2013. december 7., szombat

Hárem 7. fejezet

Lassan telt az éjszaka. A hangok háborgatták még őket egy darabig, de aztán egyre halkultak, távolodtak, míg végül teljesen elhaltak, miután a katonák rájöttek, hogy hiábavalóan kutatnak a labirintusszerű járatokban a menekülők után.

Hosszú órák teltek el, és senki nem kereste őket tovább. A néma csendet csak néha törte meg egy-egy vízcsepp hangja, amint lehullott a nyirkos folyosók plafonjáról, vagy halk neszezés, amit az ezen az évek hosszú során át elhagyatott helyen élő parányi állatok lábai okoztak.

Vale nem aludt. Ujjai bizseregtek a háremfiú bőrének érintésétől, ahogy tenyere rásimult a bársonyos simaságra a köntös védelmében. Jade már rég békésen szuszogott nyaka hajlatába fúrva a fejét, kimerítették az elmúlt nap izgalmai, akárcsak a másik fiút, akinek halk légvételeit Vale a helyiség másik feléből is hallotta, bár látni már rég nem látott szinte semmit. A fáklyákat eloltották még akkor, amikor idetaláltak ebbe a zugba, nehogy a világosság, ami oly régen látott vendég volt a kazamatákban, a nyomukra vezesse az utánuk kutatókat, így most az egyetlen fényforrás a falakat borító, enyhén foszforeszkáló, parányi gombatelepek voltak. Az azonban nem volt elég ahhoz, hogy lássanak. Néha mintha urának tekintetét látta volna megvillanni a sötétségben, de a parancsnok hiába figyelt, az uralkodó semmi jelét nem adta annak, hogy ébren lenne, így aztán idővel a férfi megnyugodott, és miután az üldözők hangjai sem hallatszottak már egy ideje, lassan lazítani is mert. Időnként óvatosan meg-megsimította a karjaiban tartott fiút, alig mozdítva a kezeit, mert tudta, az életével játszik, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Mélyen belélegezte a fűszeres illatot, ami hajából áradt, és amit még a folyosók áporodott szaga sem tudott elnyomni.

Mellkasát egy furcsa érzés szorította össze. Évekig el tudta nyomni magában a gondolatot, az érzelmeket, amiket azóta érzett, hogy a rabszolgapiacon először pillantotta meg a hárem mostani legszebb ékkövét. De nem tudta, hogyan lesz ez után az éjszaka után, nem volt benne biztos, hogy képes lesz lemondani a fiúról úgy, mint akkor, azok után, hogy egyszer a karjaiban tartotta. És ez az érzés ádáz harcot vívott lelkében és szívében a barátsággal, hűséggel, amit uralkodója iránt érzett. Legszívesebben visszament volna az időben arra az évekkel ezelőtti napra, a piacra, mert talán ha akkor felszólal… ha akkor kimondja, amit gondol… akkor talán…

Yorin sem aludt. Annak ellenére, hogy népének császára volt, elsősorban katonaként töltötte az életét, amíg apja irányította az országot. Most is az járt a fejében, miképpen tudna úrrá lenni a kialakult helyzeten. Katonái nélkül semmit sem tehetett nagybátyja ellen, a palotában viszont most nem voltak túl sokan, bár a császár tudta, hogy nincsenek messze. Hazatérőben voltak már utolsó útjukról, talán másfél napi, vagy még kevesebb lovaglásra lehetett a csapat a várostól, a gonosz kígyó pontosan tudta, mikor kell lesújtania, mikor találja védtelenül Yorint. Nem igazán jutott előre a megoldással, és cikázó gondolatai megtagadták tőle a pihenést, de Yorin jó katona volt. Nem okozott neki problémát a kényelmetlen helyzet, megszokta, hogy néha mozdulatlanul várakoztak órákon át a sötétben, figyelve az ellenség mozgását, és ez a helyzet sem volt más. Így aztán Vale óvatos mozdulatai sem kerülték el a figyelmét a sejtelmes, alig-fényben. Félig lehunyt pillái alól figyelte, ahogy a férfi a vállára húzza a háremfiú fejét, mikor az végre kimerülten elaludt, enged feszes tartásából, és amikor Vale lehajtotta a fejét, hogy arcát a selymes fürtökbe temesse, felhúzta a szemöldökét. Ráismert a mozdulatra, hiszen alig pár órával ezelőtt ugyanezt tette ő is Theanival. A fiú most is éppen úgy aludt nyakának hajlatába bújva, mint ahogyan vele átellenben ülő parancsnoka szorította magához a másikat a jótékony sötétség leple alatt. Nem szólt semmit, de a gondolatot, ami felrémlett a fejében, elraktározta magában. Ha majd túl lesznek a veszélyen, beszélnie kell barátjával, de most először éljék túl a kalandot. Megpróbált lazítani, amennyire csak tudott, és várni, hogy eljöjjön az idő, amikor biztonsággal előbújhatnak rejtekhelyükről. Nemsokára ő is könnyű álomba merült, annak ellenére, hogy meg volt győződve róla, nem fog sikerülni.

Theani ébredezni kezdett. Egy pillanatra nem tudta, hogy hol van, próbált mélyebben behúzódni a meleg takaró alá, ami a vállaira borult, de ahogy jobban kitisztult a feje, abban a pillanatban felpattant a szemhéja. Eszébe jutott minden, ami korábban történt. Az üldözés, a menekülés a nyirkos folyosókon át, és az is, hogy amit takarónak vélt álmos fejjel, az valójában a császár vastag, bélelt köntöse. Mint ahogy az is, hogy amin a feje pihen, az nem a párna, hanem Yorin izmos mellkasa.
Mire mindez pár másodperc alatt végigfutott a fején, elmúlt a hirtelen jött késztetés is, hogy felugorjon, inkább próbált mozdulatlan maradni, nehogy felébressze még alvó urát. Óvatosan mozdítva a fejét pillantásával megkereste a másik párost, akik velük együtt szöktek az uralkodó hálóterméből. Meg volt róla győződve, hogy ők is az igazak álmát alusszák a fal mellé kuporodva, mint ahogyan ők tették a helyiség másik felében, de amikor szeme hozzászokott újra a sötétséghez annyira, hogy lásson, hiszen a fáklyák rég nem égtek már, meglepődve látta, hogy mindkettőjük szeme nyitva. Igaz, hogy nem látta tisztán, mi történik, de a két szempár csillanása elárulta, gazdáik már teljesen éberek.

Egyikük sem mozdult, egyetlen hangosabb levegővétel sem árulta el őket, talán ők maguk sem sejtették, hogy a másik is ébren van. Hiszen Jade feje pont, mint amikor kimerült álomba zuhant pár órával ezelőtt, még mindig Vale vállgödrébe fúrva pihent, mint aki fél attól, hogy ha megmozdul, széttörik a varázs. Theani biztos volt benne, hogy a fiú azóta nem sóhajtott még egy mélyebbet sem, amióta megébredt, nehogy elárulja magát.

Annyira nyilvánvaló volt még az ő tapasztalatlan szemének is, hogy mi zajlik a két másik ember között, hogy csak remélni tudta, a császár figyelmét eltereli a menekülés. Mert igaz ugyan, hogy a palotában eltöltött rövid idő nem volt elég ahhoz, hogy beletanuljon mindenbe, ami az ottani életet jelentette, de abban még ő is biztos volt, hogy az uralkodó ágyasára szemet vetni nem igazán bölcs dolog. Úgy meg főleg nem, hogy a vonzódás kölcsönösnek bizonyult, márpedig itt szemmel láthatóan ez volt a helyzet.
Theani óvatosan megmozdult, hogy elgémberedett tagjait kinyújtóztassa, de az alig érezhető mozdulat elég volt hozzá, hogy Yorin felriadjon. Theani előhúzta a kezét a vastag köpeny melegéből, hogy nyugtatóan a császár karjára helyezze.
- Kipihented magad, uram?
Yorin lenézett az ölében bújó fiúra, és elmosolyodott.
- A hálótermemben sem pihentem volna jobban így, hogy ilyen közel vagy hozzám – és magához szorította az elpiruló ágyast.
A helyiség másik felében Vale is megmozdult, amikor a császár mozgolódni kezdett. Jade kibontakozott az öleléséből, és gyorsan távolabb lépett a kapitánytól, de közben nem merte a fejét felemelni a földről, mert közben Yorin már újra fáklyát gyújtott, hogy annak a fényében haladhassanak tovább.
A két háremfiú vacogva állt a hideg levegőjű teremben, most hogy a köntös már nem védte őket. A császár egyetlen mozdulattal kanyarította le a válláról a nehéz anyagot, hogy Theani vállára terítse, míg Vale gondolkodás nélkül tette ugyanezt Jadéval. A fiú egy pillanatra újra lehunyta a szemét, amikor a férfi keze az arcához ért, miközben rögzítette a ruhadarabot az álla alatt és legszívesebben belesimult volna a hatalmas tenyérbe, de nem mert mozdulni.
Yorin szeme elkapta a furcsa kis közjátékot, de elhessegette magától a kéretlen gondolatot, amit a kép felidézett benne, akár csak a pár órával ezelőtti jelenet, aminek szemtanúja volt. Megrázta a fejét. Most fontosabb dolguk volt, mint hogy azon töprengjen, vajon mit is jelenthet, amit az imént látott.
- És most? Merre, barátom?
Vale kilesett a helyiség bejáratán és miután meggyőződött róla, hogy nincs a közelükben senki, visszafordult.
- Ez a hely pontosan az, amire mi is használtuk. Arra szolgált, hogy a kijárat közelében várhassák be a menekülők, amíg szabad lesz az út. Mire idáig elértek, már nagy valószínűséggel elveszítették az üldözők a nyomukat, pont, mint most is. Csak pár perc, és elérünk a célunkhoz.
Yorin bólintott, és intett kapitányának, hogy vezesse őket, aki megindult előre a járatok labirintusában. Szavához hűen nem telt bele öt perc sem, és újra egy ugyanolyan fal előtt álltak, mint ami bezárult mögöttük a császár lakosztályában.
Megálltak egy időre, hogy hallgatózzanak, van-e valaki a fal másik oldalán, de a vastag kőrétegen nagyon kevés hang hatolt át, így nem tehettek mást, vállalniuk kellett a kockázatot. A két háremfiút hátra parancsolták, hogy a férfiak együttes erővel nekifeszülhessenek a vállukkal az előttük álló akadálynak. Száz éve nem használták már ezeket a járatokat, nehezen mozdult a fal. 
Az ágyasok a félelemtől és a hidegtől remegve álltak egymás mellett, de Theani végül óvatosan kinyújtotta a kezét, és lágyan a markába fogta a másik nyirkos tenyerét. Jade megrántotta a kezét, mint aki szabadulni próbál, de Theani félénken rámosolygott, és a másik háremfiú lassan, nagyon lassan ellazította az izmait. Idejét sem tudta már, mikor próbált megbízni utoljára valaki másban saját magán kívül, de az utóbbi napok eseményei megtörni látszottak a hideg és eddig áthatolhatatlannak tűnő jégpáncélt, amit a saját szíve és lelke köré épített. Nem szólt, de pillantása sok mindent elárult Theani számára, aki bátrabban mosolygott vissza és még erősebben szorította a tenyerébe a másik ujjait.

A fal közben milliméterről milliméterre csúszott el a helyéről, míg végül akkora lett a nyílás, hogy Vale óvatosan kileshetett a mögötte elterülő területre.
Szerencséjük volt. Némaság uralkodott mindenütt a környéken, mintha csak semmi sem történt volna időközben. A labirintusba, ahol álltak, besütött a délutáni nap, bizonyítva ezzel, hogy az éjszakát, és a délelőtt nagy részét is a hideg, nyirkos folyosórendszerben töltötték.

A császár megdöbbenve nézett körül, amikor mind a négyen előbújtak a feltáruló nyíláson keresztül. Egy barlangban voltak, annak a bejáratán keresztül áradt be a napfény, megmelegítve a talajt borító homokot. A barlang hátuljában víz csordogált a falból, ami aztán összegyűlve a fal aljában parányi kis medencét alkotott, majd el is tűnt a sziklák réseiben. Az éltető víz egész kis kertet tartott életben a hátsó fal mentén, a zöld növények indái felkúsztak a plafonra, befonták a falat és a talajt az apró víztározó mellett. A rideg szikla és terméketlen homok találkozásánál született zöld olyan hihetetlen volt, hogy nem csak a császár, de a két háremfiú is tágra nyílt szemekkel nézte. De pillanatnyi értetlenség után hirtelen felismerés villant Yorin tekintetében.
- Vale… ez a… Tündér-barlang! Nem hiszem el, hogy itt a kijárat! Annyiszor pihentünk már meg itt hazafelé tartva, és ha belegondolok, hogy a folyosó vége itt volt mindvégig… Hihetetlen. Semmit sem vettem észre belőle.
A parancsnok csak mosolygott.
- Hát valahol ez volna a lényege egy rejtett folyosónak, hogy ne vegyék észre, nem igaz?
Yorin szemügyre vette a falat, ahol az előbb még a sötét labirintus vége tátongott, de így, hogy visszatolták a helyére az azt elzáró sziklát, semmi sem különböztette meg a többi résztől. De most nem volt idő a csodálkozásra. Visszafordulva a többiekhez, elgondolkodott egy pillanatra, de aztán szemmel láthatóan döntésre jutott.
- Vale, meg kell keresnünk a katonákat, nem lehetnek már messze. De csak mi ketten megyünk, te és én bírni fogjuk a tempót, de ők – biccentett fejével az egymás mellett álló két fiúra – nem is úgy vannak öltözve, és nincsenek hozzászokva a katonaélethez, csak hátráltatnának minket. - Ezzel odalépett Theanihoz és ujjaival végigsimított az arcán. – Maradjatok itt, amíg visszajövünk, holnapra itt leszünk, és akkor már velünk jöttök ti is. A víz a barlang végében iható, arra nem lesz gondotok, de kénytelenek lesztek koplalni addig, amíg ideérünk a katonákkal. A köntöst viszont tartsd meg, nektek jobban kell, mint nekünk. – A karjaiba vonta a fiút és megcsókolta. – Minden rendbe jön, ne aggódjatok.
- Nem kell félned, uram. Jól megleszünk itt, amíg visszatértek. Itt legalább meleg van – rázkódott össze Theani, ahogy felrémlett benne a hideg labirintus, ahonnét alig percekkel ezelőtt szabadultak. Jade is hasonlóképpen érezhetett, mert lehajtott fejjel állt eddig mellettük, de ezekre a szavakra maga köré fonta a karjait, mint aki fázik.
Vale úgy gondolta, hogy követheti a császár példáját, így amikor a háremfiú a köntösét nyújtotta felé, csak megrázta a fejét.
- Tartsd meg. Éjszaka szükséged lesz rá.
Jade habozva húzta vissza a kezét, szeme sarkából az uralkodót figyelve, de a férfi még Theanival volt elfoglalva. Elfogadta hát a parancsnoktól a felajánlott ruhadarabot, és miközben visszahúzta a kezét, ujjaik összeértek a textília takarásában. Jade úgy rántotta el a karját, mintha megégették volna a férfi ujjai, és gyorsan lépett kettőt hátra.
- Köszönöm a kedvességedet, uram – hajtotta meg a fejét, és lesütött szemmel sietett vissza Theani mellé, aki időközben kibontakozott a császár öleléséből. Yorin jót ivott a friss forrásvízből és a barlang kijáratánál várt parancsnokára, hogy az is ugyanezt tegye. Még az utolsó pillanatban visszalépett és egy tőrt húzott elő az övéből, amit az ágyasok felé nyújtott.
- Ezt itt hagyom. Nem sok, de több mint a semmi, és nem is hiszem, hogy használnotok kellene, mégsem akarom, hogy itt maradjatok mindenféle védelem nélkül.
Theani óvatosan elvette a feléje nyújtott fegyvert és megköszönte az uralkodónak. A két férfi ezután kilépett a barlangból a délutáni napfénybe, és rövid tájékozódás után a csupa homok tájon, könnyű futásnak eredt. Két aggódó szempár követte őket, amíg csak lehetett.
Amikor Theani és Jade egyedül maradtak, csend telepedett a helyre. A két fiú nem tudta, hogy mit mondjon egymásnak, hiszen nem is olyan rég még ellenségek voltak, de az utóbbi órákban a helyzet megváltozott, hiába is tagadták volna. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Jade nem fog megszólalni, Theani nagyot sóhajtott, és úgy döntött, majd ő lesz, aki felveszi a beszélgetés fonalát.
- Nem vagy szomjas? Én nagyon. Tegnap ittam utoljára, amikor vacsoráztunk, mielőtt a császár… - hirtelen elhallgatott, amikor rájött Jade tekintetéből, hogy nem jó irányba halad a gondolat, de nem adta fel. – Szóval… akkor nem vagy szomjas?
Jade nem válaszolt, csak némán nézte, ahogy a másik fiú letérdel a parányi medence mellé és a szomját oltja. Akkor sem mozdult, amikor Theani felnézett rá, és mosolyogva intett a kezével.
- Gyere, igyál! Hidd el, nagyon jó!
- Miért csinálod ezt?
Theani értetlenül nézett fel a forrás mellől, egyenesen bele az őt figyelő másik szempárba.
- Miért csinálok mit? – kérdezte zavartan.
- Hát ezt az egészet. Fogod a kezem, meg kedveskedsz, mosolyogsz… gyűlölnöd kellene, nem pedig… Á, mindegy. – Hátat fordított a másik fiúnak, és a fal mellé lépkedett, ahol leült, hátát a sziklának támasztva, és lehunyta a szemét.
Theani felsóhajtott. Kiegyenesedett és Jade mellé ült a langyos homokba. Egy pillanatig élvezettel fúrta bele lábujjait a puha talajba, a meleg szemcsék kellemesen simogatták átfagyott bőrét. De aztán figyelmét a csukott szemmel üldögélő másikra fordította.
- Nem mondom, hogy jól esett, amiket csináltál, de nem tudom, hogy én hogyan viselkedtem volna egy ilyen helyzetben. Igen, bántott, de azt hiszem, hogy félre kellene tennünk ezt az ostobaságot legalább egy időre, nem gondolod? Ráadásul az okát is sejtem, hogy ilyen vagy. Tudod, a hárem egy elég pletykás hely volt. Sose gondoltam, hogy fiúk is tudnak ennyit locsogni, azt hittem, hogy erre csak a lányok képesek – nevetett fel, és elégedetten látta, hogy a másik szája sarkában is megjelenik egy halvány mosoly.
- Nem igazán volt mit csinálni odabent…
- Igen, ez igaz – bólintott Theani. – Bár… én jól éreztem magam most már… - és most Theanin volt a sor, hogy zavartan piruljon, amikor Jade gúnyosan felnevetett.
- Azt vettem észre.
Újra csend telepedett közéjük, amit nem tört meg más, csak a forrás halk csobogása a barlang végében. Jade újra hátrahajtotta a fejét, Theani pedig csak nézte a homokot a talpa alatt.
- Sajnálom – suttogta végül, amikor a hallgatás már kezdett terhessé válni.
- Mit?
- Hogy elvettem tőled a császárt.
Jade keserűen felnevetett.
- Soha nem is volt az enyém. Csak tettem, amit kellett, hogy… - elhallgatott, nem folytatta tovább a mondatot, de Theaninak nem is volt rá szüksége.
- Hogy a parancsnok mellett maradhass.
Jade felkapta a fejét, és pillantását a mellette ülő fiúra szegezte. Arca nem árult el semmit, túl régóta gyakorolta már, hogyan kell elrejtenie az érzelmeit, de a szemeiben felvillanó félelem ellen nem tudott védekezni. Theani nyugtatóan tette a karjára a kezét.
- Láttalak benneteket a járatban. De ne félj, a titkod biztonságban van, én nem mondom el senkinek, hogyan érzel.
Jade először csak némán figyelte a mosolygó fiút, de aztán Theani megkönnyebbülten látta, hogy a másik ágyas arca lassan-lassan enged feszültségéből. Percek teltek el anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna, de most Jade volt, aki megtörte a csendet.
- Köszönöm – suttogta halkan. És mintha olvadni kezdett volna a jég. Egészen addig beszélgettek, amíg lement a nap, és a barlang sötétségbe nem borult, bár inkább Theani volt az, aki mesélt. Arról, hogy hol élt, mit csinált, mielőtt ide került. Amikor a kalózokról beszélt, akik feldúlták az otthonát, Jade együttérzően bólogatott, hiszen a történet számára is ismerős volt, csak őt nem a partról, hanem egy megcsáklyázott hajóról ragadták el. Az egész családja odaveszett a támadásban, tudta meg Theani, de többet nem igazán volt hajlandó mondani magáról a másik, így aztán Theani nem is erőltette. Mint ahogyan nem beszélt a parancsnokról sem, és Theani volt annyira bölcs, hogy kerülje a témát, bármennyire is kíváncsi lett volna a részletekre.
Mivel tüzet gyújtani nem tudtak, az éjszaka beálltával az egyik köntöst leterítették a puha homokra, ráfeküdtek, és a másikkal betakarózva, a meleg anyag védelme alatt összebújva beszélgettek tovább. Theani biztos volt benne, hogy a másik fiú nem akarja bevallani, de félelmetes volt számára a sötét némaság, ami a barlang száján kívül fogadta volna őket, ha kiteszik a lábukat, de nem csodálkozott rajta. A háremfiú hozzászokott már a palota csillogásához, a zajhoz, fényességhez, hogy soha nincs egyedül. Theani ellenben rengeteg időt töltött magányosan odahaza a falujában, nem hatotta meg a dolog, hogy a barlangban kell aludnia. Halk hangja elálmosította a másik ágyast, és hamarosan egyenletes szuszogása elárulta a fiúnak, hogy Jade elaludt. Elmosolyodva jobban a vállára húzta a nehéz köntöst, hogy védje magát az éjszaka hidege ellen, és mély álomba merült ő is.

Kora hajnalban, amikor a nap még éppen csak felbukkant a horizonton, még mindig nyugodtan aludtak, kimerülten az elmúlt napok eseményeitől, így aztán egyikük sem hallotta a lovak patáinak dobogását a barlang bejárata előtt, sem az elfojtott hangokat, amik beszivárogtak a barlang csendjébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése