F.A. - Mission - Yes my Lord! 1.fejezet

Fedőneve Apuci: Mission - Yes My Lord! 1.fejezet

Megjegyzés: Nagyon szeretem ezt a sztorit. Gyorsan jött az ihlet és azóta sem tettem le róla, hogy az előzményt is összerakjam hozzá. :)

~ ~ ~

- Imádom a limót – közöltem vele, diszkréten vissza-visszatekingetve a kocsi irányába. – Igazán tesztelhettük volna az üléseket, annyira rohadtul kényelmesek voltak. Az időnkbe bőven belefért volna egy…

- Előbb a munka – rótt meg az ujjával, léptei hanyag eleganciát mutatva csusszantak, mikor a mólóra lépett.

- Igen, apa – nyávogtam és bár csak a nyakszirtjét láttam, tudtam, hogy most szivarral az ajkai között is elhúzta a száját. Nem kifejezetten szereti ezt a fajta dohányt, de most hozzátartozik a karakteréhez, így kénytelen-kelletlen… szív.

Magas lakkcsizmám tűsarka egyenletesen kopogott, ahogy követtem. Rövid bőrnadrágot kaptam és fekete alapon fehér rózsamintás harisnyát. Nyakamban vastag nyakörv, szegecsek helyett apró gyémántokkal végigrakva, csakúgy, mint a hozzátartozó póráz. Cseles egy darab. Lelóg, mint egy hosszú nyaklánc, játékosan beletekeredik a pirinyó shortom derekába, akár egy trendi divatöv. Alapjáraton csak egy szimplán perverz szerkónak hat, de elég egy pöccintés és a lógóból póráz lesz, így a felszerelés belesétál az extrán perverz kategóriába.

Személyes kedvencem a rövid, fekete szőrmebunda, amit a csípőcsontig dekoltált ezüst felsőrészre kaptam, hogy ne legyek annyira csupasz. Ha, ha és ha.

A ruha miatt nem feszengek. A megszokás... A drágakövek már inkább stresszelnek, főleg, hogy Kijima többszünetes előadást tartott abból, mi mennyit ér rajtam. Ékszer szintjén egy kisebb vagyon, amit viselek. Fülbevalók, karkötők, sőt még a derekamra is jutott egy csavart szemes, könnycsepp-függős láncocska.

Táskám is van. Ugyan alkalmi fodrászom, aki befésülte a hajamat és beletette az apró kövecskéket azt mondta, ez szütyő. Krumpli, burgonya. Ne szépítsük. Odaverném bármelyik luxus prostit. Ha más nem, az izomzatom bőven megvan hozzá.

Ezzel szemben Akira megdöbbentően hétköznapi, akár operába is mehetne. Mélységesen elit, de abszolút hagyományos öltönyben feszít, egy óra, egy gyűrű, nem vitte túlzásba, de az most nem is az ő dolga.

Duónk, mint mindig, szikrázik. Ha egyszer felhagyunk a nagy bűnöző-vadászattal, akkor is könnyedén megélünk majd. Átállunk a sötét oldalra és apucis pornókat fogunk forgatni. Én már kitaláltam, őt még nem avattam be.

Szeretem azt a vérkomoly tekintetet, amit bevetésen használ. A hétköznapokban jórészt átlag-komoly, mint egy félsúlyos vakbélgyulladás, de akcióban magasabb szintre emeli a zordságát. Szenvtelen, rezzenéstelen tekintet, szinte nem is pislog, szólni is csak ha kivasalom belőle. Előkészül, én pedig imádom baszkurálni, főleg ilyenkor.

- Gerjedek a szivarodra, kisgazdám – doromboltam a háta mögött lépkedve, ő pedig csak fújtatott.

- Viselkedj – szidott meg újfent, de amit kér, az nem annyira könnyű, mint amilyennek hangzik. Az adrenalin, amit ilyenkor adagol a testem, jófajta fűtőanyag és Nakazawa Akira búgó basszusa mindig olaj a tűzre, még egy efféle kiélezett helyzetben is.

Az éjszakai égen sok csillag ragyogott, csakúgy, mint az étterem neve mellett, ahova előtte enni vitt, mintegy hangulatcsinálásból. Persze ott még egy sokkalta alkalmibb öltözéket viseltem és a tűsarkaimra is csak kicsit később másztam fel, hogy aztán végiglejthessek egy hosszú mólón, aminek a végén egy privát hajócska csak arra vár, hogy tovasüvítsen velünk.

Elértük a motorcsónakot. Belépve az áramvonalas kis szállítóba, akaratlanul is felmértem az arányokat, mint mindig teszem. Most három-kettő ellen kellene birokra kelnünk, ha úgy hozná a sors. A belső térben a kormányoson kívül két túlszteroidozott kísérő is üldögélt. A rosszfiúk, akár az én hadnagyom, roppantul elegánsan feszítettek kevésbé kesses, de mutatós zakóikban, de rajtuk negyed annyira nem állt jól. Csak ránk vártak.

Akira előkelő meghívót villantott szépen rejtett belső zsebében lapuló tárcájából. Akár egy névjegykártya, de az arany levelekkel keretezett szűkszavú invitálás sokkal többet nyomott a latban, mint amennyit külseje felfedett. Csak már a látványára is a legközelebb álló kopasz révész felpattant, szemügyre véve belépőnket szűken bólintott, majd egyetlen biccentéssel hellyel kínált minket. Na-san fogadta a gesztust és kényelmesen el is helyezkedett, majd mikor már jól ült, éles csettintéssel kísérve mutatóujjával alig észrevehetően a lába mellé mutatott. Befelé sóhajtottam. Igen. Az első gondolatom az volt, hogy beléd is vagy háromszor, de persze azért engedelmesen a lába mellé kuporodtam.

Hülye ötlet volt és ha újra szabadon elküldhetem villanypásztorral halászni, akkor megmondom neki, hogy vízi járművön talajszinten utazni embertelen, mert bár nem vagyok tengeribeteg, az, hogy az alatt a tíz perc alatt csak a ringást éreztem, miközben vadidegenek vádliját bámultam, a torkomba varázsolta többkarátos vacsoránkat. Kár lett volna kitenni. De önuralmamnak hála, senki cipőjét nem hánytam le.

Amikor az óriási jacht fedélzetére léptünk, bal csuklóján, akár egy ízléses karperec, már ott fityegett pórázom fogója.

Szinte még nem is tettük egyik lábunkat a másik elé, ismét hegyomlásszerű kíséretet kaptunk, de Akira újfent meghívót villantott. Határozottságából mit sem engedve, szinte csak mentében tette mindezt. Sugárzott belőle valami meghatározhatatlan erő, tekintélyt parancsoló volt. Alfahímes aurája egyébként is megvan, de most nem csak vezérkan volt, felsőbbrendű fényre is szert tett, és ettől én is egyre jobban a szerepembe simultam. Engedelmes cicamicájaként lépdeltem a nyomában.

Hétköznapi szemnek felháborító lenne kettősünk, ahogy férfi létemre tűsarkakon, egyenes háttal és simulékony léptekkel járok egy olyan férfi nyomában, aki az apám lehetne, de ebben a belső körben megszokott játékszer vagyok. Megszokott és mégis különleges.

Negyedszer teszünk látogatást ebben a kis bűnös közegben és már az első éjszaka megpróbálták rábírni kisgazdámat, hogy egy nagyon mocskos összegért cserébe váljon meg tőlem. Akira utólag azon élcelődött, hogy akkor kellett volna túladnia rajtam és utána visszavonulni a milliókkal, én pedig kimutatva a hálámat, hogy mégsem passzolt le egy korosodó iparmágnásnak, nem haraptam le a golyóit.

Végigsétáltunk a hajó farától egészen fel, tizenöt megvilágított lépcsőfokon át, egyenesen a nyitott fogadótérig. Két lépést is alig tettünk meg és a magas, vékony férfi kócos fogaival, akit most látok szám szerint negyedszer, rögtön ránk akadt, szemüvege lencséje mögé rejtőzve túljátszott udvariassággal köszöntötte Akirát. Szeme már szaladt is a listáján, hajtott két oldalt, majd vissza egyet, hogy ráakadjon a számra, ami itt és most, mondjuk azt, zsarukám maga. Nem, itt nevek nincsenek. Itt mindenkinek csak száma van.

- Kabinra szükségük van ma éjszaka? – tudakolta negédesen fuvolázva, picit meggörbülten, akár a kutya, mikor a falkavezérrel találja magát szemben és sunyítani igyekszik, hogy észre se vegyék. Én a padlót néztem, de szemem sarkából mégis láttam, ahogy Akira megrázza a fejét.

- Nem, ma nem – közölte blazírt tónusban.

Kis hazug. Azzal, hogy eltér a tervtől, csak velem incselkedik. Egyet koppant a sarkam, mikor a köztünk lévő távolságot egészen eltüntettem. A mellkasom a hátának simult. Ezt tanulni kell. Nem voltam követelőző vagy akaratos, nem sértettem meg a köztünk lévő kapcsolat illúzióját. Maradtam csendes és főleg alázatos, amit megengedtem magamnak, az csak egy alig hallható kis suttogás, kérés, amit lesütött szemmel a fülébe leheltem, majd engedelmesen visszahátráltam a helyemre. Akira féloldalas mosolyt villantott, különös vidámságában a szemben álló szikár alak is próbált osztozni. Mégis lett kabinunk, a vékony kis kártyát elsüllyesztettem a táskámban, ajakfényem és gázspray-m mellett pont elfért.

Bármennyire is bizarr hatást kelt, az üvegablakokkal körbevett társalgóban, az ízléses mahagóni színű berendezés és krém kárpitok között, üvegasztalok mellett és a ritka műkincsek rengetegében, a felszolgáló férfiak és nők mind, kivétel nélkül csak egy tenyérnyi alsóneműt, gallért és nyakkendőt viseltek. Apró falatokat kínáltak, édes és sós ételekkel teli ezüst tálcákkal sétáltak, kristálypoharakban pezsgőt, bort ajánlgattak a meghívottaknak.

A szép számmal jelen lévő illusztris vendégek mindegyikéről laikus szemmel nézve is több mint egyértelmű, hogy a bőrük alatt is pénz van. Ezt mesélték a ruháik, gesztusaik, vagy csak az, ahogy hörpintik az italaikat. Mégis az egész sokkal több volt, mint unatkozó milliomosok traccspartija. A férfiak és a nők egyaránt öltözetük kiegészítőjeként nem csak díszes ékszereket, márkás órákat vagy egyedi tervezésű táskákat hordtak, de felcicomázott élő játékszereiket is magukkal hozták.

Nem egyszerű a helyzetünk. A mi bábjátékosunk nagyon furmányos figura. A partijai nem csak a szexről, a csillogásról és a magamutogatásról szólnak. Ezeknek a fülledt estélyeknek a takarásában a vendégeken belül is egy szűk körnek mást is kínál, mint különleges italokat és mesterszakácsai által készített ételspecialitásokat.

Néhány kiskirály úgy gondolja, minden és mindenki felett áll. Tucatjával parkolnak a ritka autók a garázsban, házai, nyaralói számát már nem is tudja, és mivel már majdnem mindene megvan, szöget üt a fejébe a gondolat, mi kell még. De lényegében fogalmam sincs, milyen indíttatásból érzi úgy egy vezérigazgató, hogy annyi fegyverre van szüksége, amivel akár egy kisebb hadsereget is felszerelhet lázongások idején, vagy önmagában megsemmisíthet egy közepes szigetet. Talán unalom? Talán csak a kényszerképzet, hogy a pénzzel nincsenek határok, a vagyon mindenre feljogosít?

A baj az, hogy a buzgó, törvényt betartatni kívánó rendfenntartó egységek már több ízben rátörtek egy-egy ilyen speciális partira. A holtbiztos fülesek ellenére a dolog minden alkalommal csúnya lebőgéssel végződött. Az utolsó ízben egy válogatott sztárügyvédekből álló küldöttség még azt is kilátásba helyezte, hogy szó szerint drága ügyfelük ismételt alaptalan zaklatása után elperelik a rend jóságos őreinek még a gatyagumiját is. Mert hogy minden legális. A pórázon vezetett, alázatos játékszerek önként és dalolva alakítanak házikedvencet, sehol egy kényszerített vagy kihasznált emberi lény, sehol egy kiskorú. Se prostitúció, se drog. Csak alkohollal bódulnak és a mindent a szemnek elvét követik. Mégsem lehet dutyiba záratni valakit azért, mert megnyalta egy másik ember nyakát! Ha valaki netán mégis idegen ágyban kötne ki, pénzt azt nem kap érte. A szexet még nem büntetik, legalábbis ezt a formáját még nem.

Egy doboz csempészett szivar, még annyi sem került elő a ház- vagyis jachtkutatások alatt és miután a kollégák zsinórban többször maradtak hoppon biztosnak hitt tippek után, más irányba kellett terelni az eseményeket.

Az ember azt hihetné, hogy valami szexuális alegységhez szerződtem, hogy körülöttem mindig csak pikáns bűntények tornyosulnak, de az igazság az, hogy a köztem és a hadnagyom között fennálló sajátságos kapcsolat miatt „jutalmaznak” minket mindig ilyen módon.

Amikor az asztalra dobták a tervhez tartozó vázlatot, Nico rögtön jelezte, hogy rémálmaiban se jöjjön elő a kép, amint ő talpig neccben, az utóbbi időben magára szedett kilókkal kötözött sonkaként domborodva guggol a belső ügyosztálytól hozzánk vezényelt, éppen csak serkenő bajuszú új üdvöske szőrtelen lábszára tövében, annak negyvenhatos talpát masszírozva.

Mikor röhögő görcsöm csitult, közlési ingerem támadt és megosztottam vele, hogy én bírom Akira talpát. Nagyon szép van neki, mintha nem járásra használná, csak állna a vitrinben naphosszat és ha már szóba jött, hozzácsaptam, hogy apuci vádliját is kajálom.

Mire zsarukám varratszedés miatt kissé csúszva megjelent az irodában, nagy számnak köszönhetően Kijima Naotaka már kész tényekkel várta.

Akira nem fogadta kitörő lelkesedéssel az új küldetést, de a kedve kapásból megjött, amikor a „rabszolga” fogalomköre felreppent. Szerintem erekciója lett csak a gondolattól, hogy hallgatok, engedelmességem és alázatom kivetített képe pedig spontán magömlésbe taszította. Csak mert szeret.

A tag, aki jelen pillanatban vezeti a „kiket akarunk rács mögött látni” elnevezésű belsős toplistát, túl okos és túlságosan rég vezetget pórázon boldog-boldogtalant. Érti a dolgát és tud a sorok között olvasni.

Vannak, akiknek szemük se rebben, profi módon beépülnek ilyen-olyan bandákba, dílerek vagy maffiózók közé, de nem biztos, hogy ezek a képzett emberek hasznát vennék a tudásuknak, ha arról lenne szó, hogy egy efféle szerepkört öltsenek magukra. Arról nem is szólva, hogy csúnya bukta lenne, ha mondjuk minden gazdijától kapott hátsimi után diszkréten kiverné a víz a kedves kollégát. Ahogy Nicónak már képzelegnie is elég volt ahhoz, hogy a hímtagja visszameneküljön az alhasába, az én szerveimre teljesen más hatással volt a gazdimat alakító Na-san képe.

Kicsit szégyellhettem volna magamat, kevésbé lelkesen is csaphattam volna a lovak közé. Kövezzenek meg érte, én több mint türelmetlenül néztem a dolgok elébe és minthogy nem láttuk más módját annak, hogy annyira közel kerülhessünk a tűzhöz, hogy észrevétlenül hazavághassuk egy ipari méretű poroltóval, Nakazawa Akira és én ’Master és pet’ lettünk.

Mi pontosan érkeztünk, ahogy azt illik. Én arra szavaztam, hogy sikkesebb lenne késni, de Akira megvétózta a javaslatom. Arra hivatkozott, hogy ez nem egy amolyan középszerű díjkiosztó „futottak még” kategóriás sorozatocskáknak, itt időben illik érkezni.

Az, hogy a házigazdánk késett, mert a magángépe kisebb légköri zavarok miatt később landolt, mint tervezte, már más lapra tartozik. Titkára tolmácsolásában kért elnézést és biztatta vendégeit, érezzék jól magukat addig is, amíg ő maga nem csatlakozhat az estéhez.

Még feléhez sem értünk a hangzatos bejelentésnek, én biztos voltam benne, hogy a hír kamu és elnézve Akira pókerarcát, nála is ez a verzió futott. Mert ez a mi vendéglátónk nem csak megrögzött játékos, rabszolga-tulajdonos és fegyverkereskedő, de lelkes voyeur is. De a kukkolás nem csak egy kis extra perverzió, amivel tovább fűszerezi magának az estét, éppen úgy biztonsági protokoll is, akárcsak a résztvevők átvilágítása. Ha valaki nyilvánosan annyira profi színjátékot is adna elő, hogy ezzel megtéveszthetné őt magát, a négy fal között beleeshet abba a jól álcázott verembe, hogy felelőtlenül lazul.

Így azután a gyanús bejelentés kisgazdámnak olyan volt, mint egy felhívás keringőre és miután kortyolt egy pohár hideg, félszáraz pezsgőből, mindenféle kommentár nélkül a kabinunk felé vette az irányt. Természetesen én pedig mindkét tűsarkamon követtem.

Hát odáig így első körben nem jutottunk el.

Nakazawa Akira léptei tudatosak voltak és én nem mertem volna útját állni, volt, aki mégis megkockáztatta, hogy elébe vág és feltartóztatja. A lépcsőfordulóban, egy pasztellszínű csendélet tövében kapott el minket egy régi ismerős, már ha nevezhetem annak, de miért is ne, végül is négyből eddig négyszer voltunk egyazon vendéglistán. Nem is olyan mellesleg, de ettől nem igazán vagyok elragadtatva, ugyanis az előttünk fakutyaként vigyorgó, csupa hurka, erősen őszülő férfi volt ama kreatúra, aki meg kívánt vásárolni morc szemöldökű hadnagyomtól.

A karikatúra ízű vonásokkal megáldott, vörös arcú fickó most is csak úgy félgőzzel vigyorgott Akirára, és miközben minden kétséget kizáróan hozzá beszélt, szemével rólam rámolta le alapjáraton is szellős ruhatáram darabjait.

- Hát újra látom, Mr. Hirata!

Láttam mellette már törékeny nőt, de kifejezetten maszkulin férfit is. Aki most a bal oldalán várakozott, egy határozottan nőies idomokkal megáldott fiatal nő volt. Háromszög alakú felsőrészét mintha fém pikkelyekből szőtték volna, az ezüstszínhez alul egyetlen fehér francia bugyit és combig érő, szintén fehér csizmát viselt. Nem sűrűn gondolkozom ilyesmin, de szinte biztos voltam benne, hogy a feje tetején copfba fogott, vádli tájékig lógó hajfonatot - ami nyakam rá, hogy nem a saját haja - nem lehet könnyű viselni.

Bár kísérete eddig mindig más volt, egyvalami sosem változott. A mellette álló dekoratív melléklet az én szememben nem volt több mint fogas, asztal, pohártartó vagy hátvakaró. Hol a pezsgőspoharát vitték, a tányérját fogták, a ruháját tartották, a táskáját cipelték. Amennyire becses porcelántárgynak éreztem magam én Nakazawa Akira kezei között, valaminek, ami szép, értékes, valaminek, amit birtokol, amit ural, csak hogy örömét lelje benne, legalább annyira voltak nekem az ő kísérői szimpla használati tárgyak. Hát igen, kinek mi.

De azt hiszem, ezek után jogos a kérdés, hogy mit szeretne velem csinálni? Én itatgatnám fehér zsebkendőmmel a verejtéket a homlokáról?

- És persze a gyönyörű Shion.

Igen, megtalált. Pedig azon voltam, hogy észrevétlenül megbújjak zsarukám szolid, kétemberes árnyékában, de nem jött össze.

- Üdvözlöm – válaszolt a viszontlátás örömének leghalványabb jele nélkül Akira.

- Reméltem, hogy újfent egymásba futunk! – kacagott a másik, kezével jelezve a mellette várakozó nőnek, hogy szeretné visszakapni a poharát és miután gyűrűkkel tarkított ujjai közé kapta, rögtön fenékig is ürítette.

- Csakugyan? – villantott színpadias mosolyt Na-san, kezében saját itala lassan finom párát eresztett a vékony kristályon. – Van valami kifejezett oka, hogy ebben reménykedett, vagy csak egyszerűen hiányomat érezte a mindennapokban?

A férfi szinte hahotázott, recsegő hangjával megtöltve a lépcsőfordulót. Akirának éppen csak percent a bal szemöldöke.

- Micsoda humor, micsoda humor! – ismételgette. A könnye is kicsordult a fene nagy vidámságban. – Ne értsen félre, kedves barátom, jó társaságnak tartom, de inkább a gyönyörű Shion látványát hiányoltam.

- Értem – nyugtázta megértően apucim, kisgazdám, uram és parancsolóm, ahogy Nico volt szíves összeszedni a minap.

- De meg ne sértődjön! – veregette vállon hadnagyomat, akinek már a szeme se rebbent, vagy ha igen, nagyon diszkréten csinálta. – Mondja, nem változott a véleménye azóta, hogy utoljára beszéltünk?

Arra gondoltam, ha Akira beközli, hogy „hát voltaképpen de” és a kezébe nyomja a zsinórom, akkor beletérdelek a hátába.

- Már mondtam önnek – mosolygott, de azt az arckifejezést nem tenném képeslapra. - Gyűjtő vagyok. Én nem adok el.

Sikeresen megszabadultunk a nem kívánt társaságtól és nekivágtunk a harmadik szinthez tartozó folyosónak. Félúton járhattunk, amikor fékeztem és ő, érezvén a mozdulatlanságom, megfordult. Csak néztem. Kérdezett a szeme, de amikor mellé lépve szájon csókoltam, nem értetlenkedett tovább. Ráfogott a derekamra és egyetlen félköríves mozdulattal feltolt a szemben lévő falra. Harapós csókba keveredtünk, mikor kiszakadtam belőle, zihálva menedéket kerestem a hajában, arcommal simultam hozzá.

- Már ez a szakasz is be van kamerázva – leheltem a fülébe, ajkaim közé kapva a fülcimpáját.

- Ez a rész eddig tiszta volt – válaszolta halkan, alig formált betűkkel, miközben csókolta a nyakamat.

- Túl elővigyázatos lett. Vagy még perverzebb. – A szájába motyogtam, mielőtt nyelve újra szétfeszítette a fogaimat. – Szerinted – nyögtem a bőrébe, miközben az állcsúcsát haraptam – hall is, vagy csak lát?

Nakazawa Akira erős mozdulattal fogta meg az arcom, tekintetét az enyémbe fúrta, és ahogy nyelve végigsimított a szám körvonalán, ellehelte - Alapzaj. Nem hallhat.

Amennyire biztosak voltunk abban, hogy a folyosó figyelőrendszerei tényleg csak képanyagot adnak, a szobánkban korántsem bíztunk meg ennyire. Én fogadni mertem volna, hogy több mikrofonunk van, mint egy valóságshowban és ha nem őrködne a nagy, mindent látó szem, nekiálltam volna előkeríteni a poloskákat, de így maradt nekünk a színházasdi és mivel a sokadik előadásunkon vagyunk túl, már piszok módon megy nekünk.

Belépve apró előtér fogadott, abból tágas háló nyílt, közepén lekerekített szélű franciaágy nyújtózott. A kabinunkban, akárcsak az egész hajón, jellemző volt a luxus és a fényűzés. Eddig sokkalta szerényebb szobában kaptunk helyet, persze a pompa ott is jelen volt, de most, ha lehet, ezt még magasabb szintre emelték.

A sötét mahagóni itt is dominált, de a közös helyiségekkel ellentétben nem egy puha, krémes árnyalatot, inkább egy patinás arany színt társítottak hozzá. Az ágy fölött kör alakban süllyesztett világítótestek bújtak meg, a félkör alakú éjjeli szekrényeken magas, karcsú törzsű olvasólámpák álltak, szolid, harangvirágkelyhet idéző burával. Az ággyal szemben hatalmas tükör, pár kényelmes, csak antiknak ható, mégis elegáns fotel. Az ágy felett női akt, hogy a legelőnyösebb oldalát mutassa, három különböző helyről is megvilágítva. Vörös fürtök és telt idomok. Az ablakokon kinézve a végtelen víz tárult elénk, messze távol csillogtak a város fényei.

Akira elengedte a pórázt és az ágy végébe ült. Egy darabig álldogáltam mozdulatlanul ott, ahol beléptem. Néztem, ahogy lelazítja a nyakkendőjét, megmozgatja a vállait. Szolidan ámultam a faragott mintákon és díszeken, a szoba varázslatos hangulatán. Egyenes, egymás elé hajló léptekkel az ablakhoz sétáltam. Kezeimet összefontam a hátam mögött, kitekintettem a sűrű éjszakába, de aztán visszafordulva Akira felé vettem az irányt.

Feltérdeltem a háta mögé, a bronzos fényű ágytakaróra, ami harisnyán keresztül is selymesen simogatott. Segítettem kibújni a zakójából, kigombolni a mandzsettáját és a gallérját is. Tenyerem a hátára csúszott. Először csak végigsimítottam rajta, majd erősebb mozdulatokkal masszírozni kezdtem. Nyögött. Megnyomkodtam a vállait, lefelé, egészen a karjáig, majd visszakanyarodtam a hátához. Ujjaimat a nyakára csúsztattam, ott is morzsoltam rajta párat, finom köröket rajzolva lazítottam a görcsöket.

- Jobbra.

Tornáztatásba kezdtem. Szelíd erőszakkal fordítottam abba az irányba a fejét, szemöldökráncolással reagálva a kattanó hangra, amit hallatott.

- Balra is – és átforgattam, hogy ott is pattanjon egy nagyot. – Le - segítettem a lefelé nézésben és ő engedelmesen csinálta, amit mondok. - És fel – sóhajtottam, a végére érve az improvizált lazító gyakorlatnak. – És kész.

Felnyúlt, megkönnyebbült szusszanást hallatott, két ujjal megcirógatta a kézfejem.

- Jólesett – mondta kurtán. – Már minden rendben – végzett nyakkörzést ezúttal magától is, most már azzal a tudással a fejében, hogy rövid terepszemlém alatt négy kamerát láttam. Kettőt két oldalt, tőlünk jobbra és balra. Egyet pont az ággyal szemben, az utolsót pedig a plafon közepén. Ssssz. Túl jó vagyok. Szemem, mint a sasé és még a nyakörv is jól áll nekem.

- Tölts nekem egy italt.

Rekedt volt, de fáradtnak nem hallottam.

- Mit szeretne, Hirata-sama? – kérdeztem a bárszekrény felé menet.

- Konyakot.

Az ő hangja volt és mégsem teljesen. Búgott. Forróság futott végig a gerincemen. A metszett üvegből az aranybarna fényű ital bársonyosan szaladt az öblös pohárba. Elemelve az üveg száját, vastag nyakán, talán lassúságom miatt, talán csak mert mozdulataim meg-megremegtek a tudattól, hogy figyel, végigrohant egy csepp, átfutott a kezemre, megállt a hüvelykujjamon.

Átadtam a poharát, ő csupán biccentett. Szemeit nem vette le rólam. Én csak álltam, lekóstoltam a bőrömről azt az egyetlen cseppet. Ő a poharába kortyolt. Egymást figyeltük.

- A harisnya felesleges – közölte italtól érces tónusban. – Vedd le, Shion.

A nyelvemen égett az a parányi konyak, olyan kevés volt, hogy a torkomra se jutott belőle, mégis úgy éreztem, szétárad bennem a forróság. Bólintottam.

Kényelmesen elhelyezkedtem a terebélyes fotelban. Széles terpeszben ültem le, térdem felfelé ívelt csizmám túl magas sarka miatt. Végigsimítottam a lábfejemtől, a fűzőket tartó apró fémpeckek mentén a bőrömre tapadó hűs anyagon, egészen a csizmám száráig. Teljes testtel hajoltam lefelé, ahogy a hátul vonuló cipzárt húztam le előbb a jobb, majd a bal lábamon. Lassan csináltam, ráérősen engedtem a mellkasom a combomra feszülni, hosszú percekig. Mikor elnyújtott mozdulattal vádlim kikúszott belőle és ujjaim kinyújtóztak, testemmel is megkívántam az érzést. Felálltam, hullámzó S alakban nyújtottam meg minden porcikámat.

Nem voltam zavarban. Akira az italát kortyolta, de a szemeivel engem kóstolt. A gombok egymás után pattantak, feszes nadrágom elengedett. A harisnyát a tenyeremmel sodortam le, végiggörgettem egyenesen állva lábaimon, csak a derekam hajlott, majd egyszerűen kiléptem belőle.

Ott álltam tőle egyetlen karnyújtásnyira. Tettem egy kis lépést, egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom. Úgy éreztem magam, mint egy műalkotás. Egy túlzott erotikát árasztó, megbotránkoztató kiállítási tárgy. Bizsergetett. Álltam, kiengedett hajjal, csillogó ékszerekben, fekete szőrmében, derékon alul pedig teljesen csupaszon olyan szabályos merevedéssel, hogy ha versenybírák elé kerülnék, csak tízpontosokat zsebelnék be - már ha kitalálnák a perverzek olimpiáját.

Lomhán csurogtak a percek. Az itala elfogyott, a pohara a földre került. Csak gondolatban nyúltam a nadrágom után és a búgó basszus már tudta, mit akarok.

- Ne. Nézni akarlak.

Belesimult abba a szerepbe és ez különös módon borzongatott meg. Engedtem, hogy a lágy szőrme lecsússzon a karomon és a földre essen a nadrág és a harisnya mellé. Az ejtett nyakú ezüst topból kint volt a hátam, karom, dekoltázsa a köldökömig ért, ezért néha jobb, néha bal mellbimbómat mutatta meg. Úgy léptem elé, hogy alig maradt rajtam valami, de mégsem voltam meztelen. A nyakamban lógó póráz, nadrágom övtartója híján, a testemen haladt végig, fényes drágakövei hideg pettyekben értek érzékeny bőrömhöz.

Én forró voltam, az ékszer fagyos. Álltam előtte, minden zavar nélkül tűrve azt, hogy jóllakjon a látványommal. Sóhajtott. Szinte arra a ritmusra lüktettem, ahogy a levegő elhagyta a tüdejét.

Közel voltam hozzá, annyira közel, hogy ha előre hajol, élért volna a szájával. De ehelyett a nadrágjához nyúlt, ijesztő nyugalommal szabadította ki magát belőle és csak annyit morajlott - gyere.

Mentem. Odatérdeltem a lábai közé, a combjain megtámasztottam magam. Nem olyan volt, ahogy én csinálnám. Olyan, ahogy Shion tenné. Engedelmesen a csúcsra juttatva őt magát, miközben saját feszülő alkatrésze csak reszket egy kemény marok után.

Akira bőre lázasan forró volt, ujjai a hajamban matattak. Minden mozdulatomra mély fújtatással válaszolt, kezeit nem vette el a fejemről, néha lejjebb engedte a tarkómra, játszott a keze ügyébe kerülő tincsekkel. De ennyi. Ennél jobban nem ért hozzám. Nyöszörögtem, hátha megteszi, de értelmetlen hangfoszlányaim nem hoztak eredményt. Eljött a pont, mikor egyre jobban duzzadt az ajkaim között. Kalapált, zakatolt, pulzált. Éreztem, hogy nagyon az orgazmus közelébe tornásztam. Pár pillanattal azelőtt, hogy elélvezett volna, nekem az futott át az agyamon, hogy kiengedem a számból és verejtékes homlokomat a combja belső oldalára tapasztva könyörgök neki, hogy legyen hozzám irgalmas és dugjon meg. Semmit nem akartam jobban, mint alatta lenni és volt egy olyan kegyetlen gondolatom, hogy tudja.

Markoltam a combját. Mélyen vettem a torkomra újra és újra, mintha egészben le akarnám nyelni és a lábam között lüktető, hozzám tartozó testrésznek pedig telepatikus módon igyekeztem megmagyarázni azt a rossz előérzetemet, hogy neki ebben a körben semmi sem jut majd. Éreztem, hogy elcsöppentem. Egy szánalmas kis petty futott végig álló farkam peremén, csak mert rajta dolgozom. Több volt, mint ironikus, hogy ő élvezett el és én nyögtem a nevét.