2014. január 8., szerda

Fedőneve: Apuci 2.fejezet


Én annyira jó akartam lenni, annyira megértő is akartam lenni, mégis, mikor pár hétre rá ő újból kétnapos távollétet helyezett kilátásba, egyszerűen… bekattantam. Ennek eredményeképpen ülök egy középkategóriás szálloda halljában immáron két órája. Először egy piros ernyős turistacsoporttal vegyültem, aztán egy sárga sildes szakaszba próbáltam meg beolvadni, így most van mind piri ernyőm, mind kanárisárga sapkám.
Zsarukám még nincs. Őt eszi valahol a fene. Már órák óta felment a szobájába, én meg azon gazolok, hogy mikor jön ide egy sasszemű recepciós, aki kibökte, hogy valójában csak ingyen élvezem a légkondit és vág ki úgy, hogy a lábam se.
Nem csak az a csodával határos, hogy idáig tudtam követni busszal, taxival meg mindennel, de az is már-már varázslat számba megy, hogy nem bökött ki!
Őszintén szólva… Nem is igazán vágom, mit akarok megtudni. Úgysem fog itt egy zsúfolt aulában egyszer csak feltűnni pisztollyal meg golyóálló mellénnyel masírozva!
Ezt a gondolatot többször is végigpörgettem, mire sikerült annyira felspannolni az agyam, hogy felugorva odacsörtettem a recepcióshoz, és guvadó szemgolyókkal kivettem egy szobát. Hát tegye őket valahova a fogyasztóvédelem vagy a pénztárcatartalom-őrző felügyelet. Annyiba került, hogy mikor megkaptam a kártyám, frankón körbe sasoltam, hogy van-e rajta arany stukkó vagy gyémánt berakás. De ezt még leverem zsarukámon, azt fixre veheti. De kellett nekem egy szoba. Ha nincs szobám, akkor nem flangálhatok csak úgy ezen a kemény két emeleten, a turistáknál meg előbb vagy utóbb lebukom, így…
És most kapaszkodjon mindenki a gatyájába. Felmentem a lépcsőn. Elindultam szépen oldalazva a fal mellett teljesen az ellenkező irányba, mint amerre a saját szobaszámom miatt kellene mennem, és az első sarkon befordulva na kinek a mellkasába fejeltem bele?
Talált, süllyedt, ássatok el. Nakazawa Akira nekem csapódott és a fizikai kontaktuson túl ami jobban fájt, az a képe volt. Térben és időben tökéletesen dezorientált lett pusztán attól, hogy rámosolyogtam és közöltem vele, hogy otthon hagyta a váltás alsót, gondoltam utána hozom, nehogy baj legyen. De hamar magához tért és elővette azt a tekintetét, amit akkor használt igen nagy gyakorisággal, amikor még az édesapámként jegyezte az alvilág.
A következő emlékem, hogy repülök. Még jó, hogy mielőtt kilőtt, volt szíves kinyitni előttem a szobája ajtaját, hogy ne kelljen egy gyönyörű, fényesre lakkozott ajtón keresztül szárnyalnom az ágyára.
Az ágy sarkát a lábaim közé kaptam, rátenyerelve úgy csináltam, mint aki éppen nem csinál semmit.
- Csak – feleltem a vállamat megvonva, de ránézve láttam, ez nem igazán elégíti ki.
- Csak?!
Dühös volt. Ezt nem csupán abból tudtam, hogy karba tett kézzel tornyosult felettem. Homlokán is több ránc volt, mint az megszokott és mintha egy ér is percegett volna a halántékán.
- Aha. Csak – vontam meg újra a vállam és erre megvibrált a bal szeme. Már attól frászt kaptam, hogy tökéletesen láttam mind a két íriszét, hát még attól, hogy a szemhéja hirtelen a szemfehérjét is megvillantja, majd mintha mi se, néz tovább. – Most zabos vagy, mi?
Összehúzta a száját. Nem láttam ajkai mögé, de szerintem a fogai is szorosan egymásnak préselődtek. Az állkapcsán szinte hallható, ahogy nyikorog és most jött el a pont, ahol a húr bár még feszíthető, de már csak saját felelősségre.
- Én most elmegyek. Egy, maximum két óra és visszajövök, addig te itt maradsz. Itt fogsz ülni az ágyon és csak a vécé és a szoba között közlekedhetsz. Megértetted? Hozatok fel neked a szobaszervízzel ebédet, azt átveszed, de csak a küszöbön innen. Ki nem teszed a lábad és Kenji, nem viccelek.
- És ha nem jössz vissza?
Akaratomon kívül dobtam be az elárvult kutyakölyköt a fel még nem robbant gőzmozdony elé. Tényleg nem akartam elhagyott lelenc jelmezt húzni, így inkább nem néztem egyenesen rá. A takaró apró cseresznyevirág mintáját néztem olyan görcsösen, hogy elkezdtek kikopni a szövetből.
- Visszajövök.
- De ha mégsem?
A hangjából hallottam, ahogy bár nem vajpuhára, de lágyult a tónus. Egy csöppet. Hajszálnyit. Éppen annyit, hogy én meghalljam.
- De visszajövök.
- Ha meg netalán mégsem, akkor küldesz valakit, hogy szóljon, hogy hazamehetek, mert rád már hiába várok?
Fogalmam sincs, miért csináltam. Újra felfújtatott. Belerúgtam a csigába, amikor az megrizikózta, hogy a kedvemért picit elhagyja azt a kemény házát. Elrohant. Az ajtóból még visszaszólt, nyomatékosította, hogy nekem a szobán kívül minden más a tiltott zónához tartozik, majd becsapta az ajtót. Nesze neked, Kenji.

Miután megettem, amit nekem rendelt - hozzáteszem egész friss és ízletes grillezett halat kaptam és jó adag pirított tésztát, a gombócokról nem is beszélve -, elnyúltam az ágyon. Mi mást csinálhattam volna? Szentül hittem benne, hogy ha ki merem tenni a lábam, akkor az a minimum, hogy eltöri, persze csak azután, hogy átharapta a torkomat. Bár mit is vártam vajon? Mi vagyok én, szuperszimat, hogy majd én fogok észrevétlen követni egy rendőrt, és rájönni, miben is mesterkedik, ami előttem hétpecsétes titok?
Háton fekve az ágyon néztem a világos plafont és ahelyett, hogy éppen forró nyomon lennék, próbáltam eldönteni, milyen bogár fészkel a fejemtől picit balra, majdnem az ablak csücskében. Esküszöm, azon voltam, hogy még gondolatban se keverjek neki bajt, így talán ha visszatalált, akkor megenyhül valamelyest. Ekkor hallottam meg a matatást a zárnál. Fura érzésem volt. Ő alig fél órája ment le, és amikor közösen jöttünk be ide, egyetlen egy kattanással bent is voltunk… Miért piszmogna, ha van kártyája? Felültem. A zörgés nem múlt, sőt egy határozott kattanással kinyílt az ajtó.
Ha kiderült volna, hogy Na-san volt szíves idő előtt visszatalálni, először tuti agyvérzést kapott volna, hogy nem vagyok a megparancsolt helyemen, a második felvonásban, amikor kikúsztam volna az ágy meglehetősen szűk, sötét és pókszagú alsórészéből, akkor meg csak szimplán zakkantnak nézett volna. De a padlóról a világosbarna bőr sportcipőt elnézve már biztosan tudtam, hogy nem Nakazawa Akira lábait bámulom.
A filmekben ilyenkor mindig tüsszentenek, ott indul a gubanc. Az én gubancom akkor startolt, mikor elindultam kémkedőbe, így igyekeztem még levegőt is limitáltan venni. Az ismeretlen mászkált. Tett egy fél kört, a fürdőbe is bement, majd megállt, mondott valamit egy számomra ismeretlen nyelven és hangsúllyal.
Ha zsarukám ezúttal az orosz maffiával brancsol, akkor aztán tényleg lesz nemulass, ha bekavarok. Ennek ellenére…
Na, mit csinál egy kamikaze?
Ahogy csukódott az ajtó, kihemperedtem az ágy alól és talán fél perces teketóriázást megengedtem magamnak, mert mégis csak dörgedelmes atyai utasításba kaptam azt, hogy maradjak a fenekemen, majd a fickó után indultam.
Még pont láttam, ahogy eltűnik a lépcsőfordulóban. Fekete, félhosszú haját tipikus copfban hordta, hogy a fene tegye a zuhanyzója lefolyójába, ha már orosz, lehetne mondjuk rajta kucsma, vagy lengethetne matrjoska babát. Ehelyett két infóm volt róla, hogy barna a cipője és hogy sötét a haja és már le is redukáltam a lehetséges variációkat. Végül is hány emberre illhet rá ez a leírás? Pár ezer? Pár tízezer? De ezen akkor nem gondolkodtam. Utána indultam. Ha már olyan csúful elbánt velem a mázli, hogy zsarukám izmainak csapdosta az arcomat, talán most kiengesztel majd, és rá tudok jönni, ki az a fazon, aki Na-san szobájába csempészi be magát kutakodni.
Amikor leértem a lépcsőn, valamilyen csoda folytán kiszúrtam az emberem, amint áthalad a nyitott fotocellás ajtón és éles kanyart vesz jobbra. Most már azt is tudtam, hogy fekete a pólója. Éljen, éljen. Mi a fenéért egy ilyen teljesen átlagos fickó kémkedik zsarukám után? Ha legalább lenne a hátán egy óriás címer, vagy bicegne, esetleg pink melírt hordana a sörényében, nagyban megkönnyítené a dolgom. De nem. A célszemély egy teljesen átlagos alak. Szívatnak, stop.
Kilőttem. Tripla sebességre kapcsolva utána eredtem, de amikor én is átrobogtam az ajtón, behúztam a kéziféket. Végül is nem mászhatok a hátára, hogy tuti ne veszítsem a nyomát. Így teleszívtam a tüdőm jóféle városi szmoggal, kamuból élvezkedtem picit a napsugarakon, szemem sarkából persze fókuszálva a pasasra, majd mintha mi se, megindultam utána.
A második sarok után megállapítottam, hogy ostobán dobálja ki a lábait oldalra. Pontosan olyan járása volt, mint akit zavar a kan-alkatrész. Gatyát kéne húzni öreg, akkor nem tiki-takiznának a golyók és nem lifegne a... De az is lehet, hogy ez az egész csak egy műcirkusz. Nincs is ott semmi méreten felüli, csak ez a nőfogó taktikája. Nem hülye a csávó. Bár emlékeimbe visszakanalazva nekem is volt egy időszakom, amikor a járás valahogy nem úgy ment, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ha jól rémlik, ez a „Na-san vs. Én első ízben” incidens után volt. Nem baj. Majd megnézem, ha leül. Ha! Leül. Ha nem, akkor gyanús. Akkor hajlok a saját verzió felé.
Utcákat gyalogoltam utána. A srác, mert közben egy-egy kanyar alkalmával volt szerencsém megállapítani, hogy korban sokkal közelebb áll hozzám, mint a főhadnagy úrhoz, olyan távot kutyagolt le, amire én már szimplán buszra pattantam volna, vagy kerestem volna egy erre járó földalattit, de ez… Csak úgy kaszált a csülkeivel, rajtam meg rohangált a víz és hálát adtam a deomnak, pedig én aztán nem hiszek az olyan reklámokban, ahol a fickó szabadugrással vetődik, aztán ugyanabban a cuccban elmegy megházasodni és még mindig aloe vera szaga van.
Éppen azon morfondíroztam, hogy lassan legyalogolunk a térképről és én még egy marék morzsát sem szórtam el, hogy visszataláljak. Arról nem is beszélve, hogy ha a hotelt meg is lelném, zsarukámnál már nem fogom tudni kimosni magam, mert ha még nem is ért vissza, amíg én távol voltam, de én sem tudom magamat becsúsztatni az ajtó alatt, szóval szívás mindenképpen lesz, csak kérdés, mekkora. Mert ha már csesztem arra, amit mondott, valamit fel kellene mutatom, hogy mondhassam, hogy „de”…
Próbáltam jól levezetni a fejemben, mit fogok majd mondani, mikor ott áll velem szemben, ultra szigorra vett szemöldökkel, és akkor legnagyobb döbbenetemre, felnézve, túl a kaszáló betolakodón legalább egy sarokkal… Ott állt zsarukám. Cigaretta volt a kezében, rá-rálesett az órájára és…

Vágás!

Mert az ilyet jobb kiollózni. Utána még percekig próbáltam a sarkamat összeütögetve a világ legtávolabbi zugába kívánni magam, de nem jött össze.
A baleseti sebészeten töltött óra után már pislogni sem mertem. Beszariság vagy sem, nekem elég volt a saját rendőröm elhanyagolható mennyiségű villanása ahhoz, hogy belülről elrágjam a hangszálaimat. Én torokban fogom elköttetni magam. Ezt akkor határoztam el, mikor a kórházat elhagyva továbbra sem igazán akart velem kommunikálni.
Ültem és lapultam és most, órákkal később is azt teszem. Mint a béka a mocsárosban, már csak a hínár hiányzott a fejemről.
Nakazawa Akira, hogy szépen fejezzem ki magam, sík ideg. Ezt már abból is meg tudom mondani, hogy szívja azt a cigarettát. Nem, nem „ahogy”, hanem „hogy”. És már a ki tudja hanyadikat egymás után. Nem mondom, hogy leszokóban vagyunk, de két dohányos egy háztartásban, hamar beláttuk, hogy túl sokat füstölünk, mikor már elmúlt az apa-lánya viszonyunk. Közös megbeszélés után mérsékeltük a bagót, de most… Már egy fél dobozt elpöfékelt, miközben vissza-visszapattan egy-egy falról, ami pusztán ottlétével gátat vet a cirkálásának. Már ameddig. Előbb vagy utóbb átgyalogol egy másik szobába. Tyű, de fognak neki örülni.
A másik férfi nem keltette egy ketrecbe zárt párduc érzetét. Akkor láttam életemben először, de az valahogy rögtön lejött, hogy a fickó ereiben jégdara hömpölyög, míg zsarukáméban inkább… Soha nem voltam jó kémiából. Biztos van valami idegbeteg anyag, ami amúgy lefagyasztja a nagylábujjad, de ha jó cuccal pörkölsz alá, akkor leégeti a szempillád.
A magas fickó tényleg vérlázítóan nyugodt volt, de nem abból a relaxos és felhőtlen fajtából. Rengeteg ránc volt a homlokán, és ahogy hallgatta, mit és hogy, egyre csak több és több lett. Vékony keretes szemüvegét meg-megigazította az orrán, ajkai egyenes vonala néha megbiggyedt lefelé. Az öltönye piszok elitnek hatott. Jó, nem olyannak, amiből egy kisebb afrikai falu éves költségvetését finanszírozni lehetne, de azért felsőkategóriás, az tutkó. Afféle jófiú külsejével vagy harminc éve tuti a diáktanács elnökeként domborított, vagyis én legalábbis így tudnám elképzelni azt a típust a jövőben. Hallgatott, hallgatott és hallgatott.
Ez nem volt elmondható a mellettem ülő… kis szemét, barnatornacipős, feketehajú, feketepólójú, tizenkettő egy tucat, hotelszoba-feltörő, félrevezető hülyegyerekről.
Mert miután én, a hős, a helyzet és zsarukám megmentője fényes nappal, az utca kellős közepén ráborítottam egy étterem délutáni ellátmányát a nagy Őmet veszélyeztető ismeretlen orosz - helyett olaszra, a rendőr bácsi lenyelte ijedtében a bagóját és nekiállt kiásni a számomra tök idegen fickót egy karton angolna alól, nekem pedig egy negyed köszönöm sem jutott. Már akkor kezdtem sejteni, hogy valamibe megint sikerült belebarmolnom, de amikor én, ő és a haltól bűzlő skac - aki mellesleg nem igazán tudott a lábára állni - taxiba pattantunk és a legközelebbi kórházba hajtottunk… akkor már tuti voltam benne, hogy engem délután kivégzőosztag elé állítanak. Kérem, a vádlott rendszeresen veszélyeztet mindenféle rendőri intézkedéseket és titkos akciókat, és mint többszörösen visszaeső… golyót neki. A sajátját. A kezébe.
Zsarukám ingajáraton, a diáktanács ex-elnöke - homlokán több hely nem lévén - az asztalterítőt kezdte beráncolni, a mellettem ülő, térdig járógipszben lábát polcoló srác pedig blablabla.
És ki sunyít a székében szinte eggyé válva a bordó üléshuzattal? Na, ki? Na? Naná. Én.
- Akkor tehát ezt most lefújjuk – közölte a magas férfi. Szemüvegét finom mozdulattal leemelte az orráról, majd zsebéből puha kendőt vett elő és törölgetni kezdte a lencsét.
- Sztem a forrónacim most a bokámig se menne fel – kopogtatott le valami ostoba ritmust a betonozott csülkén a skac. – Arról nem is beszélve, hogy ha még találnék mást, amit magamra kötök, akkor sem hiszem, hogy a mi kis kasszafúrónk díjazná, ha a plusz sok kilómmal belehemperednék az ölébe. Az anyagában csak az volt, hogy bírja a fiatal fiúkat, de arról nem olvastam semmit, hogy a fétise lenne a kripli-szex.
Rá kellett hunyorítanom, hogy mindent értsek, amit mond. Olyan tempóval beszélt, hogy az már nekem is követhetetlen volt.
- Egy ilyen lehetőséget kihagyni… - szűrte az ajkai között Nakazawa Akira, majd újra rágyújtott.
- Tetszik - nem tetszik, ez a helyzet.
Az egyszervolt diáktanácselnök visszahelyezte az orrára a szemüveget.
- Ez a gipsz sztem van vagy húsz kiló. Hé, főnök! – ciccegett. A mellettem ülő fiú ciccegett egyet és Na-san rábökött a szemöldökével. Fúj, de gusztustalan ez az egy hullámhossz. - Szerezz egy ilyet neki is. – Majd fejével felém lóbált. – Akkor nem gyalogolna ide meg oda és dugná bele az orrát olyan dolgokba, amihez nagyon nincs neki közé és mi is nyugodtan végezhetnénk a munkánkat.
Úgy gúvasztottam, hogy megfájdultak az erek a szememben. Ennek a kis hülye nevű csákónak volt képe úgy fikázni engem, hogy ott ültem mellette.
- Mi lenne mondjuk, ha máskor te is úgy járnál be a szobámba, hogy kopogsz, hm?
Zsaru szigor.
- Szólni akartam, hogy vigyázz, mert a nyakadon termett a gyerek. Először azt hittem, hogy meghátrál, de ki gondolta volna, hogy ennyire szívós! Sztem kösd meg.
- „Sztem” meg ne lógj annyit az interneten, mert a maradék szókincsedet is rajta felejted.
Ne cifrázzuk. Basszus, zsarukám megvédett. Egyetlen másodpercre még boldog is voltam. Persze aztán ránéztem és rá kellett döbbennem, hogy attól, hogy nem engedi, hogy mások a hátamat simizzék a bakancsuk talpával, attól még bátran meg fog fojtogatni, ha privátban leszünk, szóval gyorsan született jókedvemet hamar legázolta egy kisbusz.
- Okke. Te vagy a főnök – csapta a kezeit az égnek a srác, majd miután „ki nem szarja le” feelinggel megrángatta a szája szélét, rajtam állapodott meg a figyelme. – Hé, Haya-chan, tartod még a régi súlyod? – és volt pofája felhúzni a pólómat és alá nézni.
- Mi a…!
Tényleg mint egy szűzkislány, úgy rángattam ki a kezéből a ruhám és csak miután visszavertem a támadását, kattant le a húszfilléres, hogyan is szólított. A kérdő tekintet egy enyhe kifejezés. Vizuális hullámhosszon kapta tőlem Nakazawa Akira a néma követelést. Persze csak… szelíden. Olyan „inkvizíció - kérem szépen” hibrid pillantás volt ez, amit azonnal be is dolgozott. Megkerülve az asztalt átnyújtotta nekem a fél szálat, amit eddig ő birtokolt. Talán azt hiszi, olyan lehet ez nálam, mint a babáknak a cumi.
- Kijima Naotaka. A felettesem - mutatott a jobbjára és a szemüveges férfi meghajolt. Komoly vonásain hirtelen barátságos mosoly kapott helyet, ahogy rám nézve újra egyenesen állt. Aztán a székben trónoló, általam megsántított fiúra mutatott. - A fiatalember pedig Nico Rossi.
A mellettem ülő fiú megpróbált gerinccel is hajolni, de ebbe belebukva inkább csak bólintott.
- Sztem már mondtam – kommentálta szájrángatva zsarukám ténykedését.
- Aki úgy gondolja, hogy mindig az övé az utolsó szó – köhintett Na-san és néma csönd lett…
– Tehát…
Egy ideig.
- Jaj, főnök, ne ragozzuk már! Figyi, Kenji, mondhatjuk úgy is, hogy nem az első dolgunkba trappolsz bele, amúgy meg volt idő, mikor én adtam a fenekem a gatyáid méretéhez, mikor nem volt kedved shoppingolni. Szóval az itt a szitu, hogy most kapj minket ki a nyakig kakából, ha már beletettél. – Még mindig pislogtam, de mellette a pumpám is szaladt felfelé. – Sztem úgy lenne a fair, ha már miattad törtem el a lábam, meg lett a kedvenc pólóm használhatatlan és nyálkás, hogy minimum kisegítesz minket egy kicsit.
A szemüveges férfi - mint nem is olyan rég kiderült, Kijima-san - szeme hirtelen mintha megvillant volna. Zsarukám megérezte. Felkapta a fejét.
- Nem – közölte az imént feletteseként említett fickóval. – Nem.
- Miért nem? – De nem ő, hanem a kis gipszelt mitugrász replikázott. – Engem bedobunk a zríbe, de őt nem? Jól van, kicsit majrés, de ez menne neki! És nem kellene hetekig azon agyalnunk, hogy hol fogjuk meg azt a szemetet! Másfél óra az egész.
Ez a Nico nem nézett ki olasznak. Eddig legalábbis nem láttam annak. A bőre picit sötétebb tónusú volt, mint az átlag, de elsőre fel se tűnt volna, maximum a neve buktatta volna le. Biztos valahol a családfán csücsül egy félvér nagyapó, de a név örök. Szóval bár első látásra nem volt olasz, de… a hangja… az idézte a tévében látott virtust.
- Neked van tapasztalat a hátad mögött, megvan az oka, amiért itt vagy, ő meg csak egy civil és nem fogom semmibe se belekeverni.
Határozott volt. A hangja kemény, vitát nem tűrő és parancsoló. Én meg „csak egy civil”.
- Jó. Én megcsinálom. – Felálltam. – Megcsinálom.
A bátorságot meg biztos hozza a postás.
- Mondtam én, tökös a srác! – csapott oldalba a hangos fiú, de a pozitív kis beszólásától nem csúszott előrébb a szeretem-listámon.

Zsarukám állt. A szeme különös színű volt, az arca hirtelen fáradt, a vonásai szürkültek.
- Mondtam, hogy nem. – Már kereste az újabb szálat.
- Én meg azt mondom, hogy felnőtt vagyok!
- Azt sem tudod, mire bólintasz rá.
- Nem érdekel. Nem vagyok hülyegyerek!
- De, ilyenkor pontosan az vagy.
- Ja! Meg csak egy civil, mi? Hát majd én megmutatom neked, hogy nincs okod így lekezelni!
- Kenji. Én nem kezellek le.
- És mi az a „csak”?
- Így jött. Nem volt mögötte semmi hátsó szándék.
- Aha! Mert te vagy a nagy szuperfőhadnagy, akinek egy mezei ember csak nyűg, nem?
- Ne kezd ezt el.
- Én nem kezdek el semmit!
- Azt mondtam…
Amikor körülnéztem, hatalmasra tágult pupillákat láttam. A szobában rajtunk kívül tartózkodó másik két férfi arcán döbbenet és teljes hitetlenség. Zsarukám tényleg úgy nézett rám, mint ahogy egy apa pillant hisztiző csemetéjére. Millió gonddal és nyűggel fűszerezve. Nem tetszett. Egyáltalán nem.
- Kijima-san. – A férfi elé léptem. – Kérem. Szeretném jóvátenni, amit elrontottam. Szavazzon meg nekem egy lehetőséget, hogy kijavítsam a hibám. – Meghajoltam. – Kérem.

2 megjegyzés:

  1. Kezdem ezt a párost nagyon szeretni! Ez a történet is annyira jó! Mondjuk, mikor az olasz srác beletarolt a csomó angolnába, Kenjinek köszönhetően, majd behaltam! Hú, de gonosz vagyok! (még mindig vihog) Arigatou!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az egész csapat közveszélyes és még a felét sem sejted! XD

      Törlés