Védőőrizet 12.fejezet

 Rajtam van a birtoklási vágy. Olyan fajta érzés lehet ez, mint mikor az egyedülálló szülő túl sokat mászkerál egyszem csemetéjével, és mikor csusszanna a képbe egy társ a felnőtt mellé, lásd pótmami vagy friss apu, akkor a gyerkőcöt, aki eddig a világ közepe volt, érzései szerint csúnyamód trónfosztják, és lássuk be, ennek egyik kölyök sem örülne túlságosan. 

Nálam is ilyesmiről lehet szó. Csak ezt tudom bűnbakká tenni az ügyben, hogy mostanság répamacaundorban szenvedek. Közém és szeretett édesapám közé farolt az a szakadt bige és azt hiszem, ez talán... zavar? Nem. Majd keresek egy jobb szót...

Két véletlen kis kamatyunkat követte egy harmadik, sebtében megejtett döngetés, mikor is én és a mosógép lecsukható, fáradtfehér teteje hosszú percekig nyalogattuk egymást - legalábbis én őt. Ütemekig megvolt közöttünk az az igazán szoros kapcsolat... de mindenesetre homlokomon csinos hieroglifákat hagyott a kapcsolótábla betű-kontra-szám mintázata. Aztán zsarukám markának köszönhetően szabadprogram keretében letakaríthattam a gép oldalát.

Amúgy az egész nem volt egy nagy sztori. Reggel… helyesebben inkább hajnal felé másztunk már. Én félig még horkolva figyelmen kívül hagytam, hogy édesapám reggeli tisztálkodását végzi, ilyen módon a mosdó nem üres... ő meg figyelmen kívül hagyta, hogy voltaképpen én csak pisilni mentem.

Ez volt a hármas számú "Tegyük össze, amink van" avagy ne hagyjuk fonnyadni gyermekünk című adakozó program by: Nakazawa-san.

És azóta... semmi. Felsandítottam az előttem hasaló omlettből, amit persze magamnak kreáltam konyhaművész édesapa híján, s szemügyre vettem az újság-böngészésbe merült hatósági közeget. Semmi. És ha tudnék ennél nagyobb egységet, ami a nemvant fejezi ki, már mondanám is. Egy hú-de-nagy lyukas nulla.

Ellenben zsarukám... ama rézveres teremtmény az eddig szokásos vizitjét a minimálos heti két alkalomról felemelte minden másnapra. Most már átlag páros estéken hallgathatom a nyikkanásait és ahogy nézem az én drága apumat, borostasemleges, csöppet szögletes állkapcsát, könyvelhetem, hogy igen, ma is futonnyúzás lesz. Félreértés ne essék, nem velem. 

A tévhitek eloszlatása végett szeretném lefektetni, hogy a híresztelésekkel szemben kétheti noszextől nem esik le az ember farka. Ellenben egyre fájdalmasabbak az ébredések és kínosabbak a könyörgő fohászok, mit a meredező szerv lohasztására kénytelen megalkotni a szerencsétlen, vegetálni kényszerülő böjtölő. Hazugság

továbbá az is, hogy kielégíti a bujálkodni vágyó szervet egy-egy jól irányzott csavarintás, némi nyomkorászás gazdája személyétől. 

Újra felsandítottam. Szemrevételeztem, ahogy cigarettáját a hamutálba dönti és bögréjéért nyúl. 

Az, hogy már az énkielégítéssel sem érem be, egy roppant egyszerű és nagyapám által is hangoztatott - oké, hogy nem is ismertem, de úgy képzeltem, ha lett volna, biztos ilyen világokos sablonokat regélt volna - szóval, ahogy azt a nemlétező nagypapa is megfogalmazta, "a szomszéd kertje... sokkal nagyobb és terebélyesebb, ergo jobban rá tud rántani a dolgokra." Nagyobb a marka, a franc vigye el.

 - Mi olyan érdekes? - tudakolta szemfehérjét villantva rám.

- Mi?

- Ha kell az újság, légy jól nevelt kislány és kérd szépen, ne nézd le nekem róla a betűket. - Összehajtotta a lapot és az asztalra helyezte.

- Nem kell - morrantottam, miközben vállamra szánkázott melltartópántomat próbáltam rendeltetésszerű helyére varázsolni. Nem ment. Valami mindig hibádzik ezzel a gönccel és a végén bolhás kutyaként vakarászom magam, hátha helyrebillen. 

- Mit csinálsz te voltaképpen?

Úgy méregetett, mint egy tál bablevest, aki azt mantrálja a kanalát belemerítni készülő fogyasztónak, hogy jajnejajne, én valójában királykisasszony vagyok!

- Ez a rohadt gumipántos szorongató mindig...

Megnyikorogtatta a székét és már mögöttem is volt. 

- Húzd fel - bökött csillagmintás pólóm anyagára.

- Végül is mit veszthetek?

Nyakamba rántottam.

Ujjai itt meg ott szaladgáltak és ki tudja, mit művelt, de... Az egyenetlen húzás megszűnt és egy olyan érdekes, folyamatos nyomorgatás vette át a helyét. Határozottan kellemesebb volt.

- Mit csinált vele? - kaptam hátra a fejem, roppant gyanakvó pillantásokat küldve az így még toronymagasabb zsernyáknak.

- A kulcsszó a szimmetria, édes egyetlen virágszálam. Ha az egyik pántját satura húzod, a másik meg a töködet verdesi, akkor ne is várd, hogy elviselhető érzést ad majd neked. 

- A melltartóguru - sercintettem és bár éhes egyáltalán nem vagyok már, mégis piszkálgatni kezdtem a tányéromon egyre öregebb és aszottabb formát felvevő harminc perces omlettet.

- Gyermekem, ha levenni tudod, felvenni is. Ez oda-vissza megy - paskolta meg a vállam, amitől az én silány kondimat tekintve, ha állok, szimplán padlókóstolgatásba kezdek. Így csak kissé meginogtam ültömben, s hogy ne legyen feltűnő az érintéstől támadt rogyadozásom, inkább úgy tettem, mintha a mozdulat talpra pattanás szándékát mutatná és villámmód lábra álltam, majd jobb híján foszló ételemet markoltam magamhoz hű társnak, s "ami volt, elmúlt" feelinggel a kukának adtam.

- Na.

- Pocsékolunk, pocsékolunk?

- Maga nem, csak én - dörzsölgettem a szivaccsal a tányért, hogy az elérje tiszta állapotát. Közben ahogy hallottam, zsarukám iménti megnyilvánulásomon eljókedvkedte magát.

- Ma korábban jövök - kaptam meg hirtelen az információt.

Nem billentett ki. Mosogattam tovább. 

- Megitta már a kávét? - És néma csend... - Ha bólint, azt nem hallom.

- Meg.

- Bögrét - nyújtottam kezem a szennyes edény felé, és zsarukám, bár cseppet megilletődve, de lódult, hogy kezemre játssza a kért darabot. Addig a maradék dolgokat maszatoltam baktériummentesre. 

- Tessék - nyúlt be oldalam mellett és szépen a mosogatóba helyezte a kerámiát... és akkor végig futott rajtam egy olyan mellbimbó-görcsöltető hideg. Amikor az emberen az a kis pontocska átalakul és még az üveglyuggatásra is nagy valószínűséggel képes lenne, az normál esetben nem kellemes egy dolog... de vannak kivételek.

Édesapám ott állt, megközelítőleg pontosan a hátam mögött, nem csinált az égadta egy világon semmit a szerencsétlen pára, csak azt a cseszett poharat tette volna vízsugár alá, én meg... az illatát szipkodom a karjáról, meg a válláról, ami egy icipicit belelóg a látó... érzőterembe. Basszus. Tényleg kanos vagyok és éppen egy öreg pasasra gerjedek.

Ő persze mit sem vett észre zaklatott állapotomból. Elengedte a bögrét s odébbállt, nem szerény méretű erekciót hagyva maga után. Fél fülemmel érzékeltem a készülődését, és... a franc se tudja, honnan a fenéből vakartam elő az ötletet.

- Nakazawa-san - perdültem ki a mosogató elől, bugyim szorongatta duzzanatommal és habosan csepegő kezeimmel egyetemben, hogy zsarukám felé legyek képes beszélni.

- Igen? - morrantotta nekem, míg inge nyakát igazgatta elmenős alakra.

- Ma este magával hozza a piro... szóval vendéget is hoz magával?

Ádámcsutkája felpattant és megkocogtatta a szemgolyóit. Egyetlen röpke pillanatra úgy gúvasztott, mint egy olyan kaméleongyík. De nem is ő lenne az, ha fél perccel később szuperszemöldökei segítségével nem orvosolja a helyzetet. 

- Úgy érted, gyermekem, hogy szándékomban áll-e hölgylátogatót invitálni magamhoz éjszakára? 

- Úgy.

- Bár fogalmam sincs, hogy miért vagy rá kíváncsi, de ezen ne múljon a lelki nyugalmad. Igen. Gondoltam rá - közölte már teljesen visszasemlegesült hangon. Vállára hajította a bőrkabátját, szája szélébe - bár a másikat alig pár pillanattal ezelőtt nyomta el - újabb szálat biggyesztett, s hagyta is ott még égetlen állapotban. Mély levegőt vettem, bár fogalmam sincs, miért nem azon munkálkodok, hogy befogjam a számat, miért azon, hogy megfelelően rakjam egymás után a szavakat.

- És mi lenne, ha megkérném, hogy ne?

Egy pillanatra azt hittem, kettéharapta a füstszűrőt, de a pasinak valami halvérvegyület kerenghet az ereiben, mert szinte felfoghatatlan idő alatt megint visszanyerte faarcát. Percekig bámultunk egymásra. Én, kezdeti megszeppenésemből fakadó falfehérségem után elég gyorsan elértem a kínosvörös árnyalatot, míg ő nem tett mást, csak szemöldökét percegette. A szorult csend elérte nálam, hogy csitrimód szoknyacsücsköm tekergetésébe kezdjek, másik kezemmel meg halászni kezdjek pólómba szaladt mellhely-nyomorgatópántom után.

- Bár fogalmam sincs - mennydörgött a hullaszagú némaságba - miért bántja a szemed a hölgy, de rendben - köhintett, majd nekiállt, hogy cipőjébe rakja magát. - Ha ez kell a boldogságodhoz, akkor legyen. - Egyetlen dekket hagyományozott rám. - Egyedül jövök - majd távozott és maradtam én a konyha közepén, a tények tényével a vállamon.

Éjszakai futonbetétnek ajánlottam magam, répanéni helyett. Ciki, mi?

Ahelyett, hogy übermacsósan odapattantam volna zsarukámhoz, és mintha csak áthemperedtem volna a tényen, hogy fodros aljú szoknyában domborítom – ahogy mondaná - egy szem leánygyermekét, egyszerűen csak vállon paskolgattam volna, hogy "hé, Akira, csináljunk ma este valami férfiasat. Csak te, meg én. Megdöntesz?" Ehelyett én itt affektálok, mint valami hibbant és elvirágnyelvelem neki, hogy ahelyett a roppant hegyes-völgyes vörösség helyett ma este fektessen belém némi... energiát.

Igen. Helyes volt a megállapításom magammal kapcsolatban. Valóban ciki. 

Ami ennél is gázosabb? Hát kérem például az, hogy miután édesapám az előrejelzések szerint a megszokottnál jóval előbb ért haza, megvacsoráztunk... aztán fogta magát, jóéjszakát kívánt és aludni vonult. Én meg csak álltam a konyha közepén, aktuális pamut alvókámban, és se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepitől. Azt vártam volna, hogy majd diszkréten rám mar, vagy legalább két szemöldök rángás és egyetlen szájfodor segítségével tudtomra adja, hogy fáradjak a privátjába... de nem. Zsarukám frankón szunyálni ment, én meg idestova tíz perce bámulom a szobaajtaját. Menjen ez a fenébe! Miféle barom játék ez?! Belemegy, hogy lemond a vöröskéről, aztán meg játssza itt a megmászandó jéghegyet? Legalább résnyire hagyta volna nyitva ezt a szart, akkor tudnám, hogy azt akarja, hogy utána menjek, de így?!

Anyám, de szánalmas. Toporgok itt, mint valami karácsonyi manó, akit raportra hívatott a fehérszakállú öreg, mert két bicaj kereke kigurult a helyéről, a gyerekek meg lekoccolták az asztal sarkát... de hát ez van! Olyan keményen áll a farkam, hogy ha zsarukámon tombolna a 'szolgálunk és védünk', már az őrsön csücsülnék engedély nélküli fegyverviselésért. 

Hallottam egyszer a tévében, hogy a pornószuritól giga erekciót produkálnak a tévéhímek, csakhogy néha ez a kis tuning nem akar időben elszállingózni, és akkor helló, vércsomók, csáó, munkaszerv. Mi van, ha a visszatartott vagy mérsékelt csapolástól ugyanígy lécelhalást lehet kapni? Mert ugye a saját jobbomra - főleg így, hogy tegnap unalmamban körömlakkoztam - már valahogy nincs gusztusom. Zsarukám kezeire, hogy a franc vigye el azt a két lapátot, már annál inkább. 

Szóval így, hogy magamtól már háromszáz százalékosan elment a kedvem... mi van, ha az egészségemre lassan ártalmas lesz már ez a túl sokáig húzódó szexnélküliség? Mi van, ha megsavanyodik odabent az állomány, és ha később vágynék hinteni belőlük mondjuk valami termékenyebb talajra, akkor már nem fog működni a dolog...? 

Az az igazság, hogy két alternatívát találtam. Az egyik, hogy ezek mind-mind igazak, és akkor nekem most a saját testi épségem érdekében be kell bátorkodnom apucikámhoz, a másik, hogy rohadtul nagy hatással vagyok magamra és ez a sok baromság, amit összehordtam, már ok, hogy beljebb araszoljak... Mit számít? A kilincsre tenyereltem.

Úgy félúton eszembe villant egy még gyerekkoromban tanult szokás, melyről azt hangoztatta nekem egyik nevelőm a sok közül, hogy többek között "így ismerszik meg a kultúrált ember". Szóval agyba csapott, hogy tán kopognom kéne, mielőtt a hálójába trappolok, de késő volt már ahhoz, hogy visszavágtatva a mozdulatsor elejére, nekiálljak normál sorrendben elkövetni a dolgokat, így csak egy szellemi sérült temperamentumával ötvözve a mozdulatot megrángattam a kilincset, s csöppet zaklatottan érkeztem zsarukám szentélyébe. 

Szegényem. Valóban kitörte a frász. Heverészik itt nagy nyugalomban, oldalt a futonján, rajta az alvós yukatája, ami eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire nagy belátást... na nehogy már még itt gusztálgatni is kezdjem, mert mindjárt csomót kötök a látóidegeimre! Azért ez már több a soknál! Oké, hogy gerjedek a tappancsaira, mert jól csavar és markolászik, de nehogy már a mellkasát stíröljem! Amíg azzal nem éri el, hogy vonyítva kiadjam magamból patronom egy részét, addig nem bámulom, mert nincs rá okom! Fővonal! Szóval feltételezem, a frász csapta tarkón fura színrelépésemkor, mert oldaltfekvő helyzete némiképpen megcsavarodott és elvesztette a könyvföléhajolásos pozícióját. Most inkább amolyan kitekert, nagydarab fickó fél cigivel az ujjai között.

- Helló!

Roppant frappáns, Kenji, roppant frappáns, hogy görcsöljön a nyelve, aki improvizálni tanított. 

- "Helló"?

- Igen.

- Értem - köszörülte meg a torkát. - Hát helló, csemetém. Mondd, a te ablakodon nézve égzengés vagy árvíz van, hogy rám robbansz, mint egy tikkes kézigránát? 

- Nem - sercintettem, ahogy szoktam, szokásosnál tízszer nagyobb mellénnyel. - Vihar az nincs - közöltem, majd a lehető leghanyagabbul belöktem az ajtaját s újra felé orientálódtam. Igaz, hogy úgy éreztem magam, mint egy pulyka, aki segít a hálaadási abrosz válogatásában, de... azt hiszem, bizonyos késztetések erősebbek most annál, hogy csak úgy rám telepedjen a para. - Cigiért jöttem. - Ez jött először, ezt láttam a legjobb kamu indoknak. 

- Mi? - kérdezett vissza, mintha a szó, amit mondtam, millió és egy értelmet is hordozhatna. 

- Adjon egy staubot.

- Reggel kaptál - közölte halálos komolysággal.

- Az reggel volt - léptem a fekhelye mellé.

- Szépen, fokozatosan csökkentem a dohányadagod. Ezt megbeszéltük. 

- Oké, de nem gondolja, hogy némiképp drasztikus csökkentés, ha tegnap még fél dobozzal volt szíves megajándékozni, most meg egyetlen szottyadt szálat volt hajlandó rám bízni?! Tizenhat éves korom óta dohányzom...

- Elég baj.

- ...azt hiszi, cirka pár hét alatt le tudom tenni? - magasodtam futonja mellett, de ő mégis úgy pillantott fel rám, mintha szokásos magasságából kémlelődne alant. 

- Ha rászoknod sikerült, le is menni fog.

- Mondja, aki úgy füstöl, mint egy gyárkémény!

- Én nem akarok leszokni, gyermekem, mellesleg csupán megközelítőleg hét éve dohányzom, és szentül hiszem, ha akarnám, abba tudnám hagyni. 

- Jó duma. El is hiszi, vagy csak az én gyermeki naívságomra épít?

- Ezt ötvözd, leányom és megkapod elképzeléseim színes vásznát. - S miközben roppant fennkölt módon kiokított, jobb kezével felém kínálta a félig égett szálat. Nem átadásra... szippantásra. 

- Egy gyöszött kis slukkal akarja kibökni a szemem?

 Csak tudnám, mi a francnak kötözködök, mikor alapjában nagyon nem bagóért jöttem nyavalyogni.

- Több, mintha azt mondanám, hogy ugorj az ablakodba és jobb híján lakjál jól a kipufogógázzal. 

- Végülis - játszottam a belenyugvót, majd laza mozdulattal oldalt heverő zsarukám mellé zuttyantam a futonra. Térdemen gátlástalanul felcsúszott tünci kis hálóingecském és én tenyerébe hajoltam arra a szippantásra. - Tudja - ízlelgettem a füstöt, majd szinte nyögve fújtam ki - lehetnék titokban dohányzó, gátlástalan leánykája is. Mennyivel jobb lenne, vehetne nekem saját cigit, és nem dézsmálnám a maga tüdőmardosó gigaerős cuccát.

Hát... határozottan fél percig fontolgatta az ötletem. 

- Nem - majd ő is ajkai közé kapta a füstszűrőt.

- Hát jó. Pedig szerintem díjnyertes ötlet - hajoltam a következő kortyra. Furcsán, egész tenyerével tartja azt a hajszálvékony szálat, így minden slukknál szinte fél arcom lefedi a keze. Felpillantottam rá ujjai takarásából és gonosz ötlet furakodott be a fejembe. Egyetlen húzással végeztem ki a maradék dekket, zsarukámnak nem hagyva, csak az elnyomandó véget. Tanácstalanul nézegette az elfogyott darabot. 

- Önző gyermek.

Meglepetten nyugtáztam, hogy nekem címezte fancsali kijelentését, s mivel pont erre számítottam, elindítottam tervem B felét.

Adtam neki füstöt. Szájból szájba. Aztán, ha már arra jártam... a nyelvét is megkóstoltam. Nem rémlett, hogy máskor is így kilökdösött volna a szájából. 

- Nem férsz a bugyikádba?

Zsarukám úgy nézett rám szemöldöke árnyékából kikandikálva, mintha egy szál pislákoló gyufa lennék Grönlandon. Nem oda való. 

- Alig - vallottam be, mert mit tagadjam. Tény. - Ezért nem is vettem föl. 

- Mire föl?

Szemei közé bambultam. 

- Ezt hogy érti? Magamra föl.

- Ha. Ha. Ha.

- Most hirtelen okok kellenek? Eddig csak random ugrált rám...

- Hogy mit tettem én? - akkora szemei lettek, hogy azon kezdtem tallózni, hogy mentőt hívok. 

- Maga kezdte!

- Én? Drága lányom, térj észhez, rendben? Mikor kezdtem én? Mikor teli pelenkával a nyakamba másztál, vagy mikor kerek perec közölted velem, hogy te kefélni akarsz? 

- Azt az utóbbit én nem egészen úgy...

- Ne etessük egymást bébipempővel, rendben?

- A fürdőben...!

- A fürdőben?

- Ott! Ott maga volt, aki egyszál bőrben...

- Fürdeni meztelenül szoktak, ez még nem szexuális zaklatás.

A borzasztó az, hogy lassan agyalni kezdtem rajta, hogy tényleg én lennék, aki üldözi szexéhségével zsarukámat. 

- Ne próbálja beadni nekem, hogy én vagyok az...

- De, pontosan te vagy.

- Eszembe nem jutott, hogy maga meg én, oké? Ha hegymászásra készültem volna, túrabakanccsal megyek neki! Az meg főleg nem ficcent a fejembe, hogy én valaha egy fickóval kavarjak! Ne fogja rám, hogy üldözöm, meg zaklatom, és hogy jaj, szegény maga, csak enged, mert akaratos vagyok és kergetem, mert ez egy nagy... Mi van? - kénytelen voltam zaklatott monológom félbeszakítani. Ennek nagyon egyszerű magyarázata volt.

Zsarukámra pillantva belém fagyott a takony. Úgy nézett ki, mint a reggeli omlett, amit kihajítottam, azt kivéve, hogy belőle nem lógtak bacon darabok, viszont úgy festett, hogy egy három napos sivatagi zarándokolás után talált haza és most zöldlik. - Jól van? - bökdöstem meg, de révedt pupillái, akár ha benyomott volna valami cuccot. - Miért akarja rám hozni a frászt? Mi...

- Mondd - köszörülte meg a torkát. - Miért van az, hogy akkora szád van, hogy fél Tokió simán elveszne benne, de azt képtelen vagy kinyögni, lent délen, az ott még felfedezetlen vidék.

Ó, hogy állna belé a csúz.

- Most ezen hisztériázik?

- Nem, nem teszem leányom, azt hiszem, marhára higgadt vagyok. Csak tudni vágyom, hogy nincs az arcodon egy rés, ami alkalmas szavakat hajigálni? Akkor meg miért nem használod? 

- Komolyan ezen van kiakadva? Ezért néz ki úgy, mint egy elhasznált tejeszacskó? Ne zuhanjon már depresszióba! Én lettem megdöntve, nem maga!... Különben is. Azt hittem... hogy rájött. 

- És mégis - már majdhogynem egy perce látom a szemeit és hogy őszinte legyek, ez aggaszt engem - miből? Szerinted a popsidra volt írva? Vagy mit gondoltál, hogy majd én tépem majd le a plombát? Mindjárt olyan mocskos káromkodásba kezdek, mintha csak te lennék. Mondd egyetlen, magát felnőtt férfinak valló kicsi lányom, hát nincs neked szád? 

- Na, eddig itt játszotta a főkukát, most meg engem baszogat, hogy miért nem pofáztam. Döntse már el, mit akar! Magának semmi sem jó. Különben is, minek ez a balhé? Pörgessen vissza odabent! Egy dolog, hogy kaptam maguktól tündéri kamu személyit, de én nem vagyok kiskorú, oké? Felesleges a remaj. Gyertya, meg bor, esetleg valami nyálas gitárzene? Vagy mégis mit csinált volna, ha tudja? - gúnyolódtam.

- Legfőképpen semmit.

- Magánál a szüzeket nem dugunk elve dívik?

- Gusztustalan szád van, mondták már?

- De én legalább kimondom, mi van, oké? Maga itt kukul nekem már napok óta, úgy csinál, mintha nem történt volna semmi, és elvárja, hogy én is játsszam a hülyét! Maga kétség kívül brilliánsan alakítja a sehall-selát vakegeret, de tőlem ne várja már, hogy felcsapom a napszemcsit! Különben is, elmegy maga a francba azzal a fene nagy hallgatagságával! Reggel még bólogatott, mint a kukoricázó tyúk, hogy nem jön piri bige, meg mittudom én, aztán meg megvárja, hogy kússzak magához kuncsorogni! 

- Oh. Akkor ezért.

- Mi van? Mit hitt, hogy csak úgyból nem akarok magának mára hálótársat? Menjen a fenébe! 

- Néma gyereknek az anyja se. Nemhogy az apja.

- Apa, kefélj meg. Hogy tetszik?

- Kifejezetten taszító.

- Maga akarta. Legyen vele boldog.

- Nem mondtam, hogy úgy beszélj, mint egy utolsó kocsis. 

- Ez van, ilyen a modorom. A vöröskéje biztos extra kultúros és művelt is, mi? 

- Tény, hogy nem beszél úgy, mint egy utcakölyök.

- Pedig ahogy kinéz, szerintem pontosan olyasmi tájra való lehet.

- Vigyázz a szádra.

- Mert mi lesz? Megüt?

- Ha kivívod magadnak, előfordulhat.

- Elmegyek a gyámügyre és feldobom. Fiatalkorú bántalmazása. Láttam ám a harmatfriss személyimet! Mestermunka. Tuti még a számítógépes nyilvántartásban is ott figyelek. 

- Ott.

- Akkor meg ne fenyegessen, vagy felveszem a legszebb szoknyácskámat és megyek sírni egyenesen a családsegítőbe. 

- Tudod mit? Most, hogy egy életre kibeszélgettük magunkat, drága egyetlen gyermekem, fogd azt a bugyitlan fenekedet, és húzzál a szobádba aludni. Elég volt belőled mára. Meg voltam győződve róla, hogy kötélidegeim vannak, de te lassan bebizonyítod, hogy csak rossz minőségű hímzőfonal. Menj aludni. 

Kenji, vagy odateszed magad, vagy mehetsz szuszukálni habcsóklakba.

- Nem.

Ó, te jó ég, hogy én honnan kaparintottam ezt a kósza merészséget... Lábamat átcsaptam rajta, rálovaglóültem zsarukámra, majd piócamódjára rácuppantam a nyakára. Kezeimet a mellkasának vetettem, csípőmet az övének feszítettem, és kóstolgatni kezdtem a bőrét. Azt hittem, megtörik a jég. Úgy gondoltam, pár pillanatnál úgysem bírja tovább. Tévedtem. Ezt kölyökkorában tuti jégkockákkal altatták. Keze a tarkómra szaladt, onnan hajamba mászott.

- Elég - és tényleg úgy simogatta a fejem, mintha valóban a gyereke lennék. - Elég volt. Menj aludni.

- De én nem vagyok gyerek... Miért nem... akar engem? Azt hittem, hogy magának sem volt rossz, én... azt hittem, hogy...

- Nem ilyen egyszerű.

- Francokat nem. Ez csak szex. Én kellek magának, maga kell nekem. Szimpla cserekereskedelem. 

- A te korodban még korai így beszélni, nem gondolod?

- Ne jöjjön nekem ezzel az idealista dumával - kárörvendő kacajom még mindig a nyakának hajlata kapta. -Ne etessen engem a szerelemmel és a többi baromsággal. Nem hiszek az ilyesmiben. 

- Miben nem hiszel?

- Én nem... Kit érdekel? - morrantottam a bőrébe. – Nézze, nem kértem semmit, oké? Nem akarok magától az égadta egy világon semmit. Amint azt mondja, kinyitja a kalitkám ajtaját, én boldogan fogok rajta kinyargalni, de addig... - nyelvemmel langyos köröket kezdtem róni vállgömbjére, de ő továbbra is nemtetszően szuszogott. - A francba, tizennégy voltam, amikor először lefeküdtem valakivel, rendben? Ne higgye már, hogy maga rontott meg. Ez csak szex. Nem tartozik nekem semmivel, és én sem lógok magának... csak egyszerűen... szex és kész...

Talán egyetértett a szavaimmal, talán a csípőm ostoba hullámzása volt, amitől jobb belátásra tévedt, bár ezt kétlem. Nem tudom... de hogy őszinte akarjak lenni, pfff. Leszarom. Nem érdekel. Annál inkább az a kesernyés illatot ontó bőre, langyos, vékonykás ajkai... a hatalmas, ezerbarázdás forró tenyere... Azt hittem, fordulunk majd, hogy egyetlen mozdulattal megteker és a hátamhoz tapad... de nem. Nem engedett le magáról. Életemben először voltam így felül, és volt egy pont, ahol azt hittem, belepusztulok a gyönyörbe. Milyen ciki, hogy agyamban egy-egy másodpercre felrémlett számos hódításom, akik extázisban vergődtek rajtam talán hasonlóképpen, mint én billegtem zsarukámon. Olyankor pillanatokra nagyon zavarba jöttem, de... vitt a kell. Hajtott a forróság. Mintha ostorcsapásokkal adagolták volna bőröm alá a kéjt, és nekem minden ösztökélésre gyorsabban és gyorsabban kellett volna mozognom... Egyszerűen vágtatnom kellett a gyönyörért. Belefájt a lábam. Combom úgy feszült, mintha marokra fogva tépték volna szét benne az izmokat, mintha gyökerestül akarnák szaggatni benne az inakat. Arcomról ömlött a víz, hajam valahol félidőben kibomlott, és a verejtékgyöngyökkel egyesülve zavaró palástot alkotott, rám tapadt, arcomba tódult, hátamra ragadt... De én rohantam, mert minden egyes pulzáló inger lökött előre, minden egyes lüktető villanás közelebb vitt, de nem voltam elég. A saját tempóm nem tudta megadni nekem a sebességet, amire szükségem lett volna...pedig én szállni akartam.

Megfogott. Egyetlen határozott mozdulattal fordultunk át, és kerültem én alá. Combjaim alá nyúlt, térdhajlatomnál támasztott meg... így közel került. Furcsán közel. Lábaim az egekben kalimpáltak és iszonyat ostobán festhettem, de apró, gondolat-szűk szemréseit nézve, mégsem így éreztem. Nem láttam, hogy neki ilyen agyjátékai lettek volna, akár egyetlen másodperc erejéig is... vagy csak azt látom, amit látni akarok?

- Gyorsan?

Teljes testemben megreszkettem. Kút mélyéről zengett fel torkának fagottja. Öblös égzengés, krémes selyembe hempergetett dörgés... és remegett. Vibrálni éreztem azt a mindig határozott szólamot, remegni ugyanattól, amitől az én egészem pattogott...

- Gyorsan...

Válasz volt, vagy szűkölés, de megértette... megtette. 

Száguldás, tébollyal szegélyezett kifutópálya, amin vágtattunk, keretezték türelmetlen szusszanásai, torokba fojtott nyögései, díszítették a saját sóhajaim, ki tudja, honnan előkúszó értelemmentes nyöszörgéseim... Az utolsó percben a számra kapott. Nem csók volt. Ahhoz egyikünknek sem volt elég önuralma, lélekjelenléte... vagy fogalmam sincs. Számít? Valami. Ez csak... szája a számon.

Csak... valami. Valami, amibe kapaszkodva el tudunk repülni.

Mint valami meggárgyult béka, ülésbe csaptam magam a futon szélére. Elaludtam. Biztos elaludtam. A halvány sziluettek segítségemre siettek. Tisztulni kezdett, hogy zsarukám szentélyében kómáltam be. Pedig vissza akartam mászni a saját ágyamba... csak egy pillanatra lehunytam a szemem... talán lehet, hogy kettőre is... Franc bele. 

- Na. Hova-hova?

- Csak... az ágyam...

- Gyere, dőlj vissza.

A karomra fogott, visszainvitált a takaró melegébe. Kótyagos fejemnek tetszett a gondolat. Itt kint hidegebb volt. Sokkal fagyosabb, pedig azt hittem, nyár van. Nem tiszta a fejem. Azt hiszem, még alszom... úgyhogy... miért ne? Majd reggel beleverem a homlokom a falba...