A folyosókon mindenhol katonák járőröztek. Kisebb-nagyobb csoportokban, volt,
hogy csak ketten együtt, hangosan veszekedve valamin, vagy éppen ugyanolyan
hangerővel röhögve egy aktuális eseményen. De a nagy többség csapatokban volt,
tíz-tizenkét fős kisebb őrjáratok. A feladatuk minden bizonnyal az volt, hogy
megtalálják, aki még ezek után hajlandó ellenállni.
Vale tökéletesen tisztában volt mindezzel, mikor kilesve az egyik sarok mögül óvatosan szemügyre vette a folyosót teljes szélességében elfoglaló tizenhárom fős társaságot, mind egytől-egyig talpig fegyverben. A parancsnok felismerte a jelet, ami ruhájukat borította, és be kellett ismernie, egy pillanatra sem lepődött meg, hogy Petrian nagyúr házának négy csillagát látja, amint egy méltóságteljes sast vesznek körül minden egyes címeren. Akkor csodálkozott volna, ha mindez nem történik meg előbb vagy utóbb, a férfi kapzsiságát és nagyravágyását ismerve. Nagyot sóhajtott és visszahúzódott a folyosó takarásába. Nem félt szembenézni a veszéllyel, de ennyi katonának nekimenni egyedül kész öngyilkosság lett volna, és Vale minden volt, csak meggondolatlan nem. Főleg így, hogy valaki biztonsága tőle függött.
Most is érezte a mögötte álló Jade lélegzetvételeit, ahogy a háremfiú szorosan a hátához tapadt, mellkasa észvesztő ritmusban emelkedett és süllyedt. A reszketés, ami időről időre végigfutott a testén, semmivel sem tették könnyebbé Vale elhatározását, hogy távol tartja magát a császár tulajdonától. Visszafordult és a fiúra nézett.
- Erre nem mehetünk, itt is katonák vannak. - Eljátszott magában egy pillanatig a gondolattal, hogy visszamennek a hárembe és ott rejtőznek el, hiszen mostanra már valószínűleg minden katona tudta, hogy elmenekültek, és nem számítanak rá, hogy ott bújnak el, ahol leginkább keresték őket. De az ötlet éppen csak átfutott a fején, a barátja iránti aggodalom azonnal el is törölte. - Visszamegyünk a másik folyosóra, onnét nyílik egy rejtekajtó, azon át tudunk menni a császár lakosztályához. - suttogott tovább halkan, nehogy a sarok mögött álló katonák meghallják.
Jade csak némán bólintott, és megindult a férfi után. Olyan halkan lépkedtek, amennyire csak tudtak, Vale egyik kezével Jadét vezette, a másikat a kardjára szorította, nehogy a fém csendülése elárulja őket. De hiába volt minden óvatosságuk. Alighogy befordultak a sarkon, a folyosó másik végén abban a pillanatban jelent meg egy újabb egység.
- Ott vannak!
A kiáltás végigvisszhangzott az üres helyen, visszaverődött a kőfalakról. Esélyük sem volt rá, hogy a másik csapat ne hallja meg. Vale halkan elkáromkodta magát, amikor a jelzésre válaszként a hátuk mögött is felhangzott a katonák rohanása és kiáltásai. Még erősebben markolta a fiú kezét, aki rémülten kapaszkodott belé, és rohanni kezdtek az egyik keresztfolyosón, bár így pont az ellenkező irányba haladtak, mint eredetileg akartak. Egymás után hagyták maguk mögött a szobák ajtajait, de Vale nem állt meg, tudta, hogy mit keres. A palota olyan volt, mint egy hatalmas útvesztő, tele rejtett helyiségekkel, átjárókkal, amiket nem túl sok ember ismert. Még a császár sem. Ő, mint az uralkodó személyes testőre, tisztában volt vele, hol leli meg azokat a bejáratokat, amik a császár szobájába vezettek, és onnét a palota alá, a kazamaták labirintusába. Elődje mutatta meg neki őket, ő volt talán az egyetlen élő ember, aki tudta, hogyan juthat ki a palotából észrevétlenül, és halála előtt megeskette fiatal utódját, hogy továbbviszi a titkot.
Jade próbált lépést tartani a férfival, de már alig kapott levegőt, nem mert azonban szólni. Évekkel azután, hogy először látta a jóképű katonát, első alkalommal volt a közelében úgy, hogy megérinthette, sőt, még a kezét is foghatta. Akkor sem állította volna meg a parancsnokot, ha jártányi ereje sincs már, hiszen tudta, nem sokáig élvezheti már a társaságát. Ha elérik az uralkodót, el kell engednie, és azután, hogy megérinthette, tudta, még nehezebb lesz elviselnie, hogy csak távolból és titokban figyelheti rajongásának tárgyát.
Azóta érzett valamit a férfi iránt, amikor először meglátta a rabszolgapiacon, hogy őt nézi. Akkor azt hitte, hogy ő vásárolta meg magának, és amikor kiderült, hogy a császár háremébe szánják, a fiú megmakacsolta magát. Elfogadta volna a helyzetét, ha a férfi közelében lehet, de így, hogy egy öreg uralkodó kegyeit kellene keresnie, nem volt értelme tovább engedelmeskedni. Napokig nem volt hajlandó enni, nem ivott, nem beszélt senkivel. Tudta, hogy a császár előbb-utóbb magához hívatja majd, de nem fogja könnyedén adni a testét, még ha kivégzik is érte. A háremben az öreg, aki foglalkozott vele, mondta neki, hogy az egyetlen szerencséje, hogy a császárnak megvannak a maga kedvencei, úgyhogy nem tart rá igényt, a fia pedig, aki rajta kívül az egyetlen volt, aki még igénybe vehette volna, pár napig elfoglalt lesz, egy követséget kísérget az országban. Jade csak megvonta a vállát, és nem szólt egy szót sem. Hiába figyelmeztette az öreg, hogy ezzel a viselkedéssel semmit sem ér el, azon kívül, hogy eladják, vagy kivégzik, de Jade erre sem reagált.
Amikor három nap múlva közölték vele, hogy a császár fia visszatért, és estére magához hívatja, Jade elszántan indult a katonák után, akik az uralkodó lakosztályába kísérték, úgy gondolta, nincs mit veszítenie. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a herceg nem volt egyedül. Ott ült mellette a férfi, akit a piacon látott, kezében boroskehely, és szemmel láthatóan közeli barátságban volt az uralkodóval, ahogy együtt nevettek és beszélgettek. És a herceg sem volt más, mint a másik fiatal férfi, aki azon a napon vele volt.
A császár fiának szemében leplezetlen vágy villant, amikor meglátta az ifjút, aki tisztán, felékszerezve még gyönyörűbb volt, mint amikor először látta, és felállt, hogy odasétáljon hozzá. A másik férfi is kiitta a vöröslő folyadékot a kehelyből, és az ajtó felé indult, hogy magára hagyja urát az éjszaka hátralévő részére. Amikor kilépett a hatalmas, készárnyú faragott ajtón, és visszafordult, hogy becsukja maga után, pillantása Jade tekintetébe fúródott. A fiú őt nézte hosszú pillái, és leomló, egyenes haja takarásából, majd a csukódó ajtószárnyak lassan eltakarták a szeme elől a szépséget.
Jade attól a pillanattól fogva hidegen maga mögé utasított mindenkit, aki a herceg kegyeibe férkőzött volna. Fülében mindig ott csengett a hárembeli öreg magyarázata arról, hogy aki nem felel meg, azt eladják. És ezt nem engedhette meg magának. A herceg mellett kell maradnia mindenáron, még akkor is, ha kegyetlennek kell lennie, különben még az esélyét is elveszíti, hogy legalább láthassa azt a férfit, akit igazán a szívébe fogadott. Inkább kapjon egy parányi részt az életében, minthogy soha többé ne láthassa. Attól fogva a kedves fiú eltűnt, helyette nem engedett mást láttatni magából, csak büszke oldalát, nemesi vérének hagyatékát, ami senkire és semmire nem volt tekintettel, ha pozíciójának megőrzéséről volt szó.
És most itt a férfi, fogja a kezét, és Jadét az sem érdekelte volna, ha egyenesen a halálba futnak, mert akkor mellette maradhat örökké...
A katonák léptei egyre közelebbről hallatszottak, de Vale nem lassított egyetlen pillanatra sem. Nemsokára elérik a céljukat, és akkor, ha szerencséjük van, megmenekültek. De a szeszélyes istennő nem mosolygott rájuk. Amikor befordultak az utolsó folyosóra, üldözőik már nem voltak messze. Nem érik el őket, ezt tudta Vale, de nem tűnhetnek el észrevétlenül, ahogyan szerette volna, látni fogják, hogy hol van a titkos folyosó, de nem tehetett mást. Mindenképpen ki kellett jutniuk innét, mielőtt végleg utolérik, és elkapják őket.
Rohanás közben szabad kezét, amelyik nem markolta elszántan a háremfiúét, maga mellett húzta a falon, hogy érezhesse a kövek anyagát. Egy bizonyos pontot keresett, amiről tudta, hogy a folyosó közepe felé kell lennie, egy olyan hely, amit szemre semmi nem különböztetett meg a fal többi részétől, de az anyag tapintása másmilyen volt, puhább, ha az ember megérintette. Nem tudta, hogy miből készült, de most nem is érdekelte. Mire tenyere elérte azt a bizonyos pontot, a katonák is feltűntek a sarkon, és hangosan kiáltozva próbálták utolérni a két menekülőt.
Vale megállt a fal előtt, szeme ide-oda cikázva kereste a kulcsot a mozaikon, ami a fal egész hosszában elnyúlt, rajta életképek, szövegrészletek, növények, állatok szétszórva. Jade remegve, levegő után kapkodva állt a háta mögött, és rémülten figyelte a katonák közeledését. Vale azonban addigra meglelte, amit keresett. Tenyere lecsapott a mellettük lévő kacskaringós szöveg egyik írásjelére, amitől a fal egy darabja megremegett. A férfi lökött rajta egy hatalmasat, és a feltáruló nyílásba maga után rántotta a teljesen megdöbbent Jadét is. Amint mindketten bent voltak a sötét járatban, Vale visszafordult, és a faldarabot széles vállait nekifeszítve visszatolta a helyére. Az összezáruló kövek elzárták előlük az üldözők dühös kiáltásait is. Most már csak abban bízhatnak, hogy a katonáknak beletelik egy kis időbe, míg rájönnek, hogyan jutnak be utánuk.
Vale tökéletesen tisztában volt mindezzel, mikor kilesve az egyik sarok mögül óvatosan szemügyre vette a folyosót teljes szélességében elfoglaló tizenhárom fős társaságot, mind egytől-egyig talpig fegyverben. A parancsnok felismerte a jelet, ami ruhájukat borította, és be kellett ismernie, egy pillanatra sem lepődött meg, hogy Petrian nagyúr házának négy csillagát látja, amint egy méltóságteljes sast vesznek körül minden egyes címeren. Akkor csodálkozott volna, ha mindez nem történik meg előbb vagy utóbb, a férfi kapzsiságát és nagyravágyását ismerve. Nagyot sóhajtott és visszahúzódott a folyosó takarásába. Nem félt szembenézni a veszéllyel, de ennyi katonának nekimenni egyedül kész öngyilkosság lett volna, és Vale minden volt, csak meggondolatlan nem. Főleg így, hogy valaki biztonsága tőle függött.
Most is érezte a mögötte álló Jade lélegzetvételeit, ahogy a háremfiú szorosan a hátához tapadt, mellkasa észvesztő ritmusban emelkedett és süllyedt. A reszketés, ami időről időre végigfutott a testén, semmivel sem tették könnyebbé Vale elhatározását, hogy távol tartja magát a császár tulajdonától. Visszafordult és a fiúra nézett.
- Erre nem mehetünk, itt is katonák vannak. - Eljátszott magában egy pillanatig a gondolattal, hogy visszamennek a hárembe és ott rejtőznek el, hiszen mostanra már valószínűleg minden katona tudta, hogy elmenekültek, és nem számítanak rá, hogy ott bújnak el, ahol leginkább keresték őket. De az ötlet éppen csak átfutott a fején, a barátja iránti aggodalom azonnal el is törölte. - Visszamegyünk a másik folyosóra, onnét nyílik egy rejtekajtó, azon át tudunk menni a császár lakosztályához. - suttogott tovább halkan, nehogy a sarok mögött álló katonák meghallják.
Jade csak némán bólintott, és megindult a férfi után. Olyan halkan lépkedtek, amennyire csak tudtak, Vale egyik kezével Jadét vezette, a másikat a kardjára szorította, nehogy a fém csendülése elárulja őket. De hiába volt minden óvatosságuk. Alighogy befordultak a sarkon, a folyosó másik végén abban a pillanatban jelent meg egy újabb egység.
- Ott vannak!
A kiáltás végigvisszhangzott az üres helyen, visszaverődött a kőfalakról. Esélyük sem volt rá, hogy a másik csapat ne hallja meg. Vale halkan elkáromkodta magát, amikor a jelzésre válaszként a hátuk mögött is felhangzott a katonák rohanása és kiáltásai. Még erősebben markolta a fiú kezét, aki rémülten kapaszkodott belé, és rohanni kezdtek az egyik keresztfolyosón, bár így pont az ellenkező irányba haladtak, mint eredetileg akartak. Egymás után hagyták maguk mögött a szobák ajtajait, de Vale nem állt meg, tudta, hogy mit keres. A palota olyan volt, mint egy hatalmas útvesztő, tele rejtett helyiségekkel, átjárókkal, amiket nem túl sok ember ismert. Még a császár sem. Ő, mint az uralkodó személyes testőre, tisztában volt vele, hol leli meg azokat a bejáratokat, amik a császár szobájába vezettek, és onnét a palota alá, a kazamaták labirintusába. Elődje mutatta meg neki őket, ő volt talán az egyetlen élő ember, aki tudta, hogyan juthat ki a palotából észrevétlenül, és halála előtt megeskette fiatal utódját, hogy továbbviszi a titkot.
Jade próbált lépést tartani a férfival, de már alig kapott levegőt, nem mert azonban szólni. Évekkel azután, hogy először látta a jóképű katonát, első alkalommal volt a közelében úgy, hogy megérinthette, sőt, még a kezét is foghatta. Akkor sem állította volna meg a parancsnokot, ha jártányi ereje sincs már, hiszen tudta, nem sokáig élvezheti már a társaságát. Ha elérik az uralkodót, el kell engednie, és azután, hogy megérinthette, tudta, még nehezebb lesz elviselnie, hogy csak távolból és titokban figyelheti rajongásának tárgyát.
Azóta érzett valamit a férfi iránt, amikor először meglátta a rabszolgapiacon, hogy őt nézi. Akkor azt hitte, hogy ő vásárolta meg magának, és amikor kiderült, hogy a császár háremébe szánják, a fiú megmakacsolta magát. Elfogadta volna a helyzetét, ha a férfi közelében lehet, de így, hogy egy öreg uralkodó kegyeit kellene keresnie, nem volt értelme tovább engedelmeskedni. Napokig nem volt hajlandó enni, nem ivott, nem beszélt senkivel. Tudta, hogy a császár előbb-utóbb magához hívatja majd, de nem fogja könnyedén adni a testét, még ha kivégzik is érte. A háremben az öreg, aki foglalkozott vele, mondta neki, hogy az egyetlen szerencséje, hogy a császárnak megvannak a maga kedvencei, úgyhogy nem tart rá igényt, a fia pedig, aki rajta kívül az egyetlen volt, aki még igénybe vehette volna, pár napig elfoglalt lesz, egy követséget kísérget az országban. Jade csak megvonta a vállát, és nem szólt egy szót sem. Hiába figyelmeztette az öreg, hogy ezzel a viselkedéssel semmit sem ér el, azon kívül, hogy eladják, vagy kivégzik, de Jade erre sem reagált.
Amikor három nap múlva közölték vele, hogy a császár fia visszatért, és estére magához hívatja, Jade elszántan indult a katonák után, akik az uralkodó lakosztályába kísérték, úgy gondolta, nincs mit veszítenie. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a herceg nem volt egyedül. Ott ült mellette a férfi, akit a piacon látott, kezében boroskehely, és szemmel láthatóan közeli barátságban volt az uralkodóval, ahogy együtt nevettek és beszélgettek. És a herceg sem volt más, mint a másik fiatal férfi, aki azon a napon vele volt.
A császár fiának szemében leplezetlen vágy villant, amikor meglátta az ifjút, aki tisztán, felékszerezve még gyönyörűbb volt, mint amikor először látta, és felállt, hogy odasétáljon hozzá. A másik férfi is kiitta a vöröslő folyadékot a kehelyből, és az ajtó felé indult, hogy magára hagyja urát az éjszaka hátralévő részére. Amikor kilépett a hatalmas, készárnyú faragott ajtón, és visszafordult, hogy becsukja maga után, pillantása Jade tekintetébe fúródott. A fiú őt nézte hosszú pillái, és leomló, egyenes haja takarásából, majd a csukódó ajtószárnyak lassan eltakarták a szeme elől a szépséget.
Jade attól a pillanattól fogva hidegen maga mögé utasított mindenkit, aki a herceg kegyeibe férkőzött volna. Fülében mindig ott csengett a hárembeli öreg magyarázata arról, hogy aki nem felel meg, azt eladják. És ezt nem engedhette meg magának. A herceg mellett kell maradnia mindenáron, még akkor is, ha kegyetlennek kell lennie, különben még az esélyét is elveszíti, hogy legalább láthassa azt a férfit, akit igazán a szívébe fogadott. Inkább kapjon egy parányi részt az életében, minthogy soha többé ne láthassa. Attól fogva a kedves fiú eltűnt, helyette nem engedett mást láttatni magából, csak büszke oldalát, nemesi vérének hagyatékát, ami senkire és semmire nem volt tekintettel, ha pozíciójának megőrzéséről volt szó.
És most itt a férfi, fogja a kezét, és Jadét az sem érdekelte volna, ha egyenesen a halálba futnak, mert akkor mellette maradhat örökké...
A katonák léptei egyre közelebbről hallatszottak, de Vale nem lassított egyetlen pillanatra sem. Nemsokára elérik a céljukat, és akkor, ha szerencséjük van, megmenekültek. De a szeszélyes istennő nem mosolygott rájuk. Amikor befordultak az utolsó folyosóra, üldözőik már nem voltak messze. Nem érik el őket, ezt tudta Vale, de nem tűnhetnek el észrevétlenül, ahogyan szerette volna, látni fogják, hogy hol van a titkos folyosó, de nem tehetett mást. Mindenképpen ki kellett jutniuk innét, mielőtt végleg utolérik, és elkapják őket.
Rohanás közben szabad kezét, amelyik nem markolta elszántan a háremfiúét, maga mellett húzta a falon, hogy érezhesse a kövek anyagát. Egy bizonyos pontot keresett, amiről tudta, hogy a folyosó közepe felé kell lennie, egy olyan hely, amit szemre semmi nem különböztetett meg a fal többi részétől, de az anyag tapintása másmilyen volt, puhább, ha az ember megérintette. Nem tudta, hogy miből készült, de most nem is érdekelte. Mire tenyere elérte azt a bizonyos pontot, a katonák is feltűntek a sarkon, és hangosan kiáltozva próbálták utolérni a két menekülőt.
Vale megállt a fal előtt, szeme ide-oda cikázva kereste a kulcsot a mozaikon, ami a fal egész hosszában elnyúlt, rajta életképek, szövegrészletek, növények, állatok szétszórva. Jade remegve, levegő után kapkodva állt a háta mögött, és rémülten figyelte a katonák közeledését. Vale azonban addigra meglelte, amit keresett. Tenyere lecsapott a mellettük lévő kacskaringós szöveg egyik írásjelére, amitől a fal egy darabja megremegett. A férfi lökött rajta egy hatalmasat, és a feltáruló nyílásba maga után rántotta a teljesen megdöbbent Jadét is. Amint mindketten bent voltak a sötét járatban, Vale visszafordult, és a faldarabot széles vállait nekifeszítve visszatolta a helyére. Az összezáruló kövek elzárták előlük az üldözők dühös kiáltásait is. Most már csak abban bízhatnak, hogy a katonáknak beletelik egy kis időbe, míg rájönnek, hogyan jutnak be utánuk.
* * *
Theani a hatalmas ágy közepén feküdt, testét nem borította más, csak a vékony textil, ami a nyári éjszakában a császár takarójául szolgált, de nem sokáig. Yorin olyan tekintettel térdelt mellette, hogy a fiú biztos volt benne, már a pillantásától szertefoszlik a puha anyag. Az uralkodó felemelte a kezét, és ujjai végigfutottak Theani nyakán, borzongást hagyva maguk után a fiú forró bőrén. Az erős ujjak bekúsztak a selyem alá, végigtáncoltak a mellkasán, végigsimítottak a mellbimbóján, ami az érintésre kemény lett, mint egy parányi kavics. Yorin mosolyogva nézte, ahogy még mindig csukott szemhéjjal Theani szája néma sóhajra nyílik, de ujjai nem engedik el a selyemtakarót, amit szorosan magához szorított. A császár lehajolt, és puha csókot lehelt az anyagot szorító karcsú ujjakra, és halkan nevetve kihúzta a kezéből a takarót. Theani torkából alig hallható hang szakadt fel, és még jobban összeszorította szemét, ahogy Yorin lehúzta róla a kiszabadított anyagot.
A császár kedvtelve nézett végig szeretője testén. A lassú érintések, parányi csókok, amikkel majd fél órája kényeztette már a fiút, meghozták a neki tetsző eredményt. Theani férfiassága keményen feszült tenyerének, ahogy végigsimított a hasán, ez volt az oka annak is, hogy a háremfiú szégyenlősen próbált elrejtőzni a lágy érintésű takaró mögé.
- Theani... nézz rám.
A hang, bármilyen halk volt is, mégis parancs volt, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. A fiú vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a szemét, de majdnem be is csukta azonnal. Volt valami izgató, és arcpirító abban, hogy rajta semmi sem volt, Yorin kezei a csupasz bőrét érintették, míg a férfi majdnem teljesen felöltözve feküdt mellette az ágyon. Igaz ugyan, hogy csak kényelmes nadrág, és gazdagon hímzett, bő ing takarta, de a kettőjük közti különbség akkor is arra késztette a fiatal fiút, hogy önkéntelenül is eltakarja magát. Yorin azonban határozottan nyomta vissza kezeit a teste mellé az ágyra.
- Ne. Látni akarlak és kóstolni.
Lehajolt, és újra csókolni kezdte Theanit, majd lassan lefelé haladva a testén, egyre közelebb ért a fiú vágyához. Theani gyönyörtől elködösült tekintettel figyelte, ahogy az uralkodó szája kemény férfiasságához közeledik, majd mire észbe kaphatott volna, Yorin ajkai összezárultak a forró húson.
A fiú felkiáltott és megfeszülő teste gondolkodás nélkül lökte csípőjét a férfi szájába, kezei önkéntelenül markoltak Yorin hajába. Az csak mosolygott a heves reakcióra, de nem hagyta abba, amit csinált. Jó érzés volt tudni, hogy ő okozhat ekkora gyönyört először a fiúnak, nem volt senki, aki hozzáért volna a testéhez rajta kívül.
Theani zihálva szedte a levegőt, kezei az ágyat takaró vékony selymet markolták, miután rájött, hogy a férfi hajába fúrta őket, hogy hirtelen el is kapja őket onnét. Soha nem érzett még ilyet, a gyönyör olyan intenzív volt, hogy tudta, nem fog sokáig kitartani. Yorin megállás nélkül mozgott fel-le, fel-le, és szája egyre közelebb sodorta a beteljesüléshez. Theani nem tudta levenni róla a szemét, bármennyire is szerette volna, és ez csak még inkább siettette a végső gyönyör elérését, ami nem is váratott sokat magára. Végül nem bírta tovább, lecsukódott a szeme, a teste megfeszült, és gyönyörét a szoba sötétjébe kiáltva adta át magát a mindent elsöprő érzéki hullámoknak.
Yorin lassan engedte ki az ajkai közül a fiút, és feljebb csúszott az ágyon, hogy mellé fekhessen. Mosolyogva nézte, ahogy Theani próbálja újra összeszedni magát, küzd, hogy újra normálisan tudjon levegőt venni.
- Ez... ez... én még... soha...
Yorin csak nevetett.
- Még nem végeztünk, ne aggódj. Éppen csak most kezdek belejönni.
Theani felnyögött, és eltakarta a szemét a karjával, de amikor újra megérezte Yorin száját az övén, lelkesen nyitotta ki, hogy szabad utat engedjen a férfi nyelvének.
Még mielőtt azonban elmélyíthették volna a csókot, a hatalmas faragott ajtó túloldaláról tompa hangok szűrődtek be hozzájuk, majd egy hangos csattanás, amit kiabálás követett.
Yorin felült az ágyon, és az ajtó felé nézett. Theani zavarodottan követte a pillantását a bejárat felé, ahonnét most már rohanó lábak zaja is hallatszott, nem csak a hangzavar.
Yorin felállt, és tekintetéből egyetlen pillanat alatt tűnt el az eddig benne csillogó vágy, helyette a katona állt Theani előtt, aki mostanra visszahúzódott az ágy távolabbi sarkába, újra magához szorítva a takarót. A császár rámosolygott, és kinyújtotta a kezét, hogy végigsimítson az arcán.
- Maradj itt, körülnézek odakint. Az őrök majd megmondják, hogy mi ez a zűrzavar.
Theani csak bólintani tudott, és figyelte, ahogy a férfi magához veszi a kardját és óvatosan kilép az ajtón.
Yorinnak már az is furcsa volt, hogy nem áll őr az ajtaja előtt, pedig kettőnek is kellett volna ott posztolni. Lelassította a lépteit, és óvatosan haladt előre, nem szeretett volna belefutni semmiféle kellemetlen meglepetésbe, bár volt egy halvány sejtése, amit egyenlőre nem akart elfogadni, annyira hihetetlen volt. Bármennyire is ostoba alak volt a nagybátyja, ennyire azért nem lehetett nagyravágyó még ő sem, hogy merészeljen szembeszállni vele. Tudhatta, hogy a tűzzel játszik, ha nincs annyi esze, és lép az uralkodó ellen.
Yorin óvatosan kilesett a következő sarok mögül, és csak sóhajtva megrázta a fejét, amikor meglátta a katonákat, akik Petrian címerét viselték. Tehát mégis igaz. Viszont ha ez így van, akkor el kell tűnniük, legalábbis addig, amíg összeszedik magukat, hogy vissza tudják verni a támadást. Ő lesz az elsődleges célpont a nagybátyja szemében.
Azonnal visszafordult, és amilyen halkan csak tudott, visszasietett a lakosztályába. Theanit pontosan ott találta, ahol hagyta, az ágy sarkában, a takarót magához szorítva. A fiú összerezzent, amikor az ajtó kivágódott és besietett rajta a császár.
- Öltözz fel. El kell mennünk innét. Talán csak pár percünk van, mielőtt ideérnek. A katonáim feltartják őket, amíg lehet, de nem sokmindent tudnak tenni. A palotának ebben a felében csak őrök vannak, valószínűleg a többiek észre sem veszik a holnapi váltásig, hogy valami baj van. - magyarázta Yorin, miközben magára vette a köntösét. Theani egyetlen szót sem értett belőle, azon kívül, hogy gond van. Sietve magára vette, amiben érkezett az uralkodóhoz, bár nem tartott sokáig, szinte semmi sem volt rajta. Vékony, szinte átlátszó anyagból készült hosszú, lágy esésű ruha, amit egy könnyű kis papucs egészített ki. Amint elkészült, Yorin kézen fogta, és elkezdte az ajtó felé vezetni, de kimenni már nem tudtak. Mire nyitotta volna az uralkodó a faragott szárnyakat, a túloldalról kiabálás hallatszott be, így aztán nem tudott mást tenni, mint hogy a helyére tolta a zárat, amit nagyon ritkán használt csak. Az őrök az ajtaja előtt eddig mindig gondoskodtak róla, hogy senki ne háborgassa, ha ő nem szerette volna, nem volt szükség rá, hogy bezárkózzon.
Theani rémülten kapaszkodott a férfiba, és az magához szorította a fiatal fiút, úgy hátrált el az ajtótól. Yorin hirtelen nem tudta, hogy mit tegyenek. A lakosztályból nem volt más kijárat, és a katonák hamarosan be fogják törni az ajtót, ebben biztos volt. De nem adja az életét olcsón, ezt be fogja bizonyítani annak, aki lesz olyan bátor, hogy elsőnek lépjen be azon a bejáraton. Elszánt arckifejezéssel maga mögé parancsolta a megrettent Theanit, és két kézzel markolta a kardját.
Az ajtó megremegett a sok kéz nyomásától és mindketten tudták, hogy ha megadja magát a fa, mindkettőjük életének vége. De nem került rá sor. A lakosztály hátsó részéből zaj hallatszott, az egyik textil a falon megmozdult, és mögüle kibújt Vale és szorosan a nyomában Jade.
Yorin döbbenten nézett seregeinek parancsnokára, akinek arcát pókháló és koszfoltok borították, kezében pedig fáklyát tartott.
- Erre, gyorsan! - intett a férfi, nem törődve a formaságokkal, mert tisztán látszott, hogy nem fog sikerülni a terve, hogy erre meneküljenek. A bejáratot döngető öklök és vállak hangja jelezte, hogy megtalálták őket és az ajtó már nem bírja sokáig a katonák rohamát. Akkor pedig nincs más, mint vissza a kazamatákba, ahol el tudnak bújni, még mielőtt a Vale és Jade után rohanó harcosok utolérik őket a másik oldalról.
Yorin kézen fogta Theanit és maga után húzta a nyílásba, de egy pillanatra megállt Vale előtt és komolyan a szemébe nézett.
- Erről majd még beszélünk, azt ugye tudod?
Vale bólintott, hogy tudomásul vette, majd amikor a császár és a két háremfiú is bent volt a folyosón, ő is bebújt utánuk, és a két férfi együttes erővel visszatolta a helyére a mozdítható faldarabot.
Yorin körülnézett a piszkos és szűk helyen, legalábbis annyira, amennyire a fáklya fénye engedte. A folyosó hosszan nyúlt el előre, alacsony mennyezete éppen csak teret engedett a mozgásnak, vigyázniuk kellett, nehogy beverjék a fejüket. A fal kövei közül itt-ott növények gyökerei bújtak elő, pár helyen annyira meglazultak, hogy a fal beomlott, de azért nagy részben járható volt. Ahogy beléptek, mindenki megborzongott a párás, hideg levegőtől, ami megcsapta őket a járat mélyéről. Theani önkéntelenül is közelebb húzódott volna a császárhoz, de aztán pillantása a lehajtott fejjel álló Jadéra esett, és nem mozdult, inkább fázósan maga köré fonta a karjait. A selyem anyag és a hímzett papucscipő, ami a lábán volt, nem igazán nyújtott védelmet a nyirkos hideg ellen, de a másik fiú sem járt jobban. Jade testét sem fedte más, csak ami rajta volt, amikor a katonák betörtek a hárembe. A csípőjére simuló, vékony nadrág, derekán egy parányi drágakövekkel díszített aranylánc, és a nyakában egy ugyanolyan kövekből álló, gyönyörű nyakék. A lábán ő is csak a háremben használatos hímzett papucsot viselte, mint Theani, nem csoda hát, hogy mindkét fiú túlságosan is hidegnek találta a kazamaták levegőjét.
Nem maradt azonban idejük ezen töprengeni. Halk visszhangok zúgtak végig a sötét folyosókon, és Vale idegesen indult meg előre.
- Gyerünk, nem maradhatunk itt. A másik oldalról is a nyomunkban vannak, mielőbb el kell tűnnünk innét. Erre!
A férfi megindult előre a fáklyával, nyomában a két háremfiú, és végül az ifjú uralkodó követte őket kivont karddal a kezében. Vale nem igazán vette jó néven, hogy nem lehet ura mellett, de nem volt más választásuk. Csak ő tudta, hogy merre mennek, és bármennyire is szerette volna másképpen, a császár egyben katona is volt, méghozzá kiváló harcos. Nem volt mire hivatkoznia, miért ne ő legyen az utolsó. És szükségük volt a hátvédre.
A hangok többször is becsapták őket menekülés közben. A kongó folyosók hol közelebbről mutatták a hangokat, mint amennyire valójában voltak, amitől torkukban dobogó szívvel várták, mikor érik utol őket, hol távolabbról, és mégis alig tudták elkerülni őket a kazamaták labirintusában. Pár perc múlva reménytelenül elvesztek volna az egymásba nyíló helyiségek között, ha nincs velük Vale, aki biztos szemmel vezette a kis csapatot.
Egy óra menekülés után úgy tűnt, hogy nincs már a nyomukban senki. A lépteik lelassultak, végre nem rohantak folyosóról folyosóra, és végül Vale egy alig két-három méter széles helyiségbe vezette őket.
- Nem vagyunk messze a kijárattól, ami visszavisz minket a palotába. De azt hiszem, hogy nem ártana, ha az éjszakát itt töltenénk, legalább elcsitul addigra egy kicsit a zűrzavar odakint. És eléggé megkevertük őket úgy gondolom, talán nem fognak ránk találni.
- Mégis hol vagyunk, Vale? Én miért nem tudtam erről a helyről? És ami a lényeg, mi folyik odakint, miért van veled Jade? - A császár bosszúsan, de egyben kíváncsian járta körbe a parányi helyiséget.
- Senki nem tudott róla, uram. Még te sem. Egyedül csak a testőrök parancsnoka, és engem is megesketett, mielőtt meghalt, hogy nem árulom el senkinek. Ezek a folyosók még a dédapád nagyapjának az idején készültek, a nagy háború alatt. Pont az volt a céljuk, amire most mi is használtuk. - Vale felsóhajtott. - Soha nem hittem, hogy egyszer még hasznát vesszük. - Szeme sarkából ránézett a lehajtott fejjel álldogáló Jadéra, és folytatta. - Megtámadták a háremet is. Petrian az ágyasodat is akarta, nem csak az országot. Mindenki mást megöltek...
Jade arcán lassan megindult egy könnycsepp lefelé, de inkább lekuporodott a fal mellé, és arcát felhúzott térdeihez szorította, hogy elrejtse a többiek elől bánatát. Theani legszívesebben odament volna hozzá, hogy átölelje, de nem mert közeledni az eddig oly hidegen viselkedő fiúhoz.
Yorin csak szomorúan megrázta a fejét, és letelepedett a sarokba.
- Egyelőre nem tudunk mit tenni. Ha már egyszer itt kell maradnunk, akkor legalább próbáljunk meg pihenni egyet. Holnap aztán majd kitaláljuk, hogy mitévők legyünk.
Most, hogy az üldözés izgalma alább hagyott, és nem rohantak az életüket féltve, újra kezdték érezni a hideget. Theani fogai halkan összekoccantak a szájában, de mire észbe kaphatott volna, Yorin magához húzta az ölébe, és a fiú már csak azt érezte, hogy betakarja őt is a férfi köntöse. Mélyebbre húzódott a kellemes melegbe, amihez a férfiból áradó hő csak hozzátett, és fejét a széles mellkasra hajtva próbált megnyugodni egy kicsit. Pillantása a másik két emberre esett, akik szintén leereszkedtek a fal mellé. Vale, ugyanúgy vastag köntösben, mint ura, de Jade lehajtott fejjel, még mindig felhúzott térdekkel kuporgott a helyén, karjait maga köré fonva igyekezett megtartani a hőt, amit a teste biztosított, mert a ruhájára nem számíthatott. Theani nyomát sem látta a gőgös, nagyképű alaknak, akit megismert, Jade inkább hasonlított most egy rémült, elveszett kisfiúra, ahogy ott vacogott mellettük. Theani azt is észrevette, hogy Vale rendszeresen a háremfiúra néz, többször mintha meg akart volna szólalni, a kezét kinyújtani, bármit, csak hogy enyhíthesse egy kicsit Jade szenvedését, de végül mindig uralkodott magán. Inkább lehajtotta a fejét és az ellenkező irányba nézett, de Theani látta, hogy a vállai megfeszülnek a köntös melege alatt. A fiú megrázta a fejét. Ez így nem mehet tovább. Nem kedvelte a császár eddigi kedvenc ágyasát, de azt azért nem akarta, hogy a fiú reggelre halálra fagyjon, és a két férfinak úgy tűnt, eszébe sem jutott, hogy segítsen rajta. Óvatosan felemelte a fejét, hogy Yorin füléhez hajolhasson, de azért ne kelljen elhagynia a testére boruló meleget.
- Uram... Ne haragudj, ha olyanba szólok bele, ami nem az én dolgom...
- Hm?
- Jade.
- Hogy?
- Jade nagyon fázik, uram. Talán... esetleg megoldás lehetne, ha a parancsnok... úgy, mint te engem...
Yorin végignézett a másik fiún. Átkozta magát, hogy nem jutott eszébe, hogy Jadénak is szüksége lenne védelemre, de elfoglalták a saját gondolatai. Lehajolt, egy óvatos csókot lehelt az ölében ülő fiú arcára és rámosolygott.
- Dehogy haragszom. Magamra vagyok mérges, amiért nem gondoltam rá. - és ezzel kapitányához fordult. - Vale!
- Igen, felség?
- Barátom, megtennél nekem egy szívességet? Jade nem éri meg a reggelt, ha nem segítesz neki. Tudom, hogy szinte belétek nevelték, hogy a hárem tabu, de most én kérem, hogy vedd magad mellé a fiút. Nincs jobb ötletem.
Vale döbbenten nézett vissza, de aztán gyorsan magához tért, és a kezét nyújtotta a reszkető alak felé.
- Gyere ide.
Jade felállt, bizonytalanul nézett oda-vissza a férfi és ura között, de a császár csak mosolygott és bólintott, hogy menjen. Összeszedte minden bátorságát, és lassan a parancsnokhoz sétált, aki széttárta a köntösét, hogy Jade az ölébe mászhasson. Olyan hangosan vert a szíve, hogy biztos volt benne, a helyiségben tartózkodók mindegyike hallja. Amikor a fiú karcsú teste hozzásimult, és ő összezárta maguk körül a vastag anyagot, ami eltakarta őket a világ elől, Vale levegőt venni is elfelejtett.
Pár percig mindketten feszülten ültek, nem tudták, mit tegyenek ebben a hihetetlen és furcsa helyzetben, de aztán Jade lassan, nagyon lassan befúrta a fejét a férfi álla alá, és karja a köntös alatt Vale dereka köré fonódott. A fiú levegőt sem vett, úgy várta összeszorított szemmel a parancsnok reakcióját a mozdulatra. Nem fogja elszalasztani ezt a lehetőséget, történjen bármi, hiszen több ilyet nem fog kapni az égtől. Ha nem élik túl, akkor azért, ha túlélik... akkor azért.
Vale nem mozdult egy pillanatra. Agya megpróbálta meggyőzni róla, hogy élete legnagyobb ostobaságát követi el, ha ezt hagyja, de a szíve erősebbnek bizonyult. Szorosabban húzta magához az ágyast, tenyere lassan a fiú meztelen hasára simult a köntös védelmében. Érezte, ahogy az szaporán emelkedik és süllyed, ahogy a tulajdonosa kapkodva próbálta csillapítani hirtelen támadt légszomját. Vale mindkét karjával átölelte a háremfiút és az a mellkasához simult.
Vale egy szemhunyásnyit sem aludt aznap éjjel. Miután a fiú álomba merült köntöse takarásában, ő akkor is ébren vigyázta mindegyikük álmát. Próbálta magyarázni magának, hogy ez a kötelessége, mint a császár testőrének, de ujjai, amik egész éjjel óvatosan simogatták a hozzábújó háremfiú puha bőrét, másról meséltek neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése