Nem értettem. Álltam Numata Seiki és az ő kosara mellett, kedves exem kőkemény
dilemmájának egyedüli szemtanújaként, és igyekeztem napirendre térni a tény
felett, hogy éppen egy lakástextileket és egyéb dekorációs dolgokat kínáló
áruházban válogatunk - vagyis ő, mert én csak rácsodálkozom a ténykedéseire -,
holott évekig még arra sem tudtam rávenni, hogy rábólintson egy teszem azt
tányéralátétre, amivel élőterünket szerettem volna színesíteni, mert őt az sem
érdekelte volna, ha egy darab színes újságpapíron falatozunk.
- Elmondod, miért itt találkozunk? Hm? Azt hittem, enni fogunk – fintorogtam, csak csöppet csalódottan. – Vagy legalább inni.
Kicsit sem voltam éhes, szomjas még annyira sem. Inkább arra vágytam, hogy ketten üljünk egy asztalnál, bár saját térnek csekélyke, mégis bensőségesebb, mint a sorok között szlalomozni.
Seiki ezt a kérdésemet átugrotta. Szép ívben, kecsesen.
- Melyik a szebb? A sötétbarna az apró piros virágokkal, vagy a piros az apró barna virágokkal? – dugta az orrom alá a csomagokat.
- Tessék?
Rá se pillantottam az egyébként mutatós ágyneműgarnitúrákra, annyira irracionális volt. Szerettem volna karon csípni magamat, hátha felébredek. Csak néztem őt meredten, de nem jött zavarba tőle. Seiki, fekete, vékony pulcsija ujját könyékig tűrte, úgy gyürkőzött újra neki a döntésnek.
- Legyen mind a kettő! Szépek és passzolnak a színeik – keverte össze és vissza a két készletet, akárha egy pakli kártyával bűvészkedne. – Variálni is lehet őket. Egyik párnát a másik huzattal vagy fordítva. Jól van. Legyen. Uh, meg az a fekete is! – Felnyúlt a polcra és újabb szett huzatot vett le, ezúttal egy sötétet, játékosan csavaros, fehér inda mintázattal, kis lándzsa alakú levélpecsétekkel. – Ó, a francba. Ebből is van a fordítottja! Pedig annyira, kurvára figyeltem, melyikre pislog, de most elbizonytalanodtam!
- Ki pislog? – tudakoltam, csak az összhang kedvéért magam is nagy pislantások közepette.
- Ebből is jöhetne mind a kettő – rántotta meg a vállát. – Néha úgyis naponta cserélem.
Nem mulasztotta el forró, rekedten búgóra süllyeszteni a mondat végét, copfját az egyik oldalról a másikra lendítette át.
- Köszönöm, megértettem ám e nélkül az ágyfülledt duruzsolás nélkül is, mire célozgatsz! – morogtam rá.
- Majd mindjárt eszünk is, ne nyavalyogj már! – dobta a kosárba az utóbbi két kiszemeltjét is, majd barátian megpaskolgatta a vállam, s intett, hogy kövessem.
- Nem vagyok ám a hordárod! – kanyarodtam utána, a kocsi kerekei könnyedén manővereztek az éles mozdulattal.
- Viszi helyetted a bevásárlókocsi, neked csak tolni kell – hitetlenkedett paprikás hangulatomon.
- Miért nem te tolod?
A következő sorban találtam meg, egy mélybordó színű ágytakarót nézegetve.
- Mert én vagyok a férfi – közölte, majd a puha küllemű, lazán szőtt, rojtos szélű takarót az ágyneműk színéhez is hozzápróbálta. – Csini!
Az is a kosarunkban landolt és ő tovább indult, nekem már csak kezével tellegetve: utánam.
- Hú, de belemelegedtél – jegyeztem meg blazírt hangsúllyal, de természetesen ahogy „kérte”, követtem. Ő viszont meglepően fel volt dobva.
- Gyere, gyere, mert dolgunk van!
- Beszélnem kell veled! – próbáltam beérni, de az eddig olyannyira készségesen közreműködő kosár kerekei most mintha egycsapásra berozsdáltak volna. Fene essen bele, persze én nyertem, de muszáj még neki is alám pakolnia?
- Akkor beszélj. Mondd. Hallgatlak. Valahol a bejáratnál láttam egy kényelmesnek kinéző szófát, ha gondolod, ott el is dobhatod magad.
- Tudnod kell, kemény hallgatási szándékom volt, de ki kell öntenem – vallottam be kissé égő fülekkel. Tényleg hallgatni akartam, de fene nagy elhatározásom hamar elhalt, szükségem volt a hangosan kimondott gondolatok hozta esetleges megkönnyebbülésre. - Nem akartam mondani, de beszélnem kell, szóval meg kell ígérned, hogy köztünk marad.
Megtorpant. Olyan lassított felvételben fordult hátra hozzám, amennyire csak tőle telt. Egyik szemöldöke szinte eltakarta a szemét, a másik egészen a homloka közepére kúszott.
- Mert különben öri-hari? – kérdezte hosszan elnyújtva - és nem leszünk legjobb barik többé? Ne idegesíts már, mégis ki a tökömnek mondanám el?! – kaffantott a számára nevetséges gondolaton.
- Úgy értem, a téma kényes és nem akarom, hogy…
Nem hagyta, hogy szépen körbeírjam, arra célozgatván, hogy még csak véletlenül se kottyantsa el Asukájának majd a tőlem hallottakat, mert annak következményei lehetnek.
- Fióka és én nem társalgunk ilyesmiről. A mi kettőnk privát dolga, az a mi kettőnk privát dolga, Ryu, ne legyél már farok – szúrt le az abszurd elképzelésért, két díszpárna mustrálása közben, melyeket szerencsére visszatett a helyükre, amúgy sem illettek az eddig választott árnyalatok közé.
Vettem egy mély levegőt és suttogtam. Csak neki.
- Daniellt megcsókolta egy férfi.
Numata Seiki teljesen rámcsodálkozott. Csücsörített, nem csak a szájával, de kis híján a szemével is. Eltátogott egy rövid kis ámulást, majd hozzám hajolva megpacskolgatta az arcomat.
- Jahajj, milyen aranyos. Bizony! De meg ám! Milyen jó, hogy így közel a tököm tudja hány éves évfordulótokhoz végre tudatosult – aztán volt pofája megcsípni az arcomat, ami mindamellett, hogy kétszázra tornázta a vérnyomásom, szemét módon fájt is.
- Nem én! – háborodtam fel a kezére csapva, részint azon, hogy hülyére vett, részint, hogy a lepedők most jobban felizgatják, mint a mondanivalóm. – Egy pasi – súgtam. - Egy másik. Egy férfi, aki nem én vagyok.
A dekorációk vs. Ryu csatát most én nyertem. Exem végre rám fókuszált, kiismerhetetlen vonásai hullámzottak.
- Tényleg? – méregetett, feltételeztem mondandóm igazságtartalmán merengve. Nem jutott dűlőre.
- Igen – feleltem bólintva, csak kurtán, visszafogottan.
- Megölted?
- Melyiküket?
- Akármelyiküket. Mindkettőt kinyírtad?
- Te jó ég, dehogy. Minek néztek ti engem, egy állatnak?
Dühített, ahogy fontolgatta a helyes választ, majd inkább mégis kérdezett.
- Nézünk?
- Daniell és te.
- Jé, sosem gondoltam, hogy lesz valami olyasmi, amiben egy kalap alá vonsz a szöszivel. Na, nézzük, hogy jól értem, vagy inkább sejtem. Őt lekapták és te nem kaptad le a fószer fejét és ez a szöszit éppen úgy meglepte, mint engem most, mert ha ez valóban megtörtént, nem tudom elhinni, hogy az illető még a saját lábán jár, és nem gurul vagy szagolja az ibolyát alsó pozícióból.
- Különös dolog ez, Sei.
- Különös. Az. – Úgy nézett a szemembe, mintha tényleg valamiféle szimptómát keresne. - Tolsz valamit, igaz? Ki vele! Mondjam, hogy ejnye-bejnye, csúnya dolog? – ráncolta a homlokát, én pedig megpöcköltem a fülét.
- Nem értitek. Egyikőtök sem.
- Na, tessék, ismét egy kalap alatt a szőkével. A végén még a legjobb barátok leszünk… - majd felhahotázott.
- Gyűlölte – néztem rá a legőszintébb tekintetemmel.
- Ki? Mit? Mi van? Nézd! Függöny!
- Mi a franc bajod van neked? – hörögve toltam utána a kocsit, ő pedig valóban függöny-válogatásba kezdett.
- Nekem? Neked mi bajod! Ha a féltékenységről szobrot akarnának állítani – bár biztosra veszem, hogy már megtették egy páran –, akkor téged kérnének fel hozzá modellnek. Ott állnál te, tök pucéran, hogy az énféléknek is akadjon némi élvezet a művészetek terén, zöld világító szemekkel, habzó szájjal…
- Túlzol.
- Igen. Túlzok. Persze – vetette oda szájvégről. – De te meg ne csinálj úgy, mintha mindez teljesen légbőlkapott volna.
- Jól van. Legyen nektek – emeltem a levegőbe megadóan mindkét kezem. - Tényleg, valóban féltékeny alkat vagyok.
- Akkor jogos a kérdésünk – már szinte érzem, ahogy a köztem és a szőkéd között fonódott szoros baráti kötelék fojtogatja a torkom – oh, miért nem ama gaznak a vére áztatja hófehér ingedet, Ryu?
- Ahelyett, hogy azon filozofálgatunk, miért nem vertem péppé valami anonimitásba burkolódzó szakállast, miért nem azon akadunk ki kollektíven, hogy lakástextilt válogatunk és nem nekem, miközben te olyan dolgokkal dobálódzol, mint „gaz”, meg „vére áztatja”?
- Miért nem vagyok még a rendőrségen az óvadékoddal és az ügyvédünkkel?
- Mióta van közös ügyvédünk?
- Ha aktuális lesz, majd veszek egyet. Szóval, miért nem?
És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol vallanom kell, vagy ezer szilánkra pattanok.
- Mert valahol azt hiszem, hálás vagyok annak az ismeretlennek. Ha még egyszer megpróbálja, csomót kötök a nyelvére, de jelenleg, elképzelhetetlenül hálás vagyok neki.
A dekorációs kellékekkel vívott csatában ismét szerény személyem kerekedett felül. Numata Seiki letette, ami a keze ügyében volt, a szűk sorban hozzám csusszant, majd kézfejével megnézte, nincs-e lázam.
- Na, most szartam be. Mi a fasz van?
- Seiki. – Megnyaltam a számat, torkom hirtelen ijesztően kiszáradt, nyelvem nem pörgött, csak tapadt. – Elmondta nekem. Utálta. Gyűlölte. Fogtam a kezét és éreztem, hogy az emlékére is kirázta a hideg és nem az a borzongató fajta. Sosem tudtam, hányadán állok vele. Hiába próbálta körülírni, mi van a fejében, sokszor úgy érzem, még számára sem tiszta, mit érez ezzel kapcsolatban, az még annyira sem, hogy miért. A válaszai sokszor csak kérdések, amik kimondva még nem hoznak megoldást. Ha neki zűrös a saját lelke, én hogy érthetném meg? Próbálom bedolgozni, hogy történt ez az egész, és rájönni arra, mi lehet különleges bennem és csak bennem, amiért ez nem eshet meg újra vele és valaki mással. Nem tudod, milyen a bizonytalanság. Tisztában vagyok vele, hogy szeret, de valamiért meg akarom érteni, hogy történt ez és tudni akarom azt is, máskor is megtörténhet-e vagy ő és én különlegesek vagyunk. Sok a homályos pont, de ez a mostani tiszta volt, Seiki, ezen nem volt mit nem érteni. Valamit valamiért. Nem bírom a gondolatát se annak, hogy valaki hozzá ért rajtam kívül, rosszul vagyok tőle, nem csak lelkileg, de fizikailag is rosszul és tudod mit? Ha engedem, hogy megértsem, hogy felfogjam és érezzem, akkor igazat kell adnom nektek. Akkor dühös vagyok és bizsereg a tenyerem, forog a gyomrom, szorít a mellkasom. De nem gondolok bele. Egyszerűen nem. Odaadom, cserébe azért, hogy hallhattam tőle, hogy nem kívánja más férfi érintését, hogy hiába vagyunk együtt ő és én, más férfi közeledése olyan neki, mint bármelyik, mondjuk úgy normál szexualitással rendelkező embernek, ha a saját neméhez tartozó tesz felé túl intimnek szánt lépéseket. Érted? - Ott álltunk a sorban, függönyök és szőnyegek között. Én suttogtam, ő pedig bólogatott a halk gondolatfolyamra, ami csak úgy ömlött elő belőlem. Nem tudtam, hogy ennyi mindent el kell mondanom. – Nagyon régóta szerettem volna biztosan tudni, egy lehetek-e a sok közül, vagy az egyetlen vagyok. Lehetne ezt itt most tovább fűzni, hogy lehetséges, hogy valahol, valamerre, van még olyan férfi, aki meg tudná mozgatni azt benne, amit még csak nem is sejtem, hogy mivel, de nekem sikerült, de tudod mit? Ez most nem érdekel. Balek vagyok?
- Summázva: Danielled, aki egyébként hetero, jelenleg nem bi- hanem Ryu-szexuális és ennek örülünk.
- Örülünk.
- Annyira, hogy átpattanunk a tény felett, ahhoz, hogy erre rájöjjön, meg kellett kóstolnia egy másik krapek nyelvét.
- Ezzel – szorítottam össze a szemem, megpróbálva kivágni az agyamból a felvillanó képet, mert az, hogy nem tombolok, nem üvöltök, török és zúzok, nem jelenti azt, hogy nem végtelenül nehéz, hogy nem őrjítő – nem segítesz!
- Mivel tudnék?
Megfogta a csuklóm, hogy ökölbe szorult markom ellazuljon. Én nagyon igyekeztem.
- Oldozz fel – szinte nyögtem.
- Mi vagyok én, a gyóntatód? – szűrte a fogai között.
- Úgy fest a helyzet – bólintottam ostobán.
- Tőlem várod, hogy…? Mégis mit is? – nézett rám értetlenkedve, túlságosan tanácstalanul.
- Mennyire vagyok ettől szánalmas? És kérlek. Szépen kérlek. Vegyél most komolyan, rendben?
Még jó, hogy üres volt a sor, az üzlet sem volt túl zsúfolt. Elfértünk egy diszkrét sarokban, különös titkaimmal együtt. Közelebb léptem hozzá, fürkésztem melegbarna tekintetét, vártam egy komoly válaszra. Segítség, süllyedek, észre kell vennie.
- Nem vagy szánalmas. – Rekedt volt, mély és annyira megnyugtató. - Csak egy szerelmes hülye, aki most jobban örül annak, hogy rájött, élete párjának ő a nagy ője, mint hogy azon dühöngjön, mi volt az, ami idáig vezetett. Nincs ezzel baj. Néha vannak ilyen különös történések.
- Szeretem.
- Tudom.
- És nem tudom, hogy szabaduljak meg ettől a vegyes érzéstől, amit ez a csók hozott.
- Lépj tovább.
- Oda akarom adni neki a gyűrűt. Szeretném, ha hordaná, te jó ég, lehet, hogy még szerelmesebb lennék, mint amilyen most vagyok. Imádnám azon a gyönyörű kezén látni. Félek, hogy nem tudnék többé kikelni mellőle reggelente az ágyból, mert belefeledkeznék abba, hogy nézhetem az ujján. Tökéletesen állna neki. Nem szereti az aranyat. Ezért az övé fehér, a közepén egyetlen vékony csík, szinte hajszálnyi sárga szalad csak végig. Az enyém arany, pont ennek a fordítottja, csak leheletnyi fehér dísz. Yin és yang. Seiki, tökéletes.
- Mire várunk?
- A pillanatra, ami legalább annyira az.
- Túlbonyolítod.
- Igen. Mint mindent. Ez vagyok én. Egy szerelmes marha, aki itt nyavalyog egy adag textília tövében a legjobb barátjának – vontam vállat, erőszakkal tépve ki magamat. – Szar ügy, mi?
Numata Seiki felnevetett fintoromat látva.
- Az – biccentett. – Gyáva vagy. Valld be – kacagott fel és én fejet hajtottam.
- Kár tagadni. Te, ne csak a féltékenység megörökítéséhez hívjanak, legyek én az alap a beszariságot megformáló műhöz is.
- Ám legyen, barátom. Áldásom rá. De ahhoz is meztelenül pózolj, már elmagyaráztam, miért.
- Rendben – hagytam rá – ahogy jön a megkeresés, leegyeztetem ezt is.
- Tudod, mi kell még? – tette fel a kérdést, egyenesen a szemeim közé meredve.
- Mi?
- Pár pofás asztali kütyü. Gyertyatartók! Valami színes! – hunyorított.
- Tudni akarom, mi van veled. Azt is, miért vásárolunk ilyen hévvel. Évekig te voltál a legheteróbb pasi, akit döngettem, most meg itt… - szemléltetésképpen végigmutattam a kosaram tartalmán.
- Ez kérdés? Fiókának. Mégis mit hittél? Magam miatt rakok fészket, vagy mi a franc? – puffantott, majd megindult előre, vadul gesztikulálva kísérve a mondandóját és nem mellékesen nézegette a polcok tömött tartalmát is, miközben én szorosan a nyomában baktattam szépen megrakott kocsinkkal együtt. - A mi kis koreográfiánk az oka. Mert van nekünk, tudod? Házaspárosdi hókamóka a kamatyon kívül is. Nézelődünk. Ő pislog, lámpára, szőnyegre, egy doboz gyertyára, imádja, oda van érte. Tetszik a színe, hát megfogdossa, tetszik az illata, megszimatolja. Jaj, de puha, jaj de finom, jaj de szép. Én akkor megkérdezem, hogy megvegyük-e, ő pedig, mert jó fiú és szerény és egyébként nem érdeklik mindenféle földi javak, nemet mond egyszer, kétszer, háromszor. Én kezdetben szilárdan tudom, mit akar, ő pedig annyira meggyőző, hogy elhiszem, mégse tetszik neki annyira. Aztán másnap rájövök, hogy felültetett. Visszamegyek és megpróbálok emlékezni, mi az, amit kinézett magának, megveszem, hazarepülök vele, és ő meglepődik. Ez nem vicc, nem is tudom a számát hányszor játszottam már el, és ő mindig, őszintén, szívből ledöbben és annyira örül neki, hogy az már sokszor nevetséges. De nem kínos módon, inkább olyan aranyosan. Édes. Még egy szalmaszálnak is tud örülni és tényleg. Egyszer vettem valami dekorgazt, leveleset és fülig ért tőle a szája. Na mindegy. Azért persze mindig odaadom neki a blokkot, hogy menjen és cserélje ki, ha mellé lőttem. Kihúzhatom magam, mert tízből talán ha egyszer, hímezve, hámozva, napok múlva, de elviszi becserélni valami az én szememnek nagyon hasonlóra, de az már nem az én dolgom. Neked a jövőbeli terveid listáján első helyen szerepel, hogy meggyűrűzd a szöszit, nekem pedig, mivel kevésbé vagyok beszari, mint te és ezen már egy ideje túl vagyok – tegyük hozzá, megboldogult tini koromban nem gondoltad volna mi? – szóval mivel nekem már ez megvolt, az én kitűzött céljaim egyike, hogy rávegyem Asukát, hogy merje kinyitni azt az álomszép száját és megvenni, amiben örömét lelné, főleg, mert az én pénztárcám elbírja, az övé meg egyelőre olyan helyesen kong. Éljen, mindkettőnknek bőven van még dolga.
Elgondolkodtató dolgokat hordott egy rakásra és nekem mégis megvolt a magam tanulsága.
- Aranyos vagy.
- Aranyos. Huh. Kösz, baszd meg. Nem esik annyira jól hallani, mint gondoltam.
Én csak mosolyogtam. Jobb, ha nem tudja, hogy még javítottam is a verziómon, mert eredetileg cukizni szerettem volna, de gyanítom, ha megteszem, az olyannyira tökön vágta volna, hogy még engem is megcsapott volna a szele.
- Szép tőled. Helyesek vagytok együtt és tetszik ez az otthont dekoráló Numata Seiki.
- Nekem nem tetszik annyira ez a fehér lovon inkább ügető, mint vágtázó, a forró kását kerülgető Ishigorou Ryu, de most mit csináljak veled? Majd elmúlik a hiszti – csapta az égbe a kezeit, majd ha már úgyis a magasban volt, levett a felső polcról egy csomag vastag, csavart zsinórt, a végén fityegő fényes függönybojttal. – Ez vajon elég erős, hogy felakasszam rá magam? – A szemeit meresztgetve lengette meg előttem. – Aranyos vagyok – ismételte a tőlem hallottakat, fura, rezgő tónusban, míg ismét talált tapogatnivalót. - Szerinted a pénztárnál visszaadják a tökeimet vagy vegyek újakat? – dugta az orrom alá a valóban enyhén bizarr alakú függönykarnis díszeket. Kikaptam a kezéből és gyorsan visszatoltam a helyére, de nem mulasztottam el nevelő célzattal, rosszallóan ránézni.
- Olyan vagy, mint egy gyerek! – korholtam.
- Bagoly mondja a tökömnek – kacagott, majd úgy festett, végre becélozzuk a kasszát. De mikor kilépett volna a sorból, még egy pillanatra megállt. Megmarkolta a kosár szélét, kissé ráhelyezte a súlyát. Láttam, hogy elgondolkodott.
- Nézd – köhintett felvont szemöldökkel a padlónak a talpa alatt. – Lépj túl ezen az egészen. Őszinte srác. Valami születési rendellenesség lehet. Állítom, kevesen avatták volna be a párjukat egy ilyen mozzanatba. Ha a szöszinek gubancos is a kép a fejében, most demonstrálták neki, hogy nem csak elméletben nem áll a zászló, ha bottal bökdösik, de a gyakorlati teszt is hasonló eredménnyel zárult. Ez neki is ad gondolkoznivalót, mert ha eddig csak feltételezett valamit, most már rohadtul tudja. Ez egy lépés előre. A többit meg szarjátok le és éljétek tovább a gusztustalanul boldog életeteket, vagy pedig törődjenek más bonyolító tényezőkkel, azt hiszem, van elég enélkül is. Ami meg a gyűrűket illeti – Seiki rám nézett. - Légy férfi, baszod – majd baráti módon vállon csapkodott. – Sofőr, a kasszához!
- Elmondod, miért itt találkozunk? Hm? Azt hittem, enni fogunk – fintorogtam, csak csöppet csalódottan. – Vagy legalább inni.
Kicsit sem voltam éhes, szomjas még annyira sem. Inkább arra vágytam, hogy ketten üljünk egy asztalnál, bár saját térnek csekélyke, mégis bensőségesebb, mint a sorok között szlalomozni.
Seiki ezt a kérdésemet átugrotta. Szép ívben, kecsesen.
- Melyik a szebb? A sötétbarna az apró piros virágokkal, vagy a piros az apró barna virágokkal? – dugta az orrom alá a csomagokat.
- Tessék?
Rá se pillantottam az egyébként mutatós ágyneműgarnitúrákra, annyira irracionális volt. Szerettem volna karon csípni magamat, hátha felébredek. Csak néztem őt meredten, de nem jött zavarba tőle. Seiki, fekete, vékony pulcsija ujját könyékig tűrte, úgy gyürkőzött újra neki a döntésnek.
- Legyen mind a kettő! Szépek és passzolnak a színeik – keverte össze és vissza a két készletet, akárha egy pakli kártyával bűvészkedne. – Variálni is lehet őket. Egyik párnát a másik huzattal vagy fordítva. Jól van. Legyen. Uh, meg az a fekete is! – Felnyúlt a polcra és újabb szett huzatot vett le, ezúttal egy sötétet, játékosan csavaros, fehér inda mintázattal, kis lándzsa alakú levélpecsétekkel. – Ó, a francba. Ebből is van a fordítottja! Pedig annyira, kurvára figyeltem, melyikre pislog, de most elbizonytalanodtam!
- Ki pislog? – tudakoltam, csak az összhang kedvéért magam is nagy pislantások közepette.
- Ebből is jöhetne mind a kettő – rántotta meg a vállát. – Néha úgyis naponta cserélem.
Nem mulasztotta el forró, rekedten búgóra süllyeszteni a mondat végét, copfját az egyik oldalról a másikra lendítette át.
- Köszönöm, megértettem ám e nélkül az ágyfülledt duruzsolás nélkül is, mire célozgatsz! – morogtam rá.
- Majd mindjárt eszünk is, ne nyavalyogj már! – dobta a kosárba az utóbbi két kiszemeltjét is, majd barátian megpaskolgatta a vállam, s intett, hogy kövessem.
- Nem vagyok ám a hordárod! – kanyarodtam utána, a kocsi kerekei könnyedén manővereztek az éles mozdulattal.
- Viszi helyetted a bevásárlókocsi, neked csak tolni kell – hitetlenkedett paprikás hangulatomon.
- Miért nem te tolod?
A következő sorban találtam meg, egy mélybordó színű ágytakarót nézegetve.
- Mert én vagyok a férfi – közölte, majd a puha küllemű, lazán szőtt, rojtos szélű takarót az ágyneműk színéhez is hozzápróbálta. – Csini!
Az is a kosarunkban landolt és ő tovább indult, nekem már csak kezével tellegetve: utánam.
- Hú, de belemelegedtél – jegyeztem meg blazírt hangsúllyal, de természetesen ahogy „kérte”, követtem. Ő viszont meglepően fel volt dobva.
- Gyere, gyere, mert dolgunk van!
- Beszélnem kell veled! – próbáltam beérni, de az eddig olyannyira készségesen közreműködő kosár kerekei most mintha egycsapásra berozsdáltak volna. Fene essen bele, persze én nyertem, de muszáj még neki is alám pakolnia?
- Akkor beszélj. Mondd. Hallgatlak. Valahol a bejáratnál láttam egy kényelmesnek kinéző szófát, ha gondolod, ott el is dobhatod magad.
- Tudnod kell, kemény hallgatási szándékom volt, de ki kell öntenem – vallottam be kissé égő fülekkel. Tényleg hallgatni akartam, de fene nagy elhatározásom hamar elhalt, szükségem volt a hangosan kimondott gondolatok hozta esetleges megkönnyebbülésre. - Nem akartam mondani, de beszélnem kell, szóval meg kell ígérned, hogy köztünk marad.
Megtorpant. Olyan lassított felvételben fordult hátra hozzám, amennyire csak tőle telt. Egyik szemöldöke szinte eltakarta a szemét, a másik egészen a homloka közepére kúszott.
- Mert különben öri-hari? – kérdezte hosszan elnyújtva - és nem leszünk legjobb barik többé? Ne idegesíts már, mégis ki a tökömnek mondanám el?! – kaffantott a számára nevetséges gondolaton.
- Úgy értem, a téma kényes és nem akarom, hogy…
Nem hagyta, hogy szépen körbeírjam, arra célozgatván, hogy még csak véletlenül se kottyantsa el Asukájának majd a tőlem hallottakat, mert annak következményei lehetnek.
- Fióka és én nem társalgunk ilyesmiről. A mi kettőnk privát dolga, az a mi kettőnk privát dolga, Ryu, ne legyél már farok – szúrt le az abszurd elképzelésért, két díszpárna mustrálása közben, melyeket szerencsére visszatett a helyükre, amúgy sem illettek az eddig választott árnyalatok közé.
Vettem egy mély levegőt és suttogtam. Csak neki.
- Daniellt megcsókolta egy férfi.
Numata Seiki teljesen rámcsodálkozott. Csücsörített, nem csak a szájával, de kis híján a szemével is. Eltátogott egy rövid kis ámulást, majd hozzám hajolva megpacskolgatta az arcomat.
- Jahajj, milyen aranyos. Bizony! De meg ám! Milyen jó, hogy így közel a tököm tudja hány éves évfordulótokhoz végre tudatosult – aztán volt pofája megcsípni az arcomat, ami mindamellett, hogy kétszázra tornázta a vérnyomásom, szemét módon fájt is.
- Nem én! – háborodtam fel a kezére csapva, részint azon, hogy hülyére vett, részint, hogy a lepedők most jobban felizgatják, mint a mondanivalóm. – Egy pasi – súgtam. - Egy másik. Egy férfi, aki nem én vagyok.
A dekorációk vs. Ryu csatát most én nyertem. Exem végre rám fókuszált, kiismerhetetlen vonásai hullámzottak.
- Tényleg? – méregetett, feltételeztem mondandóm igazságtartalmán merengve. Nem jutott dűlőre.
- Igen – feleltem bólintva, csak kurtán, visszafogottan.
- Megölted?
- Melyiküket?
- Akármelyiküket. Mindkettőt kinyírtad?
- Te jó ég, dehogy. Minek néztek ti engem, egy állatnak?
Dühített, ahogy fontolgatta a helyes választ, majd inkább mégis kérdezett.
- Nézünk?
- Daniell és te.
- Jé, sosem gondoltam, hogy lesz valami olyasmi, amiben egy kalap alá vonsz a szöszivel. Na, nézzük, hogy jól értem, vagy inkább sejtem. Őt lekapták és te nem kaptad le a fószer fejét és ez a szöszit éppen úgy meglepte, mint engem most, mert ha ez valóban megtörtént, nem tudom elhinni, hogy az illető még a saját lábán jár, és nem gurul vagy szagolja az ibolyát alsó pozícióból.
- Különös dolog ez, Sei.
- Különös. Az. – Úgy nézett a szemembe, mintha tényleg valamiféle szimptómát keresne. - Tolsz valamit, igaz? Ki vele! Mondjam, hogy ejnye-bejnye, csúnya dolog? – ráncolta a homlokát, én pedig megpöcköltem a fülét.
- Nem értitek. Egyikőtök sem.
- Na, tessék, ismét egy kalap alatt a szőkével. A végén még a legjobb barátok leszünk… - majd felhahotázott.
- Gyűlölte – néztem rá a legőszintébb tekintetemmel.
- Ki? Mit? Mi van? Nézd! Függöny!
- Mi a franc bajod van neked? – hörögve toltam utána a kocsit, ő pedig valóban függöny-válogatásba kezdett.
- Nekem? Neked mi bajod! Ha a féltékenységről szobrot akarnának állítani – bár biztosra veszem, hogy már megtették egy páran –, akkor téged kérnének fel hozzá modellnek. Ott állnál te, tök pucéran, hogy az énféléknek is akadjon némi élvezet a művészetek terén, zöld világító szemekkel, habzó szájjal…
- Túlzol.
- Igen. Túlzok. Persze – vetette oda szájvégről. – De te meg ne csinálj úgy, mintha mindez teljesen légbőlkapott volna.
- Jól van. Legyen nektek – emeltem a levegőbe megadóan mindkét kezem. - Tényleg, valóban féltékeny alkat vagyok.
- Akkor jogos a kérdésünk – már szinte érzem, ahogy a köztem és a szőkéd között fonódott szoros baráti kötelék fojtogatja a torkom – oh, miért nem ama gaznak a vére áztatja hófehér ingedet, Ryu?
- Ahelyett, hogy azon filozofálgatunk, miért nem vertem péppé valami anonimitásba burkolódzó szakállast, miért nem azon akadunk ki kollektíven, hogy lakástextilt válogatunk és nem nekem, miközben te olyan dolgokkal dobálódzol, mint „gaz”, meg „vére áztatja”?
- Miért nem vagyok még a rendőrségen az óvadékoddal és az ügyvédünkkel?
- Mióta van közös ügyvédünk?
- Ha aktuális lesz, majd veszek egyet. Szóval, miért nem?
És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol vallanom kell, vagy ezer szilánkra pattanok.
- Mert valahol azt hiszem, hálás vagyok annak az ismeretlennek. Ha még egyszer megpróbálja, csomót kötök a nyelvére, de jelenleg, elképzelhetetlenül hálás vagyok neki.
A dekorációs kellékekkel vívott csatában ismét szerény személyem kerekedett felül. Numata Seiki letette, ami a keze ügyében volt, a szűk sorban hozzám csusszant, majd kézfejével megnézte, nincs-e lázam.
- Na, most szartam be. Mi a fasz van?
- Seiki. – Megnyaltam a számat, torkom hirtelen ijesztően kiszáradt, nyelvem nem pörgött, csak tapadt. – Elmondta nekem. Utálta. Gyűlölte. Fogtam a kezét és éreztem, hogy az emlékére is kirázta a hideg és nem az a borzongató fajta. Sosem tudtam, hányadán állok vele. Hiába próbálta körülírni, mi van a fejében, sokszor úgy érzem, még számára sem tiszta, mit érez ezzel kapcsolatban, az még annyira sem, hogy miért. A válaszai sokszor csak kérdések, amik kimondva még nem hoznak megoldást. Ha neki zűrös a saját lelke, én hogy érthetném meg? Próbálom bedolgozni, hogy történt ez az egész, és rájönni arra, mi lehet különleges bennem és csak bennem, amiért ez nem eshet meg újra vele és valaki mással. Nem tudod, milyen a bizonytalanság. Tisztában vagyok vele, hogy szeret, de valamiért meg akarom érteni, hogy történt ez és tudni akarom azt is, máskor is megtörténhet-e vagy ő és én különlegesek vagyunk. Sok a homályos pont, de ez a mostani tiszta volt, Seiki, ezen nem volt mit nem érteni. Valamit valamiért. Nem bírom a gondolatát se annak, hogy valaki hozzá ért rajtam kívül, rosszul vagyok tőle, nem csak lelkileg, de fizikailag is rosszul és tudod mit? Ha engedem, hogy megértsem, hogy felfogjam és érezzem, akkor igazat kell adnom nektek. Akkor dühös vagyok és bizsereg a tenyerem, forog a gyomrom, szorít a mellkasom. De nem gondolok bele. Egyszerűen nem. Odaadom, cserébe azért, hogy hallhattam tőle, hogy nem kívánja más férfi érintését, hogy hiába vagyunk együtt ő és én, más férfi közeledése olyan neki, mint bármelyik, mondjuk úgy normál szexualitással rendelkező embernek, ha a saját neméhez tartozó tesz felé túl intimnek szánt lépéseket. Érted? - Ott álltunk a sorban, függönyök és szőnyegek között. Én suttogtam, ő pedig bólogatott a halk gondolatfolyamra, ami csak úgy ömlött elő belőlem. Nem tudtam, hogy ennyi mindent el kell mondanom. – Nagyon régóta szerettem volna biztosan tudni, egy lehetek-e a sok közül, vagy az egyetlen vagyok. Lehetne ezt itt most tovább fűzni, hogy lehetséges, hogy valahol, valamerre, van még olyan férfi, aki meg tudná mozgatni azt benne, amit még csak nem is sejtem, hogy mivel, de nekem sikerült, de tudod mit? Ez most nem érdekel. Balek vagyok?
- Summázva: Danielled, aki egyébként hetero, jelenleg nem bi- hanem Ryu-szexuális és ennek örülünk.
- Örülünk.
- Annyira, hogy átpattanunk a tény felett, ahhoz, hogy erre rájöjjön, meg kellett kóstolnia egy másik krapek nyelvét.
- Ezzel – szorítottam össze a szemem, megpróbálva kivágni az agyamból a felvillanó képet, mert az, hogy nem tombolok, nem üvöltök, török és zúzok, nem jelenti azt, hogy nem végtelenül nehéz, hogy nem őrjítő – nem segítesz!
- Mivel tudnék?
Megfogta a csuklóm, hogy ökölbe szorult markom ellazuljon. Én nagyon igyekeztem.
- Oldozz fel – szinte nyögtem.
- Mi vagyok én, a gyóntatód? – szűrte a fogai között.
- Úgy fest a helyzet – bólintottam ostobán.
- Tőlem várod, hogy…? Mégis mit is? – nézett rám értetlenkedve, túlságosan tanácstalanul.
- Mennyire vagyok ettől szánalmas? És kérlek. Szépen kérlek. Vegyél most komolyan, rendben?
Még jó, hogy üres volt a sor, az üzlet sem volt túl zsúfolt. Elfértünk egy diszkrét sarokban, különös titkaimmal együtt. Közelebb léptem hozzá, fürkésztem melegbarna tekintetét, vártam egy komoly válaszra. Segítség, süllyedek, észre kell vennie.
- Nem vagy szánalmas. – Rekedt volt, mély és annyira megnyugtató. - Csak egy szerelmes hülye, aki most jobban örül annak, hogy rájött, élete párjának ő a nagy ője, mint hogy azon dühöngjön, mi volt az, ami idáig vezetett. Nincs ezzel baj. Néha vannak ilyen különös történések.
- Szeretem.
- Tudom.
- És nem tudom, hogy szabaduljak meg ettől a vegyes érzéstől, amit ez a csók hozott.
- Lépj tovább.
- Oda akarom adni neki a gyűrűt. Szeretném, ha hordaná, te jó ég, lehet, hogy még szerelmesebb lennék, mint amilyen most vagyok. Imádnám azon a gyönyörű kezén látni. Félek, hogy nem tudnék többé kikelni mellőle reggelente az ágyból, mert belefeledkeznék abba, hogy nézhetem az ujján. Tökéletesen állna neki. Nem szereti az aranyat. Ezért az övé fehér, a közepén egyetlen vékony csík, szinte hajszálnyi sárga szalad csak végig. Az enyém arany, pont ennek a fordítottja, csak leheletnyi fehér dísz. Yin és yang. Seiki, tökéletes.
- Mire várunk?
- A pillanatra, ami legalább annyira az.
- Túlbonyolítod.
- Igen. Mint mindent. Ez vagyok én. Egy szerelmes marha, aki itt nyavalyog egy adag textília tövében a legjobb barátjának – vontam vállat, erőszakkal tépve ki magamat. – Szar ügy, mi?
Numata Seiki felnevetett fintoromat látva.
- Az – biccentett. – Gyáva vagy. Valld be – kacagott fel és én fejet hajtottam.
- Kár tagadni. Te, ne csak a féltékenység megörökítéséhez hívjanak, legyek én az alap a beszariságot megformáló műhöz is.
- Ám legyen, barátom. Áldásom rá. De ahhoz is meztelenül pózolj, már elmagyaráztam, miért.
- Rendben – hagytam rá – ahogy jön a megkeresés, leegyeztetem ezt is.
- Tudod, mi kell még? – tette fel a kérdést, egyenesen a szemeim közé meredve.
- Mi?
- Pár pofás asztali kütyü. Gyertyatartók! Valami színes! – hunyorított.
- Tudni akarom, mi van veled. Azt is, miért vásárolunk ilyen hévvel. Évekig te voltál a legheteróbb pasi, akit döngettem, most meg itt… - szemléltetésképpen végigmutattam a kosaram tartalmán.
- Ez kérdés? Fiókának. Mégis mit hittél? Magam miatt rakok fészket, vagy mi a franc? – puffantott, majd megindult előre, vadul gesztikulálva kísérve a mondandóját és nem mellékesen nézegette a polcok tömött tartalmát is, miközben én szorosan a nyomában baktattam szépen megrakott kocsinkkal együtt. - A mi kis koreográfiánk az oka. Mert van nekünk, tudod? Házaspárosdi hókamóka a kamatyon kívül is. Nézelődünk. Ő pislog, lámpára, szőnyegre, egy doboz gyertyára, imádja, oda van érte. Tetszik a színe, hát megfogdossa, tetszik az illata, megszimatolja. Jaj, de puha, jaj de finom, jaj de szép. Én akkor megkérdezem, hogy megvegyük-e, ő pedig, mert jó fiú és szerény és egyébként nem érdeklik mindenféle földi javak, nemet mond egyszer, kétszer, háromszor. Én kezdetben szilárdan tudom, mit akar, ő pedig annyira meggyőző, hogy elhiszem, mégse tetszik neki annyira. Aztán másnap rájövök, hogy felültetett. Visszamegyek és megpróbálok emlékezni, mi az, amit kinézett magának, megveszem, hazarepülök vele, és ő meglepődik. Ez nem vicc, nem is tudom a számát hányszor játszottam már el, és ő mindig, őszintén, szívből ledöbben és annyira örül neki, hogy az már sokszor nevetséges. De nem kínos módon, inkább olyan aranyosan. Édes. Még egy szalmaszálnak is tud örülni és tényleg. Egyszer vettem valami dekorgazt, leveleset és fülig ért tőle a szája. Na mindegy. Azért persze mindig odaadom neki a blokkot, hogy menjen és cserélje ki, ha mellé lőttem. Kihúzhatom magam, mert tízből talán ha egyszer, hímezve, hámozva, napok múlva, de elviszi becserélni valami az én szememnek nagyon hasonlóra, de az már nem az én dolgom. Neked a jövőbeli terveid listáján első helyen szerepel, hogy meggyűrűzd a szöszit, nekem pedig, mivel kevésbé vagyok beszari, mint te és ezen már egy ideje túl vagyok – tegyük hozzá, megboldogult tini koromban nem gondoltad volna mi? – szóval mivel nekem már ez megvolt, az én kitűzött céljaim egyike, hogy rávegyem Asukát, hogy merje kinyitni azt az álomszép száját és megvenni, amiben örömét lelné, főleg, mert az én pénztárcám elbírja, az övé meg egyelőre olyan helyesen kong. Éljen, mindkettőnknek bőven van még dolga.
Elgondolkodtató dolgokat hordott egy rakásra és nekem mégis megvolt a magam tanulsága.
- Aranyos vagy.
- Aranyos. Huh. Kösz, baszd meg. Nem esik annyira jól hallani, mint gondoltam.
Én csak mosolyogtam. Jobb, ha nem tudja, hogy még javítottam is a verziómon, mert eredetileg cukizni szerettem volna, de gyanítom, ha megteszem, az olyannyira tökön vágta volna, hogy még engem is megcsapott volna a szele.
- Szép tőled. Helyesek vagytok együtt és tetszik ez az otthont dekoráló Numata Seiki.
- Nekem nem tetszik annyira ez a fehér lovon inkább ügető, mint vágtázó, a forró kását kerülgető Ishigorou Ryu, de most mit csináljak veled? Majd elmúlik a hiszti – csapta az égbe a kezeit, majd ha már úgyis a magasban volt, levett a felső polcról egy csomag vastag, csavart zsinórt, a végén fityegő fényes függönybojttal. – Ez vajon elég erős, hogy felakasszam rá magam? – A szemeit meresztgetve lengette meg előttem. – Aranyos vagyok – ismételte a tőlem hallottakat, fura, rezgő tónusban, míg ismét talált tapogatnivalót. - Szerinted a pénztárnál visszaadják a tökeimet vagy vegyek újakat? – dugta az orrom alá a valóban enyhén bizarr alakú függönykarnis díszeket. Kikaptam a kezéből és gyorsan visszatoltam a helyére, de nem mulasztottam el nevelő célzattal, rosszallóan ránézni.
- Olyan vagy, mint egy gyerek! – korholtam.
- Bagoly mondja a tökömnek – kacagott, majd úgy festett, végre becélozzuk a kasszát. De mikor kilépett volna a sorból, még egy pillanatra megállt. Megmarkolta a kosár szélét, kissé ráhelyezte a súlyát. Láttam, hogy elgondolkodott.
- Nézd – köhintett felvont szemöldökkel a padlónak a talpa alatt. – Lépj túl ezen az egészen. Őszinte srác. Valami születési rendellenesség lehet. Állítom, kevesen avatták volna be a párjukat egy ilyen mozzanatba. Ha a szöszinek gubancos is a kép a fejében, most demonstrálták neki, hogy nem csak elméletben nem áll a zászló, ha bottal bökdösik, de a gyakorlati teszt is hasonló eredménnyel zárult. Ez neki is ad gondolkoznivalót, mert ha eddig csak feltételezett valamit, most már rohadtul tudja. Ez egy lépés előre. A többit meg szarjátok le és éljétek tovább a gusztustalanul boldog életeteket, vagy pedig törődjenek más bonyolító tényezőkkel, azt hiszem, van elég enélkül is. Ami meg a gyűrűket illeti – Seiki rám nézett. - Légy férfi, baszod – majd baráti módon vállon csapkodott. – Sofőr, a kasszához!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése