- Megbeszéljük?
Daniell az ágyon pihent. Se nem feküdt, se nem ült, de amikor szóltam hozzá,
előre dőlve rám meredt.
- Mit? – pislogott egyenesen a szemeim közé.
Továbbra is szilárdan támasztottam a fürdő ajtófélfáját, ujjaimmal hajamba szántva újra és újra, hogy érezzem, vizes maradt-e még.
- Nem tudom. Azt, ami délután történt. Ami okán hallgatsz, ráncolgatod a homlokod, mászkálsz a lakásban és hangosan csikorgatod az agyadban azokat a bonyolult, egyedi tervezésű fogaskerekeidet.
Rám csodálkozott.
- Ennyire látszik?
- Van rá radarom – mosolyogtam rövidke biccentés társaságában.
- Ez egy olyan antenna, amivel például a meleg pasik kiszúrják tíz méteres körzetben a másik hősugárzó fickót?
- Mondjuk. Ez a másik ketyere kifejezetten a hangulati hullámokat fogja.
- Mindenkiét vagy csak az enyémeket?
Okos fiú.
- Ez csak a tieidet.
Orrát fintorra húzta, szemöldöke is követte.
- Furi – grimaszolta.
- Az - hagytam rá. - Szóval? – Finoman ellöktem magam a támasztékomtól és fekete pizsama felsőmet lazán a markomba fogva, egy szál nadrágomban mellésétáltam. – Mesélsz? – Velem mosolygott, bár kevéssé volt felszabadult és játékos, mint amit tőle megszoktam. Láttam egy árnyalatnyi zavart csillogást, egy kis tétovázást és talán szép színesen vibráló kérdőjeleket. – Hű. Ez komoly. Látom. Ki vele.
Daniell mély levegőt vett. Arcán még mindig érdekes érzelem mixtúra ült és miután jobbról is, balról is megrágcsálta az ajkait, bólintott.
- Jól van. Egyébként is el akartam volna mondani, csak nem tudtam, honnan kezdjem.
Ha őszinte akarok lenni, a kíváncsiság már méretes lyukat fúrt az oldalamba, de igyekeztem hidegvéremet legalább látszat szinten megőrizni.
- Célravezető az elején, onnan át a közepére, egészen a végéig.
- Ne marhulj! – de nevetett. Leültem vele szemben és ő még eldalolt egy vidám hangjegyet, majd újra mély levegőt vett. Szürkéi aggódtak. – Tényleg zavarban vagyok miatta.
- Történt valami?
Csak tapogatóztam, még csak körvonalazódó ötletem sem volt.
- Történt.
- De ugye nem a kezed?
- Nem. Nem ilyesmiről van szó. – Daniell a sokadik mély levegőjét lapátolta be, mire végre nekikezdett. – Talán az egész nem nagy dolog, de valahogy mégis úgy érzem, hogy el kell neked mondanom. Érdekes érzés. Már az, hogy szerintem rád is tartozik. Lehet, hogy tényleg baromság, nekem csak… nem megy ki a fejemből. Szóval. Mennyire kezdjem a kályhától?
- Amennyire szükségesnek érzed. Tenger időm van.
- A barátaim tudnak rólunk, de ezt tudod. A hozzám közel álló emberek tudják, hogy te meg én együtt élünk és tudják, hogy ez egy milyen kapcsolat. A „milyen” alatt nem azt értem, hogy komoly, mert jó, az is, hanem azt, hogy konkrétan pasis. Érted?
- Persze – bólintottam és vártam, mi is fog ebből kisülni, még tudtam követni. – Értem.
- Ma beszélgettünk. Nem voltunk sokan, velem együtt öten és nagyon vegyesen, mindenféle baromságról olyan… baráti baromságokról. Eddig látod magad előtt?
- Kristálytisztán.
- Mindenféle előjött. Aktuális meg nosztalgia dolgok. Amit akarsz. Aztán a balomon üldögélő tényleg jó barátnőm beledugta az orrát a pulóverembe és azt mondta, hogy isteni az illata és nem a bőröm jön be, hanem a ruhám az, amitől mindjárt dorombolni fog a nyakamon, mégis mi ez. Mondtam neki, hogy füstöm sincs róla, mert te mosol, keressen fel téged, ha a frissesség receptjére vágyik, nem vagy irigy, tutkó megosztod majd vele. Elmondtam ugyan egy-egy légből kapott fantazmagóriát, hogy lehet, hogy meztelenül táncolsz a mosott ruhákkal a holdfényben, de ezt most vedd úgy, hogy nem osztottam meg veled. Egy szó, mint száz, innen valahogy bemásztál a képbe. Semmi komoly, vagy mély, vagy titkos nem hangzott el, csak az említett leányzó közölte, hogy csúcs fogás vagy, mert neki már volt szerencséje kóstolni az ebédem néhanap és zseniálisan főzöl, mellette varázsöblítőd van… Aztán ide csatolt még olyasmit is, amivel én mondom neked, csúnyán betalált, de esküszöm, semmi intimet nem mondtam neki, szóval csak jól tippelt… Nem is tudom, miért mondom el ezt a körítést is? Lényeg a lényeg. Ott voltam, beszéltünk, kimentem pisilni, utánam jöttek, vagyis jött a vécébe és rákent a falra, odapréselt a vécéajtó mögé és… lesmárolt. De úgy igazán. Keményen.
Na, erre nem számítottam.
- … Ki? A lány?
- Nem. Nem a lány. Egy… fiú. – Volt egy kis kínos csend. Én dolgoztam be a hallottakat, ő szemmel láthatóan újraélte a kellemetlen pillanatot. – Elég régóta ismerem ezt a srácot, Ryu, és nagyon jóban vagyunk… Nem tudtam, hogy a férfiak érdeklik, azt még kevésbé, hogy én. Erre utánam jött és pár hülye mondatocska után megtolt a falnak, rápasszírozott félig az ajtóra, és én meg ott álltam, gyökeret eresztett a lábam, még jó hogy mást nem eresztettem, pedig azért indultam. Teljesen leálltam a döbbenettől. Pillanatok kellettek, hogy összekapjam magam, leessen, hogy mi a francot csinál, és leállítsam. Nem… Szóval nem erősebb nálam, teljesen az én súlycsoportomban van és engem akaratom ellenére nem lehet nyalogatni, csak… leálltam. Annyira meglepődtem az egészen, hogy jött a blokk.
Blokk. Hát az hajszál híján nálam is.
- És utána?
- Utána arra gondoltam, hogy téged először egy mosdóban smároltak le, és hogy biztos a vécéknek van valami olyan erotikája, amit én nem vágok, hogy miért vannak, akik ezt a helyszínt választják. Aztán hazajöttem.
- De mondtál neki valamit, vagy ő neked?
- Csak habogott. Én sem igazán voltam a toppon, érthető nem?
- Fogjuk rá.
- Direkt nem akarom megmondani a nevét. Hogy ne utáld.
- Igen, rájöttem.
- Én is rájöttem valamire. Mondjam?
- Persze.
Hunyorogva méregetett.
- Tök nyugodt vagy. Gyanús…
- Azt hitted, hogy csapkodni meg kiabálni fogok, vagy mi?
- Minimum összeroppantasz egy-két bútort, miegymást.
- Mi okom lenne rá?
- Rossz a névmemóriám – merengett el. - Nem emlékszel, hogy hívták a fószert, aki ki akarta belezni a fizikoterapeutámat?
- Nem – feleltem fa arccal. - Nem is rémlik. De megértem. Az a pasas tenyérbe mászó egy figura.
- Féltékeny karakter vagy, Ishigorou Ryu.
- Hidd el, nem vagyok oda érte, sőt kifejezetten ellenzem, hogy férfiak, de még akár nők is csak úgy csókolgassák azt, ami az enyém, de ez egy összetettebb dolog.
- Most tudod, fél gőzzel azon kattogok, hogy megsértődjek-e, vagy inkább mosolyogjak bárgyún ezért a kis birtoklásos elgondolásodért, de egy valami fix, Ryu. Nem akartam, nem az én hibám volt.
- Tisztában vagyok vele. Éppen ezért nem is mondtam semmit – biccentettem rá, ő pedig mélyet fújtatott. - Szóval?
- Szóval mi? – kérdezett értetlenül.
- Amire rájöttél. Félúton elkallódott ez a gondolat, de ettől függetlenül én még kíváncsi vagyok rá.
- Ja! Tényleg! Csókolj meg.
- Most?
- Aha.
- Miért?
- Nem akarod?
- Dehogynem akarom. Mindig akarom.
- Akkor meg miért kéreted magad?
Miért is? Odahajoltam, megcirógattam az ajkait, fél pillanatig játszottam vele, majd igazi csókot követelt és meg is kapta. Még ha röpke is, mámorító.
- Na? – kérdeztem homlokom az övének döntve. – Mi a konklúzió? – búgtam.
- Az a srác…
- Igen?
- Egy jóképű gyerek.
- Nem lehetne inkább érdekes arcú, enyhe beszéd és mozgáshibával?
- Vágom, hogy mit esznek rajta a lányok, de…
Elakadt a mondat. Talán száját simogató számtól szakadt odabent.
- De?
- De.
- Aha. Értem.
- És most mégis mit csináljak vele? Kerüljem el?
- Nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Szerintem ő fog elkerülni téged.
- Gondolod?
- Azt hiszem igen. – Legalábbis erősen remélem… - Egy ilyen sikertelen próbálkozás rendesen tökön tudja vágni az embert. Utána jobban szeretsz nem a másik szeme elé kerülni, legalábbis egy ideig.
- Szegény.
Még a szája is görbült egy kicsit.
- Hé! Azért tudd, hol a határ! Nem kiabálok és nem csapkodok, sőt még féltékenységi rohamom sincs, mert a magad Danielles módján éppen most adtad a tudtomra, hogy továbbra is változatlanul az egyetlen hímnemű vagyok, aki megmozgat derékon felül és alul, ettől függetlenül nem kezdünk el együttérezni a harmadikkal. Ugye felesleges hangsúlyoznom, de most ő a rosszfiú, aki be próbált nyúlni a mi flottul működő, sőt kis túlzással idillinek mondható kapcsolatunkba.
- Hova lett belőled az empátia?– fogott vallatóra.
- A garázsban hagytam és maradjon is ott.
- Tudod, mit habogtam neki, mikor kihúzta a nyelvét a számból?
A hajam újra nyirkos volt, ezúttal nem azért, mert megmostam.
- Őszintén mondom neked, életem, csak kicsit bántott a dolog pont azért, mert te, mint áldozat szerepelsz ebben a történetben, de most kezdek átbillenni és amilyen jól tudtam kezelni kezdetben, annyira kezd mostanra nem tetszeni, szóval kérlek, ne említsd egy mondatban többet a szádat olyan nyelvvel, ami nem az enyém.
- Hogy engem nem érdekelnek a férfiak. Ő csak nézett. Dadogott, hogy azt hitte, mégis, hiszen hát ugye ott vagy te, én pedig igyekeztem igazán hangsúlyosan megmondani, hogy igen, te. És pont.
- Szóval teljesen rossz volt – nyomatékosítottam újra, nem biztos, hogy miatta. Lehet, hogy nekem esett jól hallani, akár a saját számból is. Sokszor. Jó sokszor.
- Ez kérdés egyáltalán? Miről kerepeltem eddig? Nem tetszett, nem akartam!
- Engem akarsz?
- Te jó ég, hol vagyok? – Ijedten nézett körül. – Egy másik dimenzióba kerültem, ahol egy semmitnemtudóRyu van…
- Néha vannak helyzetek, amikor az ember szereti hallani, vagy inkább mondjuk úgy, kimondatni a másikkal a nyilvánvalót. Tudod, a tipikus párbeszéd. Szeretsz? Szeretlek. Nem arról van szó, hogy az egyik fél nem biztos abban, mit érez a másik, csak hallani akarja. Igen, most épp kioktatlak. Kapcsolati tuti tippek, jobban tennéd, ha jegyzetelnél. Később még jól jöhet – húztam el a számat, ő pedig bárgyú mosollyal jutalmazott.
- Téged akarlak. Így jó?
- Egészen kiváló.
- Jól van. Akkor is hülye vagy. Nem tetszett a csók. Zavart. Rosszul esett. Minden irányból. Hidd el.
- Akkor jó.
- Én komolyan mondom neked, Ryu, ez az egész… - Láttam, ahogy a semmibe fókuszál egy pillanatra, majd mintha meg is rázkódott volna. Elhittem neki, hogy a nemkívánt emléktől borzongott. - Marha szar érzés volt.
- Elhiszem.
- Szőrös volt.
- Miért akarsz teljesen megnyomorítani lelkileg?
- Engem nem csókolt meg rajtad kívül senki ezer éve! Erre jön valaki szakállal…
Lavina. Egyik gondolat hozza magával nem kívánt társait.
- Ha egy nő lett volna, akkor is elmondod? – tettem fel a kérdést abban a pillanatban, ahogy testet öltött.
- Akkor nem – vágta rá, túlságosan is gyorsan.
- Nem is gondolkoztál rajta. – Ezen csöppet felháborodtam.
- De igen! Egész hazafelé úton gondolkoztam mindenfélén és ott ez is terítékre került. A nő-smárt lerendeztem volna egyedül.
- Őszintén bevallja, hogy hazudott volna – forgattam a szemeimet.
- Vajon kihez beszél? – utánozott értetlenkedve.
- Nem tudom, mit érezzek – gondolkodtam hangosan.
- Hát azt hadd ne én mondjam meg. Magammal is nehezen jutok dűlőre – túrt a tincsei közé.
- Meglepett, hogy nem volt jó?
- Inkább az, hogy ennyire rossz volt. Szeretlek.
- Nem értem a kapcsolás mibenlétét.
- Nem baj – ingatta a fejét. – Elég, ha én értem.
Karcsú ujjai megsimították az arcomat. Rózsaszín ajkai finom mosolyra kunkorodtak, majd puszi cuppant az orrnyergemen.
- Tényleg jó, vagy inkább túlzottan megértő pillanatomat fogtad ki, mert most valahogy kezd bennem keringeni az inger, hogy elkapjam azt a kis névtelent és kiszorongassam belőle a szuszt, csak úgy gyöngéden – vicsorogtam diszkréten. Fejemben igyekeztem leltárt készíteni az általam közvetlenül vagy közvetve ismert, bármiféle arcszőrzettel rendelkező hímnemű barátairól, hátha ráérzek a bűnösre.
- Na! Tudtam! – kaffantott. - Várj itt. Keresek egy-két olyan lakásdíszt, amit szívesebben látnék aprólék formájában.
Tényleg lendületet vett, a karjára fogva stoppoltam le.
- Oké, tehát van olyan a lakásunkba, amit utálsz? Én meg voltam róla győződve, hogy minden szép és főleg jó. Egy napra elég egy sokk, a többit a kedvemért porciózd el a hétre, jó?
Nevetett egy rövidkét és mikor újra visszakomolyodott, a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Csókolj meg – susogta.
- Megint? – pislogtam.
- Hol van ilyenkor az a „nem tudok betelni veled” attitűdöd? Máskor nem kell külön kérni az ilyesmire. Mindent nekem kell a szádba rágni? – kacagott, de a vidámság megint gyorsan tűnt tova, csak a vibrálás maradt. A hangja mintha mélyült volna, ismeretlen tónusban búgott fel, mégis karcoltak a szavai. – Mindent nekem kell kimondanom? – A halántékomat simogatta, fülem mögé tűrt egy vékony tincset. Parázslottak a szürkék, úgy éreztem, meg akar babonázni velük, igézni, a gondolataim közé látni. Talán egy röpke pillanatra sikerült is neki. – Pedig könnyebben boldogulsz a szavakkal, mint én, miért akarod rám hagyni a legnehezebb gondolatokat?
Megérintett. Először az arcomat, aztán a számra vándorolt. Azt hittem, mindjárt fölém kerekedik, hogy ennek a mai történésnek az okán bizonyítania kell. Talán magának, talán nekem. Meglepett, mikor elnyúlt az ágyon. Magára húzott. Rövid csókokat váltottunk, kóstolgattuk egymást. Jólesett. A kezembe fogtam az arcát, megízleltem az állát, a nyakát, az ádámcsutkáját, a hívogatóan dudorodó kulcscsontját, a hegyesen fázó mellbimbóit, azt a selymesen lapos hasát, kerek köldökét, de a csípőlapátján nem hagyott sokáig időzni. A nyelvemmel éppen hogy végigsimogattam, mikor a hajamba markolt és csöppet sem finoman visszahívott a szájára.
- Szeretem a csókodat. – Akkor sóhajtotta a fülembe, mikor ismét a nyakát ízlelgettem.
- Igen? – mosolyogtam a bőrébe, ajkaim közé véve a fülcimpáját.
- Aha.– Felszisszent, mert haraptam, bár csak lágyan tettem. - Igazán.
Készségesen simult alám, szemeivel azt üzenve, mindene az enyém. Elvettem. Habzsoltam a csókjait, faltam a testét, egészen addig, míg úgy nem éreztem, hogy bár csak rövid időre, de jóllaktam vele.
Hirtelen felült.
- Mit tettem! – sikkantott. A takarót úgy markolgatta a mellkasa előtt, mintha éppen most esett volna csúf folt addig szeplőtelen erényén. Egyszeriben a párnámról, oldalt fekve, gyönyörű rálátásom lett a csupasz hátára. Meg kellett simogatnom, először teli tenyérrel, majd játékos csigavonalakat rajzoltam az ujjbegyemmel a gerince vonalára, eltörölve ezzel a kerek kis verejtékcseppeket.
- Igazság szerint - doromboltam - én tettem veled. Biztos akarod, hogy részletezzem, mit is?
Még a tarkóján is láttam, hogy elmosolyodott, de aztán újfent elővette az iménti pánikját.
- Mi történt? – drasztikus mozdulattal csapta az egekbe a kezét. - Simogatod a macskát. Ne tagadd! Beköpött! Egy nőt hoztam az ágyunkba minap, bár csak horkolni, de akkor is. Vallok, voltak ellenérzéseim, de egyszerűen nem akaródzott kimászni mellőled és gondoltam nem bánod, ha az átellenes ágycsücsköt átengedem egy jóbarátnak. Persze az én barátaim más kategória, mint a te barátaid, szóval ha egyszer arra ébredek, hogy egy perverz fekszik a balodon, fekete lófarokkal, én akkor nem állok jót magamért. Na de ami a lényeg. Már az irodádban is csokit tartok vész esetére, sőt a kocsiban is itt meg ott, és szemed se rebben! Most pedig megpasi-smártak és te még se nem üvöltesz, se nem akadtál ki… annyira.
Nekem nem volt ehhez elég vér az agyamban. Még nem talált vissza. Minden idegszálammal összpontosítanom kellett a mondandójára, hogy választ adhassak.
- Le kell vonnom a konzekvenciát. A veled eltöltött idő megnövelte az ingerküszöbömet.
- Vagy semleges lettél, mert alábbhagy a láng…
- Meg az eszed tokját, azt. – Ha következmények nélkül tehetném, Csücsök, úgy bezárnálak egy dobozba, mint a huzat, csak jobb, ha nem tudsz róla. - Az idegeimet megacélozták a veled eltöltött évek.
- Nem kicsit.
- Különben is, mióta aggódsz te amiatt, hogy én nem szeretlek eléggé?
Te jó ég, morbid már maga gondolat is. Életem, nincs skála, amivel az irányodba tanúsított túlzó birtoklási vágyamat mérni lehetne. Úgy szeretlek, hogy majd bele döglöm, így maga az elképzelés is abszurd. Ha valaha egy eltorzult jövőben elhagynál, én tartok tőle, hogy bekattannék és rekordidő alatt nagyon csúf, pszichopata vonásokat kapkodnék magamra. Nem győznéd megváltoztatni a telefonszámod és duplázni vagy triplázni az őrséget a kapud előtt. Én meg a csituló szikra? Még az ő agya is erősen vérhiányos állapotban leledzhet, ha ilyen zöldséget képes megtermelni benne…
- Átalakítottalak – váltott most hirtelen az előbbi színpadias hangsúlyról túlságosan is merengőn-komolyra.
Én igyekeztem inkább elviccelni.
- Lehet. Kicsit. Rossz hatással vagy rám.
- Hát, ha görcseid imitt-amott történő fellazítgatása neked „rossz”, akkor rábólintok.
- Ezt azt hiszem, szó nélkül hagyom, de csak és kizárólag azért, mert a gondolataim morajlanak és most semmi frappánssal nem tudnék visszavágni. A testem zsibbad, sőt bizsereg, ezért inkább ugrom a témát és megpróbállak rábírni arra, hogy gyere, feküdj vissza, élvezed velem ezt a fáradt zúgást, én pedig hadd szaglásszam tovább a hajadat, mert megnyugtat az illata.
Visszahuppant és én újfent birtokba vettem. Mintha polip volnék, összes karomat köré fontam, összegyűrtem, magamhoz vontam.
- Haragszom arra a srácra – mormoltam a füle mögé. – Haragszom, mert hozzád ért, bármennyire is közhelyes és dühös is vagyok, mert utálom a csalást. Szívem szerint a puszta tekintetemmel atomokra bontanám, efelől ne legyen egy csepp kétséged sem. Örülj, hogy nem tudom, ki az, mert az csúf következményeket hozna, de nem vagyok hajlandó belelépni kétszer egyazon gödörbe. Miattad nem akarom. Ezért nyelek. És türelmes is vagyok. Nem. Talán inkább toleráns. Igen.
- Értsem ezt úgy, hogy önmegtartóztatsz?
- Aprítanék, szeletelnék, de tartalékolom a lendületet az éles riasztásokra. – Nem válaszolt. Csak feküdtünk a csendben, lustán játszva egymás ujjaival. – Mondhatok valami olyan igazán sziruposat?
- Mondj nekem ragacst, Ryu.
Ehhez helyezkednem kellett. Fölötte akartam lenni, betakarni, mélyen belenézni a varázslatos szemeibe. Soha nem éreztem még ezt. Annyira kerek, annyira egész, és az érzés mellett minden szó olyan tökéletlennek hat. Még hogy én volnék, akinek könnyedén jönnek a szavak? Nincsenek meg hozzá a színeim, mint ahogy annyi minden mást is képtelen vagyok megformázni. Csak érzem. Érzem, mit jelent nekem egy rossz álomból felriadva a teste biztonságos melege. Egy hajnalon a légvétjei szabályos üteme. Hogy mindent megoszt velem. Hogy minden annyira átlátható és tiszta. Nem egyszerű, de semmi nem az. Hosszú-hosszú ideje az életemben először merek valakivel tervezni, még ha gyakorlatlanságtól bizonytalan kezekkel is, de jövőt építeni. Nem csak a holnapokkal, de évekkel is számolni és ez leírhatatlan, kimondhatatlan és talán ettől lettem gyáva. Rettegek, hogy egyetlen hibás lépésemmel szétzúzom ezt a tökéletességet.
Talán percekig is néztem, elnehezedő pilláit, bágyadó tekintetét. Amikor elaludt, csókot adtam a homlokára. Hang nélkül, némán.
- Mit? – pislogott egyenesen a szemeim közé.
Továbbra is szilárdan támasztottam a fürdő ajtófélfáját, ujjaimmal hajamba szántva újra és újra, hogy érezzem, vizes maradt-e még.
- Nem tudom. Azt, ami délután történt. Ami okán hallgatsz, ráncolgatod a homlokod, mászkálsz a lakásban és hangosan csikorgatod az agyadban azokat a bonyolult, egyedi tervezésű fogaskerekeidet.
Rám csodálkozott.
- Ennyire látszik?
- Van rá radarom – mosolyogtam rövidke biccentés társaságában.
- Ez egy olyan antenna, amivel például a meleg pasik kiszúrják tíz méteres körzetben a másik hősugárzó fickót?
- Mondjuk. Ez a másik ketyere kifejezetten a hangulati hullámokat fogja.
- Mindenkiét vagy csak az enyémeket?
Okos fiú.
- Ez csak a tieidet.
Orrát fintorra húzta, szemöldöke is követte.
- Furi – grimaszolta.
- Az - hagytam rá. - Szóval? – Finoman ellöktem magam a támasztékomtól és fekete pizsama felsőmet lazán a markomba fogva, egy szál nadrágomban mellésétáltam. – Mesélsz? – Velem mosolygott, bár kevéssé volt felszabadult és játékos, mint amit tőle megszoktam. Láttam egy árnyalatnyi zavart csillogást, egy kis tétovázást és talán szép színesen vibráló kérdőjeleket. – Hű. Ez komoly. Látom. Ki vele.
Daniell mély levegőt vett. Arcán még mindig érdekes érzelem mixtúra ült és miután jobbról is, balról is megrágcsálta az ajkait, bólintott.
- Jól van. Egyébként is el akartam volna mondani, csak nem tudtam, honnan kezdjem.
Ha őszinte akarok lenni, a kíváncsiság már méretes lyukat fúrt az oldalamba, de igyekeztem hidegvéremet legalább látszat szinten megőrizni.
- Célravezető az elején, onnan át a közepére, egészen a végéig.
- Ne marhulj! – de nevetett. Leültem vele szemben és ő még eldalolt egy vidám hangjegyet, majd újra mély levegőt vett. Szürkéi aggódtak. – Tényleg zavarban vagyok miatta.
- Történt valami?
Csak tapogatóztam, még csak körvonalazódó ötletem sem volt.
- Történt.
- De ugye nem a kezed?
- Nem. Nem ilyesmiről van szó. – Daniell a sokadik mély levegőjét lapátolta be, mire végre nekikezdett. – Talán az egész nem nagy dolog, de valahogy mégis úgy érzem, hogy el kell neked mondanom. Érdekes érzés. Már az, hogy szerintem rád is tartozik. Lehet, hogy tényleg baromság, nekem csak… nem megy ki a fejemből. Szóval. Mennyire kezdjem a kályhától?
- Amennyire szükségesnek érzed. Tenger időm van.
- A barátaim tudnak rólunk, de ezt tudod. A hozzám közel álló emberek tudják, hogy te meg én együtt élünk és tudják, hogy ez egy milyen kapcsolat. A „milyen” alatt nem azt értem, hogy komoly, mert jó, az is, hanem azt, hogy konkrétan pasis. Érted?
- Persze – bólintottam és vártam, mi is fog ebből kisülni, még tudtam követni. – Értem.
- Ma beszélgettünk. Nem voltunk sokan, velem együtt öten és nagyon vegyesen, mindenféle baromságról olyan… baráti baromságokról. Eddig látod magad előtt?
- Kristálytisztán.
- Mindenféle előjött. Aktuális meg nosztalgia dolgok. Amit akarsz. Aztán a balomon üldögélő tényleg jó barátnőm beledugta az orrát a pulóverembe és azt mondta, hogy isteni az illata és nem a bőröm jön be, hanem a ruhám az, amitől mindjárt dorombolni fog a nyakamon, mégis mi ez. Mondtam neki, hogy füstöm sincs róla, mert te mosol, keressen fel téged, ha a frissesség receptjére vágyik, nem vagy irigy, tutkó megosztod majd vele. Elmondtam ugyan egy-egy légből kapott fantazmagóriát, hogy lehet, hogy meztelenül táncolsz a mosott ruhákkal a holdfényben, de ezt most vedd úgy, hogy nem osztottam meg veled. Egy szó, mint száz, innen valahogy bemásztál a képbe. Semmi komoly, vagy mély, vagy titkos nem hangzott el, csak az említett leányzó közölte, hogy csúcs fogás vagy, mert neki már volt szerencséje kóstolni az ebédem néhanap és zseniálisan főzöl, mellette varázsöblítőd van… Aztán ide csatolt még olyasmit is, amivel én mondom neked, csúnyán betalált, de esküszöm, semmi intimet nem mondtam neki, szóval csak jól tippelt… Nem is tudom, miért mondom el ezt a körítést is? Lényeg a lényeg. Ott voltam, beszéltünk, kimentem pisilni, utánam jöttek, vagyis jött a vécébe és rákent a falra, odapréselt a vécéajtó mögé és… lesmárolt. De úgy igazán. Keményen.
Na, erre nem számítottam.
- … Ki? A lány?
- Nem. Nem a lány. Egy… fiú. – Volt egy kis kínos csend. Én dolgoztam be a hallottakat, ő szemmel láthatóan újraélte a kellemetlen pillanatot. – Elég régóta ismerem ezt a srácot, Ryu, és nagyon jóban vagyunk… Nem tudtam, hogy a férfiak érdeklik, azt még kevésbé, hogy én. Erre utánam jött és pár hülye mondatocska után megtolt a falnak, rápasszírozott félig az ajtóra, és én meg ott álltam, gyökeret eresztett a lábam, még jó hogy mást nem eresztettem, pedig azért indultam. Teljesen leálltam a döbbenettől. Pillanatok kellettek, hogy összekapjam magam, leessen, hogy mi a francot csinál, és leállítsam. Nem… Szóval nem erősebb nálam, teljesen az én súlycsoportomban van és engem akaratom ellenére nem lehet nyalogatni, csak… leálltam. Annyira meglepődtem az egészen, hogy jött a blokk.
Blokk. Hát az hajszál híján nálam is.
- És utána?
- Utána arra gondoltam, hogy téged először egy mosdóban smároltak le, és hogy biztos a vécéknek van valami olyan erotikája, amit én nem vágok, hogy miért vannak, akik ezt a helyszínt választják. Aztán hazajöttem.
- De mondtál neki valamit, vagy ő neked?
- Csak habogott. Én sem igazán voltam a toppon, érthető nem?
- Fogjuk rá.
- Direkt nem akarom megmondani a nevét. Hogy ne utáld.
- Igen, rájöttem.
- Én is rájöttem valamire. Mondjam?
- Persze.
Hunyorogva méregetett.
- Tök nyugodt vagy. Gyanús…
- Azt hitted, hogy csapkodni meg kiabálni fogok, vagy mi?
- Minimum összeroppantasz egy-két bútort, miegymást.
- Mi okom lenne rá?
- Rossz a névmemóriám – merengett el. - Nem emlékszel, hogy hívták a fószert, aki ki akarta belezni a fizikoterapeutámat?
- Nem – feleltem fa arccal. - Nem is rémlik. De megértem. Az a pasas tenyérbe mászó egy figura.
- Féltékeny karakter vagy, Ishigorou Ryu.
- Hidd el, nem vagyok oda érte, sőt kifejezetten ellenzem, hogy férfiak, de még akár nők is csak úgy csókolgassák azt, ami az enyém, de ez egy összetettebb dolog.
- Most tudod, fél gőzzel azon kattogok, hogy megsértődjek-e, vagy inkább mosolyogjak bárgyún ezért a kis birtoklásos elgondolásodért, de egy valami fix, Ryu. Nem akartam, nem az én hibám volt.
- Tisztában vagyok vele. Éppen ezért nem is mondtam semmit – biccentettem rá, ő pedig mélyet fújtatott. - Szóval?
- Szóval mi? – kérdezett értetlenül.
- Amire rájöttél. Félúton elkallódott ez a gondolat, de ettől függetlenül én még kíváncsi vagyok rá.
- Ja! Tényleg! Csókolj meg.
- Most?
- Aha.
- Miért?
- Nem akarod?
- Dehogynem akarom. Mindig akarom.
- Akkor meg miért kéreted magad?
Miért is? Odahajoltam, megcirógattam az ajkait, fél pillanatig játszottam vele, majd igazi csókot követelt és meg is kapta. Még ha röpke is, mámorító.
- Na? – kérdeztem homlokom az övének döntve. – Mi a konklúzió? – búgtam.
- Az a srác…
- Igen?
- Egy jóképű gyerek.
- Nem lehetne inkább érdekes arcú, enyhe beszéd és mozgáshibával?
- Vágom, hogy mit esznek rajta a lányok, de…
Elakadt a mondat. Talán száját simogató számtól szakadt odabent.
- De?
- De.
- Aha. Értem.
- És most mégis mit csináljak vele? Kerüljem el?
- Nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Szerintem ő fog elkerülni téged.
- Gondolod?
- Azt hiszem igen. – Legalábbis erősen remélem… - Egy ilyen sikertelen próbálkozás rendesen tökön tudja vágni az embert. Utána jobban szeretsz nem a másik szeme elé kerülni, legalábbis egy ideig.
- Szegény.
Még a szája is görbült egy kicsit.
- Hé! Azért tudd, hol a határ! Nem kiabálok és nem csapkodok, sőt még féltékenységi rohamom sincs, mert a magad Danielles módján éppen most adtad a tudtomra, hogy továbbra is változatlanul az egyetlen hímnemű vagyok, aki megmozgat derékon felül és alul, ettől függetlenül nem kezdünk el együttérezni a harmadikkal. Ugye felesleges hangsúlyoznom, de most ő a rosszfiú, aki be próbált nyúlni a mi flottul működő, sőt kis túlzással idillinek mondható kapcsolatunkba.
- Hova lett belőled az empátia?– fogott vallatóra.
- A garázsban hagytam és maradjon is ott.
- Tudod, mit habogtam neki, mikor kihúzta a nyelvét a számból?
A hajam újra nyirkos volt, ezúttal nem azért, mert megmostam.
- Őszintén mondom neked, életem, csak kicsit bántott a dolog pont azért, mert te, mint áldozat szerepelsz ebben a történetben, de most kezdek átbillenni és amilyen jól tudtam kezelni kezdetben, annyira kezd mostanra nem tetszeni, szóval kérlek, ne említsd egy mondatban többet a szádat olyan nyelvvel, ami nem az enyém.
- Hogy engem nem érdekelnek a férfiak. Ő csak nézett. Dadogott, hogy azt hitte, mégis, hiszen hát ugye ott vagy te, én pedig igyekeztem igazán hangsúlyosan megmondani, hogy igen, te. És pont.
- Szóval teljesen rossz volt – nyomatékosítottam újra, nem biztos, hogy miatta. Lehet, hogy nekem esett jól hallani, akár a saját számból is. Sokszor. Jó sokszor.
- Ez kérdés egyáltalán? Miről kerepeltem eddig? Nem tetszett, nem akartam!
- Engem akarsz?
- Te jó ég, hol vagyok? – Ijedten nézett körül. – Egy másik dimenzióba kerültem, ahol egy semmitnemtudóRyu van…
- Néha vannak helyzetek, amikor az ember szereti hallani, vagy inkább mondjuk úgy, kimondatni a másikkal a nyilvánvalót. Tudod, a tipikus párbeszéd. Szeretsz? Szeretlek. Nem arról van szó, hogy az egyik fél nem biztos abban, mit érez a másik, csak hallani akarja. Igen, most épp kioktatlak. Kapcsolati tuti tippek, jobban tennéd, ha jegyzetelnél. Később még jól jöhet – húztam el a számat, ő pedig bárgyú mosollyal jutalmazott.
- Téged akarlak. Így jó?
- Egészen kiváló.
- Jól van. Akkor is hülye vagy. Nem tetszett a csók. Zavart. Rosszul esett. Minden irányból. Hidd el.
- Akkor jó.
- Én komolyan mondom neked, Ryu, ez az egész… - Láttam, ahogy a semmibe fókuszál egy pillanatra, majd mintha meg is rázkódott volna. Elhittem neki, hogy a nemkívánt emléktől borzongott. - Marha szar érzés volt.
- Elhiszem.
- Szőrös volt.
- Miért akarsz teljesen megnyomorítani lelkileg?
- Engem nem csókolt meg rajtad kívül senki ezer éve! Erre jön valaki szakállal…
Lavina. Egyik gondolat hozza magával nem kívánt társait.
- Ha egy nő lett volna, akkor is elmondod? – tettem fel a kérdést abban a pillanatban, ahogy testet öltött.
- Akkor nem – vágta rá, túlságosan is gyorsan.
- Nem is gondolkoztál rajta. – Ezen csöppet felháborodtam.
- De igen! Egész hazafelé úton gondolkoztam mindenfélén és ott ez is terítékre került. A nő-smárt lerendeztem volna egyedül.
- Őszintén bevallja, hogy hazudott volna – forgattam a szemeimet.
- Vajon kihez beszél? – utánozott értetlenkedve.
- Nem tudom, mit érezzek – gondolkodtam hangosan.
- Hát azt hadd ne én mondjam meg. Magammal is nehezen jutok dűlőre – túrt a tincsei közé.
- Meglepett, hogy nem volt jó?
- Inkább az, hogy ennyire rossz volt. Szeretlek.
- Nem értem a kapcsolás mibenlétét.
- Nem baj – ingatta a fejét. – Elég, ha én értem.
Karcsú ujjai megsimították az arcomat. Rózsaszín ajkai finom mosolyra kunkorodtak, majd puszi cuppant az orrnyergemen.
- Tényleg jó, vagy inkább túlzottan megértő pillanatomat fogtad ki, mert most valahogy kezd bennem keringeni az inger, hogy elkapjam azt a kis névtelent és kiszorongassam belőle a szuszt, csak úgy gyöngéden – vicsorogtam diszkréten. Fejemben igyekeztem leltárt készíteni az általam közvetlenül vagy közvetve ismert, bármiféle arcszőrzettel rendelkező hímnemű barátairól, hátha ráérzek a bűnösre.
- Na! Tudtam! – kaffantott. - Várj itt. Keresek egy-két olyan lakásdíszt, amit szívesebben látnék aprólék formájában.
Tényleg lendületet vett, a karjára fogva stoppoltam le.
- Oké, tehát van olyan a lakásunkba, amit utálsz? Én meg voltam róla győződve, hogy minden szép és főleg jó. Egy napra elég egy sokk, a többit a kedvemért porciózd el a hétre, jó?
Nevetett egy rövidkét és mikor újra visszakomolyodott, a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Csókolj meg – susogta.
- Megint? – pislogtam.
- Hol van ilyenkor az a „nem tudok betelni veled” attitűdöd? Máskor nem kell külön kérni az ilyesmire. Mindent nekem kell a szádba rágni? – kacagott, de a vidámság megint gyorsan tűnt tova, csak a vibrálás maradt. A hangja mintha mélyült volna, ismeretlen tónusban búgott fel, mégis karcoltak a szavai. – Mindent nekem kell kimondanom? – A halántékomat simogatta, fülem mögé tűrt egy vékony tincset. Parázslottak a szürkék, úgy éreztem, meg akar babonázni velük, igézni, a gondolataim közé látni. Talán egy röpke pillanatra sikerült is neki. – Pedig könnyebben boldogulsz a szavakkal, mint én, miért akarod rám hagyni a legnehezebb gondolatokat?
Megérintett. Először az arcomat, aztán a számra vándorolt. Azt hittem, mindjárt fölém kerekedik, hogy ennek a mai történésnek az okán bizonyítania kell. Talán magának, talán nekem. Meglepett, mikor elnyúlt az ágyon. Magára húzott. Rövid csókokat váltottunk, kóstolgattuk egymást. Jólesett. A kezembe fogtam az arcát, megízleltem az állát, a nyakát, az ádámcsutkáját, a hívogatóan dudorodó kulcscsontját, a hegyesen fázó mellbimbóit, azt a selymesen lapos hasát, kerek köldökét, de a csípőlapátján nem hagyott sokáig időzni. A nyelvemmel éppen hogy végigsimogattam, mikor a hajamba markolt és csöppet sem finoman visszahívott a szájára.
- Szeretem a csókodat. – Akkor sóhajtotta a fülembe, mikor ismét a nyakát ízlelgettem.
- Igen? – mosolyogtam a bőrébe, ajkaim közé véve a fülcimpáját.
- Aha.– Felszisszent, mert haraptam, bár csak lágyan tettem. - Igazán.
Készségesen simult alám, szemeivel azt üzenve, mindene az enyém. Elvettem. Habzsoltam a csókjait, faltam a testét, egészen addig, míg úgy nem éreztem, hogy bár csak rövid időre, de jóllaktam vele.
Hirtelen felült.
- Mit tettem! – sikkantott. A takarót úgy markolgatta a mellkasa előtt, mintha éppen most esett volna csúf folt addig szeplőtelen erényén. Egyszeriben a párnámról, oldalt fekve, gyönyörű rálátásom lett a csupasz hátára. Meg kellett simogatnom, először teli tenyérrel, majd játékos csigavonalakat rajzoltam az ujjbegyemmel a gerince vonalára, eltörölve ezzel a kerek kis verejtékcseppeket.
- Igazság szerint - doromboltam - én tettem veled. Biztos akarod, hogy részletezzem, mit is?
Még a tarkóján is láttam, hogy elmosolyodott, de aztán újfent elővette az iménti pánikját.
- Mi történt? – drasztikus mozdulattal csapta az egekbe a kezét. - Simogatod a macskát. Ne tagadd! Beköpött! Egy nőt hoztam az ágyunkba minap, bár csak horkolni, de akkor is. Vallok, voltak ellenérzéseim, de egyszerűen nem akaródzott kimászni mellőled és gondoltam nem bánod, ha az átellenes ágycsücsköt átengedem egy jóbarátnak. Persze az én barátaim más kategória, mint a te barátaid, szóval ha egyszer arra ébredek, hogy egy perverz fekszik a balodon, fekete lófarokkal, én akkor nem állok jót magamért. Na de ami a lényeg. Már az irodádban is csokit tartok vész esetére, sőt a kocsiban is itt meg ott, és szemed se rebben! Most pedig megpasi-smártak és te még se nem üvöltesz, se nem akadtál ki… annyira.
Nekem nem volt ehhez elég vér az agyamban. Még nem talált vissza. Minden idegszálammal összpontosítanom kellett a mondandójára, hogy választ adhassak.
- Le kell vonnom a konzekvenciát. A veled eltöltött idő megnövelte az ingerküszöbömet.
- Vagy semleges lettél, mert alábbhagy a láng…
- Meg az eszed tokját, azt. – Ha következmények nélkül tehetném, Csücsök, úgy bezárnálak egy dobozba, mint a huzat, csak jobb, ha nem tudsz róla. - Az idegeimet megacélozták a veled eltöltött évek.
- Nem kicsit.
- Különben is, mióta aggódsz te amiatt, hogy én nem szeretlek eléggé?
Te jó ég, morbid már maga gondolat is. Életem, nincs skála, amivel az irányodba tanúsított túlzó birtoklási vágyamat mérni lehetne. Úgy szeretlek, hogy majd bele döglöm, így maga az elképzelés is abszurd. Ha valaha egy eltorzult jövőben elhagynál, én tartok tőle, hogy bekattannék és rekordidő alatt nagyon csúf, pszichopata vonásokat kapkodnék magamra. Nem győznéd megváltoztatni a telefonszámod és duplázni vagy triplázni az őrséget a kapud előtt. Én meg a csituló szikra? Még az ő agya is erősen vérhiányos állapotban leledzhet, ha ilyen zöldséget képes megtermelni benne…
- Átalakítottalak – váltott most hirtelen az előbbi színpadias hangsúlyról túlságosan is merengőn-komolyra.
Én igyekeztem inkább elviccelni.
- Lehet. Kicsit. Rossz hatással vagy rám.
- Hát, ha görcseid imitt-amott történő fellazítgatása neked „rossz”, akkor rábólintok.
- Ezt azt hiszem, szó nélkül hagyom, de csak és kizárólag azért, mert a gondolataim morajlanak és most semmi frappánssal nem tudnék visszavágni. A testem zsibbad, sőt bizsereg, ezért inkább ugrom a témát és megpróbállak rábírni arra, hogy gyere, feküdj vissza, élvezed velem ezt a fáradt zúgást, én pedig hadd szaglásszam tovább a hajadat, mert megnyugtat az illata.
Visszahuppant és én újfent birtokba vettem. Mintha polip volnék, összes karomat köré fontam, összegyűrtem, magamhoz vontam.
- Haragszom arra a srácra – mormoltam a füle mögé. – Haragszom, mert hozzád ért, bármennyire is közhelyes és dühös is vagyok, mert utálom a csalást. Szívem szerint a puszta tekintetemmel atomokra bontanám, efelől ne legyen egy csepp kétséged sem. Örülj, hogy nem tudom, ki az, mert az csúf következményeket hozna, de nem vagyok hajlandó belelépni kétszer egyazon gödörbe. Miattad nem akarom. Ezért nyelek. És türelmes is vagyok. Nem. Talán inkább toleráns. Igen.
- Értsem ezt úgy, hogy önmegtartóztatsz?
- Aprítanék, szeletelnék, de tartalékolom a lendületet az éles riasztásokra. – Nem válaszolt. Csak feküdtünk a csendben, lustán játszva egymás ujjaival. – Mondhatok valami olyan igazán sziruposat?
- Mondj nekem ragacst, Ryu.
Ehhez helyezkednem kellett. Fölötte akartam lenni, betakarni, mélyen belenézni a varázslatos szemeibe. Soha nem éreztem még ezt. Annyira kerek, annyira egész, és az érzés mellett minden szó olyan tökéletlennek hat. Még hogy én volnék, akinek könnyedén jönnek a szavak? Nincsenek meg hozzá a színeim, mint ahogy annyi minden mást is képtelen vagyok megformázni. Csak érzem. Érzem, mit jelent nekem egy rossz álomból felriadva a teste biztonságos melege. Egy hajnalon a légvétjei szabályos üteme. Hogy mindent megoszt velem. Hogy minden annyira átlátható és tiszta. Nem egyszerű, de semmi nem az. Hosszú-hosszú ideje az életemben először merek valakivel tervezni, még ha gyakorlatlanságtól bizonytalan kezekkel is, de jövőt építeni. Nem csak a holnapokkal, de évekkel is számolni és ez leírhatatlan, kimondhatatlan és talán ettől lettem gyáva. Rettegek, hogy egyetlen hibás lépésemmel szétzúzom ezt a tökéletességet.
Talán percekig is néztem, elnehezedő pilláit, bágyadó tekintetét. Amikor elaludt, csókot adtam a homlokára. Hang nélkül, némán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése