2014. január 7., kedd

Védőőrizet 10.fejezet


Lapultam. Ott leskedtem az ajtó mögött, fülemet szorosan rápréselve a válaszfalra, hogy halljak minden egyes klattyot és szörcsöt, zizzet és krasssot, de főleg azt a pillanatot szándékoztam kikagylózni, mikor is édesapám magára csavarintja a bőrkabátját és elindul, hogy baromi hiteles gengsztert domborítson a valósan is rosszfiúk között. 
Tegnapi, mondhatni apa-lánya vérfertőző akciónk után inkább úgy gondoltam, kihagynám én a vele való négyszemezést. Elég nekem a két sajátom, nem kívánok a szemöldökébe nézve tűzcsaplani. Húzzon csak el a fenébe, én meg hadd menjek - jelen állapotomban helyesebb, hogy totyogjak - ki, hogy farkaséhségem csillapíthassam valami energiadús táplálékkal. Éhen halok!
 Amikor gigahosszú percek után meghallottam, hogy összehajtogatja az újságját, megkuruttylott a gyomrom. Biztos ő is érezte, hogy közel vagyunk már ahhoz, hogy halott növényszármazékokat és leölt tetemeket tömjünk magunkba. Megütötte a fülem bőrkabátjának szuperhősös suhogása és a kulcsának bongadozó hangja... és aztán!
Aztán csapódott az ajtó és én, mint az agárversenyeken spanolt vékonydongájú kutyafélék, kirontottam karámomból... Aztán emberfeletti lendületem természetellenesen hamar váltottam legyökerezett uborka-karóvá.
Apucim úgy átcseszett, mint azokat a szerencsétlen hátasokat, akiknek a jóságos gazdi horgászbottal lengeti orruk előtt a vágyott cukorrépát.
Fenéket ment el. Ott állt a becsapott ajtót támasztva. Szája sarkában ott biggyedt a félig égett cigaretta, s azon kegyben részesített, hogy megvillantgatta mindkét egész szemgolyóját.
- Rejtőzködünk, rejtőzködünk, egyetlen gyermekem?
- Miről beszél?
Onnan láttam, hogy valami érzelemféle támadt benne, hogy megpercegtette a szemöldökét.
- Haya-chan. Jól figyelj arra, amit mondok. Azzal a gondolattal keltem, drága leánykám, hogy ma rád zárom az ajtót, de aztán gondolkodtam. Ki tudja, mikre vagy képes itt magadban, még a végén játszol a gyufával, vagy mivel én nem leszek jelen legalább délután ötig, nem átallod a saját torkod keresztbe harapni, és ha hét lakat alá teszlek, még azt az esélyt is elveszem tőled, hogy netán az egyik szomszéd kihívja hozzád az állatorvost. Így hát nem fogom eltorlaszolni a bejáratot, de ugye nem kell ismételnem az instrukcióimat mindenféle idegen és külső személyt illetően?
Csúnyán néztem rá. Olyan csúnyán, hogy ha hirtelen két kés állt volna ki a homlokából, akkor tudtam volna, szempengéimnek sikerült utat találni a valóságba is.
- Vetted az adást, tündérkém, vagy ismételjem el még egyszer, más nyelvjárásban is?
Ennek valami baja van. Mégis mit gondol? Még neki se nyitnám ki... sőt. Azt hiszem, ajtó közelébe egy darabig nem vágyakozom.
- Értettem - sercentettem oda az egyértelműt.
- Micsoda jó eszű csemetém is van nekem. - Úgy paskolta meg az arcom, mint ahogy a kutyákat lapogatják egy-egy sikeres botvisszahozás után. Bár... nem hiszem, hogy egy hűséges négylábún is végigvág az a furcsa meleg, mikor gazdája tenyere megérinti. Elrántottam a fejem.
- Pá - mondtam az ajtófélfának.
Köszönésképpen még visszavakkantott az ajtóból, hogy komolyan beszélt, és ennek azzal adott nyomatékot, hogy újfent ismeretlen tájakra száműzte szemét s helyette szigorkodóan vastagra növesztett szemöldöke volt, ami zsigereimig hatolón jeges villanást küldött felém.
Bevágtam utána az ajtót.

Miután megfelelő mennyiségű táplálék jutott a szervezetembe, elkezdtem haditervet kreálni aznapra. Elsőnek úgy gondoltam, jöjjön a "nyalogatom sebeim" című klasszikus, de hamar rá kellett ébrednem, ahhoz, hogy leálljak ilyenmód gyógyítgatni fájó testrésem, minimál követelmény a gumigerinc vagy a békanyelv - és ha őszinte akarok lenni saját magammal szemben, márpedig az akarok - kedvem sem volt hozzá. Mégis mit tegyek vele? Nyomjak egy ragtapaszt, esetleg akasszam ki az „átmenetileg zárva” táblát? Vagy tényleg - ahogy zsarukám mondja - ráférne egy teljes szervízelés az agyamra, hogy ilyen hamubasült faszságokon tallózok. 
 Hajnalban is ezt csináltam. Felébredtem arra, hogy a szél kicsapta az ablaktámaszt és a hófehér habos-babos függönykém házikísértetként repdelt szerteszét.
Visszatuszkeráltam az apától kapott szobadekor pamacs alakos kispárnát a keret és a lapja közé, hogy megint állandó oxgiénáramlásos rést biztosítson nekem. Egy kellemes átmenetet a huzatosnyitva és a levegőtlen-zárva között. Persze mikor visszahátaltam az ágyamra, az újraelalvás már nem ment olyan könnyen, így úgy gondoltam, ha már úgyis ennyi időm van szabadon, barátkozom a friss élménnyel és emésztem egy csöppet a tényt, hogy alig pár órája istenesen meg lettem kefélve.
Legyek rétibogáncs, ha valaha ez nekem akár az eszem csücskébe is jutott. Még csak részeg villanásokkor sem rémlett az agyamban semmi hasonló inger. Mindegy. Azt hiszem, az egészet ráírhatom gyávaságom kilométeres számlájára. Beszariságom űzött zsarukám futonjára és akármerről is nézem, csűrőm vagy csavarom - habár, ha belegondolok, se egyik, se másik, mert most utóérzékeny a használattól... ilyenkor nem szeretem markolászni - szóval legyen a nézőpont bármilyen is, azért végkifejlettünk arra, amerre; mert én valójában tényleg nem vagyok más, mint egy ijedős kis csitri. Ég a pofám, de el kell ismernem. 
Jogos a szoknya, ha úgy viselkedek, mint egy kislány. Hm. Jól néznénk ki, ha minden hímnemű, akire rájön a para, rácsapna egy hirtelen arra tévedő nála kanabb kanra. Rövid úton bekrepálna az élet nevű rendszer. Nem nyafognának többet tudósok százai a túlnépesedés miatt, mert az, mint probléma, megszűnne létezni. Minuszosodás lenne helyette, mert higgyen nekem a bolygó, tudom, hogy sokmillió gyáva pasast cipel a hátán és ha mind egy másik férfira hemperedne csakis félésségből... Pápá emberiség, a dupla himbilimbik korszaka köszönt rád. No szaporodás, viszlát túlnépesedés, és élőhelyamortizálás. A bébicuccokat vágják máglyára, helyette fejlesszenek ki valami kencét ez ellen a kellemetlen húzódásérzés ellen, mert esküszöm, én... Hmm. Ha terveztek popsikrémet a babáknak, vajon... 
Á, mindegy. Lényeg a lényeg. Én csináltam magamnak... vagyis nem. Ő csinálta nekem, de csak mert én akartam, hogy csinálja! Megérdemlem a bugyit. Meg én. De az tuti, hogy most két napig nem fogom hordani. Nincs az az isten. És terveim között szerepel egy ideig a járás kiiktatása is. Úgy megyek, mint azok a szerencsétlen, lóra pattintható műanyag cowboyok, mint aki lavórral a lába között született. Bár gondolhattam volna. A fickó gigantikus méretű, ha egyéb felszerelésében irreálisan kicsi lenne, az csúnya kicseszés lenne az élettől. Még jó, hogy úgy közvetlenül nem... találkoztak a dolgok, mert akkor emellett a felettébb idegesítő altáji fájdalom mellett még a kisebbségérzettel is viaskodhatnék. Mindegy. Ez van. De azért szeretném, ha valaki megmondaná, meddig fogok úgy totyogni, mint egy baromfiudvaros kacsa, akit talppal taszajgattak hátsón, hogy faroljon vissza az óljába. Ha az van neki... Kit érdekel, fáj mint állat! 
Helyben vagyunk. Megint nyafogok. Éljek én, meg az önsajnálat fekete verme! Nem... kéne csinálnom most valami nagyon macsósat? Kinyitni egy üveges sört a fogammal... bár ez eleve meg van fúrva, zsarukám a dobozból nyakalós fajta. Vagy! Mondjuk megborotválkozhatnék a konyhakéssel olyan veterán mód! Kár, hogy arcomon olyan bikaerős szőrzet terem, hogy havi egy kaparászás több mint elég neki. Sőt. Sok is. Minek? Az a két szál, ccc, ránézek és kihullik.
Mi van még? Keféljek nőket tucatostul, közben vadul focira csápolva? Egy nagy fenét, ahhoz fel kéne állni, akkor meg... nem kényelmes, na. Ma feküdni fogok. Oldalt. Sokat. Nagyon sokat. Abszolúte férfiasan fogom magam, visszaugrok a mackós hálóingembe – amit, teszem hozzá, kezdek megszeretni, olyan kis puha, meg simogatós - szóval totál kanmód fogom magam, belebújkálok a szivárványcsíkos, margaréta pettyes ágyneműmbe, remélem, nem hűlt még ki teljesen! Fejem alá gyűröm mondjuk azt a kék, frottír elefántot és aludni fogok.
Szakaszos ébredéseim voltak. Néha kitöttyögtem a konyhába folyadékért, majd visszacsoszogtam szigorúra szorított lábakkal a fekhelyemre, de ha úgy összességében nézem, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy átaludtam a napot. Úgy gondoltam, ébredni már csak a holnap reggeli szemetesautó bippegésére fogok.
Mellényúltam.
Koraeste riadtam fel, méghozzá arra, hogy rám szakadt a ház. 
Lábaim valahogy elfeledték a tényt, hogy most négy napig nem szándékszom egészséges távra pakolni őket egymástól, így hatalmas sziszegésekkel körítve robogtam ki az előszobába, amit hangforrásnak sejtettem.
- Mi a... ?
Zsarukám ott magasodott egy szerteszét szóródott tartalmú elsősegélydoboz előtt.
- Menj vissza aludni - dörögte, mint a tavaszi vihar.
- Ki se jöttem volna, ha nem rendezi meg ezt a csinnadrattát, mégis mi a franc van? Nehéz lett volna felnyúlni, főleg egy ilyen toronymagas fazonnak, mint maga és szépen leemelni? Muszáj volt lelökni, mint a háziegér a lekvárosüveget... ?
Nem azért hallgattam el, mert elfogyott a mondanivalóm, hanem mert megláttam a jobbját és látványa ösztökélt, hogy jobban szemügyre vegyem a Nakazawa-san nevű jelenséget. Most vettem csak észre, hogy csöppet tán csapzott formában tündököl. A tincsei is olyan fakók, de ez még mindig huszadrangú amellett, hogy kezéből ömlött a vér és a homloka is stílusos repedéssel gyarapodott. A mellette lévő lila pukliról - amit gyanítom, már az elsősegélyládától kapott - nem is beszélve.
- Mi történt? - léptem közelebb, önkéntelenül is homlokán felrepedt bőre felé nyúlva.
- Ne - lépett hátrébb, kezét a levegőbe kapva. Akkor láttam, hogy a tenyerén is van seb, ami elég erősen vérzik.
- Ezeket el kell látni.
- El lesz. Menj a szobádba.
- És mégis hogy fogja? Balkézzel?
- Nem rád tartozik. Menj vissza a...
- Nagyon megütötte az a doboz a fejét. Mégis minek gondolja magát? Rambonak, hogy fél kézzel, meg a fogsora segítségével majd megtoldozza a bőrét?
- Meg tudom csinálni...
- Az a maga baja, hogy túl sokat mondogatták gyerekkorában, hogy bármire képes. A szülők állítólag hajlamosak a túlkapásra. Azért a hülyeségnek is vannak határai és hadd áruljam el, már átszakította a célszalagot.
- Azért álljon meg a menet, én...
- Komolyan mondom, hogy lehet valaki ennyire kőagyú? Ott vagyok két ajtóra és arra nem képes, hogy bekopogjon, inkább agyonvereti magát egy elsősegélydobozzal!
- De én...
- Tisztára, mint valami hülyegyerek. Csakazértse-csakazértse! 
- Én...
- Ha nem jövök ki erre a robajra, akkor miután agyoncsapta magát, megpuskaporozza a tenyerét, aztán kiégeti?!
- H...
- A konyhában van fény. Gyerünk. Előre!
- Nincs rá...
- Nem igazán érdekel a zsarubüszkeség, meg hogy melldüllesztésből akár vígan elvérzik, fő a látszat és az illúziója annak, hogy kemény gyerekként csepergett ez a bordó lötyi a szervezetéből. Ne csináljon úgy, mint egy dacos bölcsődés, hanem rakja rá magát a konyhaszékre, hadd hozzam elfogadható állapotba és nyugodjon meg, saját nyugalmam érdekében teszem. Ha nem csinálom meg, egész éjjel hallgathatom, ahogy szépen lassan hősi halált hal. Állítólag csúf egy dolog. Na! Gyerünk. 
Mit tesz a fellépés! Zsarukám úgy ült a széken, mint egy kisangyal. Egy nagy, bőrkabátos, enyhén borostás, erősen dohányzó és morcszemöldökű kisangyal... Hát na. Vannak ilyenek is. Szemlátomást felettébb haragudott, hogy leszidtam. Úgy pillogott az asztallapra, mint amikor az ötévesek mantrálják maguk elé a semminek sérelmeik többméteres listáját, éppen csak a szája nem követte az agyában fel-le rohangászó bántalom-villanásokat.
- Hogy csinálta ezt? - kezdtem el kimosni tenyerén a sebet. - Ez jó darabig marhára fog húzódni. Azt javasolnám, hogy máskor ne ölelgessen bárdot vagy konyhakést. - Csak horkantgatott. Feltételezem, ezzel semlegességnek álcázva az alkohol kellemetlen csípő érzését. Ahogy az alvadt vér szépen eltűnt a képből, kirajzolódott, mivel is dacolok. Csinos tenyérvágat. - Komolyan. Mi történt? – kezdtem a dobozból kikeresett fertőtlenítővel rétegelni sérülését.
- Rágyújtunk?
- Milyen nagylelkű. Most megkínált?
- Meg.
- Azt hiszem, ezt csak azért tette, mert tudja, hogy amúgy nem adnék.
- Így van.
- Hol van?
- A kabátomban.
- Ami most az előszobaszőnyeg? - pepecseltem még mindig azt a guszta kis karistot, s bármilyen meglepő, eleresztett egy félmosolyt.
- Az.
- Jól van - tettem le a vattát, amivel eddig dolgoztam és kisétáltam, hogy zsarukám zsebeit felkutatva cigit bányásszak. 
- Gyújtó a... - de akkor én már ráizzítottam, s két áldott korty után ajkai közé illesztettem a staubot.
- Kösz.
- Nincs mit. Ezt most bekötözöm. Majd cserélgetjük rajta - közöltem tényként és már pólyáltam is befelé zsarukám kezét.
- Csodálatos.
- Ne morogjon, nem buli, ha leesik az ember kézfeje.
- Mióta vagy te ápóló néni? - szűrte, ajaki között tartva a szálat.
- Amióta maga vietnámi túlélő harcos. Ilyen sebekkel kórházba szoktak menni, nem pedig öngyilkossági kísérletet próbálnak elkövetni és mindezt sebápolás koholt szándékával. 
- Lépjünk tovább.
- Jó. - Aztán csak diszkréten hörgött, amíg én vattapamaccsal gyilkoltam a homlokát. - Fáj?
Gonosz kérdés. Persze, hogy fáj, de gondoltam, ha már itt ül, lelki terrornak vetem alá kicsit zsarukámat. Direkte mondogatom neki a fájdalmát, így hiába próbálja önmagának is tagadni, hogy a kínok kínját éli meg pár alkoholos nyomkorászástól, én kimondom és így akarva-akaratlan tudatáig hatol, hogy ő bizony nem Herkules, akit üthetnek százan, mégis hejdejól áll rajta a bőrdögruhácskája és lobogó sörénye is csomó-mentesen élte túl a támadásokat. Sem nem Tapsi Hapsi, hogy fejen kólintják egy mentőládával és még utána is szopogatja a répát... csessze meg, most elpirultam.
- Hm? - nyújtotta fel nekem a cigit és én kortyoltam belőle így, a sebtisztogatás utolsó fázisában.
- Na. Ezek a pici tapaszok összefogják, de én azt hiszem, hogy el kéne...
- Kösz.
- Nem szívesen. Örülnék, ha inkább nem kéne toldozgatni.
- Kedves tőled, gyermekem.
- Mi lenne, ha legalább mára felfüggesztené a szivatásom?
- Köszönöm, Ken-kun. Most menj aludni. - Rám sem nézett, csak felém nyújtotta, ami a szálból megmaradt. Egy slukk több mint a semmi, így bezsebeltem, hamutálba nyomtam a felesleget, de mozdulni nem akaródzott. - Menj. Én is megyek. 
- Mondja, hogy a másik legalább így néz ki.
- Nyolc napon túl gyógyuló.
- Nem akarom letörni a kanbüszkeségét, de a magáéi is azok.
- Négy nap múlva kutya bajom.
- Aha, tehát gyakran szaggatják meg úgy, mint a nokedlit, hogy ennyire jól tudja, mennyi idő alatt heged, meg forrad.
Rájöttem ám, hogy ez a puffogás zsarukámnál diszkrét kacaj.
- Előfordult.
- Akkor miért nem elérhető helyen tartja azt a dobozt? Most nem nézne ki úgy, mintha egy lila pocok próbálna kijönni a homlokán.
- Tényleg menj aludni. A humorod már nem lesz tőle jobb, de legalább kipihened magad. Gyerünk, vagy elveszem a körömlakkokat!
- Ha még maradok, elveszi a melltartókat is?
- Nem.
- Fene. Maga sem tudja már, hogy kell fegyelmezni.
- Húzás.
Piaci legyet játszok. Kíváncsi vagyok, meddig engedi. Mindenesetre én, csöppet nehézkesen s enyhén fintorogva, leültem mellé. Szar ötlet volt. Maradtam volna állva. De már úgyis mindegy.
- Szóval? Rossz volt? Vagy jó volt? Vagy mit csinált, amivel ezt érdemelte?
- Nincs akciósztori, kölyök és én sem vagyok Remus bácsi, hogy regéljek neked. Menj szépen a habcsóklakba és feküdj vissza az igazak álmát aludni.
- Ismerhetne már annyira, hogy úgysem fogok, amíg legalább sajátmagához mérten is szűknek számító magyarázattal nem lát el.
Szemembe nézett. Ténylegesen megtette, nem csak szemöldökével szigorkodott rám. Fáradt volt. Láttam. A barna golyóbisokból sütött a kimerültség. Tompult volt, megfakult és... akaratlanul is azt juttatja eszembe, hogy talán már elege van ebből az egészből.
- Nézd. Az én pozíciómban néha meg kell mutatni, hogy kinek hol a helye. Nem bújhatsz ki dolgok alól azzal, hogy felnőtt emberek ezt máshogy intézik. Elég legyen ennyi és most menj és feküdj le szépen. Én is ezt fogom tenni.
Tényleg... annyira kimerült volt.
- Rendben - álltam fel bólintva. - Jó éjszakát, Nakazawa-san.
- Köszönöm - biccentett. Szerintem ez egy átfogó köszönöm volt mindenért, az ellátástól kezdve a cigiig. És ahogy ingatását néztem... még benne van a viszont-jóéjszakát is.
- Majd reggel átkötöm.
- Rendben.
- Azért az éjjel már ne menjen neki semminek.
- Jó. Menj.
- Megyek...

Mentem. Egyenest paplanom karjai közé. 

Két lehetőség van. Nem aludtam egész éjszaka, indokom rá, hogy mivel napom párnák közt töltöttem, nem volt szükségem álomországos kirándulásokra. Túlaludtam magam, ennyi a történet.
Vagy van egy kettes variációm - nem aludtam egész éjszaka, azt hiszem... aggódtam egy bizonyos kőfejű fazon testi épségéért.

Kérhetek telefonos segítséget? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése