Védőőrizet 3.fejezet

 Hidegvíz alá kellett dugnom a fejem, hogy le tudjak nyugodni. Ha nem tettem volna, az ablakba pattanok abban a szent pillanatban, mihelyst csapódik a bejárati ajtó. Lesbe helyezem magam, és amint feltűnik az a kegyetlen feje az utcán, fogom és ráadagolom az elfelé baktató hóhérvigyorú fazonra a könyveimet, ruháimat, ágyneműt, amit idekészített, ezt a csúnya, cakkos levelű növényt, meg az íróasztalt darabokra hasogatva! Bármit, ami a kezem ügyébe kerül... De inkább percekig hagytam, hogy a langyos cseppek a hajamra zubogjanak. A hűvös kimosta az agyamból a magasgyilkolászás gondolatát, és a rólam csorgó víz magával vitte a lefolyóba. Bár apró kis képzelgéseket hagyott. Ennyi jár nekem. Legalább ábrándjaimban hadd lépjek az ablakpárkányt szorongató kézfejére. Álom, édes álom. 

A mosdó mellett lógó kék frottírdarabot a fejemre csaptam, köszöntem az ázott verébnek a tükör másik oldalán, és jóval nyugodtabban hagytam el a fürdőszobát, mint ahogy oda csapódtam. Forró fej jegelve... ideig-óráig. Ami viszont nem csitult el, sőt éledni látszott... az a békanép a hasamban.

Kóruskuruttyolnak és egyre hangosabban. Nézzük a tényállást. Roppant kedves rendőr bácsi itt hagyott magamra, míg ő elment bűnüldözni... vagy bűnözni? Fene se tudja, de a lényeg, hogy egy szál magamban vagyok és ha emlékeim nem csalnak - márpedig tíz percre még csak-csak vissza tudok pörgetni - akkor a hűtő tartalma a rácsban és a fehér műanyag tartókban ki is merül.Van benne még némi vitamin héjában és csokifoszlányok.

Mi következik ebből? A keserű jövő. Gyomorsavam lassan átmarja a hasfalam és a köldökömön kezd majd el kizubogni. Nem akarnám.

Kivágódtam a konyhába. Szekrényszemlét újfent letudtam, így másodszor már memorizáltam, mit merre találok. Tányérok, poharak, szalvéta, fólia... De étel nincs! Konyha, az a normális, ha az emberek bélyeggyűjteményt vagy zacskós cementet őrizgetnek itt, nem olyan ostobaságokat, mint szépen formára nyesett döglött állatok, földből kapart, fonnyadni képes vitaminságok, esetleg gondosan válogatott ételszínezékekből és stabilizáló szerekből megalkotott, aromákkal dúsított gyomortöltelékek. Ha csak nem ropogtatom el a műanyag villát némi fűszerezéssel, akkor összeszottyadok, mire ez hazaér. 

Agyam elkezdett kattogni és arra eszméltem, fejtörök, mennyire tápláló a fogkrém és milyen lehet, ha az

almára kenem. Lehet, hogy ily módon valami új különlegességet találok fel, ami duplán jó a fogaknak. Látom a reklámot. Menta és C-vitamin tökéletes harmóniája ihlette új ínyencség, gyermekeknek kapható az eper-fodormentás változat. Nem vicces. Éhen fogok pusztulni. 

Már szinte teljes kétségbeeséssel vágtam be a frigó ajtaját, mikor a hirtelen mozdulatot félbeharapta a látvány. Fagyasztó. Ajtaján jégvirágok, miniatűr gleccserek burjánoztak kifelé az illesztéseknél... rám tört az inger, hogy kinyissam. Bár tartottam tőle, hogy sípályánál több nemigen van benne. Esetleg némi jégkocka, tán zöld hús, vagy ne adj isten egykori társának négyujjú kézfeje, amit emlékbe őrizget... Felkészültem a legrosszabbra és nekizuhantam, hogy felrángassam a megfagyott rekeszt.

Uram, áldd meg a főzésképteleneket! Gyorskaja hegyek zuhantak a nyakamba. Előpepecselt menühalom terült el a padlón, pizzától a marharaguig minden. Tíz- és kétperces időtartam között tányértöltelékké varázsolható félkész mizériák. Még süti is!

Felkaptam az egyik dobozt és megpróbáltam kiböngészni a homálycseppes betűket, hogy mit is fogok. Nem bánnám, hogyha valaki elmagyarázná, miért van jegelt puding... Él olyan, aki még azt sem tudja megfőzni? Lehet, hogy nyomozó úr épp egy ilyesféle figura? Bizarr látvány lehet a pasas, amint egy "szakácsok gyöngye" feliratú kötényben kavargatja a vaníliapudingot. Szegény cucc. Éppen szilárdulna megfele, pempőléte első gyengécske mozzanatait készül megtenni épp, felnyitja a szemét és kikuksiz a lábosból és akkor!

Meglátja... vagyis hogy nem látja azokat a szemeket, meg a lefelé biggyedő vékonyságokat és máris összeugrik, majd ijedtében odakozmál. Na ezért kell neki a pudingból is előfőzött. 

Megfejtettem a rejtélyt. Nem maradt más hátra, minthogy egy mozzarellás pizzaság személyében megleljem választottam és a hűdegyorstáplálékot mikróba vágás után leküldjem a nyelőcsövemen.

 

Tudom, hogy miért álltam le a gyorskajával tizen- valahány évesen. Mert utána mindig úgy éreztem magam, mint egy farkas, akinek a rémmese egész stábja ott gyűlésezik már a bendőjében. Piroska, nagyi, a gidák, kezükben a szikla, vadász, felesége, a törpék. Kellemesen jóllakottnak is hívhatnám ezt az állapotot, de nekem találóbb elnevezésem van rá, hogy "mingyápukkadok". Úgy döntöttem, mivel nem akarok arra ébredni, hogy egy szál ágyékkötőben tréningelek és én vagyok a legesélyesebb ifjú titán az amatőr szumó-bajnokságon, ezért inkább megpróbáltam aktivizálni magam és belefogtam, hogy megismerjem "otthonom". Végülis? Apa mondta! Jó, valószínűleg nem a saját szekrényének tartalmára gondolt, de én maximalista vagyok. Oda-vissza tudom sorolni a maroknyi semmit, amit a konyhájában tárol. A fürdőszobáján mégis mit nézzek? Szappan meg tus zselé, valami olaj, meg fogkrém és ott van az az ókori penge, amivel feltételezem, az arcáról vakargássza a szőrt. Legalábbis remélem, hogy azt csinálja. Az az izé olyasmi, mint amit múltkor láttam az egyik ismeretterjesztő tévécsatornán. Bennszülött törzseknél ilyennel szokták csinálni a körülmetélést... remélem, szabadidejében nem űz hobbiszinten ilyesmit. Nem festek rémképeket. Ráérek akkor elájulni, mikor majd meglátom az ágyam felett a nyisznyisz eszközzel, meg valami üveg piával fájdalomcsillapító gyanánt. Még a gondolata is fáj. Gonoszan csillogó szemek és biztos van neki egy olyan sátáni kacaja ilyen helyzetekre... Na, elég az önterrorizálásból. Ezt a kedves feladatot inkább ráhagyom az illetékesre. 

Szóval ez van. Elfogyott a lakás. Kivéve... talán ezt hívják végtelenül aljas mosolynak... A háló. Apuci szobája még felderítésre vár. 

Határozott léptekkel haladtam előre. Volt egy olyan érzésem, hogy a tapéta "fordulj vissza, míg nem késő" jeleket sugároz az agyamnak, de valahogy nem hatott meg a dolog. Az ajtó elé léptem. Kezemet finoman a kilincsre simítottam és vártam. Nem hallottam légiriadót felvinnyogni, vagy hogy beindult volna az önmegsemmisítő mechanizmus, fegyverek beélesítésének zajai sem szűrődtek ki odabentről, így határozott mozdulattal lenyomtam a réz kallantyút.

Percekig pihent az állam a földön. Vissza kellett néznem az ajtóból, hogy még ugyanabban a lakásban vagyok-e és nem szippantott magába egy kóbor féreglyuk. Egyetlen egy szó jutott az eszembe. Hűha.

Szemem elé tárult egy másik birodalom. Annyira nem ő volt ez a szoba. Ehhez a rideg és barátságtalan pasihoz nem ezt a környezetet képzeltem el. Olyan kínzókamra dizájnra számítottam, sok acéllal, kínpaddal, rácsos végű ággyal, talán egy szerencsétlen, megbilincselt kéjrabszolgával... ki tudja. Kezdem megszokni a tévedéseimet. Hirtelen talán egy másodpercig lelkiismeret-furdalást is éreztem magamban felrémleni, hogy most megsértem ezt a kis... nem tudom, talán az a leghelyesebb, ha szentélynek hívom. De az érzést hamar maga alá gyűrte egy másik. A kíváncsiság megragadta a gallérom és beljebb rántott.

Ámulva forogtam körbe. A falak olyan nyugodt érzést sugároztak, körül fogtak, melengettek. Halovány barna színüktől biztos nem fáznék télen. Elég lenne nézni, hogy melegséget ébresszen bennem. Az egészen gyenge árnyalatnyi narancstól, amivel megbolondították a barnás festéket, olyanná varázsolódott, akárha sütne idebenn a nap. Kint az idő csupa borongós, felhők fedik az égboltot, összefogództak, hogy szürkületet bocsássanak ránk és itt mégis napsugár cikázik. Saját mosolya van a szobának, talán ezért fedik a hatalmas ablakokat teljes hosszukban vörösesre pácolt bambuszrolók. Éppen annyi fényt engednek át, amennyi eloszlatja a félhomályt és látni enged. 

Újabb döbbenethullám ért el, mikor végre elszakadtam a falak csodálásától, hogy jobban szemügyre vehessem a berendezést. A szoba közepén nem ágy terült szét. Méretes futon terpeszkedett el. Csak ismételni tudom saját magam, hűha. Szóval a pasi futonon alszik és mindennek tetejében hiperprecíz. Szépen eligazítva rajta a takaró, sehol egy ránc, egy kósza redő. Szürkés anyag katonásan ráhajtogatva... yukata?! Az állam már egészen megszokta a padló érzését. Nem gondoltam volna ilyennek a fickót és ez az információ csak beletette fülembe a további bogársereget. Mi jöhet még? 

Nem kutattam. Én csak... felmértem a terepet és bezsebeltem némi információt lényének eleddig kiaknázatlan, esetleg elrejtett titkairól. Csak meg akarom ismerni. Ártatlan kis semmiség. Véletlenül sem arról van szó, hogy könyékig merülök életének bensőséges magánügyeiben és kiforgatni szándékozom minden mocskos kis titkát, amit őrizget! Ismerd meg apád! Van ilyen mondás? Ha nincs, akkor én ezennel törzskönyvezem és az "Ismerd Meg Apád" mozgalom keretében adatgyűjtésre indulok! 

A hagyományos helyeken kezdtem. Kihúzogattam a fiókokat, egyenként mindbe beletúrtam. A zokni gömböcök között kajtattam, arrébb tologattam a nyakkendőket - már itt leszögezhetem, hogy ízlésvilága meglehetősen fakó, mert itt minden a tintakék, az egérszürke és a legfeketébb fekete körül mozog. Leltem ugyan egy bordó nyakszorongatót, de szerintem az csak valami reklámajándék volt. Vett öt ugyanolyan grafit öltönyt és az eladó megajándékozta ezzel a kellemes burgundi darabbal, hogy szegénykém ne legyen olyan háziegér hangulatú. Túledzett háziegér... A másik rekesznek is nagy hévvel rontottam neki, de félúton megakadt a kezem. Az alsógatyái alá nem voltam hajlandó benyúlni. Tőlem ott akár kincset is őrizgethet, de én meg nem fogom azokat, amiben ő a... nem. Na nem.

Aztán ingek, pulcsik, pólók. Öltönyök, bőrkabik... frakk! Már éppen azt hittem, megvannak a dugi dobozok, aminek majd tetejét eltávolítva meglelem a féltve őrizgetett titkolnivalót. Milyen ember az, aki cipőt tart a cipősdobozban? 

Még a futon alá is bekúsztam, de ott sem leltem semmi érdekeset. Már a derekamig nyelt el a matrac, mikor feladtam. Még egy nyamvadt pornója sincs. Hát milyen férfi az ilyen? Legalább egy doboz cigit raktározna valamelyik zakózsebében! Lassan ott tartok, hogy körülnyalom a hamutartót és közben azt hiszem, kéjesen nyögdécselni fogok. Legalább egy üres doboz lenne, hogy a kiszóródott dohányt csipegethetném az aljáról! De semmi. Itt nincs semmi!

Lezuttyantam a földre. Unalmasan karistoltam a padlót, forgattam a fejem körbe-körbe, sokadjára tekintettem oda-vissza, mikor szemem megtalálta a neki legjobban tetsző pontot. A képet a falon. Nem tehetek róla, hogy mindig idetévedek. Az a táj... az a táj él. Avarszínű ragyogás.

Öreg fák, tán több száz tavaszt megélt vénséges lombok, kőpad, amit már megkoptatott az idő, mohával fedte a faragott sziklát. Múló hangulat és mégsem szomorú búcsú lengi körül, pedig ha ott járnék, tán térdig fedne a lehullott avar. Haldoklik rajta a nyár és mégis csodálatos. Rozsdaszín ősz hangulat. Szinte érzem az illatát, s ahogy simogatja a szél az arcom. Soha nem érdekelt igazán a képzőművészet, valahogy mégis úgy éreztem, tudnom kell a nevét, aki megálmodta ezt a kertet. Hátha rávéste, hogy hol van ez a darabka csoda. Mert hogy ezt nem találhatja ki valaki, az tuti. Ez van valahol és nekem nagyon tudom kell, hogy hol! 

Percekig kerestem, kínos részletességgel kutatva a festett vásznon a művész szignóját, de egy csekélyke betű nem sok, annyi sem volt rajta. 

Talán a hátán - emeltem meg óvatosan a képet, hogy aláleshessek egy kicsit. Vigyázva tapogatva, lágyan kutatva, egyszer csak beleütköztem valamibe.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem kéne hozzányúlnom, de mikor megtaláltam a festmény hátuljára erősített vékony rekeszt és benne a sötét dossziét... képtelen

voltam úgy otthagyni, hogy ne tudjam, mi van benne, így visszahelyezkedtem a padlóra és nekiálltam fellapozni újdonsült szerzeményemet. 

Nevek, dátumok, számok halma. Hozzájuk tartozó kódok, jelölések, különböző színű sávok. Számomra ismeretlen helyszínek, mik ezek? Időpontok? Találkozók? És a horribilis számjegyek a nevek mellet? Te jó ég, ez pénz lenne? Na, nem. Ennyi pénz nincs is a világon. Apró kis széljegyzetek oldalt... Próbáltam kivenni, úgy kapar a pasas, hogy képtelenség érteni. Perceket vett el egy-egy szó kibogarászása és még így sem lettem okosabb. Aztán leesett. Ezek nem értelmes mondatok. Ezek mintha virágnyelven íródtak volna. Zsaru-zsargon? Tovább böngésztem és észre sem vettem, hogy már nyakamra mászott az este. De csak rájöttem. Úgy működik, mint egy átszerkesztett ábécé. A szavaknak más jelentése van, de egy szó mindig ugyanaz, és ha…

Ebben a pillanatban hallottam meg a kulcsot a zárban. Kihagyott a szívem. Gömbvillámként tettem vissza a mappát, gyors egyenesbe hozást követtem el a képen és sprint! Az volt az egyetlenegy szerencsém, hogy a fickó gondosan bebörtönzött, így mire a lakásba lépett, én már az ágyamon hasaltam és buzgón űztem a semmibe révedést.

Hallottam, ahogy becsukja az ajtót, motoszkál, villanyt kapcsol, hűtőt nyit. Remélem, beletett valamit, teszem azt táplálékot. Aztán tovább motoszkál... és közeledik... közeledik... te jó ég, ez ide...?!

- Megjöttem - nyitott be.

- Tök szép, nagy, lapos felület van a szobámnak kinevezett rész bejárata előtt. Lehet ütögetni, mielőtt határsértene - vetettem oda félvállról, majd tovább néztem az ablaküvegben tükröződő képmását. 

- Jaj, az én kis tündérbogaram durci?

- Ha, ha, ha. Vicces pasas maga. Nem akarták még a halakkal altatni a barátságos humoráért? Vagy csak az én kiváltságom, hogy így sziporkázni hallhatom?

Ez hülye. Én sértegetem, ő meg egészségeseket röhög. 

- Édes teremtés. Tessék! - hajított valamit mellém. - Ajándék apától. 

- Mi van benne? - sandítottam oldalra, hogy szemem sarkából szemügyre vehessem a csomagot. 

- Mondtam. Ajándék. Bújj bele, aztán gyere, mutasd meg, hogy áll.

Kisomolygott a szobámból. A csomagra vetettem magam, mert bár volt egy olyan megérzésem, hogy semmi jóra ne számítsak... érdekelt, mi van benne! 

  

Falamon, feltételezem drága vadiúj édesapám jóvoltából, méretes tükör trónol. Ami most majd' szilánkokra repedt a röhögéstől. Megértem. 

A fene azt a sas szemét ennek a zsernyáknak. Tökéletesen eltalálta a méretem. A halványkék alapon apró, sötét virágocskákkal borított selymet mintha direkte rám szabták volna. Sehol egy felesleges ránc, egy apró kis vonal, amibe beleköthetnék, hogy eldeformál, hogy rossz helyen van, hogy kicsi, nagy, hosszú, rövid, szoros, szűk vagy bármi! Tökéletes, a fene esne bele, hogy hulljon el az ujja, aki megvarrta! Úgy nézek ki, mint egy...

- Mondd, mennyi ideig tart felvenni egy kimonót?

- Ez női! - üvöltöttem ki a választ a mennydörgésre.

- Persze, leányom, mégis mit szerettél volna? Egy negyvenötös katonai bakancsot? Gyere ki szépen és mutasd meg - dörgött, szerintem a nappaliból. 

- Addig várjon ott, amíg én ebben innen kiteszem a lábam. Csúnya halál a kiszáradás. 

- Van fél perced, gyermekem, hogy kilejts elém.

Ez már kissé komolyabbnak hangzott az előző mosolygós dörmögésnél. 

- És mi lesz, ha én mégsem vagyok rá hajlandó? – tudakoltam hangszál repesztve. Csak hogy tudjam a lehetőségeimet. 

- Akkor bemegyek és én foglak kihozni, de abban nem lesz köszönet. Már csak tíz másodperc.            

- Nem akarok!

- Nyolc.

- Én férfi vagyok! Nem domboríthatnám mondjuk az egyetlen kisfiát? 

- Öt.

- Bármit, csak ne kimonót!

- Kettő.

- Jó leszek, ígérem!

- Indulok...

- Ne! Ne. Megyek... - vettem egy mély levegőt. Szadista állat - címeztem még neki egy utolsó halk kedveskedést, majd szélvészmód elhagytam a szobát. A nappaliba csörtettem, mentem két kört a dohányzóasztal körül, szememet szigorúan a földön tartva, majd a közel öt másodperces divatbemutató után 200 km/órával visszaiparkodtam a szobámba. Az ajtóban ért a búgás, pedig már annyira közel voltam... 

- Állj.

Mint akibe villám csapott. Engedelmeskedtem. Nem tehetek róla... a hangja. 

- Fordul.

Mint a katonai suliban. Hátraarcoltam. Néztem a kanapén ülő fickót, amint végtelen nyugodt mozdulattal lelazítja a nyakkendőjét, két ujjal kiengedi a felső inggombját, rágyújt, mélyen szívja tüdejébe az első slukkot, majd a távozó sűrű füsttel útjára engedi az utolsó vezényszót. 

- Vissza.

Pár kis lépés - inkább lépésecske - és mégis így, hogy a szeme végigkísér, ahogy sétálok át az előszobán... valahogy mintha örökkévalóságnak éreztem volna, míg eltotyogtam a nappaliig. Tapad rám ez az izé. Minden mozdulatomnál feszül rajtam az anyag, ő meg rezzenéstelen arccal figyeli, ahogy lassacskán elé érek. Zavar. Halálosan zavar.  

- Na! Most jó?! - toppantam elé. Széttártam a karomat. Tettem egy fél mozdulatot jobbra, majd balra is pörögtem. - Mehetek végre? - meredtem rá agresszív szemhúzogatás kíséretében.

Csak fejcsóválást kaptam. Újabb szippantást vett magához, majd cigijét a hamutálba támasztotta. Kényelmesen kinyújtózott, és elhagyta a kanapét, hogy lassú léptekkel hozzám sétáljon.

- Mondd, gyermekem, királyi palotában éldegéltél eddig, ahol öltöztetőnők aggatták rád a rétegeket nap, mint nap? Hát hogy lehet valami így felvenni? - nézett végig rajtam feltornászott szemöldöke alól. 

- Nem szokásom nőnek öltözni - mormogtam az orrom alatt.

- Nem szép dolog hazudni, egyetlen csemetém - majd nevetve ráncigálni kezdte rajtam a ruhát. Nyakamhoz nyúlt, ujjaival kiigazgatta az anyag kacskaringós vonalát. Gyengéden járt a keze a selymen, ahogy eligazította mellkasomon a kékséget, majd a két lengő ujjat egyengette ki. Nekiállt, hogy átkösse az obit, csavargatta a derekamon jobbra-balra az övet, szép lassan masnit formázott. És én minden akaratom ellenére egyszer csak éreztem, hogy arcomba tódul a vér. Nem tudtam, merre nézzek. Tudom, hogy égő vörösség lüktet rajtam. Zavar ez a közelség, ahogy itt tornyosul felettem és baromira kicsinek érzem magam. Halálra idegel, hogy itt buzerál és matat rajtam. Fújtatva néztem fel rá, fejem lila, fülemből gyanítom tódul kifelé a füst, éreztem, hogy készülök felrobbanni, kezébe harapok vagy mittomén...

Idegbeteg pillantásomat egy békés mosollyal jutalmazta. 

- Na, csodás - paskolta meg a fejem, mint ahogy a kutyának szokták, ha az idomított jószág visszaüget a gumilabdával. - Jó kislány.

Elfordult. Esküszöm, úgy fogtam vissza a saját kezeim, hogy ne ugorjak a torkának. Bár komikus kis jelenet lett volna, ahogy a nyaka felét szorongatom. B tervem volt, hogy hátulról belerúgok, hátha fejjel esik az asztalba és alszik pár napot. De ez is ment a süllyesztőbe. Maradt a C, tehát a kiabálási szándék. Hogy elmondom neki, mekkora egy címeres szemétláda és hogy induljon melegebb éghajlatra, mielőtt én csinálok neki trópusi fílinget, hogy rágyújtom... amikor hirtelen ordításért hatalmasra tátott számban találtam egy félig elszívott dekket. 

- Jutalom - nézett rám jótét lélekként. Feje fölött csillant a glória. Fordított rajtam egyet és a szobám felé taszajtott.

A nikotin nyugtató csókjától bágyadtan botorkáltam a szobám felé. Dühöm elszállt, az elvonási tüneteimet tompította ez a negyed szál, amivel volt szíves megszánni.

– Jó éjszakát, gyermekem - búgott utánam rózsaszínen, néha ki-kiesve szerepéből. - Álmodj virágosat. Manócskákkal és szívecske orrú kismacikkal. Ha megtalálom az íróasztalba vagy a szőnyegpadlóba passzírozott csikket, eltöröm a kicsi kezedet. Apa szeret. Ne felejts el fogat mosni.

Valami nagyon rosszat tehettem előző életemben, amivel megpályáztam ezt a fickót. Bár nem tudom, mi lehetett az a szörnyű bűn, amiért ez a vezeklés...