Védőőrizet 8.fejezet

Kevés hímpéldány mondhatja el magáról, hogy úgy indítja a napját, mint ahogy én teszem mostanság.

Felkelek. Megigazítom magam holdacskás hálóingemben, mert legkedvencebb szervem milyensége torzszülötté deformálja szegény vén holdapót. Kicsit olyanná válik ilyenkor a sápadt lámpás, mintha féloldalt mumpsz gyötörné, esetleg bemostak volna neki... vagy alulról széttolná a képét egy álló... Na ugorjunk.

Szóval fürdőszoba. Kiürítem az éjjel felgyülemlett folyadékmennyiséget - teszem mindezt ülve, mert apa parancsba... megkért rá. Fogat mosok a neonpink kefémmel és utolsó simításként, amit a helyiségben végzek, copfot kanyarintok magamnak. Nem az a beteges, hogy megteszem, hiszen nem tudok mást. Ha nem szeretném magam keresztbenyelve találni egy rendőr bácsi garatjában, kénytelen vagyok rá. A dolognak az ad még morbidabb ízt, hogy felfedeztem magamon, míg kezdetben megalkottam a két copfot, amivel azon az éjjelen is tündököltem, mostanra elművészkedem fekete hajzatommal és az egybefonattól kezdve a briós-friszkóig mindent a fejemre alkotok. Remélem, nem leszek személyiségileg retardált, mire kikerülhetek majd Nakazawa-san hatásköréből! 

Szóval, miután fejemet is elrendeztem, visszabattyogok a Barbie-házamba és járkálós ruházatot öltök. Kedvencem a bugyi. Tegnap a lábam között lógó szerv két és fél órát könyörgött, hogy ne tegyem bele ebbe az izébe, inkább legyünk bugyitlan ledér jányzók… De ahogy eljátszottam a gondolattal, hogy kiesve hölgyike szerepemből elegánsan szétvetett lábakkal helyet foglalok az ebédlő asztalán, ezzel zsarukámra szegezve a kígyót... Lezártam a vitát és beletuszkeráltam magam a bugyibörtönbe. Aztán zokni. Fodros szélű. Ma maci naci, flitter csillvill, édibédi-pihepuha.

Aztán rendszerint jön a másik rajongott darab. Melltartó. Hogy szúrnának félre a véradáson az ilyen torzagyúnak! Hát ez felvehetetlen! Én mondom, pörgettem-forgattam, de a kosár mindig a hátamon kötött ki. Vagy lefelé lógtak a pántok, vagy kilőttem a gumis izét és halászgatnom kellett a csillárról. Hosszas babrászás után megfejtettem. Bekapcsoltam azokat a miniatűr fém pattancsokat és mint az atlétába, beleugrottam. Tök jók ezek a szivacsbetétek, így nem kell zoknimelleket göngyölgetnem magamnak, mert ezzel a diszkrét kis gömbölyítővel pont olyan vagyok, mint az enyhén göcsörtös léckerítés a nem létező nagyanyám háza táján.

Aztán pólókát választok. Ma a nyuszis a soros és ha ez mind kész, megkezdem reggelem. Megkávézok édesapámmal. Beszélgetünk - vagyis én beszélgetek, ő meg vagy nem száll be a társalgásba, vagy megjegyzéseket tesz a hangszínemre. 

Miután megkoffeinezte magát, bőrkabátostul lelép, én megreggelizek, elmosogatok, kikutatom a bűnnaplót, majd vacsorát kreálok. Ő jön, ha nőtlen, akkor étkezünk újfent vidáman és felhőtlenül, ha vele van répa-asszonyság, akkor elvonulnak kettyinteni. És mivel neki szabad... Múltkor úgy döntöttem, hogy egyéb irányú igényeimről is lerántom a leplet. Miután egyik reggel tüncimaca az előző éjszakai történések utózöngéjeként kifolydogált az ajtórésen - zsarukám bizti újból mély benyomást tett rá - ahogy én hallottam, többet is - szóval miután elkotródott az a bige, közöltem apucival, hogy nagyon örülök, hogy a szexuális élete füllel hallhatóan kiváló, de jelentem van itt még egy hímegyed rajta kívül a lakásban, még ha az említett férfiú jelen pillanatban szoknyát visel is, akkor is férfi. És mivel a pornóadó dögunalom ismétlésekből áll, lesz szíves hozzám vágni pár tudományos magazint a női test rejtelmeiről, esetleg oktató kazettát a témában és még így is nagyon engedékeny voltam, mert követelhettem volna, hogy engedjen vadászni kicsit, úgyhogy mivel ilyen édes gyermek vagyok, köteles eleget tenni a kéréseimnek.

Aznap este csomagot kaptam. Kihalásztam belőle a Whiii tini hetilap legfrissebb számát, ami már a főoldalon hirdeti, hogy a tizenöt évesek kedvenc olvasnivalója és hogy most giga melléklet poszteren Mr. Nyálgép a faszomtudja honnan, Aladdinos kifestőkönyvet és a legújabb divattrend katalógust.

No comment. Apa egy görény.

Szóval a mai napom extra tünci macinaciban tölthetem, annak a gigantikus szerencsének köszönhetően, hogy minden szoknyácskám a szennyesben van. Édesapám megjegyezte a reggelinél, hogy ne aggódjak, nadrágban is bakfis kinézetem van. Ezzel jól startolt a napom, de halleluja, le is lépett hamar és így nem kellett megdobálnom zsemlével. A mai napi búcsú magában foglalta az utasítást a mosásra, fürdőszoba ganézásra és hogy a vacsora semmi paradicsomos ne legyen, mert ég tőle a gyomra.

Miután elmondtam tíz igenapámot - ez olyan lesz lassan, mint a miatyánk - megkérdeztem tőle, toronyórát aranylánccal ne csináljak-é. Megcsókolta a homlokom, és volt annyira tündéraranyos, hogy beígérje estére az orgazmus hegyeket.

Pornó és cigi.

 

Úgy suvickoltam, mintha az életem múlna rajta, hogy a fürdőszobacsempe tükörként funkcionáljon. Aztán volt mosás, meg teregetés és megkukkantottam a macskakapart titkos papírt. Nem volt nehéz a többszöri megszemlélés végére rájönnöm, hogy ez egy bizonyíték halom. Akárkik is a nevek, ez a füzetke tuti egy hatalmas kalickát megtöltene jómadarakkal. Na mindegy. Úgy gondoltam, a kémkedésből mára ennyi untig elég. Elindultam ételt alkotni.

Éppen csak pultra csaptam a szükséges kellékeket - esküszöm, reflex volt. Nem mintha nem hallgattam volna végig százezerszer, hogy „ne” és „senkinek” és „soha ne nyissam ki az ajtót”… de mikor már észbe kaptam, ott álltam a bejáratnál és velem szemben...

- Nishimura-san... apám nincs itthon - közöltem a torkomban képződő gombóc méretéhez képes elég emberi hangon. - De… majd szólok, hogy kereste. Viszont lá… - de nem tudtam becsukni az ajtót. Cipője tartotta nyitva.

- Hayako-chan, szomorúan hallom, hogy nem sikerült itthon találnom az édesapját. Beszélnünk kellett volna.

Ennek a pasasnak olyan arca van, mint a ravaszdi rókának szokott a mesefilmekben, még akkor is gyanúsak a mondatai, ha csupán köszön.

- Majd… majd… megmondom, hogy kereste és azonnal vissza fogja...

Újabb kísérletet tettem az ajtó zárására, de lába továbbra sem engedte nekem.

- És mi lenne, ha megvárnám? - és már bent is volt a lakásban. Megfogant agyamban az ötlet, hogy hátulról lecsapom, de talán apa ennek még kevésbé örülne. Így inkább más módszerekkel próbálkoztam.

Mellé vágtattam és hablába kezdtem.

- Nishimura-san, igazából elég sok dolgom van és be kéne fejeznem, mire apám hazajön, mert igen mérges tud lenni, ha nem végzem el, amit elvállaltam és nem szeretném…

Ahogy rám nézett azokkal a… semmilyen szemekkel... kirázott a hideg. Ha a szem a lélek tükre, akkor azt hiszem, neki nincs.

- Szóval, Hayako-chan, kikapsz, ha nem vagy elég jó kislány?

Nem sokkal magasabb nálam ez a férfi és mégis zsigerből jött, hogy hátráljak, mikor felém lépett. 

- Nem. Nem... én nem ezt mondtam... én csak...

- Sűrűn szoktak bántani?

Mentem volna tovább is rákként, ha nem fog meg az előszobafal.

- Nem. Nem szoktak! Soha.

Próbáltam átesni a betonon, de nem ment. És a fickó nem állt meg! Egyre közelebb és közelebb araszolt. Azok a savószínű szemek kivették a lábamból az erőt. Az a mézesmázos duruzsolás olyan hányingerrel vegyített reszketést váltott ki belőlem, amit nem tudom, éreztem-e valaha. Rettegtem. És ő tökéletesen tudta.

- Mégis úgy tűnik, hogy félsz tőle - a fülembe suttogott. - Vagy inkább tőlem félsz, Haya-chan?

Éreztem, hogy remeg a kezem, hogy valaki bilincset kattintott a lábaimra és rajta súlyos vasgolyó lifeg.

- Nem… nem félek… kérem... menjen el, mert apa... dühös lesz.

- Félt téged, igaz?

- Igen.

Hangom saját magam számára is felismerhetetlenül csukladozott.

- Megértem ám.

Néztem, ahogy a szürke öltöny megmozdul. Kezét az arcomhoz emeli, egyenes ujjaival nyúl felém és... soha nem viszolyogtam így egy érintéstől. Pedig rövid volt. Államon csusszant végig és miközben hozzáért a bőrömhöz… az a fújtatás a fülemen... Szerettem volna minta lenni a tapétán. Egy a halványvilágos csíkok közül, de nem ment.

- Kérem, Nishimura-san... Menjen... menjen el... - sírás ízzel fertőzött könyörgésnek éreztem a szavaimat és ő csak semmilyen hangján kacagott hozzá.

- Haya-chan, tényleg megértem, hogy így dugdos téged a világ elől… a férfiak elől. - Azt hiszem, nyelvét éreztem a fülemen és ekkor tört rám az igazi pánik. - Fél, hogy valaki leszakítja ezt a hófehér virágot. – Mellkasának feszítettem a kezem, próbáltam eltolni, de csak jött, egyre közelebb és közelebb. Nem gondoltam őt ilyen erősnek, s hogy én magam ennyire gyenge vagyok. Ott lihegett a nyakamban, éreztem a túl erős kölni szagát, a testet… a sajátomon... reszkettem, hogy rájön... nem vagyok lány.

 - Nishimura-san.

A dörgő hangra felpattant eddig szorosan összekényszerített szemhéjam, és az ajtóban megláttam... sohasem örültem még neki ennyire.

- Nakazawa-san, hát hazaért? - fordult le rólam a fickó, olyan tenyérbekívánkozó mosollyal, mintha nem éppen a bugyim lerángatásának folyamatában zavarták volna meg. Apám szigorúra összevont szemöldökkel és mégis rezzenéstelen vonásokkal fixírozta a rókaképű szemétládát, s rám sem pillantott, mikor parancsba adta.

- Hayako, menj a szobádba.

Fejleszegve távoztam, Kenji-mintát hagyva az előszobafalban.

Ahogy becsapódott mögöttem az ajtó, szerintem percek óta akkor lapátoltam először levegőt és a szívem motorja is akkor indult be újra. Elmásztam az ágyamig és legömbölyödtem rá. Komolyan nem gondoltam, hogy ilyen tamtamra képes a ketyegőm így, percekkel a kis incidens után. Feküdtem és vártam. Várakoztam, hogy felcsendül a csont repedésének édes hangja, a vérsprick szerteszét - még azt sem bánom, hogy utána majd nekem kell ganézni - szóval fél füllel a hentelés hangjait vágytam hallani, midőn apuci kizsigereli a manust… de semmi. Halk mennydörgés, rá nyálas duruzsolás... És ajtó. Aztán az alig hallható hangocskákat felváltotta egy rinocérosz trappolása. Apám rám tépte az ajtót. 

Rémülten pattantam ültömbe, mert bár tudtam, hogy ő közeledik, azt hittem, földrengés miatt jön ilyen viharmód. Beleremegett az emelet. De mikor lefékezett, rájöttem, ő az epicentruma a talajmozgásnak. Berontott a szobámba és bevágta az ajtót.

- Meleg helyzet volt, mi? - böktem oda, próbálva oldani a hangulatot, de éreztem, hogy külső laza álcám gyatrára sikerált. Sós izzadsággyöngyök diszkréten patakzottak az arcomról. Más is ilyen reakciókat produkált volna zsarukámat látva.

Nakazawa-san úgy tornyosult felettem, hogy még ha három méter ötven centi lennék, akkor is élénken fejlődésnek indult volna bennem a kisebbségi komplexusnak egy igen aktív fajtája. Az erek a nyakán úgy szöcskéztek, hogy belejojózott a szemem. Szinte hallottam, ahogy fogai a szája rejtekében a nagy szorongatásban péppé őrlik egymást.

- Meleg helyzet? - szűrte a dörgő, kitörni készülő hangokat. - Meleg helyzet. - Nem tetszik nekem ez a vészjósló hanghordozás. - Mondd, te normáltalan kölyök, mi az, amit szinte napi rendszerességgel elmondok a hülye fejednek?! Ne engedj be senkit!

- Nem engedtem! Magától jött be.

- Magától?

- Hát… igen.

- Mert kinyitottad az ajtót! Itt kezdődik, hogy mi a faszomért nyitottál ajtót?!

Úgy meresztgette rám a szemeit, hogy eddig furcsa volt, hogy a sok hunyorgástól nem látom őket... Most egy életre elég lett belőlük.

- Véletlen volt.

- Véletlen? – cöccögött. - Tudod, mi a véletlen? Ha elejtek egy tányért mosogatás közben, az véletlen. Amit te műveltél, az meg egy kibaszott nagy hiba!

Karomra kapott és talpra rántott.

- Engedjen el! Ez fáj! - próbáltam kirántani a vállam, de vergődhettem... Az előbbi aligdarab pasassal nem bírtam el. Mit kezdenék ezzel a bikanyakúval?

- Fáj? Örülj neki, kis szaros, mert ez azért van, mert még élsz! Bár nagyon közel állok ahhoz, hogy kitekerjem a nyakadat! Hozzá teszem, majdnem megtette helyettem más! Felfogtad te, mekkora istentelen szerencséd volt, hogy hazaértem?!

Percről-percre ijesztőbb volt. A homlokán kidagadó V alakú ér egyre félelmetesebben lüktetett. Arcizmai rángatóztak, keze egyre jobban szorított, szája eltorzult az üvöltéstől.

- Tényleg fáj!

- Eljutott addig a kis agyadig, hogy az előbb majdnem véged lett, mint a délutáni matinénak? Ide figyelj, te ostoba kölyök, szerinted mit csinált volna ez a tag, ha benyúl a lábad közé és ott nem talál semmi nedveset, hacsak nem attól, hogy bepisiltél a félelemtől? Ha ráakadt volna a farkadra, ott helyben végez veled és akkor lett volna a nagyobb szerencséd! Amellett, hogy magadat kinyiffantattad volna, mellette elbasztad volna fél élet munkáját, te éretlen takonypóc! Nem hibázhatsz! Megértetted?!

Fájt, ahogy rángatott, szúrt a vállam és bár nem akartam… de mint a kislányoknak… görbült a szám. 

- Sajnál...

- Ne merd azt mondani nekem, hogy sajnálod, mert a fejemre kenhetem a kibaszott sajnálkozásodat! Viselkedj a helyzet komolyságának megfelelően! Ne úgy, mint egy felelőtlen kisiskolás! Nem áll szándékomban megnyuvadni egy ilyen kis könnyelmű faszkalap miatt, mint te vagy! - Ahogy hirtelen kiengedett a kezei közül, megtántorodtam, de nem fejezte még be a mondókáját. - Most jól figyelj arra, amit mondok. Ha te fel akarsz fordulni, magányügy. Engem nem érdekel, egészen addig, amíg a saját bőröm nincs feldobva a rulettasztalra! Úgyhogy ameddig nem csak a saját semmi kis életeddel játszol, addig azt csinálod, amit mondok, különben a szart is kiverem belőled! Megértetted?! 

- Megértettem. - Az én életem semmi, pusztulhatok, ő szarik rá, csak ő vigye el szárazon a balhét. - Tökéletesen megérettem! - üvöltöttem rá és fogalmam sincs, mi ütött belém hirtelen. Teljes erőmmel, két teli tenyeremmel csaptam a mellkasának. Talán a meglepetés ereje volt velem. Megtántorodott és így szabad utat kaptam.  Kirontottam a szobámból, egyik kezemmel felmarkoltam a tornacipőimet, a másikkal kicsaptam a bejárati ajtót. Rohantam. Le a lépcsőkön mezítláb, csúszott a zoknim, így talán még nagyobb is volt a sebességem, mint amit tudok szabályozni, de abban a pillanatban kurvára nem volt az eszemben ilyesmi. Csak a hátam mögött akartam hagyni. Futtamban magamra kaptam a cipőimet, talán kicsit biztonságosabb volt ámokfutni.

 Nem hallottam a hátam mögött dübörögni. Persze. Miért is akarna utánam jönni. Még elfárad a fenséges lába. Kapja be! Rohadt, egoista, szemét zsernyák! 

Hatalmas lendülettel kanyarodtam be az utolsó lépcsőfordulóban, három fokot ugorva már szinte a földszinten voltam, mikor a postaládák mellett... megláttam.

Éreztem, ahogy megfagy a vérem, karmazsin jégkásává sűrül, ahogy lábaim gyökeret vernek a lépcső kemény kövébe, mikor a halovány savó golyóbisokban megcsillant a folyosólámpák maszatos fénye. Arcán megjelent az a kígyóvigyor.

- Ni… Nishimura-san…

Halkan súgott a kis maroktelefon mikrofonjába.

- Visszahívlak.

Hallottam csattani a flippet és az apró kattanásra összekoccantak a térdeim. Szerettem volna hátraarcot venni... nem tudom, miért nem mertem hátat fordítani a fickónak. Finoman kitapogattam bal lábammal, hol a lépcsőfok és éppen csak halovány kísérletet tettem a mászásra, de az alig pár méterre álló férfi csak megcsóválta a fejét. Halkan csettegett, s egy éppencsak mozdulattal szétnyitotta zakóját. Fegyver volt nála. Nem is egy. Nem mertem mozdulni. Gyűlöltem magam, hogy ekkora szar vagyok, de nem engedelmeskedtek a lábaim.

- Nish…

- Psszt - emelte csontos mutatóujját szája elé. S egyetlen mozdulattal magához hívott. Végig ott vibrált a fejemben, hogy előre több van, mint hátra. Eltűnhetnék a visszakanyarban, de... annyira... Remegett a gyomrom. Mintha szorították volna a torkom... akárha nem a saját talpamon állnék. Ő még egyszer intett... s ahogy kezét megpihentette a fegyver markolatán... én mentem.

Lassú, bizonytalan léptekkel, hiszen tudtam, hogy akár a vesztem is lehet, ami felé éppen lépdelek és mégis. Én mentem.

A pincelejárat lyukacsos rácsai a hátamnak feszültek. Szívesen átfolytam volna a résein. A fegyver hideg csöve az állam vonalán szánkázott végig, majd a vas zord érintése jegével az állam alá karistolt. Olajjal vegyült fémes szagát nem tudtam száműzni az orromból.

- Bumm...

Csak alig érezhetőt rezdült kezében a pisztoly és mégis elég volt könnyeimnek. Én sírtam, ő nevetett.

- Halkan - velőt remegtető hangját az agyam legmélyén hallottam visszhangzani. - Halkan, Haya-chan. Véletlenül sem szeretnéd, ha egy éles hangtól bizonytalannná válna a kezem, igaz? - Nyelnem kellett, ahogy torkomnak nyomta a langyosodó vasat. - Maradj szépen csendben. Apa is kérte már biztos tőled. 

- Kérem…

Szorosabb lett a fojtás. Egyre nedvesebbnek éreztem fülkagylómban minden szavát.

- Sss. Nem mondom ám el többször. Fogadj szót. Nagyon helyes vagy ám, Haya-chan. Nem is tudom, hogy nem hagytak rajtad nyomot apuci kockás génjei. Ritka szép babapofikád van és a világért sem szeretném, ha egy felismerhetetlen véres massza lenne belőle. Te se, ugye?

- É...

Visszaszaladt a számra a hideg.

- Bólogass. Csak bólogass. - Megtettem, bár ízületeim mintha kőből lettek volna kifaragva. – Na, látod. Szépen csendben maradsz és én megígérem, hogy nem lesz véres ragacs az agyacskád ezen a hófehér, meszelt falon. Nem piszkolod be a pólód. Rendben?

Aljas mocsadék. Tudja, hogy úgysem tehetek egyebet, mint gépiesen ingatom a fejem.

Közelebb húzódott. Gusztustalannak éreztem magam, hogy úgy remegek, mint a zselé az iskolai menzán, hogy úgy érzem, még fél perc és akár egy óvodás kiskölyök a rémmesétől, mindjárt összepisilem magam. A fegyver csöve tovább simogatott, mint egy fagyott kéz, jeges akarat, ami nem enged ellent mondani. Csak tűrni tudtam. Tűrni, hogy nyakamat illesse, hogy a pólóm kivágása alá kússzon... szerettem volna egyetlen pislogásomra meghalni. Félek a golyótól, ami perceken belül kioltja az életemet. Ami végez velem abban a pillanatban, hogy fény derül rá - nem vagyok lány.

A hang, amit a lépcsőház kőrengetegje visszhangozni kezdett... a hang, ami dübörögve éledt a fejem felett és egyre hangosabb, gyorsabb ritmust követett... hozzá tartozott. Megismertem a lépteit, mint ahogy a rám tapadt férfi is felfigyelt rájuk és a következő pillanatban...

Ott álltam a lámpa alatt. A sápadt fényben, a postaládák mellett. Előttem a pasas, kezében a mobilja, vadul számot keresgetett és a lépcső tetején… édesapám állt kőszikla tekintettel.

- Éppen hívni akartam, Nakazawa-san. Az utcán rohant a báránykája. Gondoltam, hazaterelem.

Láttam zsarukám szemén, hogy egyetlen szavát sem hiszi és mégis bólintott.

- Köszönöm, Nishimura-san - biccentett és csuklómra fogott. - További szép estét.

Csodának éreztem, hogy vittek a lábaim s hogy csak a lépcsőfordulóban rogytam a kezei közé, mint egy meggyötört rongybaba.