkilenc éves másik, plusz egy felnőtt pasas, ráadásnak egy kisfiú és egy kislány. És te félsz bemenni…
- A nővéred férje.
- Mi van vele?
- Egyszer, egy bemutatkozás erejéig volt szerencsém hozzá, de akkor még nem ebben a minőségemben találkoztunk és…
- Milyen minőséged is van neked most?
- A te és én féle.
- Ja, értem. – Gondolkozást színlelt egy futó pillanatra. - És?
- Mi van, ha megbotránkoztatja ez a dolog? Mi van, ha túl konzervatív ahhoz, hogy…
- Tudod, hellyel-közzel ez az első olyan félelmed, aminek ha akarom, némi alapját is érzem. De nem gondolsz bele, mitől tartasz. Elvette a nővéremet. Érted? Úgy értem, amikor ezt mondom, te felfogod a jelentését minden szónak? Feleségül vette a nővéremet! Összeraktak két gyereket! A srác végigüli a karácsonyokat meg a családi ünnepeket! Tudod, eleinte ment a cenzúra, de a családom hosszútávon képtelen megtagadni önmagát és akkor durr. De mindig, amikor azt hisszük, hogy na most aztán sikerült olyan darabot lepengetnünk az agytekervényein, hogy a színét sem látjuk többet, akkor a következő alkalommal megint megjelenik és nem Liny húzza maga után egy szemeteszsákban.Én úgy gondoltam, a tesóm összes pasija az első meghívott ebédje után elmegy még az emlékeiből is kitöröltetni a famíliánkat, vele együtt a nővéremet, és onnan már csak a görbült száját látom életem végéig. Erre jött ez a srác és miután velünk vacsizott, másnap is felhívta. Szökő évente egyszer születik egy ilyen. Akkor már sejtettem, hogy szívós. Megtartottuk.
- Daniell.
- Hisztis.
- Daniell, figyelj.
- Kiszállok.
- Dehogy szállsz! Nem szállsz! Szépen itt maradsz és türelmesen kivárod velem, amíg elegendő bátorságot gyűjtök magamba ahhoz, hogy szembenézzek a párom családjával!
Jaj. Nem is kicsi. Méretes, amolyan teljes tüdős és szívsajgós „jaj”. Meg lettem sajnálva. Ezt a fura szusszanásból szűrtem le, amit kedvesem az orrán pöffentett elő. Élénk narancs pólója is szelídült pár árnyalatnyit, a kupolákra emlékeztető szegecsek a karkötőjén visszahúzták a tüskéiket.
- Anya aranyos, de ezt tudod, mert két hétig nézted, ahogy mosolyog. Bír téged, Ryu. Sőt, bizalmas információ – azt mondta, még hiányoztál is neki. Liny is aranyos, a férjegyed nem annyira aranyos, mint inkább kitartó és kötélidegzetű, a gyerekek rosszak, mint állat, de azért aranyosak, én aranyos vagyok… Nincs mitől darázni, Ryury. Ez elég tetemes mennyiségű aranyosság.
- Nem ennyire egyszerű a történet, életem.
- Ohhó, dehogynem. Mint a pofon. Kiszállunk, aztán csengetünk. Amit mellesleg nem kellene, mert van kulcsom, de a te kedvedért csengetni fogok, nehogy a paranoid agyadban megfogalmazz olyan dolgokat, hogy jaj, jaj, rájuk törünk váratlanul, szóval én csengetek, aztán nem fog beletelni harminc másodperc és már a nappaliban ámulhatsz gyermekkorom zagyvás színhelyén.
- Miért mondod, hogy zagyvás?
- Azért, Ryu, mert ott minden van, az ír koboldtól kezdve a japán kardokon keresztül az igazi Made in USA szabadságszobros bimm-bamm óráig. Nem szeretném, ha felkészületlenül érne, ami odabent vár.
- Kedvesem, akkor erről talán napokkal előbb is társaloghattunk volna – düllesztettem a szemeimet.
- Semmin nem változtat igazán. Van hagyományos fogadószobánk és ott minden tényleg annak rendje és módja szerint van alakítva, direkt apa ügyfelei és munkatársai miatt, de javarészt a házban inkább egy érdekes stílus mixtúra a jellemző, de... Ryury, figyi, itt blablabla a kocsiban ahelyett, hogy kiszállnánk végre és akkor nem kéne csacsognom arról, mi van a házban, ami közel tíz méterre áll tőlünk, szóval Ishigorou-san, mi lenne, ha az órádra nézve megállapítanád, hogy letelt az az öt perc és elhagynánk végre a fedélzetet?
Felnőtt férfi vagyok és itt szorongatom a kormányt, hátha egyik pillanatról a másikra történik valami, ami majd elintézi, hogy ne kelljen bemennem. De mégis vajon mire számítok? Te jó ég, mennyire nevetségesen is hat… Ezzel az erővel eljátszhattam volna azt is, hogy reggel hascsikarásra ébredtem, majd a lázmérőt a teámba lógatva álcázhattam volna harminckilenc fokos lázat és vírus gyanújával, akár egy általános iskolás, indokolt felmentést szervezhettem volna magamnak aznapra. De én nem vagyok már gyerek!
Kiszálltunk.
Csak azért vettem fel meglehetősen sietős tempóját, mert ha nem teszem, félő lett volna, hogy a csuklómra markol és vontatni kezd, mint egy durcázó kölyköt.
A kedvemért tényleg csengetett. Mosolygott rám, majd ismét megnyomta a gombot és megint mosoly. Egyre szélesebb és nehézkesebb. A végén már tenyérrel támadta a csengőt újra és újra. Számra kívánkozott, hogy hát rendben, sajnos nincs itthon senki, menjünk haza, de mielőtt még bedobhattam volna a mondatot, amire szerintem számított, ő mégis elővillantotta a kulcsát és az ajtó feltárult.
Rögtön a hosszúkás előszobába lépve falitükörre ragasztott üzenet várt minket, ami tudatta, az itthoniak szükséghelyzetben távoztak, negyed órát jósolnak a dolguk elintézési idejére. Daniell figyelmesen elolvasta a látszólag rohanvást kapart üzenetet, majd fintorogva megjegyezte, hiába a fejlődő technika, éljenek a cetlik, majd némán felajánlotta nekem ezt a váratlanul nyert negyed órát arra, hogy tovább gyűjtögessem a bátorságomat, én pedig éltem vele.
Kedvesem nyomában a nappaliba léptem és abban a pillanatban, hogy ott álltam a szoba közepén, hirtelen tényleg megragadott egy borzongató érzés. Elkezdtem érzelgős és roppant szirupos lenni. Megtehetem. Ezek a falak látták életének minden szakaszában, újszülöttként, vagy amikor megtette az első lépéseit, majd évekre rá makacs kamaszként is. Ebben a házban érett felnőtt férfivá, és belegondolva ennek tényébe, akarva-akaratlan érzelemhullámok hada ragadott magával. Rendhagyó volt minden négyzetméter és valahogy nekem mégis különösen ismerős, hiszen bár a saját otthonunk gyökeresen más, mégis ezt hordozza magában. Bár a házunk negyedennyire nem hat mondhatni kulturális olvasztótégelynek, van egyfajta csengése, ami tagadhatatlanul ugyanolyan. Egy hangulat, amit talán Daniell hordoz magával, amerre jár.
A hatalmas teret szűkre szabták a benne elhelyezett tárgyak, mégsem mondanám zsúfoltnak, inkább csak az én szememnek többminden van itt a kelleténél. Több tárgy, több szín. A falak kékek, a szoba átellenes felén hatalmas kandalló áll. Nem tűnt valódinak, de téglamintájával egy igazi amerikai otthon tökéletes dísze lenne még így is. Szinte láttam a rajta logó zoknikat a rájuk hímzett nevekkel. Felette mesterien kidolgozott, kardot tartó állványból sorakozott egymás alatt mindjárt három, ezzel elérve, hogy az ember ugorjon egy kontinensnyit anélkül, hogy a kisujját is mozdította volna. Hatalmas tolóajtókkal kijuthatunk a szabadba, a jobb szélén felfelé igyekvő lépcsővel meg feltételezem az emeletre.
- Amíg várakozunk... – a következő lépése túl hamar kristályosodott ki, öltött alakot. – Gyere!
- Hova? – pislogtam, de minek?
- Az emeletre.
A nyomában igyekezve csak futó pillantást vethettem a lépcső mentén, a falon tömötten sorakozó fényképekre. Elkaptam egy-egy történést. Danyt foghíjas mosolyával, a nővérét a bilin ülve, karácsonyi ajándékbontást és szülinapi gyertyafújást, de csak futó pillanatra rohant át rajtuk a szemem, hamar hátunk mögött hagytuk őket, hogy gyors lépések egymásutánjában megálljunk a keskeny folyosó utolsó ajtaja előtt.
- Na, várj. – Bár már lenyomta a kilincset, most visszatáncolt. A kallantyút szorongatva megfordult, hátát nevetve a fának vetette. – Én még soha nem hoztam fel a szobámba pasit. – Csak egy pillanatra gondolkozott el kissé merész és még annál is valószerűtlenebb kijelentésén. Korrigált. - Leszámítva a barátaimat. Vagy a barátaim barátait. És a haverokat. Néhány osztálytársamat vagy rokongyerekeket, de! – kunkorította felfelé a hangsúlyt, kissé ünnepélyes ízt adva ezzel elkövetkezendő mondandójának. – A szó efféle értelmében te vagy, vagyis leszel, az első férfi a szobámban.
Én pedig? Bólintottam. Láttam, hogy valamiféle döbbenetet várt tőlem, talán nem túlzó kijelentés, szürkéi arra ácsingóztak, hogy könnyekig hatódjak a vallomástól, de én, minthogy a gyomrom még mindig ökölben, további egy bólintásra voltam képes és igyekeztem pusztán arcom játékát használva tudtára adni – átérzem minden egyes súllyal bíró szavát, éppen repesek a várakozás keltette izgalom hevében.
Az ajtó kitárult, és én, földi halandó, bebocsátást nyertem ifjúkori birodalmába.
Nem tudom, elképzeltem-e valaha a szobáját. Persze esett szó erről-arról, néhány bútordarab helye is kiderült, ha olyan irányba talált a téma, körvonalazódtak az alakok, de konkrét formát soha nem kapott. Amikor itthon tartózkodásai alatt a telefonba búgtunk egymásnak, mindig semleges környezetet emeltem köré. Semmi konkrét vonal vagy ív, színeket vagy formákat nem társítottam a szóhoz: „a szobája”. Persze néha akarva-akaratlan engedtem el a fantáziámat egy-egy, nekem túl extrém ruhadarabját, vagy ékszerét látva, vagy akár megvalósult elképzelése ösztökélésére, de azon kezdtem morfondírozni, milyen lehet az a közeg, amit ő emelt saját maga köré. Ilyenkor vadabbnál vadabb képek kergették egymást, százféle színnel csíkozott tapéta vagy vakolatlan téglafal, elképzelt birodalom térképének vázlata az ajtókerettől egészen az ablak csücskéig… De mind csak vázlatos volt, inkább érzés.
A falakon két szín osztozott. Amelyen beléptem, koromfekete, a másik három - meglepett - de fehér volt. Pislogtam rajta egyet, kettőt, talán egy harmadikat is, hátha csak nem látom az árnyalatot, halványkék, bézs vagy egészen krémes citrom? De nem. Az egyetlen kormos falon kívül a többi hófehér volt. Ott ragadtam az ajtóban, de ezt csak akkor vettem észre, mikor a kezemre fogott és beljebb kényszerített. Lehet, hogy én még maradtam volna egyhelyben azon morfondírozva, miért fehér a fehér?
- A fehértől blokkoltál le? – kacagott fel játékosan, tarkóján himbálózó copfja ritmusából láttam, ahogy féloldalas mosolykája kiszélesedik. Talált, süllyedt.
- A házban nem jöttek szóba a fehér falak.
Csak kimondtam, ami az eszembe jutott. Valóban, kicsit meglepett, hogy ilyen hangulatra vágyakozott, míg nálunk színekkel vette körbe magát és engem.
- Kellett a fehér. Elmondjam?
- Kérlek.
- Volt színes, tarka, poszteres, amit akarsz. Talán az utolsó évben festettem át fehérre, mert rájöttem, hogy néha szükségem van rá, hogy ne vonja el a figyelmemet semmi. Néha kell nekem egyetlen fehér felület azért, hogy új ötletek teremjenek a fejemben, ne pedig egy-egy régi vezéreljen egy szokott irányba. Új távlatokat ad. Üres és ami az, azt annyi mindennel meg lehet tölteni. Ott él benne a lehetőség arra, hogy más legyen. Mint egy rajzlap. Mint egy új, friss és ropogós papír. Vagy egy feszes vászon. Akkor nagyon sok volt a válaszút előttem, sok mindent kellett átlátnom, értékelnem és döntenem. Ehhez kellett a tiszta fej és így…
- A tiszta fal is – folytattam a csak félig sejtett mondatot.
- Igen. Hülyén hangzik?
- Így, ahogy elmondtad, nem. Nem hangzik annak. Sőt. Kifejezetten van benne valami. – Hümmögött, én pedig folytattam. - És ez, hogy-hogy… ?
De eddig jutottam. Egy fél gondolat bukott ki az ajkaimon, mert az ajtókeretben állva nem ilyen volt a kép. Az új perspektíva valami egészen mást mutatott meg. Hátra fordulva, most már szobája kellős közepén állva szemügyre vettem a fekete bárányt is. Az egyetlen kormos oldalt.
A fekete falon, egymástól szinte csak két centis, hol alig annyi távolságban, földtől a plafonig, mint egy óriási kollázs, több tucatnyi festmény sorakozott. Kisebb-nagyobb, óriási és egészen pöttöm, mind más keretben, száz meg száz hangulatban, a paletta minden árnyalatával, mégis harmóniában. A nyár egy vakító, napos szeletkéje öreg, sötétre érett cirkalmas, barna keretben. Egy arc, fiatal lányé a víztükörben, acélkék foglalatban, elképzelt lények, csaták véres szegéllyel, megörökített emlék vékony műanyag dísszel, legyező, amin esti mese kockái követték egymást sorra, faragott tartót kapott, a kedvenc együttesét lángnyelvekkel kerítette körbe. A kezeivel káoszt teremtett, a zsenijével leigázta és uralta azt. Megfért a favorit rajzfilm hőse, s tőle karnyújtásnyira egy pasztell csendélet.
Az egyik sarokban tízszer tíz centis kockából fátyol farkú aranyhal tátogatott rám, narancs és citrom pikkelyei ragyogtak. Buborék formázta kerete kék volt, fehér csillogással.
- Ott volt még egy pici hely – kommentálta sóhajtva. – Na, meg lelkiismeret-furdalás is. Ez volt az egyetlen, amit úgy csináltam, hogy már nem laktam itt.
Látta, hogy alámerültem a színeiben, fürödtem azokban az igazi, Daniell féle látomásokban, csak egy pillanatra súlytalan pördülve, mielőtt újra a felszínre úsznék egy kiadós korty levegőért. Annyi árnyalat, annyi gondolat, egyik se hasonló, mind egyedi és egy. Kibogozhatatlan és végtelenül egyszerű, együtt, egy helyen osztozva, olyan tökéletességben, hogy arra gondoltam, akarom ezt a falat, így, ahogy van, egészben, mert sokáig kellene néznem ahhoz, hogy minden részletét igazán láthassam. Nem voltak hatalmas dolgok, apróságok csak, mégis a részleteiben szerettem volna elveszni, legalább egy kicsit. Annyira hiányzott a hangulata, a valódisága, a kivételessége. Amit teremteni képes. Hiányzott, hiányzik.
Amióta megsérült a keze, nem beszélünk róla. Ott van a szobája, tele kész vagy félbe hagyott képekkel, mégis igyekszünk nem is gondolni rájuk. Az irodámban rejtegetem azt a Miótól kapott festményt, amiről Daniellnek fogalma sincs, és várom az alkalmat, mikor veszti el az alkotás kimondatlan egyességünkben megköttetett tabu mivoltát és lesz újra szabad beszédtéma, hogy elmondhassam, szeretem azt a képet, az enyémnek érzem, akarom, kell nekem. Pedig soha nem adta át úgy, ahogy azt talán tervezte, mégis hozzám került, mert nálam van a helye. Az enyém.
Ott ragadt a tekintetem a képek sűrűjében. Nem is tudtam megszámolni, hány borította a falat. Csak akkor zökkentem ki, mikor rájöttem, hogy néz. Mellettem állva arcomat fürkészi, szemei kolibri módjára cikáznak.
- Baj van? – néztem rá értetlenkedve, de ő a fejét rázta. Halvány vidámság ült a szeme sarkában, a hangja érdesen csengett.
- Hiányzott.
Nem értettem. Kérdő pillantásomtól egyáltalán nem zavartatta magát. Elmaradt a válasz. Előre nyúlt, karcsú ujjai belesimogattak a hajamba. Érintése lecsúszott, hogy ujjbegyei halántékom után az állkapcsom ívét rajzolják végig.
- Mi?
Csak megrázta a fejét és elengedte a pillanatot.
- Ez itt az ágyam – kezdte meg az idegenvezetést két köhintés között. Szemléltetésképpen az említett bevetett fekhely felé intett, amin sötétlila takaró nyújtózott. – Szekrény, lámpa, szőnyeg – hadonászott fura kört írva le, majd az ablak melletti holttér felé tájolódott. – Egyetemi ereklyék. – Újabb irányt vett fel és most a másik ajtóra bökött. – Fürdő, vécé.
- Várj, várj – torpantam meg. – Milyen zászlók ezek? Úgy értem, mikor jártál te…?
- Ezekre nem jártam. A nagyi küldte, hogy járhatnék, ha ott élnénk, szóval volt egy hangulata, hogy a mamám elment levadászni neves intézmények repi cuccait, csak azért, hogy mi lenne, ha. Ezért is nyerték meg azt a csíkot maguknak.
- Hogy is lehetne másként – morfondíroztam. Lehetetlen sztorit teljes egyértelműséggel átitatva tálalni, na, ez is egy Daniell féle tudomány.
- Szóval fürdő arra és… kb. ennyi.
De akkor én már ismét a képeket fürkésztem és mintha különös körforgásba kerültünk volna, ő megint engem figyelt. Nem tudom, mi történt. Talán a műveit látva eredt meg a nyelvem, túlságosan magával ragadott a pillanat és rólam tudható, hogy szentimentális alkat lévén, néha elvisznek az érzéseim.
- Nálam van a kép. – Nem néztem a szemébe. Kiválasztottam egy pontot, aranysárga búzakalászt. Könnyebb volt neki megvallani. Annyi ideig tartogattam, de ahogy kibukott, könnyebb lettem tőle.
- Tudom – felelte rekedten és nekem végtelen nehéz kövek gördültek le a szívemről. Egyikünk sem mondta ki, mégis tudtuk, miről beszélünk. Nem szeretem a titkokat, pedig tucatjával őrzöm őket, és némelyikben biztos vagyok, hogy tudja, mégis egyetemleges hallgatásba burkolódzunk és eljátsszunk, hogy nem is sejtünk semmit.
- Szeretem – mondtam halkan. Őszinte akartam lenni, hátha még nem késő.
- Valami ilyesmitől féltem.
Nem lehetett könnyű beismernie, mosoly alá próbálta rejteni, mit érez.
- Nem bírsz többé ránézni, jól sejtem? - Eddig nem fordult meg a fejemben, különös, de a hangszíne, a tónus adta a gondolatot és egyszerre annyira reálisnak tűnt. Csak szemem sarkából láttam, hogy bólintott.
- Azt hiszem.
- Mit gondolsz, megváltozhat ez még?
- Nem valószínű.
- Értem.
- Ryu…
- Tudom, hogy én kezdtem, de azt hiszem, nem ez a megfelelő hely és idő. – Elvarázsolt énemet ott hagytam gyönyörködni Daniell keze munkájában, racionális felemnek pedig szót adtam, hadd mondja el, mit gondol. – Ostobaság volt eleve belekezdeni. Elnézést is kérek, ha szeretnéd.
- Nem kell.
- Akkor csak napoljuk el, jó?
- Ebéd utánra?
- Ebéd utánra. Holnaputánra, a jövő hét utánra, ahogy akarod.
- Az ebéd megfelel.
Ebben maradtunk.
A lent éledő zaj ébresztő volt neki is, nekem is. Rám villantotta a tekintetét, én vettem egy mély levegőt. Előre indult, két lépés távolságból követtem. Éppen léptem volna kifelé az ajtón, mikor feltűnt, hogy nem párhuzamos a félfával a mellette lévő keret. A táncoló manók ferdültek a réten. Apró bogaraim, vagy csak rendszeretetem ösztökélt, hogy odanyúljak és megigazítsam. Úgy gondoltam, jobb, ha egyenes, nehogy elvétsék a lépést. Teljes döbbenet vágott végig rajtam, mikor a kacskaringós indákat formázó keret mozdult, de a kép nem követte. Visszaléptem, hogy újra szemügyre vegyem mindahány alkotást. A kerettel csak díszített, a falra festette meg mindahányat. Elvarázsolt Daniell, egy mese címe is lehetne. Vettem egy mély levegőt és tényleg utána indultam.
Csend volt. Kínos csend. Mindenki a tányérjával volt elfoglalva. Amíg nem ültünk az asztalhoz, hallottam a gyerekeket egymással csicseregni, bezzeg most ők is hallgattak, pedig ha még egy hétévestől már elvárhatod, egy háromévesnél talán annyira nem megszokott. Valahogy rájuk is átragadt ez a fura hangulat, pedig titkon bíztam benne, hogy ők fogják szolgáltatni az alapzajt. Úgy éreztem, mindenki igyekszik óvatosan rágni, mert ebben a némaságban még egy omlós falat is harsog, egy lágy korty is dübörög. Csak ettünk. Tudom, az ebédet általában szokták, de ez nem az a békét árasztó csönd volt, amit még ha úgy hozza a helyzet, kívánnék is kísérőnek. A hangtompítós menü minden volt, csak megnyugtató nem. Mindenki mereven a tányérjába fókuszált, hogy úgy tűnjön, teljesen el van foglalva annak tartalmával. Gyanítom a család hasonló gondolatokat nevelget a fejében, mint ami az enyémben körvonalazódott már eme tortúra megkezdése óta – te jó ég, ennek sosem lesz vége. Ott rekedtünk az örök étkezések földjén, ahol sosem fogy el a tányérodból a leves, végeérhetetlen tészták kanyarognak előtted és mindig újra tele a poharad.
Fél füllel hallottam, hogy valaki suttogva vizet kér, aztán kap is, persze azt is extra diszkréten. A vizet is lehalkították, hogy ne csobbanjon, inkább csak visszafogottan folyjék le pohár vékony üvegfalán, egészen annak hasába. Átsuhant az agyamon, vajon ha félrenyelnék és az asztalnak ezen a felén látványos fuldoklásba kezdenék, az feldobná-e a hangulatot annyira, hogy ne akarjam végső menedékként véletlenül leharapni a nyelvemet, hogy utána fesztelen estét tölthessek a sürgősségin pár sebész társaságában?
Különös, hogy az alatt az együtt töltött, rendhagyó két hét alatt nem éreztem ezt. Lehet, hogy a titok ott abban rejlett, hogy mindannyian vendégek voltunk egy harmadik helyen? Vagy csak azzal nem tudok mit kezdeni, hogy ennyire megugrott a létszám és úgy érzem magam, mint akinek itt és most valami hatalmasat kell letennie az asztalra, pedig ha minden zsebem kiforgatom, akkor sem találok mást, csak egy marék aprót és pár szem színes papírba csomagolt cukorkát? Nem érzem magam idevalónak, bármennyire töri Daniell kezét, lábát – ó te magasságos, legalább a saját hülye fejemben figyelhetnék a pofámra, ég óvjon még egyszer bárminemű töréstől, zúzástól és ennek akármilyen alfajaitól - kilógok innen.
- Meséltem már… – Daniell hangja eltépte a gondolataim tekervényes és lássuk be, önmarcangoló fonalát. Hálás voltam érte. Kedvesem helyezkedett a székén. Addig szög egyenesen ült, most finoman mozdult kicsit felém, hangja mintha visszhangzott volna, vagy csak a túl nagy csend tette, de öblösnek és rezgőnek hatott. Mocorgása miatt néztem rá, de a mosolya végett pihent meg rajta a tekintetem. – Hogy az én drága nővérem egyszer adott nekem egy marék kavicsot?
Megpercent a szemöldököm. Nem erre számítottam, de már az első mondat után sejthető, sőt mi több, tudható volt, hogy attól függetlenül, hogy váratlanul ért, a történet tartogat némi extrát. A dologhoz sokat hozzátett, hogy az asztal másik oldalán az emlék kezdő taktusainak felemlegetésével az említett nővér beleprüszkölt a kanalába. Szépen formált, most egészen fiús frizurája rejtekébe próbálta bújtatni a vad vigyort, kevés sikerrel. Daniell mély levegőt vett, mint akit még ma is bánt a múlt eme fekete szeletkéje, majd töredelmesen vallott.
– Volt képe azt mondani, hogy varázsbab. Egy hétig öntözgettem kitartóan. Még karót is szúrtam mellé, hogy segítsek megtenni az első lépéseket és minél előbb mászható paszuly legyen belőle - jegyezte meg szájhúzogatva, szürkéiben még most is a sértettség enyhe szikráit véltem felfedezni.
- De nagyon boldog volt, amikor a nyolcadik napon valami gaz kihajtott a cserépben. – A nővére belekuncogott a falatba, hosszú, pillangóláncot formáló kék fülbevalója vidáman ringott vele, világos barack színű ingjének mandzsettáját játékosan gyűrögette meg. Férje diplomatikusan igazgatta vékony, aranykeretes szemüvegét, visszafogott mosolya mögött több vidámság bújt, mint amit engedett láttatni.
Kedvesem csordultig szeretettel bökött meg az asztal alatt, én pedig felnézve, Daniell anyukája által küldött lágy pillantás hatására kicsit könnyebb lettem.
A perc távozott és azt hittem, a kellemes momentum után visszaáll a nyomatszó vákumcsend, de a gyerekek végre zajozni kezdtek és Lindsay folytatta.
- Ez körülbelül akkoriban lehetett, amikor Daniell felfedezte az árnyékát.
- Jaj – nyögte kedvesem, mint aki bánja, hogy a kezei között formált kis hógolyóval most lavinát szabadított a világra, de fodros ajkai mögött elbújtatta elégedett vigyorát.
- Egyik este csak az olvasólámpa égett a nappaliban és Daniell sziluettje a falon olyan ijesztően elnyúlt. Hosszúnak látszott az orra, göcsörtös pálcikáknak az ujjai…
Életem horkantott.
- Azt mondta nekem, hogy az ott egy árnyékboszorkány és ha a falhoz érek, elvisz magával.
Daniell anyukája eddig csak, mint hallgatóság volt jelen, de akkor túl nagyot sóhajtott.
- Napokba telt, mire meggyőztem róla a kis hülyét, hogy nem csak a szoba közepén közlekedhet. Kemény hétvége volt – merengett maga elé, a nosztalgia álarca mögött talán egy pillanatra látta a copfos kislányt és a fürtös kisfiút.
- Pont annyi volt köztünk a korkülönbség, hogy amikor én nyiladoztam, ő éppen akkoriban jött rá, hogy kell görénynek lenni és rajtam gyakorolt, mert hát mennyire tuti szívatni a kisebbet. – Daniell hozzám beszélt, de nem nekem.
- Olyan kis bamba borjú voltál. Pislogtál azokkal a göndör pillás kék szemeiddel, és mint egy kis nyálas szájú halacska biggyesztetted lefelé a tátikádat. – A nagytestvér tátogatott kettőt, komikusan csücsörítve, igyekezve megfogni egy kopoltyús lényegét. – Izy, Izy! Még ma sem értem, honnan jött neked, de mondogattad és totyogtál utánam, mint egy kacsa!
A mamiból kacsa lett, ezt a két kicsi felettébb díjazta. Dany már kevésbé.
- Túl sok mesekönyvet olvasol mostanában, vagy vegyem magamra, hogy velem kapcsolatban csak állatos hasonlatokat rámolsz össze? – tudakolta csípőskés modorban életem szereleme.
- A fantáziádra bízom, öcsi.
Daniell vállat rántott, mintha az orra is liftezett volna fennhordás céljából.
- Csak irigy volt rám a szőke loknijaim miatt – magyarázta nekem teljes átéléssel – mert én egy igazán elragadó kissrác voltam és mindenki meg volt értem őrülve.
- Őrülve. Igen. Aztán ez az elragadó kissrác nőtt még pár évet és elkezdte lopkodni a cuccaimat.
- Mentségemre legyen mondva, hogy iszonyat jó színű lakkjai voltak és a felét se használta. Tiszta pocsékolás lett volna hagyni őket beszáradni. Voltaképpen megmentettem őket!
- Te jótét lélek, te.
Olyan volt, mint egy hullám. Először csak nézed, pislogsz a habos víz fodrokra, ahogy mossák a homok alól a kerek csigaházakat, kagylószéleket, visszavonulnak, majd újra ostrom alá veszik a partot és két szempillantásra elfordítod a fejed, s már a lábadat nyaldossák. Nem tudom, mikor szippantott be a pillanat, mikor lettem, ha még csak rövidke időre is, a nagy egész része, csak arra eszméltem, hogy velük nevetek. És jó volt. Nagyon jó.
- Daniell barátja vagy?
- Igen – krákogtam, szememmel kutatva egy elérhető távolságban lévő felnőtt után. Asztalbontás után keveredtem a nappaliig és még csak nem is sejtem, miért egyedül. Semmit nem tudok az ebben a családban dívó nevelési elvekről de Daniellt ismerem és azt hiszem, ez képet ad nekem az egész famíliájáról. Tartottam tőle, hogy ez a hétévessel megkezdett beszélgetés, bár csak most indult, merre tart, illetve mire fut majd ki. A gyerekek kiismerhetőek és ha valóban az jön ki ebből, amit gondolok, akkor jobban örülnék, ha mellettem lenne egy ehhez az emberkezdeményhez tartozó szülő, hogy még csak véletlenül se mondjak olyat, amit nem szabad.
- Mert a fiúk is szerethetik egymást?
Na tessék, hát pontosan erről beszéltem. Itt van, nem telt bele harminckét másodperc és már itt tartunk. Ezt bizonyára nem régen tudta meg, így még hat az újdonság varázsa, de ha a következő mondatban már becézgetett szervekről folyik majd a szó, én belecsapom a halántékomat a térdembe. Nemes egyszerűséggel, ha most jön a kuki, meg a popsi, akkor saját puszta kezemmel tekerem ki a nyakam.
- Szép, amit rajzolsz. Mi az?
Tereljünk és reméljük, hogy nem mondja majd azt, hogy „anális segédeszközökkel kereskedő mobilárus”.
- Ez egy jégkrémes autó.
Hála égnek, hogy csak az. Akkor az a tetején bizonyára valami pálcás fagyi, én meg teljesen hülye vagyok.
- Szereted a jégkrémet? – kérdeztem.
- Nem igazán, mert bántja a fogamat.
Ahogy összehúzta rövidke szemöldökét, arra gondoltam, biztos valami nagyon rossz emléke társul a hideg édességhez, így nem firtattam. Komoly munkában volt. A felsője ujjait egészen feltűrte, a könyöke zöld volt a rajzlap sarkára satírozott mezőtől. Pisze orra ráncot vetett a komoly gondok súlyától, sárga legyen a fagyi pálcája, vagy málna színű.
- Értem.
- Megfogjátok egymás kezét?
- Kivel?
- Apa mindig megfogja anya kezét, de ők egy fiú meg egy lány. Te is megfogod Daniell kezét, pedig ti fiúk vagytok?
Khm… segítség. Segítség!
- Hát, nem szoktuk.
- Miért?
Van még itt rajtam kívül négy felnőtt, hát hova a fenébe tűnt mindenki? Kétségbeesetten néztem újfent körbe, de senki nem volt a láthatáron.
- Hát mert… Én nem is tudom.
- Mit nem tudsz?
- Most semmit. Legfőképpen.
- Apa mindenre tud válaszolni, amit kérdezek tőle.
- Biztos nagyon okos apukád van.
Végszóra megérkezett az emlegetett, és én brutálisan boldog voltam, hogy mellénk toppant a szolid mosolyú férfi. Egy hajszálnyira voltam tőle, hogy megöleljem, de aztán legyűrtem az ingert. Bár Daniell állítása szerint általuk edzett, én azért nem kockáztatnék.
A csemete nem vette észre. Annyira bele volt feledkezve készülő művébe, hogy csak mondta és mondta tovább.
- Egyszer megkérdeztem tőle, mennyi a hold, és azt is tudta.
Felvont szemöldökkel néztem a mindent tudó apukára és ő vállat rántva igazolta fia állítását. Valóban tudja, mennyi a hold.
- És mennyi? – érdeklődtem, hátha véglegesen el tudom terelni a figyelmét a férfiszerelem rejtelmeinek feltérképezéséről és innen értő apukája kezeire bízhatom, további kérdőjeleivel együtt.
- Hát azt már elfelejtettem, mert nagyon régen kérdeztem meg.
- Értem – mosolyogtunk össze az éppen helyet foglaló férfival.
- Kisfiam, nézd meg, a nagyi meg a hugi mit csinálnak a kertben, jó?
- De most nem érdekel.
- Csak nehogy megbánd. Tudod, milyen érdekességek lapulnak a nagyinál.
A különös fény, ami megcsillant a kisfiú szemében, arra engedett következtetni, hogy akadt már számára kincs a hátsó udvarban, így gyorsan letette a ceruzákat, amiket addig markolt, udvariasan elköszönt tőlem is, és édesapjától is, majd úgy kilőtt, hogy csak úgy porzott utána a talaj.
- Remélem, nem izzasztotta meg. – A férfi előrehajolt, kicsit próbált rendet varázsolni az árván maradt rajzeszközök között. - Nagyon nyílt kisfiú és túlságosan is kíváncsi. Abban a korban van, hogy ami a szívén, az a száján, és nem zavartatja magát, ha kérdezni kell.
Na, vajon kitől örökölte.
- Nagyon az elején voltunk – mosolyogtam. – Bár ha kapott volna még pár percet, könnyű szerrel megsemmisített volna – nevettem szolidan.
- Elnézését kérem.
- Ugyan, semmi szükség rá. Csak tartottam tőle, hogy a kérdései olyan irányba is formálódhatnak, amire már nem tudtam volna, helyesebben mondva inkább nem mertem volna felelni.
- Igen, ezt megértem.
Bólintás és mosoly. Részemről viszont. És csend. Társalgásunk itt, ebben, ki is merült. Ő rendet tett a csemetéje után, én ülve bár, de tébláboltam, dolgom nem lévén nagy figyelmet fordítva a falon lógó képekre, díszekre és úgy egészében a bútorokra. Gondolatban lasszót fontam és áthajítottam téren, hogy a ki tudja, merre csámborgó Daniellt egy jól irányzott mozdulattal befogjam és ha akarja, ha nem, ide vontassam hozzám. Úgy éreztem magam, mint egy ovis az első nap a csoportban. És ez a kis dedós iszonyatosan boldog volt, amint a hozzá tartozó copfos befutott. Nem lepődtem meg, hogy áramvonalas műanyag dobozka volt nála. Azon sem, hogy már most abban nyúlkált.
- Süti – kommentálta, nem mintha nem láttam volna az árulkodó jeleket. Krémet a száján, morzsát az ujjain.
- Értem.
Hüvelykujjammal letöröltem a maszatot az alsó ajka széléről.
- Az a két kicsi szebben evett mint te, édes kicsi fiam – közölte a közénk érkező anyukája fejcsóválva, majd elvette kedvesemtől a süteménycsomagot és lezárva adta vissza mancsai közé. Gyanítom, ez már egy afféle szertartás náluk,mert ahogy Dany visszakapta az útravalót, ismét benne matatott és ez édesanyját cseppet sem lepte meg. – És ha esetleg Ishigorou-san is enne belőle?
Daniell a nevetséges gondolatot nem is kommentálta de "ugyan már" kaliberű puffantása után azért még rám pislogott, felkínálva nekem a maradékot, vagyis annak egy részét. Csak finoman megráztam a fejem, biccentve, hogy nyugodtan folytassa a torkoskodást, nem tartok igényt a részemre, a nekem kínált kávét viszont örömmel elfogadtam.
- Nincs kedved vezetni?
Kicsit később, már a kocsinál, felajánlottam neki a kulcsokat. Kilépve a ház ajtaján fura fáradtság lett úrrá rajtam. Nem vagyok benne biztos, hogy nem az elmenőben észrevett családi fotón szigorú tekintettel rám villantó családfő szívta ki a lábaimból a kakaót. Egy rövid időre sikerült megfeledkeznem illegális ott tartózkodásom tényéről, de azok a hideg szemek hamar visszarántottak a talajra. Daniell vállat vont, majd átvette tőlem a kulcsokat és átsétált a másik oldalra, hogy a vezetőülésben foglaljon helyet. Csendben autókáztunk hazafelé, a kerekek falták az utat, halk, lírai egyveleg hömpölygött a rádióból. Néztem a tájat, egészen elmerengtem, mikor hangja visszahívott a földre.
- Megígérted anyának, hogy két hét múlva is eljössz.
Önelégült mosolyát fintorral válaszoltam meg.
- Már ha elmarad a világvége.
- Miért várjuk mostanság? – értetlenkedett.
- A mai nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy mi van, ha gyerekek valamelyike a következő családi találkán majd a mai ebéd részleteivel szórakoztatja a nagypapát.
- Á, emiatt nem kell aggódnod. Ki vannak képezve a kölykök. Iszonyatosan tudnak hallgatni.
- Mennyire vagy benne biztos?
Sokatmondó bólintása nem is értem miért, de meggyőzött.
- Higgy nekem. Tudom. Arról nem is beszélve, hogy Lin nem hozta volna őket, ha nem lenne tuti benne, hogy nem lesz gáz. Ne tarts ettől.
- Ha te mondod – helyezkedtem az ülésben, míg ő az utat figyelte. Újabb hosszú percek némasága következett, pedig megint ott volt egy kérdés, csak egyikünk sem akarta kimondani. Néha azt hittem, hogy belekezd. Olykor én álltam volna neki, de nem tettük, egészen egy túl hosszú piros lámpáig.
- Mi legyen? – vágtam a kellős közepébe, lesz ami lesz alapon.
- Mivel?
Úgy éreztem, ez is egy afféle felesleges kérdés, amit időhúzásból tesz fel az ember. Nem zavart. Megválaszoltam.
- Azzal, amit ebéd utánra halasztottunk.
Kezem átkúszott hozzá, ujjaim visszájával cirógattam meg a combja oldalát.
- Holnapután? – kérdezte halkan, tekintetét szigorúan előre szegezve. Bólintottam.
- Nekem a holnapután tökéletes.
Nem sietünk sehová.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése