Hárem 8. fejezet

- Túlságosan hallgatag vagy, barátom. Mi jár a fejedben?
Vale elmosolyodott. Lassan haladtak előre, bár mindketten siettették volna lovaikat, hogy mielőbb visszaérjenek a barlanghoz, miután rátaláltak a közeledő csapatra másnap reggel pont úgy, ahogyan sejtették. De a homokos terület, amin éppen áthaladtak, nem engedte, hogy hajszolják az egyébként is fáradt állatokat, ezért aztán tovább tartott, mint szerették volna, de még így is gyorsabb volt, mint ahogy idefelé tették meg az utat ők ketten gyalogosan. Lehetőség volt hát rá, hogy Yorin és Vale röviden elmondja a csapat vezetőjének a palotában történteket, és megbeszélhették a további terveket, amire találkozásukkor éppen csak tőszavakban volt lehetőség. Most azonban a két barát egymás mellett lovagolt, és Yorinnak feltűnt parancsnokának elgondolkodó tekintete.
- Ha elmondanám, akkor nem lennél ilyen kedves, uram. Hidd el, nem akarod hallani – mosolygott Vale maga elé.
- Már megint arra gondolsz, hogy itt hagyod a katonaéletet? – Amikor nem kapott választ, Yorin tudta, hogy eltalálta a fura hangulat okát és felsóhajtott. – Tudod, hogy mi a véleményem erről, nem először beszélünk róla. Azt is tudod, hogy nem szívesen engedlek el, te vagy a legjobb, szeretnélek magam mellett tudni még egy darabig, mielőtt visszavonulsz. Jól irányítod a sereget és én megbízok benned.
- Tudom, de szeretnék már letelepedni a városban, nyugodt életet élni. És bármikor szükséged lenne rám, neked, személyesen, én jönnék, ezt is jól tudod. De a hadsereg felelősségét boldogan adnám át most már másnak, van rá jelentkező bőven. És olyan is van köztük, akire én magam is nyugodt szívvel hagynám a feladataimat, mert tudom, hogy sikerrel birkózna meg vele.
- Vale, nehezen tudnám elképzelni, hogy valaki más álljon mellettem testőrként, még ha csapataimat nem is te irányítanád ezentúl. Ne kérd tőlem ezt.
Vale lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. Újra és újra ugyanide lyukadtak ki, ha ez a téma szóba került, nem sikerült közös nevezőre jutniuk, így aztán inkább nem is erőltette a dolgot, bár biztos volt benne, hogy hamarosan úgyis le kell ülniük megbeszélni a továbbiakat. Most, hogy pár órára a karjaiban tarthatta a császár ágyasát, nem tudta elképzelni, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, ahogyan régen. Nem tudta tettetni tovább a közönyt, nem maradhatott tovább Yorin mellett. Nem bírta volna ki. Nem mondta, de döntése végleges volt, már csak urát kell meggyőznie róla, hogy hallgasson a szavára.
Lassan a végére értek a homokkal borított területnek, így aztán újra vágtára fogták a lovakat, hiszen alig voltak már egy-két órányira a barlangtól, és a nap még csak a kora délutáni sugarait ontotta a fejükre. Még sötétedés előtt ott lehetnek, bár az is igaz, hogy a sivatagban mindig hirtelen szállt le az éjszaka, az egyik pillanatban még világos volt, a következőben pedig már az orrukig is alig láttak.
Amikor megpillantották a barlang bejáratát, Yorin és Vale még nagyobb sebességre bíztatták lovaikat. Mindkettőjüknek ugyanaz a gondolat fordult meg a fejében, amikor észrevették a bejárat előtt feltúrt homokot. Kizárt, hogy ők hagyták így, ez egy nagyobb csapat nyoma…
Leugrottak a lóról és óvatosan beléptek a barlang bejáratán, felkészülve mindenre, ami csak várhatja őket odabent, de amit láttak, attól ledöbbenve álltak meg. A talajt borító selymes homok bent is feldúlva, egy hímzett papucs félig rejtve a zöld levelek között, ahogy leesett viselője lábáról, mindenfelé lábnyomok, a tiszta forrásvíz most sárosan állt a parányi medencében. Egy-két nap alatt kitisztul majd, de a küzdelem hevétől belesodort rengeteg homoktól most alig látszott az alja. Mert hogy küzdelem zajlott ezen a helyen, az bizonyos volt, Vale tekintete ugyanis egy sötét tárgyra esett, aminek éppen csak a vége állt ki a puha homokból a lábai előtt. Lehajolt érte és mire kiegyenesedett, már a fiúknak otthagyott tőr pihent a kezei között. Yorin egyetlen pillantást vetett a fegyverre, és összeszorított szájjal, szó nélkül fordult ki a barlangból, nyomában kapitányával. Visszaszálltak a lóra, és az uralkodó egyetlen mozdulattal adta tudtára a sorakozó csapatnak, hogy készüljenek a támadásra. Lerohanják a palotát, hiszen így jóval többen vannak, mint nagybátyja emberei. És most már más oka is volt a császárnak, mint országa visszaszerzése. Kétsége sem volt afelől, hogy kik voltak az elkövetők. Ha Petrian most beleláthatott volna a fejébe akár csak egyetlen pillanatra is, lehet, hogy elmenekült volna a biztonságosnak hitt csarnokokból, ami két napja még unokaöccse otthona volt.
 

* * *

Jade dühösen rótta a köröket a szobában, ahová a katonák zárták őket. Hálóterem volt egykor a hely, ahol most Theani figyelte a másikat az ágyon ülve, ahogy a háremfiú az egyik faltól a másikig masírozott a puha szőnyegen, majd újra vissza, mint egy ketrecbe zárt nagymacska. Mindketten mezítláb, igencsak megviselt, elszaggatott ruhában voltak, először a menekülés, a barlangban eltöltött éjszaka, majd pedig a katonák, akik rájuk találtak, megtették a megfelelő hatást a vékony kelmékre.
Reggel arra ébredtek, hogy nagydarab férfiak özönlenek be a barlang bejáratán. Első riadalmukban nem tudta a két fiú, hogy kik lehetnek, Theaninak még az is megfordult a fejében, hogy talán a császár érkezett vissza a saját katonáival, de ez a reményük pillanatok alatt szertefoszlott, amikor meglátták a címereket a pajzsokon, fegyvereken. Addigra azonban a védekezésre még gondolni sem tudtak, nem mintha ők ketten bármit is tehettek volna a majd tizenöt felfegyverzett katona ellen. Pár szempillantás alatt vége lett az amúgy is kilátástalan küzdelemnek és mire észbe kaptak, már mindketten egy-egy marcona férfi előtt ültek a lovon, összekötözött kézzel. Menet közben kiderült, hogy a csapat a menekülő császárt és a parancsnokot kereste, na meg persze a velük tartó háremfiúkat, mert egymás között előre vigyorogtak, mekkora jutalomban részesülnek majd a két fiú megtalálásáért.
És most itt voltak újra a palotában, bezárva egy szobába, hogy várják, milyen sorsot szántak nekik. Bár Theani sejtette, hogy Jadét mi várja, mint ahogy a másik fiú is tisztában volt ezzel, nem véletlenül volt olyan mérges. A düh elterelte a figyelmét a félelemről, ami minden alkalommal összeszorította a szívét, ahányszor csak a kövér, sárga fogú gusztustalanságra gondolt, aki merte embernek hívni magát. Jade szemében a férfi nem volt több, mint egy csúszómászó, amitől eddig sikeresen megvédte a császár hatalma, de ez az undorító alak most szabad kezet kapott…
Theani szívesen vigasztalta volna a fiút, de nem igazán tudott mit mondani. Ő is félve gondolt arra, hogy hogyan lesz tovább, mi lesz vajon a császárral most, hogy majd nem találják őket a barlangban? Vajon sejtik, hogy hol vannak? Eszébe sem jutott, hogy a hátra maradt jelekből a két katona könnyedén rájön majd, hogy mi történt a távollétükben, csak az járt a fejében, hogy most nincsenek ott, ahol lenniük kellene és a két férfi nem találja majd őket. A pánik az összes logikus elképzelést törölte a gondolatai közül, pedig a falusi halászfiú egyszerű gondolkodásmódjára most igencsak nagy szükségük lett volna.
Mire azonban összeszedhette volna magát, hogy bármit is kitaláljanak, nyílt az ajtó, két katona lépett be rajta vigyorogva és Jade mellé léptek.
- Gyere csak szépen, te kis vadmacska, már várnak rád!
Jade fejét rázva a túlsó falig hátrált a férfiak elől, és dühösen meredt rájuk, de nem sokmindent tehetett. A katonák megragadták a két karját – Jade biztos volt benne, hogy ujjaik helyén lila foltok lesznek majd a bőrén, akkorát rántottak rajta - és elkezdték kifelé vezetni a szobából.
Jade hangos fájdalomkiáltására Theani is magához tért a döbbenet okozta mozdulatlanságból és felugrott az ágyról. Nem sok esélyük volt a barlangban tizenöt emberrel szemben, de most csak ketten állnak velük szemben, talán most sikerülhet elmenekülni előlük. Haragtól izzó szemmel ugrott neki a katonának, amelyik közelebb állt hozzá, és éppen azzal próbálkozott, hogy kinyissa az ajtót. Ütötte, ahol tudta, és a katona, aki nem várt ilyen erős ellenállást egy szerinte elkényeztetett háremfiútól, meglepetésében elengedte a másik ágyast, hogy védekezhessen a meglepően erős öklök ellen. Megpróbálta ellökni magától a vékony fiút, de Theani nem hagyta magát. Egyik kezével belemarkolt a katona ruhaujjába, hogy az ne tudja eltolni magától, a másikkal pedig célba vette a nagydarab férfi orrát. Megtanulta már korán, hogy ha nem győzhet az ember erővel, akkor üssön azokra a helyekre, ahol a legjobban fáj.
A katona felüvöltött az orrcsontját ért ütéstől, Theani ökle nyomán patakzani kezdett az orrából a vér, de úgy tűnt, hogy nagyobb kárt nem tett a fiú a harcedzett férfiban. Egyik tenyerét az arcára szorítva, vicsorogva vetette magát a karcsú ágyasra, de Theani egyetlen mozdulattal táncolt el a közeléből, sokkal könnyebben mozgott, mint a nagydarab férfi, az a pár hét, amit a palotában töltött, nem volt elég hozzá, hogy lemossa róla a munkával eltöltött élet rugalmasságát. Szeme sarkából vetett egyetlen pillantást csak Jadéra és a másik katonára, próbálta szemmel tartani őket, nehogy váratlanul onnét is támadás érje, vagy nehogy az közben kivonszolja magával az ágyast, de nem kellett aggódnia, Jade is tudta a dolgát. Finom kezei nem voltak jártasak a harcművészetekben, de még így is a katona csak komoly nehézségek árán tudta megtartani a fiút, aki marta, karmolta, ahol csak érte. Amikor aztán a szemét is elérte Jade egyik hosszú körme, ő is felüvöltött a fájdalomtól, akárcsak pár pillanattal korábban társa. Jade kiszakította ruháját a férfi markából és az ajtó felé rohant. Theani is kihasználta az általános kavarodást, és felugrott az ágyra, hogy azon átlépve kerüljön a szoba másik felébe, és a bejárathoz közelebb, így aztán ő ért oda elsőként. Még visszanézett, hogy lássa, a másik fiú a nyomában van-e, és egyetlen lépéssel kint lettek volna az ajtón, de a szerencse nem állt mellettük.
Theani egyenesen belerohant egy másik katonába. Az a meglepetéstől és az ütközés erejétől lépett egyet hátra, de ösztönösen megragadta a fiú karját. Egyetlen pillantás a szobába elég volt, hogy átlássa a helyzetet. Nagyot lendített Theanin, aki szinte átrepült a hálótermen a lökéstől, és elterült a padlón. Jade egy szempillantás alatt ott térdelt mellette, hogy lássa, nem történt-e nagyobb baja, és a földön fekvő fiú mellől méregette dühösen a három férfit, akik most már mind a helyiségben voltak.
- Tehetetlen barmok! Két csenevész kölyökkel nem bírtok el? Megérdemelnétek, hogy kivégeztesselek benneteket! - A katonák nyakukat behúzva, vérző orral és arccal álltak felettesük előtt, de szólni nem szóltak semmit. – Még jó, hogy itt voltam, különben megszöktek volna! Az ellenség is ilyen könnyedén elbánik veletek, mint ez a két gyerek? Gyerünk, hozzátok! Urunk már így is eleget várt!
Ezzel odalépett Jade mellé, felrántott a földről a szorítása ellen küzdő fiút és odalökte a másik kettőnek, hogy elindulhassanak. Theani megpróbált felállni a padlóról, de nem jutott messzire. Az újonnan érkezett katona nevetve rúgott egy nagyot a bordái közé, úgyhogy a fájdalomtól hirtelen nem kapott levegőt, és összegörnyedve szorította tenyerét fájó oldalához.
- Ne aggódj, te is sorra kerülsz hamarosan – hallotta a katona hangját, még így, összeszorított szemmel is kihallotta belőle a vigyorgást. – Urunknak nem kellesz, a katonáim viszont örülni fognak neked. Petrian nagyúr bizonyára kegyes lesz, és megajándékoz minket.
Theani eddig tartotta magát, nem hagyta, hogy a remény elhagyja, de most, ahogy a zár újra kattant és ő egyedül maradt a szobában, összegömbölyödve a padlón zokogni kezdett.

* * *

Yorin és Vale a palota folyosóján rohantak. Katonáik minden gond nélkül foglalták vissza az uralkodó otthonát az ellenségtől. Többen is voltak, mint azok, és meg volt az a hatalmas előnyük, hogy ismerős terepen harcoltak. Szinte nem is kellett tenniük semmit, Petrian döbbent katonái majdhogynem harc nélkül adták meg magukat. Tíz percbe sem telt és már azokat a társaikat is kiengedték a tömlöcből, akik a támadás idején a palotában tartózkodtak és a hatalomra vágyó nagyúr emberei meglepték őket. A két férfi egyetlen pillanattal sem maradt tovább velük, mint szükséges volt. Miközben katonáik Yorin nagybátyjának összes emberét összeterelték, ők Petrian keresésére indultak. A katonáktól tudták, hogy ha rábukkannak, nem csak őt fogják megtalálni, hanem a két fiút is.
Nem igazán tudták, hogy a hatalmas palotában hol fogjanak hozzá a kereséshez, de végül úgy döntöttek, hogy a hálótermekkel kezdik, mert az tűnt a leglogikusabb választásnak. Még így sem volt könnyű dolguk, hatalmas területet kellett átkutatniuk, a császári lakosztályok az óriási épület egyik szárnyában voltak, míg a vendégszobák, amikben eredetileg Petrian tartózkodott, a másikban. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon a sajátjában maradt-e a nagyúr, vagy volt annyira nagyravágyó, hogy átköltözött a császár lakóhelyére. Teljesen mindegy volt, hogy hol kezdik, ezért aztán elindultak végig a vendégszárny kihalt, némán kongó folyosóin, amilyen gyorsan csak tudtak. Idáig nem hallatszott el még a küzdelem zaja sem, semmi nem háborgatta a némaságot. Gyorsan haladtak, hiszen az ajtók mindig nyitva álltak és ez alól most sem volt kivétel. Egyik hálótermet a másik után nézték át, de mindegyik üresen állt. Ezekben a vendégszobákban ritkán volt bárki is, most is csak Petrian és az emberei lettek ide elszállásolva, de a nagyúr kivételével mindenki a fogadóteremben volt a katonákkal. Yorin a folyosó egyik felén haladt végig ajtóról ajtóra, míg parancsnoka a másik oldalon tette ugyanezt.
Minél tovább tartott a kutatás, Yorin és Vale szívében annál inkább nőtt a félelem. Órák óta volt már a két ágyas Petrian kezei között, ki tudja, mi történt velük ez alatt az idő alatt. Megszállottként tépték fel egymás után a szobák ajtaját, de minden helyiségben csak a csend fogadta őket. Yorin már arra gondolt, hogy felhagy a kereséssel ebben a szárnyban és átsiet a másikba, amikor parancsnokának kiáltása vonta magára a figyelmét.
- Uram! Ez az ajtó zárva!
Yorin megpördült és visszarohant pár lépést a folyosón, hogy Vale mellett fékezzen le a lezárt hálóterem előtt.
- Ezek az ajtók soha nincsenek bezárva, Vale. Próbáljuk meg kinyitni!
Mindketten önkéntelenül néztek körül a szinte üres folyosón, hátha találnak valamit, amivel betörhetik a faragott ajtót, de a csupasz falak semmit sem tudtak nyújtani, amivel elérhették volna a céljukat. Vale akkor elővette övéből a vékonypengéjű tőrt, amit Yorin adott a barlangban a fiúknak, és magában imádkozva próbálta meg elfordítani a nehéz zár nyelvét, ami pár perces küzdelem után megadta magát, és az ajtó kitárult. Várakozással telve léptek be mindketten a helyiségbe, de hamar elszállt minden reményük, amikor a hálóterem szemmel láthatóan üresen állt. Yorin összeszorította a szemét elkeseredésében és öklével teljes erővel az ajtóba ütött, hogy abból parányi szilánkok pattantak le. Ki akart lépni az ajtón, de Vale a karja után kapott.
- Hallod, uram?
Yorin visszafordult és akkor ő is meghallotta, amit parancsnoka is. Az alig hallható hangokat a hálóterem belsejéből. Valaki zokogott. A császár négy hatalmas lépéssel átszelte a szobát és pillanatokkal később a földön térdelve ölelte magához a sarokban kuporgó Theanit, akit eddig eltakart előlük a helyiséget uraló hatalmas ágy.
- Semmi baj. Itt vagyok. Semmi baj…
Suttogott a fiú puha hajába, szorította magához, simogatta a hátát, hogy megpróbálja megnyugtatni a síró háremfiút, és elterelni a saját gondolatait is arról, hogy mi történhetett. Az csak kapaszkodott ingének anyagába, mintha az élete múlott volna rajta, hogy ne engedje ki a császárt újra a szorításából, és arcát a férfi mellkasába fúrta.
- Jade… Hol van Jade?
A császár felnézett parancsnokára, aki felettük állt sápadt arccal, ökölbe szorított kézzel. A felett érzett öröme, hogy rátaláltak Theanira, pillanatnyilag kiverte Yorin fejéből, hogy a fiú nem volt egyedül. Éppen rákérdezett volna maga is, hogy a másik ágyas hol van, és meglepődött, hogy barátja megelőzte. Újra csak eszébe jutott minden, ami a kazamatákban történt, ahogy rápillantott Vale feszült vonásaira, egyenes vonallá szorított szájára.
Theani suttogását a parancsnok alig hallotta saját szívének dobbanásaitól, amik a fülében visszahangzottak.
- Elvitték… Érte jöttek, és elvitték… Petrian nagyúrhoz…
- Vale! Várj!
De a császár kiáltása már nem találta a szobában barátját. Yorin visszafordult az ölében kuporgó Theanihoz.
- Fel tudsz állni? Mennünk kellene, de nem hagylak újra magadra.
Theani bólintott és felállt a padlóról, majd a császár is talpra ugrott és kézen fogva a fiút, parancsnoka után rohantak, aki már a folyosó végén nyitotta sorra elszánt arccal a hálótermek ajtajait. Gyorsan utolérték a férfit. Yorin ránézett, de a parancsnok arckifejezését látva nem szólt inkább.
Sorra járták a helyiségeket, de nem találtak semmit, egyetlen lelket sem.
- Átköltözhetett a másik oldalra – vonta le végül a következtetést Yorin. – Biztosan az én hálótermemben van, van annyira nagyravágyó, hogy nem adja alább a császár lakosztályainál az a disznó. – Ökölbe szorított keze tisztán mutatta az érzéseit. – Át kell vágnunk az egész palotán, vissza, amerről jöttünk, de az rengeteg idő. Jobb, ha indulunk. Gyerünk!
Lépett volna a folyosó vége felé, de Vale, most már pár percen belül másodszor, nem követte ura utasítását. Megpördült és visszafelé rohant, a felé a szoba felé, ahol megtalálták Theanit.
- Vale! Hová mész? Arra nem jutunk át! – Yorin értetlenül figyelte parancsnokát, aki kezét a falon húzva futott végig az ürességtől visszhangzó folyosón, mintha nem is hallotta volna a császár kiáltásait. A fiatal uralkodó döbbenten nézte, ahogy a férfi egy helyen megáll, megtapogatja a köveket borító mintákat, de mire Vale nekivetette vállát és elkezdte teljes erejével tolni befelé, addigra Yorin szemében is felismerés csillant, és egy pillanattal később már a katona mellett feszült neki ő is.
Nehezen mozdult az évtizedek óta nem használt bejárat, pont úgy, ahogy az eddigi kettő is, amit a császár látott. Zihálva álltak a sötét nyílás előtt, amikor végre feltárult a palota alá vezető labirintus kapuja.
Yorin a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni a megerőltető feladat után, és hajának zuhataga alól nézett fel barátjára.
- Ez is az én szobámba vezet?
Vale szájának egyik sarka emelkedett csak meg egy éppen hogy mosolyra, de a szemeit nem érte el a vidámság.
- Igen, ez is.
- Hány helyről lehet tulajdonképpen bejutni a hálószobámba, amiről nekem fogalmam sem volt? Mégis csak én lennék itt az uralkodó, vagy mi – morogta maga elé a császár, miközben újra kézen fogta Theanit és maga után húzta a sötétbe. Vale már meggyújtotta a bejárat mellett található fáklyát, visszatolták a falat a helyére, és sietős léptekkel elindultak előre a félhomályos, nyirkos folyosókon.
- Hallod, barátom? Hány folyosó vezet a szobámba? – Yorin nem hagyta annyiban a dolgot. Parancsnokának arca elárulta, hogy nincs beszélgető kedvében, de a császár eltökélten próbálta kirántani barátját a dühből és aggodalomból, ami lassan elnyelni készült a férfit. Soha nem jó, ha egy katona szemét elborítja a vörös köd, és most sem volt ez másként. Lassan tudatosult benne, hogy valami van legjobb barátja és a háremfiú között, de nem tudott mit kezdeni a gondolattal. Minden szokás, írott és íratlan törvény tiltotta, aminek a két nap alatt tanúja volt. Küzdött benne a harag és a megértés barátja iránt és még nem volt benne biztos, hogy melyik irányba fog billenni a mérleg nyelve. De ahogy akkor éjjel a labirintusban, most sem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy erről beszéljenek.
- Folyosó több is – érkezett a válasz Vale szájából rövid gondolkodás után. – Ezek a járatok behálózzák az egész palotát, bár van bennük rendszer. Ha az ember egyszer megérti, akkor már nem nehéz követni őket. – Sorra hagyták maguk mögött az oldaljáratokat, kisebb-nagyobb termeket, mint amilyenben várakoztak, mikor a katonák elől menekültek, és valóban, a parancsnok egy pillanatra sem habozott az irányt illetően. – De a hálótermedbe csak egyetlen bejárat vezet, az, amelyiken keresztül szöktünk. Az összes folyosó, ami arrafelé halad, egy ponton egymásba torkollik, és onnét már csak egyetlen egy megy tovább.
- Ezt azért jó tudni – húzta el a száját a császár. – Egyébként meg mondhattad volna akkor is, amikor még fiatalok voltunk, parancsnok! Nem kellett volna annyit kerülgetnünk az őröket annakidején…
A beszélgetésnek azonban vége szakadt, mert beértek egy olyan folyosószakaszra, ami Yorinnak furcsán ismerősnek tűnt, és nem is tévedett. Egy újabb kanyar mögött szembe találták magukat a fallal, amiről most már tudta, hogy a lakosztályába vezet. Újra csak nekifeszültek a köveknek, és így, hogy alig két napja megmozgatták, a faldarab némán csúszott el a helyéről. Az eléjük táruló látványtól Vale ereiben újra felforrt a vér és kivont karddal rontott volna a helyiségbe, ha a császár nem tartja vissza a karjánál fogva.
Az ágyon ott feküdt Jade, ruha nélkül, a szeméből patakzott a könny és közben két ököllel ütötte Petrian vállát, teljes erejéből küzdve próbálta lelökni magáról a férfit, de nem sok sikerrel. A kövér ember súlya leszorította a karcsú testet az ágyra, Jade mozdulni is alig tudott alatta. Petrian még arra sem vette a fáradságot, hogy levetkőzzön, éppen csak nadrágja zsinórját oldotta el, és most nagyokat nyögve, lihegve feküdt Jádén, hájas csípője ütemesen mozgott fel-le, ahogy újra és újra az ágyas testébe hatolt. Minden egyes mozdulatára halk nyöszörgés hagyta el a fiú torkát. A mellkasát, karjait, és amennyi a hasából látszott, vékony, vérvörös csíkok borították, és a három alak, aki a fal mellett állt, elszörnyedve vette észre a férfi kezében a vértől csöpögő, parányi pengét. A kés kicsi volt ahhoz, hogy komoly sebet ejtsen, inkább csak karcolások voltak a bőrön, de ha nem lett volna nyilvánvaló, hogy mi okozta őket, akkor a következő pillanat gyomorforgatóan bebizonyította, hogy a férfinak perverz élvezetet okoz, amit művel. Petrian nagyot nyögve emelte fel újra a karját, és a meglendülő penge végigszaladt a fiú hasának bőrén, újabb vércseppeket szórva a takaró selymére. Jade összerándult és alig hallhatóan felkiáltott, és szemmel láthatóan ennyi elég volt a rajta fekvő férfinak, hogy hangosan hörögve elélvezzen.
Vale nem bírta tovább. A pár másodperc, ami alatt az egész lejátszódott, örökre az emlékezetébe vésődött. Kirántotta magát a császár szorításából és tombolva rontott be a szobába, egyenesen az ágyhoz rohant, és mintha csak pille lett volna, lerántotta róla a nagydarab alakot. Az nem is tudta hirtelen, hogy mi történik vele, olyan gyorsan történt az egész. Gondolatai még mindig az orgazmus ködében lebegtek, de ahogy elterült a földön és egy kivont kard pengéjével nézett farkasszemet, pillanatok alatt kitisztult az agya. Mozdulni sem mert, a kard hegye pontosan a torkának feszült, egyetlen szúrás kell csak, és vége.
Vale keze remegett, ahogy az utolsó mozdulatra készült, de nem tudta befejezni, amit elkezdett. Yorin mellette termett, és a karjára kapott, megpróbálva elhúzni a fegyvert nagybátyja nyakától.
- Vale! Legyen eszed! Nem ölhetsz meg egy nemest! Ráadásul az uralkodóház tagját! Bíróság elé állítjuk, és megkapja, ami neki jár, megbűnhődik majd azért, amit tett.
- Nem.
- Hogyan? – Yorin értetlenül nézett parancsnokára.
- Nem. Nem fogom hagyni, hogy kilépjen ebből a szobából.
- Vale!
- Nem. – Megszállott düh lobogott a férfi szemében, ahogy lerázta magáról az uralkodó kezét. – Megölöm azért, amit tett, nem lesz módja a bírák elé állni!
- Vale! Lépj vissza és engedd le a kardod! Ez parancs!
A határozott hang úgy tűnt, megtette a hatását, a parancsnok ránézett urára, vissza az előtte fekvő férfira, és lassan, mint aki álomból ébred, elvette a fegyvert a hájas nyakról.
Petrian ijedten pislogott fel a földről az egész közjáték alatt, de a császár közbelépésére kivillantotta sárga fogait.
- Hogy merészelsz kezet emelni rám, katona? Ezt még keserűen megbánod!
Vale újra emelte a karját, de Yorin kiáltása megállította.
- Nem! Te pedig – nézett a nagybátyjára, aki lassan tápászkodott fel a padlóról nadrágja zsinórját kötözgetve közben – nehogy azt hidd, hogy velem és a bírákkal jobban jársz. Lehet, hogy még visszasírod majd az ő kardját.
- Nem sok kárt tehetsz bennem, Yorin! A nagybátyád vagyok, és mint ahogy te is mondtad épp az imént, az uralkodócsalád tagja. Én ülnék most a trónon, ha te nem vagy, nem nyúlhatsz hozzám, nem félek tőled!
Yorin nem figyelt a vigyorgó férfira, Vale karját szorítva vezette odébb pár lépéssel parancsnokát, nehogy az olyasmit kövessen el, ami menthetetlenül a kivégzéséhez vezetne.
Theani közben minden bátorságát összeszedve az ágyhoz sietett és segített Jadénak beburkolózni a lepedőbe. A selymen néhány helyen azonnal átszivárogtak a vércseppek, ahol a parányi penge egy kissé mélyebben szántotta fel a bőrt, és a fiú felszisszent, ahogy az anyag erősebben ért a sebekhez. Theani átölelte, és dühösen nézett a férfira, akinek az összes szenvedésüket köszönhették.
Petrian ostoba vigyora eltűnt, ahogy egy pillanatra egyetlen szempár sem fordult felé, és kihasználta az alkalmat. Lenyúlva az ágy mellé markába szorította tőrét és nagyot kiáltva a császárra vetette magát, aki háttal állt neki.
Yorinnak esélye sem volt a védekezésre. Mire észrevette a veszélyt, nagybátyja már ott is volt, kezében a felemelt pengével. Megfordult, és tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a görbe tőr lesújt, a szívét véve célba. Mintha megállt volna az idő egy pillanatra, majd újra elindult, de a mozdulatokat olyan lassúnak érezte, hogy minden egyes villanás, arckifejezés élesen kirajzolódott előtte.
Theani egyetlen lépéssel előtte volt, gondolkodás nélkül testével védve szerelmét, és Yorin rémülten figyelhette csak, ahogy megállíthatatlan lendülettől vezetve a tőr a fiú vállába mélyed. A következő pillanatban Vale kardja tövig merült az áruló testébe.
Abban a pillanatban újra elindult az idő. Theani hangos fájdalomkiáltással a császár karjaiba omlott, Jade sikolya is utat talált magának a fülükbe. A császár barátjára emelte a tekintetét. Vale remegve, összeszorított szájjal állt a földre zuhant férfi felett, némán nézve, ahogy egy utolsó hörgés után a szemeiben lassan kihunyt a fény. Akkor kardja nagyot csattanva a földre hullott és a parancsnok megpördülve kilépdelt a hálóteremből.
Yorin gyorsan az ágyhoz kísérte Theanit, és lehúzta a válláról a ruhát, hogy megnézhesse a sebet. Szerencsére csak a húst érte a kés, így csak bekötözni kell majd, az pedig várhat. Rászorította a vérzésre az összetekert ruhaanyagot, és rásimította a fiú tenyerét.
- Tartsd ezt itt, rendben?
Theani bólintására rámosolygott, és egy csókot adott a homlokára, majd Jadéhoz fordult, hogy az ő sebeit is szemügyre vegye. Egyik sem látszott komolynak, egy-két kivételtől eltekintve tényleg csak felszínes karcolások voltak, amik veszélyt nem, viszont fájdalmat annál inkább okoztak, ami meg is látszott az ágyas arcán. Yorin kérdő tekintetére azonban képes volt egy halvány mosolyt erőltetni az arcára, így aztán az uralkodó bátorítóan végigsimított az arcán és parancsnoka keresésére indult.
Nem kellett messzire mennie. Vale a folyosó egyik benyílójában lévő falikútnál állt, és két kézzel a peremére támaszkodva nézte a halkan csobogó vizet. Arca nedvességtől csillogott, de a szemeit előrehulló haja takarta el. Amikor a császár megállt és a kút mellett a falnak támaszkodott, akkor sem emelte fel a fejét, hogy ránézzen.
- Sajnálom, uram.
Yorin sóhajtott, de nem lépett közelebb, csak a szemeit hunyta le.
- Vale… Köszönöm, hogy megmentetted az életem. És valószínűleg Theaniét is. Ezért hálával tartozom neked. De…
- De.
- Többször is ellenszegültél az utasításaimnak. Megölted az uralkodóház egyik tagját, méghozzá a kifejezett parancsom ellenére. – Amikor Vale felkapta a fejét, hogy szóljon, felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Tudom, engem védtél, és ez melletted szól, ne félj. De van más is. – Yorin mélyen parancsnoka szemébe nézett, majd amikor már kezdett kényelmetlenné válni a csend, halkan folytatta. - Szemet vetettél az ágyasomra.
Vale döbbenten meredt urára, kinyitotta, majd újra becsukta a száját anélkül, hogy egyetlen hang is kijött volna rajta, majd végül lehorgasztotta a fejét.
- Hát tudsz róla?
- Nem volt nehéz rájönni, barátom. Elég rátok nézni. Remélem, tudod, hogy ez halálos bűn?
Vale nem nézett fel újra, csak bólintott.
- Elfogadom, bármilyen büntetést is szabsz ki rám, uram. Kérhetek azért valamit?
- Mondd. Ha tehetem, teljesítem.
- Jade… Ő maradjon ki ebből, felség. Semmiben sem hibás. Kérlek.
Yorin újra sóhajtott, és elfordult.
- Sok mindenben vagy bűnös, parancsnok, pont úgy, ahogy ő. Ezt nem hagyhatom büntetés nélkül. Nem várhatod ezt tőlem. Mindkettőtök felett ítélkezni fogok, amint rend lesz.

És ezzel Yorin hátat fordított hű parancsnokának és ott hagyta a folyosón.